Gyorsan sietek az átöltözéssel nehogy Sono ideérjen mielõtt befejezem. Észreveszem hogy bejön ezért még jobban sietek.

Úgy néz ki a csajok nem tornáznak velünk de nem is nagyon érdekel.

Focizunk és két csapatra választanak minket. Természetesen és Sono ellen vagyok aminek kicsit örülök. Elkezdjük a játékot és én sietve török elõre a labdával. Mindenkit kicselezek és nagyon gyorsan futok. Sono is megpróbál védeni de õt is kicselezem. Büszke vagyok magamra amiért ki tudtam cselzni a gimi focicsapatának a kapitányát. Nem figyelek és Sono hátulról kibillent az egyensúlyomból és pont úgy esek hogy az õ mellkasán érek földet.

Nem hagy egy másodpercnyi idõt sem és fordít a helyzeten. Õ fölülre kerül én meg alá. A fejem biztos most rákvörös.

- Velem ebédelsz? Addig nem engedlek el, amíg igent nem mondasz... – nah erre most mit mondja? Soha?

 Bólintok és kicsit erõsebben megszorítja a kezem amire halkan felszisszenek.

- Igen vagy nem? – kérdezi meg ismét kicsit közelebb hajolva. Fejemen a vörös igen csak sok színe jelenik meg és amennyire még soha elpirulok.

- Igen. – nyögöm ki mire végre elenged és kezét nyújtja hogy felsegítsen. Ujjaimat tenyerébe csúsztatom és olyan erõvel ránt fel hogy nekicsapódom mellkasának.

*

Már vége az órának és mindenki a zuhanyzóban van. Valamiért kezdek félni így ruha nélkül Sono közelében. Nagyon megijedem és szinte hátra is esem mikor hirtelen két kéz átöleli a derekam és hátulról egy test simul hátamnak.

- Megvagy. – súgja sono mély hangon a fülembe, majd elenged. Sokkosan nézek hátra és hallom hogy a mellettem lévõ fülkében elinítják a vizet. Hát ezt nem tudom mire véljem.

*

Vége a zuhanyzásnak mindenki készen van és megyünk ebédelni. Mindig zavarba jövök ha sono a közelemben van. Észreveszem sonot az egyik asztalnál mire õ is kiszúr engem és odasúg valamit a mellette ülõ gyereknek aki azonnal odébb megy. Int hogy menjek oda és el is indulaok. Rossz elõérzetem van és már most érzem hogy megint elpirultam.

- Sono vagyok. – nyújtja felém kezét új padtársam.

- Edward… - makogom halkan és kezet rázunk. Sono visszafordul a lapjához és írni kezd. Biztos a megoldást írja a tábláról.

- Én megoldom, kiszámolom hogy mennyit kell beletenni, te pedig belecseppented jó?- azt sem értem hogy mi van a táblán ahonnan jöttem ezt még nem tanultuk. De nem baj játszd el hogy okos vagy….mert hogy az is vagy bár egy raklapnyit kell majd tanulnom hogy behozzam magam Sonoval.

- Ööö... rendben. – nyögöm ki halkan. Elém csúsztat egy lapot és leolvasom róla az arányokat. Elveszem az asztalról a cseppentõt és elkezdem befejezni a mûveletet. Ne feledd okos vagy…aj csak Sono ne nézne  ennyire….a kezem mindig remeg ha néznek sõt mindent elszúrok. Szinte érzem hogy a tekintetét le sem veszi rólam...ehh…ez annyira zavarba hoz.

Érzem hogy mögöttem van és megfogja a kezem. Ez már a nagyon közel van kategóriába esik…nyelek egy hatalmasat.

- Várj, segítek. – hajol közel a fülemhez. Lehellete bizsergeti a nyakam. Teljesen fölém magasodik és már biztos pipacs piros vagyok.

A kimért savat óvatosan belecsepegteti  a lugasba és már teljesen a hátamhoz simul. Mikor van már vége az órának?!

Amint befejezte leül a helyére és elégedetten mosolyog. Jön a tanár és belerak egy lakmuszpapít az oldatba. Nem tudom hogy mi van de elégedetten megy tovább. Annyira figyelek arra hogy nehogy meglássa Sono a vörös arcomat hogy észre sem veszem hogy kicsöngetnek csak arra reagálok hogy Sono a vállamra teszi a kezét. Tiszta sokkos vagyok annyira megijedtem de még megmukkanni sem merek csak továbbállok Sonot a teremben hagyva.

A tanár számon kéri a leckéket, majd pár szóban elmagyarázza hogyan kell a lúgot savval hatástalanítani. Szétosztja az üvegcséket, majd felírja a táblára a megoldó képletet.

- Rendben! - fordul felénk, letéve a krétát kezébõl. - Páros munka!

Nah végre.

Felém fordul a kicsike.

- Szia - hallom, és tetszik. Kellemesen lágy hangja van. Jaj ne vágj ilyen arcot, nem harapok. Halkan elnevetem magam, és felé nyújtom a kezem.

- Sono vagyok.

- Edward... - válaszolja halkan, és félve csúsztatja hosszú, karcsú ujjait a tenyerembe, hogy kezet rázzunk.

A tábláról lemásolom a megoldó képletet, és elé teszem az üvegcsét.

- Én megoldom, kiszámolom hogy mennyit kell beletenni, te pedig belecseppented jó?

- Ööö... rendben.

Mivel évfolyamelsõ vagyok és mellesleg zseni, pár másodperc alatt megvan. Elé teszem a papírt, õ pedig kiméri a lúgot, és a cseppentõvel elkezdi belecsepegtetni a savat. Ajaj, nagyon remegnek a kezecskéi.

Mögé állok. Épp az orromig ér csak. Pont jó a méret. Óvatosan megfogom a cseppentõt tartó kezét.

- Várj, segítek - dörmögöm a füléhez hajolva. Érzem ahogy megborzong. Ó jessz.

Nem szeretek iskolába járni fõleg ha én vagyok az új gyerek, mindenki bombáz a kérdéseivel és nem hagynak egy perc nyugtot sem. Pedig én inkább az a csendben szenvedõ típus vagyok. De ha már itt vagyok megpróbálhatok kedves is lenni. A tanár mellett besétálok és várom a kivégzésem.

- Bemutatom nektek Edward Madarát. Nemrég költöztek a városba, és mától ebbe az osztályba fog járni. – az illem követeli hogy körbemosolyogjak és köszönjek. Neheeem akarok itt lenni.

- Oh, látom ott van is egy üres hely. – Mutat egy fiú mellé én meg elindulok oda. Néhány embernek még odabiccentek hogy hali aztán leülök. Amint elfoglalom a helyem megnézem ki mellé is ültem. Azonnal elpirulok. Mit néz ez ennyire? Szégyenlõsen elfordítom a fejem és próbálom leplezni zavaromat.

- Rendben, páros munka! – ez ugye csak valami vicc? Kénytelen vagyok ezért padtársam felé fordulok.

- Szia. – bököm ki zavarodottan amire  õ csak halkan felnevet és még mindig engem néz hamu szürke szemeivel. Már most félek hogy mi lesz ebbõl.