Hamar elalszik, így befejezem a simogatást, és felkelek. Dolgom van, nem érek rá állandóan vele foglalkozni. Majd ha felkel, akkor beszélek vele. Nem buta gyerek, de be kell tanítanom, hogy társaságban is megjelenhessek vele. Viszont az, hogy sokszor be van lõve, nem tetszik. Egyáltalán nem, és ez ellen tenni akarok valamit. De nem addig, míg õ nem kér segítséget. Viszont ha akarnám, elcipelhetném egy rehabilitációs központba, és nem ellenkezhetne.
Sóhajtok, majd felállok, és kimegyek a szobából. Az egyik emberemnek szólok, ha felkelt, vigyen be neki egy adagot. Abból biztos azt fogja hinni, hogy verni akarom, de csak akkor emelek rá kezet, ha rosszul viselkedik.
Az irodámba megyek, és telefonálok. Hamar fel is veszik, hála égnek. Talán mert tudják, ki az.

- Igen? Miben segíthetek, Oyabun? – hallom meg Sonoda Atsuo hangját. A fickó a lekötelezettem. Ha rajtam múlna, már nem lenne semmije.

- Kell egy japántanár! Tudjon franciául és angolul is, mégpedig tökéletesen! – közlöm. – Még ma! Intézkedjen! – azzal leteszem a telefont.

Nem vesztegetek rá sok idõt, nem érdemes. Biztos vagyok benne, néhány órán belül meg fog érkezni a megfelelõ ember, aki nem kérdezõsködik, és tudja a dolgát. Ha nem lesz megfelelõ, úgyis megöletem. És, természetesen õ sem fogja elhagyni a birtokot, soha többé. Ahogy Sasha sem. Talán ha a fiú megfelelõen viselkedik, holnap már kiviszem a birtokra sétálni. Persze csak õrök kíséretében. A végén megpróbálna megszökni. De úgysem ismeri a nyelvet, a helyet, tehát emiatt nem félek. Nem ismer senkit rajtam kívül.

~*~

Órákkal késõbb megyek vissza a szobába. Ahogy belépek látom, hogy Sasha a nyitott ablakban áll, és láthatóan be van lõve. Leülök a fotelbe – az egyetlen nyugati bútor a szobában -, és intek Sashának. Szükségem van egy szopásra, és ha a seggét most nem is tudom használni, a száját igen. Tudja a dolgát, már térdel is elém, és kezdi kibontani a nadrágom.
Nem sieti el, lassan kényeztet, ami igazán jólesik most. Túl sok minden történt mostanában, ami miatt idegeskednem kell, és az õ ajkai, a nyelve, az ujjai megnyugtatna. Hamar elélvezek, és jólesõen morranok egyet.  Lenyalja a száját, majd elém ül a földre, de nem néz rám.

- Mikor mehetek haza? – kérdi. Na, megint kezdi, pedig tudja, hogy soha nem mehet el innen. 

- Soha, megmondtam – jelentem ki egyszerûen.

- Utállak – mosolyog rám. - Szánlak és gyûlöllek, és ezt a te drogod miatt mondom – nevet fel, majd az ablakhoz lép. - Utálok itt lenni. Senki nem ért, be vagyok zárva, még a kertbe sem engedsz ki, és bántasz. Elfelejted, hogy nem vagyok pet, hanem saját akaratomból lettem kurva, és soha nem tanultam engedelmességet, és elegem van – fordul meg mosolyogva, majd a kukához lép, és kivesz valamit. Mikor a kezembe adja, látom, hogy egy injekciós tû. Felém tartja a kezét, hogy az ütõere felém mutasson. Ez hülye? - Most be vagyok lõve, szeretném, ha megölnél – a hangja határozott.

- Ostoba kölyök – suttogom megvetõen. – Tényleg nem vagy senki, csak egy nyavalyás drogos ringyó. De tudod, még jól is jöhet nekem. Itt én döntök el mindent. És úgy döntöttem, nem öllek meg. Jobb, ha hozzászoksz. Ha öngyilkos akarsz lenni, kétszer is gondold meg – marok a hajába, mire feljajdul. – Szereted a fájdalmat igaz? – sziszegem kéjes vigyorral. – Szereted, ha félholtra vernek, mi? Nem adom meg neked ezt az örömet. És ha azt hiszed, hogy át tudsz vágni, nagyon tévedsz – lököm el. Nyekken egyet. – Hamarabb kelj fel, ha túl akarsz járni az eszemen, pet – az utolsó szót gúnyosan megnyomom.

- Nem vagyok a peted – a hangja megvetõ. – Szánalmas vagy, Ranmaru! – rendbe szedem magam, felállok, és elindulok felé, arcom fenyegetõ, mire meghunyászkodik.

- Csak akkor bírod a verést, ha be vagy tépve, igaz? – mosolygok rá. – Mi lenne, ha megvárnánk, amíg elmúlik a hatás, és azután büntetnélek meg? – a szemei kerekre tágulnak. - Vagy attól már félsz, Sasha? – kérdem. Majd hangnemet váltok. – Kár, hogy ilyen rossz fiú vagy. Pedig úgy terveztem, holnap sétálni viszlek a kertben. Talán néhány hét múlva a városba is kimehettél volna velem. De a rossz fiúknak büntetés jár.

Nem kerüli el a figyelmem, hogy erre már felfigyel. Hát igen, tudok én rendes is lenni. Behívom az egyik emberem, és utasítom, ha megjön a tanár, szóljanak. És hozzon ruhát a fiúnak, hiszen rendesen kell kinéznie. Emberem meghajol, majd elsiet, és néhány perccel késõbb egy fehér inggel, vajszínû nadrággal tér vissza. Sasha értetlenül néz rám, mikor odaadom neki a ruhákat.

- Azt mondtad, nem érted az ittenieket – mondom. – Öltözz! Nemsokára jön egy magántanár, aki franciául és angolul is beszél. Õ fog tanítani téged japánul. Legalább beszélni meg kell tanulnod, ha érteni akarod az embereimet.

- Nem értem önt – rázza a fejét, mialatt a ruhákat szemléli. – Miért teszi ezt?

- Megmondtam – vonok vállat. – Nem vagy buta. Én pedig szeretném kiaknázni a lehetõségeket. Ha megtanulsz japánul, jobb esélyeid lesznek itt. Persze, ez azt is fogja jelenteni, hogy több esélyed lesz megszökni tõlem – eresztek meg egy félmosolyt. – Na, öltözz!

Nem válaszol, szerintem érzi, ha nem engedelmeskedik, tényleg megverem, ha elmúlik a szer hatása. Pont kész van, amikor emberem jelenti, hogy a tanár megérkezett. Elégedetten sóhajtok, majd intek Sashának, hogy kövessen. A tanár biztosan a nappaliban vár minket, hiszen nem fogom neki megengedni, hogy belépjen a szobámba. Sasha a hátam mögött kullog, és mikor hátrafordulok látom, hogy érdeklõdve néz körül. Hát igen, még nem volt alkalma megnézni a berendezést. Régi, hagyományos japán ház, hatalmas terekkel, kevés bútorral. Belépünk a nappaliba, és azonnal fel is ugrik egy férfi, majd mélyen meghajol.

- Jó napot, Oyabun! – mondja udvarias, tiszteletteljes hangon. – Nagy megtiszteltetés számomra, hogy találkozunk – franciául beszél, kiváló kiejtéssel.

Intek, hogy foglaljon helyet, majd én is leülök. Sasha a lábaimhoz kuporodik, mire intek neki, üljön egyenesen. Végignézek a tanáron. A harmincas éveiben járhat, rövid, fekete hajú, sötét szemû, kellemes megjelenésû ember. Egyszerû szürke öltönyt, és fehér inget visel. Keze ügyében fekete aktatáska. A külseje kifogástalan. Hozatok magunknak inni, majd egyenesen a férfi szemébe nézek.

- Azt akarom, hogy tanítsa meg Sashát japánul! – közlöm egyszerûen franciául. – Elvárom, hogy mindent tegyen meg, ami öntõl telik, más esetben az ön élete csúnya véget fog érni. Remélem, értette – húzom össze a szemeimet. A tanár megretten. – Hogy hívják?

- Akimura Seiji – válaszol.

- Rendben van. Holnap délután kettõkor kezd, és ötkor végez – utasítom. – Itt fog lakni a birtokon. Sato majd megmutatja a szállását. Bármi, amire szüksége lehet, írja össze, az embereim beszerzik. Most mehet – állok fel, ezzel jelezve, befejezettnek nyilvánítom a beszélgetést.

A tanár meghajol, én meg intek Sashának, hogy jöjjön velem. Szerintem nem érti, mire volt ez jó, hogy miért hoztam õt is magammal a nappaliba, de legalább kiszabadult a szobából. Visszamegyünk a szobába, és intek neki, hogy üljön le. Meg is teszi, helyet foglal a földön, és úgy néz ki, mint aki azt várja, mindjárt agyonverem. Helyette csak letelepszem a futonra, és nézem. Majd egy idõ után megszólalok.

- Jól jegyezz meg valamit, Sasha! – mondom komolyan, mire ijedten néz rám. – Annak az embernek az élete rajtad múlik.

- Hogy érti? – kérdi döbbenten. Bár szerintem tudja a választ.

- Ha gondot okozol neki, vagy nekem, esetleg nem tanulsz a képességeidnek megfelelõen, az az ember nem fog sokáig élni – suttogom vészjóslóan. – Jól jegyezd meg, ha nem viselkedsz, õ meghal.

- Maga szadista! – fakad ki, de egybõl a szája elé kapja a kezét.

- Te meg mazochista vagy – vonok vállat könnyedén. – Holnap délelõtt kimehetsz a kertbe, természetesen az én felügyeletem mellett. De ez attól függ, hogy viselkedsz ma este, kicsi pet – kelek fel, és lépek oda hozzá.

Lehajolok, és egy ujjamat az álla alá téve emelem fel a fejét. Egyenesen a szemébe nézek. Vajon most mit fogsz tenni, Sasha?

Reggel a szokott idõben ébredek. Mikor kinyitom a szemem, Sashát a földön fekve találom, egy véres lepedõ társaságában. Megrázom a fejem. Miért nem feküdt mellém, a gazdája mellé? Felrakom a futonra, majd betakarom, és írok egy kis cetlit, miszerint egyen, olvasson, és maradjon csendben, különben baj lesz.
Felöltözök egy könnyû yukatába, majd elhagyom a szobát. Odakinn két emberem már vár.

- Te tudsz franciául, igaz? – kérdem az egyiket. Toshiyának hívják.

- Igen, Oyabun! – hajol meg mélyen. – Egy kicsit.

- Ha Sasha felébred, mondd meg neki, hogy dolgom van, majd jövök. A szobát nem hagyhatja el – utasítom emberemet, mire õ ismét mélyen meghajol. – Hozatok neki enni, vedd rá, hogy egyen. Ha nem akar enni, akkor nem eszik, de jobb lenne neki is, ha nem makacskodna.

- Igenis, Oyabun! – hajol meg harmadszor is Toshiya, én pedig folytatom utam az étkezõbe.

Bátyám és anyám már állva várnak rám, hiszen a szabályok értelmében, míg az Oyabun nem foglal helyet az õt megilletõ helyen, a család többi tagja sem ülhet le. Anyám engedelmes, mint minden yakuza-asszony, elfogadta apám döntését, és feltétlen engedelmességgel szolgál engem. Tudja, hogy tõlem függ az élete. Ren ellenben egyáltalán nem kedvel, gyûlöl, és irigyel, de engedelmeskedik a parancsaimnak. Mikor helyet foglalok, intek, hogy leülhetnek. Aztán tálalják a reggelit. Szólok, hogy vigyenek fel az ágyasomnak és Ren ágyasának is reggelit. Ren felhúzza a szemöldökét. Atsunak is ennie kell, és Ren úgy bánik vele, hogy szegény kölyök három ember adagját is képes lenne magába tömni.
Reggeli közben nem beszélünk, hiszen nem adok rá engedélyt. Kíváncsi vagyok, vajon meddig bírom új szerzeményemmel. Engedelmes, de csak ha be van lõve, ennek pedig véget akarok vetni. Egy drogos kurvával nem sok mindent lehet kezdeni, de egy ideig még hagyom, míg õ nem kér segítséget. Úgy meg fogom dolgozni, hogy önként fog segítségért nyüszíteni.

Reggeli után a dolgozószobámba megyek, rengeteg fontos irat vár elrendezésre, és több céggel is telefonon egyeztetnem kell bizonyos ügyekben. Ha lehet, kerülöm a vérontást, próbálom diplomáciai úton rendezni a dolgokat. Elvégre, ez már nem a középkor, és a yakuza is átalakult. Inkább vagyunk üzletemberek, mint bûnözõk. Épp végzek egy fontos telefonnal, amikor Toshiya siet be és mélyen meghajol.

- Mi az? – kérdem morogva. – Mi az, ami miatt rám mersz törni?

- Sajnálom, Oyabun, de Sashával történt valami – mondja, mire felkapom a fejem. – Vérzik alul, és kihívtuk hozzá az orvost is. Már vizsgálja.

Azonnal otthagyom az iratokat, amikbe bele akartam nézni, és a szobám felé sietek. Mikor beérek, hatalmas ordítást hallok, ahogy a doki Sasha fölé hajolva próbálja õt lekezelni.

- Nyughass! – ordítok rá, mire könnyes szemekkel néz rám, majd azonnal le is süti a szemeit. Nem mer rám nézni.

Odamegyek, mire remegve húzódik össze. Az orvos meghajol, majd folytatja a mûveletet. Én csak leülök Sasha mellé, õ pedig igyekszik észrevétlen lenni, és nem sikítani, amikor a fertõtlenítõ a sebeihez ér. Talán túl durva voltam hozzá, nem lett volna szabad minden elõzetes tágítás nélkül belevágnom magam. De azt hittem, erre is ki van képezve. Ezek szerint nem, tehát a jövõben ezzel vigyáznom kell.
Az orvos végül végez, még bekeni valami hûsítõ krémmel a sebeket, aztán felém fordul, és mélyen meghajol.

- A sebek hála égnek nem túl súlyosak, nem veszített sok vért. De azt javasolnám, legalább egy hétig hagyja pihenni, mielõtt újra igénybe veszi az ágyast – mondja franciául. Talán, hogy Sasha is értse. – Ha fájdalmai lennének, ezzel a krémmel kenegesse, ez hûsítõ, és fájdalomcsillapító hatású is. Én megtettem, amit tudtam, a többi az ágyason múlik – hajol meg ismét.

- A fizetségét megkapja, ha Sasha felépült – mondom egyszerûen. – Most mehet doktor. Ha szükségünk lesz önre, majd szólunk.

- Igenis, Oyabun! – hajol meg ismét, majd feláll, és kimegy.

Intek az embereimnek is, hogy hagyjanak magunkra, de hozzanak egy adag anyagot a fiúnak. Mikor kimennek, nem szólok egy szót sem. Sasha remeg, talán részben a félelemtõl, de lehet, hogy elvonási tünetei vannak. Ráterítem a takarót, és valami furcsa késztetésnek engedve, megsimogatom a fejét. A remegése alább hagy, de szerintem nem érti, miért csinálom, amit csinálok. Én sem értem magam, de a doki szerint most nyugalom kell neki. Végülis, elég bordély van a városban, meg elég host-klub, ahol hozzám méltó fiúcskák kelletik magukat. És azok nem is nyavalyognak ennyit.

- Most egy hétig várhatok, míg használhatlak – szólok hozzá franciául. – Hasznavehetetlen korcs!

- Sa… sajnálom… gazdám… - suttogja remegve. – Sasha… rossz… rossz ágyas…

- Miért nem szóltál, hogy veled úgy nem lehet? – kérdem komolyan, mire felém fordul, de nem néz rám. – Nézz rám, ha hozzád beszélek! – dörrenek rá, mire remegve emeli rám gyönyörû, barna szemeit. – Most már jobb. Miért nem nézel soha rám?

- Mert az tilos – válaszolja a legnagyobb õszinteséggel. – Egy gazda sem szereti, ha az ágyasa ránéz, nem?

- Én szeretem, ha a szemembe néznek – mondom. – A szem az emberi lélek tükre, tudtad, Sasha? – a fejét rázza. – Sok mindent meg kell még tanulnod. Fõleg a japánt. Majd kapsz egy tanárt, most úgyis pihenned kell. Amíg gyógyulsz, lesz idõd tanulgatni a nyelvet. És utána is. Nem akarok olyat, akivel nem tudok az anyanyelvemen beszélgetni.

- Miért akarna beszélgetni egy ágyassal? – a hangjában érdeklõdés cseng.

- Mert szerintem sokkal okosabb vagy annál, mint amilyennek mutatod magad. Nem sok ágyast láttam komoly irodalmat olvasni, vagy érdeklõdni a mûvészetek iránt. Te különleges vagy – döntöm oldalra a fejem. – Most pihenj! És ne hangoskodj!

Bólint, majd elhelyezkedik a futonon, és hamarosan már alszik is. Emberem ekkor érkezik, de visszaküldöm vele a cuccot. Most nem lesz szükségem rá. Sasha valahogy más, mint az eddigi ágyasaim. Túlságosan is független, túl beszédes, ugyanakkor szolgalelkû és engedelmes, aki a drogért bármire képes.
Valahogy be fogom törni, ugyanakkor, valójában azt hiszem, azt szeretném, ha ugyanilyen maradna. Csak nem kezdek hozzá kötõdni? De hát ilyen rövid idõ után ez nem lehetséges. Megrázom a fejem, majd akaratlanul is újra megsimogatom azokat a finom, selymes búzaszõke hajszálakat.

- Mi van, most nem élvezed? – kérdem sziszegve az idegtõl, miközben egyre erõsebben szorítom a nyakát. Bár nem akarom megölni, de ha tovább rinyál nekem, nem tudom, mit csinálok.

- Neh... nehm... kérem... – nyöszörög, de nem engedem el. Aztán pár perccel késõbb érzem, hogy elernyed a markomban. Ugye nem öltem meg?

Elengedem, mire a karjaimba hullik. Él, lélegzik, csak elájult. A futonra fektetem, majd hagyom, hadd térjen magához. Azt hiszem, kissé kemény voltam vele, talán csak bepánikolt, mikor magához tért. Idegen hely, idegen emberek, idegen nyelv. De akkor sem engedem meg neki, hogy felverje az egész házat. Közben szólok egy emberemnek, hogy hozzon drogot, lehetõleg erõset, de ne túl erõset, mert a végén ez a kurva itt megdöglik. Emberem persze nem sokkal késõbb jön, de még legalább egy órát kell várnunk, mire Sasha magához tér. Végül felnyitja barna szemeit, és rám néz.

- Milyen szép – suttogja halkan. - Még mindig... milyen szép… - Felsóhajt.

- Add be neki! – mondom ridegen, mire emberem lefogja Sasha karját, és belefecskendezi a drogot.

Pillanatokkal késõbb már látom rajta a hatást. Nem néz rám, azt nem merné, de azért tudja, hogy ott vagyok mellette.

- Ideges vagy – jelenti ki, miközben felül, és hozzám kúszik. Megsimogatja a combomat, majd kiszabadítja a farkam a nadrágból. Emberem már rég eltûnt,  nem kell neki szólni, hogy most más dolgom van.

Felmorranok, ahogy a szájában érzem már félig merev farkamat, de most nem erõszakoskodom. Hadd csinálja a saját tempójában. A fejét nézem, ahogy fel-le bólogat, miközben kezeivel heréimet és a combomat is simogatja. Mennyei érzés, és szívesen megdugnám, ha nem lenne más dolgom is. Nem sieti el, lassan csinálja, de magához nem mer nyúlni. Úgy tûnik, jó nevelést kapott, tudja, mit szabad, és mit tilos. Végül egy hangos, tigrishez is méltó üvöltéssel megyek el a szájában. Ez a fiú kész fõnyeremény. Az elõzõ szajháim fele ennyit sem tudtak. Felállok, és letörlöm a farkam, majd felhúzom a nadrágom.

- Most megyek, te pedig maradj csendben, értetted? – morgom.

- Persze, de nem kaphatok egy könyvet? – a hangja udvarias, ami meglep. Ez így is tud beszélni?!

- Minek az neked? – kérdezek vissza meglepett hangon.

- Szeretem a szépirodalmat – mosolyog rám. Ilyenkor olyan, mint egy angyal, gyönyörû a mosolya. - Olvasni nem szeretek, de néha jó az a világ, amit a könyvek adnak – mondja, majd rám néz, de nem a szemembe. Azt nem meri.

- Legyen – morgom, majd elhagyom a szobát.

Az egyik emberemnek megmondom, vigyen valami olvasnivalót a kölyöknek. Õ is megrökönyödik, de teljesíti a kérésem. Még utasítom, hogy majd abból a szerbõl adjanak be neki megint. Ha ennyire függõ, akkor jobb, ha nem hagyjuk kijózanodni.

~*~

A napom jó része ezután munkával telik. Beszélek pár ügyféllel, kérelmezõkkel, behajtatok pár adósságot, lelövetek pár embert, szóval a szokásos. Közben anyám is sopánkodik, hogy a szakács nem hajlandó fõzni. Megfenyegetem, hogy a családja bánja, mire egybõl készségesebbnek mutatkozik. Aztán anyám elhúz vásárolni pár ruhát. Apám halála óta csak az én engedélyemmel hagyhatja el a házat, és akkor is négy emberem kíséri el. Tudom, hogy õ ezt ellenzi, de az oyabunnal senki sem mer ellenszegülni. Egyedül a bátyám próbálja meg néha, bár mostanában egyre ritkábban, mióta megfenyegettem, elkobzom a kis játékszerét és eladom valaki másnak, aki jobban bánik vele. De a mai szemét húzását nem vagyok hajlandó megbocsátani. Elég bajom van most a céggel, amit a bátyám elkótyavetyélt majdnem, és nem kevés idõmbe fog telni, mire megint minden oké lesz.
Mire mindennel végzek, már este van, vacsora után. Akkor jövök rá, hogy az én kis kincsem még nem is evett, így fogom magam, és egy tányér étellel lépek a szobámba. Még be van lõve, mikor beérek, ezt azonnal látom, de nem nagyon zavar.

- Ölj meg érte, de eddig akárhol voltam, legalább könyvet adtak – mondja, amikor megfordul, de megkapaszkodik az asztalba. Szédül, talán a cucc kissé erõs neki. - De te erre sem voltál képes – mosolyog rám kedvesen, majd elém térdel, és nem csinál semmit.

- Egyél! – utasítom, lerakva az ételt az asztalkára. Kivételesen európai evõeszközt hoztam mellé. – Utána még sok munkád lesz.

Elõször értetlenül bámul, majd mikor a kaja felé irányítom a figyelmét, már engedelmesebb. Nekikezd enni, és ahogy látom, ízlik neki. Vagy csak túl kába ahhoz, hogy érezzen bármit is. Közben megnézem a könyvet. Már értem, mi a baja. A könyv japán nyelvû, õ meg nem tud japánul. Azonnal hívok egy embert és utasítom, hozzon valami francia nyelvû könyvet a fiúnak. Õ csak meghajol, és mire kiürül a tányér, már a Három Testõr francia nyelvû eredetije hever az asztalkán. Sasha szemei felcsillannak.

- Ha jól dolgozol, olvashatsz – mondom komolyan. Közben az emberem eltünteti az üres tányért és poharat. – Most munkára, Sasha!

Intek, hogy jöjjön közelebb. Ha most a hasára lököm, akkor rosszul lesz és hányni fog. Ha meg a hátára fektetem és én fekszem rá, ugyanaz lesz az eredmény. Azt hiszem, máshogy kell megoldanunk a dolgot. Közelebb kúszik hozzám, nem nézve a szemembe.

- Játssz magaddal! – utasítom. – Gyerünk! Elégítsd ki magad!

Engedelmesen mászik a futon másik felébe, míg én is letelepedek a hozzám közelebb esõ részen. Majd elkezdi magát simogatni, érzékien, lágyan, fent, majd késõbb lent is. Hamarosan halk sóhajok, nyögések hagyják el ajkait, ahogy belefeledkezik a játékba. Én is érzem, hogy lenn kezdek keményedni, így mikor már nem bírom tovább, levetkõzöm, és hozzá lépdelve megragadom a fejét, és szájába tuszkolom a farkam. Õ egy pillanatra megdermed, de nem engedem, hogy megálljon. Durván hajába kapaszkodom, majd elengedem, és valamivel lágyabban kezdem simogatni selymes fürtjeit. Többet, és még többet akarok belõle, így nem várom meg, hogy végül elmenjek a szájában, hanem megszakítom a szopást, és intek neki, feküdjön a hátára. Szó nélkül teszi meg, és mikor elé térdelek, már dobja is szét a lábait. Minden elõzetes tágítás nélkül hatolok belé, mire teste ívben megfeszül, én pedig mozogni kezdek benne. Nem is tudom, milyen indíttatásból csókolom meg durván, akaróan, szinte megerõszakolom a száját, mikor nyelvem bebocsátást kér, és kap is. Ám a szemeit csukva tartja, nem mer rám nézni. Feltérképezem szájának minden milliméterét, nyelveink csatát vívnak, majd erõvel szakítom meg a csókot. Feje azonnal oldalra fordul, mire durván visszarántom.

- Nézz rám, szajha! – sziszegem. – Ez parancs! Nézz rám!

Rám emeli riadt õszikeszemeit, tekintete bizonytalan, nem tudja, hogy jól teszi-e, amit tesz. Gyönyörûek a szemei, el tudnék veszni bennük.

- Gyönyörûek a szemeid – suttogom halkan, bár nem tudom, felfogja-e egyáltalán, amit mondok. – Gyönyörû barnák.

Egyik kezemmel a feje fölé fogom a kezeit, másikkal durván simogatom a testét, majd az arcát, bár ezt már lágyabban. Talán ez csak múló szenvedély, õ sóhajtozik, nyöszörög, néha megfeszül a teste egy-egy erõsebb lökés után. Végül egy hatalmas lökéssel és ordítással élvezek el benne, majd kihúzódom belõle. Mindenhol vér, sperma, és egyéb testnedvek. Mindketten zilálunk, de én hamarabb magamra találok, mint õ. Fáradt, látszik rajta, de muszáj elmennie fürdeni. Izzadt, büdös és vérzik. Nem méltó egy szajhához.

- Fürödj meg! – mondom egyszerûen. – Bûzlesz. Indulj!

Nehezen tápászkodik fel, én pedig eldõlök a futonon, mikor õ távozik. A fürdõt hamar megtalálja, és nemsokára hallom, hogy megereszti a zuhanyt. Hagyományos ház, de zuhanyunk is van. Azt hiszem, én ma nem fürdöm, majd holnap. Vagy majd késõbb… Észre sem veszem, mikor nyom el az álom.