Először értetlen arckifejezéssel bambul rám, majd pár másodperc múlva elvigyorodva lép közelebb, s halk kuncogás hagyja el ajkait.
- Te mindig meg tudsz lepni valamivel – válaszol fülig érő szájjal, s ahogy közelebb jön, kényszerítenem kell lábaimat, hogy ne lépjek hátrébb. Gyűlölöm, ahogy testem megbolondul az érintésétől.
Szívverésem felgyorsul, mikor a hajamba borzol, majd szemeimmel követem, ahogy az ágyhoz sétál… egy szál alsónadrágban. Lehet, hogy magammal szúrtam ki? Nagy nehezen elkapom tekintetemet testéről, mielőtt észrevehetné, hogy bámulom, s csak akkor nézek újra rá, mikor odahív: – Gyere… kettőt is hozattam.
Lassú léptekkel megyek oda némán, s óvatosan ülök az ágyra, minél messzebb Craigtől. Magamhoz húzom a sonkás-kukoricás pizzát, és kiveszem a legnagyobb szeletet, amit látok. Lábaimat felhúzva helyezem kényelembe magamat, közben ügyelve rá, hogy a lenge ing mindent eltakarjon.
- Gyakran szoktál ide fent enni? – nézek rá érdeklődő pillantással, csak, hogy megtörjem a csendet.
- Nem… most csak a kedvedért hoztam fel – válaszol gondolkodás nélkül, s közben lassú mozdulatokkal áll fel, s az ajtóhoz sétál. Szemeimmel titkon ismét követem alakját, minden mozdulatát megfigyelem, kihasználva, hogy nem néz. Nagyot harapok a pizzába, majd kicsit durcás, hitetlenkedő hangon kérdezek vissza:
- Tényleg?
- Tényleg – Hallom a választ, s elpirulva kényszerítem vissza tekintetemet a kezemben lévő pizza szeletre, s örülök, hogy a fényt félhomály váltja fel, mikor a villanyt leoltva kapcsolja be a tévét. Így talán nem látja… Megértem, hogy ilyen hosszú a lista, hogy ennyi fiú bedőlt neki. De miért törvény, hogy ha valaki jól néz ki, annak érzéketlen szívtiprónak kell lennie? Ezt nem értem… Nincs igazság a földön.
Szemem sarkából figyelem, ahogy visszasétál az ágyhoz, s közvetlenül mellettem foglal helyet. Remek… Pedig próbáltam tartani a távolságot. Pulzusom már csak a közelségétől megduplázódik, s egy óvatos mozdulattal veszem ki a kezéből a távirányítót. Én vagyok a vendég, én választok.
- Csak érezd otthon magad – válaszolja türelmesen, s érzem, ahogy elvörösödöm. Miért viseli ilyen jól a hülyeségeimet? Mióta itt vagyok idegesítőbbnél idegesítőbb dolgokat csinálok. Miért nem borul ki? Talán hihetem azt, hogy tényleg érez valamit, és ezért tűri ilyen jól? Nem… nem hiszem. Biztos jól szórakozik magában.
Egy érdekesnek tűnő filmhez érve leteszem magam mellé a tv kapcsolót, jelezve, hogy ezt választottam, s kiveszek egy második szelet pizzát a dobozból.
-Ezt már láttam. – mondja Craig, s a párnára dőlve helyezkedik el mellettem. Rápillantok, majd halkan, a pizzát majszolgatva válaszolok.
-De én nem. – A film felé fordítom tekintetemet, de néha hátra sandítva pillantok rá. Engem néz. Elvörösödve meredek a képernyőre, s bekapom az utolsó falatot. A dobozra nézve szemezgetek egy harmadik szelettel, de már így is úgy érzem, hogy mindjárt kipukkadok. De amíg eszem, addig legalább van indokom, hogy miért nem fekszem mellé…
Végül győzedelmeskedik a feszülő érzés a gyomromban, csalódottan veszem tudomásul, hogy nem tudnék még egy szeletet magamba erőltetni. Becsukom a doboz tetejét, s Craig, mintha csak erre várt volna, felül, s vállamat átkarolva ránt az ölébe. Megnyikkanni sem tudok a meglepettségtől, s megadóan fektetem fejemet lábára.
Próbálok a filmre koncentrálni, de szívem nyugtalanul zakatol mellkasomban, ahogy Craig bőrömet cirógatja. Érintése hatására megremegek, egész testem csupa libabőrös lesz, de én makacsul meredek tovább a tv képernyőjére. Nem akarom megadni neki az örömöt, hogy lássa, milyen hatással van rám.
Nem kell sok idő hozzá, hogy figyelmem lankadjon, s megadjam magamat a kényeztetésnek. A finom, óvatos simogatás szinte álomba merít, s alig veszem észre az idő múlását.
A félálomból csak az riaszt fel, mikor hirtelen elhallgat a tv és korom sötét lesz a szobában. Máris vége lenne a filmnek? De hiszen csak most kezdődött.
Álmosan tolom fel magamat ülő helyzetbe, s a szekrényen fekvő digitális órára pillantva meglepetten látom, hogy már két órája néztük a filmet.
- Most alszunk? – suttogom a szememet dörzsölgetve, bágyadt, álmos hangon, de Craig hozzám hajolva lehel egy puszit ajkaimra. Testem egyből reagál, s mikor egy hosszú csók kíséretében húz vissza az ölébe, nem ellenkezem.
Szívem zakatolása kizökkent a fáradtságból, míg a testemben szétáradó forróság visszanyomna az álomba. Gondolataim kavarognak, s megint készülök elveszíteni a fejemet, ahogy ingem alá nyúlva simítja végig bőrömet, s ujjaival finoman a combomba markolva korbácsolja még feljebb a szenvedélyt.
- Ne Craig… elfáradtam – próbálok kierőltetni magamból egy gyenge ellenkezést, de testem már teljesen készül átvenni az uralmat.
- De én még éhes vagyok. – dörmögi fülembe, s borsódzni kezd a hátam. Megremegek, ahogy érzékien fülcimpámra harap, s ajkaimat halk nyögés hagyja el. Basszus. Miért nincs kikapcsoló gomb a testemen?
- Ak-akkor egyél… phizzát.
- De annak nem Haru íze van. – suttogja vigyorogva, s rendületlenül folytatja. Haru íz? Ennyire finom lennék? … igen… tényleg ínyenc falat lehetek a listán, ha ennyiszer meg akar kapni.
Lágy csókot lehel nyakamra, s fejem egy pillanatra hátra dőlve adja meg magát, majd vállába kapaszkodva nyöszörgök.
- Chraigh… mh… neh… - nincs erőm eltolni magamtól, s már azt sem tudom miért ellenkezek, hisz legalább annyira vágyom rá, mint Ő.
- De addig nem tudok elaludni… Haru… Kérlek… - nyakát átölelve hajolok hozzá megadóan, már csak szavaim ellenkeznek… Miért ilyen kedves? Miért kéri ilyen szépen? Ha erőszakosabb lenne, annyival megkönnyítené az ellenállást… de ha így kéri, nem megy…
- Deh… Crahig… Ma már csinálhtuk egyszerh… - nyögdécselem, s Ő elmosolyodik, mikor érzi, hogy kezdem beadni a derekamat, hátamat végigsimítva húz magához, majd vigyorogva suttog a fülembe.
- Helyesbítek… - mellkasomat végigsimítva húzza szét a kigombolt inget, majd egy könnyed mozdulattal tolja le vállamról, s a vékony, bő anyag engedelmesen csúszik le rólam. – ma még csak egyszer csináltuk. – fejezi be a mondatot, majd finoman hátradöntve fektet le az ágyra, s fölém mászva lehel csókot ajkaimra. Ujjaimmal automatikusan a hajába túrva simítom ki arcából a szőke tincseket, s hevesen viszonzom a forró csókot.
Zihálva szakítja meg ajkaink egyesülését, majd távolabb hajolva néz szemembe, s elégedett mosoly ül ki arcára.
- Látod, ez a részed egyáltalán nem ellenkezik. – dörmögi fülembe mély hangon, s finoman végighúzza ujjait lüktető férfiasságomon. Ajkamra harapva sóhajtok egyet, s ahogy folytatja, látásom kezd elhomályosulni a kábaságtól.
Lábamat felhúzva kezdi egyik ujjával a bejáratot masszírozni, s én halkan nyögdécselve remegek. Mikor másik kezével előveszi a szekrényből a kis tégelyt, újra ellenkezni kezdek.
- Deh… újhra le khell majd fürdenünk… - sóhajtom halkan, s érzem, ahogy megáll a keze. Hatott volna?
A következő pillanatban lemászik rólam, s a kezébe felkapva válaszol széles vigyorral.
- Igazad van, folytassuk ott. – Mi??? Én nem ezt mondtam… Kezemmel tűzpiros arcomat eltakarva hagyom szó nélkül, hogy átvigyen a másik helyiségbe.
Óvatosan tesz le az üres fürdőkádba, s hátamat a szélének döntve mászik be mellém. Először összerezzenek, ahogy a kád hideg fala a bőrömhöz ér, de hamar átveszi testem melegét. Craig kellemes, langyos vizet enged meg a csapból, majd újra felém fordulva mászik fölém. Vádliimat megfogva tárja szét lábaimat, s széles terpeszbe nyitva irányítja őket a kád két szélére.
- Craighh! Ne…- sikkantok fel a zavarba ejtő pozíció hatására, de Ő, mintha nem is hallana, térdel be lábaim közé, s hozzám hajolva halmozza el ajkaimat, s egész testemet csókokkal.
Gyengéden folytatja ánuszom masszírozását, s én ismét arcom elé kapom kezeimet, hogy elrejtsem vörösségét, és tenyeremet számra szorítva próbálom magamba fojtani a kitörő nyögéseket, mikor néha-néha ujjait finomam ki-be csúsztatva készít fel az egyesülésre.
Ujjait kihúzva hajol arcomhoz, s kezeimet óvatosan húzza el, majd a fülembe dörmög.
- Látni akarom az arcod. – reagálni sincs időm, fejem teljes káoszba süllyed, ahogy a fülembe harap, majd szinte rögtön, egy csók kíséretében hatol belém. A kád szélébe kapaszkodva sóhajtozom a nevét, ahogy mozogni kezd bennem, s enyhe vér ízt érzek a számban, mikor ajkamba harapva próbálok visszafogni egy heves nyögést.
A gyengén csordogáló víz egyre magasabbra ér a kádban, s a langyos folyadék jólesően ölel körbe minket. Hallom felmorranásait egy-egy nagyobb lökésnél, s a víz csobogásának hangját elnyomja ziháló lélegzetvételünk zaja fülemben.
Kimerültnek, mégis elevennek érzem magam, s ahogy nyögéseim egyre szaporábban törnek elő ajkaim közül, tudom, hogy már nem bírom sokáig.
Fejem a fürdőkád szélére zuhan, testem megfeszül, s érzem, ahogy hátam felemelkedik a kád faláról. Levegőért kapkodva élvezek el, s egy utolsó erős lökés után Craig is követ.
Lihegve hajol hozzám egy hosszú csókra, s én fáradtan viszonzom.
’~,~’~,~’
Érzem, hogy ismerős forróság vesz körül, ahogy ébredezni kezdek, s óvatosan nyitom ki résnyire az egyik szememet. Alvó arcára sandítva mosolyodom el, és próbálom felidézni mi történt tegnap este a fürdőkádban… Nem emlékszem semmire, azután a hosszú csók után… Elaludtam volna?
Kezemet végigsimítom mellkasán, s úgy bújok közelebb hozzá. Most nem érzek rá kényszert, hogy kimenekítsem magamat az öleléséből… még egy kicsit… csak még egy kicsit hadd maradjak
Pár pillanatnyi gondolkodás után, vigyorogva figyel rám.
- Áll az alku, viszont akkor te csak egy alsónadrágot vehetsz fel. – Oh micsoda feltétel. Nekem igazán tetszik. Felpattan az ölemből, és mindent ledobálva magáról sétál a szekrény felé, popsit riszálva. Ez játszadozni akar felem? Ha így folytatja a rövidebbet fogja húzni.
- Rendben – egyezem bele szóban is, felkapok egy feszes boxert, majd mögé sétálok, és átölelem karcsú kis alakját. Kis pimasz.
- Haru… Sosem volt valami nagy önuralmam. Ne ingerelj. – Fülébe duruzsolom a szavakat, és amikor a várt hatást érem el, elégedetten eresztem őt el.
- Pizza megfelel?
- Igen, de nagyot vegyél. Farkas éhes vagyok. – Hehe… még szép, hogy éhes vagy.
Nem sokára megérkezik, és én le is megyek a rendelésért, kifizetem, majd felcaplatok vele a kis lépcsőn. Mikor belépek, épp a telefonnál áll, és mellette firkál valamit.
- Mit csinálsz? – vonom fel egyik szemöldököm.
- Csak beleírtam magamat, hogy írásos bizonyítéka is legyen, hogy eggyel bővült a listád. – pislogok párat, majd nagy nehezen felfogom.
Nem bírom visszafogni kuncogásom, és felé kezdek sétálni.
- Te mindig meg tudsz lepni valamivel – elhaladok mellette, beleborzolok hajára, majd az ágyra ülök, és leteszem a két dobozt. – Gyere… kettőt is hozattam.
Lassan végre leül mellém az ágy másik oldalára, és magához veszi az egyik dobozt. Két külön féle, lehet válogatni.
- Gyakran szoktál ide fent enni? – kérdi, mikor elkényelmesedve elővesz egy szeletet.
Felállok, majd kezembe veszem a távirányítót, és az ajtóhoz sétálok.
- Nem… most csak a kedvedért hoztam fel. – Válaszolom készségesen.
- Tényleg? – morogja teli pofival, mire elmosolyodom.
- Tényleg. – Lekapcsolom a villanyt, ezzel párhuzamosan be a tévét, és visszaülök az ágyra, nekilátva a vacsorának. Mellé ülök közvetlen, kapcsolgatni kezdek, de elveszi a kezemből, és ugyan ezt teszi, csak lassabban.
- Csak érezd otthon magad – vigyorodom el, és még a tévé fénye mellett is jól látszik, hogy milyen piros az arca.
Kifogunk valami akciófilmet, ami humorral van fűszerezve.
- Ezt már láttam – terelem mindkét kezem a tarkóm mögé, és a párnákra dőlök.
- De én nem – válaszol halkan, még mindig falatozva. Én egyelőre jóllaktam.
Nem szólok semmit, csak hagyom, hogy élvezze a filmet, persze közben én is belenézek, de a főbb elfoglaltságom az, hogy őt bámuljam.
Egyik pillanatban úgy érzem, hogy nem is tudom mi fogott meg benne, a másik pillanatban pedig bármit megtennék. Furcsa egy kettősség, igazán bonyolult. De a végeredmény mégis az, hogy fel akarom falni, és senki más kezére nem vagyok hajlandó adni. Vajon az osztálya mit tud minderről? A heti reakciójukból ítélve nem sokat, sőt szinte semmit. Jobb is. Biztos, hogy lenne köztük egy vagy több valaki aki ezt tovább adná, kialakulna a pletyka, aztán hopp elbocsájtanak.
Pont mint egy éve, csak akkor… teljesen más volt a helyzet. El kéne felejteni.
Most is nagy kockázatot vállalok vele, de ha egyszerűen nem tudom megállni. Nem tehetek róla. Valamiért szörnyen vonzz magához.
Felülök törökülésbe, látom, hogy végre végzett az evéssel. Helyes. Átkarolom vállánál, és egy szempillantás alatt az ölembe rántom, sikkantani sem hagyok időt. Feje a combomon pihen, a tévét figyelem, bár szemüveg nélkül csak egy kicsit látom homályosabban, még egész tűrhető, és közben karját, oldalát cirógatom. Kellemes egy helyzet, meg tudnám szokni.
A dobozokat az éjjeli szekrényre teszem, persze őt sem eresztem el, egy pillanatra sem. Nagyon tetszik, ha az ingemben van, jól áll neki. Érdekes húzás volt tőle, hogy én alsónadrágban legyek. Hehe… vajon tudja, hogy ezzel kinek okozott jót?
Lassan vége a filmnek, én pedig nyújtózom egyet, és kikapcsolom, teljes sötétség borul a szobára, is éjszaka lett időközben.
Feltápászkodik nagy nehezen, álmoskás hangon nyammog valamit, de előre hajolok, és megtámaszkodva adok egy kis puszit ajkaira, majd csókot, végül a csókot elmélyítve húzom magamhoz közelebb, egyenesen az ölembe ültetem vissza. Elkezdem sunyin az ingez kigombolni, mindenhol simítom ahol csak érem, falom ajkait, puha combjába néha finoman markolok bele, és az ing alá csusszan néha kezem.
Lassan észbe kap, hogy mire is készülök, de a levegő, az aura már teljesen kéj illatúvá vált, ebből nem fog tudni engem visszarángatni.
- Ne Craig… elfáradtam – dünnyögi halkan, de nem hat meg. Ó nem.
- De én még éhes vagyok – suttogom fülébe, amire érzékien harapok rá, egy kéjes sóhajt kiváltva belőle. Imádom ezt a reakciót.
- Ak-akkor egyél… phizzát – sóhajtozza édesen, de csak elvigyorodom.
- De annak nem Haru íze van – mentegetőzöm kaján vigyorral, és nyakába csókolok, gyenge tapogatózásai közel sem érnek fel egy lökéssel, így könnyedén folytatom.
Tekintetemmel arcvonásait fürkészem, miközben hallgatja az üzenetet… meg sem rezzen. Vagy nagyon jól leplezi a gondolatait, vagy a meghívás egyáltalán nem váltott ki belőle semmilyen érzelmet. Lehet, hogy nem is emlékszik rá? … és egyáltalán miért hallgatja végig az üzenetet? Már az elején le kellett volna nyomnia…
Feszülten várom a reakciót, s mikor az üzenetrögzítő elhallgat, pár másodpercig néma csönd veszi át a helyét. Nem is tudom, mit várok tőle… talán mentegetőzést? Vagy esetleg bocsánatkérést? … de mégis miért kéne bocsánatot kérnie, mikor semmi rosszat nem követett el?
- Milyen szép szerelmes üzenet… - szólal meg mosolyogva, s nekem leesik az állam. Hát erre a válaszra nem számítottam. Szóhoz sem jutok a meglepettségtől, főleg mikor előkap egy cetlit és ráfirkantja a telefonszámot. Megrökönyödve bámulom, majd felháborodottan csattanok ki:
- Mit csinálsz?! – Vigyorogva fordul felém, s én ledöbbenve nézek vissza rá.
- Nem te mondtad, hogy visszautasíthatatlan ajánlat? – Ez most komoly? Ugye csak szórakozik? Érzem, ahogy megremeg kezem, ahogy megszorítom az ágy szélét, s tátva maradt szájjal meredek Craigre. - Nyugi picinyem. Csak elküldöm neki az egyik haveromat – folytatja, nyilván, hogy megnyugtasson, de ettől csak még bosszúsabbnak érzem magam… Ezek most komolyan úgy passzolgatják egymásnak azt a fiút, mintha valami érzelemmentes babzsák lenne? Az ismeretlen fiú iránt érzett düh hirtelen szimpátiává, sajnálattá változik… bár ő ajánlgatja magát… végülis neki is jó… szex szerelem nélkül.
Gondolataimba merülve meredek előre, fél füllel hallgatva a telefonbeszélgetést… Kyogou… biztos ő is olyan, mint Craig… érzéketlen tuskók…
- Nem-nem… Ő csak az enyém – mondja Craig a telefonba, rám pillantva, s szívem kihagy egy ütemet. Vajon rám gondolt? Rólam beszélnek? Érzem, ahogy elpirulok, elkapom tekintetemet, s a lábujjaimat kémlelem. Vajon joggal reménykedhetek benne, hogy Ő is csak az enyém? Vajon akkor is lepasszolta volna az ajánlatot, ha nem vagyok itt vele? … miért van olyan érzésem, hogy már a kocsiban ülne, és a hotel felé hajtana? … vajon jobban kéne bíznom benne? … nem megy.
Olyan balek vagyok. Mond pár kedves szót, és máris beadom neki a derekamat? Komolyan elhittem ezt az egészet? Hiszen amint megérkeztünk letámadott. Semmiben nem különbözöm a Tarou nevű fiútól. Sőt… ő legalább nem képzelődik olyasmiről, ami nem is létezik. Csak egy újabb, ínyenc falat vagyok a listáján.
Nagyot nyelek, s kezemet ökölbe szorítva szedem össze magam. Ha már így alakult hozzuk ki a lehető legjobbat a helyzetből. Végülis én is élveztem. Nincs semmi rossz a testi kapcsolatban. Az egyetlen, ami zavar, hogy ilyen könnyen megadtam neki, amit akart.
- Megnézhetem? – kérdezem hirtelen ötlettől vezérelve, miután leteszi a telefont. Rám néz, s egyik szemöldöke felszalad a homlokán.
- Biztos vagy benne?
- Igen – vágom rá a választ. Gondolom, tele van szórakozóhelyek és fiatal fiúcskák telefonszámával.
- Hát jó. – mondja, s hozzám sétál a notesszal. Óvatosan nyitom ki a vastag füzetkét, de nem igazán tudok a nevekre koncentrálni, ahogy mögém ülve átkarolja derekamat.
- Ez érdekesnek tűnik – mutatok rá sietősen az első szálloda nevére, amit megpillantok, csak, hogy eltereljem a figyelmemet Craig közelségéről.
- Hmm… csak nem szeretnél elmenni ide? Nem hiszem, hogy tetszene… – suttogja fülembe, s érzem, ahogy zavarba jövök, szívverésem felgyorsul, s a notesz megremeg a kezemben. Csak tudnám legyőzni ezeket a reakciókat.
- Ne-nem azért mondtam… – kezdek el sietősen mentegetőzni, s gyorsan lapozni kezdek a noteszban, hogy leplezzem kezem remegését. Érzem, ahogy közelebb hajol, mellkasa hátamnak simul, ahogy magához húz, és egy finom mozdulattal nyal bele fülembe. Borsódzni kezd a hátam, egy sóhaj kíséretében rezzenek össze, s csak akkor veszem észre, hogy elhajította a notesz, mikor az egy halk puffanással landol a földön.
- Nem kell ez most ide. – leheli fülembe, s meztelen mellkasomat cirógatva ölel magához, még mindig a fülemet, majd a nyakamat csókolgatva... annyira utálom, hogy ennyire élvezem.
- Chraig… n-neh… - próbálok ellenkezni, megszorítom mellkasomon lévő kezét, s próbálom elhúzni magamról. Már eleget kapott ma. Meg kell állítanom. Így is megszerezte, amire vágyott… nem adhatok neki még többet.
- Ez nem volt valami meggyőző. – válaszol vigyorogva… tudom, hogy nem volt meggyőző… nem olyan egyszerű legyőzni a saját testemet. Nyelek egy nagyot, megfeszítem izmaimat, s erőszakkal kényszerítem agyamat, hogy próbálja legyőzni szívem zakatolását, és a testi vágyakat.
- Craig ne… Most nem akarom – nyögöm ki végre, határozottabban, mint reméltem. Fellélegzek, mikor felemeli fejét, s keze megáll mellkasomon. Nyertem volna? Hihetetlen… Miért érzek mégis kicsi csalódottságot?
- Na jó… akkor mit szeretnél? Öltözzünk fel? Vacsorázzunk? Esetleg filmezzünk? – sorolja a kérdéseket, s én diadalmasan mosolyodom el. Igen. Nyertem. Ha már megkapta, amit akart, és kihasználhatott, legalább idegesíthetem néhány számára unalmas foglalatossággal.
- Ebben a sorrendben jó lesz. – hajtom vállára fejemet, s a bájos mosolyomat elővéve pillantok bele a gyönyörű tengerkék szempárba.
- Egy feltétellel – suttogja fülembe, s kérdő tekintettel nézek rá - Ha csak az én ingemet veszed fel.
Egy pillanatra elpirulok, s gyorsan felkapom a fejem, hogy ezt elrejtsem. Egy röpke pillanat múlva már széles vigyorral fordulok vissza.
- Áll az alku, viszont akkor te csak egy alsónadrágot vehetsz fel. – mondom, majd felállok az öléből, ledobom magamról a törölközőt, és ruha nélkül sétálok lassú léptekkel a szekrényéhez. Most beszéltük meg, hogy nincs szex, de azért ingerelni lehet, nem igaz? Remélem, legalább idegesíti…
- Rendben. – válaszol, s hallom hangján, hogy mosolyog.
Kiveszek egy hófehér inget, s lassú mozdulattal terítem magamra, majd visszafordulok az ágy felé, s kicsit összerezzenek, mikor Craiget megpillantom magam előtt. Nem is hallottam, hogy idejött. Gyengéden fogja meg a derekamat, s magához húz, majd szadista vigyorral suttog a fülembe:
- Haru… Sosem volt valami nagy önuralmam. Ne ingerelj. – Érzem leheletét arcomon, s elpirulva teszem kezeimet a mellkasára, s finoman próbálom eltolni magamtól.
Nincs nagy önuralma? Tehát ha egy szexi fiatal fiúcska el akarja csábítani, akkor enged neki, nem igaz? … Szánalmas vagyok… Nem igaz, hogy már megint ez jár a fejemben. Be kell fejeznem!
Önelégült mosollyal enged el, majd a telefonhoz sétál, és rám néz.
- Pizza megfelel?
- Igen, de nagyot vegyél. Farkas éhes vagyok. – Elfordulok tőle durcásan, majd az ágyhoz sétálok, s szemem sarkából látom, ahogy elvigyorodik.
Hé… ezután a délután után bárki éhes lenne… Magam is elmosolyodok, majd az ágyra ülve hallgatom Craig dörmögő hangját, ahogy a pizzát rendeli. Megnyugtató… szinte álomba merít. Imádom ezt a hangot… nem… nem szabad elérzékenyülnöm.
Alig fél óra múlva meg is szólal a kapucsengő, s Craig az ajtóhoz sétál, engem egyedül hagyva a hálószobában. Körbenézek, s megpillantom a földön heverő noteszt. Gondolkodás nélkül pattanok fel az ágyról, s egy gyors mozdulattal szökkenek mellé, majd miután felvettem a földről belelapozok.
…Mennyi név… ezekkel mind? …
Megrökönyödve nézem a nevek sokaságát, s a szemembe tűnik egy ismerős.
Kyogou… őt hívta fel az előbb. Neki passzolta át azt a fiút… azt mondta, hogy ajándék… vajon Kyogou Craig barátja? Vagy talán rivális?
Hm… akár barát, akár rivális, még használható lehet. Kajánul elmosolyodom, ahogy végiggondolom a lehetőségek sokaságát… talán Craignek is meg kéne ízlelnie a féltékenység ízét. Lehetne e ezt jobban bemutatni, mint ha egy barátjával látna?... Ha pedig rivális, akkor még rosszabb. Normális, hogy ez jár a fejemben? Csak azt szeretném, hogy tudja, mit érzek… Vagy lehet, hogy nem is érdekelné, ha mással látna?
Nem, az nem lehet… „Ő csak az enyém”… ha ezt mondta, akkor biztos érdekelné…
Felfirkantom egy cetlire a számot, és egy gyors mozdulattal dugom a táskám legmélyebb zsebébe. Még szerencse, hogy behoztam a szobába… a jelenlegi öltözékemben nem lehetne túl sok helyre eldugni egy papír fecnit.
Tényleg nem vagyok normális.
Hallom, ahogy csukódik az ajtó, s Craig a konyhába sétál letenni a pizzát. A noteszt szépen visszateszem a telefon mellé, majd hirtelen ötlettől vezérelve az „N” betűhöz lapozom, s gyöngybetűkkel firkantom bele a nevem… Nanamura Haru… és a telefonszámom…
Craig belép a szobába, s ahogy megszólal, hangjában, mintha enyhe meglepettség tükröződne.
- Mit csinálsz?
Befejezem a telefonszámom leírását, majd felemelem a fejem, s gondtalan mosolyt erőltetve arcomra válaszolok.
- Csak beleírtam magamat, hogy írásos bizonyítéka is legyen, hogy eggyel bővült a listád.
Remek… ezzel sikerül elérnem, hogy egy hisztérikus, féltékenykedő hülyegyereknek nézzen…
Szerkesztve Silvery által @ 2010. 06. 05. 14:25:55
Lassan mozogni kezd, vállamra hajol, erősen kapaszkodik, de nem bírom sokáig ezt tétlenséget. Megragadom csípőjét, és végre mozgásra kényszerítem. Felhúzom óvatosan fejét, hogy csókkal csábítsam el, erőt vesz magán, és végre önös erőből mozog. Istenem…
A kis démon kiszívja nyakam, ezzel tovább szítva szenvedélyem, hátra döntöm a kormányra, és én folytatom tovább az irányítást.
Arca a gyönyörtől torzul, nyögdécsel, sóhajtozik, a sikolyokat pedig elfojtja. Kapaszkodót keresve kapálózik, nevemet hallom sokadszorra visszaverődni az autó faláról, és ez hatalmas elégedettséggel tölt el.
- Már nem kell sokáig bírnod, ne aggódj. – duruzsolom fülébe, Még jó pár lökés, és egyszerre élvezünk el. Hosszú, csodás kitörés, lebegés, majd egymás karjában pihegve ernyedünk el.
Nincs is ennél kellemesebb, talán csak an körülményt lehetne szépíteni, de hát… kell néha az izgalom, és annak ára van. Hehe…
- Craig szeret… szeretnék lezuhanyozni – habarja hosszas hallgatás után, és rábólintok. Természetesen csak együtt fürödhetünk.
~*~
A víz kellemes, főleg egy ilyen együttlét után kádban ülni… megnyugtatóbb, mint hittem. Ezt be fogom vezetni.
- Craig… hány éves vagy? – jön hirtelen a támadás, miközben csorog a víz kicsi markából.
- Huszonnyolc – válaszolom készségesen. Kíváncsi vagyok, hogy vajon idősebbnek, vagy fiatalabbnak gondolt-e. Füléhez hajolok, most megkóstolgassam, és azonnal összerándul az érintésre. Imádom, amikor ezt csinálja.
- Craig… mondtam, hogy ne… - durcázik be, és magát kezdi el mosni. Kuncoghatnékom van. Komolyan azt hitte, hogy ha együtt fürdünk nem lesz semmi? Olyan naiv. - Különben is… honnan tudod, hogy melyik pontjaim a legérzékenyebbek?
- Haru… - mosolyodom el. Magamhoz húzom vissza, átkarolom, ő pedig mellkasomnak feszíti kis kezeit - minden porcikádat úgy ismerem, mint a tenyeremet. Pont azt ne tudnám, hogy a füled a legérzékenyebb? – suttogom fülébe, és újra remegni kezd. Imádom.
- Craig én kész vagyok, engedj el. – tiltakozik hevesen, mégis elgyengülve.
- Már hogy lennél kész? Még be sem fejezted a mosakodást – rivallok rá, végigsimítom karcsú, nedves testét, fenekéhez érve csúsztatom be ujjam.
- Mi-mit csinálsz??? – nyöszörgi kéjes kis hangon.
- Nyugi Haru. Mivel benned mentem el, ezért jól ki kell mosni. Érted? Na most kész vagy – rácsapok egyet a formás kis popsira, tulipirossá válik arca, majd magára csavar egy törülközőt, és kisiet.
Mrr… Pedig szívesen eljátszadoztam volna még.
~*~
Mikor kilépek a fürdőből beleborzolok vizes tincseimbe, és csöpögve totyogok ki egy kis törülközővel a derekamon.
Az ágyon ül, kissé sápadt, ráadásul a hangulat sem tűnik a leg fényesebbnek.
- Valaki üzenetet hagyott neked telefonon. Érdemes meghallgatni, visszautasíthatatlan ajánlat – dünnyögi duzzogva, én pedig először csak értetlenül pislogok, majd a telefonra nézek. Villog az üzenetrögzítő.
Közelebb lépek, és lenyomom a gombot.
„Craig… Tarou vagyok… Tudod… a légikísérő Tarou, bár nem hiszem, hogy az után az éjszaka után elfelejtettél. Szóval csak az, hogy itt töltök két éjszakát a városban, és gondoltam találkozhatnánk… Tudod, felidézni az emlékeket. Bár, ha nem vagy otthon, akkor mindegy. Pedig most úgy vágynék egy vad éjszakára, és te vagy a legjobb. A sok puhapöcsű idióta a közeledbe sem ér. Még holnap is itt leszek, szóval, ha akarsz, hívj fel, lediktálom a hotel számát…”
- Milyen szép szerelmes üzenet – vigyorodom el kajánul, dühömet leplezve.
Chh…
Persze hogy emlékszem. De miért pont most kellett hívnia? Idióta…
Amikor mondja a számot, a telefon melletti cetlire gyorsan fel is írom, majd kitörlöm az üzenetet, és felcsapom a kis noteszomat.
- Mit csinálsz?! – dörren rám a kicsike, de csak mosolyogva fordulok felé.
- Nem te mondtad, hogy visszautasíthatatlan ajánlat? – kitágult szemekkel néz rám, szája tátva marad, és enyhén remeg… A végén még komolyan veszi.
- Nyugi picinyem. Csak elküldöm neki az egyik haveromat – kacsintok rá, és visszavezetem tekintetem a noteszra.
Megvan. Már tudom, hogy melyik hotel az.
Elkezdek tárcsázni, és megint vizes hajamba túrok, nem akarom, hogy az arcomba csepegjen.
- Szevasz Kyogou. Emlékszel még a kis Taoru-ra? – kérdezem vigyorogva a telefonba.
- Emlékszem te szemét dög – hangjából persze én is érzem, hogy szintén vigyorog. Még szép, hogy emlékszik. Versenyeztünk, melyikünk tudja megfektetni, és én nyertem. Habár Ő nagyon oda volt érte, persze ezt csak utólag tudtam meg. De most talán jóvá tehetem. – Megint hencegni akarsz? – komorul el hangja.
- Dehogy. Épp egy „ajándékot” szándékozom adni.
- Miről beszélsz?
- Épp a Tsuki Naitoban van, és engem hívott, de fontosabb dolgom van. Mit szólnál, ha beugranál helyettem?
- Fontosabb? Tényleg jó falat lehet, ha még enné is fontosabb, bemutathatnál neki, hehe…
- Nem-nem – sandítok Harura – Ő csak az enyém.
- Na jó, haver, akkor ezt megbeszéltük.
Letesszük a telefont, én pedig fújtatok egyet. Napi jó cselekedet letudva egy évre.
- Megnézhetem? – hallom hirtelen édes kis hangját, és tekintetét figyelem. Pont a kinyitott noteszom figyeli a telefon mellett.
- Biztos vagy benne? – vonom fel egyik szemöldököm. Máskor nem zavar, de ahogy nála láttam, féltékeny alkat a kis édes. Nem hiszem, hogy jól esne neki, ha látná az én szépséges előéletem.
- Igen – bólint, és ezzel megerősíti gondolatát.
- Hát jó – felkapom a noteszt, hozzá lépkedek, és a kezébe adom, majd mikor belelapozgat, mögé ülök, átkarolom finom alakját. Itt helyben fel tudnám megint falni.
- Ez érdekesnek tűnik – mutat egy névre, de én azonnal kuncogni kezdek. Ó ha tudnád…
- Hmm… csak nem szeretnél elmenni ide? Nem hiszem, hogy tetszene – susogom fülébe, majd nyakára lehelek, szorosan átkarolva.
- Ne-nem azért mondtam – válaszol remegve, majd lassan lapoz. Ha így folytatja, eléri a neveket. Azt még végképp nem szeretném megmutatni.
Megcsócsálom kis fülét, és sóhaj szakad fel belőle, kikapom kezéből a noteszt és messzire dobom.
- Nem kell ez most ide – tenyereimmel mellkasén időzök el, fülét kóstolgatom, majd nyakába csókolok bele. Olyan finom és édes, nem lehet megunni.
- Chraig… n-neh… - leheli édesen, kis kezeivel csuklómat szorítja meg.
- Ez nem volt valami meggyőző – mosolygom nyakába, ajkaim alatt érzem, ahogy nyel egyet, minden izma megmoccan.
- Craig ne… Most nem akarom – hadarja egy szuszra erősebben, és megállok, persze nem engedem el. Fáradtan sóhajtok, majd felemelem fejemet a nyakából. Ha már ilyen „szépen” kéri.
- Na jó… akkor mit szeretnél? Öltözzünk fel? Vacsorázzunk? Esetleg filmezzünk? – vetem fel az ötleteket, bár egyikhez sincs sok kedvem. Felöltözni minek? Úgyis leveszem… Hehe… Vacsora… Hm… esetleg ha ő lenne a tányérom. A film pedig… tudnék neki olyat mutatni, amitől leégne a kis pofija, de félnék el is menekülne.
- Ebben a sorrendben jó lesz – válaszol mosolyogva, és vállamra hajtja háttal a fejét. Ha ilyen édes, nehezen tudok ellenállni. Bezzeg ha pimasz…
- Egy feltétellel – dörmögöm halkan, mire felnyitja szemecskéit, és rám sandít szeme sarkából. Szélesen mosolyodom el, viszonozva a pillantást – Ha csak az én ingemet veszed fel.
Némán ülünk egymás mellett a kocsiban, s én sem töröm meg a csendet. Szívem még mindig naiv boldogságban úszik, de fejemben akaratom ellenére, megállíthatatlanul forognak a kerekek. Gondolataimba merülve babrálok a biztonsági övvel, s néha fél szemmel szégyenlősen rá sandítok.
Ez az egész helyzet olyan különös, mintha egy álom lenne, és képtelen vagyok eldönteni, hogy fel akarok e ébredni. Ez a furcsa, boldog izgatottság, amit a jelenlétében érzek, egyszerre tölt el örömmel és félelemmel… hisz nem is ismerem. Mindössze annyit tudok róla, hogy hol lakik, milyen kocsija van és hogy matektanár… meg persze azt, hogy a fiúkhoz vonzódik. De vajon tényleg lehet a szívemben lakozó érzés szerelem? Vagy csak azért történik ez velem, mert együtt töltöttünk egy éjszakát? Lehet, hogy csak a testem szeretett bele? Lehet, hogy bárkinél ez lenne? … Ő sem mondta, hogy szeret… csak annyit mondott, hogy akar… vajon hány embernek mondta már ezt? És miért idegesít?
Az utat meredten bámulva próbálom kiűzni fejemből a bizonytalankodó gondolatokat, s többé-kevésbé sikerül lenyugtatnom magamat. És akkor mi van, hogy ha rengeteg partnere volt már? … Majd teszek róla, hogy kitűnjek a tömegből. Szerelemben és háborúban mindent szabad… csak magamba kell bolondítanom és sínen vagyok.
A tervezgetésből csak az zökkent ki, mikor a kocsifelhajtót elhagyva lassan átgurulunk a garázsajtó alatt, s szívem ismét átveszi az irányítást a gondolatok felett. Vajon mit fogunk csinálni? Vajon egyből a hálószobába visz?
Szememmel követem, ahogy az automata garázsajtó szépen lassan leereszkedik, sötétséget teremtve a helyiségben. Izgatottan kötöm ki a biztonsági övet és épp kinyitni készülök az ajtót, mikor egy halk kattanással fordul el a zár.
- Craig! Ne szórakozz! – kapom rá a tekintetemet meglepetten… Azon gondolkodtam, hogy vajon egyből letámad e, mikor megérkeztünk, de az az eshetőség meg sem fordult a fejemben, hogy addig sem bírja ki. Vajon ez jó jel, hogy ennyire nem tud ellenállni nekem, vagy rossz, hogy csak erre tud gondolni? … Nem tudom.
- Pedig pont azt szeretnék – suttogja halkan, s meglepett borzongás fut végig testemen, ahogy hátamat végigsimítva átkarolja derekamat, s az ölébe húz. Ajkaim automatikusan sóhajtják nevét, s pulzusom egy pillanat alatt a duplájára ugrik.
- Mond még – leheli fülembe, s borsódzni kezd hátam, mikor ajkai a fülemet végigsimítva vándorolnak nyakamra. Gondolkodás nélkül kezdem újra és újra ismételgetni nevét. Testem rögtön reagál a kényeztetésre, s mikor megérzem merevségét, elhaló hangon próbálom megállítani:
- Nem kéne… Bemenni? – hangom megremeg, a végére egészen elcsuklik, mikor óvatosan beleszív nyakamba, s halk, visszafogott nyögés hagyja el ajkaimat.
- Minek? Itt is kényelmesen elférünk. – suttogja, miközben orrával az arcomat simogatva hajol közelebb, érzem a forró leheletét bőrömön, s közelsége mintha megrészegítené gondolataimat. Ez így nem lesz jó. Miért vagyok ilyen érzékeny rá?
Egyik lábamat átemelve fordít szembe magával, s érzem, ahogy elvörösödöm. Még szerencse, hogy csak félhomály van… lehet, hogy nem is látja…
- De… - próbálnék tovább ellenkezni, de már előre tudom, hogy felesleges. Eddigi ismereteim alapján tudom, hogy ha valamit a fejébe vesz, akkor azt megvalósítja. Elhallgatok, mikor ujját ajkaimra teszi, s megadóan hunyom le szemeimet.
-Sss… meglátod jó lesz. – suttogja, s ahogy kinyitom szemeimet, látom az arcán elterülő széles vigyort… mint egy gyerek, aki új játékot kapott, és most próbálgatja… nem baj, amíg így néz rám, addig tudom, hogy érdeklem. Engedelmesen bújok hozzá, ahogy magához húz egy csókra, s szívverésem egyre gyorsul, ahogy a finom csók vad ölelkezésbe megy át. Kezével magához szorítja testemet, s én lassan átkarolom nyakát, majd ujjaimat a szőke hajtincsekbe túrva húzom még közelebb magamhoz.
Levegőért kapkodva hajolok el tőle, s érzem forró leheletét arcomon, ahogy homlokunkat egymásnak támasztjuk. Basszus… már megint kezdem elveszíteni az önkontrollt.
Mikor lassú mozdulatokkal elkezdi kigombolni az ingemen lévő gombokat, ismét látom arcán felbukkanni a széles vigyort, s ahogy ujjait finoman végigsimítja mellkasomon, fülig elvörösödve kezd bizseregni egész testem… Túl gyenge vagyok, ha róla van szó… ha ilyen passzív leszek, hamar meg fog unni… ilyet én is tudok… mellkasára teszem remegő kezeimet, s lassan, az Ő mozdulatait utánozva próbálom kigombolni az ingét több-kevesebb sikerrel.
- Majd segítek… - fogja meg kezeimet, miután befejezi ingem kigombolását, de én makacsul folytatom… nem valami szűzlányka vagyok, aki ennyire sem képes.
- Ne! … Me-megy egyedül is – vágom rá, s nemsokára büszkén húzom szét mellkasán az ingét, puhán végigsimítva az izmos felsőtestet. Gyönyörű. Elmosolyodva nézem, milyen kicsinek tűnik kezem a széles mellkashoz képest, s mikor fejét hátradöntve morran fel, elkuncogom magam. Látod? Nem csak te tudsz ilyet…
- Látom tetszik. – suttogja fülembe újra előre hajolva, s kezét a hátam mögé siklatva dönt lassan a kormányra. Nyelve bevándorolja az egész mellkasomat, s mikor óvatosan mellbimbómra harap, ajkamat rágcsálva fojtom vissza nevének nyöszörgését. Testem megfeszül a kényeztetéstől, s lihegve kapaszkodom vállába, mikor felhúz a kormányról. Övemet kicsatolva simítja végig ujjait merevedésemen a nadrágon keresztül, s már ennyitől úgy érzem, mintha elöntene a forróság. Szinte izzik a levegő, hamar beleheltük a kis térfogatú autót, s a szűk tér miatt úgy érzem, mintha ilyen közel még sosem lettünk volna egymáshoz.
- Állj fel – suttogja nyakamba, majd ahogy fülembe nyal, végigfut hátamon a hideg. Úgy érzem, mintha lábaimat minden erő elhagyta volna, mégis követem az utasítást, s bizonytalan mozdulatokkal, begörnyedve állok fel az alacsony autóban. Miután lehúzta nadrágjaimat, kicsit előre hajolva, a szék háttámlájára támaszkodva lépek ki belőlük… nem tetszik ez a póz… zavarba ejtő… - Maradj így – hallom dörmögő hangját, s épp tiltakozni készülnék, mikor finoman végignyal merevedésemen, s hangos nyögés hagyja el a számat. Ez nem ér… Erőtlenül, begörnyedve teszem egyik kezemet szám elé, hogy visszatartsam a hangos nyöszörgést, s ha nem tartaná lábaimat, biztos, hogy összecsuklanának a súlyom alatt. Egész testem remegni kezd, s Ő finoman húz vissza ölébe. Vállára hajolva kapkodom a levegőt, de Ő arcomat megfogva húz magához egy rövid csókra, majd mutató és középső ujjával végigsimítja ajkaimat. – Nyald meg – jön a következő utasítás, s érzem, hogy fülig vörösödöm… jól hallottam? … Bizonytalanul pillantok ujjaira, de nem veszíthetek. Menni fog. Nyelvemet kinyújtva nyalok végig az ujjain, majd számba véve húzom végig rajtuk ajkaimat. Finoman húzza ki számból a síkos ujjakat, s lassan kezdi masszírozni ánuszom környékét. Testem reszketni kezd, előredőlök, s fejemet vállára hajtva dőlök mellkasára. Ajkaimat erőtlen sóhajok hagyják el, s légzésem felgyorsul, ahogy ujjait mozgatja, majd mikor egyik ujját testembe csúsztatja, ajkamra harapva fojtom vissza nyögéseimet. Érzem, ahogy testem megfeszül, ujjaim görcsbe rándulva mélyednek bőrébe, halovány piros csíkokat hagyva maguk után. Egyre szélesebb köröket ír le ujjával bennem, majd egy vad csók kíséretében siklatja belém a következő ujjat. Először összerezzenek, majd ahogy testem kezdi megszokni a tágítást, a fájdalom teljesen megszűnik, s csípőm magától mozogni kezd. Már most úgy érzem, hogy mindjárt elélvezek, de tudom, hogy még nem lehet. Türelmetlenül pillantok le, majd remegő kézzel próbálom kikapcsolni az övét. – De sietős valakinek. – suttogja önelégült vigyorral fülembe, de a vigyor nyögésbe fullad, ahogy finoman végigsimítom merevedését, s most rajtam a sor, hogy mosolyogjak. Óvatosan kezdem el dörzsölni a kemény hímvesszőt, s minden felmordulására büszkeség járja át a testem. Közben ujjait tovább mozgatja, s érzem, hogy tényleg nem bírom sokáig. Fejemet lehajtva, elvörösödve szólalok meg.
- Kérlek… most már kész vagyok. – suttogom halkan, de hangom remeg, a mondat végére egészen elhal, de ő fél szavakból is megérti, mire gondolok.
- Jól van. – dörmögi, lassú mozdulattal húzza ki ujjait, s nekem akaratlanul csalódott sóhaj hagyja el ajkaimat. Csípőmet átkarolva húz magához, majd a fülembe suttog: - Ülj bele. – nagyot nyelek, majd egy bizonytalan, lassú mozdulattal teljesítem a kérést. Mély levegőt véve, nyikkanás nélkül fogadom testembe, majd mikor izmaim kezdenek újra ellazulni, nyakára hajolva kapaszkodom vállaiba, inge alá csúsztatva kezem, s érzem, hogy minden sóhajnál, minden apró levegővételnél egyre mélyebbre hatol bennem.
Pár rövid másodperc után újra megragadja csípőmet, óvatosan elkezd mozgatni magán, s nekem hangos nyögések hagyják el ajkaimat. Egy szenvedélyes csókra húz magához, s csípőm mozgását már magamtól irányítom. Lihegve hajolok el, s ahogy hallom néhány felmordulását, elégedettség érzése tölt el. A vállát átölelve csókolok nyakába, majd erősen megszívom a hófehér bőrt, mire ő felmordulva követel még egy csókot, majd újra hátradönt a kormányra, s erős lökésekkel hatol egyre mélyebbre és mélyebbre bennem. Ajkamra harapva próbálom halkítani a nyögéseimet, a szűk tér még jobban kiemel minden hangot, a levegő szinte forr körülöttünk, s érzem, ahogy apró verejtékcseppek folynak végig hátamon. Egész testem beleremeg az élvezetbe, nyakam néha hátracsuklik, s kezemet a szám elé téve próbálom elfojtani nevének folytonos sóhajtozását. Teljesen elveszítem az irányítást testem felett, minden porcikám az Ő érintésére vágyik, s fejemben kuszán kavarognak a gondolatok. – Crahhigh… - nyöszörgöm vékony hangon, a levegőt kétségbeesetten kapkodva próbálom visszatartani, de tudom, hogy mindjárt elmegyek. Újra magához húzva hint egy csókot ajkaimra, majd a fülembe dörmög rekedt hangon.
- Már nem kell sokáig bírnod, ne aggódj. – szememet összeszorítva tartom vissza, testem megfeszül, s ahogy izmaim görcsösen összerándulnak, érzem, ahogy egyre szorosabban öleli testem Craig merevségét. Fejem hátra csuklik, s levegőért kapkodva remeg egész testem, s egy elfojtott nyögéssel élvezek el, s érzem, ahogy Craig magja is belém ömlik, egész testemet forrósággal árasztva el. Szinte zihálva dőlök mellkasára, s Ő magához húzva ölel át. Homályos gondolatokkal simítom végig vállát, s remegve bújok hozzá, ahogy hátamat simogatja.
- Craig… szeret…- hangom elcsuklik, mikor tudatosul bennem, hogy mit készültem mondani, fejem egy másodperc alatt kitisztul, s egy rövid szünet után folytatom. -… szeretnék lezuhanyozni. – szívem sebesen zakatol, s örülök, hogy sikerült időben megállítanom magamat. Nem… ezt nem mondhatom ki… már így is túlságosan tudja, hogy mennyire kötődöm hozzá… vajon hány embert ölelt már így magához? … talán ugyanezen a kocsi ülésen… Nem! Nem gondolhatok erre…
A gondolataimból Craig dörmögő hangja zökkent ki, s én egy pillanatra összerezzenve kapom rá a tekintetemet.
- Rendben. Menjünk be. – nem kell kétszer mondania, amint kinyitja az ajtót, kimászom az öléből, s egy pillanatnyi megszédülés után stabilan állok lábaimon. A forró autóból kiszállva, a hideg, friss levegő még jobban lehűti fejemet, s testem remegése is kezd elmúlni. Bizonytalan léptekkel követem a házba, ingemet összehúzva mellkasomon.
Egyből a fürdőszobába megy, s a hálószobából hallom a víz csobogását, ahogy megnyitja a csapot. Elmosolyodva nézek körbe az ismerős szobában, majd mikor meghallom Craig hangját az ajtóból, odakapom a tekintetemet. Egyből a szemembe tűnik a nyakán elhelyezkedő nagy, piros véraláfutás, s elmosolyodva nézem… én csináltam volna? Nem is emlékszem mikor szívtam ki így a nyakát… Ez bizony nem múlik el hétfőig… azt hiszem megadtam az pletykatémát a következő hétre a suliban.
- Kész a fürdővíz, gyere. – mondja, s meglepetten pillantok rá, s arcom akaratom ellenére felderül.
- Együtt megyünk be? – kérdezem, s Ő sejtelmes mosollyal jön közelebb hozzám, majd egy gyengéd csókot hint ajkaimra… vajon mire gondol most?
- Ezt szeretnéd, nem? – csak azért sem fogom kimondani, hogy igen… Elfordulok, s durcás mosollyal válaszolok neki, miközben elpirulva sandítok rá. Mindössze egy alsónadrág van rajta, s még egyszer sem tudtam alaposan megcsodálni testét teljes valójában… tökéletes alak, izmos, de nem túl kigyúrt, magas, jó tartással és magabiztos kisugárzással… igen… tényleg tökéletes. Akár modellnek is mehetne, és tanárságra pazarolja ezt a külsőt…micsoda pocsékolás.
- De csak fürdés, igaz? – Látom, ahogy ajkai vigyorra húzódnak, majd irónikus hangon válaszol, s szívem ismét kihagy egy ütemet, majd én is elmosolyodom.
- Hát persze.
’~,~’~,~’
Jóleső forrósággal lepnek el a habok, ahogy Craig ölébe ülve követem a vízbe. Egyből magához húz egy csókra, de finoman tolom el magamtól, mielőtt bevadulhatna a dolog. Így is lüktető fájdalmat érzek hátul, és azt sem akarom, hogy csak erről szóljon az este. Craig a kád szélének dőlve fekszik le, s én az ölében feküdve dőlök háttal mellkasának, közben a habokkal játszva.
- Craig… hány éves vagy? – kérdezem habozva, de magabiztosan. Ha már ilyen helyzetbe kerültünk, akkor legalább ennyit tudnom kéne.
- Huszonnyolc. – Suttogja közelebb hajolva, lehelete arcomat simogatja, majd finoman a fülembe nyal, s én egy halk sikkantás kíséretében, összerezzenve kapom oda a kezem… ezt direkt csinálja?
- Craig… - csattanok ki durcásan – mondtam, hogy ne… - felülök, s a tusfürdőért nyúlva kezdem el megmosni magam, miközben, még mindig morcos hangon kérdezem meg tőle – Különben is… honnan tudod, hogy melyik pontjaim a legérzékenyebbek? – Látom, ahogy elmosolyodik, majd rövid szünet után válaszol.
- Haru… - megfogja kezemet, s finoman magához ránt, s nagy csobbanással támaszkodom mellkasára – minden porcikádat úgy ismerem, mint a tenyeremet. – Közelebb húz magához, majd a fülembe suttogva folytatja. – Pont azt ne tudnám, hogy a füled a legérzékenyebb?
Minden szőrszálam égnek áll, s elpirulva próbálok kiszabadulni karjai közül.
-Craig én kész vagyok, engedj el. – érzem, mintha farkam éledezni kezdene, s szememet lehunyva próbálok valami nyugtatóra gondolni… zöld mező… virágok és fák… lágy szellő… csicseregnek a madarak.
-Már hogy lennél kész? Még be sem fejezted a mosakodást. – tiltakozni sincs időm, s Ő gyengéden végigsimítja kezét fenekemen, majd finoman, egy ujját becsusszantva húzza szét a bejáratot, s érzem, ahogy a víz behatolva mossa át a nyílást. Felháborodva, akadozó hanggal szólalok meg:
-Mi-mit csinálsz??? – egy puszit hint fejemre, majd nyugodt hangon válaszol.
-Nyugi Haru. Mivel benned mentem el, ezért jól ki kell mosni. Érted? – kihúzza ujját, majd a fenekemet megpaskolva mosolyodik el – Na most kész vagy.
Fülig pirulva állok fel, s a törölközőt magamra csavarva lépek ki a kádból.
-Kint megvárlak. – hadarom, s kiviharzok a fürdőszobából.
’~,~’~,~’
Leülök az ágyra, s az órára pillantva meglepetten látom, hogy már elmúlt 7. A törölközőt a derekam köré csavarva várom, hogy Craig végezzen, mikor hirtelen megcsörren a telefon. Odasétálok, de nem veszem fel… nem én lakom itt, nincs jogom felvenni… Megszólal az ismert sípszó, s bekapcsol az üzenetrögzítő. A telefonban egy fiatal hangú fiú szólal meg:
-Craig… Tarou vagyok… Tudod… a légikísérő Tarou, bár nem hiszem, hogy az után az éjszaka után elfelejtettél. Szóval csak az, hogy itt töltök két éjszakát a városban, és gondoltam találkozhatnánk… Tudod, felidézni az emlékeket. Bár, ha nem vagy otthon, akkor mindegy. Pedig most úgy vágynék egy vad éjszakára, és te vagy a legjobb. A sok puhapöcsű idióta a közeledbe sem ér. Még holnap is itt leszek, szóval, ha akarsz, hívj fel, lediktálom a hotel számát…
Megdermedve állok a telefon mellett, az üzenet többi részét már nem hallom. Üveges tekintettel bámulom a falat, s lassú léptekkel sétálok vissza az ágyhoz. Nem tudom miért viselt meg ennyire a telefonhívás, hisz eddig is sejtettem, hogy Craig szívtipró. De miért érzek ilyen keserű ízt a számban… vajon én is csak ennyi vagyok neki?
A fürdőszobaajtó nyitódásának hangja zökkent ki gondolataimból, s én mereven emelem fel a fejem mikor Craig besétál. Hideg hangon fordítom el tekintetemet, s megszólalok.
-Valaki üzenetet hagyott neked telefonon. Érdemes meghallgatni, visszautasíthatatlan ajánlat.
Értetlenül néz rám, s a telefonhoz sétálva nyomja meg az ismétlő gombot, s újra hallom a hangját… kiráz tőle a hideg… „Craig… Tarou vagyok…” … de miért érzem úgy, mintha Craigre haragudnék?
Halkan felnevet kijelentésemre hosszas hallgatás után, de amikor meglátom mosolyát, csak akkor nyugszom meg igazán. Könnyes, de mosolyog és pont ez a lényeg.
Átölel és jólesőn remegek meg, főleg amikor nevemet suttogja.
Hosszú pillanatok után elhajol tőlem és a szemembe néz, mosolyogva vetem le szemüvegem. Közvetlen arcához hajolok, hogy egyszerű tekintettel bűvöljem el a kis drágát, és szerencsére nincs nehéz dolgom. Szeretek hatással lenni az emberekre.
Megpuszilja ajkaimat, de nekem ez nem elég ezért egy követelőző csókkal fojtom belé a lélegzetet is. Lassan válok csak el tőle, minden egyes pillanatot ki akarok élvezni. Kis szende szűzként pirulva süti le szemecskéit, remélem ebben változatlan marad majd.
- Craig… én… nem hiszem, hogy ilyen állapotban… le tudnék felelni – magamban elvigyorodom, nyakacskájára hajolok, majd kioldom feszülő nadrágjának övét. Milyen érzékeny, egy csókra csak úgy beindul - Neh, Crahiigh…
- Ne félj, mindjárt jobb lesz. – nyugtatom meg, persze vigyorom nem látja csak dörmögő hangomtól reszket egy cseppet.
Lehajolok, és ő erőtlenül fekszik végig a padon, nyögdécselve, teljesen kiszolgáltatottan megfeszülve tevékenységem alatt. Múltkor sokkal harciasabb voltál kicsikém. Ennyire megbolondítottalak? Hehe…
Mikor elég síkos felé hajolok csókot követelve, kezemmel folytatom a kényeztetést, de nem kell sok hamar sikolt fel a gyönyör pillanatában. Ennyire hiányoztam már? Mmm…
- Ez gyors volt – vigyorodom el, és megtörölgetem kezemet.
Édesen puffogó arcot vág, de mielőtt elkezdődhetne a szócsata, megelőzöm egy csókba fullasztással.
Hah… elég gyorsan telt az idő, lassan ideje lesz hazamenni.
Fájó „szívvel” azaz inkább merev taggal mászom le róla, de utánam kapna az utolsó pillanatban.
- Craig… csak én mentem el… szóval... te… - kis édes…
- Ne aggódj, én jól vagyok… egyelőre a látvány is elég… - hintek puszit homlokára mosolyogva, majd hajába borzolok.
A felelését elhalasztjuk holnapra, de a kérdése meglep, nem is kicsit.
- Craig… én… nem aludhatok nálad? – csak elmosolyodom újra.
- Haru, holnap suli. Te is tudod, hogy nem lehet – csalódott arcát látva magamhoz húzom nyugtatóan - Majd pénteken.
~*~
A másnap persze hamar eljön, és azon kapom magam, hogy már a teremben ülök a naplót lapozgatva. Furcsák ezek az intervallumok.
- Nanamura, gyere a táblához, és csak, hogy tudd… ez az utolsó lehetőséged.
Persze a magabiztosan szigorú arcom továbbra is meg kell tartanom, hisz ha bármi… akár egy fikarcnyi eltérés is történik, jönnek a gyanakvások, észrevételek… a „lebukás” veszélye. Hisz szigorúan tiltott a tanár-diák kapcsolat.
Pimasz külső, pimasz mosoly, pimasz kisugárzás. Örülök, hogy újra így látom.
Lediktálom a feladatot és persze könnyű szerrel oldja meg, ahogy egy értelmesebb diáktól elvárható.
- Na jó, gondolom ez volt a bemelegítés. Most jöhet az igazi feladat. – hát persze hogy a válasz is pimasz. Nem is Ő lenne, de legalább ebből látom, hogy újra önmaga.
- Ne akard, hogy olyat adjak, amit nem tudsz megoldani. Na, irány a helyedre… ötös.
~*~
Pénteken előbb hazasietek és levetem minden tanári holmimat, és öltönyöm zakóját leteszem a kanapé karfájára. Visszapattanok kocsimba, és épp elkapom a kis madárkát, mielőtt belépne saját házába. Tudtam, hogy itt lesz – azaz hazajön – amikor nem lát a sulinál.
Amikor felismeri a kocsit, felderült arccal pattan be.
Elindulunk, keresztül a városon, majd amikor kapunk egy pirosat, magamhoz húzom egy csókra. Hiányzott már.
- Csak üdvözlés… a saját házatok előtt mégsem csókolhatlak meg. Nem igaz? – kérdésemre egy pirulós bólintással válaszol.
Visszahajolok, majd a gázra lépek, és pár perc múlva már végre kocsi felhajtóra megyek fel. Könnyedén behajtok a garázsba és lehajtódik az ajtó.
Sötét félhomály uralkodik a kocsiban is, majd amikor a kocsi reflektora elalszik még sötétebb lesz. Nem kapcsolom fel egyelőre a lámpát, a szemem gyorsan hozzászokik a sötéthez, és jól látom, hogy az övé is.
Kioldja övét, majd az ajtó felé nyúlna, de egyetlen kattintással megakadályozom, hogy kinyissa, és az összes ajtót lezárom ezzel.
- Craig! Ne szórakozz! – morogja édes hangon, de csak elkuncogom magam. Vagy naiv, vagy túl jól játssza meg. Leveszem szemüvegem, összezárom és a kormány mögé a műszerfalra teszem, erre most nem lesz szükség.
- Pedig pont azt szeretnék – dörmögöm halkan, majd háta mögé csúsztatom egyik karomat, átkarolom derekát, és egy könnyed mozdulattal oldalasan az ölembe húzom őt.
- Craig. - sóhajtja meglepetten, amitől megborzongok egész testemben. Mintha tudná, hogy hatással van rám.
- Mondd még – duruzsolom füléhez hajolva, majd nyakába csókolok forrón.
- Craig… Craig – sóhajtozza újra, és elégedetten morogva folytatom tevékenységemet. Finom kis falat, sosem fogom megunni, ezt már előre tudom.
Vágyam a fenekét nyomja már, és ahogy végigcirógatom testét érzem Őt is.
- Craig… -kezdi halkan nyöszörögve – nem kéne… bemenni? – sóhajtásba fullad mondata, amikor picit megszívom kis nyakát.
Felhajolok, majd orrommal az övét piszézem meg a sötétben, majd arcát cirógatom meg vele.
- Minek? Itt is kényelmesen elférünk – súgom vissza, majd megfogom egyik lábát, és hátra döntve átemelem magam felett, így végre lovagló ülésben pihenhet velem szemben. Igazán beindító látvány.
- De… - mondaná pironkodva, de ujjamat a szájára teszem.
- Sss… meglátod jó lesz – vigyorodom el, majd álla alá nyúlva egy csókra húzom magamhoz, persze megadóan simul hozzám egész testével.
Fel-le simítom testét magamhoz ölelve, olykor fel-felgyűröm ingét, és persze kissé lecsúszott nadrágja is segít abban, hogy hamarabb érjek forró bőrfelületet.
Először mellkasomra támaszkodik, majd nyakam köré fonja karcsú karjait, és az egyre forróbbá váló csók alatt ujjai tincseim közé furakodva túrnak bele hajamba, és élvezem, ahogy már a fejbőröm is bizsereg, minden érzékem teljesen kiéleződik rá.
A levegő fokozatosan válik fülledtebbé, de nem zavar különösképpen, sőt egyre jobban ajzz fel. Hátára simítom tenyeremet, és ruhájába markolok, kissé meghúzom, majd elengedem ettől elhajol tőlem, és pihegve támasztjuk egymásnak homlokunkat.
Vigyor terül arcomra, majd előre simítom kezem, és ingjét kezdem el szakértő mozdulatokkal könnyedén kibontogatni, minden egyes gomb után megsimítva a felszabadult területet. Jó kis játék.
Megpróbálja közben utánozni mozdulataimat, de kis kezei remegnek, és amikor én végzek, kezeit megfogom.
- Majd segítek…
- Ne! – szakít félbe – Me-megy egyedül is – nyel egy aprót és én elengedem, hogy tovább próbálkozhasson. Lassan végre sikerül neki, és örömteli kis mosollyal szemléli „művét”, majd kis tenyereivel végigsimít szabad mellkasomon.
Felmorranva döntöm fejemet a támlára, élvezem kis simogató kezeit, és ahogy maghallom kuncogását, visszaemelem fejem, rá mosolyogva.
- Látom tetszik – suttogom rekedtes hangon, könnyedén háta mögé csúsztatom karomat, kissé hátra döntöm egészen a kormányra, közben nyelvemmel folyamatosan végigívelek bőrén.
Megkóstolgatom a kis mellbimbókat, megszívom, majd a másikra térek. Vállamba kapaszkodik és nevem nyöszörgi, feszeng, és hol hátra ejti fejét, hol visszaemeli.
Picit meggörnyedek így elérem hasát is, megharapdálom, majd visszahúzom őt.
Lassan kioldom övét, és végigsimítok a feszes kis nadrágon. Fojtottan nyög fel, de csak elmosolyodom.
- Áll fel – duruzsolom fülébe, majd belenyalok. Megborzong, de végül bólint, és eleget tesz kérésemnek és feláll, én meg egyszerre húzom le róla a két kis nadrágot, majd kiléptetem belőle – Maradj így – suttogom felcsillanó szemekkel, hisz pénisze pont kényelmes magasságban helyezkedik el.
Végig simítom finom lábait, rámarkolok, hogy erősen megtartsam, hisz ki tudja, mikor akar összeesni a drága.
Végigcsókolom az éledező tagot, majd végignyalom, de csak ízlelgetem, ingerlem a kicsikét. A nyüszögés persze nem marad el, egyik kis öklét pedig a szája elé szorítja, de előre görnyed a kocsi alacsony teteje miatt így nem tudja levenni a szemét arról, amit csinálok.
Persze nem hagyom elélvezni, azt meghagyom későbbre, amikor közelebbről láthatom édes arcát. Derekét megfogva irányítom vissza az ölembe, édesen pihegve borul a vállamra, de arcát kezeim közé fogva irányítom vissza magam elé, hogy puszit hintsek ajkaira. Duzzadtra rágcsálta a kicsike. Hehe…
Két ujjamat a szája elé teszem, cirógatni kezdem, de csak kancsítva figyeli, amit halk kuncogással jutalmazok.
- Nyald meg – felszólításomra még jobban elvörösödik, de nem hagyja magát igazán zavarba hozni, hanem kidugja nyelvecskéjét, és szépen végig ível rajta. A fantázia azonnal beindul, ágyékom csak úgy lüktet, de tűröm a játszadozást. Igazán jól csinálja, szörnyen izgató, és lassan már lihegni kezdek a visszafojtott vágytól, de még épp időben elszakítom tőle. Már pontosan elég síkos az ujjam.
Leterelem bejáratához és körözni kezdek körülötte, mire összerándul, felnyikkan, és mellkasomra támaszkodik. Imádom ezeket a reakciókat, szörnyen édesek.
Lassan-lassan addig körözök, míg nem teljesen felizgatom, és végre elkezdhetem óvatosan a tágítását. Ujjai megfeszülnek bőrömön mikor becsusszan első ujjam, alsó ajkába harap, és összeszorítja szemeit, apránként ringatózni kezd, mintha csak irányítani szeretne.
Nyugi picinyem, mindjárt mozoghatsz kedvedre, csak várj még egy kicsit.
Amikor becsusszan a második ujj is, ajkai után kapok, reszketve viszonozza vad csókomat, olykor belemarkol ingembe. Kis vadmacska…
Zihálva hajol el a csókból, lefelé veti tekintetét, majd heves, remegő mozdulatokkal kezdi övemet kioldani.
- De sietős valakinek – vigyorodom el, de fojtottan felnyögök, amikor már kiszabadított vágyamra markol rá, és enyhén masszírozni kezdi… Ahh…
- Kérlek – nyöszörgi, utána már olyan halkká válik, hogy csak tátogását látom, nem értem mit mond.
- Jól van – kihúzom ujjaim és elernyed, csalódott sóhaj szökik ki torkából, de megragadom azonnal csípőjét, és cseppet megemelem. – Ülj bele – kérem halkan dörmögve, és szinte azonnal megteszi. Halkan, mélyen hörögve hunyom be hosszan szemem, ahogy körülölel forróság.
Mire hazaérek sikerül eltűntetni a sírás nyomát, s így az idegesítő kérdezősködéstől megmentve magam sietek egyből a szobámba. Gyomrom még mindig görcsbe rándulva jelzi idegességemet, s szívem hevesen kalimpál, mégis furcsa megkönnyebbülés járja át a testem. Túl vagyok életem első… szerelmi vallomásán… már ha ez nevezhető volt annak. Az ilyen Craig-féle szívtiprók általában beijednek, ha szerelemről van szó… talán van esélyem, hogy tényleg leszáll rólam.
Lefekszem az ágyra, kezeimet halántékomra szorítva próbálom elmulasztani a sírás utáni fejfájást… de… tényleg azt szeretném, hogy leszálljon rólam?
Ezekkel a gondolatokkal merülök mély álomba. Rég nem aludtam ilyen jót.
’~,~’~,~’
Reggel végre kipihenten lépek a termünkbe, az „allergia” tünetei látványosan javultak az alvás hatására. Igaz, régi formámtól még messze járok, de jelen pillanatban megelégszem ennyivel, és bízom benne, hogy egyszer képes leszek anélkül végigülni egy óráját, hogy a sírás kerülgetne.
Ahogy lassú léptekkel a padomhoz sétálok, Hiroto aggódó tekintettel követ szemeivel, majd mikor helyet foglaltam mellette megkérdezi:
- Jobban vagy? – Elmosolyodom, és válaszolok neki:
- Igen. Sokkal jobban. Valószínűleg tényleg beteg lehettem egy kicsit… még mindig érzem a hatását, de már sokkal jobb. – …Végülis, ha a szerelmet nevezhetjük betegségnek, akkor ez szóról szóra igaz.
’~,~’~,~’
Becsöngetnek, s ahogy Craig belép a terembe a hirtelen javulás minden jele mintha szertefoszlott volna. Szívem újra szúrni kezd, érzem, hogy arcom kipirul, s térdeim remegnek a pad alatt… Bassza meg… Hogy én mennyire gyűlölöm a testemet. Alvást színlelve hajtom fejem a padra, elrejtve rosszullétemet, miközben Craig elkezdi a dolgozatok kiosztását.
- Te nem kaptad meg a dogád – suttogja Hiroto fülembe, s én fejemet felemelve nézek vissza rá.
- Persze, hogy nem… mi értelme lett volna arra bármit is írnia… világos, hogy karó. – Értetlenül nézek Hirotora, mire ő válaszol:
- Jó persze, de azért ráírhatta volna a jegyet… - Ahogy magasba emeli a kezét, szemeim tágra nyílnak, majd ujjaimat vállára téve próbálom leállítani… Néha kikészít a baromságaival.
- Hiroto, hagyd… egy ilyen hülyeség miatt…
- Igen? Mi a gond? – hallom Craig hangját, és a Hiroto vállát markoló kezemből rögtön elszáll minden erő szavai hallatán… Hát ez remek.
- Tanár Úr! Haru nem kapott lapot! – szemforgatva könyökölök az asztalra, kihasználva, hogy hátsósorosként el tudok bújni az előttem ülő háta mögé, így Craig nem látja mozdulataimat.
- Erre igazán egyszerű a válasz… Láthatóan nem volt jó állapotban, és ezért nem is írt semmit a lapra. Vele együtt, más osztályokból még két kölyök volt ugyan ebben a helyzetben. Mindhárman kapnak egy lehetőséget arra, hogy kijavítsák ezt a hibát, holnap tanítás után ebben a teremben… Ha nem jelenik meg valaki, az persze újra automatikusan egyes. Erről jut eszembe… Aki hármast kapott a dolgozatára, az most gyorsan olvassa át a füzetét, mert feleltetem a jobb jegyért, hogy ne kelljen korrepetálásra járnia.
Magam elé meredve próbálom felfogni a hallottakat, mikor Hiroto vidáman súgja a fülembe:
- Na látod… javíthatsz! – egy halovány mosolyt erőltetek ajkaimra… Hát ez tényleg… remek…
Szemem sarkából látom, ahogy Craig a mi padunk felé jön, s tekintetemet a cipőm hegyére kényszerítve zárok ki mindent a fejemből.
-A tanáriban hagytam a naplót elszaladnál érte? – úgy teszek, mintha nem is hallanám hangját, csak annyit érzékelek, hogy Hiroto feláll mellőlem.
- Persze – válaszolja illedelmesen, s én kezdek kétségbe esni… Ne!... Hiroto! Ne hagyj itt.
Egy pillanatra az is megfordul fejemben, hogy a székből felpattanva ajánlom fel, hogy megyek én a naplóért, de lábaim nem engedelmeskednek.
Látom, ahogy leül Hiroto székére, s szívem mintha a fülemben dobogna, hangja elnyomja az osztály pusmogását… Megőrültél Craig?? Tele van a terem élénk fantáziájú tinédzserekkel…
- Tanuljatok – hallom felmordulását, s összerezzenek az agresszív utasítás hallatán. A többiek mérgelődve fordulnak előre, de úgyis tudom, hogy szünet után egyből kérdések tömkelege vár majd… király…
Ahogy nevemet sóhajtja, szívem összeszorul, de nem sírhatok! Nem, most nem… mindenki látná… Az óriási gombóc ismét torkomba költözve fojtogat, megnehezítve a válaszolást.
- Menjen innen – erőltetem ki ajkaimon, minden hangért küzdenem kell a könnyek ellen.
Lerakja mellém az ellenőrzőmet, s úgy válaszol:
- Gyere el holnap… és hozd magaddal ezt is
- Úgysem megyek el – vágom rá gondolkozás nélkül, tekintetemet még mindig meredten a földön tartva… lehet, hogy el kéne mennem… és ha ez is csak egy csapda? Nem… nem tudok bízni benne. Egy matek egyes nem a világ vége, a korrepetálást pedig kibírom… sosem árt egy kis ismétlés.
- Vagy eljössz holnap, vagy járhatsz a korrepetálásra, vagy… elmegyek a házatokhoz – megdöbbenten kapom rá tekintetemet, s ujjaim ökölbe szorulnak a dühtől. Hogy merészeli? Hogy merészeli kihasználni azt… Szemeimet egyből elkapok arcáról, s újra a földet bámulva sziszegem mérgesen a szavakat.
- Úgysem meri – vagy ha mégis, akkor én leszek az, aki kitálal.
- Tudod, hogy megteszem… Holnap… - visszasétál a tanári padhoz, s én gyilkos tekintettel bámulom hátát… miért csinálja ezt velem? Nem mindegy neki, hogy kapok e egyest vagy sem? Már megkapta, amit akart.
Ahogy Craig kilép a teremből, minden tekintet rám szegeződik, s a fél osztály a padunk köré gyűlve önt el kérdésekkel. A többieket leintve állok fel a padból, s válaszolok.
- Túl élénk a fantáziátok… csak a sima lelki fröccs volt… ez a „gyere el vagy karót kapsz” meg „beszélek a szüleiddel”… semmi extra.
- De ugye elmész? – hallom magam mögül Hiroto hangját, mire fintorogva fordulok felé.
- Hülye leszek… Nincs időm a baromságaira…
’~,~’~,~’
Másnap reggel eltökélten lépem át a suli kapuját… nem hagyom magamat meggyőzni. Ők nem tudnak semmit az egészről… nincs joguk beleszólni. Ez csak rám tartozik, és az én feladatom eldönteni… és már döntöttem.
Ahogy belépek a terembe, Hiroto egyből győzködni kezd, de mintha a falnak beszélne. Nem érdekelnek az észérvek, semmi nem érdekel. Nem akarom látni. Nem bírom ki, hogy lássam… bár ha nem megyek el, a korrepetáláson még többet kell látnom… ááhh arra úgysem járnék be…
Mire kicsöngetnek az utolsó óráról, újra döntésképtelen állapotba zuhanok. Egyik oldalról ott van Hiroto kitartó győzködése, másik oldalról szívem makacs ellenkezése az ellen, hogy látnom kelljen Őt. Az utolsó pillanatig tétovázom, majd az órára pillantva szívem kihagy egy ütemet. 2 perc múlva kezdődik… és még itt vagyok. Nem… ez nem fog menni. El kell tűnnöm.
Felkapom a táskámat a földről, s gyors léptekkel rohanok ki a teremből. A suli előtt megállok, és lihegve nézek hátra. Ennyi. Eldöntöttem. Biztos ez a jó döntés? A kétkedés árnyként költözik szívembe, s én bizonytalan szemekkel pillantok fel a termünk ablakára. Már ott vannak… most már úgyis elkésetem. Már mindegy.
Ekkor utolér Hiroto, s meglepődök a dühös arckifejezése láttán.
- Najó, Haru… Nem hittem volna, hogy ilyen gyerekes módszerhez kell folyamodnom, de nem tudom, mi van most veled. Miért nem veszed észre, hogy a saját sírodat ásod?
Megragadja kezem, és óvatos, mégis határozott mozdulatokkal rángat vissza az iskolába.
- Hé, mit képzelsz, mit csinálsz?? Hiroto, ez nem vicces!
- Ne haragudj Haru, de később még megköszönöd. – Mikor a terem elé érünk, kinyitja az ajtót, és egy gyenge mozdulattal lök át a küszöbön. A szívem mintha a ki akarna ugrani a helyéről, s én durcásan szólalok meg:
- Eljöttem… - körbenézek a teremben, s látom, hogy tényleg nem vagyok egyedül. Kicsit megnyugtat a tudat, s sietős léptekkel sétálok a leghátsó padba. Nem figyelek a szavaira, fejemet a padra hajtva próbálom kizárni fejemből a környezetet… Igaza van Hirotonak… gyerekesen viselkedtem… és még mindig azt teszem. Túl kéne lépnem, és egyszerű tanárként kezelni. Miért nem megy? Miért??
Mire feleszmélek gondolataimból már a második gyerek szerencsétlenkedik a táblánál, s az elsőnek hűlt helye van… Ez így nem lesz jó… Ez így nagyon nem lesz jó.
- Rendben, ez egy négyes. Te is mehetsz – hallom Craig szavait, s szívem újra heves dobogásba kezed. Nem! Ez… tényleg csapda volt… de most már nem tudok mit csinálni.
Ahogy Kurama elsétál mellettem, megveregeti a vállamat és a fülembe súgja:
- Ne aggódj Haru, ha nekem négyes lett, te simán ötöst kapsz. – Ránézek, de nem válaszolok… Fogalma sincs a helyzetemről. Tekintetemmel végig követem, s az ajtó csukódásának zaja visszahangzik füleimben.
Hosszú csend következik, egyikünk sem szólal meg, s én makacsul bámulom magam előtt a földet. A némaságot lépteinek zaja töri meg. Közeledik. Egész testem remegni kezd, s szívem mintha a torkomban dobogna, de nem mozdulok.
- Úgy látom téged nem különösképpen zavar a jegyed… Haru… - nevem hallatán könnybe lábad a szemem. Hangja egyszerre gyógyítja és tépi fel szívem sebeit, s elszorult torokkal válaszolok.
- Azt sem bánom, ha kirúgatsz… csak szállj le rólam.
- Emlékszel még mit kérdeztél tőlem? – kérdezi rövid szünet után, s én a padra könyökölve hajolok előrébb, arcomat még lejjebb hajtva, hogy elrejtsem a kicsorduló könnycseppeket.
-„Mit akarsz még?” Ha jól emlékszem, ezt kérdezted. – folytatja, s én némán hallgatom szavait… meddig akar még kínozni? Nem volt még elég neki? Hogy lehet ennyire kegyetlen?
- Na és?... Kitaláltad végre? Halljam. – válaszolok ingerülten, s próbálom elrejteni hangom akadozását. Ezután csend következik. Nem válaszol, s nekem végigfut a hátamon a hideg, a sírás visszafojtásától.
- Mondd már! – utasítom felemelt hanggal, s megadom magam a sírásnak. Patakokban folynak végig arcomon az oly sokáig visszatartott cseppek, s homályos tekintetemet a földről Craigre emelem. Most már mindegy. Ennél jobban már úgysem fájhat.
- Téged – a válaszra teljesen ledermedek, egy pillanatra még a remegés is abbamarad, de csak, hogy fokozódva térjen vissza. A meglepettség első hulláma után lehunyom szemeimet, s próbálom lelassítani szívem veszélyesen gyors dübörgését. Mikor kezével végigsimítja arcomat, lassan kinyitom a könnyes szemeket. Egész testem beleborzong az érintésébe, s szemeimet arcára emelem. A lágy, meleg tekintet láttán egyszerre érzem magam a mennyben és a pokolban, s újabb könnycseppek folynak végig arcomon… Ne. Kérlek, ne nézz így rám. A végén még elhiszem, amit mondasz. Nem volt még elég? – Téged akarlak. – ismétli meg érzéki hangon, és ekkor már tudom, hogy felesleges minden ellenállás. Felesleges minden észérv, a szívem már elhitte szavait. Ahogy lehajol, és puha csókot int arcom könnyes felére, egész testem megborzong. A hátamon a hideg futkos, míg szívem mintha felgyulladni készülne. Arcom már egy egyszerű puszitól is kipirul, s halk sóhaj hagyja el a számat.
- Craig – suttogom, s minden gondolatom tovaszáll, mikor ajkaink egymáshoz érnek. Finoman, óvatosan csókol meg: lassú, mégis szenvedélyes, nyugodt, mégis vad. Állam alá nyúlva állít fel a székről, s a padra ültetve, magához húzva folytatja a hosszú, mély csókot… Ne… ha így ér hozzám, ha így csókol, tényleg reménykedni kezdek… Nem akarom, hogy fájjon. Elég volt a szenvedésből.
Mikor ajkaink szétválnak, könnyes szemekkel fordítom el fejemet, s tekintetemet a földre sütve szólalok meg:
- Most is csak játszol velem? – újra végigsimítja arcomat, letörölve a friss könnycseppeket.
- Ha játszanék, már rég hason fekve nyögdécselnél a padon – válaszol viccelődve, mégis komolyan, s én érzem, ahogy elvörösödöm… tényleg? Tényleg hihetek neki? Megbízhatok benne?
- Haru – dörmögi fülembe, s én felé kapom a tekintetemet. Minden szőrszálam égnek áll, s hangja a fülemben felidézi az együtt töltött éjszaka emlékeit, aminek hatására nadrágom mintha egyre szűkebbnek tűnne… ne… ne most, ezt a pillanatot nem ronthatom el ezzel.
Arcunk alig pár milliméterre van egymástól, s érzem ajkaimon forró leheletét. Ugye nem álmodom? Ajkaink szinte egymást simogatják, s én azt kívánom, bár örökké tarthatna ez a pillanat. Elmosolyodva leheli ajkaimra:
- Még le kéne felelned. – először fel sem fogom a mondatot, majd mikor eljut tudatomig a jelentése, az örömkönnyekkel küszködve nevetek fel. Csodálatra méltó az emberi szív. Egyik pillanatról a másikra képes a legmélyebb depresszióról kitörő örömre váltani. Kezeimet nyaka köré fonom, s még közelebb húzva magamhoz hajtom vállára a fejemet, halkan a nevét suttogva, s érzem, ahogy megborzong. Hihetetlen. Nem csak én veszítem el az önkontrollt?
Felemelem fejem, s újra a tengerkék szempárba pislogok, s Ő a szemüvegét az asztalra téve hajol közelebb. Orraink egymáshoz érnek, ajkaink ismét pár milliméterre kerülnek, s Ő a szemembe nézve áll meg. Elvörösödve pillantok vissza, majd ajkaimat finoman hozzá érintve szájához lehelek puha csókot ajkaira… Most először csókoltam meg én Őt, s szívem mintha ki akarna ugrani a helyéről. A rövid puszit Ő hosszú, mély csókkal viszonozza, érzékien alsó ajkamba harap, majd nyelvét a fogaim közé siklatva fedezi fel szám minden egyes milliméterét. Elvörösödve kapkodom a levegőt a hosszú csók után, s próbálom leküzdeni, de tudom, hogy testemnek jelen pillanatban ennyi is bőven elég volt… igen, merevedésem van. Szemeimet lesütve kapaszkodom vállába, s szégyenlősen suttogom nevét:
- Craig… én… nem hiszem, hogy ilyen állapotban… le tudnék felelni. – mintha egyből tudná, mire gondolok, elmosolyodik, s egy finom csókot hint nyakamra, miközben lassan kikapcsolja az övemet.
- Neh, Crahiigh… – nyöszörgöm, ahogy végigsimít merevedésemen, s elvörösödve sóhajtok fel, mikor a fülembe dorombol:
- Ne félj, mindjárt jobb lesz. – Hangja bársonyosan meleg, mégis rekedtes… lehet, hogy Ő is érzi? Lehet, hogy neki is…?
Gondolataimból kizökkent, ahogy hirtelen Craig lejjebb hajolva hint egy puszit farkamra, majd lassan végignyal rajta, amire hangos nyögések hagyják el ajkaimat. Erőtlenül fekszem végig a padon, miközben ő folytatja nyelvével a kényeztetésemet. Kezemmel az asztal szélét markolva próbálom csillapítani remegésem, s az egész testemet forróság járja át. Ez más érzés, mint eddig volt… eddig... én nem akartam… eddig olyan volt, mintha csak egyszerűen elvette volna tőlem… Most viszont, én adom… Igen, testem minden porcikáját neki adnám.
Fölém hajol, hogy megcsókolhasson, s én elvörösödve nézek szemeibe, miközben ő kezével folytatja merevedésem masszírozását. Legszívesebben eltakarnám az arcom, de nem teszem, a csókjai utáni vágy erősebb, mint a szégyenlősségem.
Nem kell hozzá sok idő, s testem megfeszül, majd egy hangos nyögés kíséretében élvezek tenyerébe. Elmosolyodva törli le, majd vigyorogva suttogja a fülembe:
- Ez gyors volt. – teljesen elvörösödve, durcásan nézek rá, és mentegetőzni kezdenék, mikor egy csókkal hallgattat el… Mindig ezt csinálja…
Vállába kapaszkodva viszonzom a csókot, érzem, ahogy teste megremeg, majd felegyenesedve mászik le rólam. Utána kapok, s félénken kezdek el makogni.
- Craig… csak én mentem el… szóval... te… - Elmosolyodik, egy gyengéd csókot nyom a homlokomra, majd a fülembe suttog:
- Ne aggódj, én jól vagyok… egyelőre a látvány is elég… - megborzolja hajam, majd a tanári asztalhoz sétál a táskájáért, miközben én ruhámat rendbe szedve állok fel a padról.
„Egyelőre”… ez a szó visszhangzik fejemben, s nem győzöm várni a folytatást. Érzem, hogy elvörösödöm a gondolattól, s testem megremeg a vágytól. Vajon Ő is ezt érzi? Vajon Ő is ennyire várja?
- Hát akkor a felelést most hagyjuk, de holnap órán bepótoljuk. Tehát készülj fej, most már nincs kifogás. – mondja, s én bólintok, miközben mellé sétálok, és Ő magához húzva csókol meg, majd a fülembe súgja:
- Lassan mennünk kéne. – bólintok, s lassan elindulunk az ajtó felé. Azt kívánom, bárcsak ne kéne átlépni azt a küszöböt. Odakint színlelnünk kell, hiszen senki nem tudhat a kapcsolatunkról… kapcsolat? Elmosolyodom, ahogy eszembe jut a szó. S ahogy Craig épp lenyomná a kilincset, a kezére teszem ujjaimat, és megállítom, majd szégyenlősen, fülig elpirulva kérdezem meg, félénk hangon:
-Craig… én… nem aludhatok nálad? – Arcán először a meglepettség jelei tükröződnek, majd elmosolyodva nyom egy puszit a homlokomra.
-Haru, holnap suli. Te is tudod, hogy nem lehet. – csalódottan sütöm le szemeimet, s ő magához húzva duruzsolja a nyakamba. – Majd pénteken.
’~,~’~,~’
Következő nap reggel vidám tekintettel, felfrissülten lépek a terembe, s mikor Hiroto kérdezi, hogy ment a felelés elmesélem neki, hogy még tegnap sem voltam jól, ezért ma felelek órán. Láthatóan megkönnyebbül a hír hallatán, miszerint nem csináltam semmi hülyeséget, s én hálásan köszönöm meg neki az előző napi dolgokat… nem is tudja, mennyit köszönhetek neki.
Mikor Craig belép a terembe, szívem megdobban, s elmosolyodva temetem a füzetbe tekintetemet.
-Nanamura, gyere a táblához, és csak, hogy tudd… ez az utolsó lehetőséged.
Magabiztosan sétálok előre, s a szokásos pofátlan arckifejezéssel emelek fel egy krétát. Felírom a táblára a feladatot, amit diktált, s könnyedén vezetem le a megoldást. Igen, ma jó napom van… és már csütörtök van… ami mindjárt péntek. Elmosolyodom, mikor befejeztem, majd Craighez fordulva szólalok meg.
-Najó, gondolom ez volt a bemelegítés. Most jöhet az igazi feladat. – Elvigyorodom, mikor az osztály felkuncog, s Craig arcán is látok átfutni egy mosolyt.
-Ne akard, hogy olyat adjak, amit nem tudsz megoldani. – válaszolja szadista vigyorral, majd folytatja – na, irány a helyedre… ötös.
’~,~’~,~’
Péntek délután dübörgő szívvel lépek ki a tanterem ajtaján. Vajon tényleg aludhatok nála? Vagy csak azért mondta, hogy megnyugtasson? … azóta nem is beszéltünk kettesben…
A folyosón Őt keresem tekintetemmel, hátha összefutunk, és eszébe jut, amit megbeszéltünk, de sehol sem látom… Ahhoz pedig nincs merszem, hogy megkeressem a tanáriban…
Csalódottan lépek ki a suli kapuján, és hazafelé veszem az irányt… még a számát sem tudom… milyen „kapcsolat” ez?
Az utcánkba fordulva ismerős kocsit pillantok meg a sarkon, s ledermedek. Ez nem lehet. Ledöbbent tekintettel dörzsölöm meg szemeimet, s szívem hangosan kalimpálva ugrik ki majdnem mellkasomból, ahogy a kocsihoz lépek, majd beülök az anyósülésre, Craig mellé.
- Azt hitted elfelejtettem, igaz? – kérdezi széles vigyorral, majd beindítja a motort, és elindulunk. Alig megyünk pár utcát, egy piros lámpánál állva oldalra hajol, és magához húz egy hosszú csókra. Értetlen arckifejezésem láttán a fülembe suttogja:
- Csak üdvözlés… de a saját házatok előtt mégsem csókolhatlak meg. Nem igaz? – érzem, ahogy elvörösödöm, s kábán bólintok neki, azon töprengve, hogy vajon lehetnék e ennél boldogabb...
Szerkesztve Silvery által @ 2010. 05. 24. 22:48:46
Végig az asztalnál ülök, nincs szükségem arra, hogy közöttük sétáljak. A puskázást innen is kiszúrom, de annyira fosnak tőlem a kis drágák, hogy meg sem merik próbálni. Persze, hogy nem. Aki pedig mégis, annak annyi, és automatikusan egyes, ami azt jelenti, hogy járhat korrepetálásra. Szánalmas egy brigád, na de meglátjuk, hogy ki az aki még menthető.
Sokszor pásztázom végig az egész termet, de Haru feje folyton kikerül a látóteremből. Ahogy felállok, az asztaltól látom, hogy a padon fekszik, és nem csinál semmit. Vagy alszik, vagy fene tudja mit csinál, de sem a tenyerét, sem a pad alját nem nézi tehát puskázás kizárva. A kelleténél kicsit tovább figyelem, majd amikor észreveszem, hogy sokan követik tekintetem vonalát, köhécselve visszaülök helyemre.
- Folytassátok, nincs idő nézelődésre – morgom halkan, főleg az előttem ülőknek, akik elfehéredett arccal, égő fejjel folytatják a dolgozat körmölését, azaz a felette való görnyedést, vagy ami megy.
Számolom a másodperceket, de szörnyen lassan megy, főleg hogy Rá nem akarok nézni, és ezt le kell küzdenem. Túlságosan feltűnő lenne.
Szinte két percenként nézegetem órámat, mire végre lassacskán véget ér ez az egész.
- Lejárt az idő, kérem a dolgozatokat – jelentem ki mély baritonomon, és felállok helyemről, csalódott-ideges sóhajtozások törik meg a csendet, valamint papír sercegése. Végigsétálok, hogy összeszedjem tőlük a lapokat, és megállok a hátsó sorban, pont mellettük.
Üres a lapja? Üres a lapja… Miért nem írt semmit? Talán beteg?
- Mi az Nanamura, talán elaludtál? – kérdezem negédes hangon, tudom, hogy mindenki minket figyel.
- Tanár Úr, ezen a dolgozaton bárki elaludt volna. Olyan könnyűek voltak a feladatok, hogy megalázónak találtam volna, ha ezeket le kell írnom. – Jól van, úgy látom, jól van… csak jól takarja. Ennek ellenére még mindig kíváncsi vagyok, de nem ragadhatok le nála, mindjárt kicsöngetnek.
- - Örülök, hogy ilyen csodálatosan okosnak képzeled magad, de attól még ez ugyanúgy egy egyes. – Már előre látom, hogy Ő az óráimra fog járni. Persze nem az egyetlen lesz, de milyen jó kis öröm lenne… Erről jut eszembe. Talán a pénteki nem-megjelenését még ki is használhatnám, még nem ejtettem meg.
Tovább haladok, míg végül nem az utolsó lapot is elveszem, majd újra felé fordulok.
- Nanamura, ugye tudod, hogy a pénteki ellógást nem felejtettem el? Ha jót akarsz magadnak, a mait ne lógd el – végül kimegyek a teremből.
~*~
Vége szakad az utolsó órámnak is, és komótosan lépkedve indulok meg a „megszokott” terem felé. Vegyes izgatottság lesz úrrá rajtam, ami minden egyes lépéssel csak növekszik, ahogy közeledem. Nem tudom… nem tudom, mit várok tőle. Egyáltalán mit akarok tőle? Lassan magamat sem fogom érteni.
Épp a terem előtti fél-aulában torpanok meg, amikor látom kirobogni a teremből, lehajtott fejjel.
- Hová-hová? – lépkedek tovább, egyenesen be a terembe, és magam felé intem őkelmét, aki nagy nehezen, de „szót” fogad nekem.
- Csak azért jöttem vissza, hogy megmondjam, hogy elmegyek. Nem maradok itt - hát persze, én meg a fogtündér vagyok. Lassan lépnék felé, de alig haladok pár centimétert, de rikolt – Állj meg! – a hideg fut végig testemen egy pillanat alatt, és teljesen leblokkolok - Ne merészelj közelebb jönni! Egy nap alatt elloptad az első csókomat, a szüzességemet és a szívemet. Mit akarsz még? – Ledöbbenten hallgatom kitörését, dermedten, egy helyben állva, és zsebre vágott kezeim ökölbe szorulnak akár csak a szívem. Ahogy meglátom a könnyeket csillanni szép vonású arcán, még a gyomrom is összeugrik.
Sír…
- Itt van, tessék. Felőlem írj bele, amit akarsz. Írd bele, amiket órán csinálok, hogy üresen adom be a dolgozatot, vagy, hogy ellógom a büntetést. Nekem mindegy. Csak ne érj hozzám – lecsapja ellenőrzőjét a padra, és kiviharzik. Hosszú pillanatokig csak mozdulatlanul figyelem a becsapott ajtót, és zúgó fejemben próbálom rendezni a káoszt, kevés sikerrel.
Bevallom nem első alkalommal volt ilyenben részem, hisz… Okkal nevezik szívtiprónak a „magamfajtát”. Kedvemre fektettem meg az édes falatokat, játszadoztam velük, betörtem őket. De eddig egy fiú sem volt még olyan, mint Ő. Heves és nagyszájú, ami elsőre nem az esetem, de magamnak sem tudtam még bevallani, hogy pont ez izgatott benne. Nem a szűziességét, nem az ártatlanságát akartam betörni, vagy megszerezni, mint eddig. Nem…
Az elevenségét.
Sikerült.
De az elégedettség helyett valami teljesen más járja át a testem. Nem kellemes, de nem is tudom igazán behatárolni.
Lassan oldalra fordítom tekintetem, egyenesen az ellenőrzőre vezetem, és a padhoz lépek.
Ujjaim rásimítom a lapokra, ujjaim közé veszem, és arcomhoz, ajkaimhoz érintem. Az illata… még rajta van.
Összeszorítom szemem, ahogy zsebemben fekvő öklömet is újra. Érzem ahogy nagyobbat dobban a szívem az illatra. Bassza meg…
Azt hittem még vagy ezer évig nem fogok ilyet érezni. Miért pont most?
Ha nem tudnám kontrollálni magam, az ellenőrzője már gyűrötten szorulna ujjaim alatt. Finoman becsúsztatom belső zsebembe, majd kisétálok komótosan a teremből, de már nem látom sehol. Ilyen gyorsan el is futott volna? Nem is hallottam igazán. Teljesen eltompította a tudatomat a fülemben dübörgő szívem.
Ingerülten fújtatva állok meg a lépcső előtt, még mindig zsebre vágott kezekkel nézek körbe az aulában, majd újra előre fordulok. Bosszant… szörnyen bosszant, hogy egy ilyen kis vakarcsba szerettem bele…
~*~
Az utolsó piros vonást ejtem a hibás dolgozatra, majd fáradt morgással dőlök hátra székemben. Idegölő, ha egy éjszaka alatt hússzor kell ugyan azt a hibát kijavítani. Azaz áthúzni az egész feladatot. Persze én idióta elfelejtettem, hogy nem csak egy osztályom van, így egyszerre javíthattam ki mindet. Az eredmény 30% egyes, 15% kettes, 15% hármas, és 40% ami hármasnál jobb. Nos… elég nagy számban lesznek azok, akik korrepetálásra járnak. Talán a hármasoknak adok felelésben esélyt a javításra, a végén még nem fognak együtt beférni a terembe.
Az utolsó lap pihen kezemben, és csak meredten bámulom a fehér lapot, sarkában a névvel.
Nanamura Haru…
Csészémért nyúlok, de mikor innék belőle, észreveszem, hogy üres… teljesen üres.
Bahh… Azt hiszem ideje lesz végre aludni…
Lefekszem, leoltom a villanyt, de csak forgolódom az ágyban. Szörnyen idegesítő. Ezért utáltam kölyök koromban is „szerelmes” lenni. Semmi jó nem jár vele, főleg ha…
„Egy nap alatt elloptad az első csókomat, a szüzességemet és a szívemet.”
A szívét?
„Mit akarsz még?”
Hogy én? Tököm se tudja… Vagy mégis?
Mikor rajtakapom magam, hogy túl sokat gondolkodom, morogva kezdek el számolni, a hátamra fordulok, és kézfejem a homlokomra támasztom. Teljesen kész vagyok. Vagy meghülyültem, vagy tényleg belebolondultam abba a kölyökbe.
Nem… képtelenség, biztos csak a testem vágyik még rá… Hisz nagyon édes volt a kicsike, nem utolsósorban kéjenc is.
Elvigyorodom, majd a számok tömkelegébe merülve alszom végre el.
~*~
Nem vagyok nyúzott, nem ideges… sem fáradt. Pontosabban nem látszik meg egyetlen vonás sem rajtam, pedig belül néha üvöltenék. Mondjuk a dühtől, ami fortyog bennem a sok kis hülye miatt. Hogy lehet így elrontani valamit kétszer is?
- Inkább menj a helyedre – morgom unott fejjel magam elé nézve a szemközti falat, nem hallom az orra alatt motyogott mondatot, de talán jobb is. Mindkettőnknek.
Amikor átmegyek a másik osztályba órát tartani, rögtön az óra elején a dolgozatok szétosztásával kezdem, hogy szemügyre vehessék az eredményeket.
Amint helyet foglalok, egy kéz nyúl a magasba… Ez Haru padtársa, ha jól látom.
- Igen? Mi a gond? – adok szót neki, és végig a terem végét figyelem.
- Tanár Úr! Haru nem kapott lapot! – a mellette ülő láthatóan próbálta csendben visszafogni, kevés sikerrel.
- Erre igazán egyszerű a válasz – hagyok egy kis hatásszünetet, hallgatom a beállt csendet, egyre jobban feszül a feszültség húrja – Láthatóan nem volt jó állapotban, és ezért nem is írt semmit a lapra. Vele együtt, más osztályokból még két kölyök volt ugyan ebben a helyzetben. Mindhárman kapnak egy lehetőséget arra, hogy kijavítsák ezt a hibát, holnap tanítás után ebben a teremben – felállok helyemről, lassan a pad felé sétálok, végigvezetve mindenkin a tekintetem – Ha nem jelenik meg valaki, az persze újra automatikusan egyes. Erről jut eszembe… Aki hármast kapott a dolgozatára, az most gyorsan olvassa át a füzetét, mert feleltetem a jobb jegyért, hogy ne kelljen korrepetálásra járnia. – végre megérkezem a padhoz, Haru előre hajolva fürkészi lábait, Hiroto pedig engem figyel. Elégedett, hisz négyes lett a dolgozata.
Fejjel intek neki az ajtó felé.
- A tanáriban hagytam a naplót elszaladnál érte?
- Persze – biccent tisztelettudón, majd feláll és ki is siet a teremből.
Visszavezetem tekintetem a búslakodó kis madárkámra, szívem persze megint túlszárnyalja tudatom, de arcomra semmilyen érzelem nem ül ki. Lábbal közelebb húzom magamhoz a széket, és leülök rá, érzem a pillantásokat a hátamba fúródni, és szúrósan pillantok hátra.
- Tanuljatok! – morranok fel halkan, és mint a kisangyalok azonnal a füzetükbe bújnak.
- Haru…
- Menjen innen – suttogja, hogy az előtte ülők ne hallják meg, csak én.
Először nem szólok semmit, csak belső zsebembe nyúlok, és kiveszem ellenőrzőjét, majd meglebegtetem. Természetesen nem írtam bele semmit.
- Gyere el holnap… és hozd magaddal ezt is – suttogom válaszként.
- Úgysem megyek el…
- Vagy eljössz holnap, vagy járhatsz a korrepetálásra, vagy… elmegyek a házatokhoz – a mondat végére teljesen elhalkulok, hisz senkinek semmi köze, hogy mit tudok, és mit nem…
- Úgy sem meri – kapja fel a fejét, de amint arcomra néz, elszontyolodik, és azonnal vissza a földre.
- Tudod, hogy megteszem… - ledobom elé az ellenőrzőt, majd felállok a padból – Holnap…
~*~
Hátra hajtom fejem a széken ülve. érzem hogy hajam a föld felé mered, és a plafont bámulom… Megint késik a kis vakarcs, de úgyis tudom, hogy el fog jönni… El kell jönnie.
- Mire várunk tanár úr? – azonnal felkapom fejem amitől egy pillanatra megszédülök, de ezt eltakarom szemüvegem megigazításával.
Hirtelen „berobban” az ajtó, és egy Haru lép be rajta, aki bosszúsan néz maga mögé. Úgy lépett be, mint akit belöktek.
- Eljöttem – néz végre „felém”, azaz inkább az ablak felé, majd mikor meglátja, hogy tényleg nincs egyedül, levágódik a tőlem legtávolabb lévő első padra.
- Rá – válaszolok végre a kis kölyöknek, elégedett mosoly terül szét arcomon, és felállok a székből. – Nos, remélem készültetek – természetesen néma csend a válasz, felkapok egy krétát, és a táblára felvázolok egy feladatot. – Ezt melykőtök tudná megoldani – persze a két kis szorgalmas azonnal jelentkezik, őket nagyon is érdekli az, hogy jó jegyért feleljenek.
- Mikami, gyere ki – intek fejemmel, felpattan a padból, és a kezébe adom a krétát.
Nem csak megoldja a feladatot, de végig hangosan le is vezeti, hogy tudjuk mire gondol a megoldásnál.
- Szép, ötös. Hazamehetsz – dicsérem meg, és vigyorgó fejét látva sokkal nagyobb elégedettség tölt el, mint bármikor. Sokkal jobb ezt látni, mint a szitkozódó tátogást.
Letörlöm a táblát majd felírom az újabb feladatot.
- Kurama? – kérdezem azonnal, és megszeppenve, de végül feláll és kijön a táblához. Ha nehézkesen is, de elmondja, segítség nélkül csinálja meg a feladatot, ami jó, hisz a saját hibáját is felismerte. Nagy fejlődést mutatott az első óra óta.
- Rendben, ez egy négyes. Te is mehetsz – beírom a jegyét, majd el is vonul, még kifelé menet megszorítja haru vállát és mond neki pár szót, majd kettesben maradunk a teremben. Hátsóm a padnak támasztva figyelem egy ideig. Nem mozdul csak maga elé, sőt inkább lefelé néz akár egy depressziós. Bár sosem lehet tudni.
A padja elé sétálok, de ekkor sem néz fel. Zsebre vágom kezeimet, végig Őt figyelem. Nem jó így látni… nagyon nem… a régi pimasz énjét akarom újra. Miért is akartam így betörni? Nem összetörni akartam.
- Úgy látom téged nem különösképpen zavar a jegyed… Haru… - nem tudom nem lágyan ejteni nevét… Jól esik.
- Azt sem bánom, ha kirúgatsz… csak szállj le rólam. – Úgy látom a négyszemközti tegezés már jól megy neki.
- Emlékszel még mit kérdeztél tőlem? – nem válaszol, csak mocorog egy kicsit, kezeit felteszi a padra, és megtámaszkodik.
- „Mit akarsz még?” Ha jól emlékszem, ezt kérdezted.
- Na és? – morran rám – Kitaláltad végre? Halljam.
Először nem mondok semmit, várom, hogy rám nézzen, de csak aprót megremeg válla.
- Mondd már! – szinte kiált, felkapja fejét, és látom a végigfolyó könnyeket arcán, eluralkodik rajtam a megrökönyödés, de arcom fagyos marad. Megint sír… miattam sír…
- Téged – mondom egyszerűen, megint lágy hangon, és ahogy a sírástól torz arcán a meglepődés hatalmas jelei jelennek meg, úgy érzem egy fokkal előrébb vagyok.
Kiemelem zsebemből kezem, felé nyújtom, és végre nem mozdul. Arcára simítom tenyeremet, hüvelykujjammal letörlöm fél arcáról a könnyeket, lágy mosolyt varázsolok magamra, tekintetem is megtelik lágysággal – Téged akarlak – ismétlem meg halkan, lehajolok hozzá, és arca másik feléről lecsókolom a könnyet, már ettől is megremeg.
- Craig – súgja a nevem, mire szívem akkorát üt, mintha csak évek óta erre várt volna, ajkaihoz hajolok, majd finoman egy csókra hívom őket. Megremeg újra, tisztán érzem, álla alá csúsztatva ujjamat felfelé terelem, hogy álljon fel a székből, egy pillanatra sem elszakadva tőlem. Derekáért nyúlva emelem fel, könnyű testét könnyedén emelem át a padon, majd ráültetem, így kényelmesen közel férkőzve hozzá ölelhetem magamhoz a csók közben. Úgy borzongok végig, mintha egy agy vágyam teljesült volna.
Elhajolok tőle, újra láthatom csillogó szemeit mind a könnyektől, mind az érzelmektől.
Viszont mosoly helyett lebiggyeszti ajkait és oldalra fordítja tekintetét.
- Most is csak játszol velem? – kérdezi komolyan, ujjaimmal megint arcát simítom meg.
- Ha játszanék, már rég hason fekve nyögdécselnél a padon – vigyorodom el, és még egy kuncogás is kiszökik, vörösödő arca láttán.
Hogy újra érinthetem… Hogy újra érezhetem az illatát… Eluralkodik rajtam a vágy, de tartom magam.
Nem… Ez nem a megfelelő időpont.
- Haru – rekedtesen dörmögöm hangját, és úgy kapja felém a fejét, mint aki már jól ismeri ezt a hangot. Vágyom rá, de… nem fogom megtenni. Mégis…
Közel hajolok arcához, közvetlen közelről nézek szemébe, ajkain alig vannak egymástól pár milliméterre… Csak még egy kicsit hadd csókoljam.
Bizsereg ajkam, de ezzel magamat is kínozva játszom az érzékekkel, végül mégis csal elmosolyodom.
- Nyugi, csak még egy kicsit bírd ki! – duruzsolja halkan fülembe, de testem nem hallgat szavaira. Érzem, ahogy izmaim megfeszülnek, s agyam hiába próbálja kétségbeesetten visszafogni testem vágyait, minden felesleges.
- De..deh.. nehm… ahh… - nyöszörgöm cérnavékony hangon, sóhajok közepette, miközben minden porcikám végleg görcsbe rándulva adja meg magát az élvezetnek. Fejem hátra csuklik, s minden erőmmel Craig vállába kapaszkodva próbálom ülő helyzetben tartani magam. Ahogy egyre erősebben hatol belém, hangos nyögésekkel kapkodom a levegőt, majd egy végső sikítás kíséretében élvezek el, s érzem, hogy pár másodperc múlva Craig is követ, magjával lávaként felforrósítva belső sejtjeimet.
Erőtlenül dőlök a vállára, s Ő hátamat végigsimítva tartja egyenesben testem. A bőrünket borító verejtékcseppeken megcsillan a résnyire elhúzott függöny mellett beszökő napfény, s én még mindig reszketve bújok nyakához. Kábán érzékelem, ahogy egy puszit lehel fejemre, s élvezem, ahogy testünk egymásnak feszül.
Vajon most, hogy megkapott, már nem leszek olyan érdekes? Vajon most, hogy „megtörtem” eltaszít magától? … Bizonytalan, aggodalmas gondolatok árasztják el fejemet, s csak arra eszmélek fel, mikor Craig ölelése erősödik.
- Craig. – suttogom vékony hangon, s Ő egyből érti, mire gondolok. Kicsit lazít a szorításon, s ahogy arcára emelem tekintetemet, olyan meleg mosollyal ajándékoz meg, amitől ismét bizseregni kezd minden porcikám. Finoman végigsimítja arcomat, majd újabb hosszú csókra húz magához, s érzem, ahogy arcom ismét kipirul… talán mégis érdeklem még mindig?
- Fürödj le… hazaviszlek… - mondja, s én halovány mosolyt kényszerítve ajkaimra bólintok.
’~,~’~,~’
A zuhany alatt állva még midig kicsit szédelgek, s a falba kapaszkodva próbálom visszanyerni egyensúly érzékem. Különös csalódottság kerít hatalmába, s nem hagy szabadulni… mégis mit reméltem? Hogy többet lehetünk együtt? Teljesen normális, hogy miután megkapta, amit akart, hazavisz… nem mintha szeretők lennénk, vagy valami…
A falnak dőlve próbálom leküzdeni megállás nélkül kavargó gondolataimat, de a torkomban lévő gombóc mintha minden másodpercben kétszeresére nőne. Miért? Miért kellett így történnie? És mit csinálunk a suliban?... Természetesen Craignek nem lesz nehéz visszaszokni… számtalan egyéjszakás kalandja lehetett, és ez sem különbözik azoktól… csak egy vagyok a sok közül… de miért szúr ennyire a mellkasom?
A törölközőbe csavarva magam lépek ki a zuhany alól, majd az előző napi ruháimat magamra kapkodva fordulok a tükör felé. Egy kis arcmasszázs után sikerül levakarnom magamról a savanyú arckifejezést, s gondtalan arccal lépek ki a fürdőszobából.
’~,~’~,~’
Érzelemmentes tekintettel ülök a kocsiban, s majdnem összerezzenek, ahogy hozzám szól.
- Mondd a címet. – egy pillanatra fel kell fognom szavait, majd mikor eljutnak tudatomig, gyorsan válaszolok.
- Nem szükséges… elég, ha… kiviszel az állomásra… - a torkomban lévő gombóc még mindig kitartóan fojtogat, így hangom vékonyabb a szokásosnál. Közelebb hajolva, ellentmondást nem tűrő tekintettel pillant szemeimbe, s megismétli az utasítást. Tudom, hogy nem bírom sokáig tartani a kiegyensúlyozott arckifejezést, ha ilyen mosollyal néz rám, ezért gyorsan elhadarom a címünket.
Az úton egyikünk sem szólal meg, s mintha egy örökkévalóságig tartana, míg elérünk a házamhoz.
Mikor leparkolunk, félénken sandítok rá, majd a zár kattanása után halkan szólalok meg:
- Akkor…
- Órán találkozunk – fejezi be a mondatomat, s könnyedén rám kacsintva mosolyodik el. Persze… neki ennyire egyszerű. Összeszorult szívvel darálok el egy alig hallható köszönést, majd a lehető leggyorsabb léptekkel sietek a bejárati ajtó túl oldalára.
Egyből a szobámba rohanok, és az ágyamra vetődve kuporodom össze, átölelve a kedvenc plüssmacimat.
’~,~’~,~’
Hétfőn reggel fáradtan, nyúzottan ébredek. Semmit nem készültem a mai napra, és aludni sem nagyon tudtam a hétvégén. Lassan sétálok a fürdőbe megmosni arcomat, s elszörnyedve nézek a tükörből rám pillantó karikás, duzzadt szemekre… Ennyit arról, hogy úgy teszek, mintha mi sem történt volna.
Mikor belépek a terembe, a szokásos reggeli hangulat fogad.
- Jesszusom Haru, hogy nézel ki? Te beteg vagy? – kérdezi Keiko, amint megpillant, s én zavartan túrok a hajamba.
- Nem, semmi bajom… csak allergia.
- Nem is tudtam, hogy allergiás vagy. – válaszol Keiko csodálkozva, mire elmosolyodva próbálom leplezni a hazugságot – biztos Norman az oka – teszi hozzá viccelődve, de az én szívem kihagy egy ütemet – egy ilyen tanártól bárkinek allergiás tünetei lennének. – fejezi be a mondatot, és én körmeimet a tenyerembe mélyesztve nevetek vele.
Leülök a helyemre, s Hiroto unottan, fejét megtámasztva pillant rám.
- Nincs kedvem ahhoz a hülye matek felmérőhöz – mondja, s tágra nyílnak szemeim a meglepettségtől… a fenébe… teljesen elfelejtettem… nem mintha tanultam volna rá, de lehet, hogy ha nem felejtem el, inkább otthon maradok… ilyen állapotban.
Alig pár perc múlva megszólal a csengő, s Ő sétál be a terembe.
-A füzeteket, könyveket tegyétek el, csak egy toll, egy ceruza, és egy számológép maradjon nálatok. – darálja monoton hangon, s az osztály engedelmesen követi az utasításokat. Nem merek ránézni, rettegek tekintetünk találkozásának gondolatától. Nem láthatja meg, hogy néz ki az arcom…
- Nanamura, gyere és oszd szét ezeket – összerezzenek a nevem hallatán, majd kelletlenül állok fel a székemről. Magamra kényszerítve a szokásos önmagam szerepét, szemforgatva sétálok előre, orrom alatt azon zsörtölődve, hogy miért pont nekem kell a hátsó padból előre loholnom, hogy kiosszam azokat a szaros lapokat… direkt szivat?
- Csak egyszer öltöznél fel rendesen - …hé, ez nem ér… mikor az inge volt rajtam, arra azt mondta, hogy jól áll. Halovány mosolyra húzom ajkaimat, s szememet egy pillanatra sem emelve fel a földről, gúnyos hangon válaszolok:
- Bocsánat Tanár Úr – kiveszem kezéből a papírokat, de ujjaink egy pillanatra egymáshoz érnek. A fenébe… testem azonnal reagál, egy másodpercre megremegek, de sikerül nem elejtenem a lapokat. Villámgyorsan fordulok el, és sietős tempóban osztom ki a dolgozatokat, majd az utolsó papírral a helyemre sétálva ülök le.
- Kezdhetitek – hallom dörmögő hangját, s érzem, hogy megint el fogok vörösödni. Fejemet lehajtva próbálok koncentrálni a feladatokra, de nem megy. Vajon rám néz? Nem merek felpillantani. A fejemet megrázva akarom elhessegetni a gondolatot, és tollamat rágcsálva próbálom az első feladatra összpontosítani figyelmemet. Nézzük csak… másodfokú egyenletek… ha tudjuk, hogy x értéke pozitív és az egyenlet a következő…akkor… hogy is volt? És miért ver ilyen gyorsan a szívem? Miért érzem úgy, mintha a pulzusom 0 és 120 között ugrálna?
A fejemet a padra hajtva próbálok minden felesleges gondolatot száműzni agyamból, de azok makacsul ostromolnak tovább. Mintha csak 5 perc lett volna az egész, hallom Craig hangját:
- Lejárt az idő, kérem a dolgozatokat.
Bambán meredek a semmibe, majd nagyokat pislogva pillantok az előttem lévő hófehér papírra, melynek egyetlen szépséghibája a bal felső sarokban ráfirkantott név.
Mikor Craig a mi padunkhoz ér, hogy elvegye a dolgozatokat, hallom, ahogy gúnyos hangon szólal meg, de most mintha meglepettség is tükröződne szavaiból:
- Mi az Nanamura, talán elaludtál?
Még mindig üveges tekintettel bámulom a lapot, majd combomba markolva szedem össze magam, és egy pillanatra kizökkenek a kábult állapotból.
- Tanár Úr, ezen a dolgozaton bárki elaludt volna. Olyan könnyűek voltak a feladatok, hogy megalázónak találtam volna, ha ezeket le kell írnom. – sikerül hangomba határozottságot és gúnyt csempészni, s büszke mosollyal fordítom felé arcomat, de tekintetét még mindig kerülöm.
Az osztály halkan kuncogni kezd, majd Craig magához hű ridegséggel válaszol:
- Örülök, hogy ilyen csodálatosan okosnak képzeled magad, de attól még ez ugyanúgy egy egyes.
Hátat fordítva sétál a tanári padhoz, miközben én megrökönyödve próbálom felfogni a történteket. Még soha nem blokkoltam le ennyire.
Hiroto aggódó arckifejezéssel teszi kezét homlokomra, majd a kérdő tekintetem láttán megkérdezi:
- Biztos, hogy nem vagy lázas? Olyan piros az arcod…
Hálás mosollyal nézek rá, és megrázom a fejem… mennyire más érzés, mikor Ő ér hozzám.
- Nanamura, ugye tudod, hogy a pénteki ellógást nem felejtettem el? – nevem hallatán akaratlanul is odakapom tekintetemet, majd grimaszolva hallgatom. – ha jót akarsz magadnak, a mait ne lógd el.
Mielőtt bármit is visszaszólhatnék, kiviharzik a teremből, s én mérgesen csapok a padra.
- Haru add fel… egyszer menj el, és le van tudva… túlélsz pár unalmas órát vele.
Hirotora nézek, és csak nagy nehezen sikerül lenyelni az ingerül választ.
- Ez már elvi kérdés Hiroto… most már azért sem megyek el. – Durcásan könyöklök a padra, és Hiroto szavait fontolgatom.
- Haru, fogd fel… nem nyerhetsz. Már láttuk, hogy őt nem lehet kikészíteni. Meddig akarod feszíteni a húrt? A végén még kirúgat a suliból… és hidd el nekem, megteheti.
’~,~’~,~’
Utolsó óra után sietősen kapom fel táskámat, hogy messziről elkerüljem Craiget, mikor Touya állít meg:
- Figyelj Haru… az van, hogy ezt a részt nem nagyon értem fizikából… el tudnád magyarázni?
Tekintetem felderül, gyakran szoktam segíteni másoknak a tanulásban, és jó érzés látni, mikor nekem köszönhetően értenek meg valamit. Elmosolyodva bólintok, s leülök mellé. A magyarázásba belefeledkezve nem is nézem az időt, csak mikor a végére érünk, és Touya felállva köszöni meg a segítséget, széles vigyorral. Az terem falán lógó órára pillantva szemem elkerekedik… a francba már csak 1 perc. Touya széles vigyorára nézve meglepetten kérdezem tőle:
- Te… direkt csináltad?? – bűntudatos mosollyal bólint, majd válaszol
- Ne haragudj Haru, de nélküled unalmas lenne ebbe az osztályba járni. Senki sem akarja, hogy kirúgasson egy idegesítő szadista.
Ezután szó nélkül hagyja el a termet, és én dühösen kapom fel a táskámat… hihetetlen, hogy bedőltem… Nem érdekel, akkor is elmegyek.
Ahogy kilépek a folyosóra, a hátam mögül felcsendül az ismert hang:
- Hová-hová? – megtorpanok, és nyakamat behúzva fordulok felé. Besétál a terembe, s közben int, hogy kövessem. Tenyerem már puszta jelenlététől izzadni kezd, s érzem, ahogy lábaim megremegnek.
A tanári asztalhoz sétál, én pedig az ajtót résnyire nyitva hagyva állok meg mellette, menekülésre készen, majd mielőtt bármit mondhatna, beszélni kezdek:
- Csak azért jöttem vissza, hogy megmondjam, hogy elmegyek. Nem maradok itt. – hangom nem túl határozott, szemeimet végig a földön tartom. Arcát nem látom, de ahogy közelebb lép hangosan, szinte hisztérikus hangon szólalok meg, s érzem, ahogy szememen könnyfátyol keletkezik. – Állj meg! – Látom, hogy megtorpan, s szememből kicsordulnak a könnycseppek, úgy folytatom – Ne merészelj közelebb jönni! Egy nap alatt elloptad az első csókomat, a szüzességemet és a szívemet. Mit akarsz még?
Az ellenőrzőmet a mellettem lévő padra dobom, majd a sírást elfojtva folytatom:
-Itt van, tessék. Felőlem írj bele, amit akarsz. Írd bele, amiket órán csinálok, hogy üresen adom be a dolgozatot, vagy, hogy ellógom a büntetést. Nekem mindegy. Csak ne érj hozzám.
Az ellenőrzőt a padon hagyva viharzok ki a résnyire nyitott ajtón, s a folyosón kicsit lelassítva törölgetem könnyeimet. Ennyi. Lezártam. Ha van benne egy kis jóérzés, ezek után békén hagy.
Mintha parázzsal égette volna meg magát úgy pattan feljebb az ágyon összekuporodva vöröslő arcocskával nézve rám zavartan.
- Craig.. én.. nem… nem.. nem vagyok kész erre.
Ó dehogy nem vagy kész erre bogaram… mindjárt meg is mutatom, hogy mennyire.
Kezemre nyomok egy adagot, majd leveszem a tégelyt és visszanyomom az ágyra, egy csókkal nyugtatva meg.
- Milyen virgonc lettél hirtelen. Ne félj, nem fog fájni – csitítom el benne a feszültséget. Persze ez mind tőle, és mind tőlem is függ.
Már egy apró kis kényeztetéstől is felenged, lazul a szorítása, és ezt kihasználva térdelek lábai közé, végül füléhez hajolok.
- Jó fiú – suttogom halkan, majd be is csúsztatom ujjaimat - Látod, milyen könnyen engeded be immár két ujjamat? – Apró nyögése megadja nekem a választ szavak helyett, és erőt véve magamon lassan kezdem tágítását, figyelve összes rezdülését.
Amikor megtalálom érzékeny pontját teljesen megfeszül teste, és izmai olyan erősen szorulnak rá ujjaimra, mint még soha.
- Haru… Lazítsd el magad. Így csak fájdalmasabb lesz – próbálom fülébe duruzsolva nyugtatni – Három ujj – vigyorgom nyakába.
Mikor már elérkezettnek érzem kihúzom belőle ismét ujjaimat, de azonnal egy csalódott sóhajjal reagál. Felé hajolva mosolyodom el szélesen, majd vissza nyakához, és elégedetten kuncogok fülébe.
- Ne aggódj, mindjárt kapsz valami mást.
- Én… nem… nem azért… - szabadkozna rögtön, de azonnal elhallgat ahogy megfogom egyik kezét, apró puszit hintek ujjaira, majd lefelé irányítom őket, hogy megérezze vágyamat.
- Érzed? Ennyire kívánlak – amikor ráfonódnak ujjai, minta forróbban lüktetne, halkan dorombolva élvezem hogy az apró ujjak végigsimulnak az ereken. Szinte állatias morgással rántom magamhoz közelebb, egyre jobban elködösíti fejem a sóvárság és a kiéhezettség – Készen vagy? – kérdem mikor már teljesen beilleszkedtem lábai közé, de mielőtt egy hangot is kiadhatna már óvatosan tolom is forró testébe vágyamat.
Belém kapaszkodik, végre kieresztve hangját nyögdécsel édesen, és ez párosul az én felmorranásaimmal. Ahh… hogy én mennyire vágytam már erre…
Karcsú lábait körém fonja, így könnyebben hozzáférek, mélyebben tudok belé hatolni, de ez… nekem még mindig nem elég.
Kezecskéi egészen a hátamig nyúlnak, és egy-egy mélyebbre ható lökésnél finoman karmol végig bőrömön, az intenzív kéj csak úgy robban érzékeimben.
- Nem is tudtam, hogy ilyen vadmacska vagy – suttogom vágytól rekedtes hangon, majd háta alá siklatom kezem, és egy egyszerű mozdulattal ülő helyzetbe rántom mind a kettőnket. Csípőjére siklatom ujjaim, erősen tartom, és mozgatom magamon, mintha csak folyton magamra húznám pillekönnyű alakját.
- Ebben a pózban még mélyebbre hatol, nem igaz? – persze nem válaszol, hisz száját sokkal jobban lefoglalja az, hogy lihegve kapkodjon éltető levegő után.
Egyre gyorsabban mozgatom, apró teste folyamatosan remeg, és egyre erősebben.
Átkarol, teljesen hozzám simul, és szorosabban ölel ahogy fokozódik a reszketése, arcát nyakamra fúrja, és a forróság egyre csak gyűlik bennem.
- Crahiigh.. én.. nehm bírom tovább – nyöszörgi vékonyodott hangon, akadozva a lihegéstől, s ettől csak még jobban rásegít nekem is.
- Nyugi – dörmögöm vissza lihegve – Csak még egy kicsit bírd ki – ujjaim teljesen bőrébe mélyednek, már nehezen kontrollálom izmaimat, csak tartom és mozgatom.
- De..deh.. nehm… ahh… - hátra csapja fejét, teste megfeszül, haja hátra hullik, de pár tincs az arcába tapad a verejtéktől. Szemeit összeszorítja, rózsaszín ajkacskái résnyire nyílva némán kapkodják a levegőt, körmeit egyre erősebben mélyeszti vállamba. Még pár erős és mély mozdulat, majd hangos sikoltással élvez el, érzem hasamon magját, és ahogy izmai ütemesen rángnak nekem sem kell több, mély nyögéssel követem.
Lihegéseink összefonódnak, előre borul vissza vállamra, én pedig átölelem a karcsú kis testet, és a hátát simogatom, megtartom Őt.
Lehunyom szemem, és mélyet szippantok hajának finom illatából. Igazán édes…
Szabályozom légzésemet és csak őt hallgatom, továbbra is simogatom hátát, fejére puszit hintek, és mereven figyelek előre, mintha csak a falon egy foltot néznék.
Vajon lesz ennek következménye? Fenébe… Kíváncsi leszek… mert ez a fiú… mióta idejöttem mindig is tartogatott meglepetéseket.
- Craig – nyöszörgi elhalóan, s csak ekkor veszem észre, hogy szorosabban öleltem magamhoz. Lassan felemeli mellkasomról fejét, és ahogy szinte ártatlanul a szemembe néz, elmosolyodom, arcára simítom kezemet.
Nem… ezt nem lehet megjátszani, viszont… lesz valami… amit még magammal is meg kell majd beszélnem.
Ujjaim közé fogom finoman állát, és felcsalogatom magamhoz egy lassú, mély csókra. Megveszek tőle, pedig épp az imént kaptam meg.
Tarkójára simítom kezem és megtartom, majd elhajolok tőle, és egy újabb mosollyal ajándékozom.
- Fürödj le… hazaviszlek…
~*~
Beültetem kocsimba, majd én is bevágódom, és rászólok, hogy kösse be magát, én is így teszek.
- Mondd a címet – indítom be a motort, de még nem indulok el.
- Nem szükséges… elég, ha… kiviszel az állomásra – mondja határozottan, mégis némi félénkség cseng benne.
- Mondd a címet – ismétlem meg a kérést közelebb hajolva hozzá, mélyen nézve szemeibe, egy negédes mosollyal, aminek hatására gyorsan le is darálja nekem.
Hmm… alig van messze, csak a város másik vége… Sebaj.
~*~
Megállok házuk előtt, azonnal ki is köti magát, majd az ajtó felé nyúl, kattan a zár de még nem nyitja ki.
- Akkor… - kezdi halkan, majd felnéz rám zavartan.
- Órán találkozunk – kacsintok rá egy mosollyal, mire lesüti szemeit, és kinyitja az ajtót.
- Szia . hallom még utoljára, majd csapódik az ajtó, végignézem ahogy eltűnik a házban.
Bosszúsan sóhajtok egyet, hajamba túrok, majd felkönyökölök a kormányra, én homlokomnál támasztom meg fejemet. Miért érzem úgy, hogy ez nehezebb lesz?
Pár sóhaj után végül visszaegyenesedem az ülésben, majd hazaindulok.
Még össze kell állítanom a hétfői felmérő dolgozatot.
~*~
Rendezett ruházattal indulok neki az újabb napnak, fél kézzel megigazítom nyakkendőmet, majd felkapom a tanári asztalról a papírokat, és a folyosóra indulok. Régebben több ilyen „esetem” is volt, és könnyű szerrel léptem át rajtuk, most mégis úgy érzem… valamiért más lesz a hétvége után az Ő szemébe nézni, mint „azokéba”… Különös idegesség lesz úrrá rajtam, amit leküzdök azzal a gondolattal, hogy az órai anyagra, az oktatásra kell figyelnem.
Épp becsengetéskor lépem át a küszöböt szokásomhoz híven, és egy lehangolt pillantást vetek a tömegre, akik azonnal a helyükre sietnek.
- A füzeteket, könyveket tegyétek el, csak egy toll, egy ceruza, és egy számológép maradjon nálatok – jó páran visszafojtják szitkozódásaik, gondolom reménykedtek abban, hogy talán mégsem iratom meg a tesztet, vagy csak elfelejtettem, de jól fog még az agyam… Ne tévesszenek össze egy vénemberrel.
- Nanamura, gyere és oszd szét ezeket – persze nem teszek említést arról, hogy nem jelent meg pénteken óra után, hisz ez még talán érdekelné a társaságot.
Egy szó nélkül feláll, persze megint olyan trehány mint szokott lenni és elhúzom számat mikor átnyújtom felé.
- Csak egyszer öltöznél fel rendesen – morgom halkan, kezünk összeér amikor elveszi a lapokat, ujjaim azonnal reagálva bizseregni kezdenek.
- Bocsánat Tanár Úr – ejti gúnyosan, majd azonnal elfordul, és elkezdi osztani őket. Csak egy futó pillantást vetettem arcára, így nem sokat láttam, pedig nagyon is kíváncsi lettem volna rá… Miért érdekel?
Leülök az asztalhoz, karórámra pillantok, és amikor végre mindenki előtt egy lap pihen, megszólalok: - Kezdhetitek.
