A cukrászda elég zsúfolt, mert egy apró helyiség az egész, de ettõl valahogy sokkal hangulatosabb. Nem szeretem a sok embert körülöttem, de itt Willel mégis mindig feloldódom. Mintha lenne rajtam egy kis gomb, amivel egyszerûen kikapcsolom a rossz kedvem és minden jó lesz.

Nagyon sokat nevetünk, régen nem éreztem magam ennyire jól és régen beszélgettünk ennyit. Furcsa, hogy bármennyi ideig nem találkozunk, utána mégis minden olyan mintha tegnap beszéltünk volna utoljára.

A süti mellé elmaradhatatlan a banános shake, egyszerûen imádom az ízét, bár nekem otthon sose sikerül ilyen finomra elkészítenem, mint amit itt adnak. És úgy tûnik Willt is rászoktattam erre a finomságra.

Megbeszéljük a mozi est részleteit is, már most izgatott vagyok, hogy ismét megyünk valahová együtt és a boldog mosolyából ítélve tényleg van hozzá kedve.

Észreveszem, hogy olykor, ha felnevet néhány lány megbámulja, hisz annyira jóképû és akkor a legvonzóbb amikor mosolyog.

Annyira szeretem õt… és bárcsak tényleg kimutathatnám valahogy!

Sajnos ez a délután sem tart azonban örökké, és az idõ szinte repül a társaságában. Elég hamar sötétedik és Will ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérjen, és bár nem akarok neki plusz gondot okozni, örülök, mert így tovább van velem.

Már közel járunk a házunkhoz, mikor egy kisebb csoport fiú jön velünk szembe, és hát, a járásukból és a ködös tekintetükbõl arra következtetek, hogy ittak.

Elfog a félelem, mint mindig, ha részegeket látok. Nem tudom miért, de róluk mindig az agresszió jut az eszembe, mert ebben az állapotban akkor is bánthatnak másokat, ha nem akarnak. Mielõtt még elhatalmasodhatna a félelmem, megérzem Will karját, ahogy a derekamat ölelve magához szorít. Az érintése elég ahhoz, hogy részben megnyugodjak, mert biztonságérzettel tölt el. Mindig vigyázott rám, az általános iskolában sosem hagyta, hogy kötekedjenek velem, de azért ez most más. Minden izmom megfeszül, mikor elhaladunk a csoport mellett, észrevétlenül belemarkolok Will kabátjába és el sem engedem, míg egy sarkon be nem fordulunk.

Egészen az ajtóig kísér, és csak ott enged el, mire azonnal eláraszt egy furcsa hiányérzet.

Ne… most el fog menni, pedig annyira szeretném, ha még maradna… és még érintene.

- Ma már ne nyiss ajtót senkinek. Vigyázz magadra Kev! – mondja aggódón, majd szorosan megölel, amit viszonzok.

- Will, kérlek, maradj! Azok a srácok nem hiszem, hogy messze mentek. – kérem kicsit riadtan, mikor eszembe jut, hogy neki arra kell hazamennie. Nem akarom, hogy bármi baja essen…

- Kev, tudok magamra vigyázni. Mellesleg tanulnom kell holnapra.

Még egy ölelést kapok, ami nagyon jól esik és tudom, hogy tanulnia fontos, de én akkor is aggódom, ez ellen nem tudok tenni. - Rendben, de vigyázz magadra!

- Nem szokásom bajba keveredni! – rám kacsint, majd elmosolyodik. Ettõl máskor szinte pillangó röpködnek a szívemben, de most az aggodalom sziklái nehezednek rá.

Még hogy nem szokott bajba kerülni… badarság.

Addig állok az ajtóban, míg el nem tûnik a szemem elõl, és csak akkor megyek be. Egy nehézkes sóhajjal vetem le a kabátom és a csizmám, alig ment el, de máris sokkal magányosabbnak érzem magam. Hiányzik mindig mikor nincs velem és ez azért is rossz, mert sosem tudom, hogy mikor találkozunk újra. Mostanában ez egyre ritkább.

Valamelyest örömmel tölt el, hogy most csak két napot kell várnom és ismét együtt leszünk…

***

Másnap nem jött suliba.

Hogy honnan tudom?

Onnan, hogy a szurkoló lányok nem körülötte legyeskedtek, hanem kivételesen a rövid szünetekben is a kis parkban gyakoroltak.

Tegnap azt mondta, hogy mára kell tanulnia, de úgy tûnik mégsem akaródzott neki bejönni. Õ már idén végez és kevesebbet kell bejárnia, mint nekem, de elõfordult már, hogy másnap nem bírt fölkelni, annyi ideig bulizott az éjjel. Biztos most is ez a helyzet, valószínûleg tegnap elhívta valamelyik barátja miután hazament. 

Összepakolom a holmimat és a táskámmal együtt elindulok hazafelé. Körülbelül ez húsz perc séta, de nincs kedvem taxival menni. Imádom a telet és élvezem, hogy sétálhatok.

***

Épp hogy levetem a prémes meleg csizmámat máris csörögni kezd a telefon. Elõhalászom a zsebembõl és elmosolyodom, mikor a kijelzõre pillantok.

- Szia apa! – köszönök a telefonba.

- Szia Kevin! – hallom a hangján hogy mosolyog – Mi újság otthon?

Apa most éppen a Hawaii-szigeten kutat a már nem mûködõ vulkánok körül. Körülbelül egy hónapja ment el, de viszonylag rendszeresen telefonál.

- Semmi különös. Azt hiszem annyi hó esett, hogy kitart, míg hazajössz. – mondom vidáman, hisz ott ahol õ van, tuti nagy a forróság.

- Karácsonyra mindenképp otthon leszek, de lehet, hogy csak két nappal elõtte tudok szabadulni, mert itt elég nagy a felhajtás. – meséli izgatott hangon.

- Tényleg? Találtatok valami érdekeset?

- Az egyik vulkán gyomrában feltártak pár õskövületet, így míg az archeológusok ki nem kaparják a csontokat nem igazán csinálhatok semmit. – sóhajtja – De ne errõl beszéljünk most… ti hogy vagytok? Már mind a ketten hiányoztok.

- Mi jól megvagyunk, de azért nekem is nagyon hiányzol apa. Üres a ház nélküled. – motyogom kicsit szomorúan, amit nem is tudok leplezni.

- Sajnálom, nem terveztem, hogy ennyi ideig távol legyek. Wiliam nem látogat meg téged?

Hirtelen nem tudom, mit feleljek, nem akarom, hogy apa õt piszkálja azért, mert szinte alig látom. Nem az õ hibája, hogy szórakozni akar ahelyett, hogy az öccsét kellene látogatnia. Akármennyire is hiányzik, nem lehetek önzõ.

- De igen, meglátogat. Szombaton is moziba megyünk együtt. – amit már alig várok – Ugye tényleg hazajössz karácsonyra?

Az még három hét, de ismerem már a terepmunkát: ha találnak valami nagy jelentõségût, akkor a határidõk gyakran változnak.

- Természetesen! Még ha egy elásott repülõ csészealjat találnak, akkor sem hagyom ki a karácsonyt.

Kuncogni kezdek a hasonlattól, majd elhal a hangom, mikor a háttérben hallom, hogy hívják apát.

– Menj csak nyugodtan, nem akarlak feltartani. – mondom kedves hangon.

- Te nem tartasz fel fiam, de ezek a pojácák… mindegy, amint tudlak hívlak megint. És mond meg a bátyádnak, hogy a telefon nem dísznek van, õt is próbáltam hívni, de nem vette fel.

- Oké, vigyázz magadra!

- Te is Kevin! – letesz, én pedig befejezem a kabátom lehámozását, mert már kezdtem bele melegedni. A három réteg póló azonban marad. Szeretem, ha több ruha van rajtam, jó meleg és kint sem fázom így.

Most hogy apa is megerõsítette, hogy Will ne veszi a telefont, már bizonyossá válik, hogy hajnalig bulizhatott a múlt éjjel. Olyankor képes átaludni a fél napot is.

***

Szombat.

Már reggel izgatottan pattanok ki az ágyból, egy csöppnyi fáradtságot sem érezve. Alig várom a délutánt, kevésbé a filmet, mint Wiliam társaságát, de ez mindig így van. Akármit csinálunk nem az a lényeg, hogy mit, hanem hogy vele.

Délelõtt fõzök ebédet, még szerencse, hogy megtanultam, mert apa nem a legjobb szakács. És mivel anya már majdnem tíz éve meghalt… szóval megtanultam fõzni. Mikor kész az ebéd, még mindig van egy csomó idõm három óráig. Elkezdek takarítani egy kicsit, felsöprök, felporszívózok és áttörölgetem a dísztárgyakat a nappaliban. A könyvespolc már tovább tart, mert rengeteg könyv van rajta amiket leszedegetek, majd miután portalanítottam õket szépen sorban visszapakolok mindent. Mire végzek mindennel már ideje készülõdni, ami nálam úgysem sok idõ. Átöltözöm a takarítós ruhámból egy normálisba, felhúzok egy farmert, egy barna rövid ujjú pulcsit, egy vékonyabb hosszú ujjút és még egy vastagabb puha kötött pulcsit is. Így biztos nem fogok fázni…

Ahogy azonban telik az idõ egyre inkább elszomorodom és erõt vesz rajtam a csalódottság. Már fél négy és még mindig nem jött, pedig azt mondta, hogy háromra jön értem. Lehet, hogy elfelejtette?

Elõveszem a telefonomat, de hiába próbálom hívni, ki van kapcsolva. Szomorúan teszem le, majd a kezemben tartott jegyre pillantok, amit már odaadott.

Pedig õ hívott… azt hittem legalább most tényleg velem akart lenni…

Szúrni kezd a szemem, de nem hagyom, hogy kibuggyanjanak a könnyeim. Egy nagyot sóhajtva felállok, de nem tudom mit tegyek.

Mi van ha tényleg csak elfelejtette?

De már pénteken sem volt suliban… lehet hogy beteg? Akkor viszont szólt volna nem?

Jobban belegondolva a múltkor is csak egy nappal késõbb hívott. Talán el kéne mennem hozzá, hogy megnézzem jól van-e.

Nem szoktam a lakására menni, azóta az eset óta nem, mikor kilépve a liftbõl egy fiúval láttam csókolózni az ajtóban. Az jobban fájt mint bármi amit eddig történt. Olyan érzés volt, mintha elárult volna, pedig ez butaság hisz nekem nem is szabadna úgy néznem rá ahogy. Will normális és van saját élete. Nem csoda hogy mindig ennyi ember zsong körülött, mert mindig nagyon jóképû és vonzó.

Végül összeszedem a kulcsaimat és úgy döntök elmegyek hozzá.

***

A lakása elõtt toporgok, de nem merek csak úgy bemenni. Egyszer csengetek, majd még egyszer, de semmi. Várok pár percet, hisz ha éppen zuhanyozik akkor nem biztos hogy ajtót tud nyitni.

Öt perccel késõbb félénken benyitok, de teljesen csend van. – Will?

Semmi. De a tárcája a pulton van, tehát itthon kell lennie. Bemegyek a nappaliba, ami elég rendetlen, de itt sincs.

– Will, itthon vagyok? – tétovázok mielõtt belépnék a hálószobába, hisz lehet hogy nincs egyedül, de szerencsére nem így van.

Úgy tûnik alszik. A takaró felhúzva a mellkasáig, a kabátja és a többi ruhája szanaszét hever, az éjjeliszekrényen valamilyen alkoholos üveg.

Tehát tényleg szórakozott és elfelejtette. Csalódottan felsóhajtok, legalább annyit megérdemeltem volna, hogy felhív vagy valami… miért nem számítok neki még ennyire sem?

Óvatosan megérintem a csupasz karját, egy pillanatra elfog a vágy, hogy végigsimogassam a forró bõrét, de a saját gondolataimtól zavarban inkább csak megpróbálom felkelteni. Az arcára pillantva ismét eláraszt az aggodalom, az alsó ajka picit fel van repedve, az orra pedig le van ragasztva.

Verekedett. Ismerem már, tudom hogy milyen és láttam már õt máskor is így, sõt monoklival is.

- Will, ébredj. – a hangomra megmozdul, mire elkapom róla a kezem. Laposakat pislogva nyitja ki a szemeit, a pillantása ködös és mintha elõször nem is fókuszálna.

- Will, jól vagy? – kérdezem, most már aggódva.

A lámpafény úgy tûnik sok neki, mert az egyik karját a szemei elé teszi, hogy eltakarja õket. Lassan megszokja a fényt és végre rám pillant.

- Jó reggelt Kev – mondja kissé rekedtes hangon majd az ágy támlájához dönti magát.

- Jó reggelt? – azt sem tudja mennyi az idõ – Will, jól vagy?

- Mért kérded? Talán történt valami? Nem szoktál egyik reggel sem beállítani, miközben másnap találkoztunk.

Másnap? Két napja nem láttam, mirõl beszél?

- Will, attól tartok, hogy valami baj van veled. Csütörtökön, és pénteken nem jöttél be a suliba. Mellesleg, az egész filmet lekésted. Úgy volt, hogy 3-ra jössz értem, de nem jöttél. 4-ig vártam, és úgy gondoltam, hogy eljövök hozzád. William, szombat este fél öt van! – mondom, mikor továbbra is értetlen tekintettel bámul rám – Úgy látszik te jól érezted magad.

Elszomorít, hogy még csak nem is szólt, hogy ne várjam, mert meggondolta magát.

Felállok és elindulok kifelé, nem akarok tovább zavarni, ha neki nem fontos a jelenlétem.

- Kevin, várj! Nem úgy van, ahogy gondolod. Egy kicsit sem éreztem magam jól – hallom a hangját, mikor már az ajtónál állok és a lépéseit maga mögött – Gyerünk, fordulj meg.

Lassan megfordulok, de mikor meglátom elakad a szavam. Egyik kezemet a szám elé kapva ijedten mérem végig.

Uramisten! A mellkasa be van kötözve, de még így is látni, hogy a kötés alól kék foltok nyúlnak ki.

- Will… mi történt? Te jó ég miért nem szóltál? – közelebb lépek és megnézem a kötést majd most már mély aggodalommal az engem figyelõ zöld szemekbe pillantok.

- Sajnálom, hogy nem mentem el ma, de… bevettem az altatót és úgy tûnik rendesen kiütött. – a homlokához emeli a kezét, de egy szisszenés után vissza is ereszti.

- Ez most nem számít! Mi történt? – mibe keveredett már megint?

- Semmiség, csak…

- Ez nem semmiség! Kérlek… - nem akarom, hogy hazudjon nekem, attól mert õ nem beszél nekem a „zûrös dolgairól” elég sok mindent tudok. A suliban a lányok – akik történetesen az én helyem mellett szoktak ebédelni – elég sokat pletykálnak.

Will felsóhajt, majd a karomat megfogva visszasétál az ágyhoz. Most nem foglalkozom igazán a kellemes érzéssel, annyira aggódom érte, hogy csak rá tudok figyelni.

- Volt egy kis… nézeteltérésem azokkal a srácokkal, akikkel hazafelé összefutottam. Verekedtünk, de semmi komoly. Elrendeztük. – sorolja az éjjeliszekrényen lévõ üveget bámulva.

- Miért verekedtetek? – Will nem szokott ok nélkül ilyesmit csinálni.

- Részeg volt és csak úgy megtörtént. Tényleg, ne foglalkozz ezzel Kev. – felém fordul én pedig leülök mellé és a kötésre mutatok.

- Szeretném megnézni. – a kötés mennyiségébõl ítélve nem lehet szép látvány.

- Nem, mondom hogy nem kell. – gyõzköd. Nagyon nem akarja hogy meglássam.

De legalább nem olyan komoly, hogy kórházban kötött volna ki.

- Akkor azóta itthon voltál, mióta hazaértél? – bólint – Mennyi altatót vettél be?

- Kettõt, de nem volt jó ötlet. Basszus farkas éhes vagyok. – a bal kezét felemelve megmasszírozza a homlokát, biztos csak a jobb oldala sérült, hisz ott látni kék foltokat is.

- Ha megengeded csinálok neked valamit. – nem szeretnék a dolgaihoz nyúlni az engedélye nélkül.

- Nem sietsz haza tanulni? – mosolyog fáradtan és most veszem csak észre hogy még mindig a karomat fogja. Óvatosan elhúzom mielõtt még elpirulnék az érintésétõl és magyarázkodnom kellene.

- Szombat van, emlékszel?

- Persze. Hát… megköszönném ha te fõznél, a tiéd sokkal finomabb mint az enyém.

Örömmel tölt el, hogy tetszik neki amit fõzök, ezért boldogan rámosolygok és felállok, hogy a kis konyhába menjek, míg õ a fürdõszobába indul.

Benézek a hûtõbe, ami ugyan nem üres, de nem is túl nagy a választék. Készételek, amiket fel kell melegíteni és szendvicsnek való alapanyagok.

Végül elõhalászok pár tojást és zöldségeket, mert az omlett mellett döntöttem. Amúgy sem lenne jó semmi nehéz étel, hisz két napig nem evett semmit, ami nem egészséges.

Elõkészítek mindent és a tojásba keverek egy kis paprikát és bazsalikomot, ami szerintem remekül kiemeli az ízét és remélem Willnek is ízleni fog. Már majdnem kész vagyok mikor megjelenik, már csak az italokat készítem elõ a hûtõben talált õszibarackból. Egy finom hûtött turmix.

- Remélem ízleni fog, de ha nem tetszik összedobok egy szendvicset. – motyogom ahogy elé csúsztatom a tányért. Még mindig nincs rajta póló, amivel akaratlanul is zavarba hoz.

Felemeli a villát és egy köszönöm után bekapja az elsõ falatot, majd mikor lenyelte rám pillant és elmosolyodik.

- Nagyon finom Kev! Kéred a felét?

- Nem, nem. Az a tiéd, én csak egy turmixot csináltam magamnak, az elég. – magamhoz húzom a hideg poharat és lassú kortyokban inni kezdem a tartalmát. Finom.

Körbenézek a lakásban, még nem voltam itt csak egyszer és szinte nem is emlékeztem rá, hogy milyen. Hát… most elég nagy a felfordulás, de valahogy minden olyan, mint Wiliam és ez megnyugtató. Legalább is számomra az, mert mindenhol ott a jelenléte és az illata.

- Bocs a kupi miatt, ha tudom, hogy jössz összepakolok egy kicsit. – leteszi az evõeszközt és jóllakott mosollyal óvatosan hátradõl, de akármennyire is leplezi látom, hogy megrándult az arca.

- Ó miattam igazán nem kell. – mondom gyorsan, hisz nem ezért néztem körül. – Öhm… segítsek esetleg valamit? Gondolom most nem nagyon tudsz lehajolni a dolgaidért.

- Nem kell ezzel bajlódnod Kev, megoldom. – lassan feláll és a mosogatóba teszi a tányérját.

- Te nem vagy bajlódás. A bátyám vagy és szeretlek. – a hangom halk, mert nem tudom jó ötlet-e ezt mondani, de õ nem tudhatja hogyan értem, a tekintete mégis furcsán átható és csillogó mikor felém fordul.

Zavarba jövök és a pulóverem ujját kezdem gyûrögetni.

- Én akkor… azt hiszem most hazamegyek. – már besötétedett.

- Itt is aludhatsz, nem szeretném ha este egyedül mászkálnál. – a hangja komoly és törõdõ, de sajnos nem fogadhatom el az ajánlatát.

A fogashoz lépek és leakasztom a kabátomat, majd elkezdem magamra húzni. – Nem, ne aggódj…

Megszólal a csengõ, ezért nem fejezem be, de a csengõt egy hangos dörömbölés követi az ajtón, majd egy ismerõs hang.

- Hé Will! Itthon vagy haver?! Már két apja nem láttunk és már azon parázunk, hogy mi van veled! – a hang egy kicsit elmosódott – Basszus az egész suli arról beszél, hogy meghúztad Cindyt… nyisd már ki, haver!

Ledermedve állok egyhelyben, a szívem mintha ki akarna ugrani a helyérõl a rengeteg érzelemtõl, ami áthullámzik rajtam. Harag, szégyen, féltékenység és fájdalom, ami azonnal könnyeket csal a szemembe. Most örülök csak igazán, hogy háttal állok Willnek.

- Majd fogok egy taxit, szia! – vetem oda szinte suttogva majd kisietek a lakásból nem foglalkozva, Jasonnel, Will egyik bulizós barátjával.

Most csak egyedül akarok lenni, hogy kibõghessem magam és egyedül szégyellhessem magam azért amit a bátyám iránt érzek.

Mindig is tudtam, hogy nem csak a klubokban szórakozik és nem csak a barátaival, hanem… lányokkal és fiúkkal is… úgy. A pletykákat hallom és bár Will sosem beszél velem arról, hogy lenne barátja, barátnõje vagy valakije, de attól én még tudok róla. És minden egyes alkalommal mikor újabb személyrõl szerzek tudomást a fájdalom egyre csak nõ, mintha folyamatosan egy kés fúródna egyre mélyebben a mellkasomban, de képtelen vagyok kihúzni onnan. Ahogy képtelen vagyok elfelejteni, és nem szeretni többé.

Azért szeretek télen a parton sétálni, mert ilyenkor szinte senkibe sem botlom bele.  Csupán néhány ember lézeng itt-ott, akik a kutyájukat sétáltatják. Minden egyes lépésemkor megroppan a friss hó a csizmám alatt és csikorog a jég, mikor rálépek. Tegnap este jó nagy hó esett, ezért már akkor eldöntöttem, hogy ma suli után rögtön ide fogok jönni.
A tengerpart a kedvenc helyem az egész városban, mert olyan békés és megnyugtató hallgatni a morajlását és érezni a szelet az arcomon. Engem sosem zavart a hideg, mert mindig egy csomó ruha van rajtam, néha négy réteg felsõrész is, de így érzem magam kényelmesen.
Most azonban minden más.
A kellemes érzések helyett csak a magányt maradt. Nem olyan, mint régen, amikor azért sétáltam itt egyedül, mert vártam Wiliamet, hogy õ is végezzen, és együtt menjünk haza, vagy ha nyár volt, akkor úszni. Most azért vagyok itt egyedül, mert õ már elköltözött otthonról és elég ritkán láthatom. Nagyon hiányzik a jelenléte, a nevetése, a mosoly, ami mindig az arcán volt mikor rám nézett.
Szeretnék vele többször találkozni, de nem merem megkérni rá.
Mi van, ha csak elutasítana?
Végül is neki megvannak a saját barátai és azok, akikkel lógni szokott. Mindig vannak körülötte emberek, ezért a suliban sem tudok beszélgetni vele. De nyilván azért költözött el, mert nem akart állandóan a „kistestvérével” lógni.
A lakása a belvárosban van, de még csak egyszer voltam ott, amikor megvette és megmutatta. Pár hete összeszedtem a bátorságomat és elmentem hozzá, hogy elhívjam moziba, de mikor kiléptem a liftbõl és megláttam, hogy éppen egy fiút kísér a folyosón a derekánál átkarolva egyszerûen nem bírtam megmozdulni. Annyira rossz érzés volt, hogy azóta nem is tettem be a lábamat az épületbe.
Tudom, hogy õ szereti a fiúka is… úgy… régen elmondta nekem, de nem is ez zavar. Hanem az, hogy mással látom.
Ez mindig is nagyon rosszul esett, de mostanában, mikor már csak heti egyszer vagy kétszer találkozunk, már nem is bírom elviselni. Ha meglátom, hogy közeledik, inkább elmegyek, mielõtt észrevenne, mert úgy is pillanatokon belõl körülzsongják majd.
Minden szerdán elmegyünk együtt egy nagyon jó kis cukrászdába, mert õ is és én is imádjuk az édességet. Mindig elõre megbeszéljük, hogy hol találkozzunk, de a múlt héten nem ért rá és most még csak nem is telefonált tegnap, hogy lemondja.
Mindegy is. Biztos akadt jobb programja, mint velem lógni.
Magam elé meredve nézem a havat és azon gondolkodom, hogy mit kellene csinálnom ma délután, mikor rezegni kezd a telefon a zsebemben. Gyorsan elõhalászom, majd a kijelzõre pillantva elkerekednek a szemeim és úrrá lesz rajtam az izgatottság.
Wiliam.
- Szia. – szólok bele halkan, mert hirtelen azt sem tudom, hogy mit mondjak.
- Szia Kev! Ráérsz?
- Öhm… persze. Miért?
- Bocsánat, hogy tegnap nem hívtalak, de kiment a fejembõl. Van kedved most beugrani egy sütire?
Elmosolyodom magamban, úgy tûnik megint csak én komplikáltam túl és nem direkt nem keresett. – Igen, hol találkozunk?
- Mondd hol vagy és odamegyek. Én most jövök otthonról.
- A parton vagyok.
- A szokott helyen?
Hallom a hangján hogy mosolyog, és azt kívánom bár csak láthatnám. – Igen. Megvárlak itt.
- Oké, akkor tíz perc.
Leteszi, én pedig mosolyogva visszasüllyesztem a telefont a kabátomba. Végre… végre láthatom.
Annyira örülök, hogy ugrálni tudnék, de inkább nem teszem, mert még hasra esem a csúszós havon. Körbe-körbe kezdek sétálni és mire meglátok egy fekete foltot közeledni már egy egész szép kört kitaposta. Elindulok felé, hogy ne kelljen neki idáig lesétálni.
A haja a szokásához híven szabadon van és annyira vonzó így, ahogy a szél bele-bele kap a tincseibe…
- Jesszusom Kev! Nem fagytál még meg? Nagyon hideg van!
Mosolyogva lehajol hozzám és üdvözlés képen magához ölel és mivel úgy sem látja lehunyom a szemem és kiélvezem a röpke pillanatot, ameddig a karjaiban tart. Bár csak ne lenne köztünk ez a vastag kabát!
- Tudod, hogy én sosem fázom. – mondom, ahogy elenged és hátrébb lép egy lépést.
- Jó neked, mert én már ennyi idõ alatt átfagytam. Mehetünk?
- Persze. – elindulunk egymás mellett. Innen körülbelül tíz, tizenöt perc a cukrászda.
- Na és mit csináltan ebben az egy hétben? Régen dumáltunk úgy hogy biztos egy csomó mesélnivalód van. – néz rám érdeklõdve.
- Én… - nem tudom, hogy erre mit feleljek - … semmit. Tanulta, elolvastam pár könyvet és sakkoztam.
- Még mindig tudsz sakkozni?
- Igen. Te már elfelejtetted hogy kell? – apa mindkettõnket megtanított és gyerekkorunkban gyakran játszottunk egymás ellen.
- Hát… nem nagyon sakkozok mostanában. – mondja furcsa hangon, amit nem tudok mire vélni. – És te ki ellen játszottál? Fogadok, hogy legyõzted az ellenfeled.
Ezen elmosolyodom, mert õt mindig legyõztem és mikor jobb lettem már apát is.
- Magamat nem igazán tudom legyõzni és mivel mind a két színnel én voltam… - nem fejezem be, mert biztos tudja mit akarok mondani.
- Értem.
Egy ideig nem néz rám, csak a csizmáját figyelve baktat elõre, én pedig közben lopva õt figyelem. Mindig is szerettem nézni, mert gyönyörûek a szemei. Annyira zöldek, amilyet még senki másnál nem láttam és ez mindig lenyûgöz. Az enyém csak átlagos barna, de az övé különleges.
- És te? Mit csináltál az elmúlt héten? – nem vagyok benne biztos, hogy megkérdezhetem e, ezért nem sértõdöm meg, ha esetleg nem válaszol, de egy kis tétovázás után megteszi.
- Szórakozni voltunk a haverokkal, tegnap este pedig bowling estet tartottunk. Hétvégén abban az új koktélbárban voltunk, amit most nyitottak meg, pénteken pedig egy koncertre mentünk a stadionba.
Még sosem voltam koncerten… és bowlingozni sem… és koktélbárban sem. Örülök neki, hogy jól szórakozik és ilyen sok barátja van akikkel eljárhat, másrészt viszont elszomorít, hogy mennyi idõt tölt velük, velem pedig milyen keveset.
De nem lehetek önzõ. Miért lenne az unalmas könyvmoly testvérével, ha szórakozhat a barátaival?
- Ez remekül hangzik. – mondom egy kissé szomorúan, de tényleg ezt gondolom. – Milyen volt a koncert?
- Király! Alig akarták elengedni õket, mert folyton ráadást kértek.
Én is szeretem a zenét, de egy koncert… Láttam már a tévében, hogy milyen, de élõben nem tudom elképzelni. Nem hiszem, hogy nekem való lenne.
- Kev? Hahó!
Ekkor jövök rá, hogy valamit kérdezett, én pedig elkalandoztam.
- Sajnálom, nem figyeltem. – nézek rá bocsánatkérõen – Megismételnéd?
- Csak azt kérdeztem, hogy szombaton eljössz e velem moziba. Kijött is szuper akciófilm és meg akarom nézni.
A kérése igazán meglep, mert õ nem engem szokott elhívni. Talán a barátai nem érnek rá?
- Ha szeretnéd. – mondom halkan – És hány órakor?
Mikor nem válaszol rá nézek, õ pedig homlokráncolva figyel engem.
- Mi a baj Kev? Tudod, nem kötelezõ, ha nem akarsz.
- De, de akarok! Semmi baj, tényleg! – hadarom gyorsan, mert bármi is az oka, hogy ezúttal velem akar kimozdulni, én csak örülök neki, hogy együtt lehetünk. Még ha nem is úgy, ahogy én szeretném.
Elmosolyodik azzal a csak nekem szóló mosolyával, mert már megfigyeltem, hogy így nem szokott senkire sem. És én boldog vagyok, hogy senki más nem láthatja ezt rajtam kívül.
- Akkor jó.
Egy ideig csak csendben haladunk, ahogy közeledünk a célunk felé, majd amikor odaérünk az épület elé uralkodnom kell magamon, hogy ne piruljak el, mikor kinyitja nekem az ajtót és elõre enged. Ezt meg miért csinálta? Én is ki tudtam volna nyitni…

Elárulva érzem maga, és belül úgy fortyogok, mint egy vulkán, ami bármelyik pillanatban kitörhet. Az én egykori testõrömre vagyok mérges Giovannira, aki úgy lépett le mellõlem, hogy azt sem mondta nyald meg a balherém, és miért is tette? Bátyám szerint, mert nem akart fájdalmat okozni nekem. Szép, mintha így most nem fájna. Az autópályán repesztek, kicsi porschémmal, a fene tudja mennyivel léptem túl a sebesség korlátozást, de õszintén megvallva nem is érdekel. Tegnap még beszéltem vele és, ha azt hiszi, csak úgy elengedem, akkor nagyon téved, hisz õ az enyém, hozzám tartozik, már évek óta, nincs joga, szó nélkül megpattanni. A reptérre igyekszem, bár magam sem tudom, mire számítok, egy majd 45 éves férfitõl. Néha egy-egy kocsiból rám dudálnak, hogy hová hajtok ilyen veszett mód, amire csak morranok egyet, habár most pont ámokfutó állapotban vagyok, nincs idõm, lelassítani és elküldeni õket melegebb égtájakra. A kocsi, hirtelen magától kezd lassítani és mire elérek egy pihenõig, már olyan lassú, hogy alig tudok beparkolni. Dühösen szállok ki a kocsiból és nagy lendülettel vágom be ajtaját.
- Ezt nem hiszem el,  kibaszott égbe bele… A rohadt, kibaszott kurva… - rúgok bele oldalába egy hatalmasat és toporzékolok egy szépet. A pihenõnél áll jó néhány kamionos, kávéjukat szürcsölgetve néznek rám mint egy idiótára.
- Van mit bámulni?! – förmedek rájuk, mire felvonják szemöldöküket és hátat fordítva nevetgélni kezdenek. Ha nem lennének négyszer akkorák mint én, most tuti, szétverném a nyavalyás bagázst. Idegtõl és keserûségtõl reszketve támaszkodom meg a kocsi oldalán és próbálom összeszedni gondolataim, ami most nem is túl egyszerû.
- Jól van Alessandro, csak higgadj le és találj ki valami ésszerû megoldást… - motyogom magam elé, mély lélegzeteket véve, de agyamban csak az az egy mondtat ismétlõdik. ~Elveszítettem… elveszítettem~ Képtelen vagyok józanul viselkedni, vagy bármi értelmesre gondolni, így ismét dühroham formájában rúgok bele még egy szépet a kocsiba, mintha õ tehetne róla. majd elõveszem telefonom és megpróbálom felhívni Giovannit. Sok esélyem nincs rá, hogy fölveszi, hisz reggel is ebbõl jöttem rá, hogy nincs sehol. Természetesen a telefont most sem veszi fl, talán már nincs is a vonal végén senki, csak még nem mondta le az elõfizetést. Nyílván úgy akar lelépni, hogy többé ne találjam meg, csakhogy engem nem lehet elhagyni, nem az kizárt, ha elveszítem, én nem tudom mit kezdek magammal. Ismét erõt veszek magamon és szuszázni kezdek, mire a kamionosok ismét csak gúnyosan jegyzik meg.
- Mi az törpilla, nem elégítettek ki az éjjel? … - jegyzik meg gúnyosan az egyik nagydarab. Roppant humorosak és bátrak egy náluk jóval gyengébbel szemben, csakhogy az én temperamentumom nem engedi meg, hogy erre a sértésre ne reagáljak.
- Hát nem, az anyukád nem volt rá képes, hiába, ne kezdjen az ember ribancokkal… - erre már komolyabban reagál és nagy hévvel indul meg felém. Nyílván arra készül, hogy betörje az arcom. Miközben õ megindul felé, én lazán kinyitom az ajtót és benyúlva a kesztyûtartóba veszem elõ fegyverem, amivel legalább olyan jól bánok, mint a testvérem. Nem is értem miért gondolja, hogy meg kell védenie, hisz meg tudom védeni én magam. Elõrántva kibiztosítom és rászegezem, amitõl megtorpan.
- Ott maradj seggfej… rossz napom van, és nem szeretnéd, golyóval abban a kemény koponyádban végezni, szóval, most fordulj szépen sarkon és kapd össze a haverjaid… - suttogom nyugodt hangon.
- És takarodj!! – ordítom el magam, mire végre komolyan vesz és kezét a magasba emelve indul el visszafelé, miközben végig szemmel tart. A haverjai is követik példáját, amit jól is tesznek, mert bár nem látszik rajtam, nyugodt szívvel küldeném át mindegyiket a másvilágra, fõleg ebben az állapotomban, vagyis leginkább ebben az állapotomben, mert amúgy nincsenek kifejezett gyilkos ösztöneim, de ilyenkor, mintha nem is önmagam lennék. A szélsõségek embere vagyok, ha jó a kedvem nevetek és akár egy cica dorombolok, ilyen esetekben viszont jobb nem a közelemben lenni. A kamionosok lassan eltakarodnak én pedig leeresztve fegyverem térek vissza mobilomhoz és felhívok egy szervizes számot, majd a kocsi motorháztetõjére telepedve várom a trélert, ami alig 15 perc múlva meg is érkezik. Ez idõ alatt az agyam szinte teljesen kisül a forróság miatt, de némileg le is csillapít. Kezdem belátni, hogy bármennyire is igyekszem, jelen pillanatban nem fogom tudni utol érni Giovannit és mikor a tréleres kiszáll a kocsiból, már egy jóval normálisabb hangot ütök meg vele.
- Jó napot… ezzel a kicsikével van probléma? – mutat a kocsimra.
- Igen és sürgõsen szükségem lenne rá, szóval megtenné, hogy magával visz a szervizbe, ha taxira kell várnom akkor lemegy a nap… - felelem, mire elmosolyodik és bólint. A trélerre gyorsan felkerül a kis hófehér autó és, beszállva a fülkébe indulunk el a szervizbe. Egy tipikus porsche szervizbe megyünk, aminek az elején egy kiállító terem, a háta mögött, pedig a mûhely mûködik. Kiszállva, folyamatosan a telefonom nyomkodom, reménykedve, hogy Giovanni, talán megszán és mégis fölveszi, de semmi, így feladva dõlök a kocsim oldalának, amit idõ közben leeresztettek a mûhely közepére. Sok szerelõ dolgozik, de az egyik, félbe hagyja munkáját és odajön hozzám. Egy nagyon magas, és izmos testalkatú férfi, aki nyakig olajos. A kezén, arcán, sõt még a szõke haján is akad némi olajfolt. A kezét egy elég koszos rongyba törölgeti, mintha attól tisztább lenne, szerintem inkább koszosabb lesz tõle. Ahogy megáll elõttem , mégsem a koszos külsõ, az ami igazán szembe tûnõ, sokkal inkább azok a különös szemek. Még nem láttam hasonlót, érdekes és különleges egyben.
- Nick vagyok, miben segíthetek? -  Azokkal a szemekkel úgy néz végig rajtam, mintha még életében nem látott volna fehér embert. Rám ez a szó tökéletesen passzol, hisz olyan fehér vagyok, mint az autóm, ami viszont kevésbé mûködik olyan jól mint én, így inkább azt kellene vizslatnia.
- Alessandro és a kocsim adta be a kulcsot nem én… ha egy mód van rá, akkor inkább azt nézze meg alaposan és ne engem… - teszem derekamra a kezem. Nem tudom eldönteni, hogy engem néz, vagy az öltözékem hökkenti meg, ami mint mindig, most sem éppen mindennapi. Egy fekete passzos csípõ nadrág, a hozzá illõ, magas szárú csatos, tornacipõt, vastag fémcsatos bõrövet és a vállamról fél oldalara lecsúsztatott, nagy nyomott mintás, fekete fehér pólót.
- Biztos? – néz szemembe gúnyosan.
- Igen biztos és mivel szükségem van rá, megvárom! Kapja össze magát és nézze meg mi a baja… - morgom, mint egy kis pukkancs.
- És, hol marad, a kérem?  - biccenti oldalra fejét, és közben vigyorog.
- Látom, humoránál, van… - húzom össze szemeim, kicsit úgy festek, mint egy támadásra kész palotapincsi, ami nevetésre ingerli, még jobban felpaprikázva, amúgy is felcseszett hangulatom. Kikerül és odasétál a kocsimhoz, alaposan szemügyre veszi azt is, majd felnyitja a motorháztetõt és belekukkant. Lábammal topogva nézem az órámat, mintha sürgetni akarnám, amit persze nem vesz magára és szépen komótosan, de remélhetõleg precízen vizsgálgatja tovább.
- Na, mi lehet a baja? Meg tudja csinálni, vagy béreljek egy autót? – kérdezem türelmetlenül.
- Nem hiszem, hogy szükség lesz rá, csak néhány biztosíték adta be a kulcsot, azonnal megnézem mi a probléma és mehet is… Nem szeretném, ha a végén kisülne a kis agyacskája…
- Maga csak ne az én agyacskám miatt aggódjon, a humorát meg tartogassa az cirkusznak… Úgy hallottam a csimpánzuk elszökött, talán bejelentem, hogy megtaláltam… - erre már kevésbé vigyorog és ábrázata inkább tûnik dühösnek. Elindul felém, de akkor egy ismerõs hangot hallok meg a hátam mögül.
- Vissza az agarakkal kölyök… - meg sem kell fordulnom, hogy tudjam a bátyám az, nyílván teljes kíséretével. A srác vissza lép és úgy nézi õket, mint az ufókat. Nem is csodálom, néha én magam is úgy nézek rájuk, az egyen marhákra, akik közül a bátyám úgy magaslik ki mint egy ékkõ.
- A hülyegyerek az öcsém, majd én intézem, ha el kell fenekelni… - ezen ismét elvigyorodik és visszatér a munkájához, amit félig meddig értékelek, de ugyanakkor bátyám beszólása még jobban földühít.
- Minek jöttél ide te áruló… - fordulok felé. A szokásos iszonyat elegáns öltönyében és egy sötét napszemüvegben feszít. Mint aki most lépett le egy divatlap borítójáról, oldalán a három gorillával.
- Ne ess túlzásokba és lásd be, hogy a te hibád, amiért így kellett intézni… mellesleg a telefonját hiába hívogatod, az nálam csöng, mivel odaadta… - veszi ki zsebébõl, mire teljesen megváltozik arckifejezésem és nagyot nyelek. Immár világos, hogy végleg meg akar tõlem szabadulni, talán már a terhére voltam.
- Értem… - hajtom le fejem és visszafordulok a szerelõ srác felé.
- Soká lesz kész? – hangom csordultig tele bánattal, minden arroganciám elszáll és olyan ártatlannak, elesettnek tûnök, mint hóban rekedt kiscica.
- Nagyjából 10 perc… - feleli, mire bólintok és vissza fordulok.
- 10 perc és haza megyek, fölösleges volt ide jönnöd, az is elég lett volna, ha fölveszed a telefont… Lehet, hogy te jogosnak érzed, meg az én hibámnak, de ha egy kicsit érdekelne mi van velem, tudnád, mennyire fáj ez most… és miért érzem összeesküvésnek, hogy kijátszottatok a hátam mögött…
- Ezt ne itt beszéljük meg, majd otthon találkozunk… - fordul sarkon és kimegy a mûhelybõl, én pedig odasétálok a kocsim mellé és neki támaszkodva várom, hogy elkészüljön a kocsim. Már nem beszélek a pasassal, csak mikor megcsinálja, megkapom a szervizlapot és az alapján szépen kifizetem a szerelési költségeket, ezek után, pedig haza megyek. Odahaza a bátyám szeretne velem beszélni, de én magányra vágyom, így meg sem hallgatva megyek föl szobámba. Ugyan miért hallgatnám végig, milyen makacsnak és önzõnek tart, amiért nem vagyok képes elfogadni Giovanni döntését. Az még véletlenül sem merül föl benne, hogy szeretem Giovannit, ráadásul, azzal, hogy elveszítek vele minden kapcsolatot, olyan mintha az apámat veszíteném el újra, hisz mindig õ volt mellettem és nekem õ többet jelent mint bárki, de belenyugszom, más választásom úgy sincs. Egész napot átdöglöm, de estére felhívom az egyik haverom, jöjjön el velem és igyuk le magunkat a sárga földig. Nem kell sokat noszogatni és persze bátyám engedélye nélkül ismét elszököm otthonról.
Egy általam nem ismert szórakozóhelyre visz, ahol valami rock banda fog koncertet adni. Szeretem a rock zenét, de most nem kifejezetten erre vágyom, és úgy tûnik, haverom nem igazán értette, nálam mit jelent az igyunk, amíg van agyunk kijelentésem. Leülök a bárpulthoz, amíg õ veszettül csápol a tömegben és fel sem tûnik neki, hogy én idõ közben már nem is vagyok ott mellette. Long Island Iced  Tea rendelek, és még csak rá sem nézek a színpadon zenélõ srácokra, elég a zenét hallgatnom és melankolikusan kevergetve, italom, szürcsölgetem. A második kivégzése után, már nem érzem kifejezetten bánatosnak, magam és még a hangulatom is kezd bulizósba átcsapni, már nem bosszant sem a zaj, sem a tömeg, így felhörpintve maradék italom libbenek be a tömegbe táncolni. A zenekar, két szám után fejezi be a koncerted, de ettõl a buli még folytatódik. Szexi mozgásomra, persze azonnal többen is felfigyelnek, még így is, hogy némileg bizonytalan vagyok, az enyhének nem nevezhetõ spicces állapottól. Ruházatom, most is kihívó, és nagyon illik, külsõmhöz, ami nyílván sokat dob a latba a körülöttem sündörgõ, gyanús alakoknál. Az egyikük, bátrabbnak is bizonyul a többinél és hozzám dörgölõzve taperolni kezd. Ez nem mondhatnám, hogy tetszik és megpróbálom eltolni magamtól, de jelen pillanatban sem az erõm, sem mozgásom, nem enged meg egy határozott nemet, pedig én mindent bele adok, legalábbis úgy érzem.
- Hagyj békén… - nyöszörgöm erõtlenül.
- Ne kéresd magad kicsike… ha jó kisfiú leszel kapsz tõlem valami finomat… - feleli, bájgúnár vigyorral a képén. Most már szeretnék kijózanodni, és végre értelmes szavakkal, vagy tettekkel a tudomására hozni, hogy nem akarok tõle, semmi finomat és takarodjon a retekbe, vagy kinyírom, de sajnos, csak értelmetlen zagyvaságok jönnek ki a számon, mintha nem is én irányítanám szavaim, vagy tetteim.
- Nem hallod, izé, mizé… kopj le… - fordulok meg, de a haverja ott áll mögöttem és közte fognak, majd megragadják karom és elindulnak velem kifelé, én meg csak vergõdöm. Próbálok ellen állni, vagy szólni a kidobónak, hogy azt hiszem bajban vagyok, de mivel nem tudok beszélni, a nagydarab fickó, int nekik, hogy kivisznek levegõzni, mert rosszul vagyok. Ez mondjuk igaz is, mert a gyomrom kavarog, ha rájuk gondolok, vagy nézek, de az is lehet, hogy az ital teszi, minden esetre a helyzetem kicsit sem rózsás. Egy sikátorba visznek és neki támasztva a falnak kezdenek neki a vetkõzésnek. Hirtelen még azt sem tudom elképzelni, hogy mit akarhatnak, talán a ruháim akarják ellopni? Kizárt, még a karjukra sem menne föl a nacim. A sikátorban sötétség uralkodik , és csak a klubból hallatszik ki némi zaj, no meg az éjjeli utca alapzajai. Kezdem egyre rosszabbul érezni magam, már nem csak a hányinger kerülget, de úgy érzem forog velem a világ. Még a távolból hallok, egy hangot, ami valamit magyarázni kezd a két gorillának, majd, mintha elvágták volna a filmet, elájulok.

Hirtelen nyílnak ki a szemeim, olyan hiányérzetem van. Kicsit álmosan és tanácstalanul nézek körbe. Hol van Akira? Kicsit kétségbeesek, de kezdek megnyugodni, amikor látom, hogy a teraszon ül. Mit csinál ott kint ilyenkor? Felkelek az ágyból és kíváncsian megindulok felé. A háta mögött támaszkodik kis kezeivel, lábait lelógatja. Halkan lépkedek, nem akarom megijeszteni, bár gondolom, ha hallaná is, hogy valaki közeledik felé, rám gondolna, más nem nagyon lehetne. Óvatosan leülök mögé, lábaim terpeszben, az õ lábaihoz simulnak az én belsõcombjaim. Átölelem, közelebb hajolok hozzá, fülébe szuszogok, és lassan szólásra nyitom ajkaim.

- Mit csinálsz itt kint az éjszaka közepén? – suttogok, bár ha ordibálnék, se lenne baj, a közelben csak én lakom. De mivel éppen a fülénél vagyok, nem lenne túl szerencsés, ha kiabálni kezdenék, nem akarom, hogy megsüketüljön. Talán a hangomtól, talán csak a forró levegõtõl, de megborzong.

- Éppenséggel gondolkodni szerettem volna – mondja, majd mellkasát ölelõ karjaimra simítja kezét és lassan simogatni kezdi. Megremegek, olyan rég ért hozzám. Heh, tiszta hülye vagyok.

- Sajnálom, ha megzavartalak – suttogom. – De mirõl szeretnél elmélkedni? – Kicsit kíváncsi vagyok, na és?

- Kettõnkrõl – mondja csak így egyszerûen, én meg majdnem szívrohamot kapok, ezt meg, hogy érti? Lassan hátranéz, arcomat fürkészi, olyan, mint aki mindjárt elneveti magát.

- És… öhm… mire jutottál? – nézek rá nagy szemekkel.

- Nem sokra. De abban biztos vagyok, hogy szeretnélek jobban megismerni, mert… - Annyira édes, nem bírok magammal, tudom, hogy nem helyes, de most ez kell nekem. Megfogom állát, arcom felé fordítom fejét, ajkaira hajolok és szenvedélyesen csókolom, annyira finom, annyira édes. Nem ellenkezik, ezért felbátorodom, és pólója alá nyúlok. Finoman simogatom végig gerince vonalát, ujjaim végig hullámoznak a csigolyáin. Elválnak ajkaink, piros arcocskával néz fel a szemeimbe.

- Yataro, ez… ez nekem még gyors. – Tudom, Akira, de annyira kívánlak.

- Sajnálom – nem tudom, hogy miért mentegetõzök, egyáltalán nem sajnálom, élveztem és nem bánom, hogy megtettem. De azért felállok, nem akarom még jobban összezavarni, már ha eddig nem tettem volna meg.

- Várj! – szól utánam és megfogja a kezem. Lehajtja a fejét és a haja végéig elpirul. – Nekem tetszik, ami közöttünk történik, de egy kicsit félek… még nem tudok rólad semmit, de már nagyon megkedveltelek – suttogja egyre halkabban. Hát én mindjárt megzabálom. Közelebb lépek hozzá és forró arcára simítom kezemet. Felnéz rám, ajkai, melyek nem rég még az én ajkaimra simultak, finoman remegnek. Szemei csillognak, piros arca tenyerembe simul, annyira gyönyörû. Elengedem arcát, magamhoz húzom kis testét és átölelem.

- Miért nehezíted így meg a dolgom, Akira? – suttogom hajába.

- Én… hogy… hogy érted? – suttogja mellkasomnak.

- Nem akarom, hogy félj, de ha ilyen édes dolgokat mondasz és csinálsz, akkor nem tudom visszafogni magam. – Lassan, ütemesen simogatom fel-le a hátát.

Nem válaszol, nem is vártam, hogy fog, erre talán nem is lehet.

Arcomat fejére fektetem, finom illatát mélyen letüdõzöm. Nem próbál szabadulni, karjait derekam köré tekeri. Még néhány percig élvezem a helyzetet, aztán elengedem és rámosolygok.

- Gyere, menjünk aludni. – Megfogom a kezét, és húzni kezdem a szobám felé. Lefekszek az ágyba, a takaró sarkával betakargatom a csípõm és néhány perc múlva már alszok is.

Arra ébredek, hogy Akira már megint eltûnt mellõlem. Kinézek az ablakon, a hold fényesen világít még. Komolyan mondom, ennek a srácnak is az éjszaka közepén jön elõ a kilométer hiánya. Valami puha simítja végig az oldalam. Elgondolkozva nézek oda, mert úgy emlékszem, hogy Goro kint aludt a kanapén és nem szokása bejönni a szobába ilyenkor. Meglepettségemben még levegõt is elfelejtek venni. Akira térdel mellettem és óvatosan simogatja az oldalam. Kistányér méretû szemekkel figyelem, ahogy átveti egyik lábát rajtam és a csípõmre ül. Elõre dõl, ajkaimra hajol, és számba szuszog. Meglepetten nyikkanok fel, de nem mozdulok. Kezei az alvós trikóm alá kúsznak, ujjai felfedezõ útra indulnak testemen. Lihegek, egyre jobban, de õ csak tovább simogatja a mellkasom és ajkaival cirógatja az én ajkaimat. Kis rózsaszín nyelve is elõbukkan ajkai közül és finoman megnyalogatja kiszáradt számat. Huncutul rám mosolyog és egyik kezét lassan alsómba csúsztatja, amitõl én majdnem szívrohamot kapok. Fel-le húzogatja rajta a markát, nyelvét ajkaim közé csúsztatja. Az érzéstõl az ágynemûbe markolok, annyira jó. Lecsúszik a testemen, lejjebb húzza a boxeremet és egybõl az ajkai közé fogad. Felnyögök, olyan istenesen, csípõmmel önkéntelenül is lökök egyet felé. Készségesen engedi még mélyebbre farkamat szájában. Nyelvével kis köröket ír le érzékeny testrészemen, finoman megszívja a tetejét. Hirtelen engedi ki szájából, és hajol felém, én pedig csak elégedetlenül morgok egyet.

- Tovább akarsz menni? Szeretnél bennem lenni? – suttogja nyöszörögve a fülembe.

Meg se várja válaszom, egybõl elfekszik mellettem, letornázza magáról a ruháit és lábait nagy terpeszbe támasztja. Hatalmasat nyelek, a látványtól megrándul a férfiasságom. Lábai közé térdelek, karjaimmal a feje mellé támaszkodok. Kéjesen megnyalja ajkait, lábaival átkulcsolja csípõmet és magába húz. Hangosan felnyögök, nem gondoltam volna, hogy ilyen merész és perverz is tud lenni. Nyöszörög, ahogy lassan mozgatni kezdem a csípõmet. Mellkasára hajolok, finoman csókolgatom, meglátogatom kis rózsaszín mellbimbóit is, amik már az ég felé hegyesednek. Egyre hevesebben mozgok felé a csípõmmel, amire õ kis sikolyokkal, és nyöszörgésekkel válaszol. Aztán a következõ pillanatban minden a feje tetejére áll. Fájdalmas arckifejezéssel kérlel, hogy álljak meg, hagyjam abba. Az egész lepedõ vérben úszik, de engem nem érdekel, csak mozgok tovább és tovább hajszolom magam a kielégülés felé. Mikor belé élvezek, mosolyogva csusszanok ki belõle, megsimogatom a meggyötört arcát és ott hagyom a véres lepedõn szenvedni.

Lihegve és izzadtan nyitom ki a szemeimet. A nap kegyetlenül ki akarja égetni a szememet, de nem érdekel. Magam mellé nézek és látom, hogy Akira kicsit álmos fejjel, de mosolyog. Nem látom rajta, hogy fájdalmai lennének. Tehát csak álmodtam volna? Megnyugodva fújom ki a levegõt.

- Jó reggelt! – mosolyog rám.

- Neked is! - viszonzom a gesztust.

- Elmegyek zuhanyozni – Kitakargatja magát, feláll és visszanéz rám –, persze, hogy ha csak nem báno… – elakad a mondandója közben, kerekre tágult szemekkel néz rám. Én értetlenkedve követem tekintetét és mikor meglátom, hogy mit bámul annyira majdnem elsüllyedek szégyenemben. Nem lehet igaz! Mikor kimászott az ágyból véletlenül rólam is lehúzta félig a takarómat. Egy ágyba aludtunk, reggel meg akkora merevedésem van, hogy csoda, hogy nem szakadt még szét az alsónadrágom. Most mi a francot gondolhat rólam? Van egy olyan érzésem, hogy semmi jót. Még az az egy szerencsém, hogy nem tudja, hogy mit álmodtam. Arra meg nem is merek gondolni, hogy mi történne, ha megtudná, hogy vele álmodtam ilyen mocskos dolgokat.