|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Rauko | 2011. 02. 13. 20:13:18 | #11345 |
Karakter: Aruni
Megjegyzés: ~ gazdimnak
- Hm, a városba? Inkább tennék egy kört a környéken boszikám - mondja, és végigsimít az arcomon. Hát persze. Buta dolog volt részemről elhinni neki, hogy velem fog maradni, hogy mellettem lesz, és csak néha megy majd el. Pedig tényleg nagyon szeretném, ha a társam lenne. Nagyon jó lenne, ha valaki mellettem lenne, és ha az a valaki pont ő lenne, az már több lenne, mint jó. - Nem kell, hogy még egy idegen lény zargassa a népet. Téged már elfogadtak, nem fogom felborzolni a kedélyeket. - Van igazság abban, amit mondom. Még mindig emlékszem a tortúrára, amit nekem is ki kellett állnom, amikor ide kerültem. Bár az is igaz, hogy ha nem akarja, akkor a helyzet sosem fog változni, és senki, sehol nem fogja elfogadni.
- De ha meg sem próbálod elfogadtatni magad velük, akkor... - mondanám neki a gondolataimat, de enyhén szólva is egyértelművé teszi, hogy nem kíváncsi a véleményemre, ugyanis befogja a számat. Hm… érdekes és kicsit talán gyermeteg megoldás, de ahogy utána paplan alól pislog ki rám, valahogy minden rossz érzésem el is száll.
- Tudod mi a véleményem, és legfőképp a tapasztalatom, Aruni. - Tudom, igaza van. Ami kicsit megzavar, az az, hogy iszonyatosan szeretem a nevemet az ő szájából hallani. Valahogy olyan, mint valami ajzószer. Ezért is nem tiltakozom, amikor magához húz, és csókot kezdeményez. Szeretem érezni… a testét, az ízét, mindenét.
- Tudom, nem fogom erőltetni azt, amit nem szeretnél - jegyzem meg, és még egyszer végigsimítom ajkaimmal az övét.
- Én még visszafekszek, korán van még... - De édes.
- Dél van... - mondom neki finoman. Nem akarom ám bántani.
- Pff, úristen, akkor pláne... - Felnevetek. Édes…
- Csináltam reggelit, és még tea is van a kandalló fölött a párkányon - szólok még neki. Nem akarom, hogy éhezzen, vagy baj legyen, ha nem, vagyok itt. Így is félek, hogy megint rosszul lesz.
- Meg fogom enni, még mosogatnod sem kell... csak most egy kicsit hadd feküdjek... - kér, én pedig megijedek egy picit. Nem akarom, hogy baja legyen.
- Jól vagy? Biztos? - Télen ezért nehezebb. Ha nyár, vagy ősz lenne, és egy jó év, akkor nem is megyek a városba. De most nem volt jó évem, sok nővényem kiszáradt, és kénytelen vagyok bejárni, ha kell valami. És mivel most ketten is vagyunk…
- Persze-persze. De ha már van egy fedél a fejem fölött, amit vélhetőleg nem törnek rám, az alatt megpihennék.
- Hát, jól van, sietek vissza - mondom, és felveszem a csuklyámat is. Azonban… van itt még egy dolog. - Itt leszel?
- Itt - jelenti ki, és nem tudom, hihetek-e neki. Mindenképp szeretnék…
***
Nem időzök sehol sem tovább a szükségesnél. Igyekszem vissza hozzá, hiszen nem akarom, hogy baja legyen. Ahogy azt sem akarom, hogy ne találjam otthon… De a legnagyobb sietségben is kell két óra, mire megjárom az utat, beszerzek mindent és hazaérek. Amire bemegyek, az mondjuk furcsa.
A földön… pucsít. Gyanítom, leesett az ágyról. Még érezni idebent az erejét, de csak nagyon kis foszlányokban, de akkor sem értem, hogy mit csinál ott. Ha varázsolni is próbált, akkor mit keres? Mert hogy nem engem várt ebben a pózban, az teljesen biztos. Bár az is csak azért ennyire biztos, mert nadrág van rajta.
Amikor világossá válik, hogy az asztalon velő tányérral, és az abban levő étellel harcol éppen, nem bírom ki. Felnevetek.
- Lemaradtam valamiről? Összevesztetek? - Ahogy magamhoz rántom, és megcsókolom. a hercegnő persze majdnem beleprüszköl a számba, mert hideg vagyok. Egész szép hisztit levág, mire elengedem, és hát persze, ki lenne a hibás, ha nem én? Imádom…
- Aruni... mondd, mondd, hogy nem kékek a szemeim - szólít meg, és először nem is értem, de ahogy a kezére nézek, kicsit meglep. Karmok… és tényleg kékek a szemei. Mondjuk az ő esetében ez nem meglepő.
- Erőingadozás és -hullámzás. Teljesen normális ezek után - osztom meg vele is gondolataimat.
- Hát, de már majdnem úgy nézek ki, mint egy madár! Meddig leszek még rokkant és sebezhető?! - kezd el hisztizni, aminek az az eredménye, hogy az utolsó pillanatban tudom eltüntetni az orrából előcsapó lángnyelvet.
- Először is, csak nyugalom. Van egy hőforrás a közelben, ott kellene egy kicsit főnöd, hogy az energiáid visszarendeződjenek. Na, öltözz fel, felviszlek - dobom fel az ötletet, és őszintén meglepne, ha nem tetszene neki a dolog. Szereti az ilyesmit, azt hiszem.
- Pancsi-parti. Király. Meztelen nem mehetek? - Ugye, ugye?
- Nem kellene – vigyorgok rá, és már csak magamban teszem hozzá, hogy amíg nem lesz jó az idő, addig nem szándékozom a természet lágy ölén szeretkezni vele.
***
- Nem tetszik ez nekem - jelenti ki, mikor a forrás felé megyünk.
- Micsoda? - kérdezek vissza őszinte csodálkozással. Nem nagyon értem.
- Furcsát érzek – szimatol kissé, de hiába próbálok én is, semmi újat nem érzek a levegőben.
- Én csak a szokásosat.
- Jó, de te itt laksz évek óta… Nem lakik errefelé mágikus lény… körülbelül azóta, mint te?
- Csak az erdei elfek, talán, de már az sem biztos, na meg a boszorkány… - sorolom neki, de nem értem. Mit érezhet, amit én nem? Bár tény, hogy ez egy átjáró útvonal, sok démon jár-kel erre az évben. Nem lepne meg, ha egy épp most kószálna erre, Jack pedig érezné.
- Őőő… Azt már ne számold bele – vigyorog. Mi? – Tudod mit, hagyjuk, megint hülye vagyok.
***
- Fú, beleugorhatok? –kérdezi lelkesen, amikor a forráshoz érünk. Én tartom rendben, és mondjuk ennyi fáradtságot megér. Ha bármilyen bajom van, csak eljövök ide, vagy ha egy varázslány hozzám fordul, ide hozom. Neki is segíteni fog.
- Nem kéne.
- Naaa… Lécci… - Ellép tőlem, de mikor kapnék utána, hogy azért tényleg ne ugorjon fejest, szépen, jó kisfiúkhoz illően öltözik le meztelenre, és mászik a vízbe. Hm… És még fel is nyög.
- Van valaki a vízben, hogy így nyögdösöl? – kérdezem, de már most tudom, hogy rövid távon nem jó mellette maradnom. Az, hogy ennél a forrásnál szeretkeznénk, semmit sem változtatna a tényen, hogy fáradna. Azt semmiképp sem akarom, így egy csókkal megelégszem, bár ő ténylegesen többet akarna, hiszen be akar hőzni a vízbe. Nos, nem megy neki.
- Pf, ünneprontó – durcázik még mindig. Nagyon aranyos ilyenkor. Mint egy mókus.
- Várj egy kicsit, hozok neked bele egy speciális gyógynövényt…
- Rágnom kell majd? – néz rám, és nem tudom, hogy csak szerintem csábos, vagy már annyira beleestem, hogy akármit tesz, édesnek fogom gondolni, de a gyógynövényre szüksége van. Messze kell mennem érte, de ez nem baj, legalább addig erőt gyűjt.
***
Mikor visszaérek, fura látvány fogad. Jack épp ekkor mászik vissza a vízbe. Egy pillanatra megállok a fa törzse mögé bújva.
Elemzem a helyzetet, de valami érdekes… az egy dolog, hogy ugyan miért jött volna ki a vízből, mikor imádta. A másik, hogy nem olyan az ereje. Eddig, akármikor a közelemben volt, már az erejétől is megborzongtam. De most valahogy nem hat rám. Most olyan… átlagos démoni erő leng be mindent. Azt kizártnak tartom, hogy kiábrándulta volna belőle puszta fél óra alatt, amíg távol voltam.
Ekkor jut eszembe, amit mondott, mikor jöttünk ide. Valamit érzett. Vajon lehetséges, hogy valaki megint megfertőzte? Nem. Azt fél óra alatt nem heveri ki, és nem is magyarázza azt, hogy kint volt a vízből. Kimászott, megölte a támadóját, akinek a jelenlétét én nem is éreztem meg, aztán visszamászott a vízbe, és már megfertőzték? Nem… ez így nem jó. Van itt valami, amit nem érzek. Nem veszek észre, vagy nem jut el az agyamig.
Hiába elemzem le újra és újra fejben a helyzetet, nem engedhetem ki az erőmet, hiszen azonnal megérzi. Ha pedig történt valami, előbb el kell vele hitetnem, hogy nem sejtek semmit. Szépen, lassan kell rájönnöm mindenre, úgy, hogy neki ne tünjön fel.
- Itt vagyok - jelentem be, mire mosolyogva fordul hátra. Hm. Fura a mosolya. Láttam én már Jacktől kedves mosolyt, mióta velem van? Nem hiszem. Esetleg gonoszat, gúnyosat, kéjeset, kárörvendőt, huncutot. Kedveset semmiképp. Jól áll neki, ez tény, de ennyire nem boríthatta ki a forrás ereje, hogy kedvesen mosolyogjon rám. El kell vinnem innen.
El is indulunk visszafelé. Gyanús. Ki kellene engednem az erőmet, hogy mit fog érezni belőle. Jack tudja, hogy csak úgy nem eresztem szabadon az erőmet, és őt ismerve, biztosan szóvá is teszi majd. Előre hallom, ahogy valami gúnyosat, de nagyon félreérthető dolgot mond azzal kapcsolatban, hogy kérkedek az erőmmel. Ezt megteszi, ebben biztos vagyok, sosem hagyja az ilyet szó nélkül, pláne ha rám van utalva.
Kieresztem az erőm egy részét, de Jack meg sem rezzen, nem hogy megjegyzést tenne. Észre sem vette, azt hiszem. Ez egyre érdekesebb, és nem a szó kellemes értelmében. Valahogy rá kell vennem, hogy kiengedje az erejét ő is, különben soha nem tudom meg az igazat, márpedig ha a sejtéseim nem csalnak akkor az igazi Jack bajban van, amennyiben ez egy másolat, egy alakváltó, vagy az igazi, csak valaki megbűvölte. Minden esetben meg kell mentenem, mert valami történt az alatt a fél óra alatt, ez után már biztos vagyok benne.
- Jack - szólítom meg, mire rám kapja a fejét. Mosolyog. .. Ez nem Jack. - Megkérhetlek, hogy engedd szabadon egy pillanatra az erődet? - kérdezem tőle.
- Persze. - És, igazam van. Jack sosem engedné szabadon az erejét a közvetlen közelemben, akkor sem, ha olyan kicsi, mint most, sőt, nyílt terepen semmiképp úgy, hogy szét sem nézett. Talán rossz, de nem gonosz, nem bántana engem, vagy a halandókat, esetleg az elfeket, ha itt is vannak valahol a közelünkben.
Közelebb lépek hozzá, és próbálok nem gonoszul, rémisztően vigyorogni. Nem tudhatom, mi történt, nem bánthatom a testét, talán csak a lelkét zárták el. nekitolom egy fa törzsének, és végigáramoltatom a testén az erőmet, mire megremeg.
Igen. Sejthettem volna az elején is! De mielőtt bármit tehetnék, mellettünk a bokor megmozdul,és kiugrik belőle Jack. Azt hiszem, voltak erről titkos vágyaim, hogy két Jack van a közelemben, de semmiképp nem abban a verzióban, hogy a minden bizonnyal enyém-Jack feje vérzik, a másik pedig gonoszul elmosolyodik, de nem váltja az alakját. Pedig ez egy alakváltó. Rájöhettem volna… és akkor nem sérült volna meg Jack sem.
Érdekes látván tárul elém, amikor a nyílván teljesen erőtlen enyém-Jack a másolatára támad. Ennek elment az esze… ha azt hiszi, hogy ennyi erővel felveheti a versenyt egy egészséges alakváltóval! De mielőtt elkaphatnám, átszúrja a démon szívét. Akkor azonban már elkapom onnan, és ahogy odébb rántom, a másolat az egyik karmával belevág a vállamba. Felmorranok, nem szeretem, ha ilyen alávaló mocskok megsebeznek.
- Aruni! - visít a fülembe Jack, és fogalmam sincs, hogy honnan, de egy lángcsóva fúródik a másolat testébe, azonban az én kis Jackem ekkor nyög egyet, és összeesik. Hát, ez valami fergetegesen jó! Az utolsó csepp erejét is elhasználta, pedig bíznia kellett volna bennem!
- Pirozen, megdögölhetnél végre - hörgi az alakváltó. Gyorsan beállok Jack teste és a démon közé hogyne tudja megsebezni, és már tényleg kíváncsi vagyok valamire.
- Mit akarsz tőle? - kérdezem. A démon felnevet, gúnyosan, aztán dühösen pillant rám.
- Ez egy aljas, hitszegő tolvaj! Ellopta anyám kincseit - ordítja. Ez érdekes. Mondjuk tény, hogy Jack el szokott csenni ezt-azt, de hogy ilyen bajba keveredne… legalább beavathatna néha. - Azt hallottam, hogy te jó lélek vagy, Aruni! Mivel fogott meg téged egy ilyen aljas féreg, mint Pirozen? - Szemeiből tömény harag és gyűlölet árad.
- Ne nevezd így - szólítom fel. - És semmi közöd ahhoz, hogy miért akarom, hogy mellettem legyen.
- Mások is vannak a világon, Aruni! Jobbak, szebbek, mint ő - kiabálja, de támad. Korábban kellene felkelnie, hogy egy boszorkánymesterrel csatázzon. És egy félhol ellenség egy negyedvér boszorkánynak még csak nm is kihívés, csupán a sokévnyi tanulás,erőnk fejlesztésének kigúnyolása. Nem is csoda, ha egy pillanat alatt teszem ártalmatlanná a démont, aki mér alig él, de azért még hörög… - Csalódni fogsz benn, Aruni - köhög fel egy adag vért, de nincs kedvem tovább hallgatni. Egy intéssel vezetem minden erőmet a testébe, és ettől szét is robban ez a szánalmasan gyenge szervezet.
- Aruni - suttogja a hátam mögül egy gyenge hangocska. Megfordulok, és ő ott fekszik. Ereje most alig van, de azt hiszem, hogy ha alszik egy hatalmasat és sikerül beleerőszakolnom pár növényt, jobban lesz.
- Később beszélünk. Most pihenj. - Szeretném, ha nem ennyire tárgyilagos lenne a hangom. De most… csalódás? Talán. Azt hiszem, ez a jó szó arra, amit érzek. Ő lehunyja a szemeit, és pár pillanat múlva már alszik is. Lehajolok hozzá, és a karomba veszem. Ekkor nyilall bele a vállamba megint a fájdalom, de haza kell vinnem, ezért ezt a kis kínt elviselem, és már nem is vagyunk messze a kunyhótól.
Ahogy az ölembe veszem, az arcára nézek. Elérem valaha, hogy ez a lény őszinte legyen velem? Elképzelni sem tudom, hogy miken mehetett keresztül eddig, de ha esélyt sem ad az életének, hogy jobb legyen, akkor egyszerűen nem tudom megérteni őt. Elhiszem, hogy talán fura neki az új helyzet. Az, hogy van hova tartoznia, hogy valaki várja és szereti, de akkor is, épp azért kellene legalább megpróbálnia őszintén viselkednie velem, ha tudja, hogy szerelmes vagyok belé. Márpedig tudja. sosem titkoltam előtte, hogy az életemet is odaadnám érte. Na, és témánál is vagyunk.
Tény, hogy bármit feláldoznék érte és a kedvéért. A kunyhót, a növényeimet, az életemet, az életemből akármennyit, ha kellene, minden démoni és boszorkányi erőmet is odaadnám, hogy ne essen baja. Fontos nekem. Túlzottan is fontos, hiszen azt hiszem, ő sosem fogja olyan mélyen viszonozni az érzéseimet. De elengedni nem akarom. Most, hogy itt volt, megtapasztaltam, hogy milyen, amikor a földön pucsítva vár, amikor van valaki a kunyhóban… talán sosem volt még ennyi élet ott, mióta én élek.
De azt hiszem, nem szabad nélküle döntenem. Ha jobban lesz, megbeszélek vele mindent. Lehetőséget fogok neki adni, hogy döntsön. nem akarok nélküle élni. De az, hogy velem van, és közben még sincs velem, és nekem sem engedi, hogy mellette legyek, annak nincs értelme. Akkor azt hiszem jobb, ha addig megy el, amíg párszáz év szenvedéssel kiheverem.
***
Egy napja alszik. Egy kerek napja fel sem kelt. De lassan itt az ideje, és ahogy az erejének a növekedését figyelem, így is van. Naponta többször a testébe vezetem az erőm egy részét, ezzel is segítem azt, hogy az ő ereje feléledjen. Hiszen az én erőm idegen neki, és az lenne a természetes védelmi mechanizmus, ha megpróbálná kiszorítani.
A tervem ebből a szempontból sikeres is, és a vállam is szépen gyógyul. Bár az tény, hogy már kétszer kellett kimosnom belőle a gennyet, de ezt leszámítva nagyon szépen gyógyulgat. Már be is hegesedett volna, de nem akarom, hogy betokosodjon, és így egyszerűbb, ha nem hagyom begyógyulni.
Épp este van, és vállam mosom ki már megint. Felszisszenek, ahogy belemar a körmöm a húsba. Sajnos már kénytelen vagyok vágni. De nem baj, ezt a kicsit elviselem.
- Jól vagy? - érkezik a halk, suttogás-szerű hang z ágy felöl. Mielőtt megfordulnék, befejezem a tevékenységet, mert ha most elkezdünk beszélgetni, nem fogom. Próbálok sietni, így egy perc telhet el, mire meg tudok fordulni, és már úgy törlöm le a csordogáló vért a vállamról és a karomról.
- Megmaradok. te hogy érzed magad? - kérdezem, és mellé telepedek az ágyon.
- Azt hiszem, már én is egyben leszek - sóhajt fel.
- Meglep, ha azt mondom, hogy beszélni akarok veled? - Hirtelen fordul egyet, nekem háttal. - Jack…
- Mondhatod, csak nem akarok a szemedbe nézni közben - mondja, és most én sóhajtok fel. Kicsit talán gyerekes gesztus lenne, ha nem tőle látnám.
- Nos. Az tény, hogy veszélybe sodortál. Nem csak engem, magadat is, és a várost is. Emiatt haragszom rád, de azt hiszem, érzed te magad is, hogy helytelen volt, ami történt. - Veszi a levegőt, de én folytatom. - A második. Az, hogy annyira nem bízol bennem, hogy feltörsz egy olyan varázst, amit az az alakváltó helyezett rád, több, mint várlázító számomra, Jack. - Megremeg. - Ha képtelen vagy bízni benne, Jack Pirozen. Ha képtelen vagy őszintén elmondani nekem mindent, akkor most megkérlek, hogy menj el. Lehet, hogy az életemet is odaadnám érted. Bármit feláldoznék, hogy megmentselek. De nem akarom, hogy kötelességből legyél itt. Az rosszabb lenne, mintha most lelépnél, és soha nem hallanék rólad többet. - Felsóhajtok. - A szívem szakad meg, ha elmész, mert nagyon szeretlek, Jack. De ha te nem tudod ezt viszonozni, és meg sem próbálsz őszintén beszélni velem, akkor menj el, kérlek. - Megint megremeg. - A kincs is nálad van, ugye? Az alakváltó démon anyjának a kincse, amit szerinte elloptál. Az is itt van, ugye?
|
| Meera | 2011. 02. 11. 21:20:17 | #11277 |
Karakter: Jack Pirozen
Megjegyzés: ~nyuszkónak
Lepattan rólam, én pedig csalódottan felnyögök. Hova megy? Azt reméltem, hogy jól „helyben fog hagyni”, erre tessék, már is leszáll rólam? Türelemre int, és amíg pakolászik, oldalamra feküdve méricskélem alakját, és látom, hogy ádámcsutkája megmozdul.
- Magamra hagytál – nézek rá csúnyán.
- Mert hoztam valamit.
- Nyúlnak nézel? – emelem fel az igencsak gusztustalanul kinéző gyomot. Ez a büntetésem? Kórót meg gazt kell zabálnom?
- Rágcsáld szépen. Undorító az íze, de azonnal leviszi a lázadat – fintorogva a számhoz emelem, és mikor beleharapok, Aruni hirtelen hátamra fordít, s egy pillanat alatt letépi rólam a ruhát.
- Mith… ahh… - nyögök fel kéjesen, ahogy forró szája megérinti a bőrömet, keze pedig a nadrágon keresztül simogat…
- Rágd a füvedet – szól rám vigyorogva, és szinte minden porcikámon végigszalad nyelvével, próbálom rágni a füvet, de egyszerűen egy nagyobb sóhaj következtében több kerül a tüdőmbe, mint a gyomromba, a remegéstől alig tudom rágni, sokszor koccannak össze célt tévesztve fogaim…
- Arunih…
- El sem hiszed, mióta várok arra, hogy a karmaim között legyél – dörmögi forró, vágytól rekedt hangján, éles karmát végighúzza a combomon, mire kéjesen felsóhajtok. Minden perc amit együtt töltöttünk, minden másodperc, mellyel örömet okoztunk a másiknak… Az érzések, amelyek belőle áradtak, szinte rám zúdultak, éreztem, mennyire fontos vagyok neki, mennyire számítok neki, hogy életében milyen szerepet töltök be…
Semmi más nem marad meg, csak forró karjainak ölelése, tüzes csókjai, lábaim, melyek szinte görcsösen szorítják testét… az illatok, a fülledt, meleg levegő, a heves mozdulatok, a lágy érintések… Minden, minden csak Róla szól...
***
Reggel saját fetrengésemre kelek fel, vagyis szenvedésemre, mert nem tudok visszaaludni. Feltápászkodom hát, bár párszor visszazuhanok a párnák közé, melyek szinte vonzanak, akárcsak a gravitáció néhanapján, de végül csak sikerül felülnöm az ágyon.
- Jó reggelt – mormogom, és csókját fogadva átölelem, hogy érezzem nagy és erős alakját.
- Neked is. Melegítettem vizet mosdani, és csináltam egy kis reggelit – súgja hajamba, megcirógatva azt. – Aztán valamikor be kellene mennünk a városba is. Velem jössz?
Kicsit hallgatok. Aruni negyedvér, ráadásul eddig mindig jó szolgálatot tett az ott lakó embereknek, valamilyen szinten ismerik és bíznak benne. De én… Körözött személy vagyok, és nem a túrósra értem, ráadásul félvér vagyok, akiben több a démoni rész, így veszélyesebbnek néznek amiatt a negyedrész miatt is.
- Hm, a városba? Inkább tennék egy kört a környéken boszikám - simítok végig arcának élén, és a szemeibe nézve látom, hogy íriszei mögött furcsa érzelmek kavarognak. Sejtelmesen, és mégis lustán elmosolyodom reakciójára. Azt hiszi, ellógom. Márpedig az adott szavam nem szoktam megszegni.
- Nem kell, hogy még egy idegen lény zargassa a népet. Téged már elfogadtak, nem fogom felborzolni a kedélyeket.
- De ha meg sem próbálod elfogadtatni magad velük, akkor... - kezdi, de én rányomom a kezem az egész szájára. Gyerekes megoldás, de egyszerű. Elterülök az ágyon, és inkább visszatakarózom, s a paplan alól pislogok rá, mire sikerül megmosolyogtatnom ezzel az ártatlanul aranyos megmozdulással.
- Tudod mi a véleményem, és legfőképp a tapasztalatom, Aruni - odahajol, és nyom egy hosszú, lágy csókot a homlokomra, mire rácsimpaszkodom, és elégedett vigyorral váltok vele egy mélyebb, szenvedélyesebb csókot.
- Tudom, nem fogom erőltetni azt, amit nem szeretnél - mondja, és ajkaival végigsimít a számon, amit boldogan hagyok neki, szinte készségesen tartva bűnös ajkaimat.
- Én még visszafekszek, korán van még... - ásítok nagyot, és bevackolom magam, mire hatalmas tenyere végigsimít rajtam, ami kellemes borzongást kelt bennem. Fú, ha macska lennék...
- Dél van... - közli lágyan.
- Pff, úristen, akkor pláne...
- Csináltam reggelit, és még tea is van a kandalló fölött a párkányon - hallom hangját, és már megint bűntudatom van. Nem önzőzhetek mostantól... No, szépen vagyunk, márpedig nekem kell ez az alvás, mert ha nem, akkor bunkó leszek a hatodik hatványon. Nem sokat alszom, ez tény, egy héten megesik kétszer, de most pihiznem is kell.
- Meg fogom enni, még mosogatnod sem kell... csak most egy kicsit hadd feküdjek... - kérlelem, mire látom, hogy felveszi kabátját, és onnan néz rám, szemeiben egy pillanatra aggódás csillan fel.
- Jól vagy? Biztos?
- Persze-persze. De ha már van egy fedél a fejem fölött, amit vélhetőleg nem törnek rám, az alatt megpihennék.
- Hát, jól van, sietek vissza - kapja fel a csuklyát, de mikor kitárja az ajtót, megcsap a hideg, én pedig meztelen valómat káromkodással vegyes püföléssel próbálom eltakarni a takaróval. Ő hátranéz, és még megkérdezi: - Itt leszel?
- Itt - nézek vissza komolyan rá, mire hihetetlenül sármos mosolyt villant, és kimegy a kunyhóból.
***
- Gyere ide... nem hallod? - nyúlok ki a paplan alól, és a tányért próbálom magamhoz lebegtetni, de mindig visszaesik az asztalra. Basszus, kis nyomorék leszek még pár napig, de már az is felháborító, hogy egy kibaszott tányért nem tudok magamhoz vonzani!
- Anyád egy kurva volt! - mordulok a tányérra, mire az ismételten visszaesik. Felhorkantok, mire az orromból két lángnyelv csapódik ki, én pedig ijedten vetődök le plédestől-mindenestől, hogy a felgyulladt szőnyeget eloltsam.
Ekkor nyílik ki az ajtó, és Aruni jelenik meg benne.
Enyhén, de csak enyhén vág meglepett képet, ahogy egy hevenyészetten elővarázsolt nadrágba bújtatott seggemmel néz farkasszemet. Szinte látom magam előtt, ahogy felkuncog vagy rosszallóan fejet csóvál, de végül csak lehajol, és leguggol mellém.
- Segítsek keresni? - száján olyan vigyor van, hogy csak ennyi telik tőlem:
- Hmpf.
- Na, gyere.
- Fel tudok kelni! - morgok, mire feláll, és hagyja, hogy felkeljek. Bőszen fixírozom az említett tárgyat, amiben még mindig ott a kaja. Aruni csak áll és néz, figyeli a csöndes csatát, ami köztem és a rohadt tányér között folyik.
Te gennyes köcsög... Átvert!
Hogy nem jutott eszembe simán a kaját magamhoz varázsolni?!?!
- Őőő... Lemaradtam valamiről? Összevesztetek? - a gúnyos élt nem nyomja el szórakozott stílusa, mire lángoló szemekkel nézek rá. Felnevet, és hozzám lépve megmarkolja a derekamat, és magához rántva erélyesen megcsókol. A kint időjárástól hideg kezei szétcsapják bennem az ideget, és vergődve akarom lerázni magamról.
Rohadt hideg, váhh!
Ő a csók közben is csak vigyorog reakciómon.
- Féltékeny vagy egy tányérra? - kapkodom a levegőt igen szaporán, miután elengedett.
- Ennyire zavar a hideg?
- Feküdtem benne egy ideig odakint - ülök le az asztalhoz, és a már kihűlt teáscsészét a karmaim közé fogom. Karmaim? ÚRISTEN! Mikor nőttek meg?! És a... Ó, neeem....
- Aruni... mondd, mondd, hogy nem kékek a szemeim - nézek fel rá, mire látom, hogy meghökken. Közelebb lépve elkapja a praclijaimat, és megnézi a karmokat, majd a szemem.
- Erőingadozás és -hullámzás. Teljesen normális ezek után - állapítja meg, miután már a combján kezdtem el dobolni türelmetlenül, mire látom, hogy csúnyán elmosolyodik.
- Hát, de már majdnem úgy nézek ki, mint egy madár! Meddig leszek még rokkant és sebezhető?! - fakadok ki, az asztalra ütve egyet alulról, az orromból pedig tűz lövell ki. Aruni reflexeinek köszönhető, hogy senki és semmi nem égett meg.
- Először is, csak nyugalom. Van egy hőforrás a közelben, ott kellene egy kicsit főnöd, hogy az energiáid visszarendeződjenek. Na, öltözz fel, felviszlek.
- Pancsi-parti. Király. Meztelen nem mehetek?
- Nem kellene – vigyorodik el sandán, mire visszafojtom a röhögésre való hajlamom. Nem kellene egy tűzvihar.
***
- Nem tetszik ez nekem.
- Micsoda?
Már percek óta kint sétafikálunk a hidegben, és egyetlen egy forró pont van az egész világon. Kettőnk összefonódó keze. Miután többször láttam érdekesebbet, mint Aruni, így hirtelen feltámadt érdeklődésem s rohangálásaim megakadályozásaképpen megragadta a karmos kezem.
- Furcsát érzek – emelem meg kissé orromat, és a csípős hideg levegő ellenére valami más is megcsapja. Kicsit Ő is megáll, és figyel, kiterjeszti érzékeit, majd lehunyja szemeit, úgy koncentrál. Érzem, ahogy az ereje megcirógat egy kicsit, majd tovaszáll.
- Én csak a szokásosat.
- Jó, de te itt laksz évek óta… - dünnyögöm az orrom alatt, és hátrapillantok mögénk séta közben. Csak az erdő hunyorog vissza rám sejtelmesen, a fehér hó szinte vakít, mintha takarna és rejtegetne valamit. Vagy valakit. Tuti, hogy valaki figyel, és ez nagyon nem stimmel.
- Nem lakik errefelé mágikus lény… körülbelül azóta, mint te?
- Csak az erdei elfek, talán, de már az sem biztos, na meg a boszorkány… - mereng el, de tekintetéből azt veszem ki, hogy szerinte napszúrást kaptam ebben a havas időben.
- Őőő… Azt már ne számold bele – vigyorgok kínosan, mire felvonja a szemöldökét. – Tudod mit, hagyjuk, megint hülye vagyok.
Csöndes hallgatása igenlés, de az ajkain bujkáló sunyi mosoly csak rátesz egy lapáttal. Akkor is érzem, és ha nem hiszi el, akkor is igazam van. Valaki követ minket, de olyan rohadt jól álcázza magát, hogyha hátranézek, vagy bekukkantok a vélt irányba, mindig eltűnik.
Rohadtul gyanús, és mindenekfelett irritáló.
Kibelezem, ha megtalálom.
***
- Fú, beleugorhatok? – nézem az apró kis tavat, ami úgy gőzölög és „füstöl”, mintha valaki alágyújtott volna. Öt méteres körzetében zöld a fű, a fák is lombkoronával rendelkeznek, de milyennel! Olyan, mint egy apró oázis ebben a fene nagy hidegben. Szinte beránt a forróság.
- Nem kéne.
- Naaa… Lécci… - távolodom el tőle, és mielőtt még bármit is mondana, ledobok magamról mindent, és belemászok a vízbe. Nem ugrottam, másztam, szóval végülis szót fogadtam.
- Ahh… - sóhajtok fel elégedetten.
- Van valaki a vízben, hogy így nyögdösöl? – dől az egyik fának, és arckifejezése mindent elárul. Kinyújtom a nyelvem, és felhúzom az orrom, de mielőtt még abbahagynám, pillanatok alatt terem előttem, és hideg kezével hajamba túrva forrón megcsókol. Nagyot szusszantok, és megpróbálom berántani a vízbe, de keményen megvetette a lábát, és helyette csak felkuncog.
- Pf, ünneprontó – fordulok el tőle sértetten, mire felnevet.
- Várj egy kicsit, hozok neked bele egy speciális gyógynövényt…
- Rágnom kell majd? – nézek rá egy gusztustalanul szemérmetlen arckifejezéssel, mire sejtelmesen elvigyorodik.
- Talán…
Már vagy tíz perce odavan, érzem, ahogy távolodik, így inkább eldobom magam a forró vízben, és lehunyva szemeimet pihengetek egy kicsit. Olyan jó, hogy fúj a hideg, metsző szél, de ezek a fák felfogják, és csak kellemesen hűvös szellő ér el hozzám, kellemesen lehűtve forró bőrömet.
Alig pihizek pár percig, egy nyílvessző robban ki az egyik közeli fa lombjából, alig tudok arrább vetődni, így sikeresen eltrefeli a felkaromat, de nem áll meg benne. Egy csettintéssel varázsolok magamra egy nadrágot, és felszerelésem után kapva azonnal felfegyverkezem. A koponyákat azonnal magamra kötöm, nem akarom, hogy turkáljanak az agyamban.
- Hol vagy aljadék?! – morranok fel, és felugorva az egyik virágzó fa ágára nézelődöm. Csak a kisujjad dugd ki valahonnan, elkaplak a boszitól tanult varázslattal, két pillanat és minden végtagod az enyém.
Elő is kerül a nyomorék gané, és elképedve nézem, hogy Aruni az. Nem. Nem. Csak hasonlít rá. A szaga… Az illata… Nem passzol. De. Igen. De nem Ő az. Tudom, hogy nem. Elvigyorodik, és afféle sátáni arctorzulást láthatok, ami a boszorkánymester fején nem tudok elképzelni.
Na, most már százas, hogy nem Aruni.
Basszus, ez egy alakváltó, ezért nem tudtam felfedezni, nem csoda, hogy boszi se vette észre!!!
- És most, pihenj meg – néz fel rám, és a következő pillanatban már megkötözve fekszem a földön a lábai előtt. Hogy a picsába csinálta?! HOGY?!
- Hol vannak a kövek, amiket elloptál az anyámtól? – guggol le, és legnagyobb csalódásomra a haja pontosan olyan selymes tapintású, mint az én boszimé. Ez egy profi. Bassza meg.
- Anyád!!! – válaszolok vissza válogatott stílusban, mire karmos keze megragadja az arcomat, és jól a szemem közé köp. Undorodva köpök vissza én is, és ahogy a nyál az arcát ér, rögtön felveszi az én alakomat.
- Így jár az, aki heves, Pirozen. Ha nem mondod meg, a drága kis szeretőddel fogok táncolni.
- Nem tudsz elrejteni, és Ő tudni fogja, hogy csak egy más vagy. Aruni boszorkánymester – köpök ki undorodva, a gúnyos él szinte fröcsög a számból.
- Nagyon felbecsülöd a negyedvérűeket, korcs. Látom, kicsit legatyásodtál elmei szinten, azt mondták, hogy okos vagy. De csak egy hirtelen, vad suhanc vagy. Ha elintéztem a kis párocskádat, kettébaszlak, itt, a kövön. De addig is… - csettint egyet, amit nem tudok mire vélni, és levetkőzve a vízbe mászik.
Próbálom kiszabadítani magam, dobálom a testem, de nem megy.
- MEGÖLLEK! – üvöltöm, de ahogy kimondom, észreveszem, hogy nem hallok semmit. Megint elismétlem, semmi. Nem is hallom. Csak tudom, és érzem, hogy beszéltem.
MIVAN?!
És ekkor jelenik meg Aruni. Mit sem sejtve sétál oda a hasonmáshoz, engem meg észre sem vesz, sőt… BELÉM LÉPETT! Kurva életbe! Ezt a bűbájt még én is nehézkesen tudom elővarázsolni, csak teljes alakomban szokott sikerülni!!!
Láthatatlanná és elérhetetlenné tett Aruni számára. Beszélgetnek, nem hallom miről, csupán a szájuk mozog, engem pedig majd megöl a harag és a méreg együttes vihara. Szopd keresztbe a jó kurva anyád, aki rám küldött te farkatlan faszkalap!
„Én” felöltözök, majd elsétálnak, kettecskén. Vissza, a kunyhó felé, már nem is látom őket.
NEM! BASSZA MEG!
Nem! Ne hagyjatok itt... BASSZA MEG! NEM! Ha Aruninak valami baja lesz... Erős és okos, ráadásul sokszor sunyi, de ez a pöcsfej még engem is lealázott, és bár én jelenleg bénának vagyok minősítve, akkor is... Aruni! Remélem nem lesz semmi baj, és felkoncolja azt a köcsögöt, mert nem sok esélye van annak, hogy én innen hamar kiszabadulok...
ARUNI!
|
| Rauko | 2011. 01. 06. 12:38:49 | #10299 |
Karakter: Aruni
Megjegyzés: ~ Gazdimnak
Nem értem, hogy mi történik. Érzem, hogy valami nincs rendben, és tökéletesen alá is támasztja, hogy remeg, majd hirtelen alszik el. Aztán, amikor sokadik alkalommal próbál elmenekülni valami elől, és én sokadik alkalommal szorítom vissza az ágyhoz, elkapja a karom, és könyörögni kezd, hogy vigyem ki. Érzem, hogy valami történni fog, ezért nem ellenkezem, de akkor már morgok, amikor kér, hogy hagyjam ott. Nem is megyek lényegesen messzire, csak annyira, hogy ha az ereje egy hullámban csap fel, akkor ne legyen bajom belőle.
Figyelem, ahogy letép a láncot, és szinte engem is fojtogat az ereje. Hatalmas… nem is gondoltam, hogy ennyi rejtett tartaléka van. Gyanítom, minden tudásom kevés lenne ellene, ha egy éles harcban minden erejét bevetné. Azt viszont el kell kerülnöm, bár nem hiszem, hogy meg akarna ölni…
A rontás fekete masszává összeállva távozik belőle. Akadozva teszi vissza a nyakába a láncot, így tudom csak megközelíteni. Eleinte furcsa, aztán lassan visszanyeri az eszméletét és kitisztul az agya. Erre vártam! Megcsókolom… vadul, szenvedélyesen, de meglep, amikor eltol, pláne mikor az arca kicsike ellenkezést sem mutat. Csak kötekszik velem… Aztán felhozza témának azt, amit mondtam neki… és hát, keze a fenekemen, és épp - talán - kikosarazni készül, persze, hogy izgatott vagyok.
- Akarod, hogy veled maradjak, de tudjuk, hogy lehetetlen. Felajánlanám, hogy gyere velem, nem jönnél. - Jól sejtettem… megint elhúz a fenébe. - Mivel tartozok neked, amit kifejezetten rühellek, nekem kell engedményeket tennem, kemény popójú – mondja, és határozottan fel akar izgatni. Simul, a fülemet nyalogatja, és olyan hangon suttog, hogy menten a hóba döntöm. De helyette… - Tehát, lásd, micsoda klassz srác vagyok... Itt maradok veled. – Remegek egyet, ahogy kimondja… velem marad. Tényleg. Velem. Marad. – DE, bizonyos időközönként nélkülöznöd kell szerény valómat. Mit szólsz hozzá? - Hogy mit…?
A következő pillanatban már az ágyon fekszik, én csókolom, és próbálom minden érzelmemet rázúdítani, de tudom, hogy még beteg. Adnom kellene neki valamit, ami nagyon gyorsan hat, és leviszi a lázát, de nem okoz kárt benne.
Felpattanok az ágyról, mire egy elégedetlenkedő nyögést hallok.
- Türelem - pillantok rá, és a gyógynövényeimhez sétálok. Instant megoldás kell, hogy a lázát levigyem, lehetőleg nagyon gyorsan. Körbepillantok, és a kezembe fogok egy növényt. Ez erre való, és ha megrágja, akkor gyorsabb lesz. Igen. Visszalépek, mire oldalra fordulva fekszik. Nyelek egyet.
- Magamra hagytál - mondja vádlón, de nem idegesen.
- Mert hoztam valamit. - Felé nyújtom a füvet, amit fintorogva el is vesz.
- Nyúlnak nézel? - pillant fel rám, mire elnevetem magam.
- Rágcsáld szépen. Undorító az íze, de azonnal leviszi a lázadat - kacsintok rá. Baja nem lesz tőle, ha nem lázas, és úgy rágja meg, akkor csak az ízét érzi, hatása a mágikus lényekre sincs. Ahogy a szájába veszi, visszafordítom a hátára, megnövesztem a körmöm, és letépem róla a ruhát.
- Mith…ahh… - nyög fel, ahogy ajkaimmal azonnal mellkasára tapadva csókolom, ágyékát a nadrágon keresztül izgatva, bár oka nem lehet panaszra, kemény ő is.
- Rágd a füvedet - utasítom vigyorogva, ahogy ajkaimmal elindulok lefelé a testén. Végigcsókolom a nyakától, a mellbimbóinál kicsit többet időzve, a hasfalát is. Ekkor tüntetem el róla a nadrágot és az alsót, majd szerzek neki másik ruhát. Taktikusan kikerülöm az ágyékát, csak ’véletlenül’ rálehelek egyet, és már haladok is a combjai felé. Tényleg... majdnem el is felejtettem, mennyire vonzóak a lábai is.
- Arunih - nyögi a nevem, szinte könyörög a hangja. Mosolyogva pillantok rá.
- El sem hiszed, mióta várok arra, hogy a karmaim között legyél - suttogom kéjesen, vágytól rekedt hangon, és egyik körmömmel finoman, nem sértve, de cirógatva szántok végig bal combján. Megremeg, felnyög és hátraveti a fejét. Ezen felbuzdulva benyálazom az egyik ujjamat, és finoman a fenekéhez vezetve kezdem simogatni bejáratát, mire ködös tekintettel mered rám. Ahogy pillantásunk összekapcsolódik, testébe vezetem az ujjamat. Felnyög, de már nincs rajta köröm, természetesen, viszont, ha jól érzem, rég volt bárkivel is. Megint rá nézek, és örömmel tapasztalom, hogy a fű nagyobbik részét megette. Az már elég lesz, hogy hasson is. Egyik ujjam még mindig benne, ahogy előre hajolva simítok nyelvemmel merevedésére. Szaggatottan kezdi venni a levegőt, nyögdécsel, amikor a számba veszem, majdnem felsikít. Azt hiszem, itt nem csak én voltam már borzalmasan kiéhezve.
Lassan társítok még egy ujjamat, de ágyékának kényeztetését sem hanyagolom, egy percig sem. Élvezi, hátraveti a fejét, nyög, kér, hogy siessek, a nevemet sóhajtja. Annyira hihetetlen, hogy ez, a most a karjaimban vonagló férfi olyan makacs, kezelhetetlen, mint amilyen valójában. Ha lehetséges lenne, inkább folyamatosan szeretkeznem kellene, akkor nem beszél és gondolkodik feleslegesen, és kifejezetten édes, ahogy ollózni kezdek benne, és ő rám pillant, kicsit könnyes szemekkel, és nagyon kipirult arccal.
- Csi…csináldh már… - nyögi, én pedig halkan kuncogva húzom ki testéből ujjaimat, és fölé mászok. Érti, hogy mit akarok, mert egy pillanattal később már rajtam sincs ruha, és a szájába veszi férfiasságomat, mire én vetem hátra a fejem, és én kezdek sóhajtozni. Ettől képes lennék elélvezni, akár azonnal is… de most tudok jobbat.
Amikor elég jónak érzem magam, visszanyomom az ágyra, lábait a mellkasomhoz támasztom, és annyira emelem meg a derekát, hogy kényelmes legyen neki is, nekem is. Amikor elkezdek a testébe hatolni, mind ketten felnyögünk, és ő a karomba markol. Kiserken a vérem, de most ez sem érdekel. Akkor is az enyém lesz, ha a fél karom bánja.
Amikor elmerülök benne, várok egy kicsit. Meg kell szoknia, nem akarom, hogy a szükségesnél jobban fájjon neki. Azt akarom, hogy élvezze, ahogy először is.
De amikor megmozdul csípője, akkor már nem kell visszafognom magam. Rá nézek, tekintetünk azonnal megint összekapcsolódik, így téve még erotikusabbá az egész helyzetet. Ahogy a szemembe nézve, pirult arccal nyög, sóhajt… egyszerűen szép. Nincs rá jobb szó, mást meg felesleges használni. Tökéletesen szép. A teste pedig forró, szűk és borzalmasan remeg a kielégülésért.
Percekkel később ő is felveszi a tempómat, így is segítve, hogy még mélyebbre merülhessek el benne. Ami már csak azért is jó, mert így a lökéseim többsége eltalálja azt a pontot, aminek az érintésére minden alkalommal majdnem elélvez. Végül, amikor már én sem bírom sokáig, csak hozzáérek férfiasságához, és ugyanabban a pillanatban találom el újra azt a pontot, mire hangosan felnyög, és elélvez. Izmainak összehúzódása viszont olyan elemi erővel szorít engem is, hogy képtelen vagyok tovább tartani magam, hátrahajtom a fejem, és felsóhajtva élvezek a testébe.
Egymás mellett fekve szuszogunk, pihegünk. helyesebben ő félig rajtam, legalábbis a feje, az egyik keze, és az egyik lába, én pedog hátát, derekát, fenekét simogatom. Nem szólunk, felesleges, csak várjuk, hogy mikor ragad el mindkettőnket az álomvilág… de végül én az ő egyenletes szuszogására alszom el.
Reggel korábban kelek, mint ő. Gyors csókot adok ajkaira, mire morog egyet, d megfordul, és alszik tovább. Mosolyogva figyelem, majd egy kis varázslattal teletöltöm az üstöt a tűz felett, és beizzítom a tüzet is. Nem aludt ki teljesen, de ezek az elemi erőket előhívó varázslatok tényleg jól jönnek a háznál. Úgy számolom, hogy mire felkel, jó lesz a víz mosdani, és addigra reggelit is tudok neki csinálni. Igaz, nem sok minden van itthon most, de a kamra tartalmára nincs okom panaszkodni. Szárított hús is van, de az reggelire szerintem tömény,í így inkább zöldségeket szedek elő. Instant reggeli, gyors, nem zajongok, miközben megcsinálom, és szerintem ízleni is fog neki. Egy kis tojás, egy kis zöldség, ás végül csak teszek bele egy kis húst is. Hozzá egy kis erősítő tea, és már csak az ablakban kell állnom, az én teámat kortyolgatva, és várva, hogy felkeljen.
Este megint havazott… de ma akkor is le kell mennem a faluba, ő pedig, tekintve, hogy ha bezárom, pánikol, gondolom, velem jöhetne. Legalább az emberek látják őt is, és ha velem van, még kevésbé fognak vele foglalkozni. Hirtelen mocorgást hallok az ágy felöl. Odapillantva egy kitakarózott, meztelen, és épp ébredező Jack látványa fogad, mire a teámat az ablakba teszem, és mellé lépve csókolok finoman ajkaira.
- Jó reggelt - dorombolja, és magához húz.
- Neked is. Melegítettem vizet mosdani, és csináltam egy kis reggelit - suttogom, a haját simogatva. - Aztán valamikor be kellene mennünk a városba is. Velem jössz? - kérdezem.
|
| Meera | 2010. 12. 01. 20:44:10 | #9582 |
Karakter: Jack Pirozen
Megjegyzés: ~raumnak
Boldog születésnapot (L)
Nem értek semmit, nem szabadna így lennie, eleve egyedül kellene élnem, és mégis, első gondolatom boszi volt, mikor erre jártam... Hirtelen ott terem előttem az ágyon, és megmagyarázhatatlan félelem fog el. Nem, nem akarom hogy hozzám érjen... Hatalmas, óvó kezét a combomra rakja, és simogatni kezd. Megpróbálok arrább araszolni előle, de lehetetlen...
Semmi sem lehetetlen, csak akarni kell...
Talán... nem akarok arrább ülni?
- Hogyan szólíthatlak?
A kései bemutatkozás fanyar öröme. Talán megunta már a névtelen szidalmazásom, és most már valami konkrétat akar.
- Jack.
- Elmondhatok valamit? - figyelmesen nézi az arcom, én pedig próbálok nem elnyűtt fejet vágni. Szarul érzem magam, mi tagadás, egyik oka ez a férfi itt, másik oka pedig a kilométerekre arrébb levő hamukupac.
- Nem biztos, hogy kíváncsi vagyok rá – nézek mélyen szemeibe, és ujjaim ráteszem kezére, ami simogat. Ne csúsztassa feljebb. De mégis jó fogni a forró kezet, megnyugtató...
- Attól még el mondom – közli, én pedig elfojtok egy horkantást. Imádom az ilyen férfiakat. Reszketegen veszek egy mély levegőt, és megpróbálom a fejem megtámasztani a falnál, miközben csöndesen hallgatom.
- Azzal jössz, hogy korcs vagy, akit senki nem ismer el. Hogy egyedül vagy. Mondd, szerinted én nem vagyok egyedül? Miért ragaszkodtam hozzád és miért őrültem bele majdnem abba, hogy elengedtelek?
Úgy nézek rá, mint aki most látja először, szívem akkorát dobban, hogy az már fájdalmasan nevetséges. Hiszen... akkor gyönyörűen kitett az életéből, gonosznak látszott és aljasnak... Én pedig pont azt akartam.
Halványan elmosolyodik reakciómat látva.
- Így volt. Már akkor megbántam, mikor hazaértem... Gyerekkorom óta teljesen egyedül vagyok. Hiszen kinek kellene egy fiú, aki se nem ember, se nem szörny, se nem félvér? Mágiát is ezért kezdtem tanulni. Én is teljesen egyedül vagyok az életben, mégsem tiltakoztam ellened, az ellen, amit éreztem, miután együtt voltunk.
Feláll, és a kandallónál matat valamit, én pedig emésztem a hallottakat. Forróság önt el, belül, a mellkasomban...
Végig várt...
Engem várt?
- Egyszerű a képlet. Akartalak téged. Mikor rád találtam, életemben először féltem igazán, hogy nem tudlak majd megmenteni. Hogy meghalsz a karjaim között, és nem lehetek veled újra.
Megremegek, mint akit a hideg ráz, szívem annyira dobog, hogy szinte a fülemben dörömböl a vér. Ha nem lennék szarul, pirulnék és sírnék, de jelenleg kevés a vér a szervezetemhez ahhoz, hogy ezeket a tüneteket produkálni tudjam, illetve... Érzek valamit.
Boldogságot.
Sokan mondják, hogy az az otthonod, ahol gondolnak rád. Sosem volt otthonom... és most...
...lett?
Odajön hozzám, szavait már szinte nem is hallom attól a kevés vértől, ami bennem hömpölyög, mint valami láva. Egy vékonyka szál választ el attól, hogy elájuljak, vagy reszketve nyúljak érte. Az élet kegyetlen... Álmaimban se gondoltam volna, hogy valaki megszeret úgy ahogy vagyok. Ahogy vagyok.
- Ehelyett itt vagy, öljük egymást, mióta magadhoz tértél, és nem tudom, mit kellene tennem, hogy ez megváltozzon – mondja szomorúan, és én egy émelyítő forgás után alatta találom magam.
Itt a helyem?
- Nem akarlak elengedni. Szükségem van rád – arca közelebb ér az enyémhez, én már végleg nem értem mi történik, az agyam nem képes felfogni a dolgokat, forogni kezd velem a világ...
Nem... nekem mennem kell tovább... Halált hoznék rá, az ellenségeim simán megtalálnák, ha itt maradnék vele... Szeretnék maradni, akarom hogy maradhassak, de ez képtelenség...
A belőle áradó illatok egyszerűen megrészegítenek, kábán tűröm, hogy közelebb és még közelebb hajoljon. Haja, mintha el akarna takarni minket a külvilág elől, mintha tilos lenne és iszonytató, amit csinálunk.
Félek...
Rohadtul.
- Most meg foglak csókolni. Ha meg akarsz ölni... közben tedd – mély hangjának halk nesze szinte késként hasítja fel a dobhártyámat, és a következő pillanatban a nyomrom elszorul, mikor megérzem vágytól fűtött ajkait az enyémeken...
Nehezen megemelem ép karom, és megszorítom széles vállát, hogy támaszt nyerjek... Vagy ellökjem magamtól... Magam sem tudom mit akarok... Nem tudom ilyenkor mit kell csinálni, a gyomrom émelyeg és reszket, a testem zsibbadt és fáradt, elmém tompa és kábult.
Remegés fut végig rajtam, mikor nyelvét átsiklatja az enyém mellé, ami lustán hagyja, hogy játszadozzon vele. Szorításom enyhül, végigsimítok izmos nyakán, hajába túrva kényszerítem karom, hogy megmaradjon vele. Egy pillanatra eltávolodik, veszek egy mély levegőt, de újból rám tapad, újra és újra, mintha én lennék rajongásának egyetlen tárgya...
Nagyon szarul érzem magam... Forog a világ, fáj nyitva tartani a szemem, éget és kínoz a világ látványa... Kezem lehullik, kihullik hajából, válláról, s ernyedten, zsibbadtan terült el az ágyon... Valami mászik bennem, nem bírom... Egy nagyon erős remegéshullám csap végig rajtam, Aruni pedig elhajol tőlem.
- A-aruni... - sóhajtom reszketegen, lehunyom a szemem, próbálok ébren maradni... Hangja kétségbeesetten csap fel, nem is értem mit mond, kábán terülök el alatta, minden annyira nyomasztó és zavaró...
Ha elalszok, jobb lesz?
***
Álmomban valami elviselhetetlenül gyötört, de nem tudtam micsoda... ezen rágódtam, erőltettem az eszem, nyögtem és dühöngtem, vagy irtózatos, elviselhetetlen rémület tört rám. Ilyenkor eszméletem híján felugrottam, és menekülni akartam, messzire, még messzebbre, de valaki erővel megfogott, és visszaestem a bénultságba, az eszméletlenségbe.
Volt egy józan pillanatom, akkor megkapaszkodtam a legközelebbi szilárd tárgyba, és könyörögni kezdtem.
- Vigyél ki... vigyél... ki... - éreztem, hogy valaki megfog, és felemelkedik velem, kivisz a hidegbe, amitől összerándultam. Próbáltam elmotyogni, hogy messzire, ahol nincs semmi és senki, de nem tudom, megértette e... A karok szorítása erősödött, én pedig nem tudom kinyitni a szemem.
Nem is akartam?
- Tegyél le... és... menj távolabb... - sóhajtok fel, mikor a hideg hó megérintette a nadrágomon keresztül a térdem. Vonakodó mormogást hallok, de eleget tesz a kérésemnek, érzem, ahogy pulzáló ereje távolodik.
A nyakamhoz kapok, és megragadtam a nyakláncom. Zihálva tépem le magamról, mint aki nincs eszénél, és hagytam, hogy arccal előre beleessek a hóba. Erőm lassacskán felhömpölygött körülöttem, majd felcsapott olyan hirtelen, hogy szinte letépi rólam az inget, ami lóg rajtam.
Enyém?
Felparázslik bennem az ősi erő, elődeim vére, érzem ahogy végigszáguld a testemen, idegen testet vagy betegséget keresve... Csak vergődni tudok a földön, ég mindenem, de érzem, hogy valami tisztul belőlem... Fekete porszerű mágiát köhögök ki perceken belül, sötét és sűrű, mint valami lebegő tinta. Aurám elcsapja, jó messzire a testemtől, visszakapom a láncot, akadozva megkötöm, majd végleg elernyedek a hóban.
- Jack! Jack... Hallasz? - hallok meg egy mély hangot, tisztára olyan, mintha valamiféle rendőr lenne, vagy vadász.
- Hmmm? Nem loptam semmit... eskü... - nyöszörgöm, és két kéz szorosan megragadva nekiprésel egy testnek. Egy test, ami forró és hívogató, mintha már valahonnan ismerném... Végigsimítok a széles mellkason, és kinyitva a szemeimet szembetalálkozok egy égő szempárral.
- Fú, azt hittem lecsuktak – nevetek fel, és végre nem gurgulázó, reszelő hang törik fel a torkomból, aminek kifejezetten örülök. Elkapok hajából egy tincset, és megtapogatom, mintha ellenőrizném, hogy Ő az.
- Én egészen mást hittem... - forró, puha ajkak tapadnak az én felcserepesedett számra, és mohón falnak fel mindent, ami az utukba kerül. Felsóhajtva adom meg magam neki, hagyom hogy magával szembeültessen, és végigsimítson rajtam mindenhol, ahol csak ér.
Beletúrok fényes, csillogó hajába, lehunyva szemem élvezem ízét és fojtogató csókját, szinte elveszek a hatalmas karok között. Megremegek, mikor ujjai végigszántanak a gerincemen, élvezem, ahogy magába akar olvasztani... Két kezem lecsúsztatom mellkasára, és óvatosan megpróbálom eltolni magamtól.
Nagy nehezen enged, nehezére esik neki, de megteszi, örvénylő szemeit látva csábosan elvigyorodom, mire felhördül.
- Direkt csinálod... - kap utánam, de csupán egy csókot nyomok nyakszirtjére, és elhajolok arca elől. - Szerencséd, hogy még van egy kis lázad, különben...
- Meglehet – markolom meg fenekét, és élvezettel nézem, ahogy megvonaglik. - Szóval. Ami a szerelmi vallomásod illeti...
Érzem, hogy elakad a lélegzete, szívverése pedig még jobban felgyorsul. Ujjaimmal játékosan nyomkodom izmos seggét, annyira jó markolászni, hehe... Na de, khm. A lényeg.
- Akarod hogy veled maradjak, de tudjuk, hogy lehetetlen. Felajánlanám, hogy gyere velem, nem jönnél.
Iszonytató csönd, mire az alsó ajkamba harapva suttogok a fülébe.
- Mivel tartozok neked, amit kifejezetten rühellek, nekem kell engedményeket tennem, kemény popójú – nyalok bele fülkagylójába, mire két keze vasmarokként szorítja meg a derekam. Komoly mondandó közben játszadozni az én stílusom, de rontsuk el a drámai pillanatot.
- Tehát, lásd micsoda klassz srác vagyok... Itt maradok veled – szinte látom magam előtt, ahogyan szemei kikerekednek, és gyomrán enged a nyomás – DE, bizonyos időközönként nélkülöznöd kell szerény valómat. Mit szólsz hozzá?
Válaszul az ágyon találom magam.
- Nem hiszem, hogy ki fogom bírni... - lihegi, és már le is került rólam a ruha. Hehe, ezért piszkáltalak én a monológom közben, hogy felhergeljelek... Az én saját, külön bejáratú boszim, oh yeah. De valamiért, meleg elégedettség tölt el, és különösmód könnyűnek érzem magam.
Hacsak rám nem tehénkedik.
Hehe.
- Legalább mindig ilyen lehengerlő stílusban fogsz várni – vigyorodom el szélesen, és hagyom, hogy tartozásomból lefaragjon... Rajtam.
|
| Rauko | 2010. 11. 08. 10:49:20 | #9184 |
Karakter: Aruni
Megjegyzés: ~ Gazdinak
Lefektetem. Furcsának tűnik, de ha beteg, vagy fáj valamilyen, úgyis szól. Én újra a kandallóhoz megyek, de meghallom a hangját.
- Szerinted én ember vagyok? - sóhajt fel. Most erre mit mondjak neki? Amit hallani akar, amit mondani akarok, vagy amit mondanom kell?
- Nem. Azoknak vannak érzéseik. Neked nincs. Egy csöpp sem. - Azt mondtam, amit mondanom kellett neki jelenlegi helyzetünkben. Nem kell tudnia és éreznie semmit.
- Korcs, mi? Nyugodtan mond ki, megszoktam. Ezzel élek. Csak egy kiismerhetetlen, bunkó rohadék vagyok, akinek nincsenek érzései, értem én. - Régen hallottam ennyi fájdalmat és magányt egy ilyen rövid monológban.
- Az önvád nem mentesít - szólok rá, miközben a tüzet nézem. Tekintetét érzem magamon, de nem nézhetek rá. Ha megteszek, újra csak elcsábítana.
- Sok ez… - nyögi elhalóan, de nem fejezi be a mondatot, így nem értem. Most rápillantok, és az arcán millió érzelmet látok. Egyszerűen nem tudom megmondani, mire gondolhat. Háromszor kérdezek végül vissza, hogy mi az, ami sok, de nem válaszol.
Nem tiltakozhatok tovább az ellen, amit akarok. Egy lépéssel szelem át a szobát, és leülök mellé az ágyon. Rám pillant, de csak a meglepettség és a rémület furcsa egyvelegét vélem felfedezni. Egyik kezemet combjára vezetem, majd így kezdem simogatni. Már épp ülne odébb.
- Hogy szólíthatlak? - kérdezem.
- Jack. - Milyen fura név. Kissé közhelyes, és neki mégis jól áll.
- Elmondhatok valamit? - kérdezem az arcát fixírozva.
- Nem biztos, hogy kíváncsi vagyok rá - morog rám, de kezét ujjaimra vezeti.
- Attól még elmondom. - Hátamat a falnak vetem, és magam elé kezdek bámulni. - Azzal jössz, hogy korcs vagy, akit senki nem ismer el. Hogy egyedül vagy. Mond, szerinted én nem vagyok egyedül? Miért ragaszkodtam hozzád és miért őrültem bele majdnem abba, hogy elengedtelek? - Rá pillantok, és hatalmas szemekkel mered rám. - Így volt. Már akkor megbántam, mikor hazaértem - mosolygok rá. - Gyerekkorom óta teljesen egyedül vagyok. Hiszen kinek kellene egy fiú, aki se nem ember, se nem szörny, se nem félvér? Mágiát is ezért kezdtem tanulni. Én is teljesen egyedül vagyok az életben, mégsem tiltakoztam ellened, az ellen, amit éreztem, miután együtt voltunk. - Felülök, és a kandallóhoz lépve teszek egy nagyobb darabot a tűzre. Ez kitart egy ideig. - Egyszerű a képlet. Akartalak téged. Mikor rád találtam, életemben először féltem igazán, hogy nem tudlak majd megmenteni. Hogy meghalsz a karjaim között, és nem lehetek veled újra. - Visszaülök az ágyra. - Ehelyett itt vagy, öljük egymást, mióta magadhoz tértél, és nem tudom, mit kellene tennem, hogy ez megváltozzon. - Egy határozott mozdulattal, mégis finoman döntöm le az ágyon, majd fölé mászok. Fura fény csillan a szemeiben, ahogy hajam körülölel mindkettőnket. - Nem akarlak elengedni. Szükségem van rád. - Egyre közelebb hajolok arcához. Már érzem a levegővételeit. Nem vagyok biztos benne, hogy helyes, amit teszek, de… - Most meg foglak csókolni. Ha meg akarsz ölni… közben tedd - suttogom ajkaira, majd megszüntetem a távolságot közöttünk. Karjai mozdulnak. Egészségesebb keze olyan erővel szorít vállamra, mintha fogalma sem lenne, hogy mit kell tennie: öljön meg, vagy adja át magát nekem… Közben én csak falom ajkait, mintha ez lenne az utolsó alkalom. Nyelvemmel táncba hívom az övét; az íze… megint elveszi az eszemet, és már én sem tudom, mit kellene tennem. Elengedni, vagy magam mellett tartani. Előbbit én nem tudnám elviselni, az utóbbit pedig ő. De azt hiszem, most minden attól függ, hogy mit mond.
Szerkesztve Rauko által @ 2010. 11. 08. 10:53:09
|
| Meera | 2010. 11. 07. 17:10:08 | #9171 |
Karakter: Jack Pirozen
Megjegyzés: ~ raukonak
Nem válaszol, levakar magáról, mint valami undorító piszkot, és mégis vigyázó mozdulattal teríti el testem az ágyon. A puha matrac érzésére halkan felsóhajtok, de szerintem nem hallja meg. Odacammog a kandallóhoz, és olyan szavakat kapok, ami mondjuk nem meglepő, mert már hallottam, csak egy ilyen gondoskodó lény szájából a legnagyobb osztás, amit valaha hallottam.
- Nálad rohadékabb és hálátlanabb lénnyel még soha életemben nem találkoztam. Aruni vagyok.
Ellentmondásos.
- Ha így van, Aruni, akkor miért fogadtál vissza újra? - az rettentően bassza az oldalam. Heves késztetést érzek arra, hogy felkeljek, és odalépve belenyomjam a hülye fejét a tűzbe. Eszed tokja, boszi, ha van valami, most mondd el.
- Mert olyan kétségbeesve hívott az erőd, hogy nem volt választásom. Miért jöttél vissza, ha semmibe sem nézel?
- Nem mondtam, hogy semmibe sem nézlek – mordulok rá, de inkább fájón elhallgatok.
– Csak gúnyolódsz az életvitelemmel. Olyan nagy baj, ha szeretem a békét és nem vágyom vérontásra? - mi az apám faszának vetted magadra?! Látszik hogy magányos vagy, mert az agyad még a mezei viccet sem fogja fel...
Egyedül vagyok én is...
Olyan rég óta, hogy magam sem tudom. Hosszabb ismeretségem vele volt, és még a boszorkánnyal, de hát a nyanya nem volt ennyire... Ha ott és akkor hagyom magam, talán neki sem keserítem meg az életét.
Köszönöm a szánalmat, tele vele a poharam, a hócipőm, a lelkem...
- Én is szeretném a békét, ha lenne otthonom.
- Lehetett volna – hallom hangját a plafont nézegetve, és a recsegésből ítélve dobott a tűzre egy hasábot. Hallgatom a ropogást egy ideig.
- Nem hiszek a romantikában. Te és én egy fajból származunk. Nem tudnánk együtt élni – de egymás nélkül sem, de ezt nem teszem hozzá.
- Igazad lehet. Barom voltam, hogy eszembe jutott, hogy esetleg megpróbálhattuk volna – közli, én pedig kezdem szarul érezni magam. Mind két értelemben. Felkapja a kabátját, aminek elején még mindig az én vérem foltjai díszelegnek, afféle gyászos mementóként.
- Hová mész? Tombol a vihar.
Ez nem normális, és még rám mondja, hogy...
- El. Nem tudod elhagyni a házat, hiába próbálod. Étel az asztalon, gyógyszert nem kell bevenned. Majd visszajövök.
Bezár...
BEZÁR!
- Hová a tetves francba mész?! - üvöltök utána rémülten. Ne hagyjon itt! Legalább eresszen el, vagy valami... Étel az asztalon, jó vicc, levegőt is alig kapok... Ne zárjon be! Kérem...
- Gyógynövényeket gyűjteni és embereket pátyolgatni – kilép az ajtón, és egyedül maradok. Bezártan. Mozgásképtelenül. Első megmozdulásom az, hogy a kardot a falba állítom és nekitámaszkodva eltaszítom magam tőle, így félig lelógok az ágyról. Az alsó ajkamba harapok kínomban, hogy elfojtsam az üvöltésem...
Nem... maradok... bezárva... Nem bírom...
Mikor a lábam raknám, leesek az ágyról, az érzéstelenített karom beszorul a testem alá, megnyomva a tüdőmet, így percekig csak fulladozok. Odakapok a nyakamhoz, hogy a nyakláncot letépjem, és minden erőm elszabaduljon, kivigyen innen...
Remeg a kezem, ujjaim egyszerűen képtelenek fogni...
Nem tudnám gajra tenni a házát... Az otthonát... Neki van, semmi jogom nincs az ég világon megfosztani tőle... Belemarok a padlóba, hogy elvonszoljam magam az ajtóig. Ha kidobom a koponyákat, kívülről tuti megszüntetik a blokkolást, és...
Fejem hangosan koppan a padlón, ahogy feladom. Zihálok, képtelen vagyok már mozogni, de nem sokáig fetrengek a földön, ugyanis az ajtó kinyílik.
- Hol... a... fenében voltál?! - úgy szakadnak ki mellemből a szavak, mintha csak erre tartalékoltam volna egész nap, egész életemben...
- Nincs jogod, hogy kérdőre vonj engem.
- Akkor dobj ki – szinte már könyörgök. Tüntess már el az életedből!!!
- Nem foglak. Te magad mondtad: pátyolgatom az embereket. Ha a múlt hónapban megmentettem a részeg falusi életét, érted is megtehetek ennyit. Többet nem érdemelnél.
Te tetves rohadék...
Lehajol értem, és mikor felvesz, ép kezem összes körmét a karjába vájom, de le se szarja. Letesz újfent az ágyra, újra fekvő helyzetben, amitől legszívesebben nyüszítenék, és ordítanék.
- Szerinted én ember vagyok? - sóhajtok fel elnyűtten, és inkább lelógatom a kezem az ágyról, hogy átjárja jobban a vér. Kezd elgémberedni, de azt hiszem, ennek nem a véráram akadályozott lötykölődése az egyetlen oka.
- Nem. Azoknak vannak érzéseik. Neked nincs. Egy csöpp se.
- Korcs mi? Nyugodtan mond ki, megszoktam – vonnám meg a vállam, de helyette fájdalmas, hosszú sziszegés hagyja el a számat, így kihasználva a sok levegőt, lenyomok egyszerre két mondatot. - Ezzel élek. Csak egy kiismerhetetlen, bunkó rohadék vagyok, akinek tuti nincsenek érzései, értem én.
- Az önvád nem mentesít – támaszkodik neki a kandallópárkánynak, a világ minden kincséért nem nézne hátra. Arcára sötét árnyakat varázsol a lángok égető tánca. Öregnek tűnik, levertnek... Mint akit teljesen tönkretettek... Én voltam. És még mindig segít...
- Sok ez... - nyögöm, és belemarva a matracba, feltornázom magam egy eléggé morbid pózba, de legalább félig-meddig ülök.
Sok ez a figyelem, a gondoskodás, amit kapok... Soha, soha, soha senki nem volt hajlandó a kisujját sem megmozdítani értem. Ha éppen silányul néztem ki, elmentek mellettem, hogy tuti részeg vagyok, és úgy vertek meg, vagy esetleg a ruhám láttán inkább elfordították a fejüket.
Túl sokan fordították már el a fejüket. Túl sokan.
Túl sokan néztek keresztül rajtam, a fájdalom olyan mértékű volt, hogy meg kellett tanulnom ezzel élni. Tudnom kellett, mivel más választásom nem volt, nem merenghettem el mindenki érzelmein, mások véleményére semmit sem adtam, mert tudtam, hogy fáj. Nem maradhatok egy helyben, rám találnak. Benne van a ritmus a lábamban, a mantrák a szívemben.
Ha közeledést veszek észre, távolodok. Ez egy fajta védekezési mechanizmus. De Ő vonz... Hív, csalogat magához, én meg nem tudom mit tegyek, a végén csak úgyis pofára leszek dobva, ettől kímélem magam.
Évtizedek óta.
- Mi sok? - hangja különösen cseng, én pedig inkább a sarkot kezdem el nézni. Azt hiszem, hogy az arcom most nem publikus, túlságosan is eltorzulhatott a régi emlékektől... Ép karom a nyakamhoz emelem, és megszorítom a nyakamban levő fogat.
Elismétli a kérdést, kicsit türelmetlenül, megint. Nem válaszolok. Úgyis félreérti, vagy nem érti meg. Rettenetes, hogy egy fajból vagyunk... Még rosszabb az, hogy ami húz felé, az iszonyatosan forró, és meleg...
|
| Rauko | 2010. 11. 06. 20:42:37 | #9151 |
Karakter: Aruni
Megjegyzés: ~ Gazdinak
Órák múlva ébredezni kezd. Látom, hogy mondana valamit, de gondolom, már ez is fájdalmat okoz neki.
- Ne beszélj, pihenj – mondom halkan, nyugodtan, de belül tombolok. Azt hittem, nem tudom megmenteni. - Ne erőlködj – kérem még mindig kedveskedve, mire felnevet.
- Ne mondd meg, hogy mit tegyek... - Pár szó, és mégis… mélyen szúr a szívembe minden hang. Nem vártam köszönömöt, de ezt a szintű hálátlanságot sem.
- Csak rontasz a helyzeten... - Hirtelen kirázza a hideg. - Fázol? - Felmorran. Szóval már az érintésem is ezt váltja ki belőle? Undort?
- Ültess fel – kéri, megteszem. A főzettel, amit erre az esetre készítettem, áttörlöm az arcát. Fertőtlenít, és kicsit felébreszti. Mellkasomnak dől, de az eddigiek után ez csak egy szimpla egyensúlyvesztés lehet.
- Mi történt?
- Azt mondtad ne beszéljek... - vigyorog rám.
- Túlságosan jár már a szád, ebből arra következtetek, hogy nem vagy már annyira halálosan rosszul – felelem ridegen. Nem mutathatom, hogy fáj, amit és ahogy teszi.
- ...belekötöttem és kész.
- Nem vagy normális. Jobb hobbit is kereshetnél. – Emelné a kezét, gondolom, hogy megüssön, de az érzéstelenítő miatt visszaesik az ölébe. - Adtam a vállad miatt egy szuper erős érzéstelenítőt.
- Mint például gyógynövények szedegetése, és emberek pátyolgatása? - Most hasadt a szívem ezer darabra. Egy mondattól. Hát ennyire nem néz semmibe sem? Ennyire nulla vagyok neki, hogy most… még meg is akar ölni? Csak tenné már meg és lenne vége.
- Rohadt élet... - Leengedi karját, majd felhúzódik a fülemhez. A gúny és a lenézés szinte süt.
- Bemutatkoznál, hős megmentőm? Csak hogy mit üvöltsek, vagy nyögjek, esetleg elhalóan hörögjek.
Finoman fejtem le magamról, és lenyomom az ágyra, majd ellépek onnan, és a kandallóhoz megyek.
- Nálad rohadékabb és hálátlanabb lénnyel még soha életemben nem találkoztam - mondom ridegen. - Aruni vagyok.
- Ha így van, Aruni, akkor miért fogadtál vissza újra?
- Mert olyan kétségbeesve hívott az erőd, hogy nem volt választásom. - Nem vagyok dühös, csak csalódott, de ezt nem kell éreznie. - Miért jöttél vissza, ha semmibe sem nézel?
- Nem mondtam, hogy semmibe sem nézlek - morran rám.
- Csak gúnyolódsz az életvitelemmel. Olyan nagy baj, ha szeretem a békét és nem vágyom a felesleges vérontásra? - pillantok hátra, de bárcsak ne tettem volna. Annyi érzelem van az arcán… szívem szerint odalépnék, és megcsókolnám, de nem tehetem.
- Én is szeretném a békét, ha lenne otthonom.
- Lehetett volna - mondom rosszallóan, majd egy darab fát lökök a tüzre.
- Nem hiszek a romantikában. Te és én egy fajból származunk. Nem tudnánk együtt élni.
- Igazad lehet. Barom voltam, hogy eszembe jutott, hogy esetleg megpróbálhattuk volna. - Felveszem a kabátomat.
- Hova mész? Tombol a vihar.
- El. Nem tudod elhagyni a házat, hiába próbálod. Étel az asztalon, gyógyszert nem kell bevenned. Majd visszajövök.
- Hová a tetves francba mész? - ordít utánam, már-már kétségbeesetten.
- Gyógynövényeket gyűjteni és embereket pátyolgatni - pillantok hátra vállam fölött gúnyos szemekkel. Kilépek, majd rábocsájtom az egész házra a bűbájt. Innen se ki, se be. Én meg megyek… nem tudom merre, csak megyek. El… nem akarok és nem tudok a közelében lenni.
Órákig kószálok az erdőben. Semmit sem találok, sehol senki, csak a hideg, a hó és én. A szívem… ezer… nem is. Millió darabra tört attól, ahogy viselkedik velem. Egyszerűen nem értem, hogy miért teszi ezt. Hozzám jött vissza, ide vezette a teste, mégis… most annyira bunkó és elviselhetetlen, hogy ha nem jövök el, egyszerűen csak megölöm. nem akarom bántani, de mást ennyi sértésért már régen a túlvilágra küldtem volna, ő pedig él, és a házamban van. Elszökni nem tud, a lábait nem képes mozgatni, de ha mégis, a varázslatot nem tudja feloldani. Az én erőm nem lopható, ezt ő is tudja.
Már magasan jár a hold, mikor hazatérek. Kinyitom az ajtót, és ott találok rá. Leeshetett az ágyról, elmászott az ajtóig, de nem maradt több ereje. Hangosan zihál.
- Hol… a … fenében voltál?! - üvölt minden megmaradt erejéből.
- Nincs jogos, hogy kérdőre vonj engem.
- Akkor dobj ki.
- Nem foglak. Te magad mondtad: pátyolgatom az embereket. Ha a múlt hónapban megmentettem a részeg falusi életét, érted is megtehetek ennyit. Többet nem érdemelnél. - Lehajolok érte és a karomba kapom. Belevágja körmét az alkaromba, de nem mondok semmit, fel sem szisszenek. Piti dolog, egy szánalomra méltó, és kisismerhetetlen valakitől, aki annyira hiányzott nekem fél éven át, hogy majdnem belebolondultam. Most még is itt van, és olyan mélyen sérteget puszta félmondatokkal, hogy belehasad a szívem. Tőle ez hatványozottan fáj, hiszen… hiszen annyi mindent megtettem és megtennék érte. Sosem vártam tőle semmit… csak, hogy… nem. Semmit.
|
| Meera | 2010. 11. 06. 19:32:55 | #9149 |
Karakter: Jack Pirozen
Megjegyzés: ~raukonak
- Megint szeretkezni akarsz? Annyira nem voltál jó, hogy megismételjük – közli unott hangon, mire felmegy bennem a pumpa. Ki mászott rá a másikra mocsadék, az erdő jóságos gyógyfüvese mi?! Mikor már úgy gondolom, hogy most a torkába nyomom Navigátort, váratlanul jobb karja szó szerint elszabadul, és úgy dönt, hogy karmainak nagyon jó helye lesz az én húsomban.
Felüvöltök, torkom szakadtából, és azonnal leszúrni akarom a karmos kezemmel, de rúg egy hatalmasat, mire a hátam smárol egy kurva nagyot a fallal, ami meg is reccsen mögöttem, kráter alakú lyukat hagyva. Felhörgök, nem kapok levegőt percekig, így az agyam betompul.
- Aljas boszorkány...
- Én vagyok az aljas? - most baszott le magáról, erre felkap és az ágyra baszarint. - Aludj idióta. És jegyzed meg: nem vagy jobb azért, mert erősebb a démoni vér benned.
És innentől csönd és sötétség, tisztára mint a kocsmákban...
***
Már ébren fetrengek az ágyon, mire visszajön. Mogorván nézem, ahogy odaül mellém, kezében egy lavorral. Nem akarok, és nem is fogok hányni, ha mégis, akkor sugárban a képedre.
- Mit akarsz? - szuggerálom meg kissé a mennyezet famintáját.
- Megmosdatlak.
- Nem kell – horkantok fel.
- Ha nem megy szép szóval, lekötözlek – egy pillanatra elmerengek ezen, de rájövök, hogy simán blöff, de mi mást tehetnék? Nyüffenek kettőt, és inkább becsukom a szemem, de sajnos így jobban érzem, hogy mit csinál. Mikor a pofámhoz akar érni, arrább rántom a fejem, de megragadja az állam, így csak megtörölgeti... Bhahh... Ahogy próbálom eltűrni, megérzem száját az enyémen, mire úgy kipattannak a szemeim, mint a hirtelen elengedett roló. Sebmentes karom a nyakához közelítem, és most egy pillanat alatt kitörhetném a nyakát.
Csak egy pillanat.
Fel sem fogná.
De végül, csak élvezem a testéből áradó hő és forróság elegyét, szóval... lehunyom szemeimet, és teljesen átadom magam neki. Ez a boszorkány sunyi, így tök mindegy... Sokáig csókolózunk, imádom, ahogy fölém magasodik, olyan jó érzés, hogy felettem van, bizsereg tőle mindenem.
- Azt hittem nem voltam jó – most megfogtalak, tényleg szeszélyes egy teremtmény vagy öregapám.
- Valamit mondanom kellett. És átvertél, nem dicsérhettelek – bevallotta, hát nem aranyos?
- Akkor mégiscsak voltam olyan jó, hogy megismételjük?
- Mondhatjuk. Hogy van a vállad?
A VÁLLAM?! A VÁLLAM?!
- Élesek a karmaid boszi – morgom az orrom alatt, de az fix, hogy mindent értett belőle. Eltűnik, majd perceken belül előkerül egy tégellyel a kezében, mire felvonom a szemöldököm, és tüntetően elfordulok tőle.
- Nem fogom tudni kifizetni – horkantok fel kelletlenül. Nem fogok adni neki semmit, főleg nem a személyes felszerelésemből, de tényleg nem tudok fizetni, az eddig szerzett aranyaimat pedig odaadtam egy...
Mindegy.
- Majd behajtom.
- Hogyan?
- Vannak ötleteim – vigyorog rám, mire lustán elhúzom a szám.
- Most jön, hogy csípni fog?
- Nem. Nem fog csípni, de maradj nyugton – gondoskodón és szakértő mozdulatokkal kezdi ápolni a sebet, de a hideg krém nagyon nem kell az én égő, lüktető sebfelületre, mire felszisszenek. Vigyázz már te nyom... Minek is nyomorékozzam le, hiszen ez egy állat!
Jó értelemben persze. Régen keféltek már meg ilyen jól, és rohadtul jól éreztem magam, ahh, ha csak visszagondolok, esz érte a fene. Veszek egy mély levegőt, és igyekszem nem a mellkasát bámulni, ami minden mozdulatánál tetszetősen kivillan. Most elképzeltem magam, ahogy miniatűr kiscica módban rácuppanok, és a fejem odanyomom.
- Jó veled a szex. De miért is szúrtál meg?
- Mert megvágtad a hátam, mert átvizsgáltál, mert kihasználtál, és mert hazudtál.
- Te is kihasználtál. Sőt, ha azt vesszük, te másztál rám, és nem én rád.
- De nem vizsgáltalak át.
- Én meg nem hazudtam – mordulok rá, majd inkább az oldalsóbb régiókat kezdem el fixírozni. Ez így nagyon nem lesz jó. Pofátlannak kell lennem, mert a végén még itt találok maradni, örökre, ami elég hosszú idő ugyebár, és én meg a hosszú idő egy helyen... - Mikor léphetek le?
Lebassza hozzám a ruháimat, mire felnézek rá. Kicsit mintha zaklatott lenne. Jhaj már, tudom hogy jó a társaságom, maradnék is egy kicsit, de ha maradok, akkor... Nyelek egyet. Az életben innen nem tudok elszökni. Nekem pedig benne van a járás a lábamban.
- Elmegyek gyógyfüvet szedni. Gondolom, ellopod, ami kell, de mire hazajövök, nem muszáj itt lenned – hangja kemény és erős, különös. Úgy bámulok rá, mint borjú az új kapura, amit kicseréltek míg odavolt.
- Kidobsz?
- Ki.
Akkor alles zusammen.
***
- Eressz el nyomorék! - hörgöm, mire válaszul kapok egy akkora pofont, hogy úgy beszédülök, mint még soha életemben. Lecsúszok a fal mentén, és elfordulva hányom ki a vért, ami a gyomromba került idő közben. Csillagokat látok, nem látok semmit....
- Nem gondoltad tán kicsi gőtém, hogy hagylak elporoszkálni! Enyém vagy, és ha megpróbálsz elszökni, rettentően csúnyán megjárod... - recsegi a pofámba, és a hajamba marva felemel, hogy a lábam nem éri a földet. Csak egy óriási, fekete pacát látok belőle, semmi többet, a fejbőrömbe nyilalló fájdalom sikoltásra késztet.
A vállamba kapott sérülésbe nyomja a nyelvét, mire felordítok, és karmos kezemmel belekapok a hajába, mire egy rémisztő reccsenéssel csavarja hátra a karom, az egyik kard kiesik a kezemből, és gyászos csendüléssel terül el a földön.
Lendítem a lábam teljes erőből, és sikerül úgy állon rúgnom, hogy megtántorodik, ujjai meglazulnak a hajamban, és felkapva a kardom beledöföm a lábába, majd a következő pillanatban Navigátort a seggére baszom, mire szívni kezdi az erejét.
- Te rühes kis korcs! - csap egyet óriási karjával, mire elzúgok, de időben tárom ki szárnyaim, és imbolyogva megállok a levegőben. Ahh... varázsolnom kell... Halkan motyogni kezdek, mialatt nehezen kierőszakolja a lábából a kardot. A lángtenger kell most neki, főleg ebben a gyönyörűséges időben...
Jé, hullani kezdett a hó... De jó hideg basszus... Hűti a pofám, a váll sebemnek is kifejezetten jót tesz...
- Mit morogsz kis nyavalyás?! Úgy meg duglak repülés közben, hogy kettészakadsz! - nagy riadalmamra felkászálódik a földről, és alakulni kezd. A rohadt élet, alakváltó... Arrább röppenek, így elzúg mellettem, én pedig igyekszem koncentrálni, és mikor az utolsó egy mondat marad hátra...
Az egyik mamutfenyőről rám veti magát, egy óriási kígyó alakjában, és úgy körülfon izmos testével, hogy szárnyaim nem tartják már meg vele megnövekedett testem, így zuhanni kezdünk, de még utolsó levegőmmel elordítom az utolsó mondatot...
Lángra kap, érzem az égett hús és szőr szagát, nyilván a hajam rövidülhetett most meg... Érzem ahogy lemállik rólam, én pedig a testéből áradó mocsokban úszva csókolom meg az anyaföldet, lezuhanva, lenyelve egy csomó havat...
Pár óra múlva felemelem a fejem, és látom, hogy a fekete pernye és a korom nagy sötét foltot képezett körülöttem, úgy nézek ki, mint egy kéményseprő... Höhö, kéményseprő...
Akadozottan felnevetek, de végül csak vért köhögni vagyok képes. Óvatosan, bal kezemmel feltápászkodom, hogy szárnyaim kiszabaduljanak a hó fagyott börtöne alól, és kábán elindulok a hóviharban.
Egyik lábam teszem a másik után, bal karommal a jobbat szorongatom, letéptem már az egyik övet magamról, és a sebre kötöztem, de annyira bénán ment, hogy elestem. Nagy nehezen felálltam újra, és megint nekiveselkedtem az útnak. Vérem alatt megolvad a hó bár már egyes végtagjaimat nem is érzem, annyira szúr, és csíp a hideg, pedig még át is vagyok alakulva...
Erőm lassan visszafogom, szárnyaim eltűnnek, mivel csak akadályoznak a viharban, ami szinte késként döfköd minden oldalról. Felköhögök, görcsösen rándulok össze, és mikor lehunyom a szemem, ismét elesek, de valami keményre zuhanok, ami megüti a hasam, és ismét hányás lesz belőle...
Reszkető ujjakkal söpröm le arról a valamiről a havat, és meglepetten nézek szembe a mumifikálódott hullával. Kajánul elvigyorodom, és ha szám nem lenne felszakadva, tuti fent maradt volna az ábrázatomon egy darabig.
Üdv nyanya, rég lógtunk már együtt... Hát a nyári nap milyen szépen kiszárított, a hideg tél meg konzervált... A vörös hajad se olyan szép, mint azelőtt, de mégis szarul érzem magam, hogy most rajtad fekszek.
Bocs, de a kendőd ellopom, ha nem haragszol...
Letépem nyakából a csicsás, de már megfakult kendőt, és a bokámra kötöm jó szorosan, így látatlanban, hason. Rettentő kínokkal újra felállok, és mikor érzem, hogy a szél kissé alább hagy, nagyobb lendülettel vágok neki. Ha a nyanya itt van, akkor nem messze lesz...
A nevét sem tudom. Akkor sem. Előtte sem. Gusztustalan korcs vagyok, egy féreg, jól mondta a nyomorult alakváltó... Egy siheder, egy suhanc, egy semmirekellő tolvaj, aki csak halmozza azt, amit eddig sosem kaphatott meg...
Kihasználtam egész lényét, pedig segítséget adott, fedelet a fejem fölé, el is látott, és még olyan örömben részesített, amiben soha nem volt részem. Napokig fájt itt valami a hasamnál, és a szívemnél. Olyan fura volt. Ismeretlen. Különös. Zavaró. Minden dobbanás fájt, olyan szar volt, hogy elmerengtem azon is, hogyha vajon a bitókötél a nyakamat cirógatná, talán elmúlna e...
Több balhéba keveredtem az utóbbi fél évben, mint amibe eddig egész életemben, ami nem rövid. Alantas ösztön volt, menekülni akartam a bennem levő érzelmektől, másokkal ütlegeltettem ki magamból a gondolatokat, amelyek mindig erre kalandoztak el.
A főút mellett összeeszkábált kerítésben kapaszkodva erőszakolom lábaim moccanásra, de már órákkal ezelőtt szétfagytak a lábujjaim, nem érzem a talpam, és ha az ember nem érzi a lábát, ne csodálkozzon, ha felbukik...
Orral előre esem a hóba, és most már magasról szarok rá, nem fogok felkelni innen... A szélvihar felerősödik, szárnyaim kitárom, hogy óvják a hátam, de felesleges, mivel megtépi a türkiz-fekete bőrredőket, így teljes hosszomban kinyúlok. A hűs, fagyott víz kellemesen elzsibbasztja a felsőtestem, így sebeimet sem érzem már, csak tompa lüktetést, jelezve hogy semmi sincs rendben.
Fel kellene kelnem, de... képtelen vagyok rá. Pedig még tartozom neki, és a Pokolból is képes lennék feljönni, hogy ezt megadjam... A beteges kényszer, hogy senki ne rágalmazhasson azzal, hogy csak kihasználok másokat, és amit kapok azt nem honorálom, az őrületbe kerget, és a fájdalommal vegyes ösztön, hogy menjek, és engeszteljem ki, oxigént erőltet a tüdőmbe.
Végső megoldásként az erőm feloldom, hátha megérzi, és idejön...
***
Valaki felkap, mint egy tollpihét, érzem az erejét, ahogy kavarog, és a vihar sem képes szétzilálni. Lassan, ólomnehéz szemhéjam felemelem, és egy fehéres, feketés foltot látva úgy érzem, megszorítja valami a gyomrom.
Csak ne hányjak megint...
- Te vagy az, boszi?
- Én – ez az egy szó többet mond nekem bármi másnál a világon. Hála az égnek...
- Akkor megtaláltalak – nyögöm utolsó lehelettel, és mindent beborít a jótékony sötétség...
***
Lassan tisztul az elmémre telepedett ragadós, szirupos fekete köd, és felfelé szállva kezdem hallani a kint dolgokat. Ahogy a kandallóban ropog a tűz, ahogy az ablakpalettákat vadul ostromolja a szél, ahogy forró ujjak simogatják tépett ábrázatom... Valami különösen melegen fekszem, élvezet, ahogy cirógat a belőle áradó erő és hő keveréke. Megnyugtató.
Veszek egy mély levegőt, ami reszketegre és elhalóra sikerül, érzem, hogy a mellkasom fájdalmasan összerándul a nagy megerőltetéstől. Már nyitom a szám, hogy beszéljek, de csak a tenyerébe tudok nyöszörögni.
- Ne beszélj, pihenj – hangja csöndes, és aggódó, a gyomrom összezsugorodik tőle. Szusszantok kettőt, és lehunyva a szemeimet próbálok koncentrálni a regenerálódásomra, legalább a belső szerveim legyenek már okéban...
- Ne erőlködj – teszi kezét a hátamra, mire köhögéssel vegyes nevetéssel válaszolok, rekedt, megviselt hangomon.
- Ne mondd meg, hogy mit tegyek...
- Csak rontasz a helyzeten... - továbbra sem hagyja abba hajam simogatását, engem pedig kiráz a hideg. - Fázol?
Felhorkantok, mire az orromon kibuggyan egy kis vér.
- Ültess fel – kérem, mire nagyot sóhajtva megteszi, felültet, és ekkor veszem észre, hogy eddig az ölében szunyókáltam. Előkerít egy borzasztóan büdös rongyot, amivel megtörli az arcom, mire eltűnik az átmeneti kábaság. Nekidöntöm fejem széles mellkasának, leszarom... Ha lelök magáról, akkor legalább elnyúlok a lábai előtt, mint egy ágyelő. És újult erővel felpattanok, kidobom magam az ajtón, és addig dobálom magam a hóban, míg nem találok egy másik kunyhót.
Mit is képzeltem, hogy pont hozzá jöttem vissza...
- Mi történt?
- Azt mondtad ne beszéljek... - vigyorodom el, a hangom ennek ellenére halk. Basszus, de ratyi szituáció.
- Túlságosan jár már a szád, ebből arra következtetek, hogy nem vagy már annyira halálosan rosszul – sejtelmes hangjából nem tudok kivenni semmit, így csöndesen felelek neki, jobbára a bőrébe suttogom a szavakat, mire érzem, hogy megfeszül.
- ...belekötöttem és kész.
- Nem vagy normális. Jobb hobbit is kereshetnél – megrovóan szól rám, én pedig meg akarom vakarni a tarkóm, de a kezem szimplán visszaesik az ölembe. Mi a faszom? - Adtam a vállad miatt egy szuper erős érzéstelenítőt.
Köszönöm, most már kiszolgáltatottabb vagyok, mint kint a hóban.
- Mint például gyógynövények szedegetése, és emberek pátyolgatása?
Nem válaszol. Remek, még megbántanom is sikerült. Bal karom felemelem, bár bajos, mivel kettőnk közé szorult, de végül csak sikerül kirántanom, és elkapom a torkát. Ha kinyírom, nem lesz tartozásom...
Ahh, de nincs kedvem Dantét játszani...
- Rohadt élet... - szemeibe nézek, és úgy érzem, hogy süllyedek. Felkapaszkodom a füléhez, és egy fájdalmas nyögés után belesuttogok, pár perces szünet után, ajkaim szinte érintik fülkagylóját.
- Bemutatkoznál, hős megmentőm? - az utolsó szó sóhajtásba fullad, majd lassan folytatom tovább, gúnyos éllel, már amennyire a hangomtól telik. - Csak hogy mit üvöltsek, vagy nyögjek, esetleg elhalóan hörögjek.
|
| Rauko | 2010. 11. 06. 01:23:03 | #9130 |
Karakter: Aruni
Megjegyzés: ~ Gazdinak
Amikor csókolnám, ő veszi át az irányítást. Egy pillanat alatt forrunk össze olyan szenvedéllyel, mintha évezredek óta vártunk volna egymásra. Ujjai hajamba túrnak, én hasammal ágyékának simulok és érzem: nem én vagyok itt az egyetlen, aki vágyik valakire. Mielőtt beleélné magát, hogy ő vezet, erőszakosabbra veszem a formát, és kis idő múlva hagyja, hogy vezessem a táncot. Nyelveink vadul kergetik egymást, ujjaimmal pedig testének minden elérhető pontját megsimogatom. Hirtelen ölel magához még erősebben, és hátradől az ágyon, húzva magával engem is. Fölé támaszkodom, hiszen azért nehéz vagyok, nem akarok rá nehezedni, pláne nem egy ilyen alkalommal. Ismét ajkait keresem, ő pedig engedelmesen hagy szabad utat, miközben érzem, hogy ereje kiszabadul, aztán megérzem karmait hátamba vágni. Démon vagy kicsim, tudtam, éreztem. Saját vérem szaga annyira beindít, mint előtte soha semmi, és már csak egy dolgot akarok: mélyen, erősen mozogni testének szorító forróságában!
Heves a kicsike, ahogy felszabadul testem, már vetné is rá magát, de visszanyomom, hiszen én nem sietek. Előttünk az élet, hova rohannánk? Elkezdem vetkőztetni, de felmorran, majd eltüntetni ruháit magáról, egy ügyes varázslattal. Tanulékony a drága, de ez akkor is aljas volt. Rólam szaggatja, magáról meg levarázsolja…
- Az én ruhámmal is lehetett volna ezt csinálni, nem kellett volna szétszaggatni – mosolygok rá, de ahogy testünk újra összeér, megremegek. Mennyei teste van! Megint csókban forrunk össze, ő a nyakamat öleli, majd hátradobja fejét, én pedig letámadom nyakának kecses ívét. Micsoda fenséges bőr, és milyen fergeteges erő még így, a bőrének pólusain szivárogva is.
Végigcsókolom a testét, szívogatom mellbimbóit, combját, hasfalát simogatom, de egyre türelmetlenebbül mocorog. Szétteszi lábait, én pedig mosolyogva nyálazom be ujjaimat. Nem akarom szétszaggatni, de annyira keményre izgatott, amilyen már rég voltam. Kezdeném tágítani, egy ujjam már testébe csusszan, mikor meghallom szavaknak ható nyögéseit, így kicsit jobban odakoncentrálok.
- Neh játszadohzz... velehm! - Vigyorgok, hiszen erre vártam. Kirántom ujjamat, mögé mászok, elhelyezem merevedésemet bejáratánál, majd egy határozott mozdulattal lököm magam forró testébe.
Szaggat, tép, harap és karmol, ahogy benne mozgok, egyre vadabbul. Hangja már nem kivehető, nyögései, sikolyai és sóhajai egybeforrtak, értelmetlenül blablázik, ahogy egyre gyorsítok, miközben derekát fogom, így tartva, hogy még mélyebbre érhessek testébe. Csókolózunk, simogatjuk egymást, teste pedig olyan elemi erővel szív egyre mélyebbre és mélyebbre, hogy már ettől el tudnék élvezni!
Érzem erejét kiszabadulni, tudom, hogy megpróbál úrrá lenni rajta, és magamban mosolygok. Démonként erősebb, de én ügyesebben bánok az erőmmel, hála a mágiámnak. Utánam nyúl, fejét is emelné, de elé sietek, és vadul csókolom, miközben érzem, hogy közel a vég, így még gyorsabbra veszem a tempót. Elenged, az ágy támlájába markol, és sikít, mikor elélvez, én pedig felsóhajtva adok utat a gyönyörnek, és szép estébe ürítem élvezetemet.
Szuszog, piheg, ahogy én is, de hirtelen arra eszmélek, hogy fölém kerekedett, és furcsa erő járja át. Mozdulnék, de nem tudok. Energianyalábok? Hallottam már róla. Érdekes technika, és még nem tudom, hogy töröm meg… Keze fekete lesz, türkiz csíkok futnak fel rajta, és látom a szemgolyót is a kézfején. Tenyerét homlokomra nyomja, majd hallani vélem a furcsa hangot is.
- Démoni erő, huszonöt százalék... Boszorkány erő, ötven százalék... Emberi rész hetvenöt százalék...
- Szóval nem elszívható, csak tanulható – morogja elégedetlenül, én pedig egyre dühösebb vagyok. Idejön, segítek neki, szeretkezünk, és kisül, hogy lopni akart. Micsoda arcátlan, pimasz…
- Átvertél... - jelentem ki a nyilvánvalót, mikor a furcsa erő megszűnik, és ő még mindig rajtam ül.
- Nem csak te tudsz játszani, boszorkány – vigyorog, végignyal felsőtestemen, majd kezemet derekára kényszeríti.
- Megint szeretkezni akarsz? - kérdezem unott hangon. - Annyira nem voltál jó, hogy megismételjük. - Szemeiben düh csillan, és érzem, ahogy ereje egy pillanatra meggyengül, így felszabadítom sajátomat. Kiszabadítom jobb karomat hatása alól, megnövesztem körmeimet és a vállába állítom őket. Felordít, ereje egy pillanat alatt válik semmivé, de tennem kell valamit, nem engedhetem visszatámadni! Azonnal lerúgom magamról. Nagyot kaphat a faltól, mert ahogy csapódik, szemeit lehunyja és a földre rogy. Lustán kelek fel, és mellé lépek.
- Aljas boszorkány - nyögi.
- Én vagyok az aljas? - Felhajolok, karomba veszem, és az ágyra fektetem. - Aludj, idióta. És jegyezd meg: nem vagy jobb azért, mert erősebb a démoni vér benned. - Meztelenül sétálok át a szobán, kikapok egy inget, egy nadrágot, alsót; felveszem őket, és kisétálok a hálóból. Úgyis elájul, nagy ütést kapott, de komoly baja nincs. Szundikál kicsit, ami nekem pont elég.
Felkapok egy tálat, és a folyóhoz megyek, merítek tiszta vizet, majd visszasietek a házba. Még ott van, az ágyon fekszik. Már nem alszik, de láthatóan tényleg megüthette magát.
- Mit akarsz? - kérdezi a plafont vizsgálgatva.
- Megmosdatlak.
- Nem kell.
- Ha nem megy szép szóval, lekötözlek. - Persze, hogy hasztalan lenne, de valamiért mintha megnyugodta, hümmög, majd lehunyja szemeit. Mellé lépek, lerántom róla a takarót, benedvesítem a rongyot és megtörlöm. Az együttlétünk jeleit letörölgetem, a vérét, ami a vállán levő sebből csörgedezett, arcát is megmosom, bár azt nehezen engedi. Amikor elhúzom arcától a rongyot, végignézek rajta. Olyan szép férfi. Annyira tetszik mindene, és borzalmasan jó volt vele. Közelebb hajolok, és finoman érintem ajkaimat az övéhez. Szemei kipattannak, majd ép karját nyakamhoz vezeti, visszacsukja szemeit, és engedi elmélyíteni csókunkat. Fölötte támaszkodok, hajam körénk terül, percekig ízlelgetjük egymást, majd elválok tőle, és arcát nézem, majd ujjaimmal simogatom.
- Azt hittem nem voltam jó - vigyorog rám.
- Valamit mondanom kellett. És átvertél, nem dicsérhettelek.
- Akkor mégiscsak voltam olyan jó, hogy megismételjük? - néz a szemembe.
- Mondhatjuk. Hogy van a vállad? - simítok a seb köré
- Élesek a karmaid, boszi - mondja rosszallóan. Tenyeremet a sebre teszem, és kicsit megvizsgálom. Tényleg eléggé mély.
- Várj meg itt - kérem, és felállok.
- Mégis hova mennék? - hallom morgását, amin elmosolyodom.
A konyhába megyek, keverek egy kis krémet a sebre, majd visszasietek. Rám pillant, majd elfordul.
- Nem fogom tudni kifizetni - jegyzi meg. Kicsit belesajdul a szívem. Talán túloztam a vele való bánásmódban, de… akkor sem kellene… vagy… ahh.
- Majd behajtom.
- Hogyan? - fordítja felém újra tekintetét.
- Vannak ötleteim - vigyorgok rá, majd mellé ülök az ágyon.
- Most jön, hogy csípni fog? - mosolyodik el.
- Nem. Nem fog csípni, de maradj nyugton. - Ujjamat a tégelybe mártom, majd bekenem a sebet. Tudom, hogy nem csíp, de azért felszisszen az első érintésre, így a következőt, már a számhoz emelem, és leheletemmel melegítem kicsit a krémet, hogy ne bántsa annyira a bőrét.
- Jó veled a szex - jelenti ki, miközben kenegetem. Értetlenül pislogok rá, nem értem, hogy jött ez most ide. - De miért is szúrtál meg?
- Mert megvágtad a hátam, mert átvizsgáltál, mert kihasználtál, és mert hazudtál.
- Te is kihasználtál. Sőt, ha azt vesszük, te másztál rám, és nem én rád.
- De nem vizsgáltalak át.
- Én meg nem hazudtam - mordul rám, majd elfordítja a fejét. - Mikor léphetek le? - Hát ennyire menni akar…? Felállok mellőle, a székhez lépek, ahol a ruhái voltak, és az ágyra dobom őket.
- Elmegyek gyógyfüvet szedni. Gondolom, ellopod, ami kell, de mire hazajövök, nem muszáj itt lenned - mondom rideg hangon, mire kikerekedett szemekkel bámul rám.
- Kidobsz?
- Ki. - Látom, hogy szólna, de nem teszi, így kisétálok a házból, és a rétre megyek.
Azon gondolkodom, miközben sétálok, hogy miért lehet ő ilyen. Nem értettem a tetteit. Láttam, ahogy nézett rám, tudom, hogy mire oda kerültünk, épp annyira kívánt engem, mint én őt. Akkor mégis miért volt ennyire bunkó végig? Ha kérte volna, engedem, hogy átvizsgáljon. De leköt az erejével, a testemben turkál, és még ő van megsértődve. Mégis… mégis annyira megfogott. Az a heg az arcán, az a szempár, és tényleg élveztem az együttlétünket. De úgysem maradt volna nálam. Félvér. Belekódolták az agyába, hogy soha ne legyen sokáig egy helyen. Nem tehetek semmit. Így nekem nem fáj annyira, hiszen én tettem ki őt, és nem lépett le magától. Önző vagyok, ahogy ő is. Átvertem, ahogy ő is. Azt akartam, hogy velem maradjon. De reménytelen.
* Fél év múlva *
Mire aznap hazaértem a rétről, már nem volt ott. Nem hiányzott egy szál növényem sem, nem vitt el semmit, de ő már nem volt ott. Akkor, ott valami elveszett bennem. Nem értettem, és azóta sem értem, hogy miért alakult így. Ha kicsivel jobban bíztunk volna egymásban… ha máshogy reagálom le… de így alakult. Tenni nem tudok, és nem is akarok már semmit. Kereshettem volna, várhattam volna. Gondoltam rá. Minden nap eszembe jutott, hogy mi lehet az én kicsi félvéremmel, hol került bajba, és ki elől menekül. De egy idő után visszaszorítottam. Este, néha még látom az arcát, mikor elélvezett, de nap közben már nem gondolok rá. Nem lenne értelme, hiszen sosem látom többé, csak önmagamat kínzom azzal, hogy visszaidézem azt a csillogó szempár, a hangját, ahogy felnyög, és testének ritmusát. Az érzést, hogy milyen volt vele lenni. Nem kell az, hogy megint üresnek és halottnak érezzem a lelkemet.
Tél van. Már a kandallómban is ropog a tűz, nem fürdök a tóban, inkább behozom a vizet és a kandallón melegítem. Napjaim nagy részét varázslataim fejlesztése tölti ki, krémek keverése, gyógyszerek préselése. Még mindig jönnek hozzám falusiak, pedig télen mindig megcsappannak. Messze vagyok tőlük, és ha nagy a hó, el is tévedhetnek. Mostanában mérgekkel és ellenszerekkel is kísérletezgetek. Kikeverem, és magam veszem be mindkettőt. Talán veszélyes, de vesztenivaló, nincs, és nem árt, ha van raktáron egy kis ellenméreg. Így én immunis leszek a mérgezésre, de a tüneteket kiismerem annyira, hogy tudjam: mit kell adni hányásra, kiütésekre, esetleg magas lázra. Minden mérget tégelyben tárolok, fekete szalaggal átkötve, az ellenmérgeket fehérrel. Nem akarom, hogy ha valaki betörne a kunyhóba, ellopja a mérget, mert azt hiszi, hasznos gyógyszer, és belehal, ha megissza.
Kint tombol a hóvihar, borzalmas idő van, és sötétedik. Én a kandallóm előtt ülök, és a szárított növényeimet rendszerezem, tisztogatom, mikor túlságosan ismerős erő csapja meg érzékeimet. Ez… de az nem lehet! És miért engedné ki az erejét? Nem a közelből érzem, kicsit messzebb lehet, talán a főút mellett. Várok kicsit, de nem mozdul semerre. Megrémülök, iszonyatos érzés kerít hatalmába. Magamra kapom téli köpenyemet, és útnak indulok. Démoni erőmet kiengedve keresem az övét, hiszen a kettő hívja egymást. Ennek köszönhetem, hogy megtalálom, hiszen már majdnem belepte a hó.
Ahogy meglátom, összeszorul a szívem. Démoni alakjában van, szárnyai kiengedve, a szemgolyó a kezén, bőre már majdnem megfagyott pár helyen. Talán nincs egy tenyérnyi felület a testén, ami nem tocsogna a mocsoktól és vértől, így azonnal az ölembe kapom. Kábán nyitja ki a szemeit, tekintetemet keresve.
- Te vagy az, boszi? - suttogja.
- Én.
- Akkor megtaláltalak - sóhajtja, és elájul. Gyorsítok lépteimen, érzem, hogy súlyosak a sebei. Tennem kell érte valamit…
A kunyhóban levetkőztetem, és nehezen ugyan, de visszaszorítom testébe erejét, majd meleg vízzel és fertőtlenítő gyógynövénykeverékkel mosom át a testét, és bekötözöm a sebeit. Fogalmam sincs, mi történhetett vele, de remélem, rendbe fog jönni…
Az ágyra fektetem, a kandallótól nem messze, és mellette maradok. Fejét az ölembe teszem, így szuszog, miközben arcát és haját simogatom. Hiányzott, de nem így akartam újra látni…
|
| Meera | 2010. 10. 17. 18:40:22 | #8686 |
Karakter: Jack Pirozen
Megjegyzés: ~raukonak
- Vén szatyor! Undok nyanya! Elviselhetetlen szipirtyó! - cukkolom a nyomorék öregasszonyt, aki erősebbnek bizonyul, mint hittem. A fák ágai között szlalomozva is követ a seprűjén, hát menten beszarok komolyan mondom. Ellököm magam az egyik faágtól, és ahogy elugrok róla, máris elsorvadt egy mágikus nyalábnak köszönhetően.
- Szipirtyó az öreganyád térde kalácsa szemtelen suhanc! Békává változtatlak és megeszlek reggelire! Add vissza amit elvettél! - hallom visítását, és a következő varázslat a fülem mellett süvít el, szárított állapotba varázsolva az egyik közeli madarat. Röhögve ugrok neki a fa törzsének, felugrom, és egy szaltóval irányt váltok.
- Majd ha fagy bibircsók! A méteres orroddal se tudnál kigáncsolni!
- MEGÁTKOZLAK! - erősödik egyre jobban a hangja, én pedig le is ugrom a földre, majd sebesen sprintelni kezdek. A fele sem tréfa, mitől lett ez a szikkadt bőrzsák ilyen gyors? Visszanézve annyit látok csak, hogy egy vöröshajú bombanő üldöz a seprűn, és akaratlanul is lassítok.
Hoppá hoppá!
Ha eltévedt, én szívesen segí...
- Kikaparom a szemeidet! - na oké, téves... De mikor már rohannék tovább, meglepetésemre a bokámhoz vágja a seprűjét, én meg felborulok, de a következő pillanatban már arrább is gurulok. A fejem mellett valami nagy és erős csapódik a földbe, mély krátert ütve.
Amikor felpattannék, és rohannék tovább, nem igazán meg. Rángatom a karjaimat, de mintha a oda lennének rögzítve. Dühösen pillantok fel, és látom, hogy a kiscsaj gonoszan kuncog.
- Látod, látod... Elloptad tőlem a Kötelet, de tudd, hogy én az ujjaimból mármikor és bárhol... - emeli fel ujjait, és látom, hogy halványan megcsillannak a fehér energia nyalábok ujjbegyein.
- Ribanc! - hörgöm, de a következő pillanatban felkacag, és kapok egy akkora pofont, hogy fel is sérti az arcom. Villanásnyi idő múlva szeretném édesanyjának szexualitásával kapcsolatos nézeteim megosztani vele, de nem tudom. A szám!
A SZÁM!
- No látod, kedvesem... - simogatja meg az arcom, mire parázsló szemekkel nézek vissza rá. Ha tekintetemmel fel tudnám gyújtani... - Nem érdemes velem újat húzni... Még ha féllény is vagy.
Lustán elmosolyodom, mire összevonja szemöldökét, és karmos ujjaival lecsap a torkomra. Fürkészve mered rám, de a következő pillanatban hátulról úgy megrúgom, hogy a feje mellettem csapódik az egyik kiálló kődarabba. Kiszabadulva kelek fel, odalépek hozzá, és kitépem nyakából a nyakláncát, elsüllyesztve a zsebemben.
RIBANC!
Ez a tájoló még hasznos lehet számomra, ha így folytatom, egy egész hadsereget is letudok majd nyomni, már csak négy tárgyat kell megszereznem, és akkor képes lennék egy Óriást is elintézni. Lazán szimatolok körbe a környéken, koponyáim üresen koccannak össze, pedig valaha agyvelő is lötyögött bennük.
A pokol kapuja nem is olyan rossz hely, mindig jók az ott tartott bulik.
***
Össze-vissza bóklászok az erdőben, pár ember is észrevett már, de nem parálok. Valahol erre van egy boszorkánymester, aki állítólag kivételes gyógyító képességekkel rendelkezik. Ebben a tetves életben sosem kérnék mástól segítséget, mert mindenki alattomos és köcsög, de ha már pofázni nem tudok, ott nagy a baj, a belső monologizálásom megfojt...
Hát, egy ilyen mestörnek csak elég nagy kilengésű az energiája... Felkapaszkodom az egyik magas fa lombkoronájába, és lehunyva a szemem bemérem, merre pancsál. Szó szerint pancsál. Nos, szarok rá, hogy fürdik vagy nem fürdik, az én pofámat ismét tegye járhattatóvá, mert belepusztulok a kussolásos életvitelbe...
Egy vízesés függönye takarja el tőlem, onnan vettem csak észre, hogy hosszú haját sodorja a víz. Felvonom a szemöldököm, és kényelmesen elhelyezkedem egy nagyobb bokor mögött. Jó a műsor, de az is pöpec lenne, ha végre befejezné, és a betegeivel foglalkozna.
- Nem tudom, ki vagy, és milyen céllal jöttél ide, de azonnal mutasd magad – persze aranyapám, majd kiszambázok neked, koponya-táncot lejtve. Itt maradok, majd hazáig követlek, és passz. - Addig gyere elő, míg én nem hozlak ki a borok mögül.
Kilép a vízfal mögül, én pedig ha tudnák, füttyentenék egyet. Darabos az ipse, olyan harapdálni való segge van, na és ami a lábai között aprón megrándul. Hehe. De most erre nem érek rá, a pofám szó szerint össze van varrva.
- Szólalj meg. Ki vagy? - mutogatni nem tudok, nem vágom a némák által betanult ábécét. Kibotorkálok a terebélyes növény mögül, hogy teljes valómban láthasson, kezeim zsebre vágom, és érdeklődve hajolok kissé előrébb. Hátha már ugattak neki rólam a falusiak.
- Nem tudsz beszélni igaz? - mosolyodik el, mire heves késztetést érzek arra, hogy a protkóját az orrába építsem. Nem vagyok az a bunkó, ne-szólj-hozzám-mert-fagykirály-vagyok pasas. Ha nem beszélek, HA ÉN nem beszélek, ott komoly gondok vannak.
Bólintok.
- Rendben. Akkor, ha megengeded, felöltöznék. Utána eljöhetsz velem a kunyhómba, és feloldom az átkot – mi a fenének? Francokat kell felöltözni, gyere ide, mormoljá' pár szót, aztán ávesz doloresz!
Rájöttem, hogyha monologizálok, akkor a tekintetem megakasztom egy bizonyos helyen, és bambán nézek arra, pislogás nélkül. Ez gáz.
- Kérlek, legalább fordulj el – mire vagy annyira fel apám? Jóvan, megfordulok, örüljé... Észreveszek valami szart a földön, ami pontosan egy vonalban van a... Seggével. Télleg harapnivaló, most hogy így jobban elnézem, de lehet, hogy annyira betonkemény, hogy a fogam is beletörne.
Tuti megátkozott még némán is a banya, komolyan...
Grr... A hajam égnek áll, kiráz a hideg tőle, már csak ha visszagondolok rá...
Int, hogy lendüljek utána, és meg is teszem, mivel nem szeretek egy helyben toporogni, a vízesés alá is azért nem rontottam, mert nem lett volna ildomos. Ahogy előttem halad, nézem, ahogy félszáraz állapotban levő tincsei lebegnek. Hmm...
Ha levágok egyet, tudok kisajtolni belőle egy kis energiát? Valami különleges mágikus képességet? Boszorkánymestert még nem vágtam át, éppen itt az ideje, hogy kicsit kihasználjam a lehetőségeimet.
Kösz nyanya, hogy megátkoztál, itt a pont.
A kunyhó előtt megállok, nem igazán szokásom bemenni mások házába, mert mindig szarul érzem magam tőle. Olyan bezártság érzetem támad, pedig nincs klausztrofóbiám, csupán a szabadságom mindennél fontosabb számomra, és hamar megunok dolgokat.
- Gyere be, nem szeretném kint végezni a feloldást – magamban felsóhajtok, és végül csak követem magas alakját az ajtón túlra, és szépen le is huppanok az egyik székre. Leül velem szemben, hátradobja tincseit, amiből kellemesen savanykás illat árad felém. Mély levegőt veszek, de ekkor feláll, odalép hozzám, és sápatag, hosszú ujjaival végigsimít az ajkaimon, mire reszketegen engedem ki a bent rekedt levegőmet.
- Nem tudom, kit dühítettél fel ennyire, de nem kellett volna – ne mosolyogj köcsög, rohadtul nem volt vicces, még így utólag sem!
- Ez egy félvér átka. Ha nem lennék én magam is az, nem tudnék segíteni neked – közli, mintha a napsütéses időjárásról beszélne, nekem pedig kikerekednek a szemeim. Na nem. Most húzok el innen a vérbe, azt már nem...! Nem kell hozzám hasonló, még öt kilométeren belül sem, kiráz a megértésüktől a hideg. De...
HA csak félvér tudja feloldani, akkor...
Basszus, csak itt maradok akkor...
Grr...
- Ne feszegesd a szádat. Mindjárt segítek, akkor már beszélhetsz. De előtte kérlek, kövess – hova az anyámba akarsz még menni? Könyörgöm már, szedd le ezt a nyomoronc átkot, és hadd tépjelek s szipolyozzalak ki, aztán mondjunk egymásra áment! Unottan felállok, és követem egy belsőbb szobába, ami nagyon egy hálószobának néz ki.
Höhö.
Csak szedd le ezt a számról, és felmérlek Navigátorral, majd...
– Ülj le az ágyra – mondja, mire felemelem a szemöldököm. Persze, aztán véletlenül hátradöntenél. Nagyon vicces. Mi fenének üljek én le?
- kérlek, nem tudom milyen erőd van, lehet, hogy elájulsz, ha átjárja a testedet a démoni erő – elmosolyodom, mivel vigyorra nem telik, de leülök az ágyra. Ez az ipse azt mondja, hogy boszorkánymester, és nem fogja fel, hogy... Mindegy, lényegtelen. Meglepetésemre ereszkedni kezd, és letérdel a lábaim közé.
Ahh... Öcsém, ezt ne csináld, mert hiába van összeragasztva a szám, én ugrok rád, és nem lesz romantikus elemezgetés, hanem azonnal... Úristen, ez rohadtul ingerlő, és nem is tudom elvenni szemeim az övéről...
Basszus.
Megint végigsimít a számon, én pedig ökölbe szorítom kezem a lepedőn. Íme az élet fricskája, soha nem akartam még ennyire férfit, hogy rajtam mászkáljon... Vissza tudom fogni magam... Halkan kántálni kezd, ereje felszabadul, és végigrohan rajtam, mint valami villámcsapás, pillanatokra azt sem tudom hol vagyok...
Ez csak negyedrészt démon, de boszorkánysága miatt félvérnek minősül... Érdekes keveréke és szarkazmusa a természetnek. Azonban alakja kissé változni kezd, körmei karmokká módosulnak, és megvágja a pofatúrámat.
- Ne haragudj – dörmögi, és közelebb hajolva szemérmetlenül végignyal a seben, mire még a vésztartalék levegőm is bennem reked, és megborzongok a nedves érintésre. Ahh, ha máshol is is megnyalna ugyan így... Miért ilyen rohadt szép az arca? És a szemei... Beszippantanak, mintha sosem létezett volna egy ép gondolatom se... Érzem a bizsergető cirógatást, a szám már kezd annyira felforrósodni, hogy mindjárt rácuppanok, de helyette inkább belemarok a lepedőbe, kieresztve ökölbeszorított ujjaimat börtönükből.
Pedig ha végigszánthatnám körmeimmel a hátát...
Megmoccan, de csak annyit érzek, hogy ujjai bebarangolják a combom belső felét, mire ágyékom úgy fellángol, mintha eddig sosem lett volna ott. Ez valami varázslat, boszorkányság... Levegőt venni sem tudok, nyikkanásra sincs semmi erőm, csak vágyakozva és lángoló tekintettel tudok rá meredni...
Így térdelve úgy néz ki, mint aki bármelyik pillanatban felpattanhatna, és teljes erőbedobással gerincre vágna, ó, hogy akarnám... Akarom a fenébe is! Odahajol hozzám, és tűzforró száját az arcomra nyomja, én pedig úgy érzem, menten felrobbanok, de a döbbenettel vegyes kéj leszögezett az ágy sarkára. Hamarosan nyelve is kibukkan ajkai közül, én pedig legszívesebben vonyítanék egy akkorát, majd csatakiáltással vetném rá magam, hogy kiszakadna a kunyhó oldala...
Vízszintesen elmozdulva a számmal kezd el játszani, én pedig teljesen lemeredve hagyom, hogy csinálja, túl jó ahhoz, hogy azt üvöltsem, hogy:
„PATTANJ LE RÓLAM PERVERZ KÉJENC! HÜLYE BOSZORKÁNY!”
Alsó ajkammal úgy játszik, hogy kezdek mocorogni hatására, kezdem végre érezni a lábaimat, és a végtagjaimat, a bódult köd hamarosan őrületté fog fajulni, sosem voltam valami türelmes fajta... Keze egyre közelebb kerül fájdalmasan lüktető ágyékomhoz, én pedig azonnal akcióba lendülök.
Mikor nyitja a száját, hogy ajkai közé vegye az én alsó ajkam, haladéktalanul és menthetetlenül dugom nyelvem a szájába, és pillanatokon belül ujjaim már a hajába fúródva rögzülnek fején. Mély szusszanással kap az alkalmon, és teljesen hozzám simul, hasát nekinyomja ágyékomnak, ajkaival szinte beszippant. Az elején még küzdök ellene, de végül feladom, és hagyom, hogy Ő legyen a főnök...
Ég a mellkasom, ezernyi lángoló tű mar belülről, kétségbeesetten sikoltozva, hogy: „Tégy a magadévá! Most! Csináld! Gyerünk!”. Végignyalom a száját, és újfent bebarangolom a szájüregét, Ő pedig kéjesen simít végig mindenen, amit talál. Szenvedélyesen szívom meg alsó ajkát, hevesen magamhoz rántom, és úgy dőlök hátra. Egy pillanatig csak a lihegés hangja töri meg az eddig cuppogó csendet, szemeink összekapcsolódnak...
Nem marad le egy másodpercre se, rögvest fölém kerekedik, száját ismét ráforrasztja az enyémekre, keze bejárja az oldalam, én pedig megnövesztem karmaimat, és úgy marok bele hátába, szinte leszaggatva róla a ruháját, s végül a cafatokat kezdem el róla tépkedni, így mellkasa felszabadul...
Halk morgással konstatálja vérének hirtelen kiszabadulását, de hagyja, hogy végigsimítsam teste minden egyes centiméterét, én pedig egy feltüzelt kan állapotában vetem rá magam a mellkasára, de visszanyom az ágyra.
Láttam mi van a nadrágodban, istenem, legyen már bennem!
De mire leoperálja rólam ezt a sok szart, addigra lemegy a nap is! Felhorkanok, és egy pillanat alatt egy apró varázslattal eltüntetek magamról mindent, s a ruhák jól nevelten lebegnek felszerelésemmel együtt az egyik székre.
- Az én ruhámmal is lehetett volna ezt csinálni, nem kellett volna szétszaggatni – mosolyodik el, szemeiben olyan örvényt látok, hogy elködösült tekintettel dörgölőzöm hozzá.
Megremeg, ahogy hozzásimulok, maximálisan cuppanok hozzá, mintha sziámi ikrekként jöttünk volna világra.
Kap az alkalmon, és újra lecsap a számra, s úgy érzem magam, mintha valahol máshol lebegnék, a semmiben, egy rakás semmiben... Maroknyi sötét folt táncol a szemeim előtt, éles kontrasztot adva a külvilágról, két világító szempár viszont utat mutat karjaimnak... Átfonom őket nyakán, a nyakam nyújtom, mire hosszú hajának cirógató elhúzódásának kíséretében lehajol, hogy birtokba vegye a felajánlott területet.
Hangosan felnyögök, mikor megérzem nyelvét, hihetetlen, hogy mennyire tűzforró, és mégis, mikor csíkot hagy maga után, megcsap a hideg, és megborzongok, karomon az összes pihe égnek áll... Ne távolodj, ne távolodj!
Lentebb mászik végre, kulcscsontomtól végre eljut az egyik mellbimbómig, testem ívben megfeszül, mikor ajkai közé veszi, és szívni kezdi... Nyögni tudok, és sóhajtozni, hátába keményen belemarok, késztetve a lejjebb haladásra...
Csak részben tesz eleget, ujjai végigsimítanak a combomon, lesiklanak rajtuk, körmeivel aprón karistol végig a bőrömön, érzem, hogy lángra fogok lobbanni... Nem kell kétszer kérnie, hogy tegyem szét a lábaimat, önként tárom szét őket, csak csinálja már, csinálja már!
Szája elengedi a mellbimbóm, és végignyal ujjain, majd lehúzza őket, és meg is érzem körözni... Újabb karmolást követek el bőre ellen, de úgy látszik, megszokta, sőt... A számhoz hajol, haja mindent beterít, mint egy jóságos paplan...
Franc vigye el a pokolba a jóságot meg minden anyám kínját!!!
Mikor érzem, hogy betolja az egyik ujját, érzem, hogy úgy megfeszülök, majd azonnal ellazulok, hogy az már az izmaimnak fáj...
- Neh játszadohzz... velehm! - nyögdécselem, mire látom, hogy arcára csalafinta mosoly kerül, és újra megcsókol, de ekkor már ágyékát hozzám dörzsöli. Újra belemarok, rángok alatta és vergődök, mint egy kutya, akit vernek... És végre...
Hangos kiáltás hagyja el a szám, amit eltompít számba nyomakodó nyelve. Kapkodva venném a levegőt, de szinte megfullaszt, alul felül... Annyira feszít, a fájdalom és a kéj kettős érzése szinte az egekig repít, durván tépek a hajába, és rántom magamra, csípőmet fellököm, hogy még mélyebben magamba fogadhassam...
Lassan mozogni kezd, két keze derekamra kúszik, és megmarkolja csípőmet, diktálva a tempót. Nyögve és fulladozva veszem fel a ritmust, annyira élvezem, hogy legszívesebben sikítanék, úristen, miért nem kezdtük már a vízesés partján?!
Enyhítené a bennem tomboló tüzet, az égő kínt, a perzselő vágyat, nem bírom, meg fogok gyulladni, érzem hogy égek... Erőm lassan kezd körüllengni minket, fojtogatóan telepszik ránk, én pedig próbálom visszafogni, de csak félig meddig sikerül...
Heves tűz omlik végig a gerincem vonalán, nem látok semmit, csak élesen villogó fehér foltokat, és csak a forróságot, ami mindenhol ott van, nyugtot nem hagyva érzékeimnek... A fülledt levegő az agyamra telepszik, minden felgyorsul, és már csak saját visításom hangját hallom, ahogy Ő egyre mélyebben döngöl a matracba...
Ahogy mozog, ahogy veszi a levegőt, már önmagában felér egy aktussal, de hogy most már a végén járunk kezdem elveszíteni a fonalat, hogy mi hol van, kezdek teljesen eltávolodni a testemtől, a valóságtól, erőm lefojtására veszik el minden energiám, nem akarom lepörkölni azt a gyönyörű haját...
Zihálva nyújtom érte kezeimet, fejem is megemelném ha bírnám, Ő pedig hevesen felfalja az ajkaimat, ki nem néztem volna belőle, hogy ilyen vad is tud lenni, de könyörgöm, hány perce ismerem?
Belemarkolok az ágy fejtámlájába, mert úgy érzem, hogy menten a bútor része leszek, arcom kipirul, pilláim félig lehunyva, azt sem tudom, mi hol van, csak a tetovált testet látom saját magamon, és minden más sötétségbe, forróságba vész...
Felsikoltok, mikor egyszerre élvezünk el, elernyed az egész testem, majd több ezer borzongás cikázik végig a testemen, teljesen megdobálva. Ívesen megfeszülök az utóhatásoktól, Ő pedig rám borulva liheg a nyakamba, amitől még jobban melegem lesz. Kicsúszik belőlem, és mellém dobja magát, én pedig próbálom az erőm visszahúzni teljesen, ugyanis negyede erősen kilengett a szobában, légzésem is igyekszem rendesre szorítani, de nem igazán megy...
Mondjuk, már nem is kell...
Egy pillantás alatt feltápászkodom, és fölé mászom, mire látom, hogy gyanakvóan felemeli a szemöldökét, de szemei élvetegen és elégedetten vizslatnak. VáLaszul homlokára csapom a kezem, és feloldom az erőm felét.
A levegő még forróbb lesz, bal karom feketén felizzik, és mintha szénné égett volna pillanatok alatt, befeketül az egész felülete, türkiz csíkok rohannak végig a karomon, és kézfejemen megjelenik a Navigátor szeme.
Felemeli két kezét, és valamit mormog, de kaján vigyorral idézem meg a ma reggel eltanult boszorkány béklyót, és jobb kezem mindegyik ujjára egy-egy végtagját rögzítem, hogy ne tudjon mozogni... Még erősebben nyomom tenyerem homlokára, mire a karcos, recés hang megszólal:
- Démoni erő, huszonöt százalék... Boszorkány erő, ötven százalék... Emberi rész hetvenöt százalék...
- Szóval nem elszívható, csak tanulható – mormogom rosszallóan, és dühösen meredek rá. Varázslatot nem tudok lopni, a faszom ki van...
- Helyes feltételezés... - felel Navigátor, majd megszüntetem, és apró fekete köd képében elpárolog a karomról.
- Átvertél...
- Nem csak te tudsz játszani, boszorkány – vigyorgok, és végignyalok a mellkasán. Kisujjam lustán megmozdítom, mire egyik karja felemelkedik, és a derekamra kulcsolódik.
Szerkesztve Meera által @ 2010. 10. 18. 17:48:14
|
|
