A második, ami megfogott, az uniformja volt. Lehet, hogy furcsán hangzik, de mindig is odáig voltam az egyenruhákért, rajta pedig olyan jól állt a sajátja, hogy nem bírtam levenni róla a szemeim. Végül, ami még azelõtt teljesen megfogott, hogy akár egy szót is válthattunk volna, a szemei voltak. Azok a hideg, elérhetetlen, távolságtartó, mégis szomorú, szinte szeretethiányos szemek. Pontosan ugyanilyennek láttam régen anyám szemeit is. Akkor, és abban a pillanatban tudtam, hogy ahogyan apámat azért teremtették, hogy anyámnak kis boldogságot okozzon, engem azért, hogy ennek a férfinek okozzak boldogságot. Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy boldogság hozzak el neki – mindeddig sikertelenül.

Egyszerûen nem tudok fölérni hozzá, hiába próbálkozom. Mindenkivel megszakítottam a kapcsolatot, hogy senki ne tudjon eltántorítani célomtól, és ne vegyék el az értékes idõmet, amit arra is fordíthatnék, hogy jobbá és jobbá váljak Gabriel boldogságának elhozásában. Ezért hagytam az üzletet is unokatesómra, úgyis tudom jól, hogy mindig arra pályázott, hogy az övé legyen az üzletem. Áldásom rá, nekem sokkal fontosabb dolgom van.

Belenézek a tükörbe, és szomorúan figyelem meg magamon a legutóbbi jelét sikertelenségemnek. Nem azért vagyok szomorú, mert egy-két kis lilás foltocskám van, vagy mert kicsit érzékeny arrafelé az arcom, hanem azért, mert ezek annak a jelei, hogy béna, használhatatlan roncs vagyok, aki nem is érdemli meg, hogy egy olyan fantasztikus emberrel lehessen együtt, mint amilyen Gabriel. Mégsem vagyok képes elhagyni õt, túlságosan önzõ szemét vagyok, hogy csak magamnak akarom. Azt akarom, hogy csakis velem legyen, hogy csakis velem foglalkozzon. Igyekszem elnyomni magamban ezeket a kis gondolatokat, hiszen ennyire önzõ azért mégsem lehetek, ám mégsem tudom magam megszabadítani a féltékenység apró tûszúrásaitól. Én itt vagyok neki, mindent megteszek azért, hogy boldog lehessen… miért nem tudja velem megtalálni a boldogságot?

Önzõ vagyok, tudom. Egy önzõ roncs, akinek még csak ránéznie se lenne szabad Gabrielre.

- Jól vagy? – dõl az ajtókeretnek szerelmem. Önzõségemben meg is feledkezem, hogy nem érdemlem meg még azt sem, hogy ránézzek, és ábrándozva végig futtatom szemeimet csodás külsején. Félmeztelenül van, de nadrágja sincsen bekapcsolva, lazán lóg csípõjén. Nagyot nyelek a látványra, ám hamar el is tûnik a látványa okozta vágy, mikor fenyegetõen közelebb lép egyet.

Kérdezett valamit. Nem válaszoltam. Rossz vagyok.

- Persze, hogy jól vagyok – húzom ajkaim kissé fájós mosolyra, mivel az egyik csúnya foltocska pont rossz helyen van a mosolygáshoz. Meg úgy mindenhez… bár nem csodálom, hogy az arcomat üti, hiszen talán így megváltozik az arcberendezésem valami helyesebbre. Annyi nálam izmosabb, helyesebb, férfiasabb férfival találkozik mindennap a munkája során, és mégis engem választott; engem, a csont sovány, szinte nyeszlett kis senkit. Bárcsak helyesebb lehetnék! Bárcsak legalább egy kicsit is olyan tökéletes lehetnék, mint õ, hogy fölérhessek hozzá! Bárcsak… - Ezek csak kis zúzódások, mire megyek bevásárolni, el is tûnnek – mondom még mindig mosolyogva, és fölállok a kád szélérõl. Kicsit megdõlök, a jobb lábam valami miatt nem az igazi. Gabriel egybõl szinte ugrik is, hogy segítsen megtartani, de nem szeretném ezzel terhelni, így gyorsan kiegyenesedek, és csak azért is rálépek a fájós lábamra, hogy lássa, nincsen semmi gond.

- Semmi baj nincsen! Látod? Könnyedén tudok járni – mondom, és hogy bebizonyítsam, teszek két lépést a fürdõbõl kifelé. Tovább nem tudok menni, mert különben letarolnám Gabrielt, de nem is bírnék, annyira fáj a lábam. Hát még erre sem vagyok képes, hogy úgy kibírjam a büntetéseit, hogy utána ne kelljen miattam törnie magát?! Én tényleg nagyon önzõ vagyok… remélem, csak zúzódás, vagy nagyon maximum repedés, nem szeretném még azzal is terhelni, hogy orvoshoz kelljen vinni törés miatt.

- Nem mész boltba! – jelenti ki. Kissé értetlenül nézek rá, hiszen nem is terveztem most boltba menni, szóval nem tudom, hogy jöhetett ez most neki, aztán rájövök. Hisz én buta, pont én említettem, hogy pár nap múlva, amikor általában megejtem a kétheti bevásárlást, már nem is fog látszani semmi. De… nem mehetek boltba?

- Nem? – kérdezek vissza értetlenül. Szemeiben megjelenõ sötét felhõk jelzik a veszély közeledtét, így azonnal visszakozok. – Persze, hogy nem, nem is szeretnék, csak szerettem volna ezzel is levenni egy kis súlyt a válladról, hogy ne neked kelljen még bevásárolnod is. – Legalább fõzni tudok, szóval azzal nem kell törõdnie, amikor itthon van. Én amúgy is eléggé sok gondot tudok neki okozni, amiket el tudok intézni, ne kelljen bajlódnia. Emlékszem, apám is mindent megcsinált, hogy könnyíthesse szegény anyám terheit. Bárcsak ne jött volna közbe ez a lábfájás, így most ezt is neki kell majd megtennie.

- Ezentúl interneten keresztül vásárolod meg, ami kell neked. A futár csak leteszi a csomagot, és amikor elment, akkor mehetsz csak ki érte. Megértetted? – Hangjára apró remegések futnak végig hátamon; Gabriel olyan tökéletes, hogy egyszerûen nem lehet megunni még a hangját sem. A testét és a lelkét pedig még kevésbé.

- Ahogyan szeretnéd – mosolygok boldogan Gabrielre. Azért, hogy ne kelljen kimozdulnom itthonról, még ezt is megengedi, pedig nem nagyon szereti, ha számítógépezek. Nem is nagyon szoktam, hiszen semmi jó nincsen fönt, egyedül csak sorozatokat szoktam néha letölteni, meg könyveket, hátha valamibõl rájövök, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy végre fölérhessek hozzá.

- Így szeretném – mondja, és lehúz magához egy csókra. Imádom a csókjait. Egyszerre jegesek és forróak, szenvedélyesek és lágyak. Testem végig bizsereg, szeretnék benne lenni, ám nem merem még csak megemlíteni sem. Akkor vagyunk együtt, amikor õ akarja, hogy együtt legyünk, és úgy vagyunk együtt, ahogyan õ akarja, hogy együtt legyünk. Minden, ahogyan csak õ akarja, úgy van. És mivel most hamarosan sietnie kell, hogy ne késsen el az õrsrõl, és ne kapjon rovást az én önzõségem miatt, nem akarhatja, hogy együtt legyünk. Altestemet kissé félre fordítom, ne is érezze, hogy milyen hatással van rám egyetlen csókja is. Bárcsak, bárcsak én is el tudnám ezt az érzést valahogy érni nála. Bárcsak õ is bármikor képes lenne fölizgulni rám csak azért, mert egyáltalán létezek.

- Most mennem kell – leheli a számba két csók között. Legszívesebben egész életemben így maradnék, Gabrielhez szorosan hozzátapadva. Senki sem zavar, csak mi vagyunk ketten az egész világon. Viszont mennie kell. Nem lehetek önzõ, attól még, hogy én egy senki vagyok, akinek nincsen munkája, Gabrielnek van, és nem szabad miattam elkésnie.

- Siess haza – suttogom immár a csukott fürdõszoba ajtónak. Gyorsan viharzott ki, még búcsú csókot sem fogadott el, bár abból lehet, sokkal inkább búcsú szeretkezés lett volna, ami nem lett volna túl jó rá nézve. Amúgy sem mertem volna hangosan kimondani, sokszor nem tudom, hogy az ilyen megnyilatkozásokra hogyan reagál. Volt, hogy még egyszer magához húzott egy szenvedélyes csókra, ám volt olyan is, hogy bevert nekem egyet. Nem tudom, akkor mivel sérthettem meg, de azóta inkább nem mondom neki, hogy siessen haza, pláne nem azt, hogy hozzám. Bár örülnék neki, ha minél több idõt itt tölthetne velem, nem lehetek még ennél is önzõbb. Õ hozza haza a pénzt, ha már az örökségem ráment a miattam fölépített biztonsági rendszerre. Mennyi áldozatot hozott értem, én meg arra sem vagyok képes, hogy bármit is jól csináljak. Annyira akarok valami jót tenni, valami olyat, ami miatt örökre szeretni fog, de bárhogy is próbálkozom, mindig büntetés a vége, hiszen mindig mindent elrontok.

Halk sóhajjal indulok meg a közös szobánk felé, ám a fürdõszoba küszöbénél már nem bírom tovább, lábam fölmondja alattam a szolgálatot, és keserves zokogás tör föl torkomból. Nem bírok mozdulni sem, a fájdalomtól ledermedve kapkodok levegõ után a fürdõ és a háló közti ajtó elõtt.

Ez. Kurvára. Kibaszottul. Fáj.

Hát az emberek nem túl adakozóak még kaja ügyben sem, pedig már tényleg éhes vagyok…  Olyan egy óra múlva felállok nyújtózkodni és azon gondolkodom, hogy valahol máshol kéne felajánlanom szolgálataim. Azonban nem tudom végig gondolni, mivel valami nekem jön. Lenézek és egy hosszú, sötétkék hajú srác ül a földön.

Hmm... nem is rossz így elsõre.

- Héj, vigyázhatnál jobban is! Egyenesen nekem sétáltál!- morgom a fura fickóra és minimum egy bocsánatkérést várok.

- Ha láttad, hogy jövök, félre is állhattál volna. – kuncogja, mire én csak kicsit felháborodva felhúzom a szemöldököm. Egész nap egy helyben voltam és még én álljak félre? Neki nincs seme? Nem tud körülnézni? Mégis mit képzel ez magáról? Fújom ki lassan a levegõt, miközben elkönyvelem a srácot valami diliházból szökött félkegyelmûvel. Mintha csak meg akarna felelni a teóriámnak dúdolva nekiáll összeszedni a cuccait. Eszméletlen, mintha nem is ebben a világban élne… a ceruzáját egy nõnek a lábai alól szedi ki, mit sem törõdve az ijedt sikoltással utána meg nevetve üldözi a füzete lapjait, amiket unos-untalan elfúj a szél.

Hirtelen azonban lelassít kissé bicegve kajtat tovább a lapok után még mindig vidáman. Fene se érti, de segítek neki. Valamiért szimpatikus és szeretem az õrülteket, csak legközelebb kérjen bocsánatot. Mikor már a játék végéhez érünk belepillantok az egyik lapba és szemem strófákba ütközik. Szóval költõ… ez azért félig megmagyarázza a dolgokat. Sõt nem is rossz! Már épp mélyülnék bele jobban a vers világába, amikor kikapj az ujjaim közül.

- Ha kíváncsi vagy rá, vedd meg a legújabb kötetem!- vigyorog rám és rendezgetni kezdi a lapokat.

- Azt sem tudom, ki vagy!- háborgok újból összehúzott szemekkel. Hát már tényleg nem tudom eldönteni, hogy normális-e vagy sem…

- Casey Campbell, szolgálatodra.- hajol meg elõttem és hagyja, hogy gyönyörû kék haja belehulljon szép vonású arcába.  

- Nem lehet!- nyögöm nagyra tágult szemekkel. Ez…ez…ez… ez?! - Te?! – akadok ki, de gyorsan kapcsolok, és gyorsan magyarázni kezdem kifakadásom. - Én mindig úgy képzeltem, hogy... hogy... más vagy.

Ám ahelyett, hogy válaszolna, vagy bárhogy is lereagálná, ahelyett elkezd kotorászni a táskájában és elõhalász valami szendvicset.

-Mindenki ezt mondja. – vonja meg a vállát és a szendvicset a kezembe nyomja. Újból értetlenül pislogok, ahogy logikailag próbálom összefûzni a szendvicset és azt, hogy senki nem úgy képzeli el, amilyen valójában.  

- Mit festesz nekem?- kérdi, mire gyorsan észbe kapok és már a vászon elõtt is termek.

- Amit csak akarsz. – válaszolom, miközben kibontom a csomagolásból a szenyót és már falom is. Úristen, ez isteni! Olyan régen volt már a reggeli!  Már azt hittem, hogy kilyukad a gyomrom!

- Fesd le nekem az eget.- pillant fel az égre.

- Az eget?- lepõdök meg, hiszen nem ez szokott lenni a leggyakoribb kérés. Sõt, még soha nem kértek tõlem hasonlót…

- Az eget. Fesd le nekem, úgy, ahogy te látod. - mondja töretlen mosollyal és leül a mellettem levõ székre.

Ahogy én látom? De… azt úgy biztos nem fogom lefesteni. A végén még hülyének tartana… sõt… sose festek úgy, ahogy gondolom, mivel a tanárok nem azt várják el tõlünk és még ha meg is történne, biztos a diliházba dobnának.

Kicsit lehangoltan, de belevágok a képbe és megmaradok a szürke, unalmas, való világban realistának. Rövid idõn belül végzek és mikor Casey meglátja felkacag. Valamiért nem tetszik, hogy kinevet… sõt… egyáltalán nem tetszik…

- Ez érdekes.- áll fel nevetve a székrõl és már menne is.

- Várj, nem viszed magaddal?- kérdem, mire újból csak egy vállrándítást kapok.

- Neked adom.- feleli, mint a világ legtermészetesebb dolgát.

- De neked festettem!- szórakozz az anyáddal!

- Épp ez a lényeg. A festmény az enyém, és mivel az enyém, annak adom, akinek akarom. És én neked akarom adni.- fejezi be és dúdolva elsétál.

Barátaim azonnal hozzám szaladnak, hogy megmutassák a képeket, de én nem figyelek rájuk. Próbálom egekig szökõ vérnyomásom csillapítani, ami nem sikerül és kettétépem a vászont. Haverjaim megrökönyödve figyelnek, hiszen ilyen még sosem fordult elõ. Tudom, hogy szar vagyok, de legalább mondaná nyíltan a szemembe!

Dühösen hazatrappolok minden további szó nélkül és az albérletembe érve lefestem azt az eget, amelyiket tényleg láttam. Olajzöld, opálzöld és tengerzöld furcsa, nem evilági árnyalatok egybeolvadása, furcsán fodrozódó, kísérteties napsugarak, ahogy megtörnek a habzó, sötét felhõkön.

Mire végzek, teljesen lenyugszom és macskám felhuppan az ölembe. A képet figyelem, miközben simogatom puha, kicsi buksiját és a szememmel egyre laposabbakat pislogok. Pár perc múlva hátra dõlök a padlóra, lábaim a széken, és elalszom.

*

Türelmetlen csengetésre ébredek és akkor veszem észre, hogy hol és hogyan aludtam el. Fájó tagjaimmal lomhán felkelek és grimaszolva fogom fájó fejem, ahogy az ajtó felé dülöngélek. Alig várom, hogy a vér kiszálljon a fejembõl és ne fájjon… A csengetés még mindig nem akar abbamaradni és morcosan az ajtóhoz érve kikukucskálok, hogy megnézzem ki teszi tönkre a reggelem. Barátom áll az ajtóm elõtt eléggé dühös képpel. Kinyitom az ajtót és fáradtan pillantok a nálam egy fejjel kisebb srácra.

-Shino… - kezdenék bele, de szinte azonnal egy pofon csattan az arcomon.

- Köztünk mindennek vége! – kiabálja majdhogynem sírva és én nem értek semmit. Egy idõs hölgy éppen akkor sétál fel a lépcsõkön és fejét csóválva és valamit dörmögve elhalad elõttünk. Azonnal megfogom Shino kezét és berántom a lakásomba.
- Mégis mi a kurva élet bajod van? Azt akarod, hogy kilakoltassanak? – vágom csípõre a kezem, mire elkezd pityeregni. Anyám…

- Miért nem jöttél el tegnap a randira? Ez már a harmadik alkalom volt! Ráadásul már egy hónapja nem is kerestél! Ha nem szeretsz, akkor mondd a szemembe!

- Ne idegesíts, április elejére beszéltük meg a randinkat és még csak március van… - sóhajtom fáradtan, mire valami olyasmit kezd ordítozni, hogy már május van és, hogy közöttünk mindennek vége. Én nem teszek semmit, csak félreállok az útjából, még csak nem is válaszolok. Még hogy május van… ki hallott már ilyenrõl?

Fáradtan adok enni az én kis cicámnak és az idegeim lenyugtatása érdekében elindulok a mûvészellátó felé. Igazából nem érzek semmit a szakítás miatt, ugyanolyan, mint régen. Kicsit fura, de hát eddig is csak néha voltunk együtt, fene se gondolta volna, hogy megszeret. Útközben elhaladok egy könyvesbolt elõtt is és meglátom a plakáton, hogy megjelent Casey Campbell legújabb kötete. Rögtön bemegyek, hogy megvegyem és utána kicsit vidámabban folytatom az utam. Lehet, hogy nem komplett és kicsit sem udvarias a fickó, de a versei fantasztikusak.

Szép komótosan kezdem összeszedni az utánpótlást és belerakosgatni a kosárba, de aztán hirtelen csörömpölés hangja üti meg a fülem és minden elgurul. Bosszúsan kezdek morogni, ahogy szétnézek a padlón.

- Hoppá, bocsánat.- hallok magam mellõl egy ismerõs hangot és mikor pillantásunk találkozik földbe gyökerezik a lábam.

- Megint te?- kerekednek el a szemeim, de Casey csak vállat von és leguggol, hogy segítsen összeszedni a cuccokat.

- Megint én. De mért megint?- kérdi szórakozottan és nekem leesik az állam. Mi az, hogy még csak tegnap találkoztunk és már nem emlékszik rám? Biztos, hogy az tegnap volt? Mintha rémlene valami, hogy felkeltem egyszer egy rövid idõre, de utána visszamentem a padlóra aludni… lehet, hogy már két napja is volt?  De hát akkor is, az rövid idõ!

- Nem emlékszel?

- Sok mindenre nem emlékszem. – vonja meg a vállát újból. Ha jól látom ez nála már külön szokás. Miután minden visszakerült a kosárba feláll, integet, és már menne is, de valamiért nem akarom, hogy elmenjen, ezért megfogom a karját.

- Várj! Én...- próbálok valami értelmes magyarázatot találni, de nem tudok. Jó régen húzott már fel ennyire ember, mint tegnapelõtt és olyan fura szokásai vannak és hát õ az egyik legjobb. Muszáj megismernem. - Megvettem a könyved. Eláírnád nekem?- kérdezem, mikor eszembe jut a legnormálisabb ok, amivel még egy kicsit itt tarthatnám és elõkotrom a verseskötetét. Erre csak felkuncog és a legközelebbi polcról egy tollat lekapva veszi el a könyvem, hogy dedikáljon.

- Kinek lesz?- pillant rám.

- Yuu Koinak.- felelem, mire elgondolkodva néz rám, amit én értetlen pillantással viszonzok. Sõt mi több egyre közelebb hajol hozzám, hogy az ember már azt hiszi, hogy lesmárolja, dearcán látszik az erõlködés.

- Mi már találkoztunk. – jelenti ki nagy komolyan, de csak nagyot sóhajtok.

- Ezt magyaráztam.- jegyzem meg fáradtan.

- Nem te vagy a csöves, aki kajáért festett?- kérdi hirtelen, mire elvörösödök és zavart nevetéssel túrok bele szintén vörös hajamba.  

- Öhm... de, én vagyok.- nevetek. - Igazából az csak egy fogadás volt. Nem vagyok csöves.- magyarázom a dolgokat, egyik kedvenc íróm elõtt, bár szerintem õt még az se érdekelné, ha tudná, hogy milyen gazdag is vagyok valójában… Szabadkzásom mosolyogva fogadja.

- Értem. Szóval Yuu Koi.- motyogja és elkezd írni és miután befejezte mosolyogva adja vissza a könyvet. - Õrizd meg, ez az elsõ és utolsó dedikált könyv, ami kikerült a kezem alól. – jegyzi meg csendesen és nekem nagyot dobban a szívem.

- Tényleg? – döbbenek le mire bólint és én még boldogabbnak érzem magam és gyorsan belepillantok, hogy megnézzem az aláírását.

"Amíg a hullámzó égen sodródnak a felhõ-szigetek,

Ujjaid közt görcsösen szorítsd az ecseted.

Yuu Koinak, Casey Kampbelltõl"

-Köszönöm! – villantom fel kétszáz wattos vigyorom, de õ már sehol. Azonnal szétnézek és meglátom a pénztár közelében. A kosaram felfogva sietek felé. Nem hagyhatom elmenni! Ki tudja, hogy találkozunk-e még az életben? Besorolok mögé a pénztárhoz és gondolkodom, hogy hogyan kezdeményezzek kommunikációt, de semmi épkézláb dolog nem jut az eszembe. Fizet és elkezdi bepakolni a szatyrokba a festékeket és majdhogynem toporzékolva várom, hogy a pénztáros az én festékeim is sorba lehúzza.  Közben villámsebességgel pakolok, majd az utolsó darabnál odadobok egy bankjegyet.

- A visszajárót tartsa meg! – kiáltom és már rohanok is ki az ajtón. Valószínûleg az ár dupláját adtam oda, de üsse kavics. Jobbra-balra tekintgetek az utcán, mert Caesy közben kisétált és még épp sikerül elkapnom lebbenõ kék haját az egyik utcasaroknál. Azonnal elkezdek szaladni és még az egyik zebránál sikerül utolérnem.

-Casey! Casey! Várj! – kiabálom utána és az út túloldalán sikerül karjánál fogva megállítanom.

- Segíthetek valamiben? – vonja fel a szemöldökét és számat eltátva rázom meg a fejem. De hát még csak alig öt perce volt! Képtelen vagyok megszólalni és õ egyre furábban néz.

- Á, megvan! Te vagy, aki kajáért fest! Örülök, hogy újra látlak. – esik le neki a tantusz, de én még mindig csak megrökönyödve figyelem.

- Meg az akinek dedikáltál alig öt perccel ezelõtt! – fakadok ki elkeseredetten. Ennyire elfelejthetõ lennék?

- Tényleg! – néz rám vidáman – Mondd csak, hogy is hívnak? Mintha mondtad volna…

- Yuu Koi… - válaszolom szomorúan és fáradtan. Miért is gondoltam azt, hogy meg fog jegyezni?

- Mondd, mit szeretnél? – néz le kezemre, ahogy az övéét fogja és én szinte azonnal elengedem és kicsit zavarba jövök. Kétségbeesetten keresek valami jó kis indok után, amikor megpillantok egy hirdetést a lámpán. Matek korrepetálást vállalok…   

- Korrepetálás… - motyogom elgondolkodva, mire felvonja a szemöldökét. – Ez az! Meg van! Korrepetálj, kérlek! – csapok bele a tenyerembe, ahogy felvillan az égõ a fejemben.

- Én? – kérdezi döbbenten. – Mibõl?

- Hát festésbõl! Ha jól tudom te is festesz és még kiállításod is volt! –lelkesedek bele.

- De hát szerintem az a legjobb, amikor az ember úgy fest, ahogy akar. Nem szeretek én az ilyenekbe beleszólni, de kedves vagy, hogy engem választanál. – mosolyog töretlenül és már menne is, de újból karon ragadom. Nem igaz, hogy nem képes egyszer egy helyben maradni…

- Kérlek! Csak nézd meg a képeim, vagy csak szimplán adj tanácsot! Kérlek! – kapaszkodom az utolsó szalmaszálakba és szerencsémre elgondolkodik.

- Rendben, legyen! – mosolyog.

- De jó! – örülök én is, bár nem a tanácsok és hasonlók miatt. Szeretném megismerni és több idõt tölteni vele, de ezt csak úgy nem mondhatom neki. Ki tudja, hogy meleg-e vagy sem, de én egy egyszerû barátsággal vagy ismeretséggel is megelégszem.

- Nos akkor merre is laksz? – kérdi könnyedén és én újból értetlenül pislogok rá, amire csak újból felkacag.  – Gondolom van pár képed mutatóba, meg akkor már elkezdhetnénk ma is. Én ráérek. – csak még inkább megdöbbenek és azonnal kapok az alkalmon.

- Hát persze, hogy van! Gyere, mutatom az utat!

Az albérletem felé vezetõ úton próbáltam vele beszélgetni, de mindig kitérõ válaszokat adott vagy csak szimplán dúdolgatott, amit elég furának találtam, de jobb kedvem lett tõle.

Kinyitom az albérletem ajtaját és derûsen belibben rajta majd megáll és körülnéz.

-Nagyon otthonos. – dicséri, holott én inkább rendezetlennek és kuplerájosnak mondanám. Mindenhol tempera tubusok, a macskám játékai, szennyes és egyéb hasonlóságok.

- Bocsánat a kupiért, de még lusta voltam rendet rakni. – szabadkozom, de õt ez egyáltalán nem érdekli.

- Szerintem akkor is kényelmes kis lakás. Látszik, hogy laknak benne.

-Köszönöm. – vakarom meg a fejem és macskám elõre siet. Casey azonnal felveszi és elkezdi simogatni. Meglepõdve tapasztalom, hogy Hercegnõ ezt hagyja, hiszen utálja az idegeneket.

- Merre vannak a képek? – kérdezi a macska fülét vakargatva.

- Erre. – invitálom beljebb a félig mûteremnek berendezett szobámba. – Ott vannak a bal sarokban. – mutatok a felállított vászonok és a vázlatfüzetek halmai felé.

- Nézzük csak. – ül le a földre és elkezdi mindegyiket sorban megnézni. Én addig titokban leveszem az állványról a már megszáradt eges képet és a jobb sarokba teszem a többi nem publikus darab közé, majd egy könnyû szövettel letakarom õket. Odahúzok egy széket Casey háta mögé és szinte már görcsösen figyelem a arcát, ami komolyan tanulmányozza az elmúlt évek iskola feladatait.

- Nem rossz. Szinte tökéletes, hisz mindent úgy csináltál, ahogy a tankönyvekben le van írva. Lehet, hogy pont ez a probléma…

- Ezt, hogy érted?- kérdezem elkeseredetten. Nem azért járunk iskolába, hogy megtanuljuk, hogy mit, hogyan kell csinálni?
- Ha kapok egy teát, akkor megpróbálom elmagyarázni. – mosolyog rám kedvesen.
Bólintok és kimegyek a konyhába.

- Milyen teát szeretnél? – kiabálok ki.

- Citromos teát, ha van. – bújik ki az ajtón és belép a konyhába.

- Rendben, az még van is itthon. Foglalj helyet. – mutatok a székekre és leül. Felforralom a vizet, elõkészítem a csészét, meg a filtert és a cukrot is…

- Arra nem lesz szükség. – bök kuncogva a cukortartóra és mosolyogva visszateszem.

- Azt hiszem, van egy közös tulajdonságunk. – elérakom a teát, a sajátom is kézbe veszem és leülök vele szemben.

- Ez jó! – kiált fel amikor beleszürcsöl. – Ez milyen fajta tea?

- Ö… hát valami házi készítésû… még a legjobb barátom vette nekem valahol.

- Nagyszerû b barátod van. – mosolyog kedvesen, de mintha valami árnyék suhanna át az arcán. Furcsán elréved, mintha már nem itt lenne, szomorkás mosolya még mindig az arcán.

- Casey…? – kérdezem, mire felkapja a fejét és újból mosolyt erõltet az arcára.

- Nos, akkor a képek. Gyere velem vissza! – ragad karon kuncogva, teájával a kezében és visszarohanunk a szobámba. Gyors témaváltás, annyi szent, de ha nem akar beszélni róla, akkor nem erõltetem. Végülis csak egy idegen vagyok.

- Szóval, a probléma a következõ: túlságosan ragaszkodsz ahhoz, amit tanulsz az iskolában. Az összes képed szabályszerû, tökéletes, sehol egy hiba.

- De hát a tökéletesség mióta baj?

- Amióta unalmas. A tökéletes dolgok tökéletesek, ezért nem kell rajtuk gondolkodni. Tehetséges vagy, de semmit nem viszel bele a személyiségedbõl a képeidbe. Kicsit el kéne rugaszkodnod a földtõl, ha képes vagy rá.

- É..értem… - sóhajtom. Nem hiszem, hogy képes lennék felvállalni magam a képeimben úgy, hogy azt másoknak is megmutatom.  Miközben én magamba omlok Casey körbenéz a szobámban és lerántja a leplet a „nem publikus” képekrõl.

- Hé, mit csinálsz?- rohanok oda hozzá. Nem akarom, hogy ezeket bárki is megnézze.

- Te mit csinálsz? – kérdez vissza mosolyogva. – Hát miért nem ezeket mutattad? Ez az amirõl beszéltem! – lelkesedik és még lelkesebben ül le a fantáziám és személyiségem szülte képek elé.