Karakter: Christian Black
Megjegyzés: (Édesemnek)
- Áááá! Hogy a jó… - kezdek bele egy szép cifra káromkodásba, miközben rohanok, hogy az égett ujjaimat a hideg víz alá tehessem. – SZAKÁCSOT AKAROOK!!! – kiabálom bele a vakvilágba, vagyis inkább a kómás öcsém fülébe a gondomat. Én tényleg akarok egy szakácsot! Nem érdekel, hogy kibaszott sok pénz, inkább vállalok másik munkát, csak ne kelljen sütögetnem! Én erre nem vagyok hajlandó többet. Még egy hülye rántottát se tudok elkészíteni normálisan!
- Nyugi már! Majd keresünk valakit, oks? És a suliban van büfé, nem kell mindig megégetned magad! – mondja a drága öcsém, miközben a felhólyagosodott kezemen végigsimít.
- Huh, rendben. De most öltözz, addig én akkor is megcsinálom! – hessegetem el a konyhából az alsógatyában flangáló öcsémet. Követem szemeimmel, ahogy „kilibben” a konyhából, majd egy sistergő hangra észbe kapva, a tűzhelyhez rohanok. – Basszus! – nyilatkozom, amikor megpillantom az odaégett rántottát. Hát, Adam ma se kap valami tápláló kaját… Nagyot sóhajtva kidobom a kukába a szénné égett izét, majd előveszem a tartalék mogyoróvajat. Megkenem a kenyérszeleteket, teszek rá egy kis eperlekvárt, majd összerakva egy zacskóba beteszem. Mire elkészülök, Adam is kegyeskedik fölöltözni.
- Már megint mogyoróvaj?! – kérdezi enyhén kiakadva, mire én csak bólintok. Nem csodálom, hogy így kivan, mert ez már két héten keresztül így megy. Akkor mondott föl a szakácsunk, és azóta kell nekem készítenem a kaját. Mindig odaégetem a kajákat, úgyhogy azóta folyamatosan csak rendelt kajákon, és mogyoróvajas kenyéren élünk. A mirelit kaja sem jó, mert azt is képes vagyok elrontani, fölgyújtani, odaégetni, felrobbantani.
- Na, menjél, mert elkésel! – eresztem útjára egy cuppanós puszi után az én picike öcsikémet. Egy láthatatlan könnycseppet morzsolok el a szemem sarkából, amikor az utcáról visszanéz, és integet. Persze, amikor meglátja, hogy mit mutogatok, csak lenézően beint egyet. Hát, milyen már ez a mai fiatalság?! Nem tiszteik az idősebbeket… Na, a napi drámából elég is volt, munkára fel!
~*~*~*~*~
Bent, a boltban Katy már vár, hogy kinyithassunk végre. Hosszú, barna hajú és szemű, igazán szép nő, de nem az én zsánerem. Leginkább azért, mert nő, de valószínűleg azért se, mert egy 26 éves anyuka.
- Hé, Chris! Végre, hogy ideértél! Most érkeztek meg az új gitárok és CD-k, amiket be kéne cipelni, mert a beszállító elhúzott – kiáltja be nekem az öltözőbe. Gyorsan átvedlek a fekete egyenruhába, majd a hátsó ajtón kimegyek, és kiakadok.
- Uhh, basszus! Ezt mind nekem kell becipelnem? – kérdezem a mellettem álló nőtől.
- Bocsesz, tudod, hogy a kicsi miatt nem cipekedhetek – mondja kárörvendőn, miközben megsimogatja a pocakját. Francba már, hogy megint terhes… Itt van egy halom doboz, ami tele van CD-kkel, és gitárokkal, és mind nekem kell becipelnem. Egy nagy sóhajtás után megadom magam a sorsomnak, és kettesével becipelem őket. Dög nehezek, de inkább leszakad a kezem, minthogy többet kelljen fordulnom velük.
- Hé, nyugi! Már csak négy doboz van hátra! – bíztat Katy. Ő csak ott áll és bámul engem, és néha beszól, hogy nem jó helyre teszem a dobozokat.
- Hú, de megnyugodtam… - ironizálok. – De a pakolást azt nem úszod meg ilyen könnyen! – figyelmeztetem. Ő csak mosolyogva legyint egyet, majd elkezd hessegetni. Hát ilyet…
Miután minden dobozt behordtam, elkezdünk pakolászni. Közben ki is nyitottunk, így az egyikünk pakol, a másikunk meg a pultnál áll. Ilyenkor még nincsenek sokan, mert legtöbb vásárlónk még az iskolapadban szenved. Szegénykék, de nem sajnálom őket. Szerencse, hogy nekem nem kell ott rohadnom…
Az egész délelőtt csak pár emberke volt itt, így zavartalanul pakolhattunk. Most, délután, már jóval többen vannak, ezért együtt tartjuk a frontot.
Délután öt körül megszólal a vendéget jelző csengő. Na, nem mintha ez olyan nagy dolog lenne, mivel egész nap szólt, de most nem egy vásárló jött, hanem Yuki. Yuki a haverom. A neve azért ilyen furcsa, mert japán származású. Az anyja japán, az apja amerikai. A két vér keveredése igazán gyönyörűvé varázsolta őt. Félhosszú fekete haja, és kék szemei vannak. Régóta ismerjük egymást, egy ideig jártunk is, de aztán rájöttünk, hogy jobb, ha maradunk csak barátok.
- Chri~s! – szakítja félbe a gondolataimat a kiáltása. Minden ember felé fordul, de őt ezt nem igazán érdekli, mert egyből a nyakamban és az ajkaimon köt ki. Én már megszoktam ezt az üdvözlési módját, lévén, hogy kölyök korunk óta ismerjük egymást, de azért nem szeretném sokkolni a vevőinket, ezért az öltözőbe viszem ezt a kis csimpánzocskát.
- Képzeld! Tudod, hogy a nyarakat mindig a nagyiéknál, a Hiroshi Birtokon töltöm. És mivel mindig sokat meséltem rólad, így tizennégy év után eljutottak arra a pontra, hogy kíváncsiak rád, és meghívtak téged hozzájuk – meséli lelkesen. Ez mind szép és jó, de…
- Örülök neki, de tudod jól, hogy most egy utazás Japánba nem igazán jó ötlet. Ráadásul Adamra is vigyáznom kell… - kezdeném az ellenérvek felsorolását, de belém fojtja a szót.
- A nagyszüleim fizetnek mindent, és mivel tudom, hogy nem fogadnád el, a nevedben megígértem nekik, hogy amíg ott vagy, leszel a saját, külön bejáratú fotósuk. Adam miatt meg ne aggódj, ő is jöhet. Direkt megkérdeztem őt is. Úgyhogy igazán nem lehet semmi kifogásod. – Hmm… Ez igazán jó ajánlatnak tűnik… És már rég nem mentünk sehova.
- Tetszik az ötlet, de még meg kell beszélnem vele – mondom, de már a fejemben a listát állítom össze, hogy miket kell vinni. Ha nem akar jönni, elráncigálom, max beadom egy gyerek megőrzőbe… Na, nem mintha olyan fiatal lenne, de jó lesz ezzel húzni az agyát. Így legalább biztos, hogy jönni fog! – vigyorogok el sunyin magamban.
- Tedd azt, és majd értesíts! Ja ne! – köszön el, és már itt sincs.
Az a pár óra, a munkaidő végéig hamar elrepül, és már csak akkor kapok észbe, amikor Katy bezár. Átöltözök, és egy köszönés után húzok is haza.
~*~*~*~*~
Otthon már ég a villany, ami azt jelenti, hogy az én drága kicsi öcsém otthon van. Egy egész normális lakóháznak a harmadik emeletén lakunk, és sajnos odáig kell fölcaplatnom. Benyitok az ajtón, és a cuccaimat csak simán ledobom az ajtóban.
- Megjöttem! – kiáltom, mire egy nagy nyögés a válasz. Remélem, nincs semmi baja! Odarohanok a szobájához, és szinte berobbanok. Már minden lehetőség végig futott közben az agyamon, de amit látok, az lesokkol. Az én öcsikém épp egy vörös hajú lánnyal hentereg. Akarom mondani, vadul hatol egyre beljebb és beljebb a lányban. Kerek szemekkel bámulok a kettősre, de aztán észbe kapva kihátrálok a szobából.
Basszus, nekem mióta van egy ilyen szexi, dögös, és kemény, fogdosni való hátsójú öcsém?!
|
