Reggel Bill ordítozására ébredek. A szerencsétlenje már megint nem találja a kulcsát, amiért persze mindig tök ideg, és ezt rajtam tölti ki (vagyis nem rajtam, hanem a bútorokon, de sajna még nem tanultam meg süket lenni pár órára, úgyhogy ez rám is rendesen kihat). Hm, csodás, ezért szeretem én az embereket! De nyugi, csak nyugi, a hit angyala vagy, neked megy minden! Fáradtan tápászkodok fel a kanapéról (igen, az élet nem volt olyan kegyes hozzám, hogy felkeltett az este, így a nyakam most rendesen el is van zsibbadva), és ásítva a konyhába megyek, ahol Bill épp a mikrót szadizza. Ezt nem értem, oda biztosan nem rakta a kulcsát, na de ő tudja, ha elrontja, majd vesz egy másikat, nekem az angyali fizetésemből nem telik rá. Ilyenkor sajnálom, hogy csak az emberek jelen idejű gondolataiba tudok olvasni, mivel ha ez most visszafelé is működne, akkor ki tudnám keresni, hová tette ez az észlény a kulcsot. De mindez nem lehetséges, tehát hagyjuk is, mivel csak idegesebb leszek.
- Nyugodj le, odaadom az én kulcsom - ülök le az asztalhoz, és az előbb elkészített kávémat kezdem szürcsölni.
- De nekem nem a te kulcsod kell, hanem a sajátom! Elegem van már, hogy állandóan elveszik ez a kibaszott… - Ezt most sípoljuk szépen ki, én is ezt tettem, csak magamba. - Ah - rogy le végül Bill a velem szembeni székre, és a homlokát a kezébe temeti. Érdeklődve figyelem, és akaratlanul is elcsípek egy kicsit a gondolataiból: „Ez is csak Linda miatt van. Ha ő nem lenne, minden sokkal jobb lenne!” Áh, szóval megint összeveszett a barátnőjével. Így már érthető, akkor szokott ilyen idegbeteg lenni. Nem kérdezek rá, mert csak rosszabb lesz. Inkább csinálok neki is egy kávét, és elé tolva ismét leülök. Már némileg megnyugodott. Hála a Magasságosnak!
- Mit csinálsz ma munka után? - kezd bele egy új témába a barna, közben az italát kortyolgatva.
- Úgy volt, hogy Emilyvel vacsorázom, de ezt fújhatom, mert helyette könyvtárba kell mennem - sóhajtom fáradtan. Na igen, a tegnapi dolgok. Démonvadászok és üldözések, vér és egy könyvtáros, na ezt gyúrjuk szépen össze, és kész is van a totál káosz. Legalábbis ami az én életemet illeti.
- Könyvtárba? - vigyorog rám gúnyosan Bill. Na igen, ő meg a könyvek, az két külön fogalom. - Én a helyedben inkább a csajt választanám. - Ó, pont te beszélsz? Szeretem az embereket!
- Most sajna a boltot kell, ez fontos - mosolygom vissza a fiúra, aki erre csak vállat von, és a bögréjét a mosogatóba téve elindul ki a konyhából.
- Te tudod, én itthon leszek - nyújtózik egyet, aztán visszamegy a szobába. Elgondolkodva bámulok le a bögrém aljában lötyögő kávéra. Egész jól látni benne a tükörképem, és szó, ami szó, nem a legszebb. Full karikás szemek, kócos haj, sápadt arc. Szebb már nem is lehetnék! Na mindegy, majd még egy adag kávé helyrehozza a dolgot.
A délelőttöm rohadt szar volt, az összes tegnap elmaradt papírmunka rám zúdult, ráadásul még Emily és Nick is úgy döntött, hogy duóban basztatni fognak, tehát elkönyveltem magamnak, hogy ennél szarabb már nem lehet! De aztán rájöttem, hogy mégis, mivel megint kaptunk egy táviratot, amiben most kivételesen nem a cég, hanem Isten szólított fel minket, hogy mihamarabb járuljunk elé, és számoljunk be a munkánk eredményességről. Hát köszönöm szépen drága Atyám, hogy te sem bírtál még egy hónapot várni ezzel! Úgy érzem, mintha hirtelen mindenki ellenem fordult volna, vagy ez csak a sok stressz miatt van? Lehetséges, de maradjunk az angyali mottónknál, miszerint: „Higgy még akkor is, ha a büdös életben semmi okod sincs már rá!”
Szóval most full kiütötten, még ramatyabb állapotban, mint reggel, a könyvtár felé tartok, hogy visszaadjam Sidának a mangát. Remélem, Nick egy fa mögül sem leselkedik rám, mert ha igen, az régen rossz, mert megint egy gonddal több lesz! De úgy tűnik nem, mivel épségben beérek a boltba. A pénztár elé sétálok, ahol Sida épp az asztalon döglik. Fintorogva húzom el a szám, úgy irigylem, hogy ő itt dögledezhet egész nap, nekem meg ott kell ülnöm abban a kibaszott irodában, egész nap lapokat nyálazva. Hm, talán állást kéne váltanom, vajon mennyire kifizetődő démonvadásznak lenni?
- Helló - nyújtom oda neki a mangát. - Visszahoztam.
- Na ne mond. - Unottan megforgatom a szemeim. Nem csak neked van szar napod Jégcsapherceg, úgyhogy szállj szépen vissza a földre! Vissza is száll. Jobban mondva nem, mivel ugyanúgy ülve marad, és miután kiszámolja nekem a pénzt, visszagurul elém a székkel. Öcsém, bele ne halj a nagy erőfeszítésbe! És még én vagyok puhány… Nyújtom a kezem, ő pedig beleejti a pénzt, majd mikor visszahúzhatnám, megragadja a csuklóm, és nem engedi.
- Nem mész sehová. Beszédem van veled - bök felém komoly képpel, majd ásít egy nagyot, egyenesen a képembe. Basszus, hallott ez már az illemről?!
- Anyád sosem mondta, hogy tedd a szád elé a kezed, ha ásítasz? - förmedek rá fintorogva.
- Nem volt rá alkalma. - Föláll a székből, és az ajtóhoz megy, majd int, hogy kövessem.
- Parancsoljon - tessékel ki a boltból, majd kirakja a zárva táblát.
- Hová megyünk? - kérdem ide-oda pillantgatva, bár magam sem tudom, mért nézelődök a már ezerszer látott utcában.
- Keresünk egy szimpatikus padot a parkban.
- Nem lett volna jó a boltban?
- Nem.
- De én éhes vagyok. - Ittam öt kávét, de az-az éhségem valahogy nem vette el, nem is tudom, miért.
- Ó isten és minden szentek… de te fizetsz. - Hurrá…
Pár perc múlva már egy kávézóban ülünk. Én eszek, Sida meg csak bambul rám, ami egy idő után kezd nagyon zavarni.
- Mit bámulsz? - morranok a fehérre, mire ő elvigyorodik.
- Figyelmedbe ajánlom a szalvétát. - Megtörlöm a szám, de ő csak a fejét csóválja, és az orrára bök. Leesik. Letörlöm az orromról a süti maradékot. Ez de ciki. Zavar, ahogy mosolyog!
- Beszélni akartál.
- Veszélyben vagy - mondja halál nyugodtan, és iszik az italából. Értetlenül meredek rá. - Az ugye odáig meg van, hogy tegnap majdnem kinyírt egy falka démon, mert olyan helyen jártál, ahol semmi keresnivalód nem volt - Heh, mégis honnan tudhattam volna? Félbe akarom szakítani, de nem hagyja. - Minket ennek a klánnak a szétverésére küldtek. Ez eddig szép is jó, na de: a démon olyan állat, ami ha tudomást szerez róla, hogy ki akarják nyírni, akkor tesz ellne. Vagyis most ők vadásznak ránk. És ugyebár a démonoknak honnan a francból kéne tudniuk, hogy te nem vagy vadász, igaz-e? - Ebben van valami. - Na már most, nem bóklászol egyedül, kerülöd a sötét sikátorokat, az idegeneket. Ha bármi gyanúsat, rendelleneset tapasztalsz, hívsz! Értem? - Hát persze, meg még mit nem! Elég nagy vagyok már, meg tudom egyedül is oldani a problémáim, még akkor is, ha vérengző démonokról van szó… ez nem volt valami magabiztos, ki kell kúrálnom magam, hogy megint higgyek önmagamnak. Érdekes folyamat lesz.
- Ezen elérsz - tol elém egy szalvétát a számával, majd feláll, és eltűnik. Nagy szemekkel bámulok utána, de végül is nem tehetek mást, így vállat vonok, és eszem tovább. Démonok, persze, mért támadnának azok pont engem? Nekem sincs velük semmi bajom, és nekik sincs. Az pedig tuti, hogy megérezték rajtam, hogy nem ember vagyok, olyan hülyék meg csak nem lehetnek, hogy egy nagyobb erejű lényre támadjanak rá (az angyalok értelemszerűen erősebbek a démonoknál, de nem nagyon szeretnek harcba keveredni velük, mivel ők mégiscsak isten teremtményei voltak… egyszer). Vagy talán mégis? Elvégre ugyanúgy ellenségek vagyunk, csak nem vívunk amolyan konkrét csatákat, mint ezek a démonvadászok. De akkor is, hiszen a szüleim is démonok, és eddig még soha, de soha nem próbáltak meg ártani nekem! Ők tudják, mi vagyok, és a társuk is csak azért akart bántani, mert Sidával voltam. Igen… csak ez lehet a magyarázat. Tehát nincs mitől félnem!
Mikor végre sikerül meggyőznöm magam erről, felállok, és a dolgokat kifizetve haza indulok. Nehéz napom volt. Az első lesz, hogy lefekszem aludni. Vagy… de kár előre tervezni. Ha Bill otthon van, úgyis minden az ellenkezőjére fordul.
Végre haza is érek, és az ajtóhoz lépve a kulcsomat kezdem keresni. Most esik csak le, hogy Billnek adtam. Csöngetek, hogy kinyissa, de percekig semmi választ nem kapok. Kezdem unni. Megfogom a kilincset, és kicsit erősebben nekifeszülök, mikor ráeszmélek, hogy az ajtó nyitva van. Először nem veszem komolyan a dolgot, de mikor benyitok, és megérzem azt a dermesztő hideget, átfut rajtam a félelem. Mi ez? Utoljára akkor éreztem ilyet, mikor… elfog az undor, és hányingerem lesz. Nem akarok tovább menni, de megteszem, mert a lábaim már maguktól is mennek. Benyitok a szobába, és… megfordul a gyomrom. Bill… Vér… Halál… Hátrálni kezdek, és csak szaladok, ahogy a lábam bírja, le pár emeletet, míg csak érzem a hideget. Aztán lekuporodok egy sarokba, és remegve bámulok magam elé több percen keresztül. Nem tudok semmire se gondolni, se jóra, se rosszra, egyszerűen minden kiesik a soktól. Megtámadtak… tényleg célpont vagyok nekik! Bill… eszembe jut, mennyit veszekedtem vele, de mégis mennyire közel állt hozzám, és ettől a gondolattól könnyek gyűltek a szemembe. De nem, nem, erősnek kell lenned, te angyal vagy! De mégis mit tehetnék? Sida… a táskámba nyúlok, és előhalászom a mobilom. Hosszú időbe telik, de bepötyögöm a számát megmerevedett ujjaimmal, aztán hívom. Kicseng, és ő felveszi.
- Van egy kis probléma… - szólok bele remegő hangon.
- Hol vagy?
- I-itthon.
- Rögtön ott vagyok.
Feltápászkodom, és próbálom megemberelni magam, hogy ne ezt a fuccs énemet lássa, de nem nagyon megy. Kicsit talán sikerül összeszednem magam, de lelkileg romokban állok. Meghalt Bill… a lakótársam… a barátom… egy ártatlan, és csak miattam. Azt hiszem, depressziós leszek.
Sida hamarosan megérkezik, és mellém lépve megtart, hogy el ne essek. Jól is jön ez most, nem csak testileg, de lelkileg is kikészültem. Az emberei lassan beszivárognak az épületbe. Nem merek belegondolni, mivel kell szembesülniük majd, ha felmennek a lakásunkba… izé, már csak az én lakásomba. Bár kétlem, hogy ezek után valaha is az otthonomnak fogom tekinteni.
- Mi történt? - szólít meg a fehér, ami némileg visszazökkent a való világba.
- Nem tudom… Én nem voltam itthon. Mikor hazajöttem… - hozzá bújok, és nem akarom folytatni. Úgyis meglátja. Ez elkerülhetetlen… Átölel, és megsimogatja a fejem. Most olyan jó a közelében lenni. Olyan megnyugtató…
- Idelent tiszta - jelenti az egyik vadász, megzavarva az én drága idillem. Na, mit is képzeltem, hiszen még mindig ugyanabban a házban vagyunk…
- Oké. Akkor kettő velem jön, a többiek átkutatják az épület maradékát! Leslie te vigyázz rá! - tol el magától a fehér, és sietve elrohan. Remek, megint egyedül maradok. Vagyis nem, mert itt van ez a… Leslie? Nem érdekel, nem akarok vele beszélni. A fejem a térdeimre hajtom, és csak gondolkodom, elfojtva az ismét feltörő könnyeim. Annyira fáj. A barátom volt, és szerettem, de most… nem tudom elfogadni.
Ki tudja, mióta vagyok már így, mikor egy kezet érzek a fejemen. Fel se kell pillantanom, hogy tudjam: Sida jött vissza.
- Menjünk! - húz fel a földről, de ellököm magamtól.
- Én nem megyek - jelentem ki elszántan.
- Mi van?
- Ő… Én… a szobatársam… nem hagyhatom őt itt… így… ő… nem ezt érdemelte… és ilyen szörnyűséget… - dadogom megtörten, de még befejezni sem tudom, mert mire észbe kapok, már Sida vállán találom magam.
- Na jó, erre nekem nincs időm - morogja bosszúsan.
- Mit csinálsz? Azonnal tegyél le! - toporzékolok a hátát ütögetve, mire meg is áll, bár nem hiszem, hogy önszántából.
- Azonnal tedd le! Hogy bánhatsz így egy angyallal? - A földre huppanok, és a fenekemet fájlalva ülök fel. Most, hogy jobban belegondolok, talán pontosítani kellett volna a kérésemen!
- Kérem, ne haragudjon! Siroi nem úgy gondolta… - kezd el magyarázkodni ez a Leslie gyerek. Hm, kezd egyre jobban szimpatikus lenni!
- Dehogynem - köp ki elénk Sida. Fúj már, nem csak tiszteletlen, de gusztustalan is! Hirtelen nem is értem, hogy érezhettem én jól magam mellette, brr!
Sida összekaparja az embereit, aztán ismét odajön hozzám. Még mindig a földön ülök, és nem is nagyon szeretnék felállni. Fáj a hátsóm.
- Na jó - áll be elém. - mondok én neked valamit. Nem a te hibád. Érted? Nem tudhattad, nem tudtad volna megelőzni, te nem tehettél volna semmit.
- És te? - förmedek rá dühösen. Ha én nem tehettem semmit, akkor ő, a nagy vadász?
- Nem - mondja tétovázva. - valószínűleg én sem. Viszont most mennünk kell. Rendben? Nem találhatnak itt bennünket - nyújtja felém a kezét, én meg kis habozás után megfogom. Végül is igaza van. Ezen már nem segíthetünk azzal se, ha hibást keresünk. Bill meghalt…
Isten ennek nem fog örülni. Átkarolja a vállamat, úgy támogat, aztán befordulunk a sarkon, és abban a pillanatban már a rendőröket is hallhatjuk. Szegény emberek, mit kell majd látniuk…
Beülünk egy kocsiba, és egy darabig megyünk, de nem tudom meddig, mivel már kb. az első tíz perc után bealudtam. Csak néhány halkabb hangot hallok félálomban, de nem veszek tudomást róluk. Mélyen szeretnék aludni, de valahogy nem megy. Fél füllel mindig figyelek. Mintha félnék valamitől, valamitől, ami sokkal de sokkal erősebb és hatalmasabb lett nálam az elmúlt órákban. Nem akarom bevallani magamnak, mi is ez. Inkább csak alszom… most ez teszi nekem a legjobbat.
- Hogy mi?! - kiáltok fel meglepettségemben. Itt ülünk Sida állítólagos otthonában, és Leslie épp azt próbálja elmagyarázni nekem, hogy mért kell fehérkéhez költöznöm az elkövetkezendő hetekre. Persze ebbe simán bele is mennék, ha nem Sidához kéne költöznöm, de hogy én ehhez a bunkó jégcsapstílusú köpőgéphez költözzek? Na neeeem!
- Kérem, értse meg, ez a legjobb és legbiztonságosabb, amit most tehetünk - próbál meggyőzni a gyerek, de már régen nem érdekel, mit hadovál.
- Először is: ne magázz! Másodszor: mért kell nekem mindenképpen hozzá költöznöm? Mi van veled, te már laksz valakivel? - Még ezzel a talpnyalóval is szívesebben lennék, mint Sidával!
- Nem, de… - a srác felsóhajt, és a mellette álló fehérre pillant, aki tudomást sem vesz a beszélgetésünkről, csak áll ott, és néz.
- Tőlem ne várj megerősítést. Hallottad az angyalkát, nem akar velem lakni - mondja váll vonva, de azt hiszem, van valami kis rejtett elégedettség is a hangjában. Heh, csak azt ne mond, hogy tudtad!
- Szerintem gondolja… gondold át a dolgot, és utána döntsd. Mi csak a legjobbat akarjuk neked, és jelen pillanatban ez tűnik a legjobbnak!
- Na persze - morgom hitetlenül, de végül csak megrázom a fejem, és elgondolkodva pillantok magam elé. Végül is ki máshoz mehetnék? Ő az egyetlen, akit valamennyire ismerek ebből a bagázsból, és bár nem mondom, hogy száz százalékban megbízom benne, de azért talán tényleg jobb lenne Lesliere hallgatni. - Legyen - sóhajtok fel végül, de, hogy ne legyen túl korai az öröm, hozzáteszem. - Hozzáköltözök, ha legyőz pingpongban. - Mindketten nagy szemeket meresztenek rám, bár inkább csak Leslie, mivel Sida azt hiszem a „hit angyala erősíti a hitet” cucc óta már nem nagyon lepődik meg semmin velem kapcsolatban.
- Ezt jól hallottam? - fordul Leslie a mellette álló felé, aki csak ridegen vigyorogva bólint. Igen-igen, most bebizonyítottam, milyen gyerekes és szánalmas vagyok, blablabla, ugorjunk.
- Már csak azt nem értem, mért kéne ebbe belemennem - ásít Sida az egyik fotelnek támaszkodva, és látszik rajta, hogy egyáltalán nem érdekli, élek-e vagy halok, tehát az is tökéletesen mindegy neki, hogy hozzá költözök-e, vagy nem. Na de ki mondta, hogy miatta csinálom? Egyszerűen csak régen pingpongoztam már, és úgy emlékszem, az kiválóan elveszi a figyelmet a rossz dolgokról. Már csak ezért is játszani akarok, na meg azért is, mert Sidára már éppen ráférne, hogy valaki lealázza, mivel nagyon el van szállva magától.
- Mert én Isten angyala vagyok, és biztos egyikőtök sem akarja, hogy halála után kárhozatra jusson az én közvetítésem által, amiért nem segítettetek nekem - Huh, átmentem zsarolásba, kezdek nagyon emberi lenni.
- Tehet ilyet egy angyal? - gondolkodik hangosan Leslie, Sida meg egy gúnyos mosoly kíséretében oldalra pillant.
- Kit érdekel, mi már amúgy is kárhozatra vagyunk ítélve. Egy angyallal kevesebb - mormogja unottan, mire elé szökkenek, és a fejét magam felé fordítva a szemébe nézek.
- Félsz, hogy veszítesz? - nézek rá ártatlanul.
- Nevetséges - lép hátrébb előlem. - Nem te teszel szívességet azzal, hogy hozzám költözöl, angyalkám!
- Csak egy meccs, mégis mi fáj neked abban?
- Hát az, hogy nem a játszótársad vagyok, te kis…
- Khm - Leslie hangja megállítja, és nem mondja ki azt a cifrát, amivel szerintem most illetni akart. Hehe, aranyos, mikor mérges, egészen olyan, mint egy tömör jégtömb!
- Nem - jelenti ki ellentmondást nem tűrően. Vállat vonok, rajtam ne múljék. Úgyis Isten elé kell járulnom, max kapok még egy új testet is ez alkalommal. Isten nem fog örülni, de ez van.
- Te tudod - ülök vissza elé a földre, és az asztalon lévő üdítőt magam elé véve szürcsölni kezdek a szívószállal. A két vadász meg csak néz, és most akár olvashatnék is a gondolataikban, de inkább nem teszem. Így is látszik, mit gondolnak.
- Látod, Leslie - pillant barátja felé a fehér. - Ez Isten küldötte! - Azt hiszem, ez most egy gúnyos kijelentés volt, de leszarom. Amíg nem éltél száz évet a Földön, meg se merj szólalni. Ennyi idő épp elég rá, hogy egy angyal elveszítse a hitelességét. Kivéve persze, ha rólam van szó, hiszen tudjuk jól, minek az angyala is vagyok én…
Valahogyan mégiscsak rávettem/vagy rászánta magát/vagy Leslie vette rá, hogy játsszon velem egy meccset, így most itt állunk egy sportterem szerűségben, egy pingpongasztal előtt. Nekem amúgy tökre mindegy, ki beszélte rá, csak tudjak pingpongozni egy kicsit. Na meg mondjuk, egy cigi is jólesne, már napok óta nem szívtam. Azt hiszem, ez lesz az első dolgom, miután megvertem ezt a jégcsap királyfit.
- Tudod a szabályokat, ugye? - dobom felé a labdát, hogy kezdjen, ő pedig elkapja a levegőben, és csak bólint.
- Bár azt sose mondtam, hogy játszani is tudom őket.
- Az itt most senkit sem érdekel - vigyorgom rá kedvesen, ő meg csak a szemeit forgatja, aztán felém üti a labdát. Visszaütöm, aztán ő is, és így eltelik egy jó fél perc.
Felesleges lenne elmesélnem a játéknak minden részletét, a lényeg, hogy Sida nem is játszott olyan rosszul ahhoz képest, hogy saját bevallása szerint nem tud pingpongozni, így mire észbe kaptam, már döntetlen volt az állás. Pár szerva, és vagy én, vagy ő nyer. Az utóbbinak nem nagyon örülnék, mert akkor nem lenne alkalmam lealázni a drágát, ugyanakkor lehet, hogy mégis, mivel így a testkérős dolog Istennél ugrana. De csak emitt nem fogok gyengébben játszani, tehát… és elüti mellettem. Ezt nem hiszem el, ezzel rengeteg pontot vett el tőlem! Öcsém… ilyen baki miatt veszíteni. A figyelmetlen fejemet, nyááá!
Az ütőt letéve elterülök a földön, és áhítattal szemlélem a fölöttem fénylő neon lámpákat, amik mindjárt kisütik a szemem, de sebaj. Ahogy ott fekszem, Sida mellém lépked, és fölém magasodik, majd az arcomba ejti a labdát, amitől kénytelen vagyok feltápászkodni.
- Kösz szépen - pattintom el a fehér műanyagot kedvetlenül. Francba, most tuti nem ment lejjebb az egója!
- Szívesen, bár ha jobban meggondolom, talán hagynom kellett volna, hogy győzz - ásít a fehér fáradtan, majd nyújtózik egyet, mint aki mindjárt állva elalszik.
- Késő bánat - vigyorodom el kajánul, majd felpattanok, és karon ragadom. - De mivel nyertél, hozzád kell költöznöm! Hm, nincs sok cuccom, éppen ezért itt az ideje, hogy vegyek magamnak párat, és te velem fogsz jönni! - húzom magam után lelkendezve, ő meg szinte fel se fogja, mi a szitu, bár ez nem is baj. Hehe, nem is tudja, mi vár még rá. Mert ha vásárlásról van szó, rosszabb tudok lenni bármelyik csajnál…
- Honnan…? – néz rám a srác értetlenül, de aztán mintha neki is leesne a dolog. - Tűnjetek el onnan! – kiált fel hirtelen, és a füléhez kap. Értetlenül bámulom. Mibe és kinek beszélhet most? - Húzzatok el onnan! – üvölti. Phuh… nem tűnik jó helyzetnek. - Leslie!… Leslie….! – Ki az a Leslie? Bár nem hiszem, hogy tudnom kéne. - A jó büdös életbe! – vesz ki a füléből egy kis fülhallgatót, és a falnak veri. Millió darabra törik. - El kell tűnnünk innen – fordul ismét felém, mire én ijedten pillantok vissza rá. De mért is kell eltűnnünk? És mi az ott a falon? Egy nő, de valahogy… - Gyere! – nem is törődöm vele, mint mond. Csak a nőt nézem, akinek vörös szemei csak úgy izzanak az éjszakában. Félek…
- Nem mész sehová vadász, ahogy a kis barátaid sem. Azt hittétek legyőzhettek minket a saját területünkön? Az emberek egyre szánalmasabbak… - mondja a csaj gonoszan vigyorogva. Vadász..? Nem értem. Idő közben Sida is felé fordul, egy egyszerű mozdulattal rászegezi a fegyverét, és lő. Úr isten, ennek ilyen cuccai vannak? Ez bizarr… Azt nem tudom, talált-e a golyó, de a förmedvény mindenesetre eltűnt… ennyi nekem épp elég. Egyelőre.
Sida ekkor hirtelen megragadja a kezem, és maga felé fordít. Dermedten bámulok rá. Iszonyatosan félek és fázom is, szóval nem érzem magam a legjobban…
- Kiviszlek innen – de kedves. Reméltem is, hogy nem hagy itt… Egyik ujját gyengéden végighúzza az arcomon, mire még jobban elkerekednek a szemeim - bármi történik, mindig maradj a sarkamban, rendben? – elmosolyodik, és meg sem várva a reakcióm elindul. Csak azt tudnám hová… mivel itt hirtelen olyan sötét lett, hogy az orromig sem látok. Meg is botlok valamiben… Sida felsegít, majd a mellettünk elsuhanó árny felé emeli a pisztolyát, ami akkorra már eltűnik. Ez egyre bizarrabb. De mi az ott a..? Felkiáltok, majd a kezem kitépődik az ő kezéből. Innentől már nem nagyon tudom követni az eseményeket, túl sötét van hozzá. Csak néhány nyekkenést hallok.
- Yamada szama! – egy távoli hang, aztán lövések zaja. Végül egy lámpafény… és egy férfi felsegít. Még mindig nem tudom, mi folyik itt, de már nagyon is szeretném…
- Megsérültél? – fordul felém a fehér, és a kezét a vállamra rakja.
- Kiviszel innen, mi? – kérdem gúnyosan. Kezdek nagyon kilenni ezektől a dolgoktól…
- Nem mondtam, hogy élve – vigyorog rám. Jah persze, akkor én értelmeztem rosszul…
- Yamada szama?
- Hm?
- Jobb lenne… nagyon sokan jönnek.
- Gyorsan tudsz futni?- fordul felém kérdően.
- Igen. – Bár ez helyzettől és állapottól is függ.
- Az jó, mert most még annál is gyorsabban kell.
A sikátor végéig rohanunk, ami eléggé ki is fáraszt. Egy embert sem látnia, az utca már teljesen üres. De még ezt sem nézhetem sokáig, mivel az utca végén lévő lámpák hirtelen egy kattanással kialszanak. Aztán rá a következők… És a következők, míg végül ismét sötét lesz. Aztán megint futásnak eredünk, és csak a lépteink zaja hallatszik. Elég hangosan… valami itt nem tetszik. Végül nem olyan messze egy kis fény tűnik fel. Végre, valami emberi..! Sida rögtön arra felé kezd húzni. Közben valami sötét alakok cikáznak körülöttünk, amikre fehérke szüntelenül lő is. Én előtte futok. Látom, hogy már csak pár méter, és kiérünk a fényre… így kicsit gyorsítok a tempón, bár ezt már nem nagyon tudom fokozni, így is tökre kivagyok. Ekkor Sida felkiált mögöttem, aztán egy dörrenést hallani. Nincs időm megállni, hogy megnézzem, mi van vele, már csak pár méter, ki kell jutnom… még ha ez egy kicsit önző tett is. Úgy sem tudnék segíteni neki, akármi történik vele. Itt most ő játssza a megmentő szerepét.
Aztán kilépek a fényre, és megkönnyebbülten látom, hogy végre civilizált életbe kerültem. Szívesen álldogálnék ott még pár percen keresztül, de nem lehet, mivel Sida ekkor belök egy taxiba, és nem sokkal utána ő is bekászálódik mellém.
- Indítson! - parancsol a sofőrre.
Az autó el is indul, Sida pedig fáradtan sóhajtva dől hátra az ülésen.
- Hova lesz? - kérdi a sofőr.
A mellettem ülőre bámulok. Ő rángatott be ide, csak tudja, hova akar menni… bár úgy tűnik, valamin most nagyon agyal.
- Hova lesz? - ismétli meg a vezető türelmetlenül
Úgy hiszem, Sida nem fogja válaszra méltatni, így hát megadom az én címem. Talán így valamivel meg is tudom neki hálálni, mondjuk azzal, hogy bekötöm azt a rohadt nagy sebet a hátán… Bill ma úgyis az egyik haverjánál alszik. Bár nem tudom, mennyire érdekli ez most a fehérkét, mert ahogy látom, mással van most elfoglalva… még mindig csukott szemmel ül, és talán el is aludt. Nem is baj… nem kell megjegyeznie a házamig az útvonalat.
Bár ez nem foglalkoztat most annyira. Az már annál inkább, mi volt ez az egész. Vannak sejtéseim, régi mondákat is felhozhatok alapul, vagy a mennyben tanultakból is idézhetek… vagyis nagy valószínűséggel mi most démonok elől menekültünk el. És az, hogy Sida lőtt is rájuk, megerősítette a gyanúm, miszerint ő egy démonvadász. Erre mondjuk már a démoncsaj „vadász” kijelentéséből is rájöhettem volna, csak akkor még nem jutottak el az agyamig a szavai. Most, hogy már nem vagyok veszélyben, a gondolkodás is könnyebben megy. A kocsi ablakába könyökölve nézem a lámpák gyorsan elhaladó fényét, és azon gondolkodom, vajon hogyan is keveredtem én ebbe bele? De nem sokat meredhetek magam elé, mivel a lakásom úgy tűnik közelebb volt, mint azt gondoltam. Egy sarkon befordulva már fel is tűnik a tíz emeletes panel...
- Megérkeztünk… - bököm oldalba Sidát, mire ő fáradtan kinyitja a szemeit, és rám mered. Szerintem már azt sem hallotta, milyen címet mondok, vagy ha hallotta is, honnan tudná, mit takar? Semmi oka sincsen rá, hogy megbízzon bennem, de ha megmentett gondolom nem tart ártalmasnak… és abban sem kételkedem, hogy pontosan tudja rólam, mi vagyok. Ha nekem volt elég sütnivalóm hozzá, akkor neki… főleg, ha tényleg az, aminek gondolom. Kiszállunk a taxiból, én pedig fizetek, már csak azért is, hogy ezzel is kifejezzem a hálám, amiért megmentett… remélem annál többet nem is kért, mint amennyit adni akarok neki, mert akkor bajban leszek… A taxi elhajt, én pedig megfogom Sida karját, és húzni kezdem magam után. Nem valami biztosak a léptei, vagy félálomban van még, vagy pedig tényleg nagyon elfáradt – megsebesült. Az utóbbit el tudnám képzelni, főleg, hogy még plusz pénzt is kellett fizetnem a taxisnak az ülésen keletkezett vértócsa miatt… ajvé. Igyekszem nem hátranézni rá, mivel akárhogy is, valami olyan érzésem van, mintha nem tetszenék neki… izé… mintha valamivel nem értene egyet velem kapcsolatban.
Végül aztán felérünk a lakásomhoz, és én a kulcsok hosszú keresése után végül be is nyitok. Sida elgondolkodva sétál be, és nézelődni kezd, miközben én lepakolom a cuccaim. Na igen, nem valami fejedelmi kéró, úgyhogy akár nyugodtan leszólhatja…
- Kivel laksz itt? – néz rám, és fejével Bill ágya felé bök.
- Lakótárs. De ma nem jön haza. – válaszolok nyugtatólag, majd a fehér mögé sétálva végigmérem a sebét. Elég nagy és mély, de annyira nem súlyos. Az viszont biztos, hogy nem emberi lény csinálta… hanem egy démon. Tehát már biztos. – Ellátom a serülésed. – jelentem ki, majd a konyhába megyek, hogy szerezzek valami kötszert meg fertőtlenítőt. Még jó, hogy Bill a hülye kis fóbiái miatt mindig tart itthon. Szerencse, most éppen jól jön. És csak nem lesz mérges, ha kölcsönveszem kicsit az elsősegély cuccait.
Egy nagy fehér táskával térek vissza, majd leülök az időközben a kanapén helyet foglaló Sida mellé, és elkezdem bekötni a sebét. Egész jól tűri, pedig nem lehet kellemes. Még jó, hogy az angyalok születésüktől fogva képesek az elsősegélynyújtásra. Mi erre szakosodtunk. Sajna olyan hipiszupi gyógyító erőnk nincs, mint Jézusnak, pedig azért néha jól jönne. Hamar el is készülök Sida sebével.
- Kösz. – mondja szinte csak magának, és hátradől a kanapén. Én csak bólintok, majd visszaviszem a kötszereket a helyükre, és visszaérve leülök egy fotelba.
- Köszönöm, hogy megmentettél… - mondom halkan, mire a fehér csak gyorsan bólint. A szeme ismét csukva van, és félő, hogy talán megint elaludt, de nagy valószínűséggel még nem.
- Te démonvadász vagy, ugye? – töröm meg ismét a hosszas csendet, mire a fehér felnéz.
- Te angyal vagy, ugye? – kérdez vissza ő is.
- Aha. – bólintok, mire ő maga elé kezd bámulni. Nem nyugtázta le, hogy vadász, de azt sem mondta, hogy nem az…
- És mit csinál egy démonvadász? – húzom fel az egyik lábam a fotelbe, és gyerekes képpel bámulok a fehérkére. Ő meglepetten pillant vissza rám. Tudom, ez most hülye kérdés volt, de valahogy kezdeményezni kell, nem..?
- Démonokra vadászik. – jön az egyértelmű, lehangoló válasz. Nincs jó hangulatban ez a Sida… - És egy angyal? – elgondolkodva nézek rá.
- Hát… mi tulajdonképpen az emberek érzéseit erősítjük. – fehérke szemében erre gúnyos fény csillan fel.
- És te milyen érzést „erősítesz”? – hangsúlyozza ki az utolsó szót. Erre oldalra kapom a fejem. Egyre jobban úgy érzem, hogy lenéz engem.
- A hit angyala vagyok. – mondom halkan, mire Sida harsányan felnevet.
- A hit angyala, mi? Jó, hogy nem a bolyhos nyuszik, és pelyhes kiskacsák angyala! – ez azért már sértő. Nem vesz engem komolyan.
- Vicces. – nyugtázom szintén gúnyos hanglejtéssel. Ez a Sida egyre inkább olyan nekem, mint egy jégcsapherceg.
- Nem az. – vált hirtelen komoly stílusra, majd a lábát keresztbe rakva a plafont kezdi bámulni – És mi is egy ilyen angyal feladata?
- Hát… megőrizni a hitet az emberekben. – bár ez szerintem nyilvánvaló.
- Aha. És olyan feladata is van, amihez valami kis erőfeszítés is szükséges? – hitetlenkedve bámulok rá.
- Hát… például a… - és itt megvilágosodom. Most értettem csak meg, mire céloz… ő az életét kockáztatja, amíg én szépen üldögélek az emberek között, és örülök a fejemnek. Sida nem látja értelmét a munkámnak, mert… mert a sajátját többre tartja. Vagy nem, de pillanatnyi felháborodásomba most csak ez jut eszembe… meg is nézhetném, mire gondol, de valahogy… nincs hozzá túl nagy indíttatásom. Amúgy sem szeretek turkálni mások fejében.
- Gratulálok. – hallom a kedves választ.
- Kösz. – kacsintok rá vigyorogva. Úgy döntöttem, nem eszem rajta magam. Most ilyen kedve van… és kész.
Felpattanok a fotelból, és a táskámhoz baktatok. Eszembe jutott Nick mangája. Mivel én úgy sem fogom kiolvasni, itt a remek alkalom, hogy visszaadjam Sidának.
- Tessék. – nyújtom át neki – Én úgy sem olvasnám el. – kis gondolkodás után át is veszi a kötetet, és a hóna alá teszi.
- Most nem tudom visszaadni az árát.
- Nem baj. Nem az én pénzem volt… - mondom kuncogva. Előbújt belőlem a kisördög… Sida erre szélesen elmosolyodik.
- Holnap délután gyere el a boltba. Akkor visszafizetem. – áll fel, és az ajtó felé veszi az irányt.
- Mész is? – csúszik ki a számon, amin kissé meg is illetődök. Igaz, hogy elég rideg stílusa van, de valahogy annyira kellemes a közelében lenni… örültem volna, ha marad még.
- Ühüm. – pillant félig hátra, majd az ajtóhoz érve int – Akkor holnap! – és elviharzik. Egy darabig csak nagy szemekkel bámulok utána, majd a kanapéra rogyok, és fáradtan felsóhajtom. Nehéz volt a mai nap… majdnem megöltek, de megmentett egy démonvadász, akihez holnap ismét el kell majd mennem. Bonyolult az élet. Végül aztán csak becsukom a szemem, és úgy, ahogy vagyok, a kanapén ülve mély álomba merülök…
Reggel van. Fényes, szép reggel. Na persze, csak szeretném. Mert ugyanis szokás szerint megint késésben vagyok! Bill, az az édes drága szobatársam ugyanis megint lenyomta az ébresztőm. Hogy mondjam neki úgy, hogy megértse? N-e ny-o-m-d l-e a-z é-b-r-e-sz-t-ő-t!
Persze neki beszélhetek. Az intelligenciája talajszint alatt van. Egy zsák krumpli is értelmesebb tőle!
Na de csak nyugi. Én a hit angyala vagyok. Hinnem kell benne, hogy egyszer majd megváltozik, és értelmes ember lesz. Pont én felejtem ezt el? Hah… Dehogy…
Álmos képpel lépdelek Tokio utcáin. Csak egy vékony fehér ing, és egy farmergatya van rajtam, plusz még a hátizsákom, amibe a kajám van. Rosszul tettem, hogy nem öltöztem be jobban, mivel a szél ma piszkosul hidegen fúj. Mivel tél felé jár az idő, ez nem is olyan meglepő. De én utálok bebugyolálva lenni, mint egy csomag!
Az előttem lévő lámpa pirosra vált. Szuper. Még több idő megy kárba, még nagyobb az esélyem rá, hogy elkéssek! Ebben a nagy stresszben jólesne egy cigi. Sajna az utolsó doboz épp tegnap este fogyott el. Ez az én szerencsém…
A lámpa szerencsére viszonylag hamar átvált, így futva még időben beérek a főtér előtt álló hatalmas épületbe. Ez az én munkahelyem. Miért is nem repesek az örömtől, hogy megérkeztem?
Átsétálok az előtéren, intek a recepciósnak, beszállok a liftbe és megnyomom a 15-ös gombot. A lift szokás szerint marha lassú. Akár még aludhatnék is, ha nem tudnám, hogy pont a legkényelmesebb elhelyezkedésemben fog kinyílni az ajtó. Így inkább csak ujjaimmal a falon dobogva várok.
Mikor végre kinyílik az ajtó egy nyüzsgő, össze-vissza társasággal találom szemben magam.
- Jó reggelt Phil! – mondja kórusban a bagázs. Abban a pillanatban még az élettől is elmegy a kedvem.
- Jó reggelt Wendy, Leon, Scott, Trisha, Nick és Emily! – sétálok oda a helyemhez, és punnyadtan lerogyok a székre. Már abban is elfáradtam, hogy ezeket fel kellett sorolnom. És még csak most kezdődik a munka! Erre a gondolatra az íróasztalom lefejelve kipurcanok.
Mellettem Emily ül, aki csak mosolyogva figyel engem.
- Üdv kis hiteles! Megint félrehúztad az órád? – nevet fel. Szeret incselkedni velem. Csak most nincs erőm rá. Félig rá pillantva nyögök egyet.
- Ahogy mondod. Csak annyi különbséggel, hogy nem én húztam félre, hanem Bill. - ahogy kimondom a nevét undor fog el - Az a drága… - A lány csak tovább nevet, és odadob nekem néhány papírt.
- Ne veszítsd el a hited, Faith Angel! – kacsint, majd visszafordul a munkája felé.
- Hát kösz. – morgom unottan, majd felegyenesedek, és a lapokat kezdem nézegetni.
Csak egy értekezleti közlemény és egy nyilatkozat, hogy ma előbb mehetünk haza. Tuti! Mintha ezt kizárólag csak nekem találták volna ki! Remek! Viszont holnap güli ezerrel. Kit érdekel! Majd korábban megyek aludni (száz, hogy nem így lesz)…
- Hé Phil! – hallom a hátam mögül Nick hangját. Hátrafordulok hozzá.
- Tessék, Nick!
- Nem lenne kedved meló után eljönni velem a könyvtárba? Meg akarom nézni azt az új manga sorozatot. – erre elmosolyodom. Nick kb. csak egy évtizeddel fiatalabb tőlem, mégis még ilyen kisgyerekes mangákat olvas. Találhatna már magának valami életszerűbbet is, mint az a sorozat. De nem leszek szemét.
- Persze, megyek. – visszamosolyog rám.
- Szuper! – bólint – Akkor a recepciónál találkozunk.
- Oké. – visszafordulok az íróasztalom felé, és gépelni kezdek. Nick ugyanezt teszi.
Pár perc múlva őt áthelyezik egy másik szobába, és Emily is ebédszünetre megy, így nyugodtan tudok dolgozni. Az idő aztán, ha csigalassúsággal is, de végre elér a műszak végéhez. Felpakolom a cuccaim, és elindulok a lift felé. Emily még pont azelőtt ér oda mellém, mielőtt az ajtó becsukódna. Aztán némán állunk egymás mellett.
- Phil! – szólal meg végül a lány.
- Hai? – nézek rá kérdően.
- Ömm… lenne kedved… lenne kedved holnap meginni valamit munka után? – kezdi a padlót vizsgálni enyhén kipirult arccal. Én erre elvigyorodom.
- Holnap nehéz és hosszú napunk lesz. Csak attól függ, mikor engednek el minket.
- Értem… - sóhajt fel a lány, majd a liftajtó kinyílik, és kisiet rajta – Akkor szia!
- Szia! – intek neki, majd én is kiszállok a liftből. Aztán körülnézek, és nem is csalódom. Nick már ott vár engem a megbeszélt helyen.
- Szia! – köszönök rá, mire ő felém fordul.
- Szia! – köszön vissza – Mehetünk? – bólintok.
El is indulunk. Az idő már kicsivel jobb lett reggel óta, így az én kedvem is kezdett jobbá lenni, mivel nem fáztam már annyira. A könyvtár nem volt messze, így hamar oda is értünk. Az ajtó csilingelve jelezte, hogy beléptünk a helyiségbe. A könyvtáros oda is kapta a fejét, hogy lássa az új vásárlókat. Én érdeklődve pillantottam vissza rá. Hosszú, fehér haja, és mézszínű szemei voltak. Kicsit érdekesnek találtam a pasast, de aztán nem foglalkoztam vele többet.
- Nézd! – nyújtott felém Nick egy mangát – Ez szerintem neked való! – kivettem a kezéből, és jól szemügyre vettem.
- Desu Noto. – olvastam fel hangosan a címét, majd nevetve Nick felé nyújtottam – Na ne viccelj!
- Azért csak nézz bele. – tolta vissza felém a mangát, majd arrébb állt, és egy új kötetet vett a kezébe.
- Haj… - sóhajtottam fel, majd a mangát újra magam elé véve belelapoztam.
Tényleg érdekesnek tűnt. Egy darabig elmerülve olvastam a kötetet, aztán hirtelen felkaptam a fejem. Valaki nézett. És az a valaki nem más volt, mint a könyvtáros. Gyanakvó tekintetével egyre csak méregetett, mintha valami rosszat látna bennem. Megborzongtam, és a Desu Notot visszatoltam a helyére.
- Na nem tetszett? – nézett rám érdeklődve Nick, aki ekkorra már kiválasztotta a mangáját.
- Ez nekem túl természetfeletti. – vontam vállat, mire ő nevetve a pénztárhoz indult – Te tudod! – némán elindultam utána, majd mikor odaértünk Nick a pultra fektette a könyvet, és pénzt nyújtott át a könyvtárosnak. Én igyekeztem nem ránézni, de még így is tudatában voltam, hogy megint engem vizslat.
- Még valamit? – hallottam meg mély hangját.
- Egy Desu Noto 1. kötetet kérnék szépen. – hallatszott Nick hangja is. Erre értetlenül rápillantottam.
- Mi? Azt hittem neked már minden kötete megvan!
- Mert meg is van. – bólintott a fiú – Ez nem is nekem lesz. Hanem neked! – mosolygott rám. Én erre tiltakozóan felemeltem a kezeim.
- Uuugyan, nekem tényleg nem kell Nick!
- De igenis kell. Karácsonyi ajándék, nem utasíthatod vissza. – beletörődően rámosolyogtam.
- Hát rendben. – a fiú fizetett, aztán átnyújtotta nekem a könyvet. Én csak egy hálás pillantást küldtem felé, majd a kötetet a táskám mélyébe süllyesztettem.
Ezután elindultunk ki a könyvtárból. Az ajtó megint egy csilingeléssel jelezte, hogy valakik elmennek. Mielőtt azonban kiléptem volna a könyvtárból, még egyszer hátrapillantottam a könyvtáros felé. Most nem az érdekelt, néz-e még, csak a névtábláját akartam látni.
- Siroi Yamada – olvastam fel halkan, majd gyorsan visszafordultam Nick felé, és vele együtt kiléptem a könyvtárból.
Ezután egy darabig még együtt mentünk, beszélgettünk, aztán egy útkereszteződésnél a fiú búcsúzóan fordult oda felém.
- Itt elválnak útjaink. – dalolta vidáman.
- Igen. – hagytam jóvá a kijelentést – Még egyszer köszi a mangát.
- Ugyan, nincs mit! A célom csak az volt vele, hogy végre te is megszeress valamit! – kacsintott rám. Melegen elmosolyodtam. - Akkor szia! – intett nekem, és elindult a másik irányba.
- Szia! – intettem vissza, majd egy sikátorba bekanyarodva folytattam utamat. Még ki akartam térni a kisbolt felé egy doboz cigiért, de mivel a házamtól túl messze lett volna, úgy döntöttem kerülök. A sikátor erre pont alkalmas volt, ami ugyanakkor sötét is volt, csendes, és… csendes. Túl csendes! De semmi vész. A hit angyala nem rezel be egy néma sikátortól. Uggyan… fázom.
Kezdett már besötétedni, és ez nem hatott jól az időjárásra. Szaporázni kezdtem lépteim, hogy minél előbb kiérjek ebből az árnyékos kis zugból. Ám mielőtt még a fényre léphettem volna, valaki befogta a számat, és visszarántott a sötétbe egy kuka mögé. Ijedten kapálózni kezdtem, de mit sem ért: csak azt értem el vele, hogy a kezemet is hátraszorította az illető. Ki is?
- Maradj veszteg és kussolj, akkor talán nem esik olyan nagy bajod! – súgta a fülembe az idegen. Erre még a vér is meghűlt bennem. Hogy legyek én, a hit angyala elég hitelesen hívő, ha még egy sikátoron se mehetek úgy végig, hogy ne támadjanak rám? OMG!
De végül csak halkan nyüszögve bólintottam.
- Helyes. – lehelte a nyakamba a csávó (mivel a hangjából és szorításából ítélve csaj biztosan nem lehetett) – Akkor most szépen velem jössz. – állított fel a srác, és hátulról lökni kezdett újra be a sikátorba – Légy jó fiú és tedd, amit mondok! – nyúlt előre az ingemhez, és kigombolta az egyik gombját. Hééé! Így is eléggé fáztam már! És veled menni? Még mit nem! Már éppen azon voltam, hogy hátrafordulok felé, és bemosok neki egy jót, de ekkor hirtelen a srác eltűnt mögülem, és csak egy nagy ordítás jelezte, hogy nem én voltam az, aki eltávolította. Ijedten kaptam hátra a fejem, és dermedten néztem körbe. Körülöttem nem volt senki, de felettem…
- Dögölj meg te rohadék! – hallottam a fejem fölül, majd már csak azt vettem észre, hogy a pasi teste elém esik. Hideg futott végig rajtam. Újra meg akartam fordulni, de ekkor egy másik valakibe botlottam, aki hátulról átfogta a kezeim, és hátraszorítva őket a sikátor falának lökött.
- Ki vele, ki vagy te? – mordult rám idegesen. Én a meglepettségtől először még megszólalni sem bírtam – Nem kérdezem meg még egyszer! Ki vagy te?! – most már kiabált. Ettől már igazán megrémültem.
- Én… Philip Evans vagyok. Csak éppen erre jártam, és…
- Te is ennek a marhának a társa vagy? – gondolom most a kinyúlt gyerekre célzott.
- Dehogy! Azt sem tudom ki! Foglyul akart engem ejteni, és ekkor jöttél te! – mentegetőzöm – Nagyon köszönöm, hogy megmentettél, de kérlek, most már engedj elmenni! – váltok könyörgő stílusra. A fiú erre elengedi a kezem és megfordít, de a falnak szorítást azért nem úszom meg. Bár még ennél is tisztes távolságban marad tőlem, de az arcát már látom. És meg is hökkenek tőle… Mert a megmentőm nem más volt, mint…
