|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Onichi | 2009. 07. 29. 12:54:26 | #1333 |
Karakter: Sanatomo
Az igazgató elmond még néhány információt, majd föltámad a zsibongás.
- 3. szakcsoport első évesek! III.-ik emelet jobbra, második ajtó, 10 perc múlva - mély, rideg hang harsogta túl diáktársaimat. A hangja egyszerűen csodálatos, szinte végig bizsergeti a testem, mégis annyira ijesztő.
Követem tekintetemmel, míg el nem tűnik az ajtóban. Úr Isten..10 perc? Ez nekem nem fog menni. Biztosan eltévedek! Futni kezdek a csodálkozó diákok között szlalomozva, és elég sok idő múlva lefékezek a termünk előtt. Mély levegőt véve nyitok be, mire minden fej felém fordul. Gyors pillantással mérem végig a helyet. Valószínűleg egy énekterem. Rengeteg kotta pihen a polcokon és kihangosító eszközök vannak mindenfelé a falnál..és balszerencsémre szakcsoport vezetőm már benn van. Ő is felém fordul és fenyegető tekintettel kezd méregetni.
Miért néz így? Olyan hatalmas ez az iskola, csoda lett volna, ha időben befutok. Vagy csak én vagyok ennyire szerencsétlen?
Halkan elmotyogok egy bocsánatot, mire biccent, én pedig a terem legvégébe sietek, megcélozva egy üres helyet.
A papírok kiosztása után, megint túl kell kiabálnia a gyereksereget. Olyan, mintha a hangjával ölni tudna, azonnal elhallgat mindenki.
Elhadarja a fontosabb tudnivalókat és mielőtt kimenne, még intéz hozzánk egy-két "bíztató" mondatot.
Egy ideig mindenki szótlanul mered az ajtóra, majd szinte egyszerre kezdenek el beszélni. Úgy tűnik nem csak engem rémít meg ennyire ez az ember. Így belehallgatva egy-egy beszélgetésbe, mindenki abban reménykedik, hogy nem fog minket tanítani..bár szerintem ez veszett ügy..nincs ilyen szerencsénk.
Szótlanul figyelem, ahogy társaim folyamatosan elhagyják a termet, majd utolsóként és is távozom. Szerencsére pont elérem a buszt, így nem kell haza sétálnom..ahoz már nincs hangulatom ma.
~~~~~~~~ ~~~~~~~~~ ~~~~~~~~~ ~~~~~~~~
Haza érve üresen találom a házat. Táskámat ledobom a nappaliban, és kíváncsian sétálok át a konyhába. Remek..kaja sehol, csak egy levél anyától:
"Sanatomo,
Nagyon sajálom, de ismét el kellett utaznom. Halaszthatatlan a dolog, így nem várhattalak meg. Remélem jó volt az első nap. Majd igyekszem hívni téged.
Ölel: Anyu"
- Majd igyekszem hívni téged - keserűen olvasom föl újra ezt a mondatot. - Persze anya..úgy mint az elmúlt több száz alkalommal.
Összegyűröm a levelet és a szemetesbe hajítom. Gondolom akkor vacsora megint nincs..nem baj, majd holnap bevásárolok.
Gyorsan készítek magamnak egy bögre forró kakaót, és azt szorongatva fölülök a konyhapultra. Már ez megy mitóta az eszemet tudom. Anyának munkája van és se szó, se beszéd itthagy akár hetekig is egyedül. Mostmár annyira nem gond a dolog, hisz tudok magamról gondoskodni, de 12 évesen azért vicces volt. Jópárszor majdnem a ház bánta, hogy egyedül maradtam.
Gondolataimba merülve iszom meg a kakaót, majd leteszem a poharat és visszabattyogok a nappaliba. Boldogan elmosolyodok a hatalmas fekete zongora láttán. Leülök a kis székre, fölhajtom a zongorát és szeretettel pillantok a billentyűkre.
-Ez legalább megnyugtat, és rád emlékeztet..Apa.. - suttogom halkan, halvány mosollyal arcomon. Lehunyom szemeim és belekezdek egy darabba. Lassacskán elmerülök a zene gyönyörű világában. Hagyom, hogy a hangok átjárják minden porcikámat, felejtetve velem az összes problémám..
~~~~~~~~~ ~~~~~~~~~ ~~~~~~~~ ~~~~~~~~
Még mindig kissé lihegve szállok le a buszról és indulok az iskola bejárata felé. Nem kellett volna olyan sokáig játszanom..így alig aludtam pár órát. Kezem mögött ásítok egy nagyot, ekkor veszem észre Őt. Éppen egy idősebb diákkal veszekszik, aki rémülten összehúzva magát mered a Professzorra. Fekete inge és nadrágja teljesen hozzá illő, és csak még félelmetesebbnek tűnik benne. Ráadásul szinte toronyként magasodik a fiú fölé..pedig ő sem éppen alacsony. Szegény srác..nem lennék a helyében.
Úgy tűnik ez már a vége. A tanuló sietve elrohan a bejárat felé. Kíváncsi lennék mit követett el. Eltűnődve pillantok vissza tanáromra és elakad lélekzetem. Jajjj..engem néz.
Futásnak eredek az épület felé, és már csak a termünk előtt állok meg. Lehunyom szemeim, hátam a falnak támasztom és próbálom normalizálni légzésem. Lehetetlen, hogy mindig összefutok Vele. Ráadásul akárhányszor rám néz, annyira furcsa a tekintete..legszívesebben hazáig rohannék sikítozva, csak hogy végre távol legyek tőle. Miután kissé rendbejövök, ellököm magam a faltól, és abban a pillanatban nekiütközök valakinek.
-Sa..sajnálom - motyogom a földről, közben fájó arcom dörzsölgetem. - Igazán ne.. - hangom elbicsaklik, mikor meglátom az eltéveszthetetlen, gyúnyos mosolyt.
|
| Lureka | 2009. 07. 28. 15:17:12 | #1323 |
Karakter: Jarvis
Unottan szállok ki a lassan régiessé vált kocsimból, gyilkos pillantást lövelve az ódon épületre, vagyis a munkahelyemre. Újra itt, úrja évnyitó...újabb nevelést igénylő kölykök. Miért is álltam be óvobácsinak...? Elsősöket irányítgatni kész ögyilkosság. Rezzenéstelen arccal indulok a bejárat felé, hallgatva a kipihent diákok fecsegését. Mindenki az évnyitóra igyekszik. Az első évesek izgatottan rohanva próbálnak bejutni a terembe, az idősebbek lassított felvételben arasztolnak a tanév nyitóra. Persze amikor én a közelükbe érek illedelmesen köszönnek mint a jó pincsi kutya és suttogva folytatják beszélgetésüket. Magamba mosolyogtam a diákokon. Még azok is félve pislognak rám akiket nem tanítok. Hát igen...a csodás hírnevem.
A színpadhoz érve kollégáim azonnal körükbe fogadva invitálnak felszínes csevegésükbe, amibe kelletlenül próbálkozom becsatlakozni.
Megkönnyebült sóhajjal nyugtázom az igazgatónk megérkeztét, majd felmászunk a színpadra.
Hallgatóink elcsendesedve fortulnak felénk.
Ugyan azt a szöveget hallgatva, játszadozom kedvenc tollammal. Na igen....köszöntés, információk, bemutatkozás. 5.-ik éve játszuk el ugyan ezt. Az elsősök, ugyan olyan izgatottan vagy épp félénken bújnak meg a tömegben.
Unatkozva, kortalan komolysággal állok fel, hogy engem is bemutathasson az igazgató, majd sarkon fordulva zuttyanok vissza székembe. Még pár "hasznos" információ. És már csak az utolsó mondat. " Mindenkinek kellemes tanévet..." és... Szabadság!
Elsőközt felállva sietek le a színpadról és jeges sziklafalként átvágva a tömegen. Már csak pár papír egy két óra és mehetek...az elsősök. Magamban morgolódva teszek 180 fokos fordulatot.
- 3. szakcsoport első évesek! III.-ik emelet jobbra, második ajtó, 10 perc múlva. - hangom fagyos tőrként hatol át a fellelkesült hangzavaron. Újabb fordulatal veszem célba az énektermem, magára hagyva a diáksereget.
___________________ . ___________________________ . ___________________________ ._________________
Lenézően lapozgatva az új diákjaim adatlapjait és kiosztandó lapokkal szöszölve várom, hogy mindenki befusson. Észrevétlenül vizsgálgatom a fiatalokat, miközben ők remegve foglalják el a padsorokat. Igazán figyelemre méltó tanulókat kaptam ebben az évben. Hm...milyenek lesznek majd lediplomázott végzősként? magamba mosolyogva futnak be az utolsók.
Természetesen az egyik zöldfülű az utolsó pillanatban lép be az ajtón, lihegve. Fenyegetően méregetem pár pillanatig. Rövid fekete haj, fekete szemek...vékonyka test.
- Csücs kölyök. - szólok biccentve és összefogom a plusz infót, kis csemetéimnek. Lassan felállok és kiosztva a lapokkat hallgathatom a dobhártya szaggató kiabálásukat.
- Fogjátok be és bírjátok ki ezt a 15 perces fejtágítást! Úgyis rátok fér. - emelem fel fenyegető, szinte már gyilkos hangom.
Azonnal elhallgatnak, de cseppet sem érezem jobban magam.
- Kösz...- száraz hangnemmel ledarálom a tudnivalókat, majd gúnyosan intézem hozzájuk keresetlen szavaimat.
- Üdvözlöm önöket az egyetemen. Ha bármi próblémájuk van állok rendelkezésükre. Minden jót és szépet! - evvel befejezve kisétálok a teremből a többnyire döbbent arcokkal bámuló fiatálság közül.
|
| Onichi | 2009. 07. 28. 14:40:56 | #1322 |
Karakter: Sanatomo
Sietve ugrom le a buszról és kissé félve pillantok fel a hatalmas épületre. Ez lenne hát az egyetem. Egyszerűen hatalmas.
Ámulásomról pár mellettem elrohanó srác riaszt föl. Igaz is..késésben vagyok...nem lenne túl jó húzás már az évnyitóról lemaradni. Halk sóhajjal megigazítom táskám majd befutok a nagy kovácsolt vas kapukon.
Vajon innen merre? Olyan mint egy útvesztő. Ajkamba harapva tévlábolok egy ideig, majd meglátom az elöbbi fiúkat befordulni a sarkon. Ezaz...ők biztos tudják hol lesz a megnyitó. Felvidulva szegődök nyomukba. Pár hosszú lépcső és végtelennek tűnő folyosó után egy zsúfolt terembe érünk. A diákok vidáman beszélgetnek egymással, a lányok pedig aléltan figyelik a suli nagymenőit. Tipikus iskolai életkép. Elgondolkodva húzódom be az egyik sarokba és onnan figyelem a termet.
A diákok elcsendesednek mikor pár ember föllép a színpadra. Leülnek a székekre, de az egyikük a mikrofonhoz lép. Ő lehet az igazgató. Szimpatikus embernek tűnik. Egy darabig hallgatom a nyitó beszédet majd kíváncsian pillantok a többi tanárra. Innen nézve, teljesen átlagosak. Várjunk csak.. Nagyokat pislogva nézek a jobbszélen ülő férfire. Vörös haja szabályosan el van rendezve. Unott arccal hallgatja az igazgatót, miközben egy tollal játszik. Öltönye frissen vasalt, mintha csak vadi új lenne. Valami nagyon fura benne..kicsit rideg. Arca is olyan kifejezéstelen. Nem akarok nagyon találkozni vele.
Rövidesen föl áll a helyéről és az igazgató mellé sétál, akinek hangja csak most jut el hozzám.
- A 3. szakcsport vezetője Stacy Jarvis professzor úr lesz. Köszöntsétek nagy szeretettel!
3.-ik? Úr Isten..én is ott vagyok.. Jajj ne..!
Szerkesztve Onichi által @ 2009. 07. 28. 14:48:38
|
|
