Bocsi a hibákért^^

Art is the weapon

Viszonylag könnyen eltelt a hétvége, bár a bokám nem jött helyre. Hétfõ reggel még erõsen bicegtem, alig tudtam lemászni a harmadikról. Még szerencse, hogy csak a buszmegállóig kellet gyalogolnom, az meg tulajdonképpen az egyetemig vitt.

Elsõ utam a tanáriba vezetett, ahol összeszedtem néhány kelléket az óráimhoz – nem akartam többet megtenni azt a távot az elõadóm és a tanári szoba között. Nem voltam olyan állapotban. Lehet, hogy be kellet volna mennem, a kórházba, nem tudom, hogy miért nem nézettem meg a bokám. Nem szeretem az orvosokat. Nyomaszt már maga a környezet is.

A termem felé bicegve összefutottam Nathennel, kicsit késve érkezett, elég sietõsen szedte lábait. Akarva-akaratlanul is eszembe jutott az a kis jelenet a Kylelal. Nem is tudom miért foglalkoztam vele, hisz semmi közöm nincs Nathhez, nem értem miért piszkálja a csõröm kettõjük kapcsolata.
- Majdnem elkéstél. – Szúrtam oda kicsit durvábban, mint akartam. – máskor szólj Kyle-nak hogy keltsen fel idõben.
- Macs hibája… túl késõn nyervogott. – Megpróbálta terelni a témát, ez még jobban piszkálta a fantáziámat.
- Most mennem kell órára. – Mondtam és végignéztem a lassan kiürülõ folyosón.
- Oké. Nekem is.
- Szia. – Intettem egyet felé és már bicegtem is tovább.

Olyan… furcsán éreztem magam. Kavargott a gyomrom és egyre csak azon agyaltam, hogy mi lehet Nathan és Kyle között.

Az óráimon is elég tompán viselkedtem. A végzõsök észre s vették, hogy valami nincs rendben velem, így a hátsó sorokban elütötték beszélgetéssel, levelezéssel és néhányan smárolással az idõt. De azért nem kell félteni, lerendeztem a kis nebulókat. Hehh… Tavaly még én is közéjük tartoztam…

~*~

Nehezen, de kihúztam a napot. Ebédszünetben beszedtem pár gyógyszert, amiktõl konkrátan rózsaszín felhõket láttam repkedni a saját és a diákjaim feje fölött… De legalább nem fájt a bokám.

Megvártam, amíg elhagyja mindenki a termet és lassan megindultam én is kifelé. Nem akartam, hogy lássák, amint kivonszolom magam.

Minden kihalt volt már, mikor a folyosóra értem. Kellemes volt az ódon épület hangulata, eszembe jutott mennyire is élveztem mikor még diákként koptattam a márványborítású padlót. A hatalmas ablakokon beszûrõdtek a pirkadó nap narancsos sugarai.

Egy pillanatra megálltam, és megcsodáltam a kinti tájat, mikor valaki elég nagy sebességgel belém csapódott. Mind a ketten a földre kerültünk. A táskám kifordult és szanaszét repültek a papírjaim. A fazon, aki nekem jött, nem volt más, mint Nath. Meglepetten csücsült velem szemben és a hófehér lapokat figyelte, melyek mozaikot alkottak körülöttünk.

- Elnézést… - Motyogta, miközben megpróbált talpra állítani. Rám nézett és szerintem csak akkor tudatosult benne, hogy kit is gázolt el, mivel szemei jelentõs méretûre nyíltak.

- Semmi baj… ezeket mind te festetted, és rajzoltad? – Kérdeztem mikor megpillantottam néhány elragadó alkotást is a papírtömeg között. - Bocs ez hülye kérdés volt, már felismerem a kézjegyeid. – Mormoltam orrom alatt, mikor a kezembe vettem egyet, és jobban megfigyeltem az ecsetvonásokat. Annyira jellegzetes mintát követett minden egyes mozdulat. És ezzel egy teljesen sajátos kézjegyet alkotott.
- Öhhmm… mond csak mik a terveid a kiállítással kapcsolatban? – Megfogta kezem és felhúzott a földrõl. Kicsit meglepõdtem, de aztán eszembe jutott, hogy én magam csúsztattam ruhái közé a plakátot.

- Miért? Te is jelentkezel? – Érdeklõdtem és valahol, titkon reméltem, hogy igen. Többek között azért, mert tényleg tehetséges és emelné a galéria színvonalát. Másrészt… nem tudom. Fogalmam sincs, hogy miért akartam, hogy õ is részt vegyen ebben az egészben.
- Az igazgató megkért hogy segítsek neked a munkálatok megszervezésében meg miegyéb. – Uhh… Szegény gyerek… Nem lesz könnyû dolga velem… De elkél minden segítõ kéz. Jelen helyzetben a segítõ lábak is…
- Értem, akkor mit szólnál, ha átjönnél és akkor, kényelmesen megtudnánk beszélni a terveket. – Érdeklõdve fürkésztem tekintetét.

- Oké, felõlem most is mehetünk, mert holnapra nem kell tanulnom, és otthon meg amúgy is csak unatkoznák, csak annyit hogy útközben beugrok és adok enni Macsnak.
- Persze…

A lakásáig könnyed csevejjel ütöttük el az idõt. Kellemes társaság. Szeretek vele lenni. Lent, a tömbház elõtt megvártam, amíg megeteti cicust, aztán folytattuk utunkat. Egy darabig elõl mentem, mutattam az utat, aztán, mikor kezdett kimenni a fájdalom csillapítok hatása, le-lemaradoztam, nehezen tudtam tartani a tempót.

A panel lépcsõházában akadt a legnagyobb problémám. Körülbelül a 15. lépcsõfog után úgy bele nyílalt a fájdalom a bokámba, hogy egyszerûen képtelen voltam tovább menni. Magamban szitkozódtam egyet elküldtem az épület tervezõjét melegebb éghajlatra… Nem értem miért nem tudott liftet is tervezni.

Nathan odasietett mellém és átkarolta derekam.

- Várj, majd én segítek. – Mondta és minden egyes lépésnél tartotta súlyom.

Felérve a kanapéhoz vezetett és segített lefeküdni. Gondosan felpolcolta lábam, majd eltûnt a konyhában. Körbenéztem a szobában és megnyugodtam, hogy kisebb a kupi, mint amire számítottam.

Hangokat hallottam, fogalmam sem volt kivel beszélgethet Nath.

- Ki volt az? – Kérdeztem, mikor visszaért a nappaliba.
- Nem fontos… mikor ment ki a bokád? – Kezdett faggatni. Nem akartam, hogy ezzel foglalkozzon, de már késõ volt magamban tartanom a problémáim. Már akkor belerángattam, mikor elfogadtam segítõ karját.
- Még a  hétvégén, de azt hittem nem komoly csak most… iszonyúan fáj… - Vallottam be õszintén és grimaszoltam egyet. Megragadta kezem és gyengéden megszorította.

- Semmi baj mindjárt jobb lesz. – Elmosolyodtam, de nem azért, mert feleslegesen aggódott. A dolog eme része kifejezetten jól esett, hisz nem sok részem volt addig ilyenben… Valami más kényszerített fogaim megvillantására. Tetszett közvetlensége, barátságos természete.

- Mi az? Valami van a hajamban, vagy az arcomon? – Birizgálta meg az arcát.
- Nem… nincs… - Vigyorogtam.

Rövid idõn belül kopogtattak az ajtón. Fogalmam sem volt, hogy kilehet. Nath ment ajtót nyitni és egy fehér köpenyes férfival tért vissza. Rögtön tudtam, hogy orvos… Megvizsgálta a bokám, majd megcsóválta fejét. Szemrehányóan közölte, hogyha még jobban megerõltettem volna, akár mûtéthez is vezethetett volna a mazochizmusom. Kicsit égett az arcom.

Kaptam néhány gyógyszer, gyulladáscsökkentõket és más egyéb antibiotikumot. Nathan kikísérte a dokit.

- Szóval vele beszéltél… miért nem mondtad el? – Kérdeztem kissé bosszúsan, de a lassan hatásosnak bizonyosodó gyógyszer megenyhítette arcizmaim.
- Csak. – Válaszolta kurtán és elkezdett keresgélni valami után.
- A hálóban az ágyon. – Mondtam, mikor rájöttem, hogy plédért kutat.
- Mi vagy te? Másodállásban gondolatolvasó? – Kuncogott. Szája körül vicces kis mosolyráncok jelentek meg. Aranyos volt.
- Igen. Na és te? Önkéntes szeretet szolgálat? – Vágtam vissza.
- Ja, szeretek másokon segíteni, attól egy kicsit fontosabbnak érzem magam, és legalább a szenvedõ arcok helyett egy mosolyt látok. – Mondta egész komolyan. Sejtettem, hogy jólelkû, de még önzetlen is lenne? Egyszerûen nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjak.

- Valahogy gondoltam. – Dörmögtem orrom alatt, a legkisebb rosszindulat nélkül.
- Na figyelj! Ha nem tetszi haza is mehetek! – Mondta és durcásan elindult az ajtó felé. Elkaptam csuklóját és visszahúztam. Õ megbotlott és mellém esett a kanapéra. Arca egész közel volt enyémhez, tekintetünk találkozott. Mélyen a szemébe néztem és õ is így tett. Furcsa érzés ragadott magával. Legszívesebben végigsimítottam volna kezemmel arcának lágy vonásait, vagy…. A francba is! Nem szabad ilyenre gondolnom. Õ az egyik diákom. Meg amúgy is…

- Bocsi, nem úgy értettem. – Kezdtem magyarázkodni az elõbbi miatt. Kissé hátrébb húzódott.

- Õõõ… semmi gond. Inkább nekem kéne bocsánatot kérni. – Szabadkozott enyhén piros arccal.

Felült és zavartan nézett maga elé. Valahogy muszáj volt oldanom a feszültséget.

- Mit szólnál ahhoz, ha festenénk vagy rajzolnánk kicsit? Hátha születne néhány használható alkotás a kiállításra. – Rám nézett és szemei felcsillantak.

- Oké.

~*~

Nathan segítségével elõszedtem a festõállványaim - szerencsére pont két darab tulajdonosa voltam -, majd nekiültünk alkotni. Nath állt én pedig egy széken ültem.

Valahogy elõkerültek a szekrénybõl a munkáim, még az egészen régiek is, amiket még egyetemista koromban alkottam. Félve néztem õket végig. Volt néhány eléggé elvont, sötét mû is. melyek abból az idõszakomból származtak, mikor elég nagy problémákkal küzdöttem.

Aztán természetesen az aktok sem marathattak ki a mustrából. Néhány miatt égett az arcom. Persze ez benne van a tananyagban is, de… De én nem csak az órák keretében festettem meztelen férfi és nõi testeket. Természetesen csak ízlésesen, sejtelmesen ábrázoltam… De akkor is. Viszont Nath egész jól kezelte az effajta agymenéseimet is.

Jó hangulatban töltöttük a délutánt, még zenét is kapcsoltam. Bár a lakásban uralkodó hõség kissé megnehezítette dolgunkat. Én szemérmetlenül levettem pólóm, de õszintén megszólva még úgy is folyt rólam a víz.

Nathan egy picit kellemetlenül érezte magát emiatt, elpirult, de nem igazán zavart. Nem szoktam villogni a felsõtestemmel, hisz nem vagyok egy kigyúrt állat, de meg vagyok elégedve magammal. Ezt legalább sikerült elérnem eddigi életem során....
Viszont amire nagyon büszke voltam, azok a tetoválásaim. A gótikus betûkkel vart két szócska mindig megerõsített. Karjaimon is látszódtak a hegek. Azt viszont nem akartam, hogy meglássa... Sosem szégyelltem õket, hiszen azok is hozzám tartoznak. De Nath még nem ismert túl régóta... Nem tudja mi történt velem a múltban.
Egyik szemem sarkából rásandítottam. Égett keze alatt a munka. Nyakig festékes volt, ruháját sem kímélte. Felnevettem, õ pedig értetlenül felém fordult. Mielõtt megkérdezhette volna, mi a franc ütött belém, felkaptam az ecsetrongyom és megtörölgettem arcát, de csak elkentem rajta az élénk színeket. Enné a pontnál már szakadtam a röhögéstõl. Meg sem tudom mondani, hogy mikor éreztem magam ilyen jól utoljára...
- Kicsit festékes lettél. - Közöltem vele végül.
- Hol? - Kérdezte meglepõdötten.
- Mondjuk itt. - És ezzel húztam egy vastag, fekete csíkot arcára ecsetemmel. Elõször megilletõdött, majd komisz vigyor ült ki arcára.
- Ó, tényleg? - Kérdezte elég érdekes hanglejtéssel. Felkapott az asztalról egy ecsetet és a szemüvegem lencséit befestette vörössel, majd orrnyergemtõl egészen szegycsontomig húzott egy szabályos egyenest. Bevallom, kicsit hagytam is magam. Ha ellenkezek, biztos nem ez lett volna az eredmény, de így mókásabb volt.
~*~
Egy héttel a festegetõs játszadozásunk után elérkezett a kiállítás napja. Tulajdonképpen nem is sikerült olyan rosszul. Sok remek és kiváló alkotást mutathattunk be. Persze voltak kicsit gyengébb mûvek is, de azok is dicséretre méltónak mondhatták magukat.
A Nathanhöz fûzõdõ kapcsolatom egyre erõsebb lett. Már talán azt is mertem volna mondani, hogy barátok lettünk. Elég sok mindent megtudtam róla és én is igyekeztem kicsit nyitni felé, így meg is lepett, mikor egyedül érkezett a kiállításra. Arra számítottam, hogy Kylelal jön... Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de azt hittem, hogy õ együtt vannak... Ami kicsit idegesített... Hiszen Kylenak max szexpartnernek vagy csicskásnak kellhetett Nathan...

(Bocsi a hibákért.)

MUSIC

A tömbházhoz érve az elsõ dolgom a posta összeszedése volt. Kaptam egy csomó levelet, fõleg számlákat. Pech… Gyorsan átfutottam, a számlák között találtam egy felszólítást is. Úgy néz ki múlt hónapban elfelejtettem visszafizetni a diákhitel egy részét… Na, mindegy. Majd most összekaparom valahonnan a szükséges pénzt.

Felérve a lakásomba szembesültem a disznóóllal, amit reggel magam után hagytam. Hát igen. A reggelek mindig kapkodósra sikerülnek. Pakolásztam egy kicsit, majd kotyvasztottam magamnak valamiféle vacsorát. Csendesen fogyasztottam a tévé elõtt ülve, mikor jóllaktam, elmosogattam és letusoltam. Az esõ miatt eléggé átfáztam, nem akartam túl sokáig fenn maradni, jobbnak láttam inkább pihenni egy kicsit.

A hálóban még elraktam néhány ecsetet a helyére, amik addig a földön úsztak, majd befúrtam magam a jó, meleg paplan alán. Esküszöm, igazi megváltásnak éreztem, ahogy a fejem belesüppedt a puha párnába és ahogy a finom tapintású pléd körbeölel testem. Lehunytam a szemeim és vártam a delejes álmot, de csak nem akart megérkezni. A gondolataim csak úgy cikáztak. Valamiért eszembe jutottak a gyermekotthonos évek. A szekálás, a megaláztatások… és azaz este… A hideg is kivert, izzadtam. Ez az, amit a világon mindennél jobban el akarok felejteni, de mégsem megy. És fáj. Ha már fizikailag nem is, de örökké lelkembe égett.

Aztán Nathan is befurakodott a gondolataimba. Nem tudom miért olyan közvetlen velem… Chh. Talán azért mert még nem ismer. Ha tudná, hogy ki és, hogy mi vagyok tuti nem állna velem szóba. Az emberek általában nem rajongnak a melegekért… Na, de mindegy. Nem fontos. Amúgy is a tanára vagyok. Lehet köztünk jó viszony, és támogatni is támogathatom. Sõt! Fogom támogatni! Eszméletlenül tehetséges fiú, minden megvan benne, ami egy feltörekvõ mûvészbe kell, de lehet, hogy még több is. De ennek ellenére nem lehetünk barátok. Még a végén meggyanúsítanak valamivel, amit el sem követtem… Az meg nem hiányzik. Nem akarok bíróságra járni, nincs pénzem ügyvédre. Örülök ha hónap végéig nem kopik fel az állam…

Reggel fáradtan ébredtem, még a vekker csörgését sem kellet megvárnom, már fél órával elõtte kivetett az ágy. Kb. 5 órát aludtan, az éjszaka nagy részét a sorson való elmélkedéssel töltöttem. Semmi kedvem sem volt bemenni dolgozni, de muszáj, nem tehetek mást. Beszélnem kell az igazgatóval, hogy milyen plusz feladatot vállalhatnék el, ami egy kis extra jövedelmet jelentene.

~*~

Az elsõ utam az igazgatóiba vezetett, hál istennek bent találtam az õszes urat, becses nevén Carl-t. Kedvesen elmosolyodott, mikor meglátott, meleg, barna szemei mindig biztonságot sugároztak.

- Jó reggelt igazgató úr! – Köszöntem neki tisztelettudóan. Attól, hogy kollégák lettünk, még mindig csak egy kis „suhanc” vagyok hozzá képest, bár õ mindig is egyenrangúnak kezelt.

- Jó reggelt! Mi járatban? – Kérdezte jó kedélyûen.

- Szeretnék egy kicsit túlórázni, vagy valami más plusz feladatot vállalni.

- Hát… nem is tudom. – Tûnõdött. – Talán szervezhetnél egy kiállítást. – Jajj ne… Miért a legmacerásabbat? Nem baj… Én akartam csinálni valamit.

- Rendben. És mi az elképzelése az igazgatóúrnak?

- Mindent rád bízok. Bár annak örülnék, ha a gólyákat is bevonnád.

- Rendben. És köszönöm.

Váltottunk még pár szót, majd elmentem az elõadómba, hogy lepakoljam a cuccom és elõkészüljek az elsõ órámra.

A gólyákkal kezdtem. Még mindig az önkifejezés volt a téma. Úgy gondoltam erre nem lesz elég az elõre betervezett óraszám. Hisz ez alap. Ha már ez sem megy, akkor a tananyag többi része katasztrofális lesz. Éppen a táblára írogattam valamit, mikor nyílt az ajtó, Nathan pedig beesett rajta, mint két fél tégla egészben. Addig fel sem tûnt, hogy nincs itt, így kicsit meglepõdtem, majd valószínûleg elég morcosan nézhettem rá, mert elszégyellte magát. Kicsit megesett a szívem rajta, de az nem jogosítja fel a késésre, hogy egyszer kisegített.

Óra után, mikor elment mellettem hangosan köszönt és mosolygott is, de én éppen belemerültem egy köteg papírba, így elég foghegyrõl sikerült csak válaszolnom neki. Nem figyeltem a reakcióját.

~*~

Ebédszünetre csináltam egy plakátféleséget, és büszke voltam magamra, hogy ilyen gyorsan össze tudtam hozni. Ráadásul egész kis pofás lett.

A tanári felé száguldoztam, hogy lefénymásoljam pár példányban, hogy hirdetni tudjam a kiállítást, de akkor megláttam Nathant Kiley Stephenson társaságában. Megfagyott bennem a vér. Na nee… Nehogy már? Ez a srác most komolyan rámászik mindenkire?  Nem volt elég az, hogy tavaly megpróbált leteperni?

Kicsit elkaptam a vizet, magam sem értem, hogy miért, hisz nem tartoznak rám Nathan magánügyei, bár nem hiszem, hogy õ is ilyen beállítottságú lenne.

~*~

Teltek a napok, én pedig teljesen belemerültem a szervezkedésbe. Nem akadt túl sok jelentkezõ, akik pedig szívesen részt vettek volna rajta… hát… nem éppen tartoztak a legtehetségesebbek közé… Ezt így gonosz dolog kijelenteni, de na…

Egy óra után odajött az asztalomhoz Nath, elõször észre sem vettem, csak mikor megszólalt.

- Öhhm Spirit… tudod.. a cuccok amiket kölcsön adtam… bocs de vissza tudnád adni? – Elõször fogalmam sem volt, hogy mire gondol… Nem baj Spirit, a társadalom megbocsátja ezt neked… Fõleg ha a szétszórtságodra fogod…

De végül leesett, hogy a kölcsönkunyerált ruhákra gondol.

- Majd holna… - Kezdtem volna mondani, de a szavamba vágott.
- Mond haragszol rám? Ha igen akkor kérlek mond el mit csináltam, nem jók a rajzok? vagy valamit mondtam, amivel meg bántottalak? Én… Én.. csak … barátokat akartam! – Hadart. Idõt sem hagyott, hogy magyarázkodjam. Mikor elrohant eléggé meglepõdtem, fõleg a kis, csillogó könnycseppek láttán, amik szépen.  Lassan gyülekeztek szemében.
Esküszöm legszívesebben röhögve elástam volna magam egy eldugott erdõszélen… Tudom én magamról, hogy néha elég tapló tudok lenni, ha meg kell osztanom a figyelmem, de… Ez nem szándékos.

Eldöntöttem, hogy másnap kiengesztelem, de nem láttam sehol az egyetemen. Rákvetkezõ nap sem futottam össze vele, még a folyosón sem. Eltelt 3 nap anélkül, hogy találkoztunk volna. Én pedig kezdtem aggódni. Arra a határozásra jutottam, hogy a hétvégén meglátogatom.

~*~

Péntek délután összeszedtem a már régen kimosott ruháit és elindultam. Kicsit ideges voltam, féltem, hogy nagyon megbántottam. Nem tudtam mivel békíthetném meg.

A lépcsõházban nyávogásra lettem figyelmes. Elkezdtem fülelni, de utána már nem hallottam semmit. Viszont mikor ismét elindultam felfelé megint megütötte a fülem a vékony kis hangocska. Körbenéztem és megpillantottam egy cicust, pontosabban Macsot. Nem értettem hogy kerülhet oda, hisz Nath nagyon szereti, a mindene. Õ ennél biztos jobban vigyáz rá. Odacsalogattam magamhoz, majd kézbevettem és így vittem fel az emeletre.

Megálltam az ajtó elõtt, kopogtattam.

Lépteket hallottam, de mikor kitárult az ajtó földbe gyökerezett a lában. Kiley állt elõttem, pimasz, sõt, inkább flegma mosollyal az arcán. Nem értettem mit kereshet itt.

- Hát te? – kérdeztem elég… érdekes hanglejtéssel.

- Szerintem semmi közöd hozzá. – Vágta hozzám gúnyosan. Összeszorítottam az ajkaim. A számban lévõ piercingek konkrétan belefúródtak az ínyembe.

- Csak a ruháit hoztam vissza. – Átnyújtottam neki a kis csomagot, de elõtte becsempésztem a nadrág és a póló közé egy plakátot. Ezt személyesen szerettem volna megmutatni neki, de sajnos nem bolt rá lehetõségem. Majd a cicusra néztem. – Ja, és vigyázz kicsit jobban Macsra. Majdnem meglógott. – Letettem a földre, õ pedig felvágott farokkal iszkolt befelé. Nem köszöntem el, egyszerûen sarkon fordultam és otthagytam. Egész úton, hazafelé, azon tûnõdtem, hogy vajon mit csinálhatott ott, az a mocsadék… Nem értettem, hogy miért húztam fel magam annyira, hisz tényleg nem tartozik rám, és azt már megtanultam az életem során, hogy ne üssem az orrom olyanba, ami nem tartozik rám. De még is MI EZ? Miért vagyok feldúlt? Miért nem hagy mégsem hidegen ez a dolog? Talán lelkiismeret furdalásom van, amiért megbántottam? Lehet. Nagyon sajnálom, hogy sírt miattam. Hisz annyira kedves és ártatlannak tûnik. Az extrám kinézet ellenére szerény. És tehetséges! Nagyon tehetséges!

Annyira elbambultam, hogy körülnézés nélkül léptem a kövesre. Egy kocsi majdnem elgázolt, de szerencsére még idõben hátraugrottam. De ezt olyan szerencsétlenül tettem, hogy kificamodott a bokám. Alig bírtam ráállni, ráadásul be is dagadt. Ki kellet lazítanom a tornacsukám fûzõjét.

Elég nehezen vánszorogtam hazáig, a lépcsõn pedig konkrétan négykézláb másztam fel. Még szerencse, hogy nem találkoztam másik lakóval.

Lehuppantam a kanapámra és megpróbáltam lehámozni a cipõm. Nagyon fájt. Attól féltem, hogy felordítotok – és akkor jöhetnek reklamálni a szomszédok, a fura hangok miatt… Höhö. Végül a ráharaptam néhány ecsetre, ami kicsit segített.

Fekvõ pozícióban vetettem le a piszkos ruhámat is. Meleg volt bent, egy alsóban és rövid ujjúban kényelmesen meglehetett leni, bár én még le is takaróztam. A közelemben hevert a vázlatfüzetem néhány lap társaságában. A nem sérült lábammal odahúztam magamhoz õket.

- Nos, akkor csináljunk valamit… - motyogtam magamban és elkezdtem firkálgatni.

Mindent összesítve jól sikerült az elsõ napom. Az egykori tanáraim többsége komolyan vesz, a diákok pedig jól fogadtak, bár néhányan - akik egy évvel alattam jártak anno – eléggé meglepõdtek, mikor megláttak.

A gólyák között is vannak ígéretes tanulók, csak a jó irányba kell terelgetni õket. Tehetségesek, fiatalok és energikusak. Egyedül az önkifejezés nem megy még nekik. De majd azt én beléjük nevelem.

Még az elõadómban voltam, mikor kint elkezdett zuhogni az esõ. Nem estem kétségbe, hisz a buszon – jobb esetben – nem ázok el.

Komótosan szedegettem össze a cuccaim. Ránéztem az órámra, még volt idõm elérni a járatot, így leültem olvasni. De kár volt… Már megtanulhattam volna, hogy nem érdemes belemerülnöm egy könyvbe, mert akkor biztos elkésem.

Idegesen ugrottam fel az asztalomtól és a kijárat felé kezdtem robogni. Már majdnem kiértem, mikor bevillant, hogy el kell hoznom a tanáriból a tanmenetet.

Ezek után esélyem sem volt elérni a buszt, de azért megkíséreltem.

Az orrom elõtt ment el a járat.

- Áhh ezt nem hiszem el. – Zsörtölõdtem magamban. – Már megint lekéstem a buszt. És még el is áztam,  francba hogy mindent szanaszét hagyok.
- Segíthetek tanár úr? – Szólalt meg az extrám külsejû srác, az elsõ óráról. Kínos beismerni, de addig nem is vettem észre, amíg meg nem szólalt.
- Hívj Spiritnek, a tanár úr az elég gázos… nem gondolod? – Próbáltam oldani a feszültséget. Hangja elég idegesnek tûnt.
- De… Spirit. Ha gondolod, itt lakom pár sarokra adhatok valami száraz göncöt. – Ajánlotta fel bájos mosollyal az arcán.
- Azt meg köszönném.
- Akkor menjünk.
- Oké.

Megindultunk a háza felé. Mellette sétáltam és közben nagyokat szipogtam, tüsszentettem. Ez esõ még mindig szakadt, ami nem tett jót az immunrendszeremnek.
- Te aztán jól meg fáztál. – Állapította meg, miközben átnyújtott egy zsebkendõt.
- Hát igen könnyen elkapom.
- Majd nálam kapsz valami antibiotikumot, ne aggódj, rendbe jössz hamar.  – Megvillantottam egy kicsit fogaim, hisz valahogy viszonoznom kell önzetlenségét.

Õ is panelben lakott, mint én. Csak annyi különbség volt kettõnk lakása között, hogy nála legalább „rend” volt.

- Ha nagyon fázol, vehetsz egy fürdõt. – Ajánlotta fel.
- Köszi. – Nem helyes, hogy kihasználom jóindulatúságát, fõleg úgy, hogy a tanára vagyok, de… Na. Én is ezt tenném a helyében… Talán.
- Készítek ki ruhát meg törölközõt.
- Oké. – Egy kis szõrgombóc kezdett dörgölõzni a lábamhoz. Nem bírtam ki, hogy ne kezdjem el dögönyözni. - Jajj de aranyos vagy… - Szaladt ki a számon.
- Huhh? – Kérdezte döbbentem. Nem tudom mit érthetett félre, de minden esetre nagyon vicces formát öltött arca.
- A cicád!
- Jah…
- Mi a neve?
- Macs. Ez olyan macskás névnek tûnt. Még kis korában mikor nagyon pici volt ott hagyták az egyik út mellett, egyik nap tettem oda neki kaját meg egy esernyõt és egy ruház hogy ne fázzon abban reménykedtem valaki majd csak haza viszi.
- De te csak haza hoztad. – Ránéztem egy pillanatra és láttam, hogy mosolyog. Biztos szép emlékek kötik a cicushoz.
- Hát igen nem tudtam otthagyni. De hát nézz rá milyen aranyos.
- Na akkor elmegyek tussolni oké? – Kérdeztem. Kicsit kellemetlennek éreztem a szituációt. Mégis csak pár órája ismerem… Õ…. Hogy is hívják?
- Persze. – Válaszolta.

- Bocsi, nem emlékszem a nevedre… - Mondtam kicsit bûnbánóan.

- Nathan Sherrard. – Nem úgy mondta, mint aki megsértõdött a kis malõröm miatt. Ez viszont megnyugtatott.

- Köszönöm szépen Nathan a kedvességed. – Ismét elmosolyodtam egy picit. Hüm… Egy napon belül másodszor. Nem kéne túlzásba vinnem. A végén még izomláza lesz a mimikai izmaimnak.

Nathan elment keresett pár ruhát nekem, amiket bekészített a fürdõbe egy törölközõ társaságában. Addig én még szadiztam egy kicsit a cicát.

- Kész. Mehetsz. – Bólintottam egyet, majd levettem szemüvegem, hogy megtöröljem, de nyirkos pólómtól csak rosszabb lett. Nathan elfojtott egy kuncogást, én pedig úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna.

 ~*~

Becsuktam magam után a fürdõt. Elkezdtem levenni átázott gönceim, majd boldogan megállapítottam, hogy legalább alsónadrágom száraz maradt.

Beálltam a zuhany alá és megengedtem a csapot. A forró víz jót tett áthûlt testemnek. Megmozgattam nyakam, majd óvatosan megmostam arcomat is kezeimmel – vigyázva, nehogy megrántsam valamelyik piercingem. Hajam a felszálló gõz hatására kissé begöndörödött, de tulajdonképpen nem izgatott.

Viszonylag gyorsan végeztem. Felhúztam Nathan ruháit – egy sötétkék farmert és egy fekete rövid ujjút. Alkarjaimon látszottak a hegek, a póló alól pedig kikandikáltak kulcscsontjaimon a tetoválások. Feljebb húztam a felsõ nyakát – a tetoválásaimat azért csak nem kéne látnia… Mondjuk a vágások után maradt nyomokat sem, de az mégis kevésbé feltûnõ.

 ~*~

Nathan a kanapán ült, Macs pedig az ölében terpeszkedett.

- Köszönöm a ruhákat. Holnap kimosva visszaadom.

- Nem fontos holnap.

- Oké… - Nem igazán tudtam mit mondani. – Akkor… Én megyek is. – Megindultam a bejárati ajtó felé, de utánam szólt.

- Várj! Nem kérsz egy teát, kávét vagy valamit? – Miért akar marasztalni?

- Végül is… Egy tea jól esne.

- Oké. Amíg megcsinálom, ülj le nyugodtan a kanapéra.

Elment – valószínûleg a konyhába – én pedig szófogadóan helyet foglaltam Macs pedig azonnal megrohamozott. Mancsaival elkezdte dömicskölni a combom, fejét pedig hasamhoz fúrta.

- Nem mindenkivel ilyen barátságos. – Mondta Nathan. Észre sem vettem, hogy visszaért. Étnyújtott egy csésze teát, majd leült velem szembe, egy fotelbe.

Csendesen iszogattunk. Néha rám sandított, de mikor rajtakaphattam volna, hirtelen elfordította tekintetét.

Kezdtem kínosnak érezni a hallgatást. Mondjon valamit, ha már marasztalt…

- És… hogy tetszik a suli? – Kérdeztem kínomban.

- Tetszik. Az épület felszerelt a tanárok… rendesek. – Szemérmesen elmosolyodott, ami teljesen megzavart. Nem értem mit akar…

- Tehetséges vagy. Jól választottál. – Ittam egy kortyot. – A szüleid támogatták a döntésed?

- Persze. Még iskolát is segítettek választani. – Elhallgatott egy pillanatra. – Hogy lettél ilyen fiatal óraadó? – Felkacagtam, aminek hatására kicsit értetlenül nézet.

- Nemrég töltöttem be a 23-t. Már fél lábbal a sírban vagyok. Amúgy meg… Nem tudom. Munkát ajánlottak én pedig elfogadtam. Kell a pénz.

- Biztos tehetséges vagy, ha ilyen fiatalon taníthatsz… - Ó, ez enyhe utalás akart lenni?

- Hüm… Aki nem érti, az tanítja. – Próbáltam terelni a témát.

- Ugyan…

- Hagyjuk a témát…

- Rendben… de… egyszer megnézhetném pár alkotásod? – Szóval erre megy ki a játék.

- Nem hiszem, hogy tetszenének. Elég elvontak… De ha nagyon szeretnéd… Akkor egyszer keríthetünk rá sort.

- Szeretném.

~*~

Amint elállt az esõ hazamentem. Éreztem én, hogy nem jó ötlet egy diákkal közvetlenül viselkedni…

Nem csörgött az ébresztõm, így elég rendesen sikerült elaludnom. Alig volt húsz percem, hogy felöltözzek és összekapkodjam a cuccaim. De nem tehettem meg, hogy már az elsõ munkanapomon elkések, így villámsebességgel kapkodtam magamra ruháim és dobtam táskámba megviselt tolltartóm, két kockás füzetet a jegyzeteléshez és a jelenlegi kedvenc regényemet, hogy legyen mivel elütni a szüneteket.

Kivetettem magam a folyosóra, bezártam a lakásom ajtaját és már robogtam is lefelé az ötödikrõl. Kettesével vettem a lépcsõfokokat, a fordulóknál pedig egyszerûen csak átugrottam õket. Akkora lendülettel haladtam, hogy majdnem elütöttem a másodikon lakó idõs nénit. Rosszallóan meg is csóválta fejét, bár nem szólt semmit. Végül is nem ez volt az elsõ ilyen esett, már hozzá szokhatott, hogy közveszélyes vagyok.

A panel és a buszmegálló közti távolságot végigsprinteltem és így is épphogy csak elértem a járatot. Lihegve szálltam fel és miután ellenõrizték a bérletem, helyet foglaltam a legközelebbi szabad ülésen. Bekucorodtam az ablak mellé és elõszedtem a könyvem. Fellapoztam a könyvjelzõvel jelölt helyen és szememmel szinte faltam a sorokat. Hiába ismertem már fejbõl a történetet, Stephen King mindig is teljesen képes volt lekötni a figyelmemet.

Annyira sikerült belemerülnöm az olvasásba, hogy majdnem elfelejtettem leszállni az úti célomnál. Na, az még szép lett volna…

Sebes léptekkel indultam meg az egyem felé, a már jól kitaposott úton. Még mindig nehezen fogtam fel, hogy felvettek óraadónak és rendelkezem egy biztos fizetéssel. Persze az itt töltött éveim alatt rengeteg dicséretet kaptam, de sosem hittem volna, hogy alkalmasnak tartanak a „mûvészet tanítására”. Bár a tehetség nem tanítható, én maximum a technikákat és a jól berögzült sémákat tudom a diákoknak megmutatni. De nem csak ezt akarom beléjük nevelni. Szerintem az önállóság, a fantázia és a „múzsa” megtalálása a legfontosabb.

Ezen eszmék inspirálták a legelsõ órám témáját.

Szerencsémre az irodában nem volt túl sok tanár – valószínûleg már bepakoltak az elõadójukba és szorgalmasan készültek az elsõ órájukra. Levettem a dzsekim és felakasztottam a fogasra, majd elindultam az épület keleti szárnyába. Sétálás közben ismét belemélyedte a könyvbe. Nem mentem neki senkinek, ügyesen szlalomoztam a tanulók között, de a másodperc töredékére sikerült elbambulnom és becsapódtam egy srácba. Hál’ Istennek egyikünk sem ejtett el semmit, mint a romantikus filmekben, de azért én rendesen pironkodtam ügyetlenségem miatt.

- Bocsánat. – Amíg kimondtam sikerült tetõtõl talpig felmérnem a fiút és… Meglepõdtem. Hogy is fogalmazzak. Magas és kissé szálkás testalkatához, extrém megjelenéséhez szelíd arca valahogy nem passzolt. Jobban mondva passzolt, túlságosan is.

- Semmi baj. – Csóválta meg lezseren fejét. Nem válaszoltam semmit, túltárgyaltnak éreztem a témát, úgyhogy egyszerûen továbbálltam.

Táskám leraktam az asztalomra, majd kerestem a fiókban krétát. Csak kis töredékeket találtam, de végül is nem volt rá nagy szükségem, hisz csak egyetlen szó erejéig kellett.

Odaléptem a kopott, fekete tábla elé és nyomtatott betûkkel felírtam a mai „anyag” címét: ÖNKIFEJEZÉS, majd beültem a leghátsó sorba. Lábaimat felpakoltam az asztalra és vártam. Vártam a becsöngetést. Õszintén bevallom; izgultam egy kicsit… egy kicsit nagyon.

Lassan elkezdtek beszivárogni a hallgatók. Elõször pár cseverészõ lány, majd késõbb pár srác is. Néhány magányos diák, és egy túlkoros – õ valószínûleg levelezõn fogja elvégezni az egyetemet.

Helyet foglaltak és folytatták a beszélgetést. Nem vettek tudomást rólam – szerencsére -, aztán lassan feltûnt nekik, hogy még mindig nincs sehol sem a tanár. Vártam még egy kicsit, erõt gyûjtöttem és önbizalmat. Talán tartottam egy kicsit tõlük, hisz nem tudhattam, hogyan fognak reagálni a tanítási módszereimre. Mikor már eléggé magabiztosnak éreztem magam felálltam és lassú, kimért léptekkel a terem elejére sétáltam. Hallottam, ahogy összesúgnak mögöttem, de, hogy mit mondtak, azt már nem tudtam kivenni. De lehet nem is baj.

- Spirit Evens vagyok. Én fogom tartani ezt az órát. – Halk moraj támadt. Meg is értem, miért, hisz alig voltam pár évvel idõsebb a diákoknál. – Nos, akkor kezdjetek neki. – Többen egymásra néztek értetlenül.

- Mégis mihez? – Kérdezte egy rövid, felállított hajú fiú, miközben ötször vagy hatszor megforgatta szájában rágóját. Pfejj… Utálom, ha valaki rágózik és közben beszél.

Erre a kérdésre nem voltam hajlandó válaszolni. Azt akartam, hogy maguktól jöjjenek rá, ezért csak megkocogtattam a táblát a felirat alatt.

Láttam néhány diák szemében, hogy komplett idiótának néz, de ezen csak elmosolyodtam. Ebben az õrült életben muszáj egy kicsit dilisnek lennünk…

Felültem a tanári asztalra – törökülésben – és onnan figyeltem.

Egy fiú, az akivel reggel ütköztem, elõ vette vázlatfüzetét és elkezdett rajzolgatni. Páran követték példáját, de látszott rajtuk, hogy halvány, lila gõzük sincs arról, hogy pontosan mit és kéne csinálniuk.

Vártam egy kicsit, hogy eltudják kezdeni a munkát és haladjanak vele egy kicsit, majd körbesétáltam a padok között.

Jó munkákat láttam, bár mindegyik sablonos volt, hiányzott belõlük a maga, az alkotó. Úgy érzem lesz mit magyaráznom… Ha már az önkifejezést sem értik tisztán.

Az extrém külsejû srácot hagytam utoljára – szándékosan. Valahol azt reméltem, hogy csodát láthatok… És nem tévedtem. Ahogy megláttam az alkotását egyetlen szó hagyta el a szám:

- Vaó!