Lomha mozdulattal húzom be magam mögött az ajtót, s tekintetemet újra az ismeretlen tanárra szegezem. Szemem sarkából látom, ahogy egyre több osztálytársamnak bujkál mosoly a szája sarkában, néhányan próbálják visszafojtani, néhányak már szélesen vigyorognak. Elégedetten veszem tudomásul, hogy belépőm kellően hatásos volt, nem hoztam szégyent magamra. Mindig is szerettem a figyelem középpontjába lenni, és a suli feldobásának legjobb módja, ha az ember játssza a hülyét. Teszek pár apró lépést a helyem felé, mikor a tanár hirtelen lerakja a krétát a kezéből, s elém lép.
-Elég nagy a szád, fiatalember, ahhoz képest elég trehány vagy.
Ahogy felém nyúl, egy röpke pillanatig az is felmerül bennem, hogy megütni készül, de keze irányt vált, s lecsúszott gatyámat egy határozott mozdulattal felrántja, ingemet összehúzza a nyakamon, végül olyan szorosra húzza a nyakkendőmet, hogy egy másodpercig azt hiszem, megfulladok. Annyira ledöbbenek a váratlan reakciótól, hogy egy pillanatra köpni, nyelni nem tudok, megszeppenve, elkerekedett szemekkel nézek a lenéző tekintetbe. Még utoljára a vállamra csap, majd a követétkező szavakkal küld a helyemre:
-Látom anyuci nem tanított meg rendesen felöltözni, ülj le a helyedre!
Egy ideig állom a szúrós pillantást, majd megadón fordulok el, s a helyem felé indulok. A hirtelen sokkhatás miatt észre sem vettem, hogy osztálytársaim végleg feladták, hogy visszafojtsák a nevetést, többen hangosan kacagnak, páran arcukat kezükbe temetve próbálják elrejteni a mosolyt.
Miközben célba veszem a hátsó padot, grimaszolok, s látványos undor ül arcomon, ahogy kezemmel letörlöm a helyet, melyet nyáls ujjával megérintett. Mire levetem magam a hátsó padba, nyakkendőm újra elviselhetően laza, s nadrágom is visszakerül eredeti helyére.
Hirtelen érzem, hogy alig érezhetően megrezeg zsebemben a telefon, egy sms érkezését jelezve. Hát igen… a hátsó padnak rengeteg előnye is van, például szinte akármit lehet észrevétlenül csinálni. Megnyitom a Keiko-tól kapott üzenetet, s arcomra széles vigyor ül, miután elolvastam.
„Első próba: kudarc… nyugodt maradt :P”
Ahogy folytatni kezdi a bemutatkozást, kinézek az ablakon, s szavaira alig figyelve bambulok a fehér bárányfelhőkre.
- Szóval… a nevem, mint mondtam Craig Norman. Abban az örömben részesülhettek, hogy én fogom tanítani nektek a matematikát, és a fizikát is. És hogy rálátást nyerjek vajmi tudásotokra, most íratok egy kis szintfelmérő dolgozatot veletek, lapokat elő!
A dolgozat szó hallatán szemimet a tanárra szegezem, majd ahogy mindenki háborogni kezd, én szemforgatva kérek a mellettem ülőtől egy lapot.
- Elég! – ahogy az asztalra csap, összerezzenek, majd végignézek az elnémult csoporton… síri csend, rémült tekintetek. - Ideje felébredni a nyári álomból kiscsibéim, és észbe kapni, hogy az iskolában vagyok. Nem érdekel, hogy más tanár ilyenkor mit csinál, nektek az én elvárásomnak kell megfelelni. Lapokat elő!
Nézem, ahogy a többiek is megadják magukat, s szó nélkül hajtják végre az utasítást. Elmosolyodom az izgalomtól… igen… ez a tanár nehéz dió lesz. Rég láttam már a mi osztályunkat ilyen fegyelmezettnek. Magamról nem is beszélve… najó én azért most sem viszem túlzásba.
Unott arccal másolom le a táblára felírt feladatokat, s az elsőnek rögtön neki is látok. Meglepően nehéz példákat adott, ahhoz képest, hogy ez elvileg csak egy szintfelmérő. Úgy látszik nem csak a fegyelmezésben, hanem az osztályzásban is szigorúnak ígérkezik… ha ilyen egy szintfelmérő a végén még nekem is tanulnom kell majd a jó jegyekért… áhh, nem… azért ne túlozzunk.
Hirtelen hátranéz, s halk, mély hangja zökkent ki a gondolatmenetből… mégis hogy írjak dolgozatot, hogyha beledumál?
- Hírhedt kis osztály vagytok ám, de figyelmeztetlek titeket, hogy velem, nem érdemes ujjat húzni…
A mondat hallatán minden csepp mérgelődésem tova száll, talán nincs tisztában vele, hogy amit az imént mondott, az nekünk bóknak számít. Széles vigyorral hajolok vissza a dolgozatom fölé, belemélyedve a második feladatba, de szemem sarkából látom, hogy mások is hasonlóképpen reagáltak a „dicséretre”.
Az első két feladat befejezése után elkezdek szenvedni a harmadikkal, nem sok sikerrel, ez a téma sosem tartozott a kedvenceim közé. Ahogy vetek egy pillantást a mellettem ülő Hiroto dolgozatára, látom, hogy ő is elakadt, csakhogy neki a harmadik sikerült, és a második nem. Sokatmondóan bököm meg a könyökét, s egyből tudja mire gondolok, amint a lapomra tekint. Fél szemmel a tanárra sandítok, s mikor látom, hogy épp a másik sort pásztázza szigorú tekintettel, egy alig észrevehető mozdulattal cserélem ki lapjainkat. Pár másodperc múlva már a kettes feladat megoldását körmölöm Hiroto lapjára, kézírásomat az övéhez igazítva, amennyire lehetséges.
A tanár közben járkálni kezd a sorok között, de már nincs okunk aggodalomra. Az egyetlen veszélyes pillanat a csere, jelenleg semmi feltűnőt nem csinálunk. Mikor a padunkhoz ér megáll, s ahogy belepillant Hiroto dolgozatába egy pillanatra mintha elismerés villanna a szemében. Talán leesett neki, hogy annyira nem is vagyunk hülyék, mint hitte… bár, eddig nem hiszem, hogy sok jó megoldást láthatott… ha mi Hirotoval ennyit szenvedünk vele, akkor másoknak esélye sincs. Mégis mit akar elérni egy ilyen nehéz szintfelmérővel? Szadista…
Mikor a lap sarkában fekvő, könnyedén kivehető NANAMURA HARU névre siklik tekintete, egy pillanatra kétségbeesem, majd villámgyorsan azzal nyugtatom magamat, hogy esélytelen, hogy első napom tudja a nevünket. Sejtésem beigazolódni látszik, mikor lenéző, sejtelmes, már-már szadista mosollyal lépked előre a padok között. Igaz, jó jelnek számít, hogy elment, arckifejezését látva mégis rossz érzés kerít hatalmába. Lehetséges lenne, hogy észrevette?
Gondolataimból a mély, dörmögő hangja zökkent ki, a jelző csengő elhangzását követően:
- Lejárt az időtök, mindenki hozza ki a dolgozatát!
Hangja ellentmondást nem tűrő, páran mégis felháborodottan, követelőzve akarnak még pár percet szerezni magunknak… Nem mintha azon a pár percen múlna nekik… ha eddig nem tudták megcsinálni, most sem fogják.
A felháborodott kérések hallatán Norman arca elsötétül, már azt várom mikor csap megint az asztalra, de nem fajul idáig a dolog. Lassan mindenki beletörődik, hogy lejárt az idő, s elkezdenek kifelé szállingózni az emberek. Kihasználva a tanári asztal körüli tömörülést, Hirotoval visszacseréljük lapjainkat, s elégedetten nyújtom át neki a valószínűleg hibátlan dolgozatomat. Mindenki beszélgetni kezd, mintha már szünet lenne, mikor szigorú, hangos utasítással teremt rendet:
- Leülni! Még nem csöngettek ki!
Az osztály ismét elnémul, s ő a dolgozatlapokat tartva kezében húzza kegyetlen mosolyra száját. Ránéz a legfelsőre, s megszólal:
- Hmm, Nanamura Haru a táblához! – Ránézek, hirtelen megmozdulni sem tudok a megdöbbentségtől, mégis felállok, és a táblához battyogok. – Látom milyen szép megoldást adtál a harmadik feladatra, kérlek mond el a táblánál!
Hangja inkább utasító, mint kérő, süt belőle a maró gúny. Lábaim földbe gyökereznek, idegesen a hajamba túrok, majd megszokásból elmosolyodom. Ezt a módszert már tökélyre fejlesztettem az évek során: ha mosolyogsz közben, akármilyen nagy baromságot csinálsz, elnézik neked. Csak tudni kell nevetni magadon. Megfogok egy krétát, s lassan felírom a feladatot. Igen… biztos, hogy látta a cserét… de akkor miért nem vette el egyből a dolgozatunkat? Meg akart alázni?... Düh árad szét testemben, s lassan elkezdem felírni a megoldás menetét, már amennyi Hiroto lapjáról a fejemben maradt. Ahányszor elbizonytalanodom, érzem az elégedett, öntelt tekintetet a hátamon, mintha egy kést forgatnának lapockáim között.
-A dolgozatban mintha jobban ment volna, mi történt?
A kérdésre nem válaszolok, csak némán folytatom felidézni emlékeimből a következő lépéseket. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy feladjam. A kicsöngetést jelző dallam, mint megváltó hozza el szenvedéseim végét, a feladat megoldásának felénél leteszem a krétát, s széles, bunkó vigyorral nézek a tanárra.
- Úgy látom, nincs idő befejezni, majd a következő óra elején elmondom a megoldás végét.
A kicsöngő hatására az osztály többi része is zúgolódni kezd, sosem voltunk valami jó magaviseletű társaság, ezért kihasználom, hogy már többen felálltak a helyükről, s mielőtt a tanár bármit mondhatna a bunkó megjegyzésemre, hangos elköszönést követően, gyors léptekkel kisétálok az ajtón.
,~’~,~’~,~’~,
Órák után Keiko széles vigyorral sétál a padunkhoz, és leülve mellém szólal meg:
- Háború? – Kérdezi, mire én ránézek, elmosolyodom, majd határozott hangon válaszolok.
- Persze, hogy háború, de ehhez a tanárhoz egyedül nem vagyunk elegek. A verseny helyett össze kéne fogni.
Elnevetjük magunkat, s közben még páran körénk gyűlnek az osztályból, és helyeselve bólogatnak. Úgy látszik senkinek nem nyerte el a tetszését az új tanár. Az egyik fiú az asztalra könyökölve néz rám, kicsit aggódó tekintettel.
-A matek fontos tantárgy, és nagyon meg tud szívatni… biztos, hogy ezt akarjuk? Ráadásul holnap matek és fizika van egymás után. Két óra vele egy napon… Ott nem úszod meg azzal, hogy kirohansz a teremből.
Páran erre is helyeselve bólogatnak, s én a helyemről felállva nézek rájuk.
- Hát nem tudom ti hogy vagytok vele, de én a falra mászom a fazontól. Lehet, hogy be sem jövök holnap matekra és fizikára. Legalább aludhatok 2 órát az egyik üres teremben.
Széles vigyorral búcsúzom el a többiektől, s fejemben már azt tervezgetem milyen jó lesz hazaérve a húgommal játszani. A lépcső kanyarulatában megpillantom Normant, s mikor elmegyek mellette mosolyomat még szélesebbre húzva szólalok meg:
- Viszont látásra Tanár Úr!
Szerkesztve Silvery által @ 2010. 04. 20. 21:04:27
Beérek végre az új iskolába, ahol elméletileg holnaptól tanítani fogok. Bár az „évnyitóra” vagy mire feleslegesnek érzem, hogy bejöjjek, de az igazgató hívott, így kénytelen vagyok. A lépcsők felé lépve egy idilli baráti kis összeröffenést látok, nem lep meg különösképpen, csak az, amit fél füllel hallok mellettük elhaladva.
- Meleg van! Nem tudom, hogy bírod begombolni az inged… komolyan ez az egyenruha egy kínzás. Ezzel akarják elérni, hogy még véletlenül se szeressük a sulit… Nem mintha amúgy fennállna a veszély… - heh… tipik diák, nem is vártam mást az első napon.
~*~
- Jó napot! – köszönök az igazgatóan, aki kedvesen fogad, és leültet magával szemben.
- Csak azért hívtam be, hogy megmutassam az órarendi beosztást, és hogy mely osztályokat kapja meg, melyik teremben.
Ahogy látom tényleg sürgős volt, hisz holnap rögtön van reggeli első órám… remek…
- Köszönöm – mosolygom rá kedvesen – Esetleg tudnom kéne valamit még? – teszem hozzá, és táskámba süllyesztem a papírt.
- Nos… igen. A holnapi osztályában ajánlom, hogy vigyázzon, az előző tanár nagyon nehezen szokott hozzá, de ahogy láttam végül megedződött – komisz kölykök mi? Majd és megzabolázom őket.
- Nem kell aggódnia. A végtelen türelmemről és vasmarkomról vagyok híres – mosolygom továbbra is fenntartva „álcámat”, mire elégedetten bólint. Ez igazán érdekes lesz.
~*~
Határozott léptekkel közelítem meg a megadott termet, és pont a becsengetés pillanatában lépem át a küszöböt.
Előző nap az igazgató felhívta a nevem egy fiúra.
Nanamura Haru… érdekes és ártatlannak tűnő név.
Leteszem a naplót a tanári asztalra, kinyitom és a pódium közepére állok, és szúrós szemekkel mérem végig őket.
- Becsengettek kiskacsáim, talán nem hallottátok? Hogy illik ilyenkor a tanárt várni? – dörren hangom határozottan, és hirtelen olyan csend lesz, hogy még a légy zümmögése is hallhatóvá válik.
- Osztály vigyázz! – mondom halkabban, és olyan haptákba vágják magukat, mint a kisangyalok.
Ördögök? Ugyan… csak egy határozott hangnem kell, és felismerik, ki az, akit tisztelni kell.
- Leülhettek – szólalok meg halkan, majd megállok a napló felett, kényelmesen kézbe veszem, és lapozgatni kezdek – Akkor kezdjük mondjuk egy kis névsorolvasással – sorra lapozgatom a papírt, jelentkezik az, akit éppen szólítok, és rá nézve igyekszem pár arcot megjegyezni névre. Amikor a megemlített fiúhoz érek, néma csend borul a teremre, csak hűlt helyét látom, így tovább lapozok.
- A fiatal úr, talán nem hajlandó bejönni az órámra – dünnyögöm orrom alatt, és tovább haladok.
Amikor végzetem velük, hátat fordítok nekik és elkezdem a nevem felírni a táblára.
- A nevem, Craig Norman. Én fogom…
Hangomat félbeszakítja a felszakadó ajtó hangja, és mögötte egy „ismerős” arc bukkan fel. Ni csak… csak nem a flúgos kiskacsa?
- Na jó, akkor ezt most kezdjük előröl. Kifelé a teremből, és nézzük, hogy be tudsz e úgy jönni, mint egy normális ember – mutatok rá, mire megszeppenve kivonul. Helyes.
Várunk néma csendben, mire végre bekopog, és belép.
- Elnézést a késésért Tanár Úr. Ígérem, nem fordul elő még egyszer – hangja túlságosan is fennköltesnek tűnik számomra, s elfintorodva figyelem alakját, ahogy bezárja maga mögött az ajtót.
- Elég nagy a szád, fiatalember, ahhoz képest elég trehány vagy – vetem oda, majd letéve a krétát hozzá lépek. Gatyába rázom, megrántom gallérját, majd szorosan a nyakára húzom a nyakkendőt, hogy simán álljon rajta a nyakkendő még egy utolsó rántás az egyen kabáton, hüvelykujjam megnyalva törlöm meg arcát egy ponton, háttérben már hallom az osztály kuncogását – Látom anyuci nem tanított meg rendesen felöltözni – vállára csapok, majd szúrósan pillantok rá – ülj le a helyedre! – utasítom dörmögő hangon, és nagyokat pislog, majd végül eleget tesz kérésemnek.
- Szóval – lépek vissza a táblához és kezembe veszem a krétát, ismét befejezem nevem felfirkálását – A nevem, mint mondtam Craig Norman. Abban az örömben részesülhettek, hogy én fogom tanítani nektek a matematikát, és a fizikát is. És hogy rálátást nyerjek vajmi tudásotokra, most íratok egy kis szintfelmérő dolgozatot veletek, lapokat elő – felháborodott óbégatás a válasz, gondolom nem ezt várták az év első napjának első óráján.
- Elég! – dörrenek rájuk hangosan, és tenyereimmel az asztalra csapok, kissé előre hajolva nézek szét az elkussolt csoporton – Ideje felébredni a nyári álomból kiscsibéim, és észbe kapni, hogy az iskolában vagyok. Nem érdekel, hogy más tanár ilyenkor mit csinál, nektek az én elvárásomnak kell megfelelni. Lapokat elő! – halkulok el a mondat végére, és síri csendben már csak a kapok tépődését és sercegését hallom, előkapnak ceruzákat, tollakat, amit csak kell. nagyon helyes.
A három kérdést elkezdem felírni a táblára, szemüvegem tükröződéséből mindent látok, így egy gyanús mozzanatot is. Hangom töri meg a kréta koppanását.
- Hírhedt kis osztály vagytok ám… - mondom halkan, sunyin hátrapillantva a vállam felett – de figyelmeztetlek titeket, hogy velem, nem érdemes ujjat húzni…
Ahogy kilépek a kis fakunyhó ajtaján, talpam alatt érzem a forró homokot. Kellemes, csiklandozó bizsergés fut végig testemen, ahogy a homokszemcsék lábujjaim közé férkőznek, s mélyet szippantok a nyári levegőből. Érzem, ahogy a tenger sós illata betölti orrlyukaimat, s mámoros zamata szinte elkábít. Elindulok a pálmafák között, s ahogy egyre kijjebb érek, már hallom, ahogy a tenger végtelen hullámai, hosszú útjuk után hangos csobbanással csapódnak a parthoz, hogy aztán örök megsemmisülés legyen a sorsuk. Mikor kilépek a fák közül, megállok, s hosszasan csodálom a tenger végtelenségét. Az egész vízréteg mintha csillogna, ahogy a horizonton felkelő Nap fénye játszik a habokon. Lehunyom szemeimet, s magamba szívom a meleget, majd végignézek a parton. Közel s távol senkit nem látok, senki nem zavarja nyugalmamat. Csak én vagyok, és a szörfdeszkám. Ennél tökéletesebb nem is lehetne, senki nem zavarja a nyugalmamat, senki előtt nem kell megfelelni, senki nem nézi, mit csinálok. Ahogy besétálok a térdig érő vízbe, érzem, ahogy felforrósodott testemet lehűtik a hideg hullámok, melyek néha egészen a mellkasomig felcsapnak, mintha minden céljuk az lenne, hogy engem is magukkal vigyenek a pusztulásba. De én nem hagyom magam, erősebb vagyok náluk. Minden porcikámat átjárja az izgalom, s épp kisétálni készülök a deszkámért, mikor… mikor hirtelen sziréna hangját hallom. Mit keres az én álomszigetemen egy sziréna? A fejem szinte belefájdul a hangba, kizökkenve a kábulatból, melybe a környezet gyönyörűségének hatására kerültem. Mérgesen keresem a hang forrását, mikor…
…Mikor kinyitom szemeimet, s újra otthon, saját szobámban találom magamat. Dühösen nyúlok az ébresztőóra felé, mely még mindig hangos pittyegéssel jelzi, hogy a nyár véget ért, s újra hozzá kell szoknom az iskolához, és a reggeli keléshez. Mérgesen ragadom meg a szerkezetet, s pár másodperc múlva, egy hangos csattanást követően már daraboknak fekszik a padlón. Felülök, s hajamba túrva ásítok egy nagyot, majd a széttört vekkerre nézek, s elmosolyodom. Általában a telefonom csörgésére kelek, de úgy látszik, anya már ismer ennyire. A nyár utáni első héten, szokása este besurranni, s a telefonomat kicserélni egy ócska ébresztőórára. Kikászálódom az ágyból, s lassú léptekkel sétálok az ablak felé, kikerülve a roncsot. Fáradtan tépem fel a függönyt, majd egyből elfordulok, ahogy a hajnali napfény sötétséghez szokott szemeimet hunyorgásra kényszerítve tölti be a szobát.
Kezeimmel próbálom kidörzsölni az álmot szemeimből, de még mindig érzem arcomon a sós tengeri szelet, érzem lábujjaim között a forró homokot, hallom a hullámokat, látom a csillogást. Nem akarok iskolába menni.
Lassan, kómásan lépek be a fürdőszobába, s a szokásos reggeli készülődés lépéseinek végeztével, mintha kicseréltek volna. Halkan megyek a konyhába, hiszen családom többi tagja még alszik, nekik csak később kell kelniük, bár csodálom, hogy nem ébredtek fel a hangzavarra, amit csináltam.
Fél óra múlva már az iskola felé lépkedek ünnepi egyenruhámban, fülemben bömbölő zenével. Megpillantom a sulink óriási épületét, s ismerős izgalom veszi át a fáradtság helyét. Hát igen… az első pár hét még egész jó a suliban. Meg lehet beszélni a nyári élményeket, ráadásul olyankor még a tanárok sem veszik komolyan. Ahogy belépek a kapun itt-ott egyre több ismerős arcot látok, mindenki társaival nevet, szórakozik, áradozik az élményeiről. Úgy elmerülök gondolataimban, hogy észre sem veszem, hogy mp3-amból még mindig üvölt a zene, s meglepődöm, mikor valaki a vállamnál fogva megállít. Hátranézek, s a következő pillanatban elmosolyodva tépem ki füleimből a fülhallgatót.
-Szia Hiroto! – Hangom lelkes, s örülök a rég nem látott barátnak. Végigmérem, s örömmel veszem tudomásul, hogy egy cseppet sem változott. Öltözéke makulátlan, a nyakkendője tökéletesen szabályosan áll, kivasalt nadrágja pont olyan hosszú, hogy épp ne érintse a földet, s haja rendezetten keretezi arcát.
Kicsit meglepődöm, mikor magához szorít, s hajamat összeborzolva üdvözöl.
-Haru-chan! Az égvilágon semmit nem változtál… Még mindig azt próbálod elérni, hogy minél jobban kihúzd a gyufát a tanároknál?
Elneveti magát ahogy végignéz öltözékemen, s megértem miatta. Nadrágom letaposott vége jelzi, hogy nem ártott volna felhajtani, mielőtt felveszem, nyakkendőm félig kioldódva lóg mellkasom előtt, s felül begombolatlan ingem szabadon hagyja az egész nyakamat. Megjátszott sértődöttséggel lököm el magamtól, de ajkaim sarkában mosoly bujkál.
-Meleg van! Nem tudom, hogy bírod begombolni az inged… komolyan ez az egyenruha egy kínzás. Ezzel akarják elérni, hogy még véletlenül se szeressük a sulit… Nem mintha amúgy fennállna a veszély…
Miközben beszélünk, elindulunk együtt a terem felé, s ahogy a lépcsőn megyünk, hátranézve egy vöröses-szőkés hajú férfit pillantok meg. Vajon egy új tanár? Eddig még sosem láttam… Vagy csak elkerülte a figyelmemet. Vajon hallotta, amit mondtam?... Nem mintha számítana, úgysem tanít, azt sem tudja, ki vagyok.
Újra előre nézek, gondolataimba merülve sétálok Hiroto mellett, s mintha mondana valamit, de szavai csak háttérzajnak tűnnek, mintha egy másik univerzumból beszélne hozzám.
-Haru! Figyelsz rám? – A nevem hallatára kizökkenek a saját, külön világomból, s fejemet megrázva szemeimet Hirotora szegezem. – Jó akkor megismétlem. Képzeld lesz három új tanárunk. Elég vicces sztori. A fizika és a matek tanárunk összeházasodtak, és elköltöztek. Gondoltad volna? Hát én nem. És elvileg új töri tanárt is kapunk.
- Basszus ezt nem hiszem el… pedig a matek tanárt pont sikerült megnevelni, hogy békén hagyjon, erre elmegy… Remek… most kezdhetjük elölről az idomítást.
Akármennyire nem látszik rajtam, mindig is jó tanuló voltam. Hirotoval mi ketten vagyunk az osztály éltanulói, bár ezt nemigen szeretem hangoztatni. Árt a jóhíremnek.
Mikor beérünk a terembe, már mindenki a helyén ül, s nekünk csak a hátsó pad marad szabadon. Szemforgatva leülök az ablak melletti helyre, innen legalább lehet gyönyörködni a kilátásban az unalmas órákon… azaz kb. mindegyiken. Az osztályfőnök közli a szokásos tudnivalókat, ő is bejelenti az új tanárok érkezését.
Épp a padon fekve elaludni készülök, mikor egy papírcetli ütközik fejemnek, kizökkentve a félálomból. Lassan bontom ki, és elolvasom a rajta lévő írást:
Verseny, hogy ki készíti ki előbb az új tanárokat?
Keiko
Elvigyorodom, a lányra nézek, majd előveszem a tollam s egy gyors választ firkantok a cetlire:
Miért ajánlasz olyan versenyt, amiben nem győzhetsz?
~’~,~’~,~’~
Következő nap reggel kapkodva zárom kulcsra a bejárati ajtót, majd futásnak eredek. Lihegve állok meg a buszmegállóban, s lábammal türelmetlenül dobolok a forró betonon. Előszedem az órarendemet, s vetek rá egy gyors pillantást… Remek, matekkal kezdünk. Jó benyomás lesz elkésni az első óráról.
15 perc múlva már a suli folyosóján rohanok, gyors mozdulattal tépem fel a termünk ajtaját, s szinte beesek a néma szobába. Minden tekintet rám szegeződik, a táblánál egy szőkés-vöröses hajú, magas, szemüveges férfi áll… igen, őt láttam tegnap… ő lenne az új tanár? Basszus, vajon hallotta, amiket akkor mondtam?
Némán, megvető pillantással néz rám, mintha minden mozdulatából áradna a gőg. A gyerekek többsége alig tudja visszatartani a nevetést, s az én arcomon ülő mosoly is inkább szemtelen, mint bűnbánó.
- Najó, akkor ezt most kezdjük elölről. – Hangja mély, szinte simogatja füleimet, s értetlen arckifejezésem láttán hozzáteszi: - Kifelé a teremből, és nézzük, hogy be tudsz e úgy jönni, mint egy normális ember.
Szemeim tágra nyílnak, hirtelen nem tudom, mit mondhatnék. Hátat fordítok, s szó nélkül kimegyek a teremből, magam után becsukva az ajtót. Nyelek egyet, nem tudom miért, de szívem majd kiugrik a helyéről, pedig ha valaki, hát akkor én hozzászoktam a tanárok hülyeségeihez. Várok egy fél percet, majd halk kopogás után, lassan, óvatosan nyitom ki a terem ajtaját, s az ez idő alatt összegyűjtött bátorságomból merítve szemtelen, ironikus hangon szólalok meg:
- Elnézést a késésért Tanár Úr. Ígérem, nem fordul elő még egyszer.
Szerkesztve Silvery által @ 2010. 04. 18. 17:17:06
