Karakter: Nakata
Úgy adódott, hogy ki kellett mozdulnom kastélyomból, és még csak nem is egy új szolga keresése, hanem apám kérése miatt. Pedig… meleg és biztonságos fészkem csak akkor szoktam elhagyni, amikor megbízható szolgát keresek magam mellé. Vagy még akkor se, mert alkalmazottaim küldöm el, egy általuk hűnek ítélt társ befogására. Túl unalmas lenne erőm miatt, ha én fogdosnám el jövendőbeli állatkáim. Így legalább alkalmazottaimnak is csinálok programot. Hiszen… Valami kis izgalom kell nekik is. Csak ezért ötlöttem ki azt az akciót is, hogy ha az a szolga, amit nekem találnak, nem hajlandó együttműködésre, akkor megölöm, hogy másé se lehessen, de ha már egy-egy kis állatkát megölök, akkor azt is megölöm, aki hozta őt nekem. Emiatt személyzetem is szinte napi szinten cserélődik, ami nem is baj. Fő a változatosság.
Mostani szolgám, nem is tudom, hogy élhetett túl eddig engem, de remélem, még sokáig dirigálhatok neki, és rugdoshatom, mielőtt menne a többi, szeretett kisállatom közé. Ezt a kis ezüst rókát… háát… egész megkedveltem. Eddig még egyik állatom se tudta ennyire kitalálni gondolataim, mint ő.
Vérből sincs soha hiányom, kis kastélykámban, és egész jól, és boldogan élnék itt amíg meg nem halnék, az emberektől távol. Nem is értem, miért kell idióta apámnak, és az ő „drága” baráti körének a kéréseit teljesítenem, és ezáltal visszalátogatnom a kastélyba, ahol születtem. Csak azért, mert ők az erősebbek? Grr. A közöttünk lévő erőviszony egy pár 100 év múlva úgyis megváltozik.
De mindegy. Elindulok, mert azért valamilyen szinten kíváncsi vagyok arra, hogy mit talált ki nekem öregem. Báár… Majdnem biztos vagyok abban, hogy valamivel rá akar venni arra, hogy tanítványt csináljak magamnak. De a tanítványképzés olyan macerás. A tanítványokat nem ölhetném meg olyan gyakorisággal, mint állatkáim.
Nem kell nagy távolságot megtennem a levegőben, hamar megérkezem szüleim házához. Ez, amikor nem akarom magam strapálni, kifejezetten jól jön.
És ami itt feltűnik… Hát igen. „Örvendetes” hír, hogy az apámon kívül, még két másik nemes vámpír is itt van. Máris boldog vagyok. Remélem, azért még hajnal előtt sikerül letudnom velük a beszélgetést, ami miatt idehívtak, és mehetek haza aludni. Nem maradna semmi a házból, ha apámmal kéne egy teljes napot kettesben töltenem. Márpedig anyám jelenlétét nem érzem a környéken.
Szerencsére, kertelés nélkül vágnak bele mondanivalójukba. Lehet, hogy apám látja rajtam, hogy legszívesebben el se jöttem volna? Pedig igazán nem is ásítottam még belépésem óta sokat. És nem is nézem, se őt, se a másik két nemest olyan unottan. Vagy mégis?
Mindegy. Szeretnék már minél hamarabb túlesni ezen a megbeszélés cécón. Nem hinném, hogy olyan sokáig bírnám elviselni ezt a három, öntelt vámpírt. Egyre idegesebb vagyok, és egyre jobban érik bennem az, hogy inkább elmegyek, még ha utána apám meg is büntet.
Épp indulnék, amikor… Gondolataikból eljut egy érdekes foszlány az agyamba. Egy olyan kósza szikra, ami teljesen felvillanyoz. Érdeklődve fordulok az öregek, vagyis a rangidősek felé, az előbbinél valamivel komolyabban figyelve gondolataikat. Csatára készülnek. Hmm. Ez tényleg egy figyelemre méltó információ.
Egyre izgatottabban fülelek. Öööö vagyis fejelek is rá. Csak nem engem is vinni akarnak végre magukkal??? Igaz, hogy képességeim még nem forrtak ki rendesen, de már így is erősebb vagyok, mint a legtöbb vámpír. Beismerhették? Mert annak már ideje lenne.
Bosszúsan rúgok egyet apám kanapéjába, ami ettől vészesen kezd remegni. Ilyen nincs. Tényleg nem kellett volna ma felkelnem.
Nemhogy nem visznek magukkal, de a nyakamba akarnak varrni már megint két kis taknyos kezdő vámpírkát.
Mi vagyok én? Gyermekmegőrző? Tudtommal még nincs rajtam ilyen tábla. Grr. Nem tanultak semmit a múltkori esetből?! Pedig azt hittem, hogy annak a kettőnek a széttépésével betudom nekik bizonyítani, hogy nem vagyok alkalmas az ilyen feladatokra.
Duzzogva, goromba nézéssel próbálom tudtukra adni, hogy nem tetszik a szerep, amit nekem osztottak, de figyelembe se veszik haragom. Hát igen. Így hármasban erősebbek, mint én egyedül. Gondolati úton már mutatják is nekem a két képet, a két gyerekről, akiket szemmel kell tartanom, és megtudom neveiket is. Vincent Ewaind és Jun Teito. Két, igen jól kinéző kis tanonc, azt meg kell hagyni.
Őket kell szemmel tartanom? Hmm. Talán mégse lesz olyan rossz ez a feladat. Dühöm kezd csillapodni. Sőt… Már attól izgatott leszek, ha arra gondolok, mit tudnék a két kis szolgával kezdeni, még akkor is, ha ezzel a Vincenttel már nem egyszer gyűlt meg a bajom. És… ez a másik „gyerek” is… Hát elolvadok. Hiába kissé pimasz a mestere gondolatai szerint, ennivalóan édes testéért ezt elnézem neki.
3-4 hétig kell rájuk figyelnem, és oktatnom őket. Hmmm. Mennyi mindenre is tudnám őket tanítani… Jaa. Hogy a képességeik terén kéne az oktatás? Háát jó, akkor azon a téren is. Velem lehet egyezkedni.
Úgy érzem, rossz vámpírra hagyják a főuracskák kincseiket. Mondhatni, kecskére káposztát bíznak. Nem félnek, hogy megrontom ezt a két drágát ilyen hosszú idő alatt?
Kíváncsian kutatom érzelmeiket, de nem találok közöttük féltést. Hát jó. Nekem végül is mindegy. Én jól elleszek, azt már most látom.
Viszont, azt fontosnak tartom, és közlöm is velük gondolatilag, hogy ha nem viselkednek a kicsikék rendesen, vagyis nem engedelmeskednek nekem, számoljanak azzal, hogy megölöm őket.
Reakcióként megnyugtatnak, hogy ezt mindenképp tisztázzák velük is, de azzal én is számoljak, hogy nem úszom meg épp bőrrel, ha megölöm őket. Hogy miii??? Szóhoz se jutok a döbbenettől. Ezek nem tudják, hogy hol a helyük. Ha nem lenne itt apám, mindkettőt széttépném egy támadással. Engem próbálnak meg fenyegetni?! Ezt a pofátlanságot!
Hú de mérges lettem. Mielőbb megbeszélem velük, hogy mire jöjjenek hozzám a tanonckákkal, és már repülök is. Még ilyet. Muszáj megnyugodnom, ezért nem hazafelé tartok, a város felett kezdek el körözni. Remélem, találok valakit, akit szétszaggathatok.
Hmm. Nocsak. Az a kettő alak ott a parknál… Lehetséges???
Lejjebb ereszkedek, de semmi kétség. Ezek a célszemélyeim. És… Csak nem játszadozásba kezdtek egymással, nélkülem?! Hát ez megbocsájthatatlan.
Észrevétlenül szállok le mögöttük, és hallgatom szóváltásuk.
- Miért követsz egyfolytában. Nem hiszem, hogy egy olyan vámpírt ismernék, mint te! – majd meg fogod ismerni egy idő múlva, kicsi Teito. Ugyanúgy, ahogy én is meg fogom ismerni mindkettőtöket, kívül belül.
De… Mi a fene volt ez? Hogy lehet egy 40 éves kis csicska annyira gyors, hogy egy pillanat alatt terem a másik előtt? Ráadásul, már a kezeit is lefogta áldozatának???? Ezt nevezem. Ígéretes egy vámpírcsemete.
- Milyen ízed lehet? – rántja közelebb magához. Huhuhúúú. Mi lesz itt? Vincent rendez nekem egy kis élőpornót??? Az egyik fának dőlve nézem tovább érdeklődve a jelenetet. Közbelépni ééén? Áhh. Egyenlőre még nem. Majd egy kicsit később, amikor már nincs rajtuk ruha. Most nincs kedvem a vetkőztetéshez.
- Azaz amit te nem fogsz soha megtudni! – próbál Teito keménykedni, és tolná el magától kis harcias támadóját. Viszont… egy nyaknyalintás és voala, meg is van, ki lesz ma este az igazi vacsi. Sajnálom pici Teito, de úgy tűnik, te vagy közöttünk a leggyengébb láncszem.
Izgatottan nézném továbbra is őket, külső szemlélőként, még egy darabig, de átkozott rókám kiszalad a fa takarásából, ezért utána lépek. Őt, és ezzel vele együtt engem is, megmozdulásával már mindenképp észre fognak venni, annyira még nem merültek bele semmibe, hogy ne. De, ha már észrevesznek, nem akarom, hogy valami perverz kukkolóként ismerjenek meg. Annak ellenére, hogy az vagyok. Hehe. Rókám meg még késöbb lehet, sőt… biztos, hogy megölöm. Most miatta kellett előbújnom.
- Engedd el, de azonnal Vincent! – lépek ki a fák közül, hogy láthassanak teljes pompámban. Azonban, a már áldozatát becserkésző drága rám se néz. Még mindig Teitót fürkészi, miközben arrébb lép és flegmán vállat ránt. Hehh. Azért ha én, a nálánál erősebb beszélek hozzá, igazán idenézhetne. Könyörgöm. Egy idősebbnek adja már meg a tiszteletet. Én se bánok így apámmal.
- Veled mindig csak a gond van! – csóválom meg fejem, amire végre felém fordul, gyönyörű fogait villogtatva. Kár. Pedig azt hittem, hogy már meg is büntethetem. Igaz, hogy ma még nem bánthatnám elvileg, de nehogy már egy nappal előbbi fegyelmezésért vonjon kérdőre mestere.
- Unalom királyfi, mi történt, hogy mozgás valamely ritka formájára adtad a fejed? – unalom királyfi? Hmm. Ötletes egy becenév, de tuti, hogy én jobbat tudok. Rókámat elé küldöm, hogy szemei által jobban lássam dühtől eltorzult arcát. Gyönyörű. Csak nem elronthatta az estélyét megjelenésem?
- Utcafiú legalább a nevemet megtanulhattad volna…- na ugye, hogy ez jobb, de tudom fokozni. Vigyorogva igazítom arrébb hajam, mielőtt még tovább hergelném ezzel:
- Bár te eszeddel ez nem megy olyan könnyen… - na nem is dühödött fel??? Így nem vicces!
- Hát könnyen meglehet….- kezdi beletörődően, miközben állatkám nézi. Ugye milyen szép? De akkor se lesz sokáig az élők sorában előző húzása miatt, még ha most engedelmesebb is, mint amilyen szokott lenni.
Júúúj! Ez de szadista egy feszültség-levezetés volt ez! Idióta! Nem lehet az állatokat megkínozni! Csak széttépni és megölni! A rugdosás, jobban fáj nekik!!!!
- Csak nem egy hullócsillag? Gyerünk kicsi vámpírka kívánj valamit! – néz Teito- chanra. Nem mondja, hogy ezzel akart a kicsinél bevágódni?! Szánalmas. És úgy nézem, nem csak én találtam annak ezt az akcióját. Teito is elég csúnyán néz rá. És vajon mi járhat a fejedben, kicsi Vini? Most jön az, hogy velem is ezt teszed?
- Nah anyaszomorító, felrúgjalak téged is, mint a kis albinó Vukodat? – ahhoz minimum 400 évvel előbb kellett volna vámpírrá válnod, hogy velem ezt meg tudd tenni, de térjünk vissza az állatkínzásra.
- Hogy merted bántani a szolgámat? – kérem számon, dühtől remegő hangon, de már megint nem méltat figyelemmel. Úgy nézem, túl nagy falat vagyok én neki, ha már megint a kicsikét bántja. Vagy most amíg a magáévá se teszi, el se tudja engedni?
- Engedj el, nem akarok veled menni! – akkor tegyél már ellene valamit, ne csak sikongass! Mindjárt én megyek oda, de azt egyikőtök se köszöni meg! Nem igaz, hogy ez a srác ennyire tehetetlen.
- Ohh dehogynem akarsz jönni, csak kéreted magad. – ha erre nem válaszol valami értelmeset, karóba húzom magam. Kíváncsian figyelem, ahogy lendül a keze és telitalálat! Hmm. Mégse olyan elveszett ez a kölyök.
Miközben Vincent a szája szélét nyalogatja, eléggé kiröhögöm magam ahhoz, hogy meg tudjak szólalni:
- Ezt jól megkaptad, most már engedd el. – kérem még mindig kajánul vigyorogva. - A vak is látja, hogy nem kér a társaságodból! – ezt a szemforgatást. Nem tudom, mi lesz veled holnaptól, a kezeim alatt. Vagy inkább mi lesz belőled…
- Nagyon tetszel nekem, még megkereslek! – arra nem lesz szükség, hogy megkeresd, de ez neked úgyis meglepetés holnapig.
Elereszti a kis Teitot végre, aki duzzogva arrébb is vonul tőle, miközben ezt válaszolja neki:
- Inkább kihagynám, de kösz! – helyes döntés. Te is tégy úgy, ahogy én, vagyis várj karba tett kezekkel.
- Hát persze, hogy kihagynád! – mondja, egy szájrapuszi kíséretében, majd megint eltűnik. Vadóc kis dög, de majd betöröm. Nem csodálom, hogy ilyen szemtelen. Mestere lehet, hogy erős, de nem egy ilyen kis élvhajhász betöréséhez. Vigyorogva nézem még tudatát egy darabig, majd teljes figyelmem visszafordítom a kicsi Teito-ra, aki simán lelépne, anélkül, hogy megköszönné, amit érte tettem.
És miért így közlekedik? Nincs kedve repülni, vagy nem is tud?
- Bocsi...ööö...mármint kösz , hogy rászóltál, de ment volna egyedül is. – igen, igen. Észrevettem.
- Örülök, hogy segíthettem. – hajolok meg előtte, amiért gondolatban meg is kapom a magamét. Tényleg pimasz vagy egy kicsit drága. Úgy érzem, még az ő modorán is csiszolnom kell ezalatt a néhány hét alatt.
- A nevem Jun Teito. – mutatkozik be egy meghajlással. Hmm. Most vagy tud ő is gondolatot olvasni, vagy mégiscsak több illem szorult belé, mint Vincentbe? - a mesterem hálás lesz önnek...öö... – hihi. Úgy nézem, akkor mégse tud gondolatban olvasni. Vagy nem akar. Pedig szerintem beszélni fárasztóbb.
- Nakata. – sietek a segítségére. De leszek én még neked úgyis meeehhhsteehhr bogaram.
- Akkor én most mennék is...ha nem gond. A mester biztosan vár. – elgondolkodva tekintek magam elé. Az a nemes dög… Undor fog el, már attól is, ha rá gondolok, de, napkelte előtt most már még repülve se érnék haza. Így jobban járok, ha hozzá megyek. Este pedig együtt hozzám. Hehe. Már alig várom.
Mii? Én mirelitvért? Hmm. Igen. Nagyon szeretek azt inni, de nyugi, már attól, ha rád nézek is megkeményedek, nem kell ahhoz még vért is innom.
- Ez esetben elkísérlek. Van némi megbeszélni valóm a mestereddel. – hazudom neki, előtte teremve. Ez a képesség olyan alap… Nem értem, miért is lepődött meg ennyire rajta. De ha ilyen közel vagyok ajkaihoz, akkor már ki is használom ezt az alkalmat. Ne csak Vincent kóstolgassa ezt az Isteni csodát!
Azaz, csak használnám, ha nem kapna el megint a röhögőgörcs, mi vagyok én kérdésére. Most erre válaszoljam, hogy egy édes kis nyalóka?
- Ööhh. Oké. - hallom meg halk kis hangját. Oké. Ha oké, akkor indulhatunk is.
Rókám is mellém csapódik, és már úton is vagyunk.
Ez a ház azé az idióta baromé lenne? Hááát meglátszik. Nem tudok megállni egy fintort. Ez a viskó… Olyan ízléstelen, mint a gazdája. Nem is értem, hogy bírt egy ilyen kis szépséget összefogni, ahogy azt se, hogy hogyhogy nem játszott még vele. Biztos már nagyon vén, ahhoz a fajta játékhoz. Mondjuk ennek az utóbbinak csak örülni tudok. Maajd én játszok helyette is.
Bemászunk apám haverjának dolgozószobájába, aholis a kis Teito egyből csacsogni kezd arról, hogy mi történt vele a felderítése alatt, ahova gyanítom, hogy a kis találkozónk miatt lett elküldve.
De… ez a vámpírcimbi duma… Eszébe se jut, hogy lehallgathatják a gondolatát? Én mindig megérzem, ha valaki próbál a fejembe nézni. Pont emiatt kapott ebben a pillanatban egy erős fejfájást gazdija. Azt hiszi, nincs itt apám és kötekedhet velem? Hát akkor tévedett.
- Oh, míly kedves vendég. – ereszt meg felém egy vicsornak is beillő vigyort „kedves” nemes társam. Ez az előbbi fegyelmezés miatt volt? - Maradj itt nappalra, hiszen mindjárt eljön a hajnal. – tudom, mit gondolsz, miért nem haza mentem. Pedig… Lehet, még a leégéssel is jobban jártam volna, mint azzal, hogy rábíztam magam ennek a senkinek a kegyére.
- Jun. Ugye nem gond ha te gondoskodsz a vendégünkről? – Jun? Hmm. Csak ilyen közvetlenül? Oké, akkor ezután én is így fogom hívni. Akkor, ha ő gondoskodik rólam, kezdhetjük is egy hátmasszázzsal. Na jó, nem hülyülök. Csak azt fogom tőle megkérdezni, hogy hol aludhatok nyugodtan.
- Természetesen, mester. A legnagyobb örömmel. – hallom meg készséges hangját, de ez a pofa amit vág hozzá… Nem vagyok kíváncsi arra, milyen nála más érzelem, ha az öröme így néz ki.
- Legyél nagyon kedves…- húzom tovább idegeit. Vincikéhez hasonlóan neki is elég lobbanékony a természete.
- aw. – hallom meg elfojtott morgását. Mint valami kis bolhás kutyus. Inkább nem is érdeklődök nála, feltalálom magam.
Pillanatok alatt kerítek egy vendégszobát és fekszek le aludni.
***
Visítozásra ébredek. Nem tudom miért nyúzzák Junt, de egyáltalán nem méltányolom se az ébresztés ezen módját, se ezt a vékony hangot. Még ha alattam adna ki ilyeneket. Akkor azt mondanám, hogy oké, vagy ahh, de így…
Mit tett, hogy büntetik? Vagy csak így örül valaminek? Nehézkesen kelek ki az ágyamból, de annál gyorsabban, és kíváncsibban indulok el a hangok irányába.
Úgy látszik, sokáig aludtam, mert már teljesen sötét van. Akkor pedig igyekeznem is kell. Nem akarom se a másik vámpírurat, se apámat megváratni. Egyik se lenne épp kellemes szegény fejemnek. Pláne, ha pont Vincent és Teito előtt járatnának le.
- Mikor indulunk? Amikor Nakata-sama felébred? – hallom meg Teito izgatott hangját kiszűrődni a dolgozószobából. Nem lépek be, mert nem akarom, hogy neki is feltűnjön jelenlétem. Mestere már tudja, hogy itt állok, az pedig nekem bőven elég. Most csak vele akarok társalogni.
- Mi ez a nagy izgalom? – kérdem is meg tőle egyből, gondolati úton. - Nem tudom miről van szó, de ugye azt tudja, hogy lassan indulnunk kéne.
Gyorsan kapom meg a kielégítő választ, miszerint attól ilyen izgatott a kis szolgácska, hogy elkísérheti őt. De mielőtt ezt az információt átküldte volna, biztosított arról, hogy mennyire sajnálja azt, hogy felkeltettek. Pff. Azt elhiszem, hogy sajnálja. Van egy olyan gyanúm, hogy örömmel nézte volna azt, ahogy apám megaláz.
Azt már ennek a kis vámpírroncsnak nem is kell tudnia, hogy az általa átküldött információkhoz pluszba kiderítettem, hogy Junnak ez lesz az első találkozója. Valamint, hogy nem mondta el neki, hogy hozzám megyünk, és azt se, hogy miért.
Lesz itt még meglepetés, úgy érzem.
- Akkor indulhatunk is! – szólalok meg hangosan is, belépve a dolgozóba.
Teito csak úgy úszik a boldogságban, de mégse mer mozdulni.
- Jó reggelt! – köszön, majd kérdőn néz mesterére. Amikor ő bólint neki, csak akkor indul el felém, de csakis szorosan mestere mellett, haladva.
Nem nézem őket tovább, előttük haladva elindulok a kijárat felé. Rókám révén, már úgyis tudom, mi hol van a házban.
És itt is van emlegetett állatkám. Csodáltam is, hogy nem ébresztett akkor, amikor szokott. Mitől sántít az egyik lábára? Tényleg azt akarhatta ez a sunyi patkány, hogy elaludjak????
Villámló tekintettel nézek rá, de nem szólok semmit, még gondolatilag se hozzá. Szerintem anélkül is egyértelműen látszanak érzéseim irányába.
- Repülve megyünk, úgy gyorsabb. – adom ki a parancsot kilépve a házból, majd meg se várva bólintásuk, szárnyra kelek. Nem akarom őket bevárni. Egyedül gyorsabb, meg tudom, hogy úgyis eltalálnak szállásomig.
- Bocs, hogy késtem! – ereszkedek le az engem váró tömeg előtt, majd mellettem földet érő, erősen sántító rókámra bökök fejemmel. – Elromlott a vekkerem.
- Apám, és a mellette álló másik nemes patkány csak komoran csóválják fejüket, és gondolatban közlik, hogy látják, még mindig elég komolytalan vagyok, amíg Vincent pofátlanul, kaján vigyorral figyeli az eseményeket.
Én meg közlöm velük, persze magunk között, hogy úgy siettem pedig, ahogy tudtam. Majd, szúrós tekintetemet a még mindig vigyorgó kis szolgácska felé fordítom, ezzel odavonzva apám és mesterem tekintetét is.
- Viselkedjél egy kicsit, mert mindjárt kikötlek itt kint, és be se jöhetsz velünk a találkozóra. – húúú ez a kiváltott hatás. Tényleg ilyen hatással vannak a találkák a kis vámpírokra, hogy Vinike is így megkomolyodott, vagy ennek a komolyságnak más az oka.
Hmm. Jól sejtettem, nem mestere parancsa az oka a hangulatváltásának. De már tudom mit érzett meg. Jobban mondva, tudom kit érzett meg.
- Most hogy mindenki itt van, menjünk be, és tárgyaljuk meg a részleteket, szólalok meg, miután Teitoék is leszálltak, majd elindulok befelé.
A legnagyobb, legpompásabb tárgyalóba vezettetek mindenkit, és leülök.
- Kezdhetjük! – adom ki az utasítást apám biccentésére.
|
