Furcsa, ha az ember azzal találkozik, akiért rajong. Vagy épp, egy bandában játszik. Velem most épp ez történik. Az imént rángattam ki a Trapnest egyik tagját a zeneboltból. Emiatt még mindig szégyellem magam. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém, de valamiért nem bánom. Mégsem merek a szemeibe nézni.

• Szóval bocsi... - nem folytatom, hiszen nem is tudom, hogy mit mondjak, így hirtelen.

• Nyugi, nem eszlek meg érte. - ismét megmutatja édes mosolyát. Furcsa mód, de igazán tetszik.

Teljesen váratlanul ér, talán ezért is fagyok le egy rövid idõre. Bár nem kellene csodálkoznom, hogy Reira szalad egyenesen hozzánk, hiszen Takumi áll közvetlenül mellettem. Csak miatta jön ide, semmi másért, mégis ahogy végigmér, kiráz a hideg. Talán zavarban is vagyok. Egymással kezdenek beszélgetni, amire nem nagyon figyelek. Naoki dadogása csak még jobban rátesz arra az érzésre, hogy kellemetlenül érzem magam. Leginkább azért, mert két olyan személy van mellettem, akikért rajongok.

• I... izé... Sakai Nanami vagyok, örülök, hogy találkoztunk! - illedelmesen meghajolok.

• Nem jössz velünk? - Reira lép közelebb. Kérdése teljesen váratlanul ér. Értelmes válaszra nem is vagyok képes. Csupán egy „eh” szalad ki számon. - Ha van még valaki velünk, akkor biztos nem lesz ennyire retardált. - ez nem túl sértõ? Naoki-ra néznék, de Reira fojtatja, így nem foglalkozom vele. - Meg tök helyes vagy.

• Hát... ha nem zavarnék... akkor szívesen elkísérlek titeket. - talán nem lesz semmi baj. És, mit veszíthetek, legalább láthatom Ren-t is.

• Akkor menjünk! - ezzel a kijelentéssel Reira megragadja Naoki-t. Én pedig mosolyogva követem õket.

Egy épület portájánál várakozunk. Kissé furcsa egy híres emberrel álldogálni, de ugyanakkor vicces is. Mármint, ki mondhatja el, hogy beszélget a kedvenc együtteseinek tagjaival. Még, ha csak két emberrõl van szó. Nem sokáig elmélkedem, ugyanis Reira igyekszik felénk.

• Hé Nanami, nincs kedved eljönni a Trapnest turné elõtti bulijára? - ahogy rám néz, egyszerûen nem tudok csakúgy nemet mondani.

• Ja, gyere el, Reira úgyis kihisztizi, hogy maradhass. - Naoki biztató szavai meggyõznek, bár nem értem, hogy miért kacsintott rám. Mélázás helyett egyszerûen csak bólintok.

Rögtön megyünk is tovább. Kissé irigylem Reira-t, ugyanis közel lehet ahhoz, akiért talán jobban oda vagyok. Na persze, nem panaszkodhatom. Rajtam kívül, ki mondhatja el, hogy 2 híres emberrel sétálgat? Az egész út alatt teljesen elbambulok, így nehezen veszem észre, hogy a szállodában is vagyunk. Olyan rövidke idõnek tûnik az egész út. Takumi, ahogy belépünk faggatni kezd, hogy mit is keresek én itt. Szerencsémre Reira elintézi a dolgokat. Takumi unottan fordul a kanapén trónoló Ren felé. Ahogy tõle vártam, egyáltalán nem is néz rám, csupán rágyújt egy cigire.

• Hé Takumi, Hachiko is eljön? - Hachiko? Ez olyan, mintha egy kutya neve lenne. De minden bizonnyal egy lányról lehet szó. A kérdezettre nézek.

• Nem hiszem, hogy Nana ráér most, de Yasu azt mondta eljön. - Takumi is lehuppan Ren mellé és követi példáját.

Reira minden figyelmét nekem szenteli. Nem gondoltam volna, hogy a mai napom így fog végzõdni, de igazán örülök. Csupán néhány perc telik el, amikor mind lemegyünk. Fogalmam sincs, hogy mire számítsak. 5 új embert egy este alatt megismerni nem egyszerû. Na persze, nem is borzalmas dolog. Hosszas megbeszélés után egy bárban kötünk ki. Takumi és Ren egymással beszélgetnek. Reira mellettem ül, legalábbis az egyik oldalamon õ foglalt helyet. A másik oldalamon Naoki. Velünk szembe pedig a számomra ismeretlenek.

• Sok kedvem nem volt eljönni, de Nana meggyõzött, így itt vagyok. Jut eszembe, téged hogy hívnak? Én Komatsu Nana vagyok.

• Örülök! - válaszolok lelkesen. Minden bizonnyal õ lehet az a Hachiko. - Én Sakai Nanami vagyok!

~*~

Ahogy telik az idõ, megismerem mindegyik személyt. A Blast együttes tagjai, kivéve Hachi. Nem vártam, hogy foglalkozzanak velem, mégis úgy érzem magam, mintha a középpontban lennék. Nobu és Shin olyanok, mintha testvérek lennének, bár nem azok. Hamar észrevettem, hogy Reira és Shin között van valami. Furcsán viselkednek, ha egymás mellé kerülnek. Yasu ügyvéd, és igen közel áll mindenkihez. Oosaki Nana, nos... õ olyan különleges. Sokat nevetünk, jól érzem magam, bár kezdek fáradt lenni, így felállok.

• Mi a baj Nanami? - kérdezi kissé aggódva Nobu. Egy mosollyal válaszolok.

• Semmi, ne aggódj! Csak fáradt vagyok, így ha nem baj, én haza mennék.

• Remélem, találkozunk még! - Nana kérése örömmel tölt el, így csak bólintok. Amint felöltözök és elköszönök, kilépek az épületbõl, de egy kéz, ahogy megérinti vállamat, megállít.

• Elkísérlek! - Naoki felé fordulok. Nem válaszolok, de nem bánom, hogy nem egyedül kell lennem. Sötét van már. Általában ilyenkor nem járkálok az utcákon.

Egy darabig némán sétálunk egymás mellett. Vajon, mit kéne mondanom, amivel megsemmisíthetném ezt a zavaró csendet? Nem ismerem annyira, hogy bármit is kérdezzek tõle. Ráadásul zavarban is vagyok. De egy beszélgetésben nincs semmi.

• Mond csak, van valaki, aki tetszik most neked? - kérdezem mindenféle szégyen érzet nélkül.

• Teljesen lefoglal a zenélés, így nem igazán jön szóba az ilyesmi. - fél szemmel rám néz. - És neked, van valakid? - ez a kérdés szíven üt. Egy pillanatra megállok.

• Csak volt... egy baleset miatt ment tönkre minden. De, errõl nem szeretek beszélni. - lassan indulok meg. Talán õ nem veszi észre, de egyszerre lépkedünk. Talán emiatt rakoncátlankodik a szívem?

Újabb némaság borul kettõnkre. Vajon mi járhat a fejében? Valamiért annyira érdekelne, hogy mire gondol. A bárban nem igazán kerültem közel hozzá. Nobu-val jobban kijövök, fogalmam sincs, hogy miért. Érdekes fiú, de nem érdekel túlzottan. Mármint, nem tudnám elképzelni magam vele. Ezeket a gondolatokat gyorsan elhessegetem. Nem kell ilyen ostobaságokra gondolni. Ahogy körbenézek észreveszem, hogy eléggé messze vagyunk még a házamtól. Sokáig együtt leszünk akkor. Nem bánom, de mégis, ha csak némán megyünk, akkor jobb lenne, ha egyedül lennék.

• Várjatok! - erre a kiabálásra fordulunk hátra. Nobu szalad felénk. Nahát... mit keres itt? Ahogy nézem a közeledõ Nobut, furcsa érzés fog el. Örülök a jelenlétének.

• Hogyhogy nem maradtál a többiekkel? - kérdezem kíváncsian, ahogy elénk ér.

• Nem igazán éreztem jól magam. Ráadásul ezt ott hagytad. - egy karkötõt nyújt felém, ami tényleg az enyém. Meglepetten veszem el tõle. Olyan buta vagyok, hogy egy ilyen dolgot is képes vagyok elveszíteni. - Messze vagyunk még a házadtól?

• Hát... igen... eléggé... - Nobu és Naoki közé lépek. - De veletek el leszek. - buta kijelentésemen nevetni kezdek, amit a fiúk is követnek.

Már egy óra eltelt, de még mindig az jár a fejemben, hogy ennyi embert megismerhettem. Hihetetlen jó nap ez. Arról nem is beszélve, hogy Naoki és Nobu igazán rendesek és, talán furcsa, de közel állnak hozzám. A hosszú séta a házamig nem is rossz ötlet. Sok dolgot megtudtam róluk. Úgy érzem, hogy mondhatom õket a barátaimnak. Még a számaikat is megadták. Persze én is az enyémet nekik. Jelenleg az ágyamon fekszem, egy plüss medvét ölelgetve, csukott szemekkel. Most jut eszembe, Naoki holnaptól már nem lesz elérhetõ. Turnéra mennek. Munka után nincs semmi programom. Talán Nobu ráér. Persze nem akarom zavarni, de talán szóba jöhet valami. A telefonom rezgésére nyitom ki szemeim. Kezembe veszem készülékem. Egy sms-em jött, méghozzá Naoki-tól.

„Szia! Remélem még nem alszol. Bizonyára tudod, hogy holnaptól turnézni megyünk. Ha elérhetõ leszek, felkereslek. Jó lenne újra együtt sétálni... Jó éjt!”

Képtelen vagyok megmosolyogni az üzenetét. Gyorsan válaszolok és kikapcsolom a telefonom. Sötét van a szobában. Nem is vágyom a világosságra. Legalábbis most nem. Minden bizonnyal piros az arcom. Egy egyszerû üzenettõl lenne? Mindegy is. Mackómat szorosabban ölelem magamhoz. Hiányoznak a szüleim. De talán az még jobban, hogy érezzek egy különleges érzést. Talán ez is összejön majd. Kitudja...

~*~

Ahogy reggel felkelek, az órámra nézek. 6 óra. Lassan felülök, egy ásítás hagyja el számat. A fürdõbe megyek, gyors mosakodás után felöltözöm. Egy egyszerû fehér felsõt veszek magamra, amin egy hatalmas love felírat van. Ehhez egy szoknyát választok, hasonló világos színben. A hajamba egy csatot teszek. Cipõt húzva, hagyom el a házat. Hamarosan nyitunk, így gyorsabban lépkedek. A bolthoz érve, a mindig vidám fõnököm fogad. Belépünk az üzletbe, így elkezdõdik ez a napom is. Néhány vásárlóval beszélgetésbe kezdek. Meglepõ, hogy mennyi olyan ember van, aki kritizálja a mostani zenéket. Mégsem szólom le õket, pedig nem esik jól, hogy ilyeneket mondanak. Hirtelen veszem észre Nanat és Nobut. Nem kissé lepõdöm meg. Ahogy a pénztárhoz lépnek, ahol éppen vagyok, rajtuk is látszik, hogy nem épp rám számítottak.

• Nahát! Te itt dolgozol? - Nana vidám arca engem is felvidít. - Te biztos tudtad! - fordul Nobu felé egy grimasszal.

• Mégis honnan tudtam volna? - ezen csak halkan nevetek.

• Ugye lenne kedved megnézni minket? - kérdõn nézek Nana-ra. - Ma fellépünk az egyik szórakozóhelyen.

• Persze, miért ne?

Egy pár dolog még szóba kerül. Például, hogy hol is lesz, illetve elintézik a belépést is. Igazán jól esik, hogy ennyire barátságosak. Amint elmennek, folytatom a munkámat. Ahogy mennek és jönnek a vevõk, eszembe jut Naoki. A telefonomat elõkapva, rögtön sms-t kezdek írni.

„Szia! Remélem nem zavarlak! Képzeld Nana és Nobu meghívtak a mai fellépésükre. Alig várom már. Mégis, sajnálom, hogy nem láthatlak benneteket is! Sok sikert! Nanami”

A Trapnest turnén van. De ha pontosabban akarok fogalmazni, akkor az elõzõ mondatomat élbõl megcáfolnám. A mi drága énekesnõnk pár napja közölte, hogy elfelejtett egy – tulajdonképpen fontos - megbeszélést, ezért vissza kellett volna mennie Tokióba, a bökkenõ csak Takumi, aki a világért sem engedte volna egyedül Reirát, és mivel senki nem vállalta, hogy elõre megy és lebeszéli a találkozót engem küldtek. Már két nappal ezelõtt elmentem a palihoz, aki mára tette át a dolgot, errõl tegnap szóltam Reirának. Most az ágyban fekszem, egy elég furcsa pózban, és a friss, „reggeli” gondolataimból is csak a telefon csörgése zökkent ki, ahogy odakapok érte, sikerül leesni az ágyról, és egy jajgatással kezdeni a beszélgetést.
             - Te meg mit csinálsz Naoki? – hallom meg Reira hangját.
             - Csak leestem az ágyról. – kicsit durcásan válaszolom, majd felülök a padlón.
            - Ilyet is csak te tudsz produkálni. – kuncog, szinte látom magam elõtt milyen képet vág most.
             - Mondja ezt az, aki Takumitól kérdezi meg, hogy milyen melltartót vegyen fel. – mosolyodok el magamba büszkén.
             - Hé, ez nem is igaz! És egyáltalán honnan tudod te ezt? – hadarja össze gyorsan, amin csak nevetni tudok, mivel már el is árulta magát, de ahogy hallom rájött – Akarom mondani… Délután három körül érek oda, ajánlom, hogy addigra már ott várj. – ismét magabiztosan jelenti ki a dolgot, majd leteszi. Hát jó, még úgyis csak fél kettõ van, szóval elhúzok a fürdõbe, és elég hosszasan letusolok, majd kikapok néhány ruhát az itteni szekrényembõl. Végül csak egy elég szolid öltözéket csapok össze, hogy ne keltsem fel a népek figyelmét, bár ez eleve elég lehetetlenül hangzik, inkább a paparákok miatt aggódok. Ahogy elnézem már lassan fél három, szóval lassan ideje elindulni a találkozó hely felé, ami egy lemezbolt lett. Felpakolok valami illatot magamra, majd szemeimre helyezem a szokásos napszemüveget és elindulok. Elég hamar odatalálok, hiszen bármilyen nagy város is Tokió már majdnem mindenhol voltunk egyszer, ezért eléggé ismerem már. A bolt bejárata elõtt állok meg, ahol pont az egyik számunkat hallom, néha-néha amikor nyílik az ajtó. Nem kell sok, tódulnak is a lányok, sõt az egyikük még kissé nekem is dõl, majd megfogja az egyik kezem és elhurcol valamerre. Nem egészen láttam az arcát, de így hátulról teljesen úgy néz ki, mint Reira. Egyszer csak megáll, és egy sóhaj keretében fordul felém, ekkor viszont már látom, hogy õ biztos nem a mi kis énekesünk.
             - Ne haragudj az elõbbiért, csak... – motyogja, amin elmosolyodom.
             - Semmi baj! – õ az elsõ a rajongóink közül, aki képes szinte elkapkodni egyikünket a többiek elõl. Hmm, érdekes. Most pedig csak ide-oda lebben a tekintete, néha rám szegezõdik, néha pedig inkább a föld felé.
             - Szóval bocsi… - kaparja össze, bár úgy hangsúlyoz, mintha folytatni akarná.
             - Nyugi, nem eszlek meg érte. – mosolygok rá, közbe néha hátra tekintek, és nem is kell sok, hogy megpillantsam a már szinte futó Reirát, akinek intek is egyet, és ahogy ideér, a másik lányt kezdi el szemlélni.
             - Te most kajak becsajoztál? – szólal meg úgy, mintha ez annyira lehetetlen lenne.
             - Hé!
             - Nem nézné ki belõled az ember. – kuncog egyet, amire csak meghúzom a vállam.
             - Amúgy õ csak... Ömm… - mosolygok kellemetlenül, mivel még nem árulta el a nevét a lány, aki most eléggé meglepõdötten szemlél minket. Mondjuk igaz, nem minden nap találkozik az ember két Trapnest taggal is.
             - I... izé… Sakai Nanami vagyok, örülök, hogy találkoztunk! – hadarja el zavarában, és még meg is hajol, pedig már elég régi az ilyesféle gesztus köszönéskor.
             - Nem jössz velünk? – lép Nanamihoz a mellettem álló nagy reményekkel.
             - Eh? – lepõdik meg a lány, de még én sem tudom mire vélni Reira kérdését.
             - Ha van még valaki velünk, akkor biztos nem lesz ennyire retardált. – mutogat felém, de csak megigazítom a szemüvegem és megköszörülöm a torkom, de kösben úgy teszek mintha meg sem hallottam volna – Meg tök helyes vagy. – mosolyodik el. Nem igaz, még ennek az egy rajongónak is képes lenne a porba dönteni az önbizalmát.
             - Hát… ha nem zavarnék… akkor szívesen elkísérlek titeket. – jelenti ki kicsit döcögõsen. Jé, belement? Még egy dolog, amiért érdekes ez a lány. A legtöbb ilyenkor már rég elájult volna, vagy csak összevissza jajgatna, de õ még most is viszonylag elég higgadt.
             - Akkor menjünk! – mint valami fõnök ragadja meg a felsõmet Reira, és elkezd cibálni a megbeszélés helyszíne felé, Nanami pedig boldog mosollyal az arcán baktat utánunk. Milyen aranyos… Végül a nagy épület portáján kötünk ki a lánnyal, hiszen csak Reirával van megbeszélni valója a fickónak, amit mit ne mondjak elég hamar elintéznek.
             - Hé Nanami, nincs kedved eljönni a Trapnest turné elõtti bulijára? – kérdezi megint reményeket fûzve a lányhoz, aki most még inkább zavarba jött. Jól megy neki, mit ne mondjak. Nagy mázlija van, hogy nem Ren vagy Takumi van itt.
             - Ja, gyere el, Reira úgyis kihisztizi, hogy maradhass. – kacsintok egyet a lányra, aki erre bõségesen megjutalmaz minket bólintásokkal, tehát ismét dalos madarunkkal az élen indulunk neki az útnak.  Csak pár megállóra van az elsõ helyszín ide vonattal, valami kisváros a közelben. Ahogy megérkezünk a szállodánkba Takumi kérdõre von minket a lánnyal kapcsolatban, de Reira tényleg kisírja, hogy szívesen lássa õ is.
             - Ren, a mai bulin õ is itt lesz. – szól a kanapén trónoló Rennek Takumi, amire egy flegma pillantást kapunk.
             - Nekem aztán mindegy. - várható volt valami hasonló válasz, szóval senki nem lepõdik meg azon, hogy inkább rágyújt még egy szál cigire.
             - Hé Takumi, Hachiko is eljön? – kérdezem Nanami mellõl.
             - Nem hiszem, hogy Nana ráér most, de Yasu azt mondta eljön. – és ezzel õ is helyet foglal, majd rágyújt. Reira eldicsekszik az itt lévõ cuccokkal a vendégünknek, én pedig iszok valami ízesített vizet, mert mást hírtelen nem találtam. Nem telik bele sok idõbe, már indulhatunk is le, ahol szinte az egész Blast, és még Hachiko is megjelent. Na ebbõl aztán érdekes buli lesz, elõre érzem.

Tokyo egy nyüzsgõ város, már régóta élek itt. Szeretem, hiszen itt többet lehet koncertekre járni, mint régi otthonomban. Yokohama sem rossz hely, csupán nem nekem való. A szüleim ott élnek, nehezen engedtek el, de sikerült meggyõznöm õket. Egy boltban dolgozom, mint eladó, már egy jó ideje. Továbbá, kisegítõként tevékenykedem itt-ott. Nem aggódom semmi miatt, a pénz nem okoz fejfájást. Nem sok vásárló van a mai nap, de legalább tudom hallgatni a kedvenc számaimat. Japán egyik legjobb együttese a Trapnest, valamint az én kedvencem is. A számaik egytõl-egyig fülbemászóak, és persze megunhatatlanok. Bár személyesen is ismerhetném õket, de erre úgyse lesz lehetõségem. Egy sóhajtással térek vissza a vásárlókhoz. Fülembõl kiveszem a fülhallgatókat és az áruk lehúzását intézem. Sok vevõ igazán lelkes és beszédbe elegyedek velük. Vannak, akik sietnek és emiatt bosszantóak. Általában gyorsan lerázom õket, így nem idegeskedem feleslegesen.

Koccantást érzek vállamon, amire fõnökömre nézek. Mosolyog, mint mindig. Ha nem lenne felesége, talán lennék olyan önzõ, hogy kikezdenék vele. Na persze, nem vagyok kiéhezve a szerelemre. Ennek ellenére, mégsem szeretném magányosan leélni az életemet. Ha választanom kellene, akkor egy hírességgel kezdenék ki, de ez csak ábrándozás, semmi több. Mára hazamehetek. Egy bólintással kapom le fehér köpenyemet, amit kötelezõen kell viselnem, táskámat vállamra veszem, és már el is tûnök a boltból. Ahogy minden nap, úgy ma is sokan sétálgatnak a városban. Egy nagy Trapnest plakát elõtt sétálok el. Ha tehetném, minden nap megcsodálnám, de nem sok kedvem van hozzá. Úgy tudom, hogy turnéznak, így nincsenek a városban. Pedig jó lenne látni õket, leginkább talán Ren-t. Nem, nem vagyok szerelmes belé, csupán õ a legérdekesebb. Amúgy is van valaki, akit szeret, legalábbis a pletykák szerint, de ez már nem az én dolgom.

Egy bárba lépek be, ahol Takemoto már vár. Övé az egész bár tulajdoni joga. Szereti is ezt a helyet. Nem dolgozom itt, csupán gyakorta járok be. A pultnál található pár fából készült szék, az egyiken foglalok helyet. Egy üdítõt kérek, amit rögtön meg is kapok. Váltunk pár szót, beszélgetés közben, mindig megnézem õt tetõtõl talpig. Egy magas, barna hajú, kék szemû férfi. Egyedül él, ami jó esély annak, aki szeretne tõle valamit. Õ viszont nem akar kapcsolatot senkivel. Ahogy õ mondja, nincs annál rosszabb, ha könyörögnöd kell a másik szerelméért. Kortyolok egy keveset az üdítõmbõl. Mesél pár vicces történetet, amin nevetek. Olyan kellemes vele lenni, talán túlságosan is. Ha vele vagyok, gyakran eszembe jut az elsõ kapcsolatom, ami... nem úgy alakult, ahogy kellett volna. Gitáros akart lenni, sokszor mesélt errõl, és persze, játszott is. Csak nekem, de mindez tönkre ment, amikor baleset érte. Rosszkor volt rossz helyen, ha õszinte akarok lenni, de az õ hibája is. Ezután alig voltunk együtt, végül szakítottunk. Takemoto-ra vetem pillantásom.

• Nagyon elgondolkodtál. Van valami baj? - kissé megrázom fejem.

• Nem, ne aggódj! Jut eszembe... lenne kedved hétvégén vásárolni? - kérdezem, hogy tereljem a szót. Nem szeretek a múltról fecsegni.

• Sajnálom, de nem hiszem, hogy ráérek. Az unokahúgom költözik, így segítenem kell. - milyen jó neki, legalább nem lesz egyedül. Igaz, én akartam ideköltözni, de nem bánom már.

• Nem baj, el leszek egyedül is! - mosolygok rá. Hirtelen állom fel, kifizetem az italomat, amit gyorsan megiszok és kisétálok a bárból.

Egy cédéboltba megyek, ahol mindig jó és idei zene szól. Nem lepõdöm meg, mikor a Trapnest egyik lassú számát hallom meg. Néhány lány kissé felsikít, erre mosolyra húzom számat, de mikor jobban körülnézek észreveszem, hogy nem a zene hallatára viselkednek így. Közvetlenül a bejárat elõtt egy szõke hajú fiú álldogál, egy napszemüveg takarja szemeit, de így is felismerem. Naoki a Trapnest-bõl. Ezen elcsodálkozom egy pillanatra. Mit keres õ itt? A lábaim önkéntelenül indulnak el felé. Nem egészen, de elõtte állok meg. A lányok hirtelen kezdenek lökdösõdni, így nekidõlök kissé. Rögtön megérzem az illatát, kissé fûszeres, de mégis kellemes. Talán nem csoda, ha ennek hatására pirulok el. Magamat is meglepve fogom meg egyik kezét és kihúzom a boltból. Egy darabig megyek vele, egy pad mellett állok meg, mikor nem hallom a sikolyokat. Hangosabb sóhajjal fordulok felé. Gyorsan jut eszembe, hogy mit is tettem az imént.

• Ne haragudj az elõbbiért, csak... - na igen, miért is húztam ki onnan? Még csak normális választ sem tudok adni!

• Semmi baj! - mosolyog rám. Nahát... milyen édes ez a mosoly!