|
|
Szerepjáték
(Naruto)
| timcsiikee | 2009. 10. 31. 13:22:38 | #2324 |
Karakter: Vége(Rizs vidéke)
Bocsi Kyoro-chan, de már 2 hónapja várok válaszra :S
|
| timcsiikee | 2009. 08. 28. 09:29:09 | #1671 |
Karakter: Kimimaro
Lassan indulunk el az erdő rejtekében, és ő mellém csapódva követi utamat. Elég nagydarab fickó ez a Juugo, látszik hogy nagyobb termetű az átlagnál, biztosan nálam is idősebb… A kérdés számomra az… Hogy neki vajon honnan van átokpecsétje? Hiszen ez Orochimaru-sama kiváltsága, hogy ilyet adjon az embereknek.
- Mondd csak… - töri meg a beállt csendet – ki ez az Orochimaru? – kérdi teljesen őszinte, és értetlen tekintettel. Nem ismerné a mesteremet? Akkor tényleg különös okokból lehet neki átokpecsétje. Igaz tényleg nem is tudja irányítani… Lehet nem esett át azon a sötét kiképzésen amin mi, hogy megfelelően tudjuk kezelni ezt a jelet, amit testünkön viselünk.
- Nekem is Ő segített anno – válaszolok halkan – Sokat köszönhetek neki – igen… mikor még gyermek voltam, ő magához vett… más volt mint az én falubéli társaim, akik bezárva tartottak, mert féltek a képességemtől. Pedig soha nem ártottam senkinek…
- Ő mondta, hogy hol találsz és, hogy is hívnak? – nagyon kíváncsi lehet ha ennyit kérdez. Talán még mindig kételkedik?
- Igen. Mindent tőle tudok – ekkor jövök csak rá, hogy ő még nem ismer – El is felejtettem. Kimimaro vagyok – mutatkozom be, és felém fordítja tekintetét.
- Kimimaro… - mondja teljesen nyugodt hangnemmel – ezt soha nem fogom elfelejteni… - arcán egy mosoly terül el, amitől furcsa érzések kezdenek keringeni bennem. A út további részében csendesen, alig pár szóváltással haladunk tovább, és lassan az ég is sötétedni kezd.
Már nincs túl sok hátra a rejtekhelyig, mikor Juugo leborul mellettem a földre, remegő testtel, és két kezével erősen fogja közre fejét. Pár lépéssel később állok csak meg és visszafordulok felé, megállok felette. Nyakától felfelé lassan terjed világítón és égetőn a pecsét, szeme színe is átalakul, majd egy szemvillanás alatt eltűnik a látókörömből…
Nagyon gyors…
Követem chakrájának nyomát, és egy már félig égő falu nyomára bukkanok. Biztosan itt lesz valahol.
nem figyeltem…
Mikor teljesen utolérem, épp egy megcsonkult családra akar támadni.
- Elég lesz Juugo. Hagyd abba! – szólok rá, és végre megtorpan. Újra le kell hogy fogjam, mert másképp én sem tudom visszatartani az ő erejét, csak ha közvetlenül érintkezem vele. Mocorog még egy ideig, majd visszavonul a pecsét is. Elengedem, én összerogy a földre.
- Kérlek… - mondja elhaló hangon… Mégis mit?
- Hm? – kérdem szűkszavúan.
- Segíts nekem. Mutasd meg, hogy korrigáljam ezt az átkozott pecsétet – hát nem érti?
- Ebben majd Orochimaru-sama segít – közlöm újra. Hisz elejétől fogva ezt mondtam neki.
- Nem! – ellenkezik – Te.. kérlek… te segíts nekem. Addig nem állok elé, amíg nem tudom visszafogni magamat. Mi van ha ott jön rám a tombolhatnék – Orochimaru-sama is könnyű szerrel visszafogná – Sokat köszönhetek így is neked. De kérlek… - lehajtja fejét, hogy ne lássam gyöngyöző szemeit. Nem értem a fickót, hisz éppen azért akarom Orochimaru-samahoz vinni, hogy ebben segítsen neki. De látom nagyon elhatározott. És én is vissza tudom őt fogni. Talán képes leszek rá megtanítani is, hogy hogyan kezelje.
- Rendben! – válaszolok kérésére. Majd szólnom kell, hogy miért maradok el – De akkor egy bázisra kell mennünk. Az Északi rejtekhelyre.
Rábólint, majd feláll és leporolja ruháját.
- Mehetünk is… - majd elindul, és megáll mellettem. Nem szólok semmit, csak újra elindulok, a másik irányba mint eddig… Észak felé…
~*~
A felkelő nap sugarai ragyogja be a környezetünket, ahogy a tengeren sétálunk keresztül, tocsogó léptekkel az északi szigetbázis felé. Már a partról látszott az egész, de akkor még csak egy kis folt volt, most már egyre nagyobb ahogy közeledünk. Karjaim magam mellett lengenek minden léptemnél, mereven nézek előre.
- Ez az Északi bázis? - kérdi hitetlenkedve, én pedig felé fordítom fejem. Egész úton nem volt semmi gond vele azóta az eset óta… Enyhén rámosolygok.
- Igen… Ez egy elég távoli és nyugodt hely, igaz tele van hozzád hasonlókkal… de egyik sem olyan erős mint te… - majd újra a szigetre nézek.
- Értem… - pár pillanatnyi csend, majd ismét ő szólal meg – A legerősebb zárkát akarom…
Kérdőn nézek rá… Furcsállom kérését, de mielőtt megszólalhatnék folytatja – Azt akarom… hogyha előtörne belőlem a démon, mikor nem vagy mellettem… Ne tudjak kiszabadulni sem, és ártani bárkinek…
Megértem szavait, majd rábólintok.
- Rendben… - egyezem bele, közben épp megérkezünk.
~*~
Bemegyünk a sivár néptelen folyosók kavalkádjába. Jól ismerem a terepet, kiigazodom itt, és tudom mit hol találok. Szembejön velünk a rejtekhely őre, és szinte őrjöngve rohan elém.
- Hát itt vagy Kimimaro? Orochimaru-sama már vár! – fogja meg karom – vissza kell menned – de én lecsapom magamról kezét.
- Nem! – felelem határozottan – Kérlek… küldj a nevemben jelentést Orochimaru-samanak… - mondom komolyan – Azt hogy itt vagyok, és hogy Juugo velem van. Tudni fogja… - nézek rá szúrós szemekkel, majd bólintva és meghajolva el is vonul.
- Gyere! – intek Juugo felé – megmutatom a zárkád – indulok tovább…
Megállunk egy hatalmas páncélajtó előtt, és én előre lépek. Kihúzom az öt vízszintesen pihenő acél cölöpöt, eltekerem a nagy zárat, és kinyílik az ajtó.
- Ez a legerősebb a bázison… ez talán segíteni fog… - állom meg vele szemben. Nagyon magas hozzám képest, kénytelen vagyok nagyon felfelé nézni, hogy a szemébe nézhessek. Szemében annyi furcsa érzést látok… De legfőképpen köszönetet. Elégedett mosollyal biccent, majd belép az ajtón. én megállok a zárka előtt…
- Most pihenj… sokat jöttünk… egész éjjel… Majd napnyugtakor éted jövök, hogy levigyelek a gyakorlópályára…
Körbenéz, majd velem szemben áll meg.
- Köszönöm… Kimimaro… - nevemet elhalkulva ejti… halvány mosolyra fakadok…
Lesütöm szemeim, majd bezárom ajtaját, az utolsó pillanatig nézem, ahogy a beszűrődő fény egyre fogy, végül csak az ajtó marad a látóteremben. Aktivizálom a zárakat majd én is nyugovóra térek.
Szerkesztve timcsiikee által @ 2009. 08. 28. 09:29:26
|
| timcsiikee | 2009. 08. 03. 10:55:14 | #1372 |
Karakter: Kimimaro
Arcom lepel takarja, testemből drótok állnak ki, amit egy-egy tapadó koronggal vannak hozzám rögzítve. Hallom a műszer halk pittyegését. Senki nincs ebben a nagy szobában rajtam és a műszereken kívül, amik életjeleim vizsgálják. Sajnos erre szükség van, betegségem miatt. Sosem lehet tudni, hogy mikor milyen gyógyszert kéne bevennem.
Halk léptek zaja üti meg fülem, a nyitott ajtón keresztül tisztán lehet lassan, a chakráját is érzem már. Ez Kabuto. Biztos jött ellenőrizni az állapotomat.
Egyre közelebb hallom, de nem szólok semmit. Megáll, majd pár hümmögést hallok.
- Jól van Kimimaro. Egyelőre semmi komolyabb bajod nincs. Majd az új küldetésed után újra megvizsgállak – mondatának egy szava cseng a fülemben, azonnal felülök, lepattannak rólam a korongok, és leveszem a leplet az arcomról, bágyadt szemekkel nézek fel rá.
- Küldetés? – kérdem újból hitetlenkedve. Végre kapok küldetést megint?
- Igen. Orochimaru-samanak egy új emberre van szüksége. Vagyis. Inkább Neki van szüksége Orochimaru-samara. A szomszédos faluban él elbujdosva az erdőben. Juugo a neve, meg fogod találni.
- Mi a feladat? – állok fel az ágyról, megigazítom ruhámat.
- Ide kell hoznod élve, semmi más – közli karba tett kezekkel ajkain szokásos mosolyával. Mikor épp lépnék ki, újra megszólal – Ja és még valami – hátra fordulok és épp akkor tolja fel arcán szemüvegét.
- Igen? – állok meg, komor arccal.
- Csak hogy tudd. Lehetséges, hogy Juugo átokpecsétje kompatibilis a tiéddel.
- Van átokpecsétje? Kompatibilis? – tömör egyszerű mondatok, de így is érteni mondanivalómat.
- Igen. Azt jelenti… Hogy a pecsét segítségével felerősíthetitek egymást. Valamint… Ő segíthet a betegséged lassításában. Akár legyőzésében is – mosolya jobban szétterül, ahogy ezeket a szavakat kiejti, arcáról elégedettség sugárzik.
Meglepődöm mondatán. Erősíthet? Sőt meg is gyógyíthat? Ő lehet akkor az utolsó esélyem. Talán Orochimaru-sama miattam kérette hogy ide legyen hozva. De akkor vajon miért pont én megyek érte? Ezt tudom kell.
- Mik a képességei? – kérdem még utoljára.
- Azt hiszem talán a szikla az ő egyik ereje…. de nem ez a lényeg most… Lehengerlő benne… a gyilkolási vágy. Megállíthatatlan. Erre kell ügyelned.
- Rendben – biccentek fejemmel, majd lassú léptekkel indulok utamra. Meg kell találnom ezt az illetőt. Ha tényleg igaz minden akkor talán még Orochimaru-sama új teste is lehetek amit régóta megígértem neki. De ha ez mégsem igaz talán meg is halhatok, de ennek csekélyebb az esélye. Bízok mesteremben, az emberben akire felnézek. Megteszek érte bármit.
~*~
Szokásos lépteimmel haladok át az erdőn, a megadott cél felé. Talán már közel járhatok, embert alig látok a közelben. Egy dombon kezdek el felfelé haladni, aminek alacsony a lejtése. Egy kis idő után egy idős ember szólít le.
- Ha jót akarsz magadnak fiam, akkor nem haladsz tovább.
Nem szólok semmit csak semmitmondó fejjel fordulok felé, lépteim megállítva. Szólnom tényleg nem is kell, mert folytatja felém mondandóját.
- Látod lent azt a leégett falut? – mutat az alatta lévő kis völgyre fekete hamuval tele, ami elég közel is van – az a fenevad pusztította el tegnap éjjel, aki itt lakik ezen a dombon arra felé – most pedig felfelé mutat. Köszönöm az irányadást.
- Fenevad? – súgom halkan szinte csak magamnak.
- Igen fiam. Ezért azt ajánlom jobb ha visszafordulsz – és ezzel nekem is hátat fordít tovább morogva magában, és folytatna a völgy tetejének kapálását.
Nem figyelve rá folytatom utam arra, amerre küldetésem visz. Meg kell Juugot találnom.
Nem hittem volna, hogy ennyi pusztítást képes véghez vinni egy éjszaka alatt. Hatalmas ereje lehet talán nagyobb is mint hiszem. Jobb lesz ha óvatos leszek vele.
~*~
Felérek végre célomig. Meglátok egy barlangot a sziklába ágyazódva. Kiskutya ugatás üti meg fülem, majd lassan egy kis fehér szőrgolyó ijedten rohan ki onnan, egyet bukfencezve is a fűben, sebesen rian lefelé mint aki rémet látott. Talán látta is.
Tovább megyek…
A barlangban félhomály majd kisebb sötétség fogad, de igyekszem szokni, hogy jobban láthassak.
- Menj innen – hallom Juugo mormogását – tűnj innen ha élni akarsz… menj el… meg foglak ölni…
Nem törődve szavaival lépek teljesen a rács elé. Semmi jelét nem mutatom félelmemnek vagy más érzelmemnek. Megfogom a rács vasait.
- Nem hallod? Tűnj innen! – mordul rám, szemem előtt lassan körvonalazódik ki alakja, ahogy a sarokban gubbasztva ül, testét félig ellepte már az átokpecsét. Talán nem tudja irányítani?
- Juugo… Gyere velem… Orochimaru-sama segít majd rajtad… - kezdem meggyőzését szavakkal. Felemeli fejét, meglibben vöröses haja, arcán a pecsét nyomaival, szemében a visszafojtatlan tűz.
- Segíteni? – suttogását visszaverik a rideg falak. Motyog még valamit magában, én sem hallom hogy mit, majd egyszer csak felpattan és felén támad – Most meghaaaaaaaalsz!!! – kiáltja, és pedig szemem lehunyva hajolok kicsit előre, hogy gerincem húzhassam ki. Épp mikor áttöri a rácsokat, köré fonom gerincem, ezzel béklyót kötve köré. Nem tudja eltörni, ahhoz túl erős a csontom, Valamint esélyt sem adok hogy megmozdítsa végtagjait. Egy ideig remeg még, majd megnyugszik, csak szavaival dühöng tovább.
- Hé! Mi ez? Eressz el!
- Nyugodj meg Juugo… - mondom lágyan, arcomra mosoly kerül. Kicsi de őszinte. Ilyen könnyű dolgom sem volt még – Én leszek a te ketreced. Nem kell aggódnod. Nem hagyom hogy olyat tégy amit nem akarsz. Gyere velem, és Orochimaru-sama rajtad is segít majd.
Teljesen megnyugszik, ezt chakrájnak áramlásából is érzem. Lassan visszahúzódom, és eleresztem, ahogy látom arcáról eltűnni az átokpecsétet. Így máris sokkal barátságosabb az arca.
- Kövess! – mondom még mindig apró mosolyommal, majd hátat fordítva neki indulok ki a barlangból, egyenesen a fény felé. Csak kisebb tétovázás után hallom az ő lépteit is magam után.
Kiérek a barlang szájához, majd karom homlokomhoz téve hunyorítok, előre nézek, hogy szokja szemem a világosságot.
A küldetésem ezen része teljesítve. Remélem semmi komplikáció nem lesz a visszaúton…
|
|
