Elgondolkozva sétálok vissza a szobámba, de persze nem tudok sokáig nyugton ülni. Alig tíz perccel késõbb már megyek is át a bátyám szobájába, és meg sem lepõdök, hogy ébren van.
- Azt hittem soha nem jössz – mosolyodik el, és megveregeti maga mellett az ágyat, én pedig leülök.
- Fogalmam sincs, mi tévõ legyen – sóhajtok fel elkeseredetten.
Ahogy szomorúan ránézek, már tudja is, mire gondolok, és átkarolja a vállam.
- Hé, ez nem változtat semmin! Még mindig a testvérem vagy. És örökké az is maradsz – szorít magához.
Elmosolyodom, de a mosoly hamar le is hervad az arcomról.
- Szerinted mit kéne tennem? Nem mehetek csak úgy el – sóhajtok. – Ez az otthonom. Ez itt az, amit ismerek.
- Amit felajánlanak neked, az jobb. Csatába menni, vezetni az országot... Errõl álmodik minden férfi.
- Nem, ez az amirõl te álmodsz – ellenkezek.
- Ne bolondozz már – neveti el magát, majd elkomolyodva lepillant rám. – Miért ne lehetne ez a végzeted? – Nem válaszolok, csak figyelem az arcát. Komolyan beszél. – Ha rólam lenne szó, én azonnal mennék – sóhajt fel.
Elgondolkozva döntöm vissza a fejem a vállára.

Nagyjából egy órával késõbb az ágyamban fekszem, de még mindig ébren vagyok. A Merlintõl kapott pecsétgyûrût forgatom az ujjaimat között.
Miért ne lehetne ez a végzeted?

***

Nem sokat alszom, de így is kipihentnek érzem magam, mikor felkelek. A legtöbb dolgot még tegnap összepakoltam... Azt hiszem, készen állok. Megmosakszom, aztán öltözni kezdek, utazáshoz, persze. Utoljára már csak a gyûrû marad. Elõször felhúzom a mutatóujjamra, de nem... inkább nem. Keresek egy viszonylag hosszabb zsineget a szobámban, felfûzöm rá a gyûrût, és a nyakamba akasztom, majd az ingem alá rejtem.
Kész.

Elsõ utam Merlinhez vezet.
- Megyek – jelentem ki.
- Látom indulásra kész vagy – fordul felém, és végigmér.
- Szeretnél reggelizni indulás elõtt? – kérdezem szelídebben, bár pakoltam el élelmet bõven.
- Nem szükséges, indulhatunk azonnal – lép az asztalhoz.
Magára kapja kapucnis, fekete, bõrszerû köpenyét , és fel is veszi. Figyelmesen nézem délceg alakját, és próbálok rájönni, ki is lehet õ. Úgy értve... hogy mi a szerepe. Az életemben. A történteket felfogtam, de mégis... Ki õ, hogy eljött értem? Hogy királyának akar, mikor rajta kívül valószínûleg még csak a létezésemrõl sem tud senki?
És ami a legfontosabb: hogy lehet ilyen fiatal és szép az arca, ha már születésemkor is õ hozott el ide?

- Amíg elbúcsúzol a családodtól elõkészítem a lovakat – mormogja, és jóformán már ott sincs.
Mióta visszafordult felém az asztaltól, még a szokottnál is furcsább. De nekem most nem ez a legnagyobb problémám...
A búcsú nem könnyû. Nem könnyû? Rettenetesen nehéz. Anya természetesen elsírja magát, Kay pedig bíztat. Aztán apa jön.
- Erre születtél – fogja meg mindkét vállamat. – Erre neveltünk. Ne felejtsd el, amit tanítottam. Amikor döntéseket hozol, használd ezt itt bent – mutat a halántékomra –, ezzel együtt – ütögeti meg a mellkasomat. – És soha ne használd ezt! – üt a combom felé, mire felnevetek.
- Megpróbálom nem elfelejteni – ígérem mosolyogva. – Egy fiúnak sem volt még jobb apja – mondom elkomolyodva.

Mikor elindulok a lovak és Merlin felé, érzem, hogy a szívem lassan kettéhasad. Egy részemet most itthon hagyom... A családomnál. Nem számít, hogy nem õk a vérszerinti családom, én akként szeretem õket. Bármi is történjen, õk maradnak számomra a legfontosabbak.
A másik felem viszont tudja, hogy helyesen cselekszem. Én... Én vagyok a király egyetlen fia. Az a feladatom, hogy átvegyem az apám helyét, és jót hozzak az országra. Ezt kell tennem. Tudom...

***

Egész nap lovagolunk, és nem is állunk meg, csak ha nagyon muszáj, de akkor sem sok idõre. Merlin nem szól hozzám, és én sem erõltetem a társalgást. Ha mondanivalója lesz, majd szól... Nekem addig bõven van mit emésztenem.

- Meddig megyünk? – szólalok meg, mikor már lemenõben van a Nap.
- Camelot hatnapi járásra van innen. Éjszakánként fogunk pihenni, remélem felkészültél, hogy lesz pár kényelmetlen fekhelyünk – feleli rám pillantva fürkészõ, szürke szemeivel.
- Tisztában vagyok vele – jelentem ki határozottan.
Ahogy felnevet, valami megmozdul bennem...
Szent szar, meghülyültem?
- Akkor nem lesz komolyabb bajunk, pláne ha a csúszó-mászóktól sem félsz – mondja, de ahogy rám néz, elkapom róla a pillantásomat.
- Férfi vagyok nem kislány – morgom, mire csak egy mosollyal válaszol.

Egy folyó partján álló kis barlangnál állítja meg a lovát, én pedig követem a példáját.
- Itt megalszunk – mondja, miközben leszáll a lóról. – Vezesd a lovadat a barlangba, éjszaka vihar lesz.
Én is leszállok a lovamról, de utóbbi szavaira felpillantok az égre. Teljesen tiszta.
- De egy felhõ sincs felettünk... – nézek rá kétkedve.
- Hiszel amit akarsz – von vállat.
Figyelem, ahogy bemegy a barlangba, és elvezeti a lovát is a bejáratáig. Néhány másodpercig figyelem, végül valami belsõ hang hatására úgy döntök, követem a példáját.

***

Patadobogásra riadok fel, és ahogy felpillantok, látom, hogy a lovak beszaladtak a barlangba. Aztán egy jókora villámlás világítja be az eget, és odakint szakadni kezd az esõ.
Pontosan, ahogy Merlin megjósolta.
Említett összébb húzza magán a köpenyét, és közelebb ül a tûzhöz, de ahogy egy kicsit megremegek a hidegtõl, anélkül szólal meg, hogy rám nézne.
- Nem lesz bajod, ha közelebb ülsz hozzám és a tûzhöz – mondja, és csak most néz rám.
Felsóhajtok, és felülök, majd én is összébb húzom magamon a köpenyt. Közelebb húzódok, és a tûzbe bámulok. Közvetlenül elalvás elõtt már ráébredtem, honnan ismerem ezt a nevet. Merlin... Merlin, a nagy varázsló. Ez sok mindent megmagyarázna. De vajon lehetséges lenne?
- Szóval ez vagy te? – kérdezem még mindig a tüzet figyelve. – Maga a megtestesült titokzatosság, aki még véletlenül sem mondana semmit arról, amire az ember kíváncsi.
A szemem sarkából látom, hogy elmosolyodik.
- Talán.
Erre én is elmosolyodom. Pontosan az a válasz, ami igazolja az elõzõ kérdésemet.
- Ha te voltál a felelõs a születésemért, megérdemlem, hogy többet tudjak arról, ki vagy – nézek rá.
Ezúttal õ fordítja a fejét a tûz felé.
- Ne rólam kérdezgess, hanem inkább azon gondolkozz, te ki vagy.
Nem veszem le róla a tekintetem.
- Te tényleg varázsló vagy? – kérdezem.
- Olyan dolgokra vagyok képes, amit mások lehetetlennek tartanak. Az varázslat?
Felsóhajtok, de kezdek egyre türelmetlenebbé válni. Esküszöm... Ez a fickó reménytelen.
- Gyerünk, mutasd meg! Bizonyítsd be nekem! – szólítom fel, de a válasza természetesen csak egy újabb mosoly. – Elhurcolsz egyik parttól a másikig, és nem mondasz semmit – sziszegem bosszúsan.
Erre már rám néz. Néhány másodpercig figyelmesen nézi az arcomat, aztán végre megszólal.
- Megkérdezted, miért van rád szükségem. – Visszafordítja tekintetét a tûz felé. – Volt egy látomásom arról, hogy mi fog történni.
- Milyen látomás? – kérdezem.
- Az emberi gonoszságról – feleli szomorú mosollyal. – Nem hagyom, hogy újra megtörténjen.
Felvonom a szemöldököm.
- Azt mondod, hogy volt már ilyen látomásod azelõtt is, hogy megszülettem?
Újra rám emeli a tekintetét, és lassan közelebb hajol. Nagyon közel.
- A múlt nem számít – sziszegi. – Határozd meg magad a jelenben, és talán uralkodsz majd a jövõben.
- Akkor segíts elkezdenem – felelem halkan.
A tekintete egy pillanatra összekapcsolódik az enyémmel, aztán lefelé néz, mintha... Nem, az nem lehet. Bár ahogy hirtelen elhúzódik tõlem, az... Nem, biztosan nem.
- Mire gondolsz? – kérdezi.
- Segíts elindulnom ezen az egész úton – tárom szét a karom. – Ezért vagy itt, nem? Azért jöttél és kísérsz el Camelotba, hogy segíts... ebben az egészben.
Valami megcsillan a szemében. Mintha arra gondolna, hogy talán nem is vagyok olyan reménytelen.
- Mit szeretnél tudni? – kérdezi úgy, hogy tudom, most válaszolni fog.
- Mesélj a születésemrõl – nézek rá.
Állja a tekintetem, és elmosolyodik. Ugyanaz az kifürkészhetetlen mosoly, mégis... tudom, hogy most nem hagy felelet nélkül.
- Az apád, Uther, vágyott egy nõre, Igraine-re. A nõ egy rivális hadúr felesége volt, Cornwall hercegéé. Mivel képtelen volt legyõzni a seregeit, Uther taktikát váltott, és hívatott engem.
- Hogy mit csinálj? – kérdezem.
- Hogy átváltoztassam õt Cornwall hercegévé, és így megkaphatta Igraine-t egyetlen éjszakára.
- Azt akarod elhitetni velem, hogy varázslat és nemi erõszak terméke vagyok? – vonom fel a szemöldököm.
- Azon az éjjelen fogantál – néz a szemembe.
- Merlin, az igazat akarom. Nem egy olyan történetet, ami azt mondja, hogy higgyek a mágiában.
- Nem érdekel, miben hiszel – feleli nyugodtan. – De régen megfogadtam, hogy lemondok ezen erõk használatáról.
- Miért? – kérdezem kíváncsian.
- Mert nagy árat kell fizetni értük – sóhajt fel, újra a tûzbe bámulva.
- Hogy érted ezt? – férkõzök közelebb.
- Befejezzem, vagy sem? – villantja rám a tekintetét.
Hoppá... Érzékeny téma? Felsóhajtok.
- Szóval Uther neked adott engem – mondom.
- Te voltál a fizetségem – mosolyodik el.
- Miért fogadnál el egy gyermeket fizetségként? – kérdezem értetlenül.
- A birodalomnak szüksége van egy olyan vezetõre, aki jobb, mint bármelyik elõzõ. Uther vérvonalával és Ector nevelésével te lehetsz az. Tudom, hogy vannak kérdéseid – hajol közelebb, és a vállamra teszi a kezét. – De én végig melletted leszek, és majd együtt megtaláljuk a válaszokat. Felépítünk egy országot tele reménnyel, becsülettel. Egy országot, ahol nincs félelem. Camelot az erõ egyik õsi központja, és mi pontosan oda megyünk. Te lehetsz a legnagyszerûbb férfi a legnagyszerûbb országban. – Halkan beszél, az arca közel van az enyémhez, tekintete végig fogva tartja az enyémet. – Bízz bennem, Arthur.
Ahogy elmosolyodik, az engem is mosolygásra késztet. Fogalmam sincs honnan, de... tudom, egyszerûen csak tudom: bízhatok benne. Õ lesz az, akiben mindig hihetek, akire támaszkodhatok. Ha valóban király leszek, megannyi ármánykodás áldozatává válok, de tudom, Merlin lesz az, aki mindig a jó útba igazít, ha kell.
Épp csak konstatálom, hogy valójában milyen közel vagyunk egymáshoz, de mielõtt még bármit is mondhatnék, elhúzódik tõlem, és végigdõl az elõre odakészített szõrmén. Némán figyelem, ahogy lehunyt szemekkel fekszik. Tudom, hogy tudja, hogy nézem. Nála furcsább szerzettel még nem találkoztam, de... Mégis az a legrosszabb, hogy valami vonz is felé. Valami megfoghatatlan. Valami érthetetlen. Na meg ez a bizalom...
Furcsa.

***

Másnap reggel már a lovakat készítjük fel az útra, mikor kiabálás üti meg a fülem.
- Arthur! – Meglepve fordulok hátra. – Arthur!
Leesett állal figyelem, ahogy a bátyám egyenesen felénk lovagol.
- Kay! Mit... Mit keresel itt? – kérdezem meglepve, de vigyorogva.
A szemem sarkából kiszúrom, hogy Merlin még mindig a lova felé fordulva, de mosolyog. Gondolom, neki ez nem meglepetés.
Kay leszáll a lováról, és alaposan magához ölel.
- Nem hagyhattalak egyedül – vigyorog rám. – Ketten erõsebbek vagyunk.
Mosolyogva lapogatom meg a hátát.
- Ez vitathatatlan – bólintok egyetértõen.
- A király megtalálta elsõ bajnokát – fordul meg Merlin is mosolyogva. – Indulás!

Bár Kay valószínûleg egy szemhunyásnyit sem aludt, hogy utolérhessen minket, nagyon jól bírja az egész napos menetet. Nem panaszkodik, és éber is. Merlin lovagol elõ, utána én, a sort pedig Kay zárja, így haladunk meglehetõsen jó tempóban. Talán hamarabb is elérhetünk Camelot várához, ha tartjuk a tempót.

Már délután van, amikor az egyik út mentén haladva orrfacsaró bûz csapja meg az orrunkat. Merlin a szag irányába fordítja a lovát, mi pedig követjük. És amit meglátunk... Egy hatalmas árok, tele halottakkal. Barbár módon meggyilkolt, egyszerû parasztemberekkel.
- Úristen – suttogja Kay, miközben én csak döbbenten meredek elõre.
Merlin sötét tekintettel figyeli a tetemeket.
- Már megkezdõdött.
- Mi? – kérdezi Kay, hiszen õ nem hallotta, amit Merlin a látomásáról mesélt.
De én már értem.
- Király nélkül vérontás lesz ezen a földön – feleli Merlin. Kay közben leszáll a lováról. – Mit csinálsz?
- Bárkik is ezek az emberek, megérdemlik, hogy méltó módon temessék el õket – vet keresztet Kay.
- Õket már nem tudod megmenteni – mondja Merlin egyszerûen.
- Arthur – fordul felém Kay. – Mondd meg neki!
- Ha itt maradunk, remek célpontok leszünk annak, aki ezt tette – mondja Merlin. – Ne aggódj a halottak miatt, az élõknek nagyobb szüksége van ránk – néz rám jelentõségteljesen.
Hosszú percekig csak csendben bámulok elõre.
- Merlinnek igaza van – felelem végül. – El kell tûnnünk innen, rajtuk már nem tudunk segíteni.
Látom, hogy Kay bizonytalanul néz rám, de végül bólint, és visszaszáll a nyeregbe.

Újabb hosszú út után végül egy faluba jutunk, mikor már bõven ránk sötétedett.
- Itt megpihenünk – jelenti ki Merlin.
- Ebben a faluban? – kérdezi Kay, miközben leszállunk a lovakról. – Bölcs dolog ez?
- Meglátjuk – feleli Merlin. Gyalog vezetjük tovább a lovakat, és lassan sétálunk. – A félelem pestisként terjed... – mondja.
Igaza van. A sötétben az emberek csak a lovakat látják igazán, és rettegve bújnak el, éppen ahova tudnak. Ez... rettenetes.

- Arthur!
Felkapom a fejem bátyám kiáltására, és elfordulva a tó finoman fodrozódó vizétõl, hátrapillantok. Már nem csak a lova közeledtét hallom, hanem látom is, ahogy felém tart, így feltápászkodok. Mi lehet ilyen sürgõs? Úgy volt, hogy ma mindenki pihenõnapot kapott, így semmi munka nincs a ház körül.
Hacsak nem... Mi van, ha anyáékkal történt valami? Vagy támadás érte az otthonunkat?
A gondolat hatására rögtön odasietek Kayhez, amikor õ megállítja a lovát az enyém mellett.
- Mi történt? – kérdezem azonnal.
- Ne aggódj, semmi gond – mosolyog rám. – Készülj össze, azért küldtek, hogy megtaláljalak. Jött egy látogató.
Értetlenül szedem föl a pokrócot a földrõl, és terítem a nyereg mögé.
- És nekem mi közöm van hozzá? – kérdezem, miközben eloldozom a lovat a fától.
Kay csak vállat von, látszólag õ sem tud semmit. Hát, mindegy... Majdcsak kiderül. Felpattanok a nyeregbe, és Kayt követve indulásra késztetem a lovamat.

Hazaérve átadjuk a lovakat az istállósoknak, és míg õk elrendezik õket, mi elindulunk be a házba. Mikor beérünk, anyát és apát is furcsán borús hangulatban találjuk. Értetlenül nézünk össze, majd vissza rájuk.
- Mi folyik itt? – kérdezem egyikükrõl a másikra pillantva. – Anyám? Atyám?
Apa feláll a székbõl, ahol addig ült, de nem rám néz... hanem valahova a hátam mögé.
- Itt van – mondja.
Egyre növekvõ értetlenséggel fordulunk meg Kayyel együtt. A mögöttünk lévõ helyiségbõl egy férfi indul lassan felénk. Egy magas, impozáns megjelenésû férfi, markáns arccal, hosszú, fekete hajjal és éberen figyelõ szürke szemekkel. És ahogy közeledik felém, mosolyog... Szélesen, elégedetten, de számomra megfejthetetlenül.
Elém érve még mindig mosolyog, majd felemeli a kezét, és az arcom felé nyúl. Nem ér hozzám, csak kis távolságból, a levegõben rajzolja körbe az arcom vonalát.
- Szóval te vagy a fiú – szólal meg mély hangján.
Értetlenséggel vegyes bizonytalansággal méregetem, ahogy lassan, figyelmesen körbejár.
- Arthur vagyok. Te ki vagy?
- A neve Merlin és nem látjuk szívesen! – feleli helyette anya kétségbeesett hangon.
Kay erre gondolkodás nélkül rántja ki a kardját, és lép fenyegetõen a férfi felé.
- Akkor el is mehet innen! – förmed rá.
- Tedd el a kardod, Kay – szól rá apa nyugodtan.
- Nem!
- Tedd, amit mondtam, fiam! – emeli fel a hangját.
Kay és az idegen közé állok, a mellkasánál tartva vissza a bátyámat.
- Elmagyarázná valaki, mi történik itt? – kérdezem egyre türelmetlenebbül.
A férfi, Merlin, visszalép elém, és lassan rám néz.
- A király halott. Meggyilkolták.
- És? – vonom fel a szemöldököm.
- Uther törvényes fiú utód nélkül halt meg – mondja végig a szemembe nézve.
Értetlenül pillantok hátra a szüleimre.
- Mi közünk van nekünk ehhez? – kérdezem.
- Nekik semmi. – Visszafordulok a férfi felé. – De te Uther fia vagy.
Hosszú másodpercekig csak figyelem a férfi arcát... Aztán elnevetem magam. Ez az ember teljesen megõrült! De õ miért mosolyodik el?
- Nem – mondom. – A szüleim itt állnak – mutatok hátra. A férfi még mindig mosolyog... Mi van itt? – Mondjátok meg neki – fordulok vissza a szüleimhez. A férfi közben mosolyogva visszasétál a hallba. De... anyáék nem szólnak egy szót sem. – Mondjátok meg neki!
Egyikük... egyikük sem néz ránk. Nem néznek se Kay, se az én szemembe. A bátyám ugyanolyan értetlenséggel figyel, mint én.
- Az igaza mondja, Arthur – feleli végül apa halkan, miközben anya arcán már a könnyek csorognak végig.
Döbbenten bámulok rá.
- Az... Az nem lehet – dadogom értetlenül. – Hogyan lehetséges ez?
- Merlin hozott el hozzánk, amikor kevesebb, mint egyhetes voltál – feleli lehajtott fejjel. – Megesküdtünk, hogy gondoskodunk rólad.
- Mi? – lehelem.
- A király halott – szólal meg erélyesen Merlin. A bátyámmal még mindig döbbenten, de hátrafordulunk. A férfi ugyanazzal a titokzatos mosolyával egyenesedik föl az asztalról, ahova eddig támaszkodott. – Sokáig éljen a király! – ereszkedik lassan féltérdre, fejet hajtva elõttem.
Gondolkodás nélkül cselekszem. Kirántom apa övébõl a kését, a férfi felé lendülök, és egy mozdulattal a hátára lököm, majd a torkához szorítom a kést.
- Tûnj el innen és vidd magaddal a hazugságaidat is! – kiabálok rá.
- Arthur! – ragad meg apa hátulról. – Arthur, add ide a kést! – Felránt a férfirõl, és hátrébb tessékel. – Add ide a kést! – kapja ki a kezembõl a fegyvert, és visszateszi a helyére.
Gyûlölettel meredek a férfire, miközben apám felhúzza a földrõl. Hogy... Hogy merészel csak úgy beállítani ide, és szemen szedett hazugságokkal tömni a fejemet?!
- Most pedig elmondod neki, hogyan történt mindez – sziszegi apa a férfinek. – Elmondod neki a születése történetét.
- A részletek nem fontosak – feleli a férfi nyugodtan.
- Neki azok! – emeli fel a hangját apa.
Ezek szerint... igazat mond. Igaza volt... mindenben. Nem õ hazudik. Én éltem végig hazugságban.
- Arthur, korábban el kellett volna mondanom – fordul felém apa szomorúan. – Én... Én sajnálom.
Némán rázom a fejem. Nem... Ezt nem tudom elhinni...
- Pihenj ma éjjel – szólal meg a férfi nyugodt, halk hangon. – Holnap indulunk.

***

Összeszedek némi gyümölcsöt, kenyeret és húst egy tányérra, teszek mellé egy kést, majd lassan a földszinti szoba felé indulok, ahol a férfit elszállásoltuk. Este van, és azért... neki is kell ennie valamit. Ahogy belépek a helyiségbe, felnéz rám az ágyon ülve. Felemelem a kést a tányérról, és rászegezem.
- Ha a közelembe jössz, megöllek – mondom.
A férfi lassan feláll, és végig a szemembe nézve indul el felém. Lehetetlenség olvasni a tekintetébõl.
- Nincs szükség üres fenyegetõzésre – feleli nyugodtan, és megáll két lépésnyire tõlem.
- Ki vagy te?! – hajolok közelebb, leengedve a kést, és felé lépve egyet.
Megint elmosolyodik... azzal a tipikus, megfejthetetlen mosollyal. Aztán elfordul tõlem, és az egyik asztal felé indul.
- Ismertem Uther Pendragont – szólal meg aztán. Miközben õ keres valamit, én lerogyok az egyik székre. Nem tudom, mikor fuccsolok be végleg idegileg. – Mellette voltam, mikor meghalt.
Felvesz egy papírtekercset az asztalról, kigörgeti, és leteszi elém az asztalra.
- Ez a király végrendelete – magyarázza –, saját kezével írta alá, rajta van a pecsétje, ami igazolja a születésedet – néz a szemembe. – És ez – emel föl egy pecsétgyûrût – az apádé volt. Vedd el! – teszi a papír mellé az asztalra.
Értetlenül, de kíváncsian nézem, és figyelmesen hallgatom, mikor újra megszólal.
- Amikor megszülettél, idehoztalak. Lehet, hogy királyi vérbõl származol, de Uther barbár volt – néz a szemembe. – Azáltal, hogy idehoztalak, több lettél. Megmondtam Ectornak, hogyan neveljen és tanítson. Megesküdött, hogy biztonságban fog tartani.
Nem tudok mit mondani. Ezeket még... fel kell dolgoznom. Az asztalon pihenõ pecsétgyûrûért nyúlok, és felemelem, hogy alaposan megszemlélhessem rajta a sárkány-szimbólumot.
- Jól neveltek. – Elkapja a gyûrût tartó kezemet, és jó pár másodpercig el sem engedi. – Talán túl jól – áll föl a székrõl, és újra hátat fordít nekem.
- Miért? – kérdezem. – Miért kellek neked?
Nem fordul felém, de a fejét oldalra fordítja, így látom, hogy a tekintete elréved.
- Mindent a maga idejében – feleli aztán.
Szótlanul bámulom a hátát. Ez a fickó... nem lesz egy egyszerû dolog.

Úszni akarok! Meg strandolni!Tök buli lenne egy tengerparton csábítgatni a pasikat, miközben fincsi fagyit nyalogatok. Hm, igen, ezt fogom tenni!

-Matt, pakolj! Megyünk strandolni! – szólítom föl a pasimat, azt a lusta semmirekellõt, aki nem tud mást tenni, csak a TV elõtti kanapén tespedni. Hah, mennyivel jobb volt, amikor a rómaiak voltak szinte a világ urai… Na jó, vannak mostanában is elég jó pasik, de az akkoriak azért jobbak voltak. Mrr… Azok az izmos gladiátorok, az „erényes” Diana papnõk, a kurtizánok, akik nagyon sok mindenhez értettek, nem úgy, mint a mostaniak… No meg persze azok a finom lakomák, amik aztán kivétel nélkül orgiákba fulladtak. Hah, azok voltak aztán a szép idõk! Kár, hogy Kapzsi tesóm ennyire összeomlasztotta a Római Birodalmat…

No mindegy, ami elmúlt, elmúlt. Inkább menjünk már strandolni! Mutogatni akarom az én dögöd testemet!

- Matt! – rivallok rá a pasira. Áh, szakítok vele! Ennyi bõven elég volt vele. Nem i néz ki jól meg nem is olyan jó az állóképessége, hogy továbbra is abban a megtisztelõ kegyben részesítsem, hogy a pasim lehet. Majd a strandon úgyis összeszedek pár dögös fickót, minek nekem ez a kolonc? Bár elõtte még elvitetem magam vele a strandra, ahol az egyik jó kis étterembe meghívatom magam, és fölvásároltatom vele az összes finomságot! Ohh, igen, hogy nekem micsoda ötleteim vannak…! Mattnek úgyis sok a pénze, most ennyi még belefér, nem igaz? Dehogyisnem!

- Mehetünk! – rángat ki Matt hangja az ötletellésembõl, ami megint egy naaaagy feketepont neki. Mikor a szakítás elõtti szép kis órákat gondolom el, nem szabad megzavarni. Illetlenség! Igen, igen, ismerem én ezt a szót! Még akkor is, ha nekem nem sokat jelent, mivel én magam vagyok a nagy betûs Illetlenség. De mivel az embereknek ez egy sértõ szó, ezért miért ne használhatnám sértésre? Ha valakinek nem sértés az, amit mond, de a másiknak mégis az, akkor is sértés a szó. Heh, hogy nekem milyen mélyen szántó gondolataim vannak… Ide a puskát, hadd lõjem le magam! Ja, hogy attól még ugyanilyen leszek? Franc.

Mivel magamat nem tudom, és amúgy is Matt miatt kezdtem el gondolkozni, ezért megdobom õt egy lesújtó pillantással, amit sajna nem vesz magára. Már hogy is vehetné, ha olyan buta, mint a föld? Ehh, igazán le kéne szoknom a hülyékrõl… Még a végén mellettük elokosodnék. Csak a gond az, hogy a az olyan gazdag, akinek esze is, de legfõképpen állóképessége is van, az olyan baromi ritka! Fõleg ha még helyes is… Ilyenkor mit csinál a pokol fia?! No persze, nem, mintha nekem a pénz akadály lenne, de azért sokkal jobb, amikor más költi miattam a pénzét! Höhö, milyen kis gonosz vagyok, mi? Persze, hogy az vagyok! Na meg éhes… - gondolom homlokráncolva, mikor meghallom a gyomrocskám korgását. Hova a fenébe tûnt a kezembõl a csokim?! Ehh, most vissza kell menjek a ház(am)ba, a túlélõ csomagomért.

Mattet szóra sem méltatva fordulok vissza a „házikóba”, ami egy szép kis kastélyra hajaz, és van parkja meg mindene. Ez az egész Matté – volt, amíg egy szenvedélyes éjszaka után át nem íratta a nevemre. Nem én kértem, de ha már ilyen nagylelkû volt… Hülye lennék visszautasítani! Már pedig én minden vagyok, de hülye nem, így nem is lett visszautasítva ez a kis ajándék. Szóval, így lett egy házam. Milyen jó nekem, nem igaz? De bizony!

A konyhában a vésztartalék-szekrényhez vezet egybõl az utam, amit kinyitva, egybõl elém tárul az én kaja-birodalmam. A szekrény elnevezés csalóka, ugyanis ez nem csak egy sima, hétköznapi szekrény, csak a külseje néz ki úgy, belülrõl viszont egy nagy-nagy kamra. Tele van mindenféle egészségtelen finomságokkal, amik nekem egy cseppet sem árthatnék, ezért mostanában inkább csak ezeket szoktam magamba tömni – napközben, mert hát a fõétkezésekkor normális kaja kell. Egyedül ezekért – no meg a technológia miatt – jobb ez a kor, mint a régebbiek. Ilyen sokféle csoki meg chips nem volt eddig sohasem. Föl is tankolok ezekbõl jó sokat, és sokfélét, hogy elég legyen az útra, majd egy Mars szelettel a számban kisétálok a kocsimhoz és miután beleülök, Matt beindítja a motort és elindulunk a strandra.

Kivételesen ezt a cuki kis Ferrarit nem tõle kaptam, hanem még az elõzõtõl. Akart is nekem helyette venni egy újat, de ezt már úgy megszerettem, meg a garázs már amúgy is teljesen tele van a legjobb minõségû autókkal, hogy erre viszont nemet mondtam. Hát, „kárpótlásként” viszont kaptam tõle tíz darab, direkt nekem gyártott, tíz kilós Nutellát. Mit ne mondjak, ez sokkal inkább megérte. No meg az is, hogy egész éjjel dugtunk. Persze felõlem csinálhattuk volna tovább is, de sajna hat óra után már az én erõm sem tudta föléleszteni, így egy egész napra kipurcant. Che, a gladiátoroknak legalább volt állóképességük, még ha a többségnek viszont nem volt pénze… Õk aztán tudták tartani magukat egész éjszaka. Mrr, azok az izmok! Hmm, talán most egy démon vagy egy angyal kéne a változatosság kedvéért… Azoknak nem kell valami sokat pihenniük, és bírják is a gyûrõdést. Hajjaj, de még mennyire! Nos, akkor ezt el is döntöttem. A következõ pasim egy angyal vagy démon lesz. Attól függ, melyik, hogy melyik fajjal fogom elõször összetalálni magam. Na meg persze attól, hogy hogy fog kinézni. Mert hát vannak olyan démonok, akik (amik?) nem igazán ütik meg a mércémet, sõt… Csak nimfomán vagyok, nem ízlésficamos…

Hm, mondjuk nõvel is jó rég voltam már… Mondjuk azok nem is olyan jók, fõleg a nõk legnemesebbje, Lilith után. Na, az a démon aztán tudja, hogy mitõl döglik a légy! Vele jó kis hónapokat töltöttünk együtt. Hát igen, egy olyan nõ után, akivel napokon keresztül csak dugtunk – meg persze ettünk – nem igazán tud más nõi nemû lény fölizgatni. Ez az egy baj van vele… Utána egyetlen férfi sem bírna még csak ránézni sem más nõre, mert egybõl vele hasonlítanánk össze, és hát kiütéssel gyõzne Lilith. Mellette igazából még a legjobb ókori kurtizán is csak egy senki volt. Hát igen… Lilith az Lilith. Még jó, hogy férfibõl még nem találtam ilyet, különben csak két (esetleg három Buját is beleszámítva) lény lenne aki ki tudna elégíteni, az meg nem túl jó. Így legalább megvan az a tudat, hogy nincs olyan férfi, aki abszolút jó lenne nekem, tehát tudok dugni másokkal is. Ha tudnám, hogy van olyan férfi, aki az ájulásig bír kefélni, akkor tuti, hogy nem lenne elég egy ilyen – mérem végig sanda oldalpillantással sofõrömet. Nem, akkor tényleg nem lenne elég. Így is nehezen, de akkor… Ehh, nem is gondolok rá, még a végén reménykedni kezdek, hogy létezik ilyen.

Ohh, hát meg is érkeztünk? – kérdezem magamtól, mikor érzem, hogy megáll a kocsi. Kitekintve az ablakon, látom, hogy egy csodálatos, homokkal borított tengerparton vagyunk, mely tele va… Hö? Miért nincs itt senki?! Kipattanok a kocsiból, hogy lássam, nem csak a kocsi üvege romlott el, de tényleg. Egy árva lélek sincs a parton. Ó, hogy az a… Lucifer szerelmére, meleg nyár van, süt a Nap, csodás a tengerpart, akkor meg miért nincs itt senki?! Pedig pont a legjobb, a hajamhoz illõ piros-fehér feszülõs fürdõgatyámat vettem föl! Ajj, az nem ér!

Meg az sem, hogy ez a hülye, aki a pasimnak hívja magát, semmit sem észlel a kiakadásomból, teljes lelki nyugalommal leteríti a homokra a fürdõlepedõt, rátelepszik és rám néz és várja, miért nem követem. Uhh… Õ post a pasim vagy a pincsim?!

- Fagyizni megyek! – jelentem ki és hátat fordítva neki, elsétálok a parttól. Pár méterre a homokos parttól, itt van a sétáló utca, ami viszont tele van emberekkel. Ez hogy lehet? Miért nem a parton vannak? Hát, mondjuk igazából nekem mindegy, itt is lehet pasizni, de azért jó lett volna szexi, vizes pasikat látni…

A legelsõ utamba akadó fagyizó elé állok, és végig tekintek a kínálaton. Huh, azt sem tudom, hogy mit válasszak! Van itt minden, ami szem-szájnak ingere… Nyámii!

- Egy öt gombócos, édes tölcséres fagyit szeretnék: Nutella, kókusz, feketeerdõ, málnás joghurt és Baci ízekben – mondom kedvesen a fagyi árusnak döntésemet. Közben szépen, ártatlanul pislogok rá, hogy ingyen kapjam a fagyimat. Nincs nálam a pénztárcám… „Tudja, bácsi, véletlenül elfelejtettem elhozni a tárcám, de azért ugye kapok fagyit?” – üzeni a pillantásom Höh, persze, én meg az ártatlanság. De a cél érdekében bármit, nem igaz?

- Ön turista? – kérdezi az idõs férfi. Mosolyogva bólintok, amire kicsit elkomorodik. – Azt tanácsolom önnek, hogy ne menjen a tenger közelébe! Ijesztõ egy hely, és van ott valami nagyon gonosz. Többen is látták, emberi alakja van, de a vízben tanyázik. Még nem történt semmi rossz, de nem lenne jó, ha pont önnel történne valami – figyelmeztet, miközben kiméri a gombócaimat. Elgondolkozva várom, hogy odaadja, és mikor megkapom, egy „köszönöm” után el is húzok onnét. Hmm… Ember, aki a vízben tanyázik? Vízi hulla? Sellõ? Vagy esetleg démon? Remélem, helyes!

Visszaérve a partra, szemeim egybõl megakadnak a parton árválkodó emberen. Ajj, ez csak Matt. Viszont… Viszont mintha a tengerben mozogna arra valami – meresztem gyönyörû szemeimet arrafelé, amerre megcsillant valami a vízben. Remélem, õ jobb lesz, mint Matt, az a kigyúrt, homofób barom, akit könnyebb volt elcsábítani, mint egy óra alatt befalni egy két kilós steak-et, hozzá való körítéssel. Már pedig az igen könnyû – legalábbis számomra.

Áh, lehet, hogy nincs is ott semmi, és csak a szemem káprázott, mert már nem is látok ott semmit. Azért a biztonság kedvéért Matt kezébe nyomom a fagyim, és belegázolok a habokba. Lebukok a víz alá, és bár csípi a szemem a sós víz, nem érdekel, én akkor is körül nézek. És... Wáo! Egybõl elõttem megjelenik egy dögös pasi. Egymás szemeiben nézünk, én meg teljesen azoknak a szemeknek a hatása alá kerülök. Gyönyörû fémes tekintet… Kell nekem ez a pasi!

Csak mászkálok körbe-körbe és valahogy olyan üresnek érzem magam. Miért nem lehet engem békén hagyni? Már annyira kétségbe vagyok esve, ennél talán még a halál is könnyebb lenne….

Gondolataimból egy kuncogó hang ránt ki. Egy szerelmes pár….

Csak élik az életüket teszik azt amit tenniük kell megvédik és szeretik egymást vagy épp az ellenkezõje, magára hagyják a másikat saját önzõ érdekükbõl és összetörik  a kihasznált lélek utolsó egyben marad szívdobbanását is. Egy kicsit ilyenek és olyanok is….most hogy így belegondolok hasonlítanak ránk vámpírokra….vagy mégsem….

Vágyakozva kezdem lassan kinyújtani kezem az emberek felé de félúton visszarántom a kezem és elfutok.

Öt percig futottam vagy talán még addig sem…

Egyedül akarok lenni! De valaki mindig megzavar a gondolataimban…most túl ideges vagyok még ahhoz is hogy visszafogjam magam ha egy ember a közelembe kerülne.

Egy kellemes lágy aurát érzek a közelemben pont olyan mint a kisangyalé….nem lenne bölcs ha a közelembe kerülne. Közeledik majd kecses mozdulattal elõttem huppan le a földre.

- Hát te már megint mit akarsz?! – kérdezem felháborodva…..váh annyira ideges vagyok már csak ez a gyerek hiányzott.

- Mi az, hogy már megint hisz most látlak elõször. – Villámként csap belém a gondolat hogy mi is történt….elképesztõ annyira ideges vagyok hogy el is felejtettem.

- Bocs dolgom van kergess meg egy lepkét vagy amit akarsz…… - kicsit nagyképû volt ez tõlem de ha nem vagyok kedves biztos elmegy és nem keresi magának a bajt. Kár lenne egy ilyen szép kislányért.

- Te meg mirõl beszélsz??? Nekem téged kell megkergetni! – élesen fogalmaz a kicsike. Ez tetszik!

Vállatvonok és jobb kezemet arcára simítva húzom magamhoz közelebb. Olyan megnyugtató az aurája….

Szeretek olyanok közelében lenni akiknek kellemes hangulatú az aurájuk.

- Vigyél a tanácshoz…. – mondom neki legszebb mosolyomat  elõvéve.

- Rendben…. – mondja zavartan és elindul.

§§§

Megint a sok émelyítõ fehér….a sötét színeket jobban szeretem. Csak csodálkozó szemekkel találom szemben magam. Mien furcsa  a családom vagy bárki más azonnal megölne egy angyalt ha meglátnák. Ez is mutatja hogy a vámpírok mien  vadállatias ösztönökkel rendelkeznek. Elég szomorú….

Bevezet egy hatalmas terembe ahol kevésbé kellemes hangulat és aura van. De azért õk is csak koszos fehér aurával rendelkeznek. Mi vámpírok megfogadtuk hogy ezt nem adjuk tudtukra így hát én sem fogom megtenni.

- Minek köszönhetjük váratlan látogatását Mr. Stefan? – szemei nyugodtak de egy kis aggódást is látok benne…fél hogy megölök valakit vagy megcsapolok de nyugalom nem harapok…nah jó ez nem igaz ööö akkor nem bántok senkit.

Szemét leveszi rólam és Alexandrára emeli majd legyint egyet és Alexandra meghajolva menne ki a szobából de megragadom csuklóját és magamhoz húzva átkarolom derekát. Nah erre varrjanak gombot mindent tudók. Gonosz vigyor terül szét arcomon de kis zavar után már nem is figyelnek oda.

- A válaszomat akarják? – biccentem félre fejemet és tovább vigyorgok.

-( Tipikus vámpír viselkedés) – gondolja magában az egyik vén csóka.

- Megtisztelne vele. – arcom elkomorul és egyet elõrelépek de mielõtt leraktam volna a lábam már mögöttük vagyok.

- Arra várhatnak, mert még én sem tudom…. – mondom õszintén végighúzva egyik mutatóujjam a fõmuksó nyakán. Ahogy megborzong teljesen elõhívja vadász ösztöneim és szemeim felvillannak.

- Csak nem fél? – Búgom a fülébe mély dörmögõ hangomon majd mire befejezem megint Alexandra derekát karolom át. Nyugi-nyugi nem eszünk angyalokat….túl…brrrr.

Megfagyva nézem a gyertyák apró pislákoló lángját ahogy a szélre táncot járnak. Ennek a romos templomnak olyan kellemes a hangulata. A sok por és pókhálók rajta a kicsi pókocskákkal…már csak egy koporsó kéne és egész otthonos lenne. A gyertyák némelyike az ajtónál kialszanak az erõs szélcsapásra. Nincs kint nagy szél…valaki itt van.

Elbújok az ajtó feletti párkányon és onnan nézem meg jobban az érkezõt.

Mikor meglátom szárnyait hidegvérrel lököm fel de a sok poron elcsúszom és vele együtt esek el. A szárnyit kitárja és több fény lesz. Elvörösödik az arca. Lehet hogy beteg….

- Ki vagy te? – mérem végig gyanakodva.

- A nevem Alexandra. – feleli halkan. - – És te ki vagy?

Felállok és felsegítem.

- Az én nevem Stefan. – hangom kicsit rekedtes és mély.

– Mit keresel itt kis angyal? – komorul el arcom.

- A tanács küldött. – mondja és elõször meglepõdöm majd kifut minden vér arcomból.

Ah fenébe! Már csak ez hiányzott!

Fogaimat összekoccantom és erõsen lehunyom szemeim hogy kicsit megnyugodjak. Felkapom fejem kíváncsi tekintetére és arcát fürkészem.

- Mit akarnak? – nézek keményen szemeibe. Arcát elfordítja tõlem és megint elpirul.

Egyik kezét mellkasára emeli és ujjait ökölbe szorítja.

- Tudni akarják kihez tartozol… - mondja alig hallhatóan. Erre nem számítottam. Erõm felkavarja a levegõt és körülöttem örvénylik. A gyertyák lángjai elalszanak és az ép lámpák égõi eltörnek. A fal megreped. Érzem ahogy az angyalka hozzám simul és megfogja a kezeim.

- Álljál le!- üvölti nekem mérgesen és a repkedõ tárgyak a földre hullanak. Meghökkenve nézem szép arcát. Eddig észre sem vettem mien csinos. Szemeit zavarában lesüti de különösebben nem nyilvánítok neki nagy figyelmet. Kezeimet kihúzom az övéibõl és hátralépek párat.

- Mi a baj? – néz rám érdeklõdve.

- Semmi közöd hozzá. – felelem neki közömbösen és hátat fordítva neki hagyom el a templomot.

- Hé! – üvölt utánam és futva beér.

- Még nem válaszoltál a kérdésemre! – közli velem gyerekesen egy kis bosszúsággal.

- Nem tudom. – nézek mélyen a szemeibe. Fél másodpercbe sem teli és mögötte vagyok, szegény észre sem veszi a helyváltoztatásomat és egy jól irányzott ütéssel tarkón vágom. Eszméletlen testét kezembe veszem és lerakom egy padra. Letérdelek mellé és kezemet a fejére teszem. Lilás fénnyel izzik fel alig észrevehetõen kezem és már ki is töröltem az emlékezetébõl a küldetését és hogy valaha is megismert.

Kivételesen örülök neki hogy tudom hol van a tanács alárendeltjeinek a házai. Sietve indulok el az angyalkával kezeim közt és egy kicsikét használva más képességeimet is jutok el a célponthoz.

Túl sok a fehér….állapítom meg kifejezve nemtetszésem. Ez így már kicsit sok. Mikor az ablakon keresztül beviszem angyalkámat lerakom a legközelebbi fehér…….heverõre.

Elhagyva a lakóházakat rejtem el erõmet és pár másodperc alatt már a földön is vagyok.

- Keresnem kell egy új romos templomot. – jelentem ki magamnak fáradtan a tarkómat vakarászva.