- Ne aggódjon, nekem sincs kedvem holmi perrõl társalogni egy ilyen gyönyörû éjszaka. – ráhibázott a lényegre, de nem kifejezetten ez az oka. Megtépázottnak és elég fáradtnak érzem magam. Gyermekkorom emlékei, lávaként tõrnek a felszínre, felszakítva olyan sebeket, amiket szerettem volna elfelejteni.
- Úgy éreztem, túl fülledt lett a levegõ a kaszinóban, ezért sétálni indultam. - válaszolja kérdésemre, ahogy  félhosszú, szõke haját összekócolja a lágy tengeri fuvallat. Igazán vonzó látvány, felkelti az érdeklõdésem, csakhogy úgy tûnik az ügyfelem lesz, így nem vetne rám túl jó fényt, ha kikezdenék vele. Kár, talán ha vége az ügyének meginvitálom, egy romantikus vacsorára és az ágyamba.
- Értem... a cigarettafüst és az alkohol gõze valóban túl fülledté teszi a levegõt. És forróvá. – jegyzem meg egy aprócska mosollyal a szám szélén. Nem gúnynak szánom, talán csak megcsömörlöttem a túl sok bájcsevejtõl, mintha minden az etikettrõl szólna, mellõzve az emberek valódi kilétét. Néhány éjszakára állarcot húznak magukra és azt jobbik énüket élezik ki. A képmutatás egy olyan formáját lehet megismerni, ami egy idõ után roppant fárasztóvá tud válni.
- Tudja, furcsa egy alak maga. - nem érzem magam furcsának, habár tény, hogy sok mindenben elég ódivatú a felfogásom, éppen ezért érdeklõdve figyelem, hogy ezt egész pontosan hogyan érti.
- A leg zavarba ejtõbb dolgokat is képes ugyanolyan hangszínnel közölni, mintha csak az idõjárásról beszélne. – ez lehet, hogy így van, de mégis kinek mi a zavarba ejtõ?  Számomra nem sok minden, hisz ha van valami amit nem szégyenletes, vagy zavarba ejtõ az az õszinteség. Számomra, aki pont a világ árnyoldalán él, a hazugság lételem, de ha a magánszférámban tartózkodom, jobban szeretem az õszinteséget.
- Sajnálom. Mondhatjuk, hogy ez egy rossz tulajdonságom. – felelem, diplomatikusan. Igazán érdekelne, hogy õ mit rejteget, milyen lehet a valódi énje, mivel teljes meggyõzõdésem, hogy van benne, valami különös, csillogás, amit a szeme rejt.
- Ne kérjen bocsánatot. A rossz tulajdonságaink ugyanúgy hozzánk tartoznak, ezek nélkül nem lehetnénk egészek. De nem akartam megbántani. Sõt, én kifejezetten kedvelem a furcsa embereket. Egy kis változatosság ebben a szürke világban. – huncut mosolya igazán vonzóvá teszi, és mivel egyet értek vele, nem mondok semmit, csak megejtek egy semmilyen mosolyt, viszonzásképpen az övére és ugyan ezzel a lendülettel, nyugodtan fordítom vissza tekintetem a tenger felé, hogy ismét emlékeimbe mélyedjek. Engem kicsit sem zavar a csend, sõt kimondottan jól esik az elmúlt pár nap sürgés forgása után.
- Keizou... ismerõs a neve. - szólalok meg végül halkan, megtörve a csendet.
- Ha már járt Japánban, akkor nem ok nélkül. - feleli, mire ismét felé fordulok és elgondolkodom, mivel valahonnan tényleg ismerõs, csak nem tudok rájönni, hogy honnan, mikor Japánt említi sem jutok hozzá közelebb, hisz nyilvánvaló számomra, hogy õ japán, ehhez nem kellett agy gógyi.
- Tudom már. Az Ön édesapja annak a programfejlesztõ cégnek a tulajdonosa, igaz?- esik le a tantusz, habár annyira nem ismerem az illetõt, és nem is igazán érdekel, viszont ha jól emlékszem a régi cégnél, ahol dolgoztam az õ programjait használták.
- Ráhibázott. De hagyjuk is Japánt, hiszen most Palermóban vagyunk. – suttogja, mintha nem beszélne róluk szívesen, ezért én mert nem is igazán érdekel nem firtatom tovább.
- Igaz. Tudja, japán létére kivételesen jól beszéli a nyelvet. – ejtek meg egy könnyed bókot, habár tényleg így gondolom, ez nem az a kimondott üres szöveg, de kevesen vesztik a fáradtságot, hogy egy adott órszág nyelvén tanuljanak meg beszélni és ne maradjanak a jól bevált angolnál.
- Köszönöm. Sokáig tanultam itt, szóval volt lehetõségem elsajátítani. – nevet fel, de én erre is, csak egy semmitmondó, halovány mosollyal reagálok.
- Valóban? – kérdezek vissza sokat sejtetõen. Ez a része már jobban érdekel, mert úgy tûnik lassan eljutunk a beszélgetés azon részéhez ami már tényleg róla szól.
- Igen. Itt tettem le az egyik diplomámat. – ezek szerint több diplomás? Ez figyelemreméltó teljesítmény és bár nem állítom, hogy nem néztem volna ki belõle, de fiatalabbnak gondoltam, mint amilyen valójában lehet.
- És Ön? Csodás Olaszország mely városában született?- épp rá akarok kérdezni a korára, mikor gondolataim ketté hasítva kérdezni kezd.
- Ami azt illeti, itt születtem, Palermóban. - felelem, kicsit elmélázva a távoli part csodás, halovány fényeiben. Szeretem ezt a várost, hisz a szülõföldem, de annyi fájó emlék tartozik hozzá, amitõl mindig menekültem. Én nem vagyok olyan erõs lélekben mint Matteo, vagy Carnime, nekem bizony a mai napig nem sikerült feldolgoznom az aznap éjjel eseményeit, mikor örökre elveszítettem a családom.
- Milyen szerencsés. Ez egy gyönyörû, hangulatos hely.- igen tényleg az, de van egy roppant sötét oldal, ami az átlag ember szeme elõl alaposan el van rejtva. Ez a sötét oldal, pedig pontosan az, ahol én tartózkodom és születésem óta kizárja a legtöbb fényt, amit ez a csodás város amúgy nyújthatna számomra. - De ha most nem haragszik, én inkább nyugovóra térek. Hosszú volt az éjszaka, de attól tartok, a holnapi még hosszabb lesz. - nyújtózkodik egy kellemeset, mire csak bólintok és elbúcsúzva visszafordulok a város fényei felé. Furcsa, hogy még mindig azokat az érzéseket táplálom otthonom iránt, mint gyerekkoromban. Végül is nem sok minden változott, talán csak a vezetõség, de Carmine épp oly vaskézzel irányít, mint annak idején édesapja, habár Matteo és a többiek stílusa sokat változott, nem épp a jó irányba. Sok gondom lesz még Matteo vadóc hozzáállásával.
- Uram, elnézést a zavarásért, de a kísérõje nagyon rosszul van… - szólít meg egy matróz a hátam mögül, azonnal felé fordulok, biccentek és elvonulok vele a kabinomba, ahol az orvos, vagyis Carmine már vizsgálgatja, hogy mi lehet a probléma. A fiú tényleg vacakul van, magas a láza és hány. Nem igazán értem mitõl lett ennyire beteg, de sajnos vannak sejtéseim.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha visszavisszük a partra… A motorcsónakot elõkészítem és az embereim kórházba viszik… - magyarázza Carmine, de én csak gyanúsan méregetem.
- Én is vele megyek… - szakítom félbe, rideg semmitmondó ábrázatommal.
- Te megvesztél, mégis minek mennél vele? Nincs nagy gond, csak egy kis vírust bekapkodott, a kórház csak azért kell, nemhogy kiszáradjon, pár nap és rendbe jön… Rád itt van szükség bassza meg… - fejti ki fejét csóválva. Nem szereti a lovagias, de szerintem csak teljesen normális hozzáállásom. A kísérõmmel jöttem,. illene vele távoznom. Ez alapvetõ, de Carminéból mintha hiányoznának az alapvetõ emberi érzések, jellemvonások.
- Carmine, ez így illik, nem kellek én ide, amúgy sem akartam eljönni…
- Talán unatkozol? Közlöm, hogy csak az unalmas kísérõd miatt van, aki itt fetreng, mert baromságokat iszik össze, kis hülye, nem is értem mi a fenének hoztad ide?
- Adtál neki valamit, amitõl ilyen állapotba került? – kérdezem nyugodtan, mire gonoszan elvigyorodik. Tudhattam volna, ez az állat megmérgezte. – Megmérgezted? – kissé felháborodom, de nyugtatóan a vállamra rakja keuét, mintha ebben a helyzetben lehetne bármi, ami megnyugtatna. Még alig egy hete vagyok a városban és máris valami mocsokba kerültem.
- Ugyan tesó… ha megmérgeztem volna m,ár nem élne… Nem kell a balhé erre a szép megnyitóra. Csak kapott egy kis köptetõt, aminek a túladagolása, hányást és magas lázat okoz… nem komoly, pár nap alatt rendbe jön, de láttam rajtad, hogy megbántad, amiért õt hoztad ide, és mivel azt akarom, hogy jól érezd magad, elintéztem okosba… - kuncog. Nagyon rémisztõ, mikor egy ilyen szemétséget a jóhiszemûség állarca alá temet. Ez nem helyes, egy normális ember bizony érezné, és emiatt sokszor úgy érzem Carmine bizony egy igazi szociopata.
- Te nem vagy normális, komolyan azt hitted, hogy én ezt akarom? – kérdezem, már kicsit sem nyugodtan, de a rideg semmitmondó hangszínem megmarad. Valójában az rémít meg igazán, hogy kicsit sem sajnálom a fiút. Nem akartam, hogy baja legyen, de tény, hogy eddig csak idegelt a jelenléte, amit én nem is vettem észre, azt Carmine azonnal kiszúrta. Kicsit sem hozzám való, még egy éjszakára sem.
- Nem, pontosan tudom, hogy te nem ezt akartad. – néz tekintetembe, de csak gúnyt látok benne. – te sosem akarnál rosszat egy ilyen kisfiúnak, sosem ártanál senkinek, csakhogy, pont ettõl vagyunk egy család, amire te nem vagy képes, azt megteszi helyetted más… - mosolyodik el és vállon vereget, majd int két matróznak, hogy azonnal vigyék el a fiút a partra. Még beszélni sem tudok vele, mert a magas láztól és a rosszulléttõl, nincs magánál teljesen.
***
Másnap reggel, korán kelek és egy kellemes reggeli után, amit a hajó fedélzetén fogyasztok el. A bûntudat mardos fiatal kísérõm miatt, de mégis maradtam, nem véletlenül. Mindent összevetve, a tegnap este megismert szõke fiú, eléggé felkeltette az érdeklõdésem ahhoz, hogy elnyomjam magamban a felgyülemlett rossz érzéseket. Reggeli után csatlakozom Carminéékhez, megbeszélésekre. Jó móka mit ne mondjak, és ez a jó móka egész estig húzódik. A unka végeztével, mindannyian csatlakozunk a kaszinó forgatagához és leülünk pókerezni.
- Nocsak, kit látnak szemeim? Mr. Winchenzo!- hallok meg egy ismerõs és várt hangot. Már hiányoltam, jól esett a kis csevej vele, így halovány mosolyt ejtek meg, ahogy kezét a vállamra rakja. Carmine, persze azonnal veszi a lapot és sejtelmes sokatmondó tekintettel nyugtázza, elégedettségét.
- Jó estét. – fordulok felé, kellemes, mégis semmit mondó mosolyommal.
- Nem bánja, ha csatlakozom?- kérdezi, lágy sikamlós hangon. Nekem semmi kifogásom ez ellen, így bólintok, és kõrbe tekintve konstatálom, hogy a többieket sem zavarja. Carmine, mint egy jól nevelt úri ember engedi át helyét az asztalnál, és diszkréten lelép.
- Tud pókerezni?- érdeklõdöm, ahogy leül mellém.
- Nem mondom, hogy profi vagyok, de azért konyítok hozzá valamit. – mosolyodik el, miközben bõségesen emeli a tétet. Ért hozzá, vagy sem, az biztos, hogy van önbizalma.- Ma este is egyedül?-
- Hosszú történet. – térek ki a normális válasz elõl, hisz nemi gazán van kedvem beszámolni Carmine olcsó húzásáról, és arról sem, hogy én voltam olyan hitvány, hogy egyedül hagyja,m szegénykét. Egy kicsit talán ismét elmélázom, de megadom a licitet, emelni viszont nem áll szándékomban.
- Elég unalmas lehet így egyedül, vagy tévedek?- ejt meg egy burkolt célzást, amit persze értek, de mint igazi diplomata, nem veszem a lapot. Sokszor úgy gondolom, hogy a sex csak másodlagos és az odavezetõ út az igazán érdekes szakasz.
- Kicsit tényleg unalmas, de azért el lehet ütni az idõt. Például pókerrel. – felelem, és lerakom a lapjaim az asztalra, arccal lefelé.
- A pókerben csak egy rossz van. - jegyzi meg, és ismét emel a téten. Minden bizonnyal ütõs lapok vannak a kezében és az öt lapból ami már lenn van, elég sok minden kisülhet, de tartom a tétet, nem nagyon érdekel, ha veszítek. A  két lapot felfordítva neki egy szép póker jött össze, így szépen maga alá gyûr és besöpri a gyõzelmet.
- Hogy a vesztes üres pénztárcával távozik. - elvigyorodva húzza magához a zsetonokat. Az üres pénztárca elég vicces kenne, tekintve a anyagi hátterem, de tény, hogy nincs annyi pénz, amit nem lehet eljátszani.
- Még egy kör?- kérdezi csillogó szemekkel. A lelkesedése lenyûgözõ, és jobb dolgom úgy sincs mára, remélhetõleg.
- Miért is ne? … - tekintek kártyapartnereinkre, akik megcsóválják fejüket. Úgy tûnik nekik mára elég volt  vereségbõl és inkább másfelé néznének, így visszafordulok.
- Úgy tûnik, ha játszani szeretnénk, új játékpartnereket kell keresnünk. Most mindenki a rulettre van ráizgulva, de én nem igazán vagyok oda érte… - fejtem ki, halovány mosollyal.
- Azért én sem igazán… A fene, hogyan szerzünk játékosokat? Máshol nincs parti… - feleli csalódottan, de persze én nem érzem magam ennyire elveszve, így kezet nyújtok felé.
- Gyere, megoldjuk… Azt hiszem elég ügyes vagy, egy komolyabb partihoz… - állok föl és ahogy érdeklõdve elfogadja kezem az utam azonnal Carmine felé veszem, szépen nyugodtan elslisszolva a tömegben.
- Carmine, pókerparti, hátul a különteremben, itt túl nagy a zaj… - Carmine felénk fordul, és egy csábos mosolyt ejt meg, Arata felé.
- Nagyon örvendek, a nevem Carmine Winchenzó. – kezet nyújt neki, és ahogy Arata keet akar vele fogni, megfordítja kézfejét és lágy csókot hint rá. Na igen a modora mint mindig most is lenyûgözõ, talán még túlzás is, e ez õt a legkevésbé sem szokta zavarni. Egy bemutatkozás után, már megyünk is a hátsó terembe, felszedve Matteot és Giovannit akik mind a ketten vér profik. Matteo persze folyton a nyakamon lóg, és teszi a kétértelmû megjegyzéseit, bunkó stílusáról nem is beszélve. Annyira õszintén taj paraszt tud lenni, hogy az néha már nekem is fáj.
- Nos Arata, ez az öt lapos póker, az eredeti, ami valamivel nehezebb, de annál élvezetesebb… - villanyozza föl Carmine és pont úgy viselkedik, mint aki ki akar kezdeni vele, ami nem is áll messze a valóságtól, de mivel már én úgymond elõbb szemet vetettem rá, legalábbis Carmine így gondolja, ez a szöveg csak porhintés, hogy az agyam húzza vele. Igen ez a családom, Carminével, aki folyton kihívások elé akar állítani, hogy erõsödjek vagy mi, és Matteoval, aki úgy akaszkodik rám és véd meg bármitõl, mintha még mindig kisiskolások lennénk, pedig azok az idõk, már rég elmúltak. Talán a kimaradt idõ miatt van így, amit külön töltöttünk.
- Köszönöm a felvilágosítást, de ismerem az 5 lapos pókert is… - ejt meg felé, egy rosszalló pillantást, miközben elveszi a lapokat. Tetszik a határozott fellépése, pedig nagyon kevesen tudnak ellenállni, Carmine csábos pillantásának, amiket a hihetetlen szemeivel ér el, hisz ritka ez a színpárosítás, ami egyben hátborzongató és roppant mód szexi.
- Nocsak a kicsi csírának, hogy kinyílt a csipája… - vágja oda Matteo.
- Matteo fejezd be, nem kell a szájtépés… - szólok rá határozottan, de úgy tûnik Aratát nem kell féltenem, Matteo szúrós nyelvétõl.
- Nekem legalább kinyílt, amit egyesekrõl nem lehet elmondani… - vonja fel szemöldökét és egyértelmûen Matteó viselkedésére utal. Matteon látom, ahogy kezd fölmenni benne a pumpa és sajnos, õ pont az a fajta, akinek könnyen jár el a keze, de ezt mi jól tudjuk kezelni. Én határozottsággal, Carmine pedig vasmarokkal és mivel most Carmine ül hozzá a legközelebb, mielõtt Matteo mozdulhatna, a vállára rakja kezét és erõteljesen megmarkolva jelzi, hogy higgadjon le.
- Akkor ezt megbeszéltük, remek, mindenki tudja a dolgát, érti és Matteo, te drágám, rakd le az elsõ tétet… - megcsóválom a fejem és látom, hogy Arata nem igazán érti mi is zajlik köztük. – Nem kell vele foglalkozni Arata, a mi Matteonknak kicsit gyorsan jár el a szája, de már dolgozunk rajta, lenn az edzõteremben… - vigyorog tovább, mintha õ nem kapott volna tõle egy tökéletes lekezelést.
- Játszhatunk végre? – nézek kõrbe, nem mintha a játék annyira izgatna, de nem szeretném, ha Arata megismerné a családom, szépséges természetét.
- Semmi baj, Giorgio.. a családod igazán érdekes, engem nem zavarnak… - nyugtat meg, csakhogy engem igen is zavarnak, mintha megragadtak volna a gyerek szinten, és úgy kezelik egymást mintha nem sok közük lenne egymáshoz, holott együtt nõttek föl. Felé fordulva biccentek, de még csak az álmosolyom sem jelenik meg, látszik, hogy engem zavar ez a viselkedés, csak épp nem tudok mit kezdeni vele. Jó esetben már rendet vágtam volna köztük, csakhogy azok az idõk elmúltak, mikor én voltam a választóvíz Carmine és Matteo közt. A kínos csendet Giovanni töri meg.
- Tartom a tétet és kérek két lapot… - Giovannira lehet számítani, igazi marcona legény, aki úgy ül köztünk, mint egy szobor, de valójában tettre készebb, mint azt az ember hinné. Nem csoda, Carmine jobb keze és olyan cudar az ábrázata, hogy elég egy pillantás és mindenki kussban marad körülötte. A játék rendesen zajlik a továbbiakban, de néhány szurkálódó megjegyzés azért elcsattan, de ezek még bõven kezelhetõk. Arata fantasztikusan viseli a kihívást, ami nagy szó, és bár lehet nem érti õket, de elfogadja és meg sem sértõdik, vagy ha megsértõdik, azt nagyon jól leplezi.
Hajnali kettõ fele, már kezdjük unni a játékot, így abbahagyva indulunk vissza a nyílt terembe. Carminének úgy is illene megmutatnia önmagát, jómagam pedig szeretnék némi friss levegõt szívni, a sétára pedig meginvitálom Aratát.
- Elnézést kérek a viselkedésükért Arata, a családom elég furcsán tud viselkedni… - támaszkodunk meg a korlátnál.
- Ugyan, nekem tetszettek, õszintén utálják egymást… - kuncogja. Ez lehet amúgy vicces, de számomra nem, mert ebben kellett felnõnöm és a helyzet nem javult csak romlott.
- Ez számomra azért nem olyan kellemes… A két fogadott testvérem gyûlöli egymást… és mivel én vagyok az akit mind a kettõ szeret, vízválasztóként mûködve, nem kifejezetten élvezem a helyzetet…- ez egy igazán fájó pontom, és látszik, hogy nagyon zavar, amit az is mutat, hogy talán ez volt a legõszintébb és kifejezõbb mondat, amit ez idáig felé ejtettem meg.
 - Értem, az tényleg nem lehet kellemes, de nekem mint külsõ szemlélõnek, inkább viccesek, mint bosszantóak.. Olyan lehet ez mint egy részeg ember, aki a családjának roppant idegesítõ, de a többieknek viccesen bohókás… - igen hasonló lehet, de valamivel komolyabb, hisz ha két kés közé kell állnia valakinek, hogy ne ölje meg egymást két személy, akkor az már jóval túllépi az idegesítõ keretét, ezt persze nem áll szándékomban megosztani vele, így terelem a témát.
- Igazad lehet… de inkább mesélj, hol tanultál meg ilyen jól kártyázni? … - fordulok felé teljes testtel és belekortyolok italomba. Ahogy a holdfény megvilágítja csodás arcélét, gondolataim kalandútra indulna, testének egyéb részeire, amit most ugyan fed a ruha, de még így is megmutatja, mennyire vonzó.
- Nevezzük a kezdõk szerencséjének… - feleli, felemelve felém poharát.
- Ezt már nem nevezhetem szerencsének… - felelem, mosolyogva és bár a kártyáról beszélgettünk, kezd úgy tûnni, hogy a beszélgetés egyre inkább a rejtett szexualitásba torkol. Arata gyönyörû, az én szememben külsõre tökéletes, de nem kezdhetek ki vele, amíg nem zárul le a kettõnk ügye.
- Na jó, mindig szerettem játszani, nem csak a pókert, hanem az életet is inkább játékként fogom föl… - egyre kacérabban néz rám, ami elég vonzó, de sajnos az etikett miatt ezt nem engedhetem meg magamnak. Ahogy közelebb lép, és végigsimít nyakkendõmön, csíntalan mosolyával megsimogatom kezét. Az érzés nagyon jó, és túl nehéz lenne visszautasítani, mégis erõt kell vennem magamon.
- Ez igazán csábító játék, de vissza kell utasítanom… nemsokára az ügyfelem lesz és én tudok róla, nem lenne helyes… még akkor sem…- végigsiklatom kezem karján és hajába túrok. Tényleg nagyon csábító, azok a csodás ajkak. Nagyot nyelek és elengedem.
- Talán, ha lezárul a tárgyalás… Akkor szívesen elvinném önt egy romantikus vacsorára…- nézek határozottan tekintetébe.

Alig két hónapja tértem vissza szülõvárosomba, Palermóba. Visszavágyódott ide a szívem, hisz bármi is történt, ez az én igazi otthonom, és ez is marad, amíg élek. Mégis, olyan érzéseket, és emlékeket kelt bennem, amiket már jó ideje, eltemettem magamban, legalábbis azt hittem. Pár hete, rémálmaim is visszatértek, amik éveken keresztül kínoztak éjszakákon át. Már nem vagyok gyerek, mégis, ezek az álmok teljesen kikészítenek és hazavágnak. A városon keresztül hajtok, és az éjjeli Palermo villódzó fényei, megtöltik retinám. A kocsiban, halk zene duruzsol. Opera, a Carmen, amit néha félbeszakít, egy édes hang. Felé sem fordítom tekintetem, az útra koncentrálok, valójában teljesen máshol járok. Persze hallom, amit mond, és részben fel is fogom, csak nem köt le. Semmi sem köt le, vagy hat meg, egyre kevésbé érzek mások iránt bármit is.

- Giorgio … hallod, amit mondok? – kérdezi, miközben felém fordul teljes testével, és a lehalkítja, kedvenc operám. Kicsit ráemelem tekintetem, de csak finoman. Marcona tekintetem, semmit sem árul el rólam. A fiatal srác, nagyon helyes, igazi vonzó teremtés, egy magam fajta számára. Hatalmas barna szemeivel, úgy néz, akár egy õzike. Mégsem látok benne semmit.

- Persze… Csak nem akarok elütni valakit… Mond csak nyugodtan…  - mekkora hazug vagyok, édes mosollyal jutalmazza kedvességem, és tekintete ismét csillogni kezd. Reményeket fûz hozzám, ez egyértelmûen látszik rajta, pedig nem kellene, hisz nálam senkinek sincs esélye. Valószínûleg az én hibám. Reményt táplálok bennük, mégpedig igen egyszerû módon. Természetembõl adódóan vagyok udvarias, és valami megmagyarázhatatlan okból mindig azt adom nekik, amire vágynak, egészen reggelig, de még ekkor is a legnagyobb kedvességgel koptatom le õket. Meg nem tudom mondani miért teszem ezt, talán Matteo, az unokatesóm csinálja jól, aki bunkó és arrogáns. Ezt adja, és így is rakja ki õket. Ezen mélázom, miközben tovább hallgatom duruzsolását, csupa értelmetlen dolgokról. Nem mondanám, hogy unom, de nem is érdekel. Kicsit visszahangosítom a zenét, de nem sokat segít. A kikötõbe tartunk, egy kaszinóhajó megnyitójára. Három nap a tengeren, egy személlyel. Jól meggondoltam én ezt?  A hajó, persze családom tulajdona, különben nem is fogadom el a meghívást, de mint jogásznak, és mint másodszülöttnek, ott kell lennem, egy ilyen ominózus eseményen. A kikötõbe érve, megállok, egy privát parkolóban, és kiszállva, megigazgatom öltönyöm. Természetesen kísérõmnek ajtót nyitok és kisegítem. Lehet, hogy pasi az illetõ, de mivel nálam minden képen a passzív szerepet tölti be, ennyit meg engedhetek magamnak. Hozzám bújik és megcsókol.

- Olyan boldog vagyok… - szemei gyönyörûen csillognak, ellenállhatatlan ez tény. Megcirógatom ajkait és megcsókolom.

- Örülök, hogy boldog vagy… Menjünk, mert a hajó nélkülünk megy el… - nyújtom karom, amit kedves mosollyal fogad el, és nyugodt léptekkel indulunk a hajóhoz. A hatalmas tengerjárón, szinte minden megtalálható, és a kaszinó, csak az egyik funkciója. Végignézve rajta, nem gondoltam, hogy ilyen hatalmas lesz. Karmine, kitett magért az biztos. Kulcsaim az egyik londinernek adom, hogy hozza fel bõröndjeink a hajóra, amíg mi kényelmesen felsétálunk. Szépséges kísérõm, persze, most is csak csacsog, és nevetgél. A fedélzetre érve, azonnal a kaszinó terembe megyünk, egy kis szemlére, és megkeresni unokatestvéreim, akik gondolom, már nagyban szervezkednek és szórakoznak. Karninét látom meg elõször, és szép komótosan közelítjük meg, a kicsike, pedig mellettem sétál, és kõrbe-kõrbe tekintgetve szemléli a helyiséget. A tömeg és a gépek, na meg a rulett asztalok zaja, szinte teljesen elnyomják a halk zenét. Karmine, széttárja karját, mikor meglát, és megölelve von ki kísérõm kezébõl.  

- Giorgo mégis eljöttél? … És amint látom nem egyedül… Mutatós, azt meg kell hagyni, nem csalódtam az ízlésedben.  - néz vigyorogva kísérõmre, aki teljesem belepirul bókjába.

- Igen, mivel meg lettem fenyegetve, ha nem, jövõk Matteo botrányt rendez, és pert akaszt a család nyakába. – nézek komolyan tekintetébe, mire elneveti magát.

- Matteo érti a dolgát… - megcsóválom fejem és megfogom kísérõm csodás kacsóját, hogy illõen be tudjam mutatni.

- Szépséges kísérõm, Michael… Michael, õ itt, az unokatestvérem Karmine. – egy bemutatkozás után, Karmine is bemutatja jelenlegi partnerét, a kicsi Willt. Vajon meddig képes leakadni, egy beteg srác mellett? Hát ezt nem tudhatom, minden esetre nagyon vigyáz rá és ezt jó látni. Beszélgetni kezdek a fiúval, csak, hogy kicsit jobban megismerjem, ha már a családunk része lett. Alig fél éve, Will elveszítette családját, egy lövöldözésben, és mivel az ominózus eset Karmine otthonában történt, a fiú gyámja lett, de ahogy elnézem idõ közben a szeretõje. Kicsit diskurálok, még Matteoval is, aki talán jobban örült nekem, mint magának az egész útnak.  A nagy beszélgetés közepette, észre sem veszem, hogy partnerem eltûnt. Visszafordulva keresem tekintetemmel, mire Karminr oldalba bök.

- Ha kis drágát keresed, a pulthoz irányítottam, és ajánlottam neki egy koktélt…. Tudod nem értelek, mégis minek hozol húst a henteshez? – iszik bele italába.

- Nem való hozzád, egy szavából kivettem, hogy idétlen és gyermeteg.

- Hagyd ezeket a vágóhidas megjegyzéseid… Hogy mi az én esetem, neked halvány fogalmad sincs, és nem összeköltözöm vele, mindössze, az idõt múlatom. Amúgy, nem emlékszem, hogy neked, a kedves ártatlan srácok lettek volna a zsánered… - célzok Wilre, aki Matteoval kezd társalogni.

- És ha most megbocsátasz, megkeresem Michaelt, mielõtt az asztal alá issza magát. Valahogy sejtem milyen italt ajánlottál neki. – Kármine vállat von, de a gonoszkás vigyor, ami a képére telepszik elárulja gondolatait. Utálom, hogy folyton belepofáznak a dolgaimba. Õ és Matteo, mintha még mindig gyerekek volnánk, irányítgatni próbálnak. Elindulok a pult felé, ahol hatalmas a tömeg, így nem látom Michaelt. Esélyem, hogy még idõben ráakadok, egyre csökken, mikor egy régi ismerõs állít le.

- Giorgi, ne rohanj. Had mutassak be neked valakit. Tudom talán nem éppen aktuális a dolog, de szeretném, ha átvennéd a képviseletét, egy peres ügyben. A kiadója, beperelte, mert visszadobott, egy könyvet. Igazán szánalmas húzás tõlük, de tudod milyenek a kiadók. –  A pasassal, együtt jártunk az egyetemre. Mindig, egy béna alak volt, és gondolom, az ügy már annyira kinõtte magát, hogy nem bír vele. Persze a legegyszerûbb lepasszolni ilyenkor. Már épp visszautasítanám, mikor meglátom a srácot akirõl beszél. Szõke, haj, és hozzá varázslatos halványkék szemek. A huncut, és csábos mosoly már csak a plusz ráadás, amivel felém fordul. Hirtelen a lélegzetem is eláll, és nagyot nyelek. Karminének igaza lesz, húst hoztam egy hentes boltba, de most már persze mindegy, hisz bármennyire is vonzó, ez a srác, nekem már van kísérõm. Magamban szitkozódom, amiért elhoztam Michaelt, de külsõmön, csak a szokásos, rideg és semmitmondó ábrázat mutatkozik.

- Had mutassam be Arata Keizou …. Arata, õ itt Giorgio Winchenzó, az egyik legjobb ügyvéd, jelenleg a városban, és szerintem az országban is. – ez tényleg nyalizik. Vajon mi lehet a baj ezzel a sráccal, hogy ennyire le akarja passzolni? Egy ilyen peres ügy nem túl nagy kihívás. Vajon tényleg annyira nehéz ügy lenne? Épp nyújtanám kezem, hogy bemutatkozzam, normálisan, mikor a pult felõl, egy ismerõs, nevetést hallok meg. Felé fordítom tekintetem, egy teljesen elázott srác nevetgél és már, szinte a pulton fekszik.

- Elnézést, majd folytatjuk, de most sajnos nem érek rá… - veszem el kezem, és azonnal a pulthoz sietek, faképnél hagyva, azt a csodás kék szemû teremtést. Még épp idõben érek oda, és megtámasztom hátát, nehogy a padlón landoljon.

- Mit mûvelsz kicsi? – érdeklõdöm, miközben visszasegítem a bárszékre.

- Ittam kicsit… - nevetgéli, és átkarolva nyakam vállamra hajtja fejét. Belül szinte forr az agyam, amiért Karmine, már megint alám rakott, hisz nyílván való a ma estémnek, vagyis éjjelemnek már annyi. Felsóhajtok, és igyekszem lenyelni a békát.

- Azt látom, és most ideje kicsit lepihenni… - karolom fel, és elindulok vele kifelé, hogy ágyba dugjam, mint egy kisgyereket.

- De én jól vagyok… Csak a hajó nagyon ingatag… - nevetgél, és ki akar mászni a karomból, persze esélytelen, hisz csap részeg. Vajon mit ihatott? Gondolkodom el, miközben igyekszem zökkenésmentesen a kabinunkba jutni. Hatalmas luxus szoba ez, egy még hatalmasabb ágyikóval, és fürdõvel. Tényleg minden igényt kielégít. Az ágyra fektetem, kóma kísérõm, és leülök mellé.

- Jól érzed magad?

- Nem… Annyira finom volt az az izé, de nem éreztem, hogy ennyi alkohol lett volna benne… - fordul oldalára és összekucorodik.

- Sajnálom, hogy velem bajlódsz… - suttogja, de szinte azonnal be is alszik. Szent ég, hogy nem vettem észre? Ez a srác, egy gyerek. Most már mindegy. Agyalok el magamon, és egyre inkább magamra vagyok mérges. Felállok, és egy ásványvizet veszek magamhoz a bárból. Amíg megiszom, ott maradok vele, nehogy rosszul legyen, de úgy tûnik csak alvásra van szüksége rám nem. Az este pedig még fiatal, és nem azért vagyok itt, hogy a kabinban ücsörögjek, így visszaindulok a fogadásra. Félúton leragadok és a korlátnak támaszkodva nézem a tengert, ahogy a hold, megvilágítja a sötét habokat. Csodás és kísérteties egyszerre. Van benne, valami igazán vonzó, fõleg számomra. Kicsit úgy tekintek erre a mély sötétségre, mint saját magamra.  Az éjszakába bámulva, egy hang töri meg a fejemben uralkodó káoszt, amit gondolataim okoznak.

- Lefektette aludni? – megfordulok, és egy csodás kék szempárral találom szembe magam. Órákig el tudnám nézni, elbûvölõ külsejét, de sajnos tudom, bármennyire is lenyûgözõ, nem telne bele sok idõ, és megakarnék tõle szabadulni.

- Igen… Kicsit többet ivott, mint amit bír… ez elõfordul… És ön? Miért nem szórakozik? Az ügyét, most nem áll szándékomban megbeszélni, majd legfeljebb az út után… - fejtem ki. Alapban vissza akartam utasítani, de ezek a szemek, akaratomon kívül vonzanak magukhoz. Akár egy fekete lyuk, csak szív maga felé.