A kérdésemre értetlen arckifejezést kapok válaszul, s én kíváncsian fürkészem Craig tekintetét. Lassan végigmér szemeivel, majd hangos nevetésben tör ki, s most az én arcomra ülnek ki az értetlenség jelei.

- Mi olyan vicces? – hangom felháborodott, durcás… így csináljon neki az ember kávét… én csak kedves akartam lenne, erre kinevet.

- Most õszintén… gondolj bele… szerinted nem vicces? – átgondolom ez elmúlt hét történéseit, s olyan hihetetlennek tûnik az egész. Tegnap szívbõl gyûlöltem, és azon gondolkodtam, hogy miként szúrhatnék ki vele… ma pedig… de egyáltalán gyûlöltem valaha igazán? Lesütöm tekintetemet, s halovány mosollyal, alig hallhatóan válaszolok neki:

- De…

- Kérek – válaszolja halovány mosollyal, majd felül az ágyon, kiveszi az egyik bögrét a kezembõl, és belekortyol. Közben óvatosan leülök az ágy szélére, ügyelve rá, hogy kellõ távolságba maradjak tõle, nem akarom, hogy a végén közeledésnek vegye a mozdulatot.

- Jól áll neked az ingem… - dörmögi halkan, s szívem kihagy egy ütemet a bók hallatán. Nyugi Haru! Ne dõlj be neki! Csak teszi a szépet!

Agyam hiába tiltakozik, szívem már rég nem követi az utasításait, érzem, ahogy arcom kipirul, s hogy ezt elrejtsem, elfordulva kortyolok egy nagyot a kávéból.

- Direkt akarsz zavarba hozni?

- Naná! – válaszolja gondolkodás nélkül, s szemem sarkából látom, ahogy leteszi bögréjét az éjjeli szekrényre. Pulzusom kétszeresére nõ, szinte biztos vagyok a következõ lépésében, s igaz még hozzám se ért, térdeim már remegni kezdenek. Ez nem normális… mit csinált a testemmel? Miért reagálok minden mozdulatára így? És miért… miért érzem úgy, hogy szeretném, hogy ezt csinálja?

Nyakamnál fogva karol át, s testemen végigfut a hideg, mintha csak erre vágyott volna minden porcikám. Egész testem remegni kezd érintésétõl, s saját reakcióm ellen küzdve kérdezek vissza.

- Mi-mit csinálsz? – hangom vékony, szinte dadogva ejtem ki a szavakat.

- Ugye tudod, hogy az éjjel cserben hagytál… ez nem szép dolog – szavai újra felkavarják gondolataimat, visszacsalogatva a bûntudatot, amit reggel nagy nehezen sikerült eltemetni magamban.

- Ne-nem igaz… én csak… - kezdek habogva mentegetõzni, de õ belém fojtja a szót.

- Elaludtál… - arcom teljesen elvörösödik, óriási gombócot érzek torkomban, már majdnem bocsánatkérésre nyitnám ajkaimat, átölelném, és könyörögnék, hogy ne haragudjon rám, de idõben megállítom magam. Összeszorítom fogaimat, s folytatom a mentegetõzést.

- Kihasználtad, hogy kicsit részeg vagyok…

- Ó, dehogy… nagyon is józan voltál, és nem tiltakoztál valami hevesen… múltkor kicsit aktívabb voltál. – beszéd közben kezét ingem alá csúsztatva kezdi simogatni hasamat, testem emlékszik érintésére, s rögtön reagál minden mozdulatra. Akármennyire küzdök ellene, minden végtagom beleremeg, ahogy ujjai finoman vándorolnak bõrömön.

- Épp ezért mondom – testem már rég megadta magát Neki, már csak szám tiltakozik, de a kiejtett szavak kéjes sóhajokba fulladnak. Fejem magától oldalra billen, több helyet adva neki, s ahogy nyakamba harap, egész testemet édes borzongás járja át.

- Akkor ezek szerint azért aludtál el, mert az elélvezéstõl kimerültél… jól gondolom? – leheli fülembe a szavakat, s én elvörösödve, szemeimet összeszorítva nyögöm ki a választ.

- Perverz.

- Csak azért, mert szókimondó vagyok? Orgazmus… gyönyör… vágy… erekció – arcát nem látom, de hangján hallatszik, hogy mosolyog, s számat elfojtott nyögés hagyja el, ahogy végigsimítja ágaskodó farkamat.

- Hahgyd… abba… - utolsó csepp energiámmal próbálok ellenkezni, természetesen sikertelenül.

- Nem vagy elég meggyõzõ… Haru… - Ahogy közelebb hajol, érzem nyakamon leheletét, majd mikor nevemet a fülembe dörmögi, egész testem beleremeg. Honnan tudja, hogy erre vagyok a legérzékenyebb? Mintha nyitott könyvként olvasna bennem, minden gyenge pontomat ismerve kényezteti testemet, s én képtelen vagyok ellenállni Neki. Ujjaimmal kezébe markolva teszek még egy hasztalan kísérletet.

- Craig… engedj el – szavaimat meg sem hallva, egy könnyed mozdulattal húz ölébe, s szívem zakatolni kezd, ahogy megérzem fenekemhez simulni merevségét. Vegyes érzelmekkel nyögök fel, rettegek a gondolattól, hogy Azt belém fogja tenni,  mégis különös vágyódást érzek.

- Most óvatos leszek, és addig nem hagyom, hogy elélvezz, míg én sem fogok. – Kuncogva súgja fülembe a szavakat, s bennem egyszerre áramlik szét a szégyen és a vágy.

- Eressz el... e… - szavaim elakadnak, nyögésbe fulladva hagyják el ajkaimat, s a levegõt egyre szaporábban véve ejtem fejemet vállára.

- Tudtam, hogy egy kis kéjenc vagy, de nem hittem, hogy ennyire. – mosolyogva dörmögi fülembe a szavakat, de jelentésük már nem igazán jut el tudatomig. Farkamat kényeztetõ kezével mintha egyre gyorsítana a tempón, s én érzem, hogy mindjárt elmegyek, mikor egy hirtelen mozdulattal ellök magától, és én fejjel a párnába zuhanva esek az ágyra, kizökkenve a kábulatból. Lihegésem nem lassul, s lassan próbálom kezemmel kinyomni magam, de minden erõ elhagyta végtagjaimat.

Fenekembe markolva hajol közelebb, s messzirõl hallgatom hangja dörmögését:

- Tudtam, hogy szûz vagy… - alig fogom fel szavait, s csak akkor térek magamhoz, mikor nyelvével végigsimítja ánuszomat. Számat elfojtott sóhajtás hagyja el, majd szinte nyögve a szavakat próbálok tiltakozni.

- Ne! Ott ne! Mit csinálsz? – nem válaszol, mintha nem is hallaná szavaimat, szótlanul folytatja, s én ismét teljesen elveszítem az önkontrollt. Homlokomat a párnába mélyesztve támaszkodom, s hangosan lihegve kapaszkodom a párnába, csillapítani próbálva testem remegését.

Lassan a hátamra fordít, s testemet csókokkal elhalmozva mászik fölém.

- Jól áll neked a piros- mondja viccelõdve, s én fejemet oldalra fordítva próbálom eltakarni elõle vörös arcomat. A gyengéd puszi után következõ lassú, szenvedélyes csók elfeledteti velem minden félelmemet, s csak kéjes sóvárgás marad szívemben. Ujjait ismét lábaim közé csúsztatva kezdi el masszírozni fenekem nyílását, s testem megfeszül, érintésére halk sikkantás hagyja el ajkaimat.

- Mondd ki a nevem… - duruzsolja nyakamba, s újra remegni kezdek.

- Nehm.. – ellenkezem makacsul utolsó csepp energiámmal, s kezemet nyaka köré fonva húzom magamhoz: testem õszintébb, mint szám.

- Mondd ki – súgja ismét, immáron vállamba harapva, s ekkor már tudom, hogy végleg elvesztem. Ilyet még sosem éreztem, egyszerûen nem tudok Neki ellenállni. Lassan válaszra nyitom számat, mikor ujját becsusszantja az eddig masszírozott nyíláson, s belõlem hangosabban tör ki a válasz, mint terveztem.

- Craaaaiiig.

- Ez az… - válaszol elégedetten, s újabb hangos nyögések hagyják el ajkaimat, ahogy mozgatni kezdi ujját. Egész testem beleremeg az élvezetbe, sosem gondoltam volna, hogy ilyen jó érzés lehet hátulról… Ahogy körkörösen mozgatja ujját bennem, hangos lihegéssel reszketek kezei között az élvezettõl, majd ahogy lassan kihúzza, különös ürességet érzek.

Egy apró csókot lehel ajkaimra, majd az éjjeli szekrényhez nyúlva vesz elõ egy furcsa tégelyt.

- Az mi?- kérdezem, s még magam is meglepõdöm, hogy hangom nem csuklik el. Lihegésem lelassul, egy kicsit pihenhetek a rövid szünetnek köszönhetõen.

- Síkosító – válaszolja természetes hangon, s szemeim tágra nyílnak a csodálkozástól. Szívem újra dübörögni kezd, s most jut el igazán tudatomig, hogy mi fog történni. Minden energiámat összeszedve kezemmel kinyomom magam, s felülök, kihasználva, hogy kezei foglaltak, így nem tud lefogni. Lábaimat összeszorítva kezdek el hebegni.

- Craig.. én.. nem… nem.. nem vagyok kész erre. – Miután jobb kezére önt egy adagot a folyékony krémbõl, egy hosszú csókkal hallgattat el, s visszanyom a párnára, majd a fülembe suttog.

- Milyen virgonc lettél hirtelen. – nyakamba csókol, majd dörmögve folytatja: - nem félj, nem fog fájni.

Bal kezével újra rámarkol finoman merevségemre, ügyelve, hogy ne izgassa eléggé ahhoz, hogy elélvezzek, de újra visszaejtsen a kábult állapotba. Összeszorított lábaim automatikusan elernyednek, s õ könnyedén szétnyitja õket, szabad utat teremtve magának. Lassan hajol ismét fülemhez, és halkan belesuttog:

- Jó fiú. – Hallom, hogy mosolyog, s egy puszi kíséretében csúsztatja ismét ánuszomba síkosítós ujját. – Látod, milyen könnyen engeded be immár két ujjamat? – duruzsolja fülembe, s én meglepõdve vörösödöm el.

Lábaim maguktól egyre szélesebbre nyílnak, s én megfeszült testtel, ujjai mozgásának gyorsaságával egy ütemben kapkodom a levegõt.

- Haru… Lazítsd el magad. Így csak fájdalmasabb lesz. – súgja fülembe, de akármennyire próbálkozom, a lazítás nem olyan könnyû, mint amilyennek látszik. – Három ujj. – hallom suttogását, s hangos nyögés kíséretében fogadja be testem a következõ behatolót. Lassan mozgatja ujjait, s testem remegését minden mozdulat fokozza.

Fölém hajol, s egy hosszú csók közben, lassan kihúzza kezét lábaim közül. Csalódott nyögés hagyja el számat, ismét ürességet érzek ujjai helyén, s õ halkan felkuncogva dörmög a fülembe:

- Ne aggódj, mindjárt kapsz valami mást. – érzem, ahogy arcom kivörösödik, s egy pillanatra mentegetõzve kezdek habogni.

- Én.. nem.. nem azért.. – egy könnyed csókkal hallgattat el, majd gyengéden megfogja kezemet, egy puszit lehel rá, majd fölém mászva, merevedésére vezeti ujjaimat…Olyan forró… Szemeim tágra nyílnak, s õ újra a fülembe dörmög. – Érzed? Ennyire kívánlak. – Szabad kezemet szám elé kapva próbálom elrejteni elvörösödött arcomat, s ahogy végighúzom ujjaimat férfiasságán, hallom felmordulását, s furcsa öröm járja át testemet, hogy ezt én váltom ki belõle.

Belemarkol fenekembe, s az ágyról felemelve húzza közelebb magához. Érzem, ahogy farka hozzám simul, s hallom dörmögését a fülemben. – Készen vagy? – szívem majd kiugrik a helyérõl, s Õ a választ meg sem várva hatol be testembe egy finom, mégis határozott lökéssel. Halk nyögés hagyja el ajkaimat, s mély levegõt véve szorítom össze fogaimat. A fájdalmat elnyomja az élvezet, a szégyent elnyomja a gyönyör, s én szenvedélyesen kapaszkodom vállaiba, ahogy lassan mozgatni kezdi bennem farkát. Lábaim maguktól háta köré fonódva húzzák közelebb testemhez, s remegésem egyre csak fokozódik. Testemet különös elégedettség járja át, ahányszor hallom felmordulni, s nyögéseim egyre szaporábbak… kezdem érteni mire gondolt, mikor azt mondta, hogy hallani akarja a hangomat. Szenvedélyesen húzom végig hátán ujjaimat, melyek halovány piros csíkokat hagynak maguk után fehér bõrén.

-Nem is tudtam, hogy ilyen vadmacska vagy – duruzsolja fülembe a szokásosnál is mélyebb hangon, majd egy hirtelen rántással húz fel, s anélkül, hogy szétszakadnánk, az ölébe ültetve, hátamat végigsimítva húz magához. Hangosan felnyögök a hirtelen mozdulattól, s mikor Craig a fenekembe markolva segít az ütemes fel-le mozgásban, elhaló sóhajok hagyják el ajkaimat.

-Ebben a pózban még mélyebbre hatol, nem igaz? – suttog fülembe, s ahogy kezével a hátamat cirógatja, egész testem bizseregni kezd. Szemeimet lehunyva, érzem, ahogy egy forró könnycsepp gurul végig arcomon az élvezettõl, s tudom, hogy nem bírom sokáig… mindjárt elmegyek. Craig vállára hajolva bújok a nyakához, s elhaló, akadozó hangon szólalok meg.

-Crahiigh.. én.. nehm bírom tovább.

Kezemet szorosan markolva húz maga után, és szigorú, már-már szemrehányó pillantást vet mind rám, mind a fiúra, akivel beszélgettem… hogy is hívták? Pedig az elõbb még tudtam.

- Velem jössz! – szólal meg ellentmondást nem tûrõ hangon, s én hiába próbálnék ellenkezni, tudom, hogy esélyem se lenne. Sokkal erõsebb nálam.

Csak a zene elhalkulásából jövök rá, hogy kiértünk a folyosóra, a következõ pillanatba egy erõs lökéssel taszít falhoz, s kezét fejem mellé támasztva zárja el a menekülési útvonalakat. Ahogy lábát combjaim közé csúsztatja, görcsbe rándul a gyomrom, s én felkapom tekintetemet.

- Szállj le rólam! – sziszegek tehetetlen dühhel, s szikrázó szemekkel nézek tekintetébe.

- Te mondtad. Itt nem vagyok a tanárod, ezért én sem fogok tanárként viselkedni. – Persze, jó vicc… ha most jön a normális tanár szereppel, akkor kiröhögöm a belem. Nyersen válaszolok neki:

- Nem mintha amúgy is úgy viselkedne. – Választ várva emelem újra arcára tekintetemet, de a válasz nem jön. Szinte fel sem fogom, mi történik, a következõ pillanatban ajkaink egymáshoz feszülnek, s egy pillanatra ellenkezni is elfelejtek a szenvedély hevében, majd nyöszörögve próbálom eltolni magamtól, nem sok sikerrel. Érzem, ahogy nyelvét vadul kényszeríti ajkaim közé, s az egész testem megfeszülve adja át magát az érintésének. Ahogy ajkaink elszakadnak egymástól, levegõért kapdosva lihegek, s szemeimet lehunyva próbálok kijózanodni. Sosem így képzeltem az elsõ csókomat, s különös csalódottságot érzek, mégsem tudok haragudni Rá.

- Mondd csak hány éves is vagy? Hányszor jártál már ilyen helyen?

- Ahhoz semmi köze! – Újra felém hajol, s én érzem, hogy arcom szinte lángra gyúl közelségétõl. Ajkait gúnyos vigyorra húzza, amit már megszoktam tõle, most mégis valahogy jobban szíven üt, mint eddig.

- Tehát elõször… Tudtad, hogy a kis traccs partnered elmúlt 18 is? Õ már járhat ilyen helyekre, ihat alkoholt. Téged csak a szép pofid miatt engedtek be. – Rá szegezem tekintetemet, s ha agyam nem lenne ilyen tompa, valószínûleg már rég egy velõs visszaszólás hagyta volna el számat. Kezével végigsimítja arcomat, s érintésére gyomrom bukfencezni kezd, szívem majd kiugrik a helyérõl. A saját testem reakciójától felidegesedve csapom el a kezét, majd lesütöm szemeimet. - Dühös vagy? Megértem… De gondolj bele… szerinted mi történt volna a kis beszélgetésetek után Kohakuval? – Ja tényleg… Kohaku… ez volt a neve. De Norman honnan tudja? És fõleg, hogy képzeli azt, hogy van joga megmondani, hogy mi történt volna utána? Mintha nem is lenne beleszólásom.

-Honnan ismeri? – kérdezem éles, felháborodott hangon, s ledöbbenek a nyers válasz hallatán.

-Az az én dolgom, ahogy a tiéd is, hogy ne járj ilyen helyekre… mert a végén megjárod, és annyi a szûz kis seggednek.

-Mirõl beszél? – kérdezek vissza, pedig tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy mire célzott.

-Ne magázz iskolán kívül… zavar. – egy pillanatra meglepõdöm, észre sem vettem, hogy visszaálltam magázásra. Összeszedem gondolataimat, majd megismétlem helyesen a kérdést:

-Mirõl beszélsz?

-Ebbõl is látszik, hogy még soha nem jártál ilyen helyeken. Azt hitted, hogy csak flörtölgetnek itt az emberek? Tévedsz… Ha egyszer leálltál valakivel, holnap reggelig nem jutsz haza – hitetlenkedve nézek rá, s szemforgatással jelzem, hogy nem értek egyet, mire õ résnyire kinyitja a WC ajtót, s suttogni kezd. – Hallgasd csak. – Az én fülemet is megütik az erotikus nyögések, s kétség nem fér hozzá, hogy két férfitõl származnak. Eláll a lélegzetem, érzem, hogy akaratom ellenére, arcom kivörösödik, tenyerem izzadni kezd, s szemeim tágra nyílnak… hogy lehet ilyet csinálni egy nyilvános helyen??? Látom, hogy reakcióm elégedettséget vált ki belõle, ezért gyorsan próbálom elrejteni felháborodásomat, s nem figyelek a félreérthetetlen hangokra.

- Érted már? Bogárkám… Inkább örülnöd kéne, hogy rád találtalak – szívem vadul zihálni kezd, s kezeimet a mellkasára téve próbálom távolabb tolni magamtól, miközben fejemet elfordítom, hogy ne lássa elvörösödött arcomat… Ha tudná, hogy legbelül mennyire örülök… Nem! Ilyenre még gondolnom sem szabad!

- Tudok vigyázni magamra, nincs szükségem dajkára… hazamegyek, engedj el! – Kezeimet lefogva hajol közelebb, s ahogy fülembe dörmög, minden ellenállásom tovaszáll.

- Ó igen? Nekem is ellent tudsz állni? – távolabb hajol, s érzem, ahogy az igézõ, tengerkék szempár rabul ejt. Mindig ilyen gyönyörûek voltak azok a szemek? Lehelete simogatja arcomat, s mikor a nyakamhoz hajol már nem ellenkezem. Halk sóhajok hagyják el ajkaimat, s ahogy megszívja nyakamat, érzem, hogy nadrágom egyre szûkebbnek tûnik.

- Tanár Úr – sóhajtom elhaló hangon, mire õ ismét szemeimbe néz, majd közelebb hajolva dörmögi fülembe:

- Már megbeszéltük, hogy itt nem vagyok a tanárod. – Közelebb hajol, s egy gyengéd csókot lehel lágyan homlokomra, majd lefelé haladva elér ajkaimig, s folytatja – Tudod a nevemet, nem igaz, Haru? – Újra fülemhez hajol, s közvetlenül bele suttogva mondja ki nevemet, mely hatására minden szõrszálam égnek áll, s egész testem bizseregni kezd.

Szemeimet lehunyva adom meg magam végleg az élvezetnek, s halkan, elfúló hangon sóhajtom nevét: - Craig.

A következõ pillanatban távolabb hajol, s óvatosan kézen fogva kezd a kijárat felé vezetni.

-Gyere, menjünk innen.

’~,~’~,~’

Ahogy belépünk az ajtón, még mindig kábult állapotban vagyok, fogalmam sincs, hogy hol vagyunk, és hogy jutottunk ide. Craiget követve lépek be a folyosóról nyíló elsõ szobába, s egybõl a szemembe tûnik a széles franciaágy. Érzem, ahogy újra elpirulok, s egy pillanatra menekülési utat keresve pillantok körbe, de ezt a gondolatot rögtön el is felejtem, ahogy magához ránt, s szenvedélyes csókok kíséretében fektet le az ágyra. Egyik kezemmel ösztönösen hajába túrok, másikkal vállát végigsimítva húzom magamhoz. Mikor vette le a pólóját?

-Hehe, milyen engedelmes lettél hirtelen. Mi történt? – dörmögi a fülembe, én teljesen elvörösödöm a szégyentõl, s épp újra ellenkezni készülnék, de egy hosszú, mély csókkal belém fojtja a szót, majd folytatja: - Gyönyörû vagy.

Csak akkor veszem észre, hogy már rajtam sincs póló, mikor mellkasomat cirógatva szívja meg egyik mellbimbómat, s ajkaimra harapva sem sikerült visszafojtanom nyögéseimet.

Újra fülemhez hajol, s suttogni kezd, miközben kicsatolja övemet:

-Nem fogd vissza magad. Hallani akarom az édes kis hangocskádat. – szívem zihálni kezd, s tudom, hogy ha eddig nem voltam teljesen vörös, akkor most már biztos olyan a fejem, mint egy óriási paradicsom.

-Perverz – nyöszörgöm, elhatározva, hogy csak azért sem fogok hangokat kiadni… Kár, hogy elhatározni könnyebb, mint betartani… Látom, hogy elmosolyodik, és valami oknál fogva most nem zavar a mosolya… bárcsak mindig így mosolyogna rám.

Testem megfeszül, mikor alsónadrágomat lehúzva kiszabadítja merevségemet, s ahogy dörzsölni kezdi, ujjaimmal a takaróba markolva próbálom csillapítani remegésemet.

-Cra-hii-ghh – sóhajtom halkan, s Õ egyik kezével felhúzza lábam, s végigsimítja fenekemet, miközben másik kezével fokozatosan gyorsít a tempón.

-Neh… Elégh.. – nyöszörgöm, gerincem megfeszül, fejemet a matracnak nyomom, mellkasom felemelkedik, s hangosan nyögés kíséretében élvezek el.

Testem újra ellazul, s én kábán lihegve kapkodom a levegõt. Minden porcikámat különös elégedettség járja át, rám tör a fáradtság, s valahogy olyan kimerültnek érzem magam.

Szívem újra hangosan kezd zakatolni, ahogy Craig fölém mászik. Vadul csókol meg, s ahogy teste hozzám simul, érzem merevségét. A következõ pillanatban már nyakamat csókolja, s én fejemet az ágyon nyugtatva adom át magamat a leküzdhetetlen kimerültségnek. A csókok egyre távolibbnak tûnnek, mígnem mély álomba taszít az alkohol.

’~,~’~,~’

Milyen jó érzés. Hol vagyok? Nem tudom, de örökké szeretnék itt maradni. Melyik plüssállatomat jó ennyire ölelni? … olyan jó meleg… várjunk csak… egy plüssállat miért meleg? És miért nem puhább és szõrösebb?

Szemeim felpattannak, s én Craig karjai közt találom magam. Megnyikkanni sem merek, nem akarom felébreszteni. Óvatosan bújok ki az erõs, ölelõ karokból, s máris hidegebbnek érzem a levegõt… nem bújhatok vissza? Nem! Erre ne is gondolj! Ránézek a békés, nyugodt arcra, s különös melegség járja át a testemet. Végigsimítom arcát, s finom puszit lehelek ajkaira. Mikor alszik nem is olyan ijesztõ.

Kipattanok az ágyból, s látom, hogy egy pár számmal nagyobb ing van rajtam, mint a saját méretem. Feltehetõen az Övé. Kisétálok a szobából, konyha után kutatva, s mélyen beszívom az ing illatát. Az Õ illata… Ahogy felidézem az éjszaka történéseit, érzem, hogy ismét elvörösödöm… hihetetlen, hogy mindazt mondtam, amit mondtam, és mindazt tettem, amit tettem… ráadásul elaludtam a közepénél… Elkezdem csapkodni a fejemet, hogy kiverjem belõle a gondolatot, nem sok sikerrel… csak én mentem el… Nyugi Haru… nyugi… alapból Õ kényszerített az egészre… én pedig részeg voltam.

Mire megtalálom a konyhát, már sikerül lecsillapítani kavargó gondolataimat, s innentõl már nem nehéz eligazodni. Mint minden normális lakásban, a kávéfõzõ itt is látható helyen van, s pár perc múlva már két bögrébe töltöm a gõzölgõ folyadékot.

Lassú léptekkel sétálok vissza a szobába, s ahogy bekukkantok, látom, hogy mintha pont ébredezni kezdene. Odasétálok, lerakom a bögréket az ágy melletti éjjeli szekrényre, és halkan szólalok meg:

-Craig… csináltam kávét. Kérsz?

Gyûlölködõ tekintettel nézek rá, s alig várom, hogy leléphessek végre, mikor ujjai gyengéden állam alá szökve emelik fel arcomat, szemkontaktus létesítésére kényszerítve engem. Szemeim tágra nyílnak a meglepettségtõl, érzem, ahogy tenyerem izzadni kezd, s a vér pár röpke másodperc alatt az arcomba szökik. Látszik rajta, hogy élvezi a pillanatot, kegyetlen vigyorral hajol közelebb arcomhoz, s én megint kezdem elveszíteni az irányítást testem felett. Kezem remegni kezd, s szinte észre sem veszem, ahogy a köteg papír kicsúszik ujjaim közül. Legszívesebben lesütném szemeimet, de tekintetével mintha fogva tartaná az enyémet.

Arcunk már veszélyesen közel van egymáshoz, mikor halk, dörmögõ hangon, szinte már suttogva szólal meg, s beleborzong testem, ahogy érzem leheletét lecsapódni ajkaimon.

- Nyugi… nincs itt senki. – ahogy oldalra fordítja fejem körbenézek a tanáriban, s érzem, ahogy elsápadok a látványtól. Üres. Egy szál lélek sincs a szobában rajtunk kívül.

Nem! Nem hagyhatom, hogy egy szadista, seggfej tanártól így kikészüljek… Mi lesz így a hírnevemmel? Megdolgoztam érte, és nem hagyom, hogy egy jöttment szemétláda romokba döntse, még akkor sem, ha a testem behódol neki.

Egy határozott mozdulattal lököm el kezét államról, s õ nem ellenkezik. Nyilván tisztában van vele, hogy csak idõ kérdése, hogy valaki betoppanjon, és az kellemetlenebb lenne neki, mint nekem.

Gyorsan felkapom a lapokat a földrõl, majd sebes léptekkel rohanok ki a tanáriból, fél füllel még hallva a nevetését.

Mikor kiérek az üres folyosókra, lelassítok, majd megállok, s mérgesen rúgok egy nagyot az egyik szekrénybe, mire annak ajtaja hangos csattanással remeg bele a rúgásba… hogy ez milyen irritáló helyzet… De ha azt hiszi, hogy nyert, akkor téved. Eddig kihasználta, hogy õ tanár, én pedig diák vagyok, és valamennyire engedelmeskednem kell neki, de ez nem lesz mindig így. Ha õ nem viselkedik tanárként, akkor nekem sem kötelességem úgy tekinteni rá.

Határozottságot erõltetve magamra mosolyodom el, majd mintha mi sem történt volna, teljes nyugodtságot színlelve megyek vissza az osztályterembe kiosztani a lapokat.

’~,~’~,~’

Kedd reggel álmosan lépek be a termünkbe, s hangos duruzsolás fogad. Szememet dörzsölve sétálok a padomhoz, és szinte egybõl jön a kérdés, amire számítottam:

- Haru… megírtad a matekházit? Tudod, amit a lapon kaptunk.

Mosolyogva túrok a hajamba, s már-már nevetve válaszolok a kérdezõknek:

- Olyannak ismertek, aki szokott házit írni? Nem szokásom, és ezen az sem fog változtatni, ha minden egyes nap engem hív a táblához. Amúgy kidobtam a lapot, szóval ha akartam se tudtam volna megírni… Ne aggódjatok, biztos mindjárt jön Hiroto, majd róla leírjátok.

Becsöngõ elõtt 1 perccel már mindenki nyugodtan, Hiroto házijával a füzetében ül a helyén, s várja a 45 perces kínszenvedést.

Ahogy Norman belép a terembe, az osztály szokásához híven elnémul, s én lemondóan könyökölök a padon, fejemet támasztva… Nincs mit tenni… úgy látszik mégis akad egy tanár, aki egész jó magaviseletet erõltet ki belõlünk.

-Ha minden igaz, tegnap Nanamura kiosztotta nektek a házi feladatot, amit elküldtem vele. – Nevem hallatára feleszmélek a merengésbõl, s lelkileg felkészülök, hogy mindjárt kihív a táblához, de ehelyett elkezdi a naplót pásztázni szemeivel, majd Touyára nézve szólal meg:

- Touya, gyere ki a táblához, és írd le a házi feladatot! – látom, ahogy Touya összerezzen, s én meglepetten mosolyodom el. Vagy megunta a hülyeségeimet, vagy új stratégiába kezd a bosszantásom érdekében… vagy lehet, hogy szimplán rájött, hogy engem nem vicces szivatni, mert tudom az anyagot.

Az asztalra dõlök, s szinte félálomba merülve hallom a kréta csikorgását a táblán, ahogy Touya írja fel az egyenletet. Nyilván nem lesz baja a megoldással, hiszen ott díszeleg a füzetében, amit most másolt le.

-Tedd le a füzeted! – hallom Norman hangját, s enyhe kárörvendõ mosolyra húzom a számat... Hát igen, így jár, aki másolja a házit… most mit csinálsz Touya? – Tedd le… - Felpillantok, és látom, ahogy leteszi az asztalra a füzetet, majd tanácstalanul fordul vissza a tábla felé.

-Nem tanultok ti semmibõl mi? Karó… pár hét múlva újra felelhetsz…

Unott arccal hallgatom végig a megoldást, közben a padra rajzolva próbálom elfoglalni magam valamivel. Körbenézve mindenki arcán megrökönyödést lehet felfedezni, s látom, ahogy harag gyûlik a tekintetükben… ilyenért tényleg nem kéne karót adnia…

’~,~’~,~’

A következõ napokban Normannak végleg sikerül kiérdemelnie a „legszemetebb tanár” státuszt a mindennapos karó osztogatásával, s természetesen mindig sikerül olyan diákot a táblához hívnia, akinek fogalma sincs az anyagról… Igaz, ha számításba vesszük, hogy az osztály többsége ilyen, ez nem is olyan nagy teljesítmény.

Természetesen az sem kerüli el figyelmemet, hogy leszállt rólam az utóbbi idõben, hiszen ha engem hívna a táblához, megfosztaná magát a karóadás gyönyöreitõl… lehet, hogy túl egoista vagyok? Biztos nekem is tudna olyan feladatot adni, amit nem tudok megcsinálni… Lehet, hogy egyszerûen azért nem hív ki, hogy engem fosszon meg a nyilvános szereplés örömétõl?... pedig tudja, mennyire szeretem produkálni magam… kegyetlenség... De miért érzem úgy, mintha idegesítene, hogy nem piszkál?... Nem mintha élveztem volna, ahogy kiszúrt velem… nem vagyok mazochista… most magamat gyõzködöm?

Gondolataimba merülve mosolyodom el, majd nézem, ahogy Norman kb. a tizedig egyest vési a naplóba a héten. Leül a tanári asztalhoz, és megszólal:

-Na jó… Holnap írtok egy felmérõt, természetesen ezt a jegyet már beírom a naplóba. Aki hármasnál rosszabbat ír, az jövõ héttõl korrepetálásra fog hozzám járni, ez így nem mehet tovább. – Az osztály pusmogni kezd, mindenki rettegve, felháborodottan kezd sugdolózni a körülötte lévõkkel, de én nem figyelek rájuk. Elvonja a figyelmemet a látvány, ahogy Norman az asztalnál ül, s valahogy olyan fáradtnak, nyúzottnak tûnik, s most elõször gondolok bele kicsit a helyzetébe. Belecsöppenni egy ilyen osztályba, ahol mindenkinek a célja, hogy kikészítsen, miközben neked az a dolgod, hogy valahogy a fejükbe verd az anyagot… mit ne mondjak, elég pocsék lehet… mondjuk ez nem indok arra, amit velem mûvelt, és arra sem, hogy napi rendszerességgel osztogatja a karókat.

-És ne próbálj meg ellógni Nanamura, mert aki nem jelenik meg, az automatikusan járni fog a plusz órára. – Nevem hallatára kizökkenek a gondolataimból, fejemet Norman felé kapom, s a következõ pillanatban már minden együttérzésem tovaszáll. Szemforgatva fintorgok egyet az alaptalan feltételezés hallatán, de szerencsére nagy nehezen sikerül megállítanom magamat, hogy visszaszóljak neki. Tudhatná, hogy nem azért nem jöttem be pénteken, mert a feleléstõl tartottam… Dühösen követem szememmel, ahogy kisétál a terembõl, majd a széken hátradõlve kezdem elpakolni a cuccaimat, mikor Hiroto megszólal a terem elejébõl:

-  Norman itt hagyta a szemüvegét. – felveszi az asztalról, majd folytatja. – azt hiszem, visszaviszem neki a tanáriba.

Odasétálok, és széles vigyorral veszem ki a kezébõl a szemüveget.

- Egy ilyen lehetõséget nem lehet kihagyni Hiroto. És amúgy sem érdemli meg, hogy visszavigyük neki… õ hagyta el…

Hirtelen ötlettõl vezérelve megigazítom öltözékemet, felveszem a szemüveget, majd megjátszott komolysággal fogok meg egy könyvet, és hangos csattanással vágom le a tanári asztalra, aminek hallatán az a pár ember is felém fordítja a tekintetét, akik eddig nem vették észre, hogy mi történik. A terem elcsendesedik, és én mélyített hangon szólalok meg, a lehetõ legjobban utánozva Norman stílusát.

-Mindenki a helyére. – az osztály tagja vigyorogva mennek bele a játékba, s mindenki a helyére sétál és leül, mire én folytatom. – Helyes. – kifigurázott mozdulatokkal, szigorú arckifejezéssel tolom feljebb a szemüveget az orromon, majd a felemelem az elõbb lecsapott könyvet az asztalról, mintha a napló lenne. – Najó, akkor most Keiko jön a táblához és elmondja a házit. – rövid szünetet tartok, majd mielõtt Keiko felállhatna, brutális vigyorral folytatom. – Vagy várj, ki sem kell jönnöd, úgysem tudod megcsinálni… gondoskodtam róla. Roppantul sajnálom, de ez egy egyes lesz. – az osztályon halk kuncogás fut végig, s én felbátorodva folytatom. – Akkor most elhadarom a feladat megoldását, természetesen úgy, hogy véletlenül se fogjatok fel belõle semmit. A végén még nem tudnék egyest adni, és izomlázam lenne az ötösök beírásától. A karó a kedvencem, az csak egy vonal. – az osztály nevetésben tör ki, s én egy krétát felemelve készülök valami marhaságot alkotni a táblára, mikor hallom, ahogy nyílik az ajtó.

Odafordítom tekintetemet, de már elõre érzem, kit fogok megpillantani. Szívem mintha megállna, egy pillanatra elsápadok, s ledermedve nézem, ahogy felém lépked. Az osztály többi tagja pár másodperccel késõbb pillantja meg a váratlan érkezõt, s a kacagást hirtelen síri csönd váltja fel.

Szembefordulok vele, mozdulatlanul hagyom, hogy levegye rólam szemüvegét, s pulzusom a kétszeresére nõ, mégis úgy érzem, örülök neki. A normális ember most összecsinálná magát, én mégis úgy érzem, mintha ezt vártam volna, mintha reméltem volna, hogy betoppan… Talán azért, mert az utóbbi idõben rám se hederített, és már szerettem volna felhívni magamra a figyelmét? De miért? Kegyetlen mosolyára pillantva egy röpke másodpercig elbizonytalanodom, majd várom a reakciót.

- Úgy látom, szeretnél találkozni velem ma is, egy különórán… kedves Nanamura. – hangja fenyegetõ, kegyetlen, vészjósló vigyorral szegezi rám tekintetét.

Én is mosolyra húzom ajkaimat, majd szemtelen hangon, megjátszott értetlenkedéssel, ártatlan arckifejezéssel nézek rá, mint egy földre szállt angyal.

- Nem értem miért mondja ezt a Tanár Úr. Én csak megtaláltam a szemüvegét, és gondoltam visszaviszem, csak elõtte meg akartam nézni, hogy nem koszos-e a lencse…

Az osztályban páran felnevetnek, s Norman az egyik szemöldökét felhúzva néz rám, s vigyora kiszélesedik. Lehet, hogy azzal jobban idegesíteném, ha unalmas válaszokat adnék? … Így kívülrõl nézve roppantul élvezi a feleseléseimet…

- Persze és várj, kitalálom: a ruhádat is annak tiszteletére igazítottad meg, hogy mikor utánam jössz, ne kelljen néznem azt a katasztrófát, amit te öltözködésnek nevezel, igaz?

A nevetést visszatartva túrok idegesen a hajamba, és tágra nyílt szemmel válaszolok neki:

- Pontosan… honnan tudta a Tanár Úr?

Lemondóan rázza meg a fejét, majd szigorú hangon folytatja, jelezve, hogy unja a viccelõdést:

- Tehát találkozunk itt a szokásos idõben, Madárkám. – Kifelé indul, majd az ajtóból visszaszól. – És ne késs, ha nem szeretnél folytatást.

Dühösen sétálok a helyemre, majd mikor páran odajönnek, megszólalok:

- Téved, ha azt hiszi, hogy itt maradok… A múltkori is olyan unalmas volt, hogy azt hittem beledöglök…

Persze a többiek nem tudják, hogy igazából csak a dolog második fele az igazság… Hiroto kételkedõ hangon szólal meg:

- Tényleg ellógod? És nem félsz a következményektõl?

- Milyen következménye lehetne? Alapból nincs joguk a tanároknak suli után itt tartani. Majd ha órán ellenkezem vele, annak lehet következménye… ennek nem.

Tartom magam az elhatározásomhoz: ha õ nem viselkedik tanárként, akkor én sem kezelem úgy. Fõleg nem a kötelezõ tanítási órákon kívül. Ráadásul péntek van… hétfõre el is felejti a dolgot.

Utolsó óra után a szokásosnál kicsit hamarabb hagyom el az épületet, reménykedve, hogy nem futok össze vele sehol.

’~,~’~,~’

Korábban hazaérek, mint szoktam, s kihasználva a felesleges szabadidõt alszom egyet. Terveim vannak az éjszakára. Hétvége van, ráadásul rég voltam bulizni, és ha edzõdni akarok, hogy jobban bírjam Norman közelségét, gyakorolnom kell.

Este 8 körül indulok el otthonról, s alig 30-40 perc utazás után már megpillantom a távolban a kivilágított feliratot: „Holdfény Club”. Igen. Ez az a hely, amit kerestem. A neten olvastam, hogy igaz, nem meleg bárról van szó, de a felmérések szerint az átlagosnál több ilyen beállítottságú személy jár ide, ezért úgy gondolom ez a tökéletes hely számomra. Egy homo bárba úgyse lenne pofám bemenni. Ahhoz még túl új vagyok. Elég elképzelhetetlen számomra a dolog, de ez megmagyarázhatja azt, hogy sosem érdekeltek igazán a csajok. Akármilyen dögös maca akart becserkészni, semmilyen hatással nem volt rám.

Ahogy belépek az ajtón, egy átlagos szórakozóhelyet pillantok meg. Egybõl a táncparkett felé veszem az irányt, ahol szokás szerint egybõl elkezd nyomulni egy csaj. Általában szeretek elszórakozni velük, de most nem ezért jöttem. Mikor egy mély hangot hallok a hátam mögül, odakapom a fejem.

- Szépen lekoptattad azt a csajt. Egyedül vagy? Meghívhatlak valamire?

Különös csalódottságot érzek, de mégis bájos mosollyal válaszolok, végülis azért vagyok itt, hogy gyakoroljak.

- Igen, egyedül vagyok, és szívesen iszom veled valamit.

Tetõtõl talpig végigmérem a pasit. Alacsonyabb, mint Norman, és nem is néz ki olyan jól... Ráadásul semmit nem érzek. De… de miért hozzá hasonlítom? Szinte érzem, hogy megint kipirul az arcom, s elfordulok, nehogy félreértse. Bemutatkozás után a bárhoz sétálunk, és rendelünk 1-1 koktélt. Kohaku egész jó társaságnak bizonyul, de beszélgetésünk fõleg abból áll, hogy õ beszél én pedig gondolataimba merülve mosolygok. Vajon mit reagált, mikor meglátta, hogy ellógtam a büntetést?

Mérgesen kényszerítem magam vissza a jelenbe, és megrendelem a sokadik koktélomat. Nem hiszem el, hogy eljöttem bulizni és õ jár a fejemben.

Hirtelen megfagy ereimben a vér, mikor az Õ hangját hallom meg hátam mögül. Vagy csak képzelõdöm az alkoholtól?

- Na mi az Csibém, azért lógod el a büntetést, hogy utána bulizni menj? Nem szép dolog.

Hátranézek, szívem majd kiugrik a helyérõl, majd nyersen, pimaszul válaszolok.

- Itt nem vagy a tanárom, szóval nem kötelességem erre bármit is reagálni.

Visszafordulok Kohaku-hoz, aki értetlenül pislog Normanra, és megszólalok, kezemet a vállára téve:

- Szóval hol is tartottunk?

Érzem, ahogy egy erõs kéz megragadja a vállamat, és Norman egy határozott mozdulattal ránt fel a székbõl. Elszédülök a hirtelen felegyenesedéstõl, és a sok alkohol sem segít, hogy szilárdnak érezzem a talajt talpaim alatt.

Belépésekor arcán a megszokott vigyort pillantom meg, s köszönés nélkül fordítom tekintetemet újra az ég felé, amíg Õ meg nem töri a csendet:

-No lám… Anyuci nem tudja, hogy büntetésben vagy? Na gyerünk, mássz ki az ablakból!

Hangjából süt a gúny, látszik rajta, hogy mennyire élvezi a helyzetet… tehát hallotta a beszélgetést. Nem mintha számítana, semmi joga nincs beleütni az orrát a magánügyeimbe, ha már pazarolja a drága idõmet.

-Ehhez már tényleg semmi köze. – A lehetõ legkevesebb érzelemmel a hangomban válaszolok, ha kimutatom haragomat, azzal csak a kezére játszom. Nyugodt, nemtörõdöm arckifejezéssel kászálódom vissza a terembe, s tekintetemet felé fordítom.

-Lehet… Hisz nem az én dolgom, hogy mit hazudsz otthon. Nekem csak az a fontos, hogy figyelj az óráimon… hogy megtanuld, ami kell… és egyszer… majd leérettségizz.

Egyik szemöldökömet felhúzva hallgatom a lelki fröccsöt, a lehetõ leglátványosabban kimutatom, hogy mennyire nem érdekel, amit mond. Gúnyos, bunkó stílusban válaszolok, kezeimet karba téve, miközben tekintetemet egyenesen az övébe fúrom.

-Na persze… - Kicsi szünetet tartok, majd szemforgatva, dühösen folytatom - Na és? Mit fogunk itt csinálni két órán keresztül? Agyonnézzük egymást? Vagy mossam le még egyszer a táblát? Tisztítsam ki a termet?

-Dehogy is… tanulni fogunk.

Meglepett arccal nézek rá, erre nem számítottam…

-Tanulni? – Nagy kõ esik le a szívemrõl, megkönnyebbülve kezdek mérgelõdni magamban azon, hogy a semmi miatt aggódtam annyit. A legnagyobb veszély ami fenyeget az, hogy halálra unom magam. 2 óra tömény tanulás úgy, hogy csak én meg a tanár vagyunk ott? Kibírhatatlan…

-Igen. Hisz a következõ órán, feleltetni fogok, és te nem jegyzeteltél, így bepótoljuk ezt a hiányosságot.

Már majdnem nyitnám a számat, hogy felesleges, mert már lemásoltam a jegyzeteket a nap folyamán, mikor rájövök, hogy nem árt, ha tõle is hallom egyszer. Hazaengedni úgysem fog, tehát ha megmondom, hogy már pótoltam, csak annyit érek el, hogy talán valami még rosszabbat talál ki.

Átsuhan a fejemen a gondolat, hogy egész rendes dolog tõle, hogy segíteni akar a pótlásban, miközben elvileg büntetésben vagyok, s már-már arra jutok, hogy talán annyira nem is vészesen szemétláda, de végül felülkerekedik a tanárgyûlölõ énem, és jó mélyre eltemetem fejemben a dolgot.

- Jó… Akkor hozom a füzetem.

Unott arccal indulok el a fizika cuccomért, mikor hirtelen csuklómnál fogva magához ránt, s vészjósló vigyorral szólal meg:

-Az most felesleges, hidd el, nem lesz szükség rá. – Szemeim tágra nyílnak, hirtelen nem tudom mire vélni reakcióját, de van egy olyan érzésem, hogy ennek nem lesz jó vége. Szívem majd kiugrik a helyérõl, s aggodalmam beigazolódni látszik, mikor finoman lefog, és leülve az ölébe húz. Felháborodott hangon szólalok meg:

- Mi? Eresszen el! Ez… Ez zaklatás! – jelen pillanatban nem jut eszembe jobb védekezés, mire õ számat befogva közelebb hajol, s suttogni kezd fülembe.

- Dehogy, csak szemléltelek. Sss… Hidd el, nem teszek veled semmi rosszat. Élvezni fogod!

Élvezni?? Nem akarom élvezni! Semmit nem akarok élvezni, amihez Neki köze van. Miért csinálja ezt velem?!

Érzem leheletének forróságát arcomon, s egész testemet furcsa bizsergés járja át, ahogy fülembe suttog mély, dörmögõ hangjával. Borsódzni kezd hátam, s testemet forróság árasztja el, ahogy nyelvével nyakamhoz ér. Mintha nem magam ura lennék, testem akaratom ellenére megremeg, s szétárad bennem a düh tehetetlenségem miatt.

- Maga perverz állat!

- Ha hangoskodsz, annál késõbb eresztelek el… - ahogy ajkait finoman fülemhez simítja, a harag szertefoszlik, s helyét kábulat veszi át. Szinte beletörõdve a szabadulás reménytelenségébe, szólalok meg, inkább magamhoz intézve a szavakat, mint hozzá:

- Szóval… igaz a pletyka… Igaz, hogy kikezdett egy diákkal? És ezért jött át másik iskolába?

- Szó sincs errõl… Ha tényleg tudni szeretnéd, pontosan fordítva történt. – hangja nyugodt, kiegyensúlyozott, úgy látszik nem nagyon zaklatta fel a pletyka… de milyen eszement kezdene ki vele? Ezt úgysem veszem be…

- Most hülyének néz!? Hogy érti azt, hogy fordítva?

- Nincs értelme elmagyaráznom, úgy sem hinnéd el… inkább folytassuk a leckét.

Meglepõdöm, mikor rádöbbenek, hogy tulajdonképpen a pletyka azon részét, miszerint egy fiúval kavart nem hogy nem tagadta le, hanem inkább alátámasztotta szavaival… bajban vagyok. Eddig azt hittem, hogy csak szórakozik velem, de most egy pillanatra tényleg megijedek. Kétségbeesetten kezdek el kapálózni, próbálom kiszabadítani magamat a szorításából, de fogása túl erõsnek bizonyul, ezért inkább úgy döntök más stratégiát választok:

- Engedjen el! Nem vagyok gyerek, nem akarok ölbe ülni. Ha nem ereszt el, kiabálni fogok.

- És ugyan mit érnél el vele? Azt várod, hogy idejöjjön valaki? Kétlem, hisz az épület másik szegletében vagyunk, és az ellenkezõ végén vannak a délutáni órák. De ha szeretnéd, inkább bekötöm azt a szép kis szád. Már megmondtam… ha hangoskodsz, késõbb szabadulsz.

Sajnos csalódottan kell beismernem, hogy teljesen jogos, amit mond, valószínûleg senki nem hallaná a kiabálást.

Igaz háttal vagyok neki, ezért arcát nem látom, de hangszínén tökéletesen hallani lehet, hogy mosolyog. Szinte látom magam elõtt a szadista vigyort, miközben kiélvezi kínzásom minden pillanatát. Mérgesen törõdök bele, hogy amíg õ nem akarja másképp, itt kell maradnom, de hogy gyõzelme ne legyen teljes szavaimmal még tanúsíthatok ellenállást:

- És? Mit akar így tanítani nekem? – mintha csak erre a kérdésre várt volna, öntelt hangon válaszol:

- Nos talán kezdjük, az atomokkal, mint ahogy órán is. Az atomnak, van magja… És vannak héjai.

Beszéd közben keze lassan ingem alá vándorol, majd hasamat végigsimítva kezdi kigombolni. Ahogy meleg ujjaival megérinti bõrömet, újra különös bizsergés járja át testem, s akármennyire is szeretném, nem tudom undorítónak tartani érintését.

- Mit csinál? – hangom kevésbé sikerül dühösre és felháborodottra, mint terveztem, s Õ mintha meg sem hallotta volna a kérdést folytatja ruháim eltávolítását.

- Elsõ héj… Második héj… Harmadik héj… Negyedik héj… - finoman, lassan veszi le rólam sorban az egyes ruhadarabokat, s én az övem csattjának kattanására eszmélek fel a kábulatból, melybe szokatlan kedvessége, gyengédsége miatt estem. Vajon ilyen érzés lehet a szeretõjének lenni? Vagy velük még kedvesebb? Újra érzem hasamon ujjai cirógatását, melyek gyomromtól indulva vándornak egyre lejjebb, veszélyesen közelítve ágyékomhoz, ahol farkam már mindenféle közvetlen érintés nélkül nyugtalankodni kezd a simogatás hatására. Nem tudhatja meg, hogy elgyengültem!

- Elég! Eresszen el! Elég! – Erõtlenül kezdek ismét kapálózni, de tudom, hogy semmi esélyem, s Õ megint nem vesz tudomást az ellenkezésrõl.

- Ötödik héj… - ahogy szavait a fülembe dörmögi feláll a szõr a hátamon, s közben ujjai elérik útjuk végcélját. Mikor nadrágomon keresztül kényeztetni kezdi eddig is lázadozó végtagomat, akaratlanul felnyögök, majd ajkaimat összeszorítva próbálom magamba fojtani a további sóhajokat. Szinte vágyom rá, hogy folytassa, s ez arra késztet, hogy még inkább ellenálljak:

- Ne tapizzon, maga pedofil! Fel fogom jelenteni!

- És ki hinne neked? Hisz csak ketten vagyunk ebben a teremben. – hangja nyugodt, bár eddig is sejtettem, hogy nem lesz hatásos a fenyegetõzés.

Egyik kezével folytatja ágyékom masszírozását, míg másik keze mellkasomra téved, s nekem újra kéjes nyögés szökik ki ajkaim közül, mikor mellbimbómhoz ér. Ujjai egész testemet kényeztetve vándorolnak fel s alá, forró bizsergést hagyva maguk után.

- Sokkal szebb vagy így, mint azzal a pimasz arckifejezéssel. – mondja, miközben nyakamat csókokkal halmozza el, s a bók hatására egy pillanatra arról is megfeledkezem, hogy akaratom ellenére csinálja ezt velem. Mielõtt rádöbbennék, az jár a fejemben, hogy bár nem csak ott csókolna meg, s a gondolat csak fokozza dühömet.

- Fogja be!

Keze lassan becsusszan alsónadrágom alá, s ahogy ujjai közvetlenül érintik farkamat, ajkamra harapva fojtok vissza egy hangos nyögést.

- Hopp! Megtaláltam az atommagot – irritálóan felnevet, s én mérgesen, szinte lihegve próbálok ellenkezni, kevés sikerrel.

- Ne! Elégh… - hangom erõtlen, s megint ajkamra harapok, hogy ne adjak ki újabb hangokat, miközben lassan kiszabadítja ágaskodó farkamat alsónadrágomból.

- Ez nem tûnt, valami meggyõzõnek. Látod? A tested nem szeretné, hogy elengedjem. Nos megszámoltuk, neked öt héjad van… Milyen atom is lehetsz? Rubíduim? Xenon? Jód? Vagy netán…

Agyam egy pillanatra visszakapcsol a kábulatból, s kihasználva a pillanatnyi józanságot válaszolok neki:

- Ez már kémia… Nem tért el egy kicsit a fizikától? Tanár Úr! – elmosolyodom, büszkeség tölt el, hogy még ilyen állapotban is képes vagyok valamennyire visszaszólni neki.

- Rendben… Tömény fizikát akarsz? Akkor lássuk, a Newton törvényeket. Mi is az elsõ? Mondja, kedves Nanamura.

Gondolataim kavarognak, de erre még álmomban is tudnék válaszolni. Ha ki akar fogni rajtam valami nehezebbel kell elõjönnie. Fizikailag lehet, hogy erõsebb nálam, s kihasználja testi „gyengeségemet”, de szóban nem hagyom megfogni magam. Elmosolyodva válaszolok neki:

- A tehetetlenség törvénye.

- Helyes válasz – mondja, s közben megmarkolva kezdi dörzsölni merevségemet, melynek hatására kijózanodott fejem, s rendezõdött gondolataim újra visszaállnak összekuszálódott állapotukba, s számat erõtlen sóhajok hagyják el.

- Mih… Mith csinálh? Hagyja abba! – beszédem akadozik, testem megfeszül, légzésem felgyorsul, s mintha minden porcikám lángra lobbanna érintésétõl.

- Már mondtam, hogy én csak szemléltetek… A tehetetlenség törvénye: Egy test nyugalomban van, vagy egyenes vonalú, egyenletes mozgást végez, míg egy másik test, ennek megváltoztatására nem kényszeríti. Igazam van?

- Ih-igen – Hangom akadozik a lihegéstõl, szavait nem igazán értem, agyamat tompának, testemet gyengének érzem, ahogy egyre gyorsít a tempón sóhajtásaim keze mozgásával egy ütemben gyorsulnak, s hangjuk betölti az üres termet. Lábaimat akaratlanul szétnyitom, s testem másodpercenként beleremeg az élvezetbe.

-Na látod… És mit csinál a kezem? Egyenes vonalú, egyenletes mozgást végez, te pedig… tehetetlenül élvezed… - gondolataim végleg elhomályosulnak, úgy érzem, mintha a mennyországban lennék, és mégis maga a pokol, testem mintha lángolna, mégis kiráz a hideg. Érzem, hogy egyre közeledek, ujjai mozgása folyamatosan gyorsul, fejem erõtlenül zuhan a vállára, miközben ajkai újra nyakamat halmozzák el gyengéd csókokkal. Pulzusom kétszeresére nõ, szívem mintha ki akarna ugrani helyérõl, miközben ajkaimra harapva fojtom magamba sóhajaimat több-kevesebb sikerrel… nem… nem mehetek el… ez olyan… megalázó… hogy jövök be többet az óráira?... hogy nézek még egyszer a szemébe?

Aggodalmas gondolataim abban a pillanatban tovaszállnak, amint hangos, visszatarthatatlan nyögés kíséretében elélvezek. A világ mintha forogna, s én még sokáig lihegek a gyönyör utóhatásaként.

Pár perc múlva arra eszmélek, hogy kezeim szabadok, s már nem az ölében ülök, s hallom, hogy hozzám beszél, de agyam még túl tompa ahhoz, hogy felfogja szavait, s nekem nincs kedvem megerõltetni magam, hogy odafigyeljek. Kifelé indul a terembõl, s utolsó szavaira már próbálok odafigyelni:

-Órán találkozunk! – mondja, majd az ajtót maga után behajtva távozik.

-Ja persze… - válaszolom elhaló hangon, s a mellettem lévõ asztalra dõlve próbálom meg összeszedni magamat.

’~,~’~,~’

Aznap este az ágyamon ülve veszem elõ a fizika jegyzetet táskámból, s lassan, fáradtan nyitom ki. Olvasni kezdem: Newton elsõ axiómája, A tehetetlenség törvénye: Egy test nyugalomban van, vagy egyenes vonalú, egyenletes mozgást végez, míg egy másik test, ennek megváltoztatására nem kényszeríti.

Mérgesen vágom a falhoz a lapokat, melyek szanaszét szóródva esnek a padlóra. Dühösen vágok bele a falba, miközben akaratlanul felidézem a délután történteket. Hihetetlen, hogy élveztem… hihetetlen, hogy mikre gondoltam. Mérgesen fúrom a párnába arcomat, s az emlékek felidézése hatására szívverésem felgyorsul, s mintha szûkebb lenne az alsónadrágom. Mi történik velem? Miért nem tudom kiverni a fejembõl?

… minden vágyam, hogy megbosszuljam, amit velem csinált… csak egyszer látnám, ahogy az az öntelt vigyor lefagy az arcáról.

Másnap reggel, ébredés után az órarendre pillantva látom, hogy a második óránk fizika. El sem tudom képzelni, hogy a szeme elé kerüljek, ezért úgy döntök, hogy ma beteget jelentek. Anya ilyen szempontból is nagyon elnézõ szülõ volt. Jó jegyeim miatt nem zavarta, ha néha-néha akár ok nélkül kihagytam 1-2 napot, mindig azt mondta, hogy amíg a jegyeimen nem látszik, nem zavarja a hiányzás. Még mindig jobb, hogyha igazolja, mint ha lógnék.

Miután írtam egy cetlit anyának, kimerültem dõlök vissza a puha ágyikóba aludni, s örülök, hogy péntek van, ezért egy nap „lógással” 3 napot nyerek, és még a fizikafelelést is megúszom. Csak azt sajnálom, hogy nem láthatom az arcát, mikor észreveszi, hogy nem vagyok ott. Bár… valószínûleg arckifejezése meg se rezzenne, és magasan tojna az egészre…

’~,~’~,~’

Hétfõ reggel frissen, kipihenten kelek fel, miután jó formán az egész hétvégét végigaludtam, és szerencsére csak egyszer álmodtam Róla… az a része szörnyû volt. Nem baj, most már túl vagyok az egészen, és rájöttem, hogy talán kicsit túldramatizáltam a dolgot. Ha jól csinálom, még talán elõnyömre is fordíthatom a helyzetet.

Arcomon kárörvendõ mosoly terül el a gondolat hatására, s fejemben különféle módszerek jelennek meg, amivel megszívathatom a pedofil tanárt. Esetleg valahogy felvenni videóra, mikor valaki terrorizál, vagy valami más módszerrel lebuktatni. Annyi lehetõség…

A tervezgetésben elmerülve észre sem veszem, hogy már a sulinál vagyok, s néhány perc múlva már a folyosón sétálva töprengek azon, hogy vajon mit gondolt, mikor nem voltam ott pénteken… azt hogy: milyen gyáva, hogy nem meri elém tolni a képét, vagy esetleg azt, hogy: mekkora idióta, azt hiszi, ha nem jön be azzal idegesít…

Mosolyogva lépek a terembe, ahol mindenki meglepetten üdvözöl, s egybõl elárasztanak a kérdéseikkel, hogy miért nem voltam pénteken, és hogy mi volt a büntetés… Leintem õket, s könnyeden válaszolok:

- Nem kell túllihegni. A büntetés halál uncsi volt… csak egyszerûen leadta azt az anyagot, amit ti órán vettetek… nincs túl nagy fantáziája a fazonnak büntetés terén. – bezzeg ha tudnátok, hogy mi az igazság… de remélhetõleg ez sosem fog kiderülni… nem tudhatják meg. Elmosolyodom, majd folytatom. – pénteken pedig azért nem jöttem, mert rosszul voltam reggel. Valami rosszat ehettem vacsorára, mert egész nap hasmenésem volt.

Leülök a helyemre, s Hiroto füzetét elkérve átolvasom a pénteki matek jegyzeteket. Szerencsére ma csak matekunk lesz, és abban magabiztosabb vagyok, mint a fizikában, ezért inkább abból kérdezzen.

Matek elõtt a padon ülve gondolom végig, hogy mit is terveztem el: tehát a lényeg az, hogy nem szabad olyat csinálnom, ami miatt megbüntethet… a végén még megismétlõdik a dolog… bár most már nem lennék olyan óvatlan, hogy megint elkaphasson… kihasználta, hogy nem figyelek… szemét… És a terv második része: az, hogy elérjem azt, hogy vágyjon rám. Nem tudom mennyire lehetséges, de ha nem tetszenék neki valamennyire, akkor nem csinálta volna ezt. Tehát csak meg kell próbálnom elcsábítani. Attól talán sebezhetõbb lesz. Nem mintha lenne esély rá, hogy sikerül, de próbálkozni lehet.

Mikor Norman belép a terembe, helyemen állva köszöntöm, mint a többi gyerek. Ahogy végignéz a termen szeme megakad rajtam, s mintha egy villámgyors, gúnyos mosoly futna végig arcán. Vagy csak képzelõdöm?

Az asztalra könyökölve, elbambulva támasztom meg fejemet, s csak nevem hallatán zökkenek vissza a jelenbe:

- Nanamura, csak hogy tudd, hogy nálam a hiányzás nem kifogás, gyere a táblához, és mond el a házi feladat megoldását.

Francba, de hülye vagyok… az órai anyagot megnéztem, de a házi kimaradt. Felállok a székrõl, nyugodtságot színlelve, de ahogy a táblához megyek szám sarkában már mosoly bujkál. Ahányszor rá pillantok szívverésem felgyorsul, ezért látványosan kerülöm a szemkontaktust. Amennyire lehet még azt is kerülöm, hogy egyáltalán rá nézzek. Egyenruhám zakó része nincs rajtam, hisz még tart a nyári hõség, ilyenkor a tanárok elnézik, ha csak az inget hordjuk, melyet most még a szokásosnál is kevesebb gomb tart össze, széles belátást engedve mellkasomra. Ingujjamat egészen feltûrve veszek fel egy krétát, majd idegesen, pimasz mosollyal a hajamba túrva nézek az egyik gyerekre az elsõ padban.

-El tudod mondani a feladatot? Nem igazán tudom mi volt az. – a mondat végére arcomon már széles vigyor ül, s szemem sarkából látom, ahogy Norman egyik szemöldökét felhúzva néz rám, gúnyos hangon megszólalva:

-Jól kezdõdik…

Ahogy elkezdi diktálni a feladatot, én felírom a táblára, jó magasra felnyúlva, hogy minél szélesebb csík villanjon ki derekamból. Az osztály tagjait úgysem zavarja, megszokták már az ilyen öltözködést, de remélem, Normant legalább egy kicsit idegesíti. Vajon azt hitte, hogy a múltkori után udvariasabb leszek vele? Kicsit távolabb állva a táblától nézem a feladatot, némán gondolkodva rajta, s közben a krétát dobálva játszom. Pár perc alatt rájövök, hogy hogy kell megcsinálni, s utána könnyedén kijön a megoldás.

-Megfelel, Tanár Úr? – kérdezem gúnyos, szemtelen hangon, de nem nézek a szemébe. Tekintetemet lesütve túrok a hajamba, kivillantva nyakamat, melyet annyiszor simítottak végig ajkai. Lehetetlen… õt akarom idegesíteni és visszafelé sül el.

-A helyedre mehetsz – válaszol, s igaz nem nézek rá, de hangján hallani lehet, hogy mosolyog. Hétvégén olyan magabiztosnak éreztem magam, hogy megbosszulom, most pedig semmi sem sikerül. Ráadásul úgy néz ki az osztály is feladta az ellenállást a múltkori után… totális vereség. Most mit tehetnék? … Talán ha több tapasztalatom lenne… talán meg kéne próbálnom pasizni… gyakorolhatnék, hogy aztán tökéletesen be tudjam cserkészni Õt.

A gondolattól is émelyegni kezdek, ahogy elképzelem magamat egy másik férfival. Valamiért, ha az a valaki Norman, nem zavar annyira a gondolat, s ettõl még idegesítõbb.

Kicsöngõ elhangzása után mindenki mozgolódni kezd, de Norman még be akarja fejezni azt a gondolatmenetet, s egy szigorú pillantással tesz rendet. Ujjaimmal látványosan kopogok a padon, jelezve, hogy a szünetünkbõl veszi el az idõt. Miután befejezte, szadista mosollyal néz rám és megszólal:

-Nanamura, ha ennyire hiperaktív vagy, akkor ebédszünetben gyere fel a tanáriba. Fenn hagytam a lapokat, amin a házi feladatotok van.

Szemeim tágra nyílnak, majd egy feltûnõ grimaszolás után kelletlenül rábólintok a dologra. A tanáriban úgyis sokan vannak, nem csinálhat semmit.

-Ez tényleg pikkel rád. – jön oda hozzám Keiko óra után, együtt érzõen mosolyogva, s én hallhatatlanul dörmögöm az orrom alatt a választ:

-Ha tudnád mennyire…

’~,~’~,~’

Mikor elérkezik az ebédszünet, gyors léptekkel megyek a tanári felé a folyosón, hogy minél hamarabb túl legyek a dolgon. Mikor belépek a terembe, alig páran tartózkodnak ott. Norman az íróasztalánál ülve vár, a szoba egyik végében. Ahogy odamegyek hozzá, még mindig kerülöm a szemkontaktust, s egybõl a tárgyra térek:

-Jöttem a lapokért. – feláll az asztaltól, s én automatikusan hátrébb lépek egy lépéssel, védekezés gyanánt, és felé kapom a tekintetemet.

-Tessék, itt vannak – nyom a kezembe egy kupac lapot, majd folytatja – de nem kell úgy elpirulni. – hangjából süt a gúny, s száját kegyetlen vigyorra húzva néz rám.

A köszönés hallatán hátrafordul, s a szokásos, lenézõ mosollyal pillant rám, majd megszólal:

-Ugye tudod, hogy ez többször nem fog neked bejönni?

Hangja fenyegetõ, s anélkül is értem mire gondol, hogy szavakba öntené: elfogadja a kihívást, kezdõdhet az igazi küzdelem. Hetykén pillantok rá, majd ártatlan, angyali arckifejezéssel nyitom válaszra számat.

-Nem tudom mirõl beszél. –Hangomból árad a gúny, diadalittasan fordítok hátat neki, s kimért léptekkel indulok el a suli bejárata felé. Érzem hátamon tekintetét, majd mikor látótávolságon kívülre kerülök, lépteimet ismét sietõsebbre veszem.

Kilépve a suli épületébõl, magamba szívom a meleg, kora tavaszi levegõt, s érzem, ahogy energiával töltõdik fel testem. Ismét elmosolyodom, s szinte örülök neki, hogy kaptunk egy ilyen tanárt… Feldobja az unalmas hétköznapokat.

’~,~’~,~’~,~’

Mikor másnap reggel a terembe lépek, látom, hogy a többiek egy nagy kupacba összegyûlve röhögcsélnek valamin. Hangosan köszönök, mire õk rám néznek, s Keiko elõlépve szólal meg:

-Szia Haru! Képzeld… tegnap miután elmentél még dumáltunk kicsit, és arra jutottunk, hogy igazad van. Nem volt könnyû ilyen hírnevet szerezni az osztálynak, és szégyen lenne, ha hagynánk, hogy egy újonnan érkezett, huszonéves szadista legyõzzön minket.

Egyik szemöldökömet felhúzom, kicsit megdöbbentve mosolyodom el.

-Tehát? Akkor ti is benne vagytok? – kérdezem hangosan tõlük, de már tudom a választ.

-Persze, hogy benne vagyunk! Sõt, olyannyira benne vagyunk, hogy már ki is találtunk pár dolgot mára.

Elismerõ, meglepett tekintettel nézek rájuk, majd kíváncsiságom láttán Keiko szó nélkül mondani kezdi ötleteiket:

-Hát csak olyanokra gondoltunk, hogy beragasztózni a székét, vagy az, hogy az egész osztály háttal ülve fogadja. – Kicsit elgondolkozom, mindig én voltam az, aki a tréfákat megtervezte, s kivitelezte.

-A ragasztó nem jó… ahogy észrevettem nem szokása leülni. Viszont… - Államat végigsimítom kezemmel, mintha nagyon törném a fejem valamin, majd mosolyogva közlöm a végleges tervet:

-… viszont a hátrafelé ülés nem rossz ötlet. De az csak figyelemelterelésnek jó, mert elég könnyen kezelhetõ, fõleg egy olyan tanár számára, akit nem érdekel, hogy megtanítja-e az anyagot a gyerekeknek. A fõ attrakció valami egészen más kell, hogy legyen…

’~,~’~,~’~,~’

Megszólal a csengõ, a matekóra kezdetét jelezve, s Norman a csengõ elhallgatásának pillanatában lép be a terembe. Fölényesen néz ránk, látszik rajta, hogy élvezi, hogy uralkodhat felettünk.

-Jó reggelt madárkáim!

Hangja hallatára az eddig cseverészõ diákok mind elõre fordulnak, s erõt merítenek az engedelmességhez a tudatból, hogy a következõ órán mi vár rá. A padra könyökölve pillantok oda, s ingerülten kopogok ujjaimmal az asztalon… a hülye becézgetéseitõl falra mászom… madárkáim, csibéim… mik vagyunk mi? Állatok? Lassú mozdulattal hajtja be az ajtót, majd asztalához sétálva folytatja:

-Õszintén szólva, kellemesen csalódtam bennetek. A dolgozataitok egész jól sikerültek, annak ellenére, hogy a több mint fele a kettest is alig éri el. Akkor vegyünk át mindent részletesen.

A tábla felé fordulva kezdené el magyarázni az elsõ feladatot, mikor eszembe jut a tegnapi incidensünk, s hirtelen ötlettõl vezérelve szólalok meg:

- Tanár Úr! – Szemforgatva pillant hátra, kicsit mintha ingerültnek tûnne, mely hatására szívem hevesen kezd kalimpálni az elégedettségtõl.

- Igen? – kérdezi fagyos, érzelemmentes hangon, mely miatt az elõzõ gyõzelem kevésbé tûnik jelentõsnek... Talán nem is volt igazán ingerült. Enyhe csalódottságomat elrejtve, szemtelen mosollyal folytatom:

-A tegnapi megoldásom végét akkor nem kell elmondanom?

Felesleges Nanamura… Egyrészt azért, mert egy teljes napod volt, hogy bemagold, másrészt úgysem kaptok jegyet a felmérõre, de ha szeretnéd, megtarthatod helyettem az órát.

Egy röpke pillanatig elmosolyodom, majd egybõl lenyugtatom magam. Tudom, hogy most vissza kell fognom magam. Máskor kapva kapnék az alkalmon, hogy szórakoztassam az osztályt valamivel, s feldobjam napjukat a baromkodásommal, de azt hiszem a mai napra elég lesz a fizika óránk. Mérges vagyok, hogy ki kell hagynom egy ilyen alkalmat, s durcásan csúszok lejjebb a helyemen, felvéve megszokott, már-már fekvõ pozíciómat a széken.

Látom, ahogy elmosolyodik, s ettõl szétárad bennem a harag… most azt hiszed gyõztél, mi? Tévedsz, nemsokára jön csak a java. A gondolatra egybõl megnyugszom, s ez erõt ad ahhoz, hogy az óra további részét nyugodtan üljem végig.

A dolgozatok kiosztásánál a legkevésbé sem lepõdöm meg, hogy nem fogadta el a harmadik feladatomat, sõt a meglepettséget inkább az okozza, hogy nem húzta át az egész dolgozatot egy nagy, piros vonallal. Akár ezt is megtehette volna a csalásunk miatt.

Mikor elhangzik a kicsöngõ, amint Norman kiteszi a lábát a terembõl mindenki izgatottan gyûlik a padunk köré, és összeszokott társaság lévén pár perc alatt minden elõkészülettel végzünk.

Szokásához híven, Norman a becsöngõ pillanatában lépi át a küszöböt, s mikor megpillantja a felettébb unalmasnak tûnõ tréfánkat, nem mutatja a meglepettség semmi jelét.

-Látom, vicces kedvetekben vagytok, akkor ha ti háttal vagytok, majd én is háttal fogok magyarázni, és következõ órán jegyre menõ dolgozatot írhattok belõle. Tehát, az atomokat fogjuk venni. Az atomok, három részbõl állnak…

Igen, pont úgy kezeli a helyzetet, ahogy vártam, hiszen nem érdekli, hogy megtanuljuk e az anyagot, amíg szívathat minket… ezért használtuk ezt csak elterelõ hadmûveletnek.

Lassan mindenki kezd visszafordulni, s Norman diadalittas tekintete az õrületbe kergetne, ha nem tudnám, hogy itt még nincs vége a dolognak.

– Csak nem tanulni akartok? Helyes…

Abban a pillanatban, mikor megfogja a krétát, már kárörvendõen elvigyorodom, kivételesen feljebb csúszom a székemben, hogy jobban lássam mi történik, alig várom a fejleményeket.

- Akkor felrajzolok nektek, egy atomot…

Ahogy a kréta elporlad kezében, beterítve öltönyét, az osztály sugdolózni, kuncogni kezd, s én úgy érzem, mintha lebegnék. Elégedetten dõlök a padomra, s csak hátam mozgásából lehet látni, hogy én is nevetek.

Újra felnézek, s csalódottan veszem tudomásul, hogy ezen sem fog kiborulni… valószínûleg nem akarja megadni nekünk ezt az örömöt, tudja, hogy erre vágyunk. Jéghideg tekintettel néz végig az osztályon, s egy mély sóhajtás után szólal meg:

-Tudtommal még nincs április elseje. Rendben. Ha ti így játszotok, akkor én is. Vagy jelentkezik az, aki mindezt véghez vitte, vagy az egész osztály kap dupla egyest fizikából, aztán gürizhettek a bukás ellen!

Az osztály vidám hangulata egyik pillanatról a másikra szertefoszlik, s néma rettegés veszi át a helyét. Senki nem moccan, senki nem vállalja a felelõsséget. Magammal belsõ harcot vívva ülök a helyemen, nem visz rá a lélek, hogy jelentkezzem. Anya megöl, ha kapok egy dupla karót… ugrottak az éjszakai bulik, és minden, ami szórakozás…

-Senki többet harmadszor? Hát akkor…

Látom mások arcán a rémületet, fõleg azok esnek kétségbe, akik viszonylag gyengék fizikából. Lehunyom a szemem… Végülis mindenképp kapok egyest… akkor már miért ne mentsek meg másokat?

Lomha, hanyag mozdulattal állok fel a székrõl, s hangosan szólalok meg:

-Várjon! Csak nekem írja be, a többiek nem csináltak semmit.

Norman elégedett tekintettel néz rám, valószínûleg eddig is sejtette ki állhat a dolog mögött… Pedig most nem én találtam ki… én csak tovább fejlesztettem a tréfát.

Érzem magamon a többiek hálás tekintetét, ahogy lenyugszanak, s szinte hallom, ahogy pulzusuk visszaáll a normális szintre.

-Milyen nagylelkû! Ennyire okosnak gondolod magad, hogy kijavítasz két egyest? Felesleges…

Szemforgatva fordítom el tekintetemet, s fejemben azt kezdem számolgatni, hogy hány ötös kell két egyes mellé, hogy ötös lehessek év végén… lehetetlen feladat. Mikor folytatja a mondatot újra szemeibe nézek:

-Tanítás után itt maradsz két órát, ebben a teremben büntetésképp, most pedig hozz forró vizet, mosószert, hogy letakarítsd ezt a zsíros táblát, és rendes krétát.

Mély levegõt veszek, ami sok az sok. Idegesen csapok az asztalra, s kicsit felemelve a hangomat válaszolok neki:

-Nem teheti ezt! Nem tarthat itt órák után!

Végig állja a tekintetemet, arca fagyos, mint a jég, s már tudom, hogy akármit mondok, nem fogom meghatni.

-Megtehetem, de akkor válassz… Vagy itt maradsz tanítás után, vagy most kilógatlak az ablakon fél percig, és hidd el, meg merem tenni!

Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy a második megoldást választom, hisz tudom, hogy úgysem merné megtenni, de végül dühtõl remegõ kézzel szabadítom ki tekintetemet a fagyos szemek fogságából, s elindulok teljesíteni a „parancsot”.

-Hová-hová? – kérdezi, mire én vállaim fölött visszapillantva, gyilkos tekintettel meredek rá.

-Hozok vizet és krétát. – vetem oda haragosan, majd egy erõs lökéssel vágom be magam után a tanterem ajtaját, melynek csattanása visszahangzik az iskola folyosóján.

Lassú léptekkel indulok a takarítók szertárához, hogy beszerezzem a szükséges alapanyagokat, s direkt elidõzöm, nem sietek vissza. Közben sikerül lenyugodnom, s visszanyerni magabiztosságomat… a csatát megnyerted, de a háborúnak még közel sincs vége Craig Norman… A baj csak az, hogy õ nagyságrendekkel elõnyösebb helyzetbõl indul, mint én. A tanár diák harcoknál nem kérdéses, hogy melyik fél gyõz… De ez csak még érdekesebbé teszi.

Kicsit elbizonytalanodva lépkedek az osztálytermünk felé, kezemben a vödörrel és a ronggyal, zsebemben 2 egész krétával, s mindezek összeszedését sikerült 20 percig elhúznom. Szép teljesítmény.

Egy lendületes mozdulattal nyitom ki az ajtón, s ahogy belépek újra a gondtalan, gyerekes mosoly ül arcomon, mintha nem is most lettem volna megbüntetve. Látom, hogy a többiek nagyban jegyzetelnek, s én Normanra nézve lépek a terembe. Arcán még mindig látszanak az elégedettség jelei, s megvetõ mosollyal szólal meg:

- Mi tartott ennyi ideig, csak nem eltévedtél? – ránézek, s pimasz vigyorral válaszolok.

-Hát igen, mindig elfelejtem, hogy hol van a tanterem, ahova 5 éve járok.

Nem válaszol a bunkó megjegyzésemre, gondolom elég elégtétel neki az, amit eddig adott. Folytatja az órát, miközben én a lehetõ leglassabb mozdulatokkal kezdem el lemosni a táblát. Mikor befejeztem a tisztítást, a rongyot jó magasról dobom a vízbe, s az hangos csobogással löttyen ki a vödörbõl, összevizezve a tanár, és az én nadrágom szárát. Mikor felém kapja tekintetét, a szokásos angyali arckifejezésemet felvéve, észrevehetõen megjátszott, bûnbánó tekintettel kezdek mentegetõzni:

-Jaj, annyira sajnálom, Tanár Úr… kicsúszott a kezembõl a rongy.

Mielõtt utasítana rá, feltörlöm a földrõl a vizet, s ha jó a megfigyelésem, mintha kezdene felmenni benne a pumpa, mégis jéghideg hangon válaszol:

- Nem baj, most menj a helyedre, és ha jót akarsz, húzd meg magad az óra hátralevõ részében.

Mosolyogva sétálok a helyemre, majd a kicsöngõ megszólalásakor hangosan fellélegzem.

-Következõ órán felelés, mindenki tanulja meg azt, amit ma vettünk. – a mindenkit külön hangsúlyozva szegezi rám tekintetét, ezzel azt sugallva, hogy a felelõ nem más lesz, mint én – Nanamura, veled még találkozom órák után itt.

Miután kisétál a terembõl, mindenki odajön sajnálkozni, hogy így magamra hagytak, és egyedül bûnhõdöm, de én hanyagul leintem õket.

-Ne aggódjatok… Tudjátok milyen jó vagyok fizikából… simán kijavítom. – válaszom magabiztos, nincs szükségem a sajnálatukra. Az egyik fiú nevetve szólal meg:

-Hát tudod én nem is igazán a két egyesed miatt aggódnék… 2 óra kettesben ezzel a szadistával? Ilyet senki nem érdemel… - mindenki nevetni kezd, s lassan feloldódik a feszült légkör… igen, ezért imádom az osztályomat. Keiko közelebb hajolva, halkabban szólal meg:

-Amúgy… képzeljétek mit hallottam. Olyan pletyka járja, hogy azért váltott iskolát, mert kikezdett egy diákkal… ráadásul egy fiúval. – mindenki megrökönyödve néz, s én is szemöldökeimet felhúzva fordítom fejemet Hiroto felé, mikor õ is megszólal:

-Én pedig azt hallottam, hogy látták bemenni egy fiatal sráccal egy hotelbe…

Elmosolyodom, majd aggódó tekintetük láttán legyintek, s nemtörõdöm arckifejezéssel szólalok meg.

-Jajj ne csináljátok már… komolyan hisztek az ilyen hülye pletykáknak? Emlékeztek mikor tavaly az egyik tanárt úgy készítettük ki, hogy elhitettük mindenkivel, hogy leszbikus kapcsolata van a nõvérével?

Az emlékek hatására mindenki elneveti magát, s kicsit nyugodtabb arckifejezésük láttán folytatom:

-Szóval ne aggódjatok, túlélem.

’~,~’~,~’~,~’

A következõ szünetben érzem, hogy zsebemben megrezeg a telefon, s megnyitom az sms-t, amit anyától kaptam:

Szia Kicsim, úgy néz ki benn kell maradnom a munkahelyemen, el tudnál menni Ayumu-ért az oviba suli után?

Az üzenetet elolvasva egy pillanatra megfagy ereimben a vér, s eluralkodik rajtam a kétségbeesés. Mégis mit mondjak, amivel kibújhatok ez alól? Ha megmondom neki, hogy büntetésben vagyok, csalódna bennem…

Gyors léptekkel indulok a tanári felé, s odaérve bekopogok, majd mikor egy tanár beenged, egybõl Norman asztala felé veszem az irányt. Látom, hogy ott ül, s valószínûleg dolgozatokat javít, mert a munkájába merülve észre sem veszi jöttömet.

Így jobban szemügyre véve egész vonzó férfi… ezt eddig még észre sem vettem a folytonos gyûlölködés és az örökös lenézõ tekintete miatt. Elmerülök az ábrándozásban, s mikor rádöbbenek min is jár a fejem, elszégyellem magam… Mégis mit jelentsen ez? Áhh, biztos csak a hülye pletykák miatt van. De miért érzem úgy, hogy a szívem mindjárt kiugrik a helyérõl?

Megállok, az asztala mellett, majd amennyire a haragom engedi, udvarias hangon szólalok meg:

-Tanár Úr! – hangom hallatán felpillant a dolgozatból, s a szokásos tekintettel szegezi rám szemeit, mire én folytatom: - Az az igazság, hogy ma nem igazán tudok itt maradni, nem lehetne átrakni valami másik idõpontra a büntetést?

Úgy néz rám, mint valami idiótára, s mintha azon gondolkodna, hogy ezt most komolyan kérdezem e. Érzelemmentes hangon válaszol:

-Ha ez most vicc akart lenni, akkor elég rossz humorérzéked van, ha komoly, akkor pedig hülyébb vagy, mint hittem. Ez nem valami szabadidõs program, amit ide-oda tologathatsz kedved szerint. – elõredõl székében, asztalára könyökölve támasztja meg fejét, majd folytatja: - természetesen nem lehetne átrakni másik napra a büntetést. Talán a cselekedeteid elõtt végiggondolhatnád, hogy mit csinálsz, és nem kerülnél ilyen helyzetbe.

Hangja ellentmondást nem tûrõ, s tudom, hogy esélytelen, hogy meggyõzzem, ezért némán hagyom ott, s azon kezdem törni a fejem, hogy mégis mit mondjak anyának.

’~,~’~,~’~,~’

Mikor kicsöngetnek az utolsó óráról, kezdenek haza szállingózni az emberek, mindenki sok szerencsét kívánva nekem. Mikor a terem teljesen kiürül, az órára nézve látom, hogy még van 5 percem. Kinyitom az elsõ ablakot, s lábamat kilógatva a mélységbe ülök a párkányra, sütkérezve a délutáni napsugarakban, majd lassan bepötyögöm anya számát a telefonomba.

-Szia anya, - mondom, mikor felveszi, majd szomorú hangon folytatom – Az van, hogy nem tudok Ayumuért elmenni az oviba, mert az egyik tanár ma jelentette be, hogy dolgozatot írunk holnap, ezért korrepetálnom kell pár embert. Nem tudtam visszautasítani.

Nagyon rossz érzés hazudni anyának, de valahol az õ érdekében teszem. Nem akarom, hogy aggódjon. Szerencsére kiderül, hogy anya férje el tud menni érte, ezért nem kell sokat könyörögnöm, hogy ne legyen mérges.