Imádom a testét… minden porcikája maga az élet. Olyan, mintha õ testesítené meg mindazt, amit eddig elvesztegettem - önszántamból, vagy akaratom ellenére. A nevetése, a hangja, amikor beszél… az illata, a mozdulatai. Minden pontot ismerek már a testén, tökéletesen tudom, hogy hogyan tudom az õrületbe kergetni, ahogy azt is, hogy az eleinte tapasztalt elutasítások ellenére mennyire, de mennyire megváltozott a kapcsolata a szexhez.

Ezzel kapcsolatban, bár ebben nem vagyok biztos, azt gondolom, hogy a testiséghez való ragaszkodásában elengedhetetlen volt az, hogy a hozzám fûzõdõ érzelmeit letisztázza. Mióta ugyanis tényleg tudja, hogy õ jelenti nekem az életemben a fényt, sokkal másképp áll a dologhoz. Nem tiltakozik annyira, sõt, amikor már elérek egy bizonyos pontot nála, akkor õ maga kezdeményezi a folytatást. Bár még rengeteget kell tanulnia, ez tény. De én meg fogom tanítani mindenre. És mindent meg fogok adni neki. Mindörökké…

- Usagi-san - simít arcomra bársonyos ujjaival, kiszakítva gondolataim ködös homályából. - Baj van? - Hangja rekedt, kicsit még liheg õ is, én meg még felette támaszkodom, férfiasságom még a testében lüktet. Nem szeretek azonnal távozni belõle. Olyan meleg… annyira jó. Annyira igazi.

- Mibõl gondolod, hogy baj lenne? - hajolok közelebb, és gyors csókot lopok tõle, majd, tekintve, hogy lassan begörcsöl a karom a folyamatos támaszkodástól, neki meg a lábai, elengedem, és mellé fekszem. Nem engedem távolodni, magamhoz húzom, szemben fekszünk egymással. Érzem az arcomon a leheletét, minden lélegzetvételkor moccan, mindig, amikor kifújja a levegõt, még érzem a fogkrém mentolos illatát.

- Olyan furcsa voltál egy pillanatra - mondja, és bár õ maga nem is tudja talán, igényli, akarja a közelségemet. Ösztönösen húzódik közelebb, mintha félne, hogy valami rosszat, valami kiábrándítót fogok mondani, pedig tudhatná már. Tudhatná, hogy az elsõ pillanattól szeretem õt, a testét, a lelkét, az egész Takahashi Misakit, ahogy van. Szerettem akkor is, amikor hangosan kiabálva tiltakozott ellenem, szerettem akkor is, amikor féltékenykedett. Szerettem minden alkalommal az óriáskeréken… és most is szeretem. Most, hogy az apám sem zaklatja többé a kicsinyes gondolataival, miszerint nem illünk össze és nem vagyunk egymáshoz valók. Azt hiszem, ennél többet nem akarhatok az életemtõl. Arcára simítok… hiszen itt van.

- Csak elgondolkodtam - felelem az egyértelmût és igazat, mire morog valamit, és hallom, ahogy egyenletes szuszogásba kezd. Nos, igen. Mosolyogva konstatálom, hogy ez nem változik. Mindig fáradtabb volt egy-egy alkalom után, mint én, és ez megmaradt így, akárhányszor voltunk már együtt.

Együtt… még mindig eszembe jut éjszakánként, rémálmaiban kísért az az idõ, amikor azt hittem, hogy elvesztettem. Amikor azt hittem, vissza kell adnom õt a testvérének, és családban kell élnie. Azt hittem, bele fogok õrülni a puszta gondolatba is, hogy nem lesz többé velem és mellettem, nem fog nekem reggelit csinálni, nem viszi a ruhámat a mosodába, nem köti át Suzuki-san szalagját… Nem hiszem, hogy Takahiro tisztában lett volna azzal, hogy mit is vesz el tõlem. Õ végig azt hitte, sõt, ma is azt hiszi, hogy én csak egy háztartásban élek az öccsével, szívességet téve ezzel mindkettõjüknek. De ha kiderülne az igazság… nem tudom, hogy mit reagálna. Takahirónak az öccse a mindene, és eleinte biztos, hogy megpróbálná elszakítani tõlem. Késõbb, tekintve, hogy Takahiro nagyon jó ember, belátná, hogy nekem szükségem van Misakira, és neki is rám. De mi van, ha a folyamat két lépcsõje között hónapok fognak eltelni, amíg nem látom a szerelmemet? Ebbe belegondolni sem szeretnék… nem tudnám elviselni az életet nélküle.

A csillagom nélkül…