- Mondd el nekem!  Mondd el, mi fáj ennyire!

Amikor megszólalok, a saját hangomat is alig ismerem fel.

- Egy fiú... meghalt. Az én hibámból. Azt hittem, tudom irányítani, amit tenni próbálok... - Épp ezért nem köthetem magamhoz! El kell õt... löknöm. Ha más nem megy, akkor el kell löknöm magamtól.

- Túlságosan magadba zárkózol – szólal meg halkan.

- Miért zavar ez téged?

- Mert néha látok felvillanásokat arról az emberrõl, aki lehetnél.
Elküldöm... nincs értelme marasztalni.

* * *

A következõ napon furcsán érzem magam, ahogy ilyenkor mindig. Nem teszek semmit, nem akarok tenni semmit mégis, mikor pillanatokra magamhoz térek, már egész kis szoba-formát adtam a börtönnek, a falak meg... tele vannak írkálva. De addig sosem vagyok magamnál egy teljes napig, talán kettõig, hogy tegyek valamit. De ilyenkor ez így van jól. Az elmém pihen. És ennek így kell lennie.

Késõbb megjelenik Arthur. Milyen érdekes... úgy mozog, mintha járt volna itt többször, pedig azt hiszem, azüta, hogy lejöttem, õ nem volt lent.

- Miért jöttél? – kérdezem kíváncsian.

- Teljesen egyedül vagy itt – világít rá a tényekre, nem igazán értem, miért.

- Egy kis idõre van szükségem. Hamarosan jól leszek – nyugtatom meg majdnem mosolyogva.

- Ma hírnök érkezett az érsektõl...

- Az érsektõl?

- Két nap múlva érkezik. Meg... megtartjuk a koronázást. Azon azért ott leszel...?

Végigsimítom az arcán, majd megszólalok.

- Tudod, hogy igen.

* * *

Másnap felmegyek. Szinte mindenkivel találkozom, de senki nem kérdez semmit, ennek pedig kifejezetten örülök, viszont a reggelit Arthurral kettesben szeretném tudni, így én magam viszem be neki.

- Jó reggelt - köszöntöm sokkal jobb kedvvel, mint tegnap. Viszonozza, majd kiülünk a teraszra reggelizni. Ott jobb a levegõ, az idõ is kellemesnek látszik. Azt hiszem, vallanom kellene, és akarom is.

- Amit korábban mondtál... Igazad volt. Én... lehetnék nyitottabb - nézek rá.

- Valóban? – kérdezi boldog hangon.

- Igen. Csak... kiestem a gyakorlatból.

- Velem mindig gyakorolhatsz – néz rám igézõ mosollyal. Beleõrülök, annyira vonz!

- Talán fogok is – nézek mélyen szép szemeibe.

Reggeli után úgy dönt, hogy a kertben szeretne inkább sétálni, így nem csatlakozunk a többiekhez, hanem rövid sétát teszünk odakint.

- Örülök, hogy jobban vagy – szólal meg pár pillanatnyi csend után, mire én egyetértek vele. Én is õszintén örülök, hogy nem zavarnak buta gondolatok.  - Biztosan unod már, hogy állandóan ezzel nyaggatlak, de... Kérlek, mesélj magadról! Van családod? Vagy... volt? Elõtte?

Mosolyogva fordulok felé. Sosem adja fel... és ez is csak egy plusz, ami miatt még jobban tetszik nekem.

- Mi elõtt?

- Ez elõtt! Lehetnél bárhol, tehetnél bármit. Miért ez? Miért itt?

- Sokáig futottam. Néha meg kell állni.

- Ez még egy fél válasz sem volt! – kacag fel, mire nekem is nevetnem kell.

- Nem, valóban nem.

- Ne idegesíts fel! - vigyorog rám.

- Én?

- Te bizony!

- Nos, rendben. Akkor kérdezz tõlem bármit. Egyetlen kérdést. Megígérem, hogy válaszolok - ajánlom fel neki, és kíváncsi vagyok, mit tart majd fontosnak, mit érez majd úgy, hogy mindenképp tudnia kell.

- Mit gondolsz rólam? - A kérdés megdöbbent egy pillanatra, de ezt próbálom nem mutatni felé. Pont erre kíváncsi?

- Miért kell ezt egyáltalán megkérdezned? Hát nem látod? - kérdezek vissza. Tényleg nem értem, én magamat teljesen nyilvánvalónak érzem.

- Ne. Sok dolog van, amit nem tudok rólad.

- És miért olyan fontos ez a tudás?

- Hogyan bízhatunk meg egymásban, ha nem tudjuk, valójában ki a másik?

- Te ennyire biztos lennél? – Fel sem tûnik, csak pillanatokig, hogy egyre közelebb vagyok hozzá,. Egyre erõsebb az illata, egyre szebb az arca, egyre csábítóbbak az ajkai. – Abban, hogy ki vagy te? - Arcomra simítja ujjait, de most nincs erõm elhúzódni, belesimulok az érintésbe, hiszen ennyire gyengéden talán soha nem érintett még senki.

- Azt biztosan tudom, hogy ki vagyok most.

- És ki lennél? – kérdezem, ujjaimat az ujjaira vezetve.

- Hát nem látod?
De... látom. Egyre közeledik, tudom: csókot akar, ahogyan én is. Az utolsó pillanatban azonban siker erõt vennem magamon, és elfordítom a fejem. Nem bánthatom... Már készülök rá, hogy ismét itt fog hagyni, de ehelyett suttogva, édesen csábítva szólal meg.

- Mitõl félsz annyira?

- Hogy elveszítem az irányítást – válaszolom neki hasonlóan halkan.

- Bízz bennem!

- Amikor megérintek valakit, bármilyen érintkezés során, túl sokat látok. Látom, kik valójában az emberek - vallom be a teljesen õszintét.

- Hogy érted?

- Látomások. A múltjukról és a jövõjükrõl. Bármilyen nyomasztó emlékük van. Bármilyen szörnyû sors vár rájuk... Látom a titkaikat.

- Én nem bánom – pillant rám újra és tudom: õszinte. Neki ez tényleg nem számít, hiszen õ annyira tiszta, annyira ártatlan: talán nem is szabad bemocskolnom, talán nem szabad elvonnom a figyelmét a királyságról, de most kell.
Ujjaimat lágy bõrére simítom, mire halk sóhaj szalad ki édes ajkai közül. Azonnal elcsábulok és már nem is akarok visszakozni, tudom: nincs értelme, nem tudom elviselni. Muszáj tennem valamit, és tudom: neki nincsenek olyan titkai, amiket ne szabadna látnom.
Amikor ajkaink összeforrnak, nem is látok semmit... nem is figyelek semmire. Nem gondolok, nem érzek: csak Arthur létezik: a teste, a bõre, az ajkai, a csókja, az íze a számban.
Soha, senkivel nem éreztem még ilyen elemi erõvel rám törõ, színtiszta vágyat arra, hogy mindenét birtokolni akarjam, hogy csak az enyém legyen, hogy örökre rávéssem jelemet édes testére.
Semmire nem tudok és nem akarok figyelni...

Percekig élvezzük a pillanatot, karjait a nyakam köré fonja, enyémek a hátát, a derekát simogatják, lentebb nem merem csúsztatni a kezem, nem akarom megijeszteni. Ha nem hallanám a gondolatait akkor is tudnám: éppen annyira élvezi, mint amennyire én.
Ahogy elszakadnak ajkai az enyémektõl, szinte kapkodva veszem a levegõt, egy pillanatra sem fordítva el a fejem.
- Bûnt követünk el - suttogom figyelemfelkeltõen, bár ha most ellökne, azt hiszem, belehalnék: egyrészt a vágyba, másrészt a szégyenbe, amit királyommal tettem. De õ csak pajkos mosolyt villant, majd újra közeledni kezd és szinte a számba suttogja válaszát.
- Legalább együtt égünk el a Pokolban.
A szavai bár kemények, telve vannak bátorsággal és elszántsággal, mégis lágyan csengenek és cirógatják a lelkem minden pici szegletét.
Leülök egy fa tövébe, közben nem szakítva meg a csókot, és az ölembe húzom. Ösztönösen ül le pont úgy, hogy összeérjen ágyéka az enyémmel, és mintha csak valami õsi ritmus lenne, rögtön ringatni kezdi magát. Elszakadok ajkaitól és szinte lihegve szólalok meg.
- Rohansz - nézek rá. Arca kipirult, szája vörös a csóktól.
- Akarom. - Tekintete ismét határozott.
- Én is, de még rengeteg idõnk lesz, és nem akarok semmit elsietni - suttogom, majd magamhoz ölelem. Mintha picit megnyugodna, már nem jár annyira a csípõje, de így is érzem, hogy felizgult, férfiassága keményen feszül az enyémnek. Felesleges lenne tagadnom: engem is elragadott a pillanat heve, borzalmasan megkívántam, és ha egy pillanatra nem döbbenek rá hogy hol és mire készülünk, akkor sodródtam volna vele, és itt, a kertben, egy eperfa alatt tettem volna elõször a magamévá, amit viszont nem szabad... nagyon, nagyon nem!
Legalábbis nem itt, nem most lés nem így. Holnap után koronázás, neki most arra kell figyelnie, nem szabad ennyire elterelnem a figyelmét. Majd utána...

Nem tudom, meddig ülünk itt, de a nap már kellemesen melegít, mikor végre összeszedjük magunkat és kisétálunk a hálójából.  Kay azonnal meg is jelenik, és picit összeszorul a gyomrom, mikor furcsán elmosolyodik.
- Tudtam én, hogy nem lehettek sokáig haragban - veregeti meg öccse vállát. Arthur is hasonló félelmekkel küzdhetett mint én, ugyanis halk, pici sóhaj szakad fel belõle.
- Nem tennék ilyet a királyommal - nézek Kay-re, de Arthur azt hiszem érti, ugyanis egy szót sem szól, és ahogy elfordul látom, hogy halvány pír lepi el az arcát.

A trónteremben Kimold lép elénk.
- A vadászok nemsokára visszaérnek a koronázási vacsorára valókkal, Igraine úrnõ pedig elutazott, holnap reggel érkezik, dolga akadt - mondja.
- Ugye semmi baj? - kérdezem azonnal.
- Semmi, mester, az úrnõ csak szeretne valami különlegeset adni az ifjú királynak, így el kellett mennie, hogy beszerezze, de a kíséretet vele tartott, nem lesz baja - hajol meg kissé.
Engem kifejezetten örömmel tölt el, hogy sem Kay, sem Kimold, sem Leontes nem kérdeznek semmit, nem akarják tudni, hogy merre voltam, megelégszenek annyival, hogy most éppen jól vagyok. Ez kifejezetten jól esik, ugyanis... bíznak bennem. Azt hiszem.

Este már nem megyek át Arthurhoz, nem lenne értelme, hiszen pihennie kell, de még sokáig hallom a falakon át, hogy szöszmötöl, a teraszon van, hallom a lépteit, de nem közeledik a szobám felé, nem jön át, pedig megtehetné, hiszen lefekvés elõtt említettem neki, hogy ha magányos, keressen fel, és társaloghatunk, már csak a mosolyommal próbáltam neki elárulni, hogy ha akarja, akár többet is megteszek érte, neki.
Viszont én sem alszom. Rengeteg ellenfele lesz jelen és bár az Excalibur eldöntött mindent, az emberi elme hihetetlen elméletek gyártására képes, és borzalmas cseleket tudnak szõni ellene. Megakadályozni viszont nem tudom egyiket sem, csupán segítek neki átvészelni.

Reggel, hajnalban, amikor kimegyek, parancsba adom a szolgálóknak, hogy a kertben terítsenek, hiszen az idõ szép, és valószínûleg ott is maradunk, hiszen át szeretnék venni pár alapvetõ illemtani szabályt ifjú urunkkal. Mert bár a viselkedése kifogástalan, mindig tudja, mit kell mondani félek, ha hibát keresnek majd benne, megrémül kissé. Amikor ébreszteni indulna az öltözetõje, utána lépek és inkább átvállalom a dolgot, kiküldve a fiatal fiút a szobából.
Ahogy fölé támaszkodom, õ még mindig édesen szuszog. Kifejezetten jól alhat, hiszen édes nyálcsík hagyott nyomot, a szájától indulva.
Kisimítok egy tincset a homlokából, majd lágyan megszólítom, nem akarom megijeszteni.
- Arthur... - suttogom. Mikor nyöszörögni kezd, finoman ajkaira hajolok és lágy csókot hintek rá. Mosolyra húzódnak ajkaim amikor meglátom, miket álmodott velem, de az érintésemre azonnal reagál, egyik karja a nyakam köré fonódik, és finoman viszonozza csókomat, nem mélyítve el azt.
- Jó reggelt - hajolok el tõle.
- Mindig ilyet - dorombolja aranyosan. - Lehetséges, hogy mostantól minden reggel te ébressz fel? - pillant rám.
- Amit csak szeretne, felség - mosolygok rá, majd hagyom felkelni.

Öltözködés közben persze ismertetem vele is, hogy a nap nagy részében beszélgetni fogunk arról, hogyan is kellene viselkednie és mi fog történni, este, illetve kora este egy alig-vacsorát szánok, hogy békésen aludhasson, elõtte pedig egy ruhapróba lesz, hiszen a koronázási ruhája is elkészült már. Kicsit izgatott látom, rajta.

És az izgalma egész nap kitart. Bár mindent sikerül átvenni, a társalgási fordulatokat, mindenkirõl ejtek neki pár szót, hogy kivel és hogyan próbáljon majd viselkedni, még azt is megmutatom, hogyan várják tõle: hogy fogja a poharat, hogyan egyen, mit tegyen, mit ne tegyen. Fogékony mindenre, sõt, le sem tagadhatná a vérét, több dolog ösztönösen jön, csak néha kicsit rá kell segítenem, hogy tökéletes legyen. Minden mozdulata igazán nemes és bele sem merek egyelõre gondolni, hogy ha kettesben leszünk valaha, akkor mennyire tartja meg ezeket a finom mozdulatokat. Abban a bizonyos helyzetben is...

Este annyira izgatott, hogy nem eszik semmit, amit megértek. Egy pohár cukros tejet tudok lediktálni a torkán, azt is kisebb vita árán, amin Kay és Leontes jót mosolyognak. Aztán a ruhapróba.
A palást tökéletesen áll rajta, minden olyan, mintha ráöntötték volna. Ruhái elegánsak, nemesek, mégis engedik, hogy lássuk remek, fiatalos fizikumú testét is, ami nekem külön öröm. Sehol sem túl bõ, ahogy kértem. Nem kell, hogy elrejtsük, mennyire fiatal még.
Amikor mindennel végzünk, elköszönök tõle, persze miután ágyba dugtam. Nem búcsúzóm csókkal, zaklatottnak látszik.
Pár óra múlva, még bõven sötét van odakint, amikor halk neszezést hallok kintrõl. Õröket állítattam ugyanis az ajtaja elé, de csak suttogást hallok, ami az õ hangja... talán vizet kér, vagy mégis éhes. De amikor kopogást hallok, felkelek azonnal.
- Merlin, ébren vagy? - suttogja halkan. Azonnal nyitom az ajtót, és beengedem.
- Mi t9örtént? - kérdezem kissé aggódva. Haja kócos, és láthatóan nincs semmi baja... talán nem tud aludni és beszélgetni szeretne? - Aludnod kellene, holnap nehezebb napod lesz, mint eddig bármikor életedben - mosolygok rá és végigsimítok az arcán.

Sajgó fejjel térek magamhoz, és hirtelen azt sem tudom, hol vagyok. Viszont az, hogy az elsõ dolog, amit megpillantok, az Merlin arca, valahogy megnyugtat. Minden eszembe jut, a vízesés, a kard, az esés... De élek.
De aztán berohan Kimold, még én is látom, milyen zaklatott, Merlin viszont nem mondja el, mi történt, vagy egyáltalán ki az a Mab, akit emlegetnek. Így hát ki is használom, hogy király vagyok, és megtagadom az engedélyt arra, hogy elhagyja Camelotot. Addig nem mehet sehova, míg el nem mondja, mi folyik itt.

* * *

Természetesen megszökött az éjjel.
Megszökött, és fogalmam sincs, hol keressem. Kimold látja rajtam, hogy egymagam is képes lennék utána menni, így nem mondja el, amit tud. Persze, hogy nem mondja... Tudja, hogy hiába számít ez parancs megtagadásának, nem büntetném meg érte, mert érthetõ, de akkor is...

Hajnalig várok rá a szobájában Kayyel és Kimolddal, mikor végre nyílik az ajtó, és belép rajta... Vért csöpögtetve a köpenyébõl. Azonnal felpattanok, és lerántom róla a köpenyt.
- Mi... mi történt veled? – kérdezem elszörnyedve. – Borzalmasan...
- Nem kértem, hogy várjatok rám – fordul meg, és már ott sincs.

Túl sokáig tart, mire meggyõzöm Kayt és Kimoldot, hogy egyedül szeretném megkeresni, így fel kell kutatnom az egész kastélyt Merlin után. Végül ott találom meg, ahol nem számítottam volna rá: az alagsorban, a pince börtönrészénél. Nincs eszméleténél.
Néhány perccel késõbb már egy langyos vízzel teli vödörrel és egy ronggyal a kezemben térdelek mellette. A lehetõ legfinomabb mozdulatokkal igyekszem megtisztítani a testét a vértõl, így a sebeit is kitisztítva.
A szemei nem sokkal késõbb hirtelen pattannak fel, aztán... eltûnik? És a helyiség másik felébe kerül?!
- Merlin... – suttogom. – Mi vagy te?
- Varázsló – feleli egyszerûen.
- Egész nap téged kerestelek – suttogom. – Miért nem hagyod, hogy segítsek? – lépek közelebb, de õ elhátrál.
- Nem lehetsz mellettem – suttogja.
- Miért nem?
- Mert aki a közelembe kerül, meghal! – emeli fel a hangját.
- Mirõl beszélsz?
- Sajnálom királyom, de nem hagyhatom, hogy a közelembe kerülj.
Én meg azt nem, hogy lerázzon. Elé lépek.
- Merlin... – simítom tenyerem az arcára.
- Menj távolabb...
- Nem bántanál engem, igaz? Nem akarsz bántani engem.
- De nem tudok tenni ellene, ha bántalak – csúsztatja ujjait az enyémekre. – Belehalok, ha bajod lesz miattam – néz a szemembe. – Arthur... – suttogja gyötrõdve.

Lassan megrázom a fejem, és továbbra sem engedem el az arcát.
- Mondd el nekem! – kérem. – Mondd el, mi fáj ennyire!
Elgyötörten néz a szemembe, és csak sokára szólal meg újra. A hangja olyan, akárcsak a tekintete.
- Egy fiú... meghalt. Az én hibámból. – Nem reagálok, csak egy kicsit felvonom a szemöldököm. – Azt hittem, tudom irányítani, amit tenni próbálok...
A kezét visszaejti maga mellé, és egy gyors mozdulattal ellép elõlem, elfordul.
- Túlságosan magadba zárkózol – mondom halkan.
- Miért zavar ez téged? – néz rám.
- Mert néha látok felvillanásokat arról az emberrõl, aki lehetnél – nézek a szemébe.
Ekkor újra elfordul tõlem, de már egyenesen hátat fordít.
- Most menj el – mondja halkan.
- Nem küldhetsz el megint csak úgy! – fakadok ki.
- Hagyj magamra, Arthur!
Sokáig bámulom némán a hátát, de meg sem moccan. Olyan, mint egy átkozott szobor. Bosszúsan fordulok sarkon, és csörtetek el onnan. Még egy ilyen lehetetlen alakot...!

***

Csak másnap reggel, reggeli közben derül ki számomra, hogy Merlin még mindig nem bújt elõ. Legalábbis senkinek sincs fogalma sem arról, hogy hol van, színét sem látták. Remek, bújócskázik... Félek, soha nem fogom megérteni õt, ha nem lesz végre a segítségemre egy kicsit.
A reggeli befejezése után megvárom, míg magamra maradok, aztán sóhajtva egy tálért nyúlok. Teszek bele minden finomságot az asztalról: almát, sajtot, kenyeret, húst. Ha akarja, hogy lássák, ha nem, éhen halni azért ne akarjon, mert nem hagyom.

Mikor leérek a pincébe, igen érdekes látvány tárul a szemem elé: a kis helyiség, ahova befészkelte magát, most maga a megtestesült káosz. Van már benne asztal, és viszonylag magas polc is... és minden tele van a legkülönbözõbb helyekre felakasztott papírokkal. A papírokon pedig rajzok, írások... Mindenféle olyasmi, amit nem értek.
Merlint viszont nem látom sehol. Csendben leteszem a tálat az asztalra, és megfordulok, hogy kimenjek, de a hangja megállít.
- Étel – szólal meg... furcsa, szórakozott hangon.
Megpördülök, és követem a hangját. Aztán meg is látom. Éppen az egyik polc tetején fekve babrál valamit a plafonon. Mintha rajzolna.... De megint csak nem tudom, hogy mit.
- Mit mûvelsz? – kérdezem értetlenül.
Erre már lejön a polcról, de közben beszélni kezd.
- Szükségem volt egy szobára. Nem volt még.
- Igazából van szobád – vonom fel a szemöldököm.
- Igen, de mindenhol máshol túl nagy a zaj. – Elképesztõen furcsa most. Mintha teljesen meg lenne zavarodva... Nem értem. – Zaj és emberek.
Újra körülnézek a kaotikus „berendezésen” és „díszítésen”.
- Ez mind te vagy? – kérdezem.
- Gondolkodnom kellett – mutogat a homloka elõtt úgy, hogy normális esetben viccesnek találnám, de most átkozottul furcsa. – Mostanában nem volt rá idõm.
Egy falattal a szájában odalép az egyik lelógó papírhoz, és végigsimít a kezével a furcsa ábrán. De a keze... Reszket.
- Te remegsz... – lépek közelebb hozzá. – Merlin, te izzadsz.
- Mindig ez történik utána – törli le a nyakát eszelõs mosollyal.
- Mi után? – kérdezem egyre értetlenebbül, miközben letépi a papírt és újra a polc felé indulok. – Mi után?! Merlin, egyáltalán nem értelek... – rázom meg a fejem kétségbeesve.
- A varázslókat nem is kell – mosolyog rám.
Újra közelebb lépek hozzá, mikor azt látom, hogy készül visszamenni a polcra.
- Gyere ki! – kérem.
Röviden felnevet, és megrázza a fejét.
- Ó, nem – kapaszkodik fel újra a polc tetejére. – Nem, nem, nem, nem, nem. Túl sok a dolgom – néz rám újra azzal az eszelõs vigyorral.
Édes istenem, mi lehet vele?!
- Merlin... – szólítom meg esdekelve. – Kérlek! Szükségem van rád!
- Nem, nincs – mosolyog rám, és visszafordul a papírjaihoz, és ehhez az értelmetlen „munkához”.
Ezután pedig mintha már ott sem lennék. Lemondó sóhajjal fordulok meg, és lassan elsétálok.

Nem sok idõm van Merlinen gondolkozni a nap folyamán. Legfõbb támogatóm hiányában Kay és Leontes támogatására bízom magam a napi teendõket illetõen. Kimold is mellettünk van, és igyekszik segíteni, de látom, hogy egészen máshol jár. Aggódik Merlinért, de mikor magunkra maradunk, és rákérdezek, nem mond semmit. És... olyan, mintha õ nem is tudná, hol van a mestere.

***

Este visszatérek a pincébe. Újabb adag étellel érkezek, ezúttal a vacsora fenséges vadhúsából. Ezúttal a földön térdelve találom, amint elmélyülten satírozza a padlót ugyanazzal a fehér kõvel, amivel reggel még a plafonra rajzolt.
Mikor belépek, megáll a keze a mozdulatban, és rám néz.
- Rájössz, hol vagyok, és mikor éppen gondolkozni próbálok, látogatók végtelen folyama érkezik – mondja.
Meglepve nézek rá. Ügyes trükk, de most nem jött be, mert senkinek nem mondtam el, hol van, bár nem egy ember kereste már.
- Ki járt még itt? – teszem le a tálat az asztalra.
- Nem ez a lényeg – fordul el zavartan.
- Úgy érted, csak én – mosolyodom el halványan. – Egy végtelen folyam belõlem?
Lassan elindulok a papírok mentén, de számomra továbbra is értelmetlen mindegyik rajz.
- Miért jöttél? – kérdezi.
- Teljesen egyedül vagy itt – nézek rá a vállam fölött.
- Egy kis idõre van szükségem. – Észre sem vettem, hogy idõközben mögém sétált. Megfordulok, de ahogy ránézek, meg sem próbálom palástolni a miatta érzett aggodalmamat. – Hamarosan jól leszek – mondja ezt már sokkal inkább úgy, és olyan mosollyal, mint a régi Merlin.
Lassan bólintok, aztán veszek egy nagy levegõt.
- Ma hírnök érkezett az érsektõl – mondom halkan, és határozottan tetszik, hogy érdeklõdést mutat.
- Az érsektõl? – kérdez vissza, mire bólintok, de nem nézek rá.
- Két nap múlva érkezik. Meg... megtartjuk a koronázást. – Csak ekkor emelem rá a tekintetem. – Azon azért ott leszel...?
Közelebb lép hozzám, én pedig levegõt is elfelejtek venni, ahogy kérésem nélkül ér hozzám. Meleg tenyerét az arcomra simítva néz a szemembe.
- Tudod, hogy igen.
Aprót bólintok. De ahogy ez a bensõséges pillanat jött, úgy el is megy, mikor ellép tõlem, és újra a papírokra fordítja a figyelmét. Gondterhelten hagyom ismét magára.

***

Másnap reggel éppen túl vagyok a mosakodáson és a felöltözésen, mikor kopognak. Egyelõre csak egy ing, nadrág és cipõ van rajtam, semmi királyi, még a kardom sincs felcsatolva, de ha valaki a szobámban keres, valószínûleg nem is lenne szükségem ilyesmire.
- Igen? – szólok ki.
Az ajtó kinyílik, és elõször csak két kupa és egy gyümölcsös-sajtos tál bukkan fel. Aztán ehhez csatlakozik Merlin arca is. Akaratlanul is elmosolyodom, nem tudom megállni. A zavarodott kavargásnak a szemében nyoma sincs, tisztán látom rajta, hogy sokkal jobb bõrben van.
- Jó reggelt – mosolyog rám félszegen.
- Jó reggelt – viszonzom a mosolyt, és intek. – Gyere be!
Belép, és becsukja maga mögött az ajtót, aztán megemeli a kezében tartott finomságokat.
- Reggeli – mondja mosolyogva.
- Pompás – kuncogom.
Kimegyünk a teraszra, és leülünk az ottani asztalhoz. Merlin leteszi a kép kupát és a tálat, aztán megszólal... de mintha nem merne rám nézni.
- Amit korábban mondtál... – kezdi. Kíváncsian, türelmesen pillantok rá. Ez most nem az eszelõs zavar. Ez most... Most nehezen találja a szavakat. Lehetséges lenne? – Igazad volt – néz rám végre. – Én... lehetnék nyitottabb.
Boldog mosolyra húzom az ajkaimat, ez máris örömmel tölt el.
- Valóban? – kérdezem jókedvûen.
- Igen – mondja határozottan. – Csak... kiestem a gyakorlatból.
Rá kell jönnöm, hogy imádom ez a kicsi, de átkozottul õszinte mosolyt az arcán. És azt, hogy szürke szempárjából mintha eltûnne az a ködös sötétség. Most... Most csodaszép, bizalmat és õszinteséget sugároz. Közelebb hajolok hozzá, és a kezére teszem az enyémet.
- Velem mindig gyakorolhatsz – ígérem mosolyogva.
- Talán fogok is – néz a szemembe.

Mikor befejezzük a reggelit, egyikünk sem érez késztetést arra, hogy kimenjünk a többiekhez. A nap süt odakint, jó idõ van, így a teraszról elindulunk a szobámhoz tartozó kis kertben.
- Örülök, hogy jobban vagy – mosolygok rá.
- Én is – feleli mosolyogva.
- Biztosan unod már, hogy állandóan ezzel nyaggatlak, de... Kérlek, mesélj magadról! Van családod? Vagy... volt? Elõtte?
Hamiskás mosollyal néz rám.
- Mi elõtt?
- Ez elõtt – felelem. – Lehetnél bárhol, tehetnél bármit. Miért ez? Miért itt?
- Sokáig futottam. Néha meg kell állni.
Ránézek, aztán elnevetek magam.
- Ez még egy fél válasz sem volt! – mondom, mire õ is felnevet halkan.
- Nem, valóban nem.
- Ne idegesíts fel! – fenyegetem meg vigyorogva.
- Én? – vigyorodik el õ is.
- Te bizony!
- Nos, rendben – tárja szét a karjait. Megáll, és felém fordul. – Akkor kérdezz tõlem bármit. Egyetlen kérdést. Megígérem, hogy válaszolok.
[zene]
Néhány másodpercig csak figyelem az arcát. Annyi, annyi kérdés tolul a fejembe! Én mégis egy teljesen haszontalant tudok csak kinyögni:
- Mit gondolsz rólam?
Lassan, valahogy... máshogyan, de elmosolyodik.
- Miért kell ezt egyáltalán megkérdezned? – Tart egy kis szünetet. – Hát nem látod?
- Nem – rázom meg a fejem lassan. – Sok dolog van, amit nem tudok rólad.
- És miért olyan fontos ez a tudás? – kérdezi, miközben a szemkontaktus egy másodpercre sem szakad meg köztünk.
- Hogyan bízhatunk meg egymásban, ha nem tudjuk, valójában ki a másik?
- Te ennyire biztos lennél? – kérdezi. Talán öntudatlanul, de mintha egyre közelebb kerülnénk egymáshoz. – Abban, hogy ki vagy te?
Ahogy felemelem a kezem, már meg sem próbál elhúzódni. Sõt, mintha kissé a tenyerembe simítaná az arcát.
- Azt biztosan tudom, hogy ki vagyok most.
Õ is felemeli a kezét, és leheletfinoman fogja ujjai közé a tenyerem.
- És ki lennél? – kérdezi halkan.
- Hát nem látod? – ismétlem meg az õ szavait apró mosollyal.
Bár már mindketten leengedtük a kezünket, most mintha az arcunk között lenne egy mágnes. Nem érdekel, mit teszünk. Nem érdekel, mi fog történni... Csak azt tudom, hogy... Hogy mit akarok...
De az utolsó pillanatban kissé elhúzódik.
- Mitõl félsz annyira? – suttogom.
- Hogy elveszítem az irányítást – feleli halkan.
- Bízz bennem! – súgom a szemeibe nézve.
- Amikor megérintek valakit – kezdi halkan –, bármilyen érintkezés során, túl sokat látok. Látom, kik valójában az emberek.
- Hogy érted? – kérdezem.
- Látomások. A múltjukról és a jövõjükrõl. Bármilyen nyomasztó emlékük van. Bármilyen szörnyû sors vár rájuk... Látom a titkaikat.
- Én nem bánom – rázom meg a fejem.
Ahogy lassan felemeli mindkét kezét, látom, hogy önmagával viaskodik. Fogalmam sincs, mi minden zajlódhat le benne... De azt tudom, hogy mellette szeretnék lenni. Mindig. Ha ismét olyasmi történne vele, mint a minap, szeretném én kitámogatni onnan.
Ujjai olyan finoman érintik az arcomat és a nyakamat, hogy önkéntelenül is felsóhajtok egy kicsit. De mintha õ is... Az arcunk egyre közelebb kerül egymáshoz, én pedig ösztönösen lehunyom a szemem, ahogy õ is.
Amikor ajkai végül az enyémekhez érnek, valami furcsa érzés kerít hatalmába. Mint amikor a kirakós hiányzó darabja végre a helyére kerül. Az egész bensõm beleremeg...

- Merlin... Ki vagy te?
- Hogyan kellene erre felelnem?
- Ki voltál elõttem? Az apám elõtt?
- Ugyanez...
- Hol születtél?
- Számít az?
- Nem számít, de érdekel. Elrejtõzöl. Elrejtõzöl még akkor is, ha nem vagy itt.
- Nem szándékosan teszem!
- Dehogynem – kuncogja.
Milyen buta társalgás. Mit akarhat hallani? Az igazat? Hogy gyilkos vagyok? Egy átok? Akuinek nem szabad a közelébe kerülni?
Mit akarsz hallani, királyom....?
- És mi van veled? – terelem el a témát rá. Én nem vagyok érdekes. Ellenben õ annál inkább az. Még úgy is, hogy mindent látok, ha csak végigsimítok szép arcán.
- Mindent tudsz rólam. Otthon. Te. Itt.
- De otthon... Ki voltál akkor?
- Én... erõs voltam. Azt hiszem. Konok. Naiv, tele reménnyel. Kényelmesen éltem egy jómódú családban.
- Mirõl álmodtál? – kérdezem kíváncsian.
- Magam sem tudom – pillant az égre. – Meg volt mindenem. Szeretõ család, jó élet. Átlagos élet. Azt hiszem, nem is mertem semmirõl álmodni. Fõleg nem errõl – mondja mosolyogva. – Itt állok egy õsi vár gyönyörû kertjében, a trón és a korona engem vár, mindenki királyának szólít... Pedig talán még azt sem tudom, ki vagyok igazán.
Közelebb lépek és tenyerem a vállára simítom.
Ha nem lennének kétségei, rosszul választottam volna.
De így... így tudom, hogy...
- Remek királya leszel az országnak. Tudom.
- Honnan tudhatnád?
- A látomásom egy királyról szólt. Egy királyról, minden brit királyáról, aki végre békét hoz a népre. És ez a látomás rólad szólt, Arthur. Ez kétségtelen.
- A látomásod csalhat – suttogja. – Megváltozhat.
- Nem fog. Nem hagyom.
És elragad. A tekintete, a hangja, a reményei. Hagyom magam elsodródni, és már csak akkor veszem észre hogy milyen veszélyesen közel van, amikor kecses, vékony ujjai az arcomra simulnak.
- Ne! – térek ki az érintés lágysága elõl.
- Mi a baj?
- Azok az emberek, akik közel kerülnek hozzám, megégetik magukat – suttogom szomorú hangon. Pedig szeretném. Oh, de mennyire szeretném...
- Hogyan lettél ilyen ember? Hogyan akarsz egyáltalán a bizalmasom lenni, ha te nem engedsz magadhoz egy kicsit sem közelebb?!

***

A következõ napra egyrészt komoly terveim vannak, másrészt nem szabad mutatnom, hogy megrendített a tegnap.
- Nagy feladatod van mára - közlöm Arthurral, amikor Kay megkérdezi, hogy mi lesz a koronázással. - Egy király elsõsorban eszmeként létezik. Mi meggyõzzük az embereket, hogy higgyenek ebben az eszmében. És akkor valósággá válhat. Leontesnél már ott a felszerelés, amire szükséged lesz.
- Felszerelés?
- Mirõl beszélsz?
- És hogy leszek én az „új eszme”?
Mennyi kérdés...
- Úgy, hogy megteszed a lehetetlent.

A vízeséshez érve szinte tapintani lehet a feszültséget. Amikor mesélni kezdenék, hogy ezt oldjam, Kay nem nagyon engedi, így hát ugrok az eseményekkel.
- Ma meg fogod szerezni azt a kardot – jelentem be, ifjú királyunkra pillantva.
- Ez lehetetlen.
- A legenda világos. Bárki húzza ki a kardot abból a sziklából, az lesz a király, aki egyesíti egész Britanniát.
- Évszázadok óta ott van – ellenkezik tovább. – Még senkinek sem sikerült. Mibõl gondolod, hogy én meg tudom tenni?
- Mert eddig senkinek sem volt rá akkora szüksége, hogy megtegye, mint most neked. Ez a te pillanatod. Higgy magadban!
- Talán egy kis gyakorlással...
- Nem! Most kell.
- Ha annyira fontos, miért nem te teszed meg? – morogja. Mint egy kiskutya... aranyos.
- Ne engem rángass, inkább magadat nyomd elõre – válaszolok neki. – Megvan az erõd és az intelligenciád hozzá. De ha nem próbálod meg, nem vagy a királyom.

- Ez nem volt jó ötlet - sóhajt fel mellettem Leontes.
- Kiderül minden. Várj türelmesen és meglátjuk, kinek volt igaza - pillantok rá.
Majdnem egy teljes óra, mire eljut a kardig.
Örömmel látom, mikor megfogadja az elõbbi tanácsomat és nem rángatja kifelé, hanem nagyot tol a kardon, hogy az a sziklába mélyedve szabaduljon ki, majd a nemes, õsi karddal együtt esnek lefelé. Hiába állok mellette, a sziklafalnál, az elsõ ütést nem tudom kikerülni, de mire leér, addigra sikerül annyira tompítanom az iszappal az esését, hogy nem lesz komolyabb baja, és a vérem sem indul el sehonnan, hiszen rég varázsoltam. Kay fentrõl üvölt, hogy Arthurnak baja van, és én vagyok a hibás, de figyelmen kívül hagyom.
- Leontes, kérlek, hozd Britannia új urát a kastélyba a lovadon és fektessük le, hogy pihenhessen - mosolygok a meglepetten, szótlanul, kissé sápadtan álldogáló lovagra, majd Arthurhoz lépek, és az arcára simítom ujjaimat.
Félt. Ez csak természetes, mindenki félne egy ilyen helyzetben. Ujjaim a kardra simulnak, amelyet most olyan örcsösen szorít és elmosolyodom.
Királyom...

* * *

Két nap.
Az elsõ ütésbõl ennyi idõ felgyógyulnia, addig Igraine is ideges, hiába mondom, hogy a fiának semmi baja, csak egy picit beverte a fejét. Arthur valóban jól van, kiválóan mûködik a szervezete.
Persze egy pillanatra sem mozdulok mellõle, amíg egyik reggel nyöszörögni nem kezd.
- Arthur - hajolok fölé. Hajam körénk terül, ahogy kinyitja a szemeit, azonnal tekintetemmel találkozik, de nem háköl vissza.
- Merlin... - suttogja. - Szörnyen fáj a fejem - néz rám.
- Mert beverted egy sziklába - mosolygok rá.  
- Azt hittem, nagyobb bajom lesz.
- Nem hagytam volna - simítok végig az arcán. Valóban jól van, ez jó. Mást nem próbálok felfogni abból, amit látok, hiszen minden nem tartozik rám.
- Pihenj, királyom, még egy kicsit - suttogom most én, majd felegyenesedek, de egyenesedik velem õ is, és felkel, mintha már tökéletesen lenne.

- Mester! - rohan be a szobába lélekszakadva Kimold. Elé lépek és elkapom, mielõtt összeesne, hiszen alig áll a lábán, ki tudja, honnan rohant.
- Mi történt? - kérdezem.
- A... a kõ... Mab köve - suttogja, mire összerezzenek. Arthur mellettem áll, így mindent hall, nem is hagyja szó nélkül.
- Ki az a Mab? - kérdezi azonnal.
- Ez egy olyan dolog, amivel nem terhelném felségedet - nézek rá. - Kimold, kérlek, szedd össze magad és vigyázz az urunkra, amíg én távol vagyok - mosolygok kicsi tanítványomra.
- Ne menj, mester - szorítja meg a köpenyemet. - Nem élném túl, ha bajod lenne és az országnak szüksége van rád.
- Nem lesz baj - simítok végig a homlokán.

Kimold elméjében láttam, hogy mi történt. Egy csapat bandita a kõvel támad meg nemeseket, ami ellen tennem kell valamit. A király nevében.
Arthur nem egyezett bele, hogy eljöjjek, éjszaka loptam ki magam, amikor már aludt. Azt hiszem, nagyon le fog szidni ha visszatérek, de ha sikerrel zárul a küldetésem, akkor megérte. Mab kövét el kell pusztítani...

* * *

- Mit akarsz itt, idegen? - szólal meg a tanyájukon az egyik õr.
- A vezéreteket,  Bill-t keresem - jelentem be, mire vigyorogni kezd. Feláll és elém lép, mocskos ujjaival végigsimít az arcomon.
- Mit akar egy magadfajta tõlünk? - kérdezi, és még közelebb hajol.
- Tõletek? Semmit. A vezéretekkel kell beszélnem - jelentem be, és elütöm a kezét az arcomtól. Morog, de eláll az ajtóból és be tudok lépni.
Bent egy Arthurtól fiatalabb, mocskos, fekete hajó, kissé barnább bõrû fiú ül, körülötte rengeteg nõ és férfi. Ahogy meglát vigyorogni kezd, majd int, és mindenki kimegy a helyiségbõl. Ketten maradunk, õ engem néz, én õt.
- Az asszonyom megmondta, hogy eljössz.
- Az anyámra gondolsz, - kérdezem.
- Ráé, persze hogy rá - mosolyog. - A tanítványává fogadott és nekem adta ezt - mutatja fel a tenyerében pihenõ követ, ami a közelségemre izzani kezd. A fiú szeme egy pillanatra elködösül, Mab teljesen megbabonázta. Valószínûleg azt sem tudja, hol van egészen pontosan.
- Segíteni akarok. - Hangom határozott, de a fiú felnevet.
- Segíteni?! Te?! Ne röhögtess - ordítja, majd elõkapja a kardját és elém ugrik. Nem akarok védekezni, nem kell bántanom, a fiú nem önmaga. Azonban a kard a vállamba hatol, és a kõ túl közel kerül hozzám. A vérem, ami a fiú arcára csöppent sercegni kezd, mire õ felüvölt. Mintha az elméje kitisztulna, újra a tenyerében fekvõ kõre pillant, ami azonban vörös fénnyel izzani kezd. Ordít, próbálja eldobni, hiszen a kõ már a tenyerébe ég, érezni az égett bõr és hús átható illatát, de nem tudja.
-- Se... segítség... - nyög fel, de ahogy nyúlnék érte, a szemeibõl és az orrából elindul a vér,hogy az enyémbõl is. Rémülten lépnék hátra, nem szabad, hogy szabadon engedjem az erõmet de tudom: késõ. Óvatlan voltam, ez nem Mab köve... ezzel csak az erõmet szabadítja fel. Csak kínoz engem.
- Ne... ne ölj meg... - A szemei, a véren kívül könnyárban úsznak, könyörögve néz rám, de tudom: nem tudom megmenteni. Arca egyre vörösebb, erei kiduzzadnak majd egy pillanat alatt, egy kis sikkantás után holtan esik össze a földön.
Én vértõl tacsakosan állok, a vállamban még lüktet a kard éle, amikor belépnek az emberei ismét. Ahogy meglátják földön fekvõ vezetõjüket, veszett kutyákként rontanak nekem.
A kõ hatása múlni látszik, erõm visszaszorul, de õk csak ordítanak. Azt hiszik, én öltem meg a vezérüket, és nem tehetek semmit... hagynom kell, hogy megtorolják, amit tettem.
mert én tettem.

Köpenyembõl vér csöpög, ahogy végigsétálok a folyosókon, már a kastélyban. Csend van, még csak hajnalodik, de ahogy a szobámba lépek, eloszlanak abbeli reményeim, hogy nem tudódik ki semmi.
Kimold, Kay és Arthur az ágyamon ülnek, ahogy belépek, Arthur felém ugrik és lerántja rólam a köpenyt, miközben a nevemet kiáltja. Ahogy  lerántja undorodva lép hátrébb.
- Mi... mi történt veled? - kérdezi. - Borzalmasan...
- Nem kértem, hogy várjatok rám - suttogom, majd kilépek a szobából, és egy pillanat alatt lent is vagyok az egyik cellában, Camelot börtönében. Egyelõre üres, nem raboskodik itt senki.
Nem törõdve a varázs miatt a testembõl ömlõ vérrel, a falnak dõlök.

Miattam halt meg...
Nem tudta mit tesz, csak megbabonázták, de miattam kellett meghalnia...
Folyamatosan a fiú könyörgését hallom, véres-könnyes szemeit látom. Rettegtem mindig, hogy megölök még valakit de most hogy megt9örtént tudom: soha nem mehetek Arthur közelébe. Segíteni fogom õt messzirõl... távolról. Nem hagyhatom, hogy baja essék, általam sem.

* * *

Lágy, langymeleg simogatásra kelek. Ahogy kinyitom a szemem, majdnem elmosolyodom. Arthur egy ronggyal törli a vért a testemrõl, de ahogy tudatosul bennem mennyire közel van, pánikba esek és nem gondolkodom, csak varázsolok újra, és a börtön másik felében manifesztálódom. Megint vérezni kezdek, de most csak köpn9öm kell, az alvással sikerült pihennem valamicskét.
- Merlin... - suttogja meggyötört hangon. - Mi vagy te? - kérdezi félve.
- Varázsló - vallom be. Felesleges tovább takargatni, botor módon elõtte varázsoltam ls a folyónál történtek után rájött volna mindenre elõbb vagy utóbb.
- Egész nap téged kerestelek - suttogja. - Miért nem hagyod, hogy segítsek? - Közelebb lép, de én csak leintem, és én lépek hátrébb.
- Nem lehetsz mellettem - suttogom.
- Miért nem?
- Mert aki a közelembe kerül, meghal! - kelek ki magamból kétségbeesetten. Annyira... borzalmasan szeretném, ha valaki elûzné ezt az érzést, de rettegek.
- Mirõl beszélsz? - kérdezi emelt hangon.
- Sajnálom királyom, de nem hagyhatom, hoigy a közelembe kerülj - mondom ki a számomra is kegyetlen szavakat.
- Merlin... - Egy pillanat alatt lépett elém, és már csak azt érzem, ahogy az ujjai az arcomra simulnak, de nem lökhetem el.
- Menj távolabb... - kérem, szinte könyörgök neki.
- Nem bántanál engem, igaz? - kérdezi mosolyogva. - Nem akarsz bántani engem.
- De nem tudok tenni ellene, ha bántalak - felelem, és ujjaimat az ujjaira csúsztatom. - Belehalok, ha bajod lesz miattam - nézek mélyen a szemébe. - Arthur... - suttogom megtörten Bárcsak elõznéd a fájdalmat... a fájdalmamat!

Igraine... az édesanyám határtalan szeretettel néz rám és viselkedik velem, ami megmelengeti a szívemet. Merlin utasítja az embereket, hogy készítsék elõ a vacsorát, míg Igraine elrohan valamiféle ajándékért. Merlin pedig minket fog körbevezetni.
Kay kicsit lemarad, de Merlin ezt kihasználja, és valami olyasmit mond, hogy...
- Kimold nem a szeretõm, Arthur.
Döbbenten kapom felé a fejem. Ezt hogyan...?!
- Ho...
- Lényegtelen, hogy honnan – szakít félbe. – Nem érintettem még olyan szándékkal a testét. Kimold olyan, mintha az öcsém lenne, a fiam. Valaki, aki nagyon fontos nekem.
Érzem, hogy pír ül ki az arcomra, és nem merek ránézni. Fogalmam sincs, honnan tudja, de ez...
De miért nyugtat meg, hogy a fiú nem a szeretõje?!

A szobám gyönyörû, ahogy Kayé is. Az enyémhez még egy külön kert is tartozik, ami megint csak elképesztõen szép. Itt... minden csodaszép és elbûvölõ.
Amikor Kimold jön, hogy szóljon, a vacsora tálalva van, akaratlanul is zavarba jövök egy kicsit. Remélem, õ nem tudja...

* * *

A vacsora fenséges, a hangulat remek. Bár be kell vallanom, zavarban vagyok a szolgálók hódolatától. Annyira szeretnék mindenkinek megfelelni! De félek, ez lehetetlen...
Már szinte hajnal van, mire minden beszélgetés és egyéb félbeszakad, mi pedig szinte azonnal fürdéshez indulunk, hiszen ránk férne már egy alapos tisztálkodás.

Mikor végzek, nem rézem magam álmosnak, így úgy döntök, felkeresem Merlint. A kertben találok rá, Kimolddal, de a kétértelmûség gondolata most békén hagy.
- Merlin... – szólalok meg.
Felém fordul, és a tekintete szinte perzsel, ahogy végignéz. Nos, igen... Nem akartam visszavenni a koszos ruhámat, így csak egy köpenyben vagyok.
- Beszélgetni vágysz, királyom? – mosolyodik el.
- Csak ha ráérsz...
- Neked bármikor – feleli, mire érzem, hogy újra elpirulok.
Le kéne már szoknom errõl...
A szobámba sétálunk, onnan pedig ki a teraszra, és elülünk az ottani két székbe. Nem szólalok meg, nem tudom, hol kéne kezdenem.
- Én hiszek benned, Arthur Pendragon. – Meglepve, kérdõn pillantok rá. Tényleg gondolatolvasó? – Ne legyenek titkaid elõttem – suttogja bizalmasan. – A legfõbb bizalmasod szeretnék lenni, akibe kapaszkodhatsz örömben, bánatban, de ehhez az kell, hogy mindig, minden kétségedet tudjam, minden kérdésedet ismerjem meg – néz mélyen a szemembe.

Hosszú percekig képtelen vagyok elszakadni a tekintetétõl. Hogy miért? Magam sem tudom. Egyszerûen rabul ejt a pillantása. A pillantás, ami kifürkészhetetlen és megfejthetetlen, mégis látom: megannyi titok rejtõzik benne. A szürke szempár mélyén ott kavarog valami, valami, amit tudatosan elrejt. Elrejt elõlem, elrejt mindenki elõl... Titkok, amiket talán soha nem tudok majd megfejteni. De miért akarom ennyire? Miért vonz ennyire? Mi ez a megmagyarázhatatlan valami?
Fogalmam sincs mennyi idõbe telik, mire meg tudok szólalni, de biztosan sokba.
[zene]
- Merlin... – szólalok meg. Nem veszi le rólam a pillantását, de kérdõvé változik a tekintete. – Ki vagy te?
Erre már elfordul. Halk, keserû nevetéssel fordítja el a pillantását, és tekint elõre.
- Hogyan kellene erre felelnem? – kérdez vissza, mire lassan elmosolyodok, és követem a pillantását.
- Oké, oké. Ki voltál elõttem? – kérdezem újra. – Az apám elõtt?
Valahogy érzem, hogy visszafordul felém, így én is ránézek.
- Ugyanez – feleli mosolyogva.
Hát persze, miféle más választ vártam? Újra elmosolyodom.
- Hol születtél? – próbálkozom tovább.
- Számít az?
- Nem számít, de érdekel. – Nem válaszol, csak csendben figyel. Felsóhajtok. – Elrejtõzöl – sandítok rá. – Elrejtõzöl még akkor is, ha nem vagy itt.
- Nem szándékosan teszem – mosolyog rám.
- Dehogynem – nevetek fel halkan.
- És mi van veled? – kérdez vissza, kissé félredöntve a fejét.
- Mindent tudsz rólam – vonok vállat. – Otthon. Te. Itt.
Közben felállok a székbõl, és lassan elindulok a kert felé. Nem kell hátranéznem, hogy tudjam, követi a példámat.
- De otthon – szólal meg. – Ki voltál akkor?
Halvány mosollyal húzóm végig az ujjam az egyik vörös rózsa virágán.
- Én... erõs voltam. Azt hiszem – teszem hozzá. Miközben beszélek, végig magamon érzem a tekintetét. – Konok. Naiv, tele reménnyel. Kényelmesen éltem egy jómódú családban.
- Mirõl álmodtál? – kérdezi.
- Magam sem tudom – pillantok fel az égre. – Meg volt mindenem. Szeretõ család, jó élet. Átlagos élet. Azt hiszem, nem is mertem semmirõl álmodni. Fõleg nem errõl – teszem hozzá halvány mosollyal. – Itt állok egy õsi vár gyönyörû kertjében, a trón és a korona engem vár, mindenki királyának szólít... Pedig talán még azt sem tudom, ki vagyok igazán.
Az õszinteségi rohamom még engem is meglep. Azt hiszem, ezeket a kétségeimet még magamnak sem tudtam kimondani. És most határozottan elkeserít a gondolat, hogy talán csalódást fogok okozni a népemnek. Talán sokkal jobbat akarnak nálam... Talán nem is vagyok királynak való.
Egy dologban Morgannek igaza volt: nem királyok közül való vagyok. Fogalmam sincs, hogyan viselkedik egy király... Mit eszik, mit iszik, hogyan áll, hogyan beszél. Nem tudok... semmit.
Amikor megérzem Merlin tenyerét a vállamon, mégis valami bátorító erõ jár át.
- Remek királya leszel az országnak – mondja határozottan. – Tudom.
- Honnan tudhatnád? – nézek rá a vállam felett szomorú mosollyal.
- A látomásom egy királyról szólt. Egy királyról, minden brit királyáról, aki végre békét hoz a népre. – Rövid szünetet hagy, de nincs idõm megszólalni. – És ez a látomás rólad szólt, Arthur. Ez kétségtelen.
Erre már teljes testemmel felé fordulok.
- A látomásod csalhat – ellenkezek. – Megváltozhat.
- Nem fog – jelenti ki határozottan, a szemembe nézve. – Nem hagyom.
Van valami a tekintetében, ami összezavar. Még a szokottnál is jobban. Ahogy hosszan, csendben nézünk egymás szemébe, a pillantása valahogy elsötétül... de a legkevésbé sem vészjóslóan. Sokkal inkább hívogatóan.
Anélkül, hogy tudatában lennék, mit teszek, közelebb lépek hozzá. De nem hátrál el, sõt... Õ is közeledni kezd felém. Ahogy elveszek szürke szemeiben, öntudatlanul emelem fel a kezem, és simítom az arcára. Soha nem érintettem még így... Talán senki mást sem.
De mielõtt még bekövetkezhetne valami olyasmi, ami hatalmas bûn lenne, olyan hirtelen rántja el a fejét és lép távolabb tõlem, hogy kis híján fel is borulok.
- Ne! – mordul fel emelt hangon.
- Mi a baj? – nézek rá értetlenül, zavartan, és kissé riadtan.
Nem lép közelebb, csak kissé felém hajol.
- Azok az emberek, akik közel kerülnek hozzám, megégetik magukat – suttogja vészjóslóan.
- Hogyan lettél ilyen ember? – emelem fel a hangom. – Hogyan akarsz egyáltalán a bizalmasom lenni, ha te nem engedsz magadhoz egy kicsit sem közelebb?!
Nem várom meg a válaszát. Sarkon fordulok, és visszavonulok a szobámba, jelzésértékûen becsukva magam mögött az ajtót. Részemrõl vége a társalgási estnek.

***

A másnap a legkevésbé sem úgy alakul, ahogy vártam. Elõször is: még mindig kissé bosszúsan ébredek a tegnap esti események után, Merlin viszont pont olyan, mint aki ott sem volt akkor, amikor én. És ez még inkább bosszant – viszont éppen ennek köszönhetem, hogy én is félre tudom tenni a dolgot, és jó képet vágni mindenhez. Ha õ meg tudja csinálni, akkor én is.
Másodszor: mikor Kay – a gondolataimban olvasva – rákérdez, hogy mi a helyzet a koronázással, nem egészen olyan választ kapunk, amilyenre számítottam.
- Jó is, hogy kérdezed – mosolyog rá Merlin vidáman, majd felém fordul. – Nagy feladatod van mára.
Felvonom a szemöldököm, és Kayre pillantok. Mellettünk ott áll Kimold és Leontes is – õ a személyes testõrömmé, vagy valami hasonlóvá lépett elõ –, de nem tudom, ki mit tud. Bár gyanítom, Kimold tudja, mire készül a mestere.
- Te tudod, mirõl beszél? – fordulok Leonteshez, de õ õszintén vállat von.
- Nem – feleli. – Annyit mondott, hogy szükséged lesz ránk.
Újra felvonom a szemöldököm, és Merlinre pillantok.
- Egy király elsõsorban eszmeként létezik – kezdi, miközben elindul az istállók felé. – Mi meggyõzzük az embereket, hogy higgyenek ebben az eszmében. És akkor valósággá válhat – mosolyog hátra a válla felett. – Leontesnél már ott a felszerelés, amire szükséged lesz.
- Felszerelés? – pillantok az említettre, aki értetlen arccal emel föl néhány kötegnyi vastag kötelet.
- Mirõl beszélsz? – csatlakozik Kay is.
- És hogy leszek én az „új eszme”? – kérdezem, mikor elérjük a már felnyergelt lovakat.
- Úgy, hogy megteszed a lehetetlent – néz a szemembe Merlin.

Egy vízesés. Egy hatalmas vízesés egy meredek sziklafalon. A sziklafal tetejénél, éppen a vízesés kellõs közepén pedig egy kard áll ki a sziklákból. Nem, nem egy kard... A kard.

- A rómaiak úgy hitték, hogy ez a kard Marshoz, a háború istenéhez tartozott – kezdi Merlin, miközben leszállunk a lovakról.
- Mind ismerjük a legendát – vág közbe Kay a kardot bámulva a magasban.
És ez így van. Aki kihúzza onnan az Istenek Kardját, az lesz az eljövendõ király, minden brit királya.
- Ma meg fogod szerezni azt a kardot – néz rám Merlin.
- Sok szerencsét, tesó – röhög fel Kay.
- Ez lehetetlen – rázom a fejem.
- Bárki próbálta meg eddig, meghalt – szólal meg Leontes bizonytalanul, és Merlinre pillant. – Azt hittem, azt mondtad, elsõdleges feladatunk megvédeni a királyt. Jártam azokon a sziklákon. A halálba küldöd.
Az ajkamba harapok. Hát, kösz a bíztatást.
- A legenda világos – engedi el a füle mellett Leontes szavait Merlin. – Bárki húzza ki a kardot abból a sziklából, az lesz a király, aki egyesíti egész Britanniát.
- Évszázadok óta ott van – rázom meg a fejem közelebb sétálva a vízhez. – Még senkinek sem sikerült. Mibõl gondolod, hogy én meg tudom tenni?
Merlin mellém lép, és ahogy felé fordulok, a szemembe néz.
- Mert eddig senkinek sem volt rá akkora szüksége, hogy megtegye, mint most neked. Ez a te pillanatod. Higgy magadban!
- Talán egy kis gyakorlással...
- Nem! – vág közbe. – Most kell.
- Ha annyira fontos, miért nem te teszed meg? – sziszegem közelebb hajolva.
- Ne engem rángass, inkább magadat nyomd elõre – feleli nyugodtan. – Megvan az erõd és az intelligenciád hozzá. De ha nem próbálod meg, nem vagy a királyom.
- Van egy ötletem – lép mellém Kay.

Alig negyed órával késõbb már a vízesés tövében állok. Merlin és Leontes távolabb várnak és figyelnek, Kay viszont mellettem van. Éppen egy kötelet erõsít a mellkasom köré, amivel majd közös erõvel fel tudunk húzni engem az egyik magasabb szirtre. Onnan könnyebb lesz másznom.
Együtt erõsebbek.
- Készen állsz? – szorítja meg a vállam.
Bólintok, és bátorítóan rámosolygok.

Húszpercnyi szenvedés és izzadás után felkapaszkodok a széles sziklaszirtre. Bár ebben Kay jobban elfáradhatott, azért nekem is tartanom kellett magam.
- Megcsináltuk! – kiáltom le vigyorogva, mire õ nevetve elterül a földön.
Innentõl kezdve rajtam a világ szeme. A sziklák nem túl bizalom gerjesztõek. Élesek, meredekek, és ahol víz éri õket, csúszni is fognak. De meg kell csinálnom... Muszáj.
Minden kihozok magamból, amit csak tudok. Az egyetlen szerencsém az, hogy a sziklák nagy részén lehet találni megfelelõ kapaszkodókat és támaszokat, így simán megy a mászás. Bár a karom kezd zsibbadni, még bírom. És fogom is. Kay közben bátorító kiáltásokkal bíztat, mint például „Mindjárt ott vagy!” vagy „Tovább, tovább!”. A vizes sziklákkal már pláne meggyûlik a bajom, de egy-két kisebb megcsúszásnál több nem történik – és az is csak az egyik lábammal, így meg sem ingok. De folytatnom kell. Mikor lepillantok, látom, hogy egyre több ember gyülekezik odalent, akik azt figyelik, meg tudom-e csinálni.
Úgyhogy meg fogom csinálni.

Egy örökkévalóságnak tûnõ idõ múlva felhúzom magam az utolsó sziklaszirtre is. Csuromvizes vagyok, hiszen az utolsó métereket már jóformán a vízesésben mászva tudtam csak megtenni. De a kard... A kard itt van tõlem alig egy karnyújtásnyira. Kinyúlok, miközben fél kézzel még kapaszkodok, de... Nem, nem érem el. Egyetlen esélyem van. Lendületet veszek, elrugaszkodok egy kissé...
Sikerül elkapnom a kard markolatát, és annál fogva tartom meg magam. Belekapaszkodok, felhúzom magam az egyik bemélyedéshez, ahol stabilan meg tudom támasztani magam a térdemmel, aztán mindkét kezemmel megragadom a kardot, és nekiveselkedek. Nem mozdul.
Aztán... Mintha Merlin egyenesen a fejemben szólalna meg.
- Koncentrálj, Arthur! Erõ és intelligencia...
Ahogy lepillantok, látom, hogy már egészen közel áll a sziklákhoz. Bár olyan magasan vagyok, hogy alig látom az embereket, felismerem a köpenyét és az alakját.
Aztán eszembe jut.
Ne engem rángass, inkább magadat nyomd elõre.
Mindkét kezemmel megragadom a kard markolatát, és minden erõmet beleadva a sziklába nyomom. Sikerült! A kard megmozdult, egészen belemélyedt a sziklába! Most kell kihúznom... Egy erõteljes rántás, és igen! Megvan! Kihúztam a kardot!
Csak egyetlen egy dologról feledkeztem meg: a kihúzás lendülete nem tûnik el azzal, hogy a kard kijött. Hanem még fel is erõsödik. De akkor már késõ. Csak az ijesztõ, szabadesõ zuhanást érzem, aztán egy egész testemet megrázó, éktelen fájdalommal járó becsapódás valahol...
Utána pedig tovább zuhanok, de már nem érzem sokáig. A becsapódás a tóba valószínûleg szintén fájdalmas lenne. De akkor már nem érzek semmit.
A jótékony sötétség már az elsõ becsapódás után magával ragad.

Ahogy a domboldalra nyargalok tudom, már látni Camelot dicsõ várát. Ahogy a szemem elé tárul a látvány újra elönt az izgalommal vegyes kíváncsiság: mi fog történni. Sikerülnie kell, nincs választási lehetõségünk. Ha Morgan kezébe kerül az ország, akkor végünk. Ha Lotéba, akkor visszasüllyedünk oda, amikor Uther nagyapja volt az uralkodó... sötét és buta korszak volt az. Nem szabad megismétlõdnie.
Ahogy Arthur mellém lovagolok és életében elõször elé tárul Camelot látványa,  látom felcsillanni szép szemeit, arca picit kipirul. Sokat kell tanulnia... rengeteget. De tudom: jó királyunk lesz. Segíteni fogunk és a lovagjai már biztosan ott várják.
- Camelot - mosolygok rá megerõsítésképp.




Már az udvaron vagyunk. Morgan és Lot hamarosan érkeznek, Igraine már minden bizonnyal itt van, utána körbe kell vezetnem a fiúkat. Kimoldot is elengedem majd velük külön, hiszen vannak helyek, amiket Kimold nagyon jól ismer és talán Arthurt lés Kayt is érdekelnék. Például a pék, ahol Kimold mindig vagyonokat költ...  
- Gyerünk. Az emberek várnak - mosolygok Arthurra. Meglepõdik, de ahogy vezetni kezdem a nagyterem felé, hangját sem hallom, teljesen belefeledkezik Camelot nézegetésébe. Hát, úgyis meg fog ismerni minden pici szegletet, nem hiába ide hoztam, neki ez lesz a központja.

- Camelot nagy csarnoka – mutatom be neki a helyet, mikor belépünk. Olyan aranyosan kezd nézelõdni, mintegy újszülött kiskutya, alig van szívem kiszakítani a bámészkodásból, de muszáj haladnunk, Morgan elõtt biztosnak kell lennie. Észrevétlenül Kimoldra pillantok, hozza gyorsan a palástot, mire el is siet, azt ugyanis az én szobámban tároljuk, ahova csak az tud belépni, akit én akarok, és Kimold az egyik. - Ismerd meg azokat, akik hûséget esküdtek neked - szólalok meg, mikor a lovagok belépnek a terembe.
- Ulfius!
- Leontes!
- Brastias!
- Pelinor!
- Apád nagyszerû vezetõ volt. A hûségünk mostantól a tiéd. Parancsaidra cselekszünk. Készen állunk megvédeni a Pendragon-vérvonalat.
Jó emberek, ügyes harcosok. Vakon bíztak Uther parancsiban, tisztelnek engem, így mikor bejelentettem, hogy két hét és bemutatom nekik az új királyt, örömmel fogadták a hírt. Akkor is tudták: rossz uralkodót, arra nem érdemes embert nem hoznék ide.
- Sosem ismertem Uthert – szólal meg Arthur. – De ha õ ekkora lojalitást tudott inspirálni, akkor alázattal állok elétek, és megteszek bármit, amit tudok, hogy igazoljam a hûségeteket.
- A szolgáid vagyunk – hajt fejet Leontes.
- Õk a szövetségeseid – mondom.  – Az ellenségeid sokkal többen vannak.
- Még valami, amit korábban elfelejtettél említeni – pillant rám. Nos, nem rémítem meg az elsõ egy hétben, az biztos. Nem kell tudnia, mennyire nehéz helyzetben ül a trónra. - Lot, Lothian és Orkney királya. Cornwall új hercege. Nentes, Skócia és Carados királyai. Idehívattam mindannyiukat.
- Hogy mit csináltál?
- Így mindannyian elismerhetnek téged, mint Uther Pendragon törvényes, igazi örökösét.
- És mi van, ha nem teszik? – szól közbe Kay. Nem mernének tiltakozni. Ha bizonyítom, hogy Arthur Uther törvényes örököse, egyetlen fia, és így a király, akkor már nem tehetnek semmit.
- Muszáj nekik. És most, mielõtt még körbevezethetnélek titeket, azt hiszem, fogadhatjuk is elsõ vendégeinket.
- Tessék?! – pillant rám döbbenten Arthur.
- A nõvéred hamarosan megérkezik. Biztosnak kell lenned elõtte.
- És mi van, ha nem vagyok az?
- Annak kell lenned.
- És mi van, ha tévedek?
- Az nem lehet... Most pedig öltözz.

Nem sokkal késõbb Arthur a palástban, a trónjában ül, mikor megjelenik Morgan, Lot lés egy seregnyi katona. Sejtettem, készülnek rá, hogy mi van akkor, ha nem Arthur Uther fia. Mellékes az az önteltség, amivel biztosak abban, hogy ha nem is így lenne, akkor is rájönnének. Nem kenyerem a hazugság, de ha akarnám, könnyedén megtehetném, hogy félrevezetem õket.  
- Nem – szólal meg Morgan..
- Õ Uther fia. Van bizonyítékom.
- Atyámnak nem volt törvényes fia! Tudtam volna róla.
- Ez nekem is legalább olyan furcsa, mint neked... De amikor...
- Beszél is! – szól Morgan gúnyosan. – Milyen bájos, beszél... De nem trónörökös.
- Dolgozhatunk együtt azért, hogy megtiszteljük az apánkat.
- Te nem ismerted az én apámat. Nézzenek csak rá! Még csak nem is egy meggyõzõ trónkövetelõ. Nem királyoktól származol, fiú. Csak a pórnéptõl. Mennyit ígért neked a varázsló?
- Nem ígért nekem semmit!
- Miért csinálod ezt velem? – kérdezi tõlem Morgan.
- Ez nem személyes. Az országért van. Persze még húzódik a vita, mert muszáj húzódnia, akkor nyugszanak meg a kedélyek, amikor feltûnik Igraine, és elindul a fia felé. Már könnyesek a szemei mikor meglátja, hiszen a tekintetük ugyanaz. Ugyanolyan szépek a szemeik, arcuk néhány vonása is hasonló.
- Ez az a fiú, akit elvettem tõled, mikor megszületett? – kérdezem a nõt, mikor már Arthur elõtt áll.
- Igen – jelenti ki Igraine. – Igen, õ az... Õ Uther fia. Az én fiam – suttogja boldogan, pityeregve.
- Bassza meg – szólal meg Lot, aztán elindul kifelé.
- Úgy gondoljátok, ezzel vége? – néz ránk Morgan.
Nem... biztosan nincs vége.

Ahogy elvonulnak Lot katonái és Morgan is, Igraine még mindig fiát nézi.
- Mennyire szép vagy - suttogja elérzékenyülten. - Az én kicsi fiam...
- Erre még lesz idõ - mosolygok rájuk. - Kimold, készíttesd elõ a vacsorát, bõséges legyen, én körbevezetem a királyt és lovagját - pillantok Kay felé. Igraine, mintha most venné csak észre, felé kapja a tekintetét.
- Te ki vagy? - kérdezi kedvesen mosolyogva.
- Kay testvére, az én szüleim nevelték - feleli Kay kicsit megszeppenve. Igraine mindenkit gyorsan elvarázsol kedvességével és szépségével, akár a fia.
- Szóval a te szüleidnek kell megköszönnöm, hogy felnevelték az én kicsi fiamat - szorít rá Arthur kezére. - Amint lehet, hozasd ide õket - pillant felém.
- Értettem úrnõm - hajolok meg picit mosolyogva. - Most menjünk, királyom.
- Én elõkészítem az ajándékomat - mosolyog töretlenül, könnyes szemekkel Igraine, majd feláll és elindul kifelé.
- Indulhatunk, felség? - pillantok sejtelmesen vigyorogva Arthur felé, mire picit elpirul, beharapja alsó ajkát, majd bólint. Nyújtom neki a kezem, hogy felsegítsem, és el is fogadja. Ahogy összeér a bõrünk, bevillan, hogy mik jutnak eszébe... buta fiú. Elõre megyek vele, amíg Kay utolér minket, és ránézek.
- Kimold nem a szeretõm, Artur - pillantok rá.
- Ho...
- Lényegtelen, hogy honnan - szakítom félbe. - Nem érintettem még olyan szándékkal a testét. Kimold olyan, mintha az öcsém lenne, a fiam. Valaki, aki nagyon fontos nekem. - Kicsit megint elpirul, mire mosolyognom kell. Nem lesznek titkaid elõttem, Arthur. Bár azt nem tudom, miért zavarta õt a gondolat, hogy együtt alszunk. Épp annyira nem tudom, amennyire õ, még csak sejteni sem merem, hiszen az is bûn.

- Ez itt a hálószobád - lépek be Arthur szobájába, nyomomban Kay-el, neki is tudnia kell, hogy hova mehet az öccséhez.
- Ez... ez... - kezdene bele.
- Nagyobb, mint az otthoni ház - nyög fel Kay.
- Valóban - mosolygok rájuk. - Itt fogadhatod a személyes vendégeidet is, akiket nem akarsz a mi szemünk elé tárni, ez a terasz a kertbe vezet - nyitom ki az ajtót. A kert gyönyörû, virágzik minden lassan. - Az az út a kapuhoz vezet - mutatom meg a kis ösvényt a fák mellett.
- Ez nagyon szép - gyönyörködik õszintén Arthur. Valamiért eszembe jut egy kósza gondolat: negyedannyira nem gyönyörködtetik a szemem a virágok színes szirmai, mint az õ mosolygó arca.
De erre nem kellene gondolnom... de olyan nehéz. Hiszen fiatal, szép, különleges és veszélyesen vonzó.
- Merlin - szólít meg Arthur. - A ti hálótok hol van?
- Az enyém nem sokkal a tiéd mellett, Kay szobája az enyémtõl egy kicsivel távolabb, Kimoldé mellett. Menjünk tovább, megmutatok sorban mindent - ajánlom fel és már indulunk is.

- Ez tényleg egyedül az enyém? - kérdezi hitetlenkedve Kay.
- Szeretnél talán osztozni rajta egy bájos szolgálólánnyal? - kérdezek vissza felvont szemöldökkel.
- Idõvel, Merlin, idõvel - nevet fel a lovag.
Hirtelen ér utol minket Kimold is. Ahogy Arthur ránéz, picit zavarba jön, látni rajta, bár Kimold nem nagyon érti az okot.
- Királyom, Merlin, Kay - hajol meg picit. - Kész a vacsora, a szolgálók epekedve várják, hogy megismerjék fiatal királyunkat - mosolyog Arthurra.
- I... igen, megyek - dadogja zavartan. Tudom, egyelõre minden új találkozástól fél. Õ tipikusan az az ember lehet, aki mindenkinek elsõre meg akar felelni, királyként viszont már az elõtt megfelel, hogy látják, hiszen mindenkinek kötelessége. Pláne a koronázás után.
- Igraine úrnõ is a kertben vár, ott teríttettem, az idõ kellemes és nem látszanak felhõk - pillant rám Kimold. Mostanában azt tanulja, hogy érezze meg az idõjárás változást. Az ablakhoz lépek, kinézek, és tényleg, sehol egy felhõ, és nem érezni készülõ esõ szagát, így büszkén bólintok. Nagy mágus lesz egyszer õ maga is, hiszen ügyes és a halálig hû Arthurhoz, ami még jól jöhet, bár hiszem, hogy soha nem kerül rá sor.

* * *

- Vacsora után elmehettek tisztálkodni mindketten, reggelre egy szabót hívattam, hogy vegye le a méreteiteket és készítsenek nektek ruhákat - ismertetem a részleteket. - Aztán körbenézhetünk a városban is, utána nekem dolgom lesz, így Kimold vezet majd titeket egy darabon. - Nem, nem lesz dolgom, de szeretném, ha elfogadnék a tanítványomat, hiszen fiatal õ is, talán épp annyi idõs lenne a varázslói vére nélkül mint Arthur, így viszont hozzám hasonlóan lassan öregszik.
- Sok szép és kellemes helyet ismerek, királyom - vigyorog rá Kimold. - Bizonyára tetszeni fognak neked is.
- Biztos vagyok benne - mosolyog rá vissza Arthur.
Öröm nézni õket, és ahogy meglátom a hosszú asztal mellett ülõ Igraine mosolygós arcát, mikor közeledünk tudom, jól döntöttem. Jó barátom az úrnõ, sokat beszélgetünk.

A vacsora fenséges, mint mindig. A szakácsok királyuk érkezésére mind felvonultak és a legfinomabb ételeket mutatták meg nekünk. A szolgálók egytõl-egyig, Arthur kérésére be is mutatkoztak nekik. Arthur személyes öltöztetõje, egy fiatal fiú mondjuk majdnem elájult, mikor Arthur megköszönte neki a szolgálatait, elõre is. Ez nem volt eddig szokás, bár Uther remek király volt, és hitt a népében, nem bántotta a szolgáit, sosem köszönt meg nekik semmit. De Arthur más, õ onnan jött, ahonnan ezek az emberek, így vér szerinti anyja is büszkén nézi, miközben beszélget a szolgákkal.
Mivel vannak jópáran, a dolog elhúzódik, és jócskán hajnalba nyúlik az idõ, mire mindennel végzünk és a fiúk elmennek tisztálkodni.
Kimold megáll mellettem a kertben, miközben a holdat nézem.
- Ma megingott az erõm - suttogja.
- Mi történt?
- Nem tudom... az egyik szolgáló leejtett egy tányért miközben készítettük elõ a vacsorát és megrémültem. Ijedtemben befagyasztottam egy kancsó vizet, de elkezdett folyni a vér az orromból... rémisztõ volt. - Megsimogatom a haját.
- Semmi baj, majd megtanulod, hogy nem szabad megijedni. De most egy darabig akkor se tegyél semmit mágiával, ha muszáj. Inkább szólj.
- Merlin... - hallok meg magam mögött egy halk hangot. Arthur...
Megfordulok, és nyelnem kell egyet, hiszen szõke haja még picit nedves, a kései hold fénye csillog rajta, testét csak egy vékony köpeny fedi.
- Beszélgetni vágysz, királyom? - kérdezem mosolyogva.
- Csak ha ráérsz...
- Neked bármikor - mondom, mire picit elpirul.
Amikor már a szobájában vagyunk, a teraszon ülünk le az ott kitett két kis székre. Nem tudom, milyen kétségek kínozzák, de látszik az arcán, hogy baj van.
- Én hiszek benned, Arthur Pendragon. - Felém kapja a fejét, kérdõ tekintettel nézve rám. - Ne legyenek titkaid elõttem - suttogom. - A legfõbb bizalmasod szeretnék lenni, akibe kapaszkodhatsz örömben, bánatban, de ehhez az kell, hogy mindig, minden étségedet tudjam, minden kérdésedet ismerjem meg - nézek mélyen a szemeibe.
Ezek a szemek...
A vesztemet okozzák majd egyszer, tudom...

Merlin valami gyógynövényt tesz a sérülésemre, ami szerencsére nem is csíp. Azt mondja, pár órát legyen rajta, aztán már indulunk is. Be kell hoznunk a lemaradást.


Napnyugta elõtt vágtázni kezdünk, kénytelenek vagyunk, ha idõben oda akarunk érni. Ám végül gond nélkül elérjük a város kapuját, és bebocsátást is nyerünk. Nem egészen rétem, hova tartunk, hiszen már két fogadó mellett is elhaladtunk, de bízom Merlinben, és abban, hogy tudja, mit akar.

* * *

Ezúttal szegényes fogadó helyett egy elõkelõbb, nemesi helyre érkezünk. Egy cseppet sem szimpatikus úrral az élén, aki durván fellök egy szerencsétlen, törékeny szolgálólányt. Merlin viszont azt sem engedi, hogy segítsünk a lánynak felkelni a földrõl. Még egy potenciális lakó-jelölt Camelotba...
A férfi ráadásul plusz fizetséget kér, mert állítólag Merlin egyik vendége már megszállt itt. A kérdést viszont magamban tartom, míg leadjuk a lovakat, csak utána kérdezek rá.
- Merlin, ki az a vendég? – lépek mellé.
- A neve Kimold – feleli, miközben odaérünk a szobákhoz. – Az elsõ szoba az enyém. A második Arthuré, a harmadik Kay, a tiéd. Foglaljátok el, vegyétek le a köpenyeket, majd gyertek le az udvarra, ott beszélünk.
Bólintunk, és elfoglaljuk a kiosztott szibákat... Én viszont legnagyobb megdöbbenésemre egy fiatal, hosszú fekete hajú fiút találok odabenn.
- Ki... ki ez? – kérdezem, ahogy Merlin belép.
- Szobát cserélünk – suttogja. – Menj az elsõbe, és senkinek ne szólj, Kaynek sem.
- Jó, de ki ez?
- Az udvaron elmondom, siess – tol ki a szobából.
Hát ez... roppant érdekes. És bosszantó.

* * *

Kayyel együtt megyünk ki az udvarra, de persze elmondom neki, mi történt. Nem azért, hogy szembeszálljak Merlinnel, hanem azért, mert bízom a bátyámnak, és mindent megosztunk egymással. Az udvaron már ott áll Merlin és a fiú, valamint a terebélyes nemes is.
- Mit parancsol, Merlin mester? – hajlong, mint egy elhízott szalmaszál.
- Egy nyugodt helyet, ahol nyugodtan lehetek a fiúkkal – feleli Merlin, mire a férfi arcára olyan mosoly ül ki, amit inkább nem szeretnék érteni.

Végül a rózsakertbe sétálunk.
- Szóval ki ez? – kérdezi Kay már sokadszorra.
- A nevem Kimold - mutatkozik be a fiú. – Merlin tanítványa vagyok, egyben jobb keze és segítõje abban, hogy urunkat a trónra juttassa – mondja, majd féltérdre ereszkedik elõttem. – Fogadd sírig tartó hûségem, királyom.
Megszeppenve pillantok Merlinre, de õ csak biccent.

- Köszönöm – szólalok meg néhány másodpercnyi szünet után. – Köszönöm, Kimold.
Amikor felpillant, én bólintok, õ pedig felegyenesedik.
- Kimold már az apádhoz is hûséges volt – néz rám Merlin. – És õ segített elõkészíteni minden Camelotban.
- Mindent? – kérdezi Kay. – Mi mindent?
- Camelot vára szinte csak egy rom volt egykor – mosolyodik el Merlin szelíden. – Uther elkezdte ugyan újjáépíteni, de továbbra is személyzet- és bútorhiányban szenvedett.
- Egy rom? – kérdezem meglepve. – Akkor hogyhogy oda tartunk? Mi van Uther kastélyával?
- Õsi erõ lakozik Camelotban – feleli Kimold. – Még a rómaiak építették.
- Jó a fekvése és remekül meg van erõsítve – teszi hozzá Merlin. – És az apád várában most egyébként is Morgan tartózkodik.
- Morgan? – vonom fel a szemöldököm.
- Apád lánya az elsõ feleségétõl – feleli titokzatos mosollyal. – A féltestvéred.
Megszeppenve nézek rá. Még egy dolog, amit elfelejtett említeni.

Nem sokkal késõbb visszatérünk a szobáinkba. Merlin még hozatott az unszimpatikus férfivel élelmet, amit elegendõ lesz mindannyiunknak ma estére, és még holnapra is bõven. Ez némi plusz pénzt is jelentett persze, de nem számít. Hamarosan Camelotba érünk.
Hamarosan király leszek...
Vajon meg tudom majd állni a helyem?

Nem tudok aludni.
A szoba nagyobb, tisztább és kényelmesebb, mint a kis falucskában, az ágy is sokkal puhább, és még fûtés is van, de... Egyszerûen nem hagy nyugodni a látvány, hogy Merlin és Kimold ismét együtt tértek vissza Merlin szobájába.
Együtt fognak aludni? Miért? Mi van köztük? Talán... Lehetséges lenne, hogy Kimold több mint puszta tanítvány?
Csak tudnám, miért foglalkozok én egyáltalán ezzel.

***

Másnap reggel viszonylag korán elindulunk, hogy idõben odaérjünk. Bár innen állítólag már viszonylag közel vagyunk.  A Merlinnel kapcsolatos cseppet sem illendõ – vagy egyáltalán érthetõ – gondolataimról szerencsére sikerült megszabadulnom az éjszaka folyamán, most pedig már szinte eszemben sem jut.
Sokkal fontosabb dolgokra kell most koncentrálnom. Ha elérjük Camelotot, végleg megváltozik az életem. Bár egyelõre még nem vagyok benne biztos, hogy ennek most örülök-e, vagy éppen ellenkezõleg.

Egész nap lovagolunk, nem nyaktörõ, de azért viszonylag gyors iramban, és alig tartunk lélegzetvételnyi pihenõket. Ez fárasztó, fõleg a lovaink számára, de tudom: kifizetõdik majd. És ezen sejtésem beigazolódni látszik, amikor is Merlin valamikor késõ délután megállítja a lovát. Mellé léptetek, és követem a tekintetét.
A domb tetején egy lenyûgözõ vár magasodik. Hatalmas és tekintélyt parancsoló, magas tornyokkal és falakkal. Innen is megállapítható, hogy a falai milyen vastagon épültek az alkotó szürke kövekbõl.
- Camelot – mosolyog rám Merlin.
Visszamosolygok rá, aztán újra indulásra ösztökéljük a lovainkat, és a vár felé vesszük az irányt.

Miután letettük a lovakat az udvarban, Merlin felénk fordul.
- Gyerünk – mondja mosolyogva. – Az emberek várnak.
Meglepve nézek rá, de mielõtt még bármit is kérdezhetnék, elindul. Engedelmesen követem, kíváncsian szemlélve közben a környezetet. Mellettem ott jön Kay, mögöttünk pedig Kimold zárja a sort. Merlin bevezet minket az épületbe, de a csarnokba vezetõ hatalmas ajtótól elkanyarodik, és egy hosszú folyosón halad tovább, ami egy teljesen átlagos ajtóban végzõdik. Kinyitja, besétál rajta, mi pedig követjük.
- Camelot nagy csarnoka – mondja, miközben belépünk.
Ámulva nézek körül. Egy legalább hat, de inkább tíz méter belmagasságú helyiségbe érkeztünk. Díszes oszlopok állnak körben, az oszlopok között boltívek, mögöttük pedig egy vékony terület egy jóval alacsonyabb fal alatt. Az egész helyiség hatalmas, meg sem tudnám becsülni, milyen hosszú. Felnézve boltíves mennyezetet, és háromemeletnyi folyosót lehet látni. Gyönyörû.
Csak arra figyelek fel, hogy Merlin hozzám fordul.
- Ismerd meg azokat, akik hûséget esküdtek neked – mosolyog rám.
Meglepve pillantok elõre. Legalább harminc harcos lép be a terembe, és egymás után szólalnak fel.
- Ulfius!
- Leontes!
- Brastias!
- Pelinor!
Ez a négy férfi van a legdíszesebben felöltözve. Õk lehetnek a többi harcos vezetõi. Végignézek rajtuk, miközben a Leontesként bemutatkozó harcos elõrelép.
- Apád nagyszerû vezetõ volt – mondja. – A hûségünk mostantól a tiéd. Parancsaidra cselekszünk. Készen állunk megvédeni a Pendragon-vérvonalat.
Még mindig annak hatása alatt állok, hogy ez a sok katona mind azért jött ide, hogy hûséget esküdjön valakinek, akit még soha nem is láttak, nem ismernek, és valószínûleg még csak nem is hallottam róla. De Merlin várakozó mosolyából ítélve most határozottan mondanom kéne valamit.
- Sosem ismertem Uthert – szólalok meg. – De ha õ ekkora lojalitást tudott inspirálni, akkor alázattal állok elétek, és megteszek bármit, amit tudok, hogy igazoljam a hûségeteket.
- A szolgáid vagyunk – hajt fejet Leontes.
Aztán mindannyian egy emberként ereszkednek térdre, és hajtanak fejet elõttem.
- Õk a szövetségeseid – szólal meg Merlin. – Az ellenségeid sokkal többen vannak.
- Még valami, amit korábban elfelejtettél említeni – sandítok rá.
- Lot, Lothian és Orkney királya – kezdi, miközben a katonák felegyenesednek. – Cornwall új hercege. Nentes, Skócia és Carados királyai. Idehívattam mindannyiukat.
- Hogy mit csináltál? – kérdezem elképedve.
- Így mindannyian elismerhetnek téged – teszi a vállamra a kezét –, mint Uther Pendragon törvényes, igazi örökösét.
- És mi van, ha nem teszik? – szól közbe Kay aggódva.
- Muszáj nekik – feleli Merlin egyszerûen. – És most, mielõtt még körbevezethetnélek titeket, azt hiszem, fogadhatjuk is elsõ vendégeinket.
- Tessék?! – döbbenek meg.
- A nõvéred hamarosan megérkezik – feleli felháborítóan nyugodtan. – Biztosnak kell lenned elõtte.
- És mi van, ha nem vagyok az?
- Annak kell lenned.
- És mi van, ha tévedek?
- Az nem lehet – von vállat. – Most pedig öltözz.
Értetlenül nézek rá, de ekkor Kimold lép mellém. Észre sem vettem, hogy eltûnt... Most viszont egy köpenyt tart a kezében. Egy királyi köpenyt, ami minden bizonnyal Utheré volt. Vérvörös, a hátán ott a fekete sárkány-szimbólum, a vállrésze prémmel van lefedve, és a mellkasomon két lánc tartja össze. Ideje a gyors lelki felkészülésnek...

Merlin mögöttem áll, a jobb oldalamnál, Kay pedig szorosan mellettem baloldalon. A katonák – a lovagjaim – pedig körbeállnak minket. Alig néhány másodperc múlva megjelenik az elsõ alak a nagyterem hatalmas, immár nyitott ajtajában. Egy nem túl magas, karcsú nõi alak, hosszú, barna hajjal. Hosszú, szürke ruhát visel, nyakában és fülében arany ékszerek, fején szintén arany, kövekkel díszített tiara, vállán fekete prém.
Ez biztosan Morgan.
- Ez a nõvéred? – hajol a fülemhez Kay vigyorogva.
Engem az viszont sokkal jobban leköt, hogy egy idõsebb, szakállas férfi követi, páncélban, szintén prémes köpenyben. A férfi mögött pedig megannyi harcos. Viszont nem kell sok idõ, hogy kikövetkeztessem, ki lehet az... Elég ránéznem a harcosok öltözékére, hogy kiszúrjam a kék-szürke színeket. Nemcsak élesen elüt az én harcosaim fekete-vörösétõl, hanem még ugyanaz is, mint a minap a támadómon. Ez pedig az a bizonyos Lot király lesz... De mi dolga neki a nõvéremmel?!
Míg Lot biztos távolban az egyik oszlopnak dõl, Morgan idõközben elém sétál. Már éppen megszólalnék, vagy rámosolyognék, hiszen testvérek vagyunk, vagy mi... Õ viszont olyan lenézõ és gyûlölködõ tekintettel mér végig, hogy a mosoly belém fagy. Aztán elindul, és egyszerûen lassan körbejár. Mint valami prédát. De amikor még hirtelen felém is szagol, elhajolok tõle. Ez megõrült?!
Aztán, amikor visszaért velem szembe, még mindig engem nézve elmosolyodik.
- Nem – szólal meg.
- Õ Uther fia – szólal meg Merlin nyugodt hangon. – Van bizonyítékom.
- Atyámnak nem volt törvényes fia – néz rá Morgan. – Tudtam volna róla.
- Ez nekem is legalább olyan furcsa, mint neked – szólalok meg. – De amikor...
- Beszél is! – fordul vissza felém Morgan negédes mosollyal. – Milyen bájos, beszél... De nem trónörökös.
- Dolgozhatunk együtt azért, hogy megtiszteljük az apánkat – mondom.
- Te nem ismerted az én apámat – hajol közelebb Morgan. – Nézzenek csak rá! Még csak nem is egy meggyõzõ trónkövetelõ. Nem királyoktól származol, fiú. Csak a pórnéptõl. Mennyit ígért neked a varázsló?
- Nem ígért nekem semmit – sziszegem.
Morgan Merlinre pillant, és lassan felé sétál.
- Miért csinálod ezt velem? – kérdezi.
- Ez nem személyes – vonja össze a szemöldökét Merlin. – Az országért van.
- Ez az én születési elõjogom – jelenti ki Morgan.
- Tényleg? – kérdezi Merlin nyugodtan. – Meg kellene kérdeznünk az édesanyját, Igraine királynõt – int a fejével az oldalsó bejárat felé.
Morgan és én egyszerre kapjuk oldalra a pillantásunkat. Újabb nõ sétál be a terembe. Gyönyörû ruhába öltözve, hozzáillõ köpennyel, és bár a haja szintén hosszú és barna, és tiarát is visel, az ékszerei egyáltalán nem olyan kirívóak, mint Morgané. Igraine.
És a tekintete is egészen más. A tekintete, ami most... csak engem figyel.
- Gyermektelenek voltatok – mondja Morgan értetlenül.
- Sosem beszéltem errõl – szólal meg a nõ, Igraine, az anyám halkan.
- Ez egy másik férfi fattya – emeli fel a hangját Morgan, miközben fenyegetõen felé lép. – Nem az apámé. Tudtam volna róla!
- És mégsem tudtál – néz rá Igraine nyugodtan, majd zavartalanul folytatja az útját felém.
Mire elém ér, már könnyesek a szemei... A szemei. Bár a haja barna, a szemei... Pontosan ugyanolyan kékek, mint az enyém. És bár halovány emlékfoszlányom sincs róla, mégis... ahogy ránézek, tudom: õ az édesanyám. És tudom, hogy õ is tudja.
Még egy lépést tesz felém, és kicsorduló könnyekkel fogja kezei közé az arcomat.
- Ez az a fiú, akit elvettem tõled, mikor megszületett? – szólal meg Merlin.
- Igen – jelenti ki Igraine. – Igen, õ az... Õ Uther fia. Az én fiam – fogja kezei közé az enyémet, én pedig bátorítóan megszorítom vékony ujjait.
Merlin nem is mond többet, csak a szokásos mosolyával az arcán visszafordul Morganhez.
- Bassza meg – szólal meg most elõször Lot, aztán már el is löki magát az oszloptól, és kifelé indul.
- Úgy gondoljátok, ezzel vége? – néz ránk Morgan.
Aztán sarkon fordul, és bosszúsan kivonul, a harcosokkal együtt.
Hát... azért nem egészen erre számítottam.

Éjszaka hozzám bújva alszik. Nem érzek különösen semmit, csak a jéghideg testét, ami remeg, mikor összebújunk, de lassan felmelegszik az enyémtõl. Hallgatom kedves szuszogását, és beleszippantok a hajába. Milyen kellemes illata van, pedig napok óta nem tisztálkodott õ sem rendesen.

Reggel kicsit kimegyek sétálni, hiszen még alszik a ház népe. Igyekszem kerülni a falusiakat, így erdõbe megyek megkeresni Kayt, akit megtalálok, de szintén alszik, és nem látom értelmét felkelteni, így visszaindulok. Lassan, pici kerülõvel, hiszen jól esik a kora hajnali, kissé még csípõs levegõ és a harmatcseppek táncának látványa.
Mikor visszaérek, Arthur épp a ház urával és annak feleségével beszél kérve õket, ha baj van, keressék fel Camelot várát. Mosolyogva állapítom meg újra: remek király lesz belõle, amint igazán felnõ ahhoz, hogy vezesse a népet.

Egész napi lovaglás után egy réten szállunk meg. Arthur egész nap gondterhelt, neki is jót tesz picit a friss levegõ, Kay láthatóan élvezi a szabad ég alatt töltött éjszakákat, nekem meg teljesen mindegy és mivel tiszta, nyugodt éjszakának ígérkezik, nincs ellenvetésem sem és nem kell barlangot sem keresni. A lovaknak van fû bõven, mi is eszünk kicsit a tûz mellett, majd fatörzseknek dõlve ér utol mindhármunkat az álom. Én persze csak pihenek, hiszen nem feltétlenül akarok aludni, valakinek ébernek kell maradnia, hogy akár egy farkas neszezésére is felkeljen. Nagy késlekedés lenne, ha egy lovat elragadnának az erdei állatok, a mi életünkrõl nem is beszélve.  

Indulás elõtt még megnyugtatom Arthurt, hogy estére már rendes szállásunk lesz, azonban nap közben még meg kell állnunk, hiszen Kay-nak sikerült megfáznia az éjszaka alatt. Ha a városba érünk, majd kérek neki némi gyógynövényt, amiben megfürödhet, akkor biztosan elmúlik a problémája. Arthur sétálni indul a nyugodt réten, de rossz érzésem van... viszont nem követhetem mindenhova.

Fém csikorgására, majd Kay rémült üvöltésére riadok meg, és azonnal feléjük veszem az irányt. Arthur támadója már épp menekülõre fogta a dolgot, Kay utána, így én Arthur után nyúlok és magam felé fordítom teljesen.
- Jól vagy? – kérdezem aggodalmas hangon. Nem veszíthetem el ilyen gyorsan. Mától egy lépést sem tehet nélkülem vagy Kay nélkül, ez biztos.
- Persze – feleli.
- Elég mély – jegyzem meg, megvizsgálva a sebhelyet, ami arcán húzódik. – De túlélhetõ.
- Erre magam is rájöttem...
Mosolya összezavar egy pillanatra, elveszek gyönyörû szemeiben és nem tudok megálljt parancsolni magamnak. Ajkaim szomjazzák ajkainak érintését, hiába üvölt agyam, hogy tilos, hogy nem szabad, hogy csak bántanám, nem tudok ellenállni.
De legnagyobb szerencsénkre visszaér Kay.
- Elmenekült.
- Nem is baj – szólok fel.
- Hogy érted, hogy nem baj? – kérdezi Arthur.
- Lot király egyik csatlósa volt. Az õ színeit viselte. Ha baja esett volna, és rájönnek, hogy a te hibádból történt, nem éled meg, hogy király legyél. Gyerünk! Teszünk valamit a sérülésedre, aztán indulnunk kell. Nincs vesztegetni való idõnk.

Amikor találok egy megfelelõ fajta gyógynövényt, letépek egy nagyobb levelet, majd visszasietek hozzájuk. Szó nélkül ülök le, picit megtöröm a levélkét, hogy levet eresszen, majd Arthurhoz lépek és az arcára teszem, majd rá is erõsítem.
- Pár órát legyen rajta. Kitisztítja a gyulladást és nem is csíp, aztán levesszük és hagyjuk gyógyulni - nézek rá. Ahogy végigsimítok a bõrén a seb mellett, megint ugyanaz a furcsa érzés kerít hatalmába, ami korábban, így azonnal el is lépek, hiszen Kay itt áll mellettünk, és én sem... nem. Nem is arról lenne szó, hogy nem akarnám, csak nem szabad. Egyenesen tilos. Nekem legalábbis mindenképp.

- Merlin, Arthur arcán már három órája van rajta a növény - szól hátra Kay.
- Azt figyelted? - kérdezi az említett.
- Csak feltûnt - morogja, de azért halványan mosolyog.
- Rendben, akkor egy percre megállunk, de Kay, te le se szállj, csak leveszem a növényt és megyünk is.
- Estére így is a városba érünk? - kérdezi halkabban Arthur, ahogy mellé lépek. Egy kis vizet öntök a köpenyem egy tiszta részére és azzal törlöm kicsit át a seb szélét, miután ledobtam a földre a növényt.
- Vágtával, de igen - felelem. - Behozzuk a lemaradást, ne izgulj. Idõben Camelotba viszlek - szorítom meg a vállát kissé.
Neki nem mondom, hogy addigra minden bizonnyal Lot és Morgana is tudomást szereznek az érkezésérõl.
Lot ugyanis Uther legnagyobb riválisa volt, és mivel Morgana feltûnõen akarja a trónt, gyanítom, szövetkezni fognak. Bár nem értem, hogy annak a boszorkánynak hogy van gusztusa Lot vén, ráncos testét érinteni.


Végül tényleg vágtázunk. Naplementekor kezdjük, hiszen muszáj, ha idõben oda akarunk érni Camelotba, és nem egy fél napos csúszással, akkor mindenképp. Kimold meg fog rémülni, ha a megbeszélt idõpontban nem leszünk a fogadóban.
- Merlin, hallasz? - üti meg a fülem gondolataim tengerén át Kay hangja.
- Most már igen - pillantok rá, miközben mellé vágtatok lovammal.
- Mikorra érünk oda? A lovak sem bírják örökké.
- A tiétek talán nem - célzok paripámra, akivel akár egy teljes napig is vágtázhatok folyamatosan, akkor is bírja másnap. Izmos, kemény állat, soha nem hagynám elmenni magamtól. - Ott már látszanak a város tornyai - mutatok a megfelelõ irányba. - Még egy kanyarosabb rész és ott leszünk - felelem és elõre indulok. Valamivel elõttük vagyok végig, amíg a város kapujához nem érünk. Az õr gond nélkül enged be minket, hiszen nem látszunk haramiáknak, és meg is fizettem neki az egy aranyat, amit kért.

Ahogy haladunk az elõkelõ utcákon, Arthur nyargal mellém.
- Már két megfelelõ fogadó mellett elhaladtunk - hívja fel rá a figyelmemet.
- Találkozónk van egy bizonyos helyen, ott fogunk megszállni.
Tervem része ugyanis megmutatni Arthurnak a másik oldalt. Látta a nyomort, a félelmet, a rettegést és az õszinte hálát, most megmutatom neki a gazdag, képmutató nemeseket is. Szokjon hozzá, utóbbiakkal úgyis többet találkozik majd.


* * *

- Nagyhatalmú Merlin mester - lép ki az ajtón a dagadt, alacsony nemes. Fellöki az ajtóban minket fogadó szegény szolgálólányt, de alig láthatóan leintem Kayt és Arthurt, mikor segíteni akar felkelni a földrõl a lánynak. - Menj már innen, te két ballábas, szerencsétlen kis csitri - morran rá, mire a kis szõke lány ijedten rezzen össze és rohan el, a hátsó udvar felé. - Bocsássa meg szolgám ügyetlenkedését, mindenképpen meg fogom büntetni, errõl biztosíthatom. A fiatalurak Merlin mester vendégei? - n.éz pénzsóvár tekintettel Arthurra és Kay-ra.
 - Igen, velem vannak - felelem fennkölten. Velük így lehet csak beszélni...
- Hm.... hm.... sajnálatos módon már megszállt itt Merlin mester egyik vendége, Kimold úrfi, így pplusz árat kell felszámolnom. - Felsóhajtok, majd az egyik erszényt leoldom az övemrõl és a férfihez vágom.
- Tele van tiszta aranypénzzel, ennek elégnek kell lennie arra, hogy megszálljunk ma éjszakára, bõséges vacsorát és tiszta vizet kapjunk - mondom. - Intézkedjen, jóuram.
Bólogatva, megköszönve hozzá való jóságomat elszelel, szabad utat engedve nekünk befelé menet, ahol három inas vár ránk. Az egyik kiszalad, hogy elviszi a lovakat az istállóba. Csúsztatok a zsebébe egy ezüstpénzt, hogy bõségesen lássa el a jószágokat, majd elindulok a szobák felfelé. Most kap mindenki külön, saját, fûtött szobácskát.
- Merlin, ki az a vendég? - lép mellém Arthur az egyik oldalamra, a másikat pedig Kay foglalja el.
- A neve Kimold - mondom, majd megállok, hiszen itt vagyunk. - Az elsõ szoba az enyém. A második Arthuré, a harmadik Kay, a tiéd. Foglaljátok el, vegyétek le a köpenyeket, majd gyertek le az udvarra, ott beszélünk. - Bólintás, és már megyünk is.
Ahogy Kay és Arthur belépnek a szobába, én persze nem megyek. Arthur meglepett nyögésére azonnal utána lépek és zárom az ajtót.
- Ki... ki ez? - kérdezi és Kimold felé mutat.
- Szobát cserélünk - suttogom. - Menj az elsõbe, és senkinek ne szólj, Kay-nak sem.
- Jó, de ki ez? - makacsolja meg magát.
- Az udvaron elmondom, siess - terelgetem ki, majd újra zárom az ajtót. - Tudtad, hogy így alakul, igaz? - mosolygok félszegen tanítványomra.
- Ismerlek már, mesterem - sóhajt fel, majd feláll az asztaltól, hosszú, fekete haját összeköti egy copfba, majd elém lép, és mélyen meghajol. - Öröm téged újra látni.
Kimold egy idegen ország hatalmas királya lányának, és Mab egyik tanítványának erõszakos nászaként született gyermeke. A hercegnõt hozzákényszerítették a fiatal varázslóhoz, aki azonban, amikor megszületett Kimold, megölte a nõt, így a tanítványom is ugyanúgy, idegen helyen nõtt fel, ahogy Arthur.  Az anyja nevelõje mentette meg és hozta el hozzám, én pedig az egyik cseléddel neveltettem fel a kastélyban. Uther is kedvelte, gyakran beszélgetett vele, hiszen Kimold okos fiú, és apja miatt benne is megvan a bennem levõ erõ.
- Mikor érkeztél? - kérdezem, amint lesegíti rólam a köpenyt.
- Ma hajnalban.
- És feltett szándékod az én szobámban meghúzni magad éjszakára? - kérdezem felé fordulva, felvont szemöldökkel.
- Nem feltétlenül - vigyorog rám. - Õ volt az ifjú úr?
- Igen, õ Arthur. Elõkészítettél mindent Camelotban?
- Különben nem jöttem volna ide - billenti oldalra a fejét. Homlokon csókolom, majd elindulok az udvar felé, nyomomban vele.

* * *

- Mit parancsol, Merlin mester? - hajlong a dagadt úr.
- Egy nyugodt helyet, ahol nyugodtan lehetek a fiúkkal. - Perverz vigyorra húzódnak ajkai és inkább bele sem akarok gondolni, hogy miken jár az esze. Tény, mindhárom, az oldalamon álló fiú fiatal, szép és szemrevaló. Bár véleményem szerint Arthur a legarányosabb mindhármuk közül.

Ahogy a rózsakertben végre négyesben maradunk, Kimoldra nézek, ki egy ügyes, és nagyon kevés erõt felemésztõ varázslattal néma falat húz körénk a hallgatózók ellen. Ahogy befejezi, oldalra köp egy kis vért, hiszen neki is fizetnie kell, ahogy nekem is. Aljas erõ a miénk, õ sem kérte, ahogy én sem.
- Szóval ki ez? - kérdezi Kay már sokadszorra.
- A nevem Kimold - mutatkozik be. - Merlin tanítványa vagyok, egyben jobb keze és segítõje abban, hogy urunkat a trónra juttassa - suttogja, és fél térdre ereszkedve hajol meg Arthur elõtt. - Fogadd sírig tartó hûségem, királyom.
Arthur megszeppenve pillant rám, de csak bólintok. Ez is a feladatai egyike, és ha Kimold már most hûséget fogad... azt neki el kell fogadnia, meg kell köszönnie, aztán mesélek nekik arról, mi vár rájuk Camelot dicsõ várában.


Kimold:

Egy szálláshoz megyünk, ahol Merlin meggyõzi a fogadóst, hogy nem ellenséges szándékkal jöttünk. Ez eddig mind szép és jó, de szobájuk csak egy van – Kay viszont már mondja is, hogy õ bizony nem marad itt, majd alszik az erdõszélen. Nincs értelme gyõzködnöm, tudom. Ha õ egyszer a fejébe vesz valamit, arról lehetetlen lebeszélni.

Szörnyû érzés, hogy a fogadós felesége még a vendégekre is úgy néz, mintha ki akarnánk fosztani õket, vagy valami még rosszabb. A szobában állítólag hideg lesz, meg nem is túl nagy, de talán nem lesz olyan vészes.

- Hozzak nektek valami... ételt? – kérdezi félszegen a fogadós férfi, mikor felkísért minket a szobába.
- Semmi szükség rá – felelem. Azt hiszem, nem is lenne honnan élelmet adnia. – Van nálunk étel, még adhatunk is, ha gondolja – mosolygok rá bíztatóan.
- I... igazán nem szükséges, fiatalúr – hajol meg a férfi egy kicsit. – Elég lesz nekünk, ha a szállás árát kifizetik – dadogja zavartan.
- Busásan megfizetjük – hajtok fejet, mielõtt a fogadós elsietne.
- Nos, úgy néz ki, hogy együtt alszunk ma éjszaka – szólal meg Merlin.
- Mi? – fordulok meg, és nézek szét még jobban. Egy kisebb ágy van csak. – Én alszom a földön, ha kell.
- A patkányok, egerek és ki tudja még mik között? – vonja föl a szemöldökét.
- Mondtam már, nem vagyok kislány.
- Nem is a kislányi mivoltodat vitatom, inkább arra próbálok rávilágítani, hogy a patkány az emberi húst is megeszi, ha ráéhezik, és ki tudja, milyen rüheket kaphatsz el, ha ott lent alszol – mutat a padlóra, ahol éppen átfut egy egér.
- Jól van – sóhajtok. – De elõbb együnk, aztán aludjunk.
- Tisztálkodni akarsz? – kérdezi.
- Miért, szerinted tiszta vizük van?
- Víz mindenhol van – mosolyog. – Készítsd elõ az ételt, addig elintézem a fürdést, vagy legalább annyi vizet, hogy mindketten átmoshassuk magunkat.
Úgy teszek, ahogy kéri, míg õ elmegy, én kikészítek egy kevés élelmet. Igyekszem úgy elosztani, hogy minél jobban tudjunk gazdálkodni vele, hiszen ki kéne húznunk az utat. De félek, arra nem lesz elég. Hamarosan Merlin is visszaér, de csak csöndben állunk neki az evésnek.

- Sikerült vizet szerezni – toppan be a fogadós hirtelen, egy nagyobb kancsóval a kezében. – A szomszédnál meg is melegítettem egy kicsit - mondja boldog mosollyal.
- Köszönjük – felelem.
- Itt az edény és két rongy, ha elhasználták, nyugodtan öntsék ki az ablakon, a szoba alatt csak egy használatlan kis föld van – mosolyog a férfi.
Végre, mosolyt is látok.
- Kezd csak, addig befejezem az evést – mondja Merlin, mikor a férfi elment.
Bólintok, és míg õ megfordul a székkel, én a kancsóhoz lépek. Gyorsan levetkõzöm, és a fürdést is igyekszem a lehetõ leghamarabb elintézni, hiszen hideg van, és a langyos víz csak akkor jó, amikor közvetlenül ér a bõrömhöz. Meg egyébként is, Merlinnek is szeretnék hagyni a melegébõl. Furcsa, de mintha... mintha azt érezném, hogy néz. Nem, biztosan csak képzelgek.
Viszont amikor õ következik, én egészen biztosan nem tudom megállni, hogy ne nézzek rá. Magas teste izmoktól duzzad, és a bõre... átkozottul furcsa. Különbözõ, számomra érthetetlen minták díszítik, némelyik heg-, némelyik tetoválásformában.
Bár nem értem, muszáj elkapnom róla a pillantásomat, mielõtt még zavarba jövök, vagy rajtakap.

Még gyertyafénynél is nehéz eldönteni, melyik oldala hívogatóbb az ágynak, de végül én fekszem a fal mellé, a hátamat annak vetve, hogy Merlinnek is legyen elegendõ helye. Elfújja a gyertyát, aztán õ is lefekszik. A köpeny nem ad sok meleget, és a kopott takaró még csak el sem fér rajtunk megfelelõen. Mindegy. Kibírjuk.

***

Mikor finom rázogatásra riadok, hirtelen azt sem tudom, hol vagyok. Merlin szürke szemeivel találom szembe magam, és csak azt érzem hirtelen, hogy majd’ megfagyok.
- Mindketten férfiak vagyunk, de ha nem akarsz tüdõbajt kapni, akkor feküdj közelebb, félig rám, és megölellek. Akkor melegítjük egymást is, hûvösek az éjszakák, az öregék is így alhatnak – mondja halkan.

Lassan, álmosan, félig még öntudatlanul bólintok, és már helyezkedek is. Akármilyen kómás is vagyok még, azt biztosan érzem, hogy egész testemben remegek, a hideg elviselhetetlen. Úgy teszek, ahogy kérte, közelebb húzódom hozzá, és ahogy az oldalához bújok, mondhatni máris jobb. Önkéntelenül is a lehetõ legközelebb húzódok feloldozó meleget ígérõ testéhez, és ahogy a fejemet is kényelmesen elhelyezem a vállán, szinte már alszom is.
De azt még érzem, hogy saját köpenyét rám is rám teríti, és így már a takaró is elfér rajtunk kényelmesen. Aztán átölel, és így már tényleg végleges a nyugalmam. Olyan, mint egy védõbástya, aki ha mellettem van, semmi baj nem érhet.

***

Mikor reggel felébredek, már a nap kellemesen meleg sugarai cirógatják a bõrömet. A szoba kellemesen felmelegedett, nyoma sincs hûvösnek...
Nyoma sincs Merlinnek.
Felülök az ágyban, lerúgom magamról a takarót, és körülnézek. A köpenyét kivéve minden holmija itt van, valószínûleg csak elment valahova. Talán Kayt nézi meg, hogy minden rendben van-e. Én addig is kihasználom az idõt, eszek néhány falatot, és elöl hagyom az élelmet, hogy ha visszatér, õ is ehessen. Én viszont nem várom meg, magamhoz veszem a pénzes erszényemet, és kimegyek a szobából, hogy megkereshessem a fogadós férfit.
Meg is találom lent, az apró elõtérben, ahol fogadott is minket. A felesége rémülten kapja felém a fejét, és húzódik a háttérbe. Valami megmagyarázhatatlan rossz érzés kerít hatalmába. Az embereknek nem szabadna félniük...
- Segíthetek valamiben, fiatalúr? – kérdezi a tulajdonos.
- Arthur – mosolygok rá bíztatóan. – Csak Arthur.
A férfi megszeppen, aztán lassan, kissé bizonytalanul elmosolyodik, és kezet nyújt.
- Gregory – mondja, miközben kezet fogunk. – Gregory Engels.
Rámosolygok, aztán a még mindig félve pislogó asszonyára pillantok.
- Kérem... Nincs oka a félelemre, Lady Engels.
Az asszony megszeppenve egyenesedik fel.
- Lady? Ugyan már – rázza meg zavartan a fejét. – Szólítson csak Josephinának, fiatalúr.
- Arthur – javítom ki mosolyogva. Megkönnyebbülésemre már Josephina is közelebb merészkedik, miközben a férjéhez fordulok. – Szeretnék megköszönni mindent önöknek – mondom mosolyogva, és elõveszem az erszényt.
Valószínûleg jóval több pénzt adok, mint amennyibe kerülne, de nem számít. Megérdemlik.
- Na de fiata... Arthur, ez sokkal több, mint amit érdemlünk – rázza meg a fejét Gregory hevesen.
- Hagyja csak – bólintok mosolyogva, aztán elkomorodom. – Mondják... itt valóban ekkora félelemben él mindenki?
Összenéznek, majd vissza rám.
- Igen – feleli halkan Josephina, mire szomorúan felsóhajtok.
Aztán eszembe jut valami.
- Tudják, hol van Camelot vára? – kérdezem, mire értetlenül néznek rám, de bólintanak.
- Persze, azt mindenki tudja – feleli Gregory.
- Akkor kérem... – hajolok közelebb bizalmasan. – Ha szükségét érzik... Ha fenyegetve érzik magukat, és védelemre szorulnak, tartsanak egyenest oda. Tudom, ez most valószínûleg õrültségnek hangzik, de... kérem, bízzanak bennem. Meg fogják érteni.
A házaspár ismét értetlenül néz össze, de aztán megváltozik az arckifejezésük. Bizakodóvá... Bíznak a szavamban. És ez nagyon jó.
- Rendben – mosolyog rám Gregory. – Ígérjük, így fogunk tenni.

Mikor megfordulok, és visszaindulok a szoba felé, Merlint pillantom meg nem is olyan messze. Karba tett kezekkel áll, de tudom, hogy minket figyelt, és valószínûleg hallotta is a jelenetet. A már-már büszke mosolyából legalábbis erre tudok következtetni.

Miután összeszedtük magunkat, Merlinnel elindulunk, és nem messze valóban megtaláljuk Kayt is, szerencsére életben – és sértetlenül. Az idõt viszont nem szabad vesztegetnünk, indulnunk kell, így amilyen kényelmesen csak el tud pakolni némi élelmet, út közben eszik – az ételosztás tegnap elmaradt, csak vacsorára valót adtunk neki.

A következõ napon nem történik semmi érdemleges. Egész nap lovagolunk, hogy ne veszítsünk az idõbõl, és ezúttal sem állunk meg sûrûn. Furcsa, de egyben megnyugtató is, hogy támadás egyáltalán nem ért minket, pedig már jó ideje úton vagyunk. Az viszont már igencsak aggasztó, hogy úton-útfélen egyre rémültebb embereket kell látnom. Még furcsább dolog, hogy azt hiszem, még egyáltalán nem sikerült feldolgoznom ezt a királyleszek-dolgot, mégis... A rémült tekintetek valami ismeretlen felelõsségérzetet keltenek bennem. Minden egyes ijedt pillantással egyre nõ bennem a bûntudat. Ezeknek az embereknek nem szabadna félniük.
Bárki ölte is meg Uther királyt – az apámat... –, ezért bûnhõdnie kellene.

Estére nem találunk komolyabb szállást, de mivel Merlin nem aggódik az idõjárás miatt, keresünk egy egyszerû tisztást. Kikötjük a lovakat, tüzet rakunk, és körbeüljük a kellemes melegét. Gondosan egy kis facsoportot választunk ki, amik elég szûkösen vannak ahhoz, hogy ha a törzsüknek dõlve alszunk el, a tûz még elég közel legyen. A lovak nyerge alól levesszük a vastag szõrméket, és azt is hasznosítjuk a betakarózáshoz, és ha ezt összeadjuk a tûz kellemes melegével... tökéletes.

***

Reggel nagyjából egyszerre ébredünk. Legalábbis én és Kay – azon valahogy már meg sem lepõdök, hogy Merlin már javában ébren van, mire mi felkelünk. Miután kitöröltük az álmot a szemükbõl, mindenki az út közben tiszta vizû patakokból feltöltött vizes tömlõkért nyúl, én pedig elõveszem a maradék élelmet... ami nem sok.
- Ezzel egy napnál tovább nem húzzuk – nézek Merlinre.
- Ne aggódj, ha minden jól megy, ma estére egy nagyobb városba érünk, ahol élelem is lesz – mosolyog rám. – Onnan pedig már csak egynapnyi lovaglás Camelot.
Elmosolyodva nézek az elõttünk álló tájra. Két nap múlva odaérünk... Két napom van felnõni. Igazán felnõni. Méltó királya akarok lenni az országunknak.

Délután tartunk csak egy rövid pihenõt, Kay miatt. Valószínûleg felfázhatott az elõzõ éjszaka alatt, vagy ki tudja. Mindenesetre nekem is jól esik egy kicsit kinyújtóztatni a lábaimat, és míg Kay a dolgát végzi, én a szép, zöld füvön sétálgatok.
- Ne kószálj el – figyelmeztet Merlin.
- Nem terveztem – pillantok rá.
Végig gyönyörû tájakon haladunk, és ez alól a mostani sem kivétel. Félig fás-bokros, félig mezõszerû, apró dombokkal. Kay az egyik ilyen dombnál „munkálkodik” éppen, így én egy másikat veszek célba, míg rá várunk. Merlin a lován maradt, a domb tövében várakozik.
Nyugodtan sétálgatok a dús növényzetbe taposott ösvényen... egészen addig, míg ismerõs hang nem üti meg a fülemet. Fém súrlódása fémen. Valaki a közelemben egy kardot húzott elõ. Ahogy körülpillantok, látom, hogy sem Merlin, sem Kay nem lehet az.
Talán elhamarkodottan beszéltem a támadásról.
Az ösztöneim rögtön életre kelnek, figyelmesen nézek körbe és hallgatózom, miközben lassan kihúzom a kardom a hüvelyébõl. Lassan körbefordulok, és éppen találkozik a pillantásom Kayével. Aztán õ a hátam mögé kapja a tekintetét.
- Arthur! – üvölti.
Olyan gyorsan mozdulok, ahogy csak tudok, épphogy ki tudom védeni az egyébként végzetesnek ígérkezõ csapást, de a kard pengéje még így is belevág az arcomba. Az adrenalin nem engedi át a fájdalom érzetét, nem is foglalkozok a sebbel, csak azzal, hogy ne hagyjam magam meggyilkolni. Ez nem rabolni jött... hanem ölni.
Apám kiváló kardforgatóvá edzett, viszont az ellenfelem sem panaszkodhat. Nem sok idõm van megfigyelni az arcát, de majdnem biztos vagyok benne, hogy nem ismerem. Többször nem tud megsebesíteni, sorra védem ki minden csapását. A vágást is csak a meglepetés erejének köszönheti.
A következõ pillanatban már érzem is Kay jelenlétét magam mellett, és ezúttal a meglepetés mellénk áll: közös erõvel kiütjük a kardot a nyomorult kezébõl.
Aki erre gyáván futásnak ered.
- Állj meg te nyomorult fattyú! – üvölt utána Kay, és a nyomába ered.
Már éppen szólnék a bátyám után, de két kéz ragadja meg hátulról a vállamat, és megperdít, így szembe találom magam Merlinnel.
- Jól vagy? – kérdezi.
- Persze – bólintok, de eszembe jut a seb, és önkéntelenül is az arcom felé nyúlok.
Õ rögtön reagál, két keze közé veszi az arcom, és úgy fordítja, hogy alaposan szemügyre tudja venni a sebet. Ahogy óvatosan megtapogatja a környékét, felszisszenek.
- Elég mély – mormogja. – De túlélhetõ.
- Erre magam is rájöttem – mosolyodom el szelíden.
Nem engedi el az arcom, csak a tekintetét fordítja a szemeim felé, mire mosolyogni is elfelejtek. Szürke szemei most sötétlõen morajlanak, ahogy pillantása foglyul ejti az enyémet, és attól még, hogy elengedi az arcomat, én képtelen vagyok elhúzódni. Elnyílt ajkakkal állom a pillantását, elveszve a szürkeségben, nem foglalkozva vele, hogyan kerülhet az arca egyre közelebb és közelebb az enyémhez.
- Elmenekült.
Kay bosszús mordulása térít magunkhoz minket, és szétrebbenünk. Az egyetlen szerencsénk, hogy még elég távol van, és amúgy is a morgással van elfoglalva, így semmit nem vehetett észre.
- Nem is baj – szólal meg végül Merlin.
Kayyel egyaránt értetlen-kérdõ pillantást vetünk rá.
- Hogy érted, hogy nem baj? – kérdezem.
- Lot király egyik csatlósa volt – néz rám. – Az õ színeit viselte. Ha baja esett volna, és rájönnek, hogy a te hibádból történt, nem éled meg, hogy király legyél. – Megvárja, míg láthatóan feldolgozzuk az információt, és szerintem örül, hogy nem kérdezek. – Gyerünk! – fordul meg. – Teszünk valamit a sérülésedre, aztán indulnunk kell. Nincs vesztegetni való idõnk.
Kay és én minden szó és ellenkezés nélkül követjük vissza a lovakhoz.
Ki az a Lot, és miért akar engem megöletni?

- Szóval ez vagy te? – szólal meg, de nem engem néz, hanem a tüzet. – Maga a megtestesült titokzatosság, aki még véletlenül sem mondana semmit arról, amire az ember kíváncsi.

- Talán - felelem mosolyogva. A nép sokat pletykál. Õ is elmosolyodik, nekem pedig meg kell állapítanom: gyönyörû a mosolya.

- Ha te voltál a felelõs a születésemért, megérdemlem, hogy többet tudjak arról, ki vagy.

- Ne rólam kérdezgess, hanem inkább azon gondolkozz, te ki vagy. - Most én vagyok, aki a tüzet bámulja, mintha ez bármit is segítene.

- Te tényleg varázsló vagy?

- Olyan dolgokra vagyok képes, amit mások lehetetlennek tartanak. Az varázslat?

- Gyerünk, mutasd meg! Bizonyítsd be nekem! Elhurcolsz egyik parttól a másikig, és nem mondasz semmit – mondja, és hallom: ideges. Mint egy felbosszantott kismacska.

- Megkérdezted, miért van rád szükségem. Volt egy látomásom arról, hogy mi fog történni.

- Milyen látomás?

- Az emberi gonoszságról. Nem hagyom, hogy újra megtörténjen. - Gondolni sem szeretek rá. Szívesebben nézem kíváncsi arcát, szépen csillogó szemeit és szõke haját...

- Azt mondod, hogy volt már ilyen látomásod azelõtt is, hogy megszülettem?

Miért kérdez ennyit? Bár... ki nem kérdezne, aki ilyen helyzetbe kerül? Örülhetek, hogy nem kellett többet várnom a válaszára.

- A múlt nem számít. Határozd meg magad a jelenben, és talán uralkodsz majd a jövõben.

- Akkor segíts elkezdenem – kér halk hangon.

Ahogy újra rá nézek, õ is éppen rám néz, és valahogy... nem tudom róla levenni a szemem. Erõt, nemességet sugároz, mégis törékeny és meg kell védenem, bár nincs rá szüksége. Meg kell törnöm a csendet, vagy még kínosabb lesz ez az egész helyzet.

- Mire gondolsz?

- Segíts elindulnom ezen az egész úton. Ezért vagy itt, nem? Azért jöttél és kísérsz el Camelotba, hogy segíts... ebben az egészben.

Okos gondolat egy fiatal, tudatlan gyerektõl. Érdekes lesz a jövõ, azt hiszem.

- Mit szeretnél tudni?

- Mesélj a születésemrõl.

Sejtettem, hogy ezt fogja kérni. Akármennyire okos, akkor is csak ember, a születése fontos neki. Hogy tudja, kikhez tartozik igazán.

- Az apád, Uther, vágyott egy nõre, Igraine-re. A nõ egy rivális hadúr felesége volt, Cornwall hercegéé. Mivel képtelen volt legyõzni a seregeit, Uther taktikát váltott, és hívatott engem.

- Hogy mit csinálj?

- Hogy átváltoztassam õt Cornwall hercegévé, és így megkaphatta Igraine-t egyetlen éjszakára.

- Azt akarod elhitetni velem, hogy varázslat és nemi erõszak terméke vagyok?

- Azon az éjjelen fogantál – szögezem le. Szebb, mintha csak egy igennel felelnék.

- Merlin, az igazat akarom. Nem egy olyan történetet, ami azt mondja, hogy higgyek a mágiában.

- Nem érdekel, miben hiszel. De régen megfogadtam, hogy lemondok ezen erõk használatáról.

- Miért?

- Mert nagy árat kell fizetni értük – felelem ismét, és nem akarok gondolni semmire. Mabra, Morganara, semmire és senkire.

- Hogy érted ezt?

- Befejezzem, vagy sem? – Kezd egy kicsit elegem lenni a kérdéseibõl, úgy érzem magam, mint egy fiatal, tudatlan ficsúr nevelõje és ez kicsit sem tetszik.

- Szóval Uther neked adott engem – mondja.

- Te voltál a fizetségem – mosolygok rá.

- Miért fogadnál el egy gyermeket fizetségként?

- A birodalomnak szüksége van egy olyan vezetõre, aki jobb, mint bármelyik elõzõ. Uther vérvonalával és Ector nevelésével te lehetsz az. Tudom, hogy vannak kérdéseid. De én végig melletted leszek, és majd együtt megtaláljuk a válaszokat. Felépítünk egy országot tele reménnyel, becsülettel. Egy országot, ahol nincs félelem. Camelot az erõ egyik õsi központja, és mi pontosan oda megyünk. Te lehetsz a legnagyszerûbb férfi a legnagyszerûbb országban. Bízz bennem, Arthur.

Akkor veszem észre hogy mennyire közel vagyunk egymáshoz, amikor befejezem a mondandómat. Szinte az arcomon érzem a levegõvételeit, azt hiszem, ha kinyújtaná a nyelvért, még azzal is elérne. Mielõtt azonban bármi történhetne megfordulok, és véget vetve a beszélgetésnek, alvást tettetek, de õ még sokáig néz.

 * * *

Másnap, miközben készülõdünk az indulásra hajnalban, megüti a fülem az ismerõs hang. Nem hittem, hogy máris utolér minket Kay, de végülis igen. Gyors, erõs férfi, még hasznunkra lehet, ha Camelotban olyanok is várnak ránk, akiket nem hívtam, vagy ha út közben váratlan látogatás ér.
Üdvözlik egymást, de erre igazán nem figyelek, csak az indulás érdekel.

Már jócskán délután van, amikor egy falut veszek észre a távolban. Elõtte azonban jellegzetes, rohadó hús szaga csapja meg az orrom. Talán nem lenne szükséges, de arra vezetem a lovat. Arthurnak is jobb, ha látja, hogy mi lesz az országával, ha feladja. A szülei is egy ilyen sírban végzik majd, névtelenül... rothadva, az állatok táplálékaként.

- Úristen – suttogja Kay, miközben Arthur megszólalni sem tud.

- Már megkezdõdött - szólalok meg sötét hangon. Nem akartam, hogy eddig elmenjenek az urak, de innen nem tehetek semmit, csak azt, hogy siettetem az utunkat.

- Mi?

- Király nélkül vérontás lesz ezen a földön – felelem, mire Kay leugrik a lóról. Erre igazán... – Mit csinálsz?

- Bárkik is ezek az emberek, megérdemlik, hogy méltó módon temessék el õket.

- Õket már nem tudod megmenteni – hívom fel a figyelmét a nyilvánvalóra.

- Arthur. Mondd meg neki!

- Ha itt maradunk, remek célpontok leszünk annak, aki ezt tette. Ne aggódj a halottak miatt, az élõknek nagyobb szüksége van ránk – pillantok jövendõ urunk felé.

- Merlinnek igaza van – feleli. Okos döntés, büszke vagyok rá, de ezt neki nem mondom el, elbízná magát. – El kell tûnnünk innen, rajtuk már nem tudunk segíteni.

Amikorra elérjük a falut, már mindhárman fáradtak vagyunk kissé. Nem akartam pont itt pihenni, de nem fáraszthatom õket a végtelenségig, így elhaladva a rettegõ emberek között, a szálló felé vesszük az irányt.

A fogadóhoz érve az ajtót zárva találjuk. Leszállok a lóról, és oda lépek. A tulajt ismerem, Uthernél is találkoztam már vele.
- Nem ellenség vagyunk, jóuram - kiáltok be, mire pár perc múlva nyílik az ajtó. Na, ugye. Megy ez.
- Sajnálom, Merlin uram, de csak egy szabad szobánk van - feleli, ahogy kinyitja az ajtót és üdvözölt.
- Én nem szándékozom itt maradni -- szólal meg Kay.
- Na, de Kay... - szól utána Arthur, mikor testvére elindulna.
- Nem leszek messze, az erdõben, az út mellett várlak titeket, reggel találkozunk, de azt hiszem, meg kell emésztenem ezt az egész helyzetet. És szeretnék segíteni az embereknek, ha tudok és engedik. - Milyen nemes...
- Jó, de...
- Mekkora az a szoba? - fordulok a fogadósához. Részemrõl a beszélgetést lezártnak tekintem, Kayt nem fogják megtámadni, vagy ha mégis, azok egyszerû haramiák lesznek, akikkel el tud bánni.
- Kicsike, egy fõnek elég csak - hajol meg kissé.
- De az éjszaka hûvös lesz... - teszem hozzá.
- Valóban. De nincs tüzelõnk már, elhurcolták az összeset, élelmünk is alig marad. Az úr rajtunk akar feljebb jutni - sziszegi idegesen az idõs férfi. - De ha Merlin uramnak szolgálatot tehetek, akkor az utolsó szelet húst is odaadom érte.
- Elõbb menjünk be, a többit meglátjuk - felelem, és ahogy az öreg belép a házba, én is követem, engem pedig Arthur.

Egy régi, kis ház, de csak ez szolgál fogadóként a faluban. Tényleg dohos szag van, mintha nem is élne itt senki, de nem is látni csak az öreg feleségét, amint az ajtóból figyel minket. Nem szólít meg, nem mer, igazán elõ sem jön a sötétbõl, csak áll és néz minket. Arthurt zavarja a dolog, látszik a viselkedésébõl, és egyébként is, azt hiszem, õt jobban sokkolták az eddig látottak, hiszen nekem nem az elsõ. De neki azt hiszem ez volt az elsõ alkalom, hogy rohadó emberi hús bûzét érezte.

Ahogy felérünk a kis szobába, elmosolyodom. Hideg van, hiszen még jócskán hûvös idõt élünk. A falon itt-ott egy két poros pókháló, de még pók sem él benne. A lábam elõtt egy patkány rohan át, ahogy belépek, de nem szólok. Nem kell, semmi értelme nem lenne kritizálni a helyet, viszont az ágy kicsi, a föld meg elég koszos ahhoz, hogy ott ne aludjon senki.
- Hozzak nektek valami... ételt? - kérdezi félve az idõs férfi. Azt hiszem, ha most igent mondunk, nem tudna honnan elegendõ vacsorának valót szerezni.
- Semmi szükség rá - szólal meg Arthur. - Van nálunk étel, még adhatunk is, ha gondolja - mosolyog bíztatóan az öregre. Felvont szemöldökkel nézem... de azért ismét büszke vagyok rá. Valami ilyesmi választ vártam.
- I... igazán nem szükséges, fiatal úr - hajol meg picit az öreg. - Elég lesz nekünk, ha a szállás árát kifizetik - dadogja zavartan.
- Busásan megfizetjük - hajol meg kissé Arthur is, majd az öreg kisiet.
- Nos, úgy néz ki, hogy együtt alszunk ma éjszaka - szólalok meg pár pillanatnyi csend után.
- Mi? - fordul felém, és azt hiszem, most néz szét elõször tüzetesebben. - Én alszom a földön, ha kell - morogja.
- A patkányok, egerek és ki tudja még mik között? - kérdezek vissza felvont szemöldökkel.
- Mondtam már, nem vagyok kislány - fordul felém teljes testtel.
- Nem is a kislányi mivoltodat vitatom, inkább arra próbálok rávilágítani, hogy a patkány az emberi húst is megeszi, ha ráéhezik, és ki tudja, milyen rüheket kaphatsz el, ha ott lent alszol - mutatok a padlóra, ahol egy kisegér rohan keresztül, pont abban a pillanatban, ahogy lenéz Arthur is. Mintha csak a hatás kedvéért lenne és ha nem ilyen helyzetben lennénk, kedvem lenne felnevetni.
- Jól van - morran fel. - De elõbb együnk, aztán aludjunk.
- Tisztálkodni akarsz? - kérdezem.
- Miért, szerinted tiszta vizük van?
- Víz mindenhol van - mosolygok rá. - Készítsd elõ az ételt, addig elintézem a fürdést, vagy legalább annyi vizet, hogy mindketten átmoshassuk magunkat.

Ahogy leérek az öreg és a felesége az asztalnál ülnek. Nem beszélgetnek, csak ülnek egymással szemben és gondolkodnak, ha jól sejtem. Mindenfélérõl, hiszen az élet mostanában több, mint reménytelen.
- Miben segíthetek? - pattan fel azonnal a férfi, a nõ pedig felállva elrohan egy távolabbi sarkába a szobának.
- Valamennyi vízre lenne szükségem. - Már mozdul is, és elkezd tenni-venni.
- Két kancsónyit tudok adni, az elég hogy egy kicsit átmossák magukat. De tüzelõ hiányában nem tudom megmelegíteni - néz rám bûnbánó arccal.
- A hideg víz edzi a lelket - világítok rá mosolyogva, majd megfordulok és elindulok felfelé. Majd hozza õ a vizet, ha sikerült szereznie két kancsónyit.
Ahogy visszaérek, Arthur már kipakolt az asztalra némi ételt. Okosan osztotta el, vagy csak tudatlanul teszi ezt nem tudom, de még mindig elég ételünk van az útra és azt hiszem, két nap múlva egy nagyobb városba érünk, ott lesz rendes étel és le is tisztálkodhatunk végre. Onnantól meg már csak egy napi járásra van Camelot vára.

Miközben eszünk, egyikünk sem szól. Mondjuk én csak egy szelet húst veszek el, egy szelet kenyeret és egy almát, nekem ez bõven elég egyelõre. Elszoktam a sok evéstõl és soha nem is kívántam igazán az ételt. De ha Camelotba érünk, akkor nem fogok elutasítani egy kiadós vacsorát, reggelit vagy ebédet - ki tudja, milyen napszakban fogunk beesni a kapun.
- Sikerült vizet szerezni - toppan be a férfi. Egy nagyobb kancsó van nála, amiben elég víz van két embernek. - A szomszédnál meg is melegítettem egy kicsit - mondja boldog mosollyal.
- Köszönjük - feleli Arthur.
- Itt az edény és két rongy, ha elhasználták, nyugodtan öntsék ki az ablakon, a szoba alatt csak egy használatlan kis föld van - mosolyog az öreg. Boldog, tudja, hogy a fürdõért plusz pénzt számolhat fel, és abból még a szomszédnak is ki tudja fizetni a tüzelõt, amin megmelegítették a vizet. Vagy ki tudja, talán étellel fizetett érte.
Sok bajt elkerülhettünk volna, ha én magam teszek valamit, de gondolni sem igazán akarok erre. Ára lenne, amit nincs kedvem megfizetni.
- Kezd csak, addig befejezem az evést - mondom Arthurnak, és megfordulok a székkel. Hallom, ahogy susognak a ruhái, miközben leveszi õket, majd a víz csobogását is. Akaratlanul is oda fordulok egy picit és fél szemmel végigmérem. A teste kellemesen izmos. nekem háttal áll. A bõre hófehér, hibátlan, a feneke kerek, a lábai hosszúak és vékonykák. A testét az anyjától örökölte szerencsére.
Bár nem veszi észre, hogy nézem, azért visszafordulok inkább az étel felé, majd amikor hallom, hogy visszaöltözik és ténylegesen meg is áll mellettem, hogy készen van, akkor felállok az asztaltól. Õ nem enni ül le, hanem az ablakhoz lépve kémlel ki rajta, miközben meggyújtja azt az egy szál gyertyát, amit kaptunk, hiszen már kint is teljesen sötét van, az ablakon nem szûrõdik be fény.

Miközben vetkõzöm figyelek, hogy ne lásson többet, mint amit kell neki, de így is érzem a pillantását. Nem folyamatosan, néha kaphatja csak felém a tekintetét, de megmosolyogtat az ártatlansága.
Gyorsan végzek a tisztálkodással, hiszen í víz már kissé kihûlt, m majd azonnal vissza is öltözöm.
- Kint vagy bent? - kérdezem utalva arra, hogy a fal hideg, de ha megtámadnak minket, akkor azt ölik meg elõbb, aki kint fekszik.
- Egyik sem csábít - fintorogja. - De legyen bent.
- Meg fogsz fagyni a fal mellett - hívom fel rá a figyelmét.
- Egyébként is, hiszen egy takarónk van és a köpenyek. - Lefekszik, befészkeli magát a falhoz, és várakozóan pillant rám. Felsóhajtok, majd elfújom a gyertyát.
Mindketten magunkra borítjuk a köpenyt, de percekkel késõbb már süt az ágy hidege, így a kopott, lyukas takarót is, ami viszont nem elég nagy, hogy megnyugtató távolságban fekhessünk egymástól. Egyébként is... alig kellene mozdulni, hogy összeérjen a testünk, mindketten oldalazva fekszünk, Arthur hátát a falnak vetve.

Nem tudom, mennyi idõ múlva, de fokcsikorgatásra kelek. Kinyitom a szemem... és szinte lilák az ajkai, ahogy vacog. A háta nyilván majd’ lefagy a faltól, így lágyan megrázom a vállát és felébresztem.
- Mindketten férfiak vagyunk, de ha nem akarsz tüdõbajt kapni, akkor feküdj közelebb, félig rám, és megölellek. Akkor melegítjük egymást is, hûvösek az éjszakák, az öregék is így alhatnak - nézek rá. A sötétben álmosan csillognak szép szemei... és kicsit furcsa is a gondolat, hogy ennyire közel feküdjek pont hozzá, de nem tudok mit tenni, én is fázom, és õ tényleg lebetegszik reggelre, ha ez így marad. Akkor legalább egymást melegítjük valamennyire, ha hozzám bújik. Bár lehetett volna annyi eszünk, hogy gyûjtünk egy kis fát az erdõn, de nem baj, holnap estére megtesszük, akkor úgyis a szabadban éjszakázunk, ott legalább lesz egy kis meleg ha tüzet rakunk.