- Édes vagy. – suttogja halkan, s tovább cirógatja testem, s én beleremegek, ahogy próbálom visszatartani az örömkönnyeket. Hihetetlen, hogy újra ilyen közel lehetek hozzá. Hihetetlen, hogy megérinthetem.
„Mostantól bízd rám a dolgokat.” … Craig… hogy akarod megoldani?...
Az aggodalmas gondolatok kizökkentenek, s félősen hajolok kicsit távolabb tőle… legszívesebben örökre karjai között maradnék.
- És… és most mi lesz? – felnézek rá, s Ő elmosolyodva viszonozza a tekintetemet.
- Nos… először is lefürdesz, és felöltözöl – durcásan ráncolom össze homlokomat, de mikor egy puszit lehel a ráncokra, rögtön enyhül tekintetem. – Aztán lemész, és szépen elmondod te is édesanyádnak, hogy magántanárod vagyok fizikából, a többit meg majd lent megbeszéljük. – Értetlenkedve nézek rá, s elpirulok, ahogy egy puszit nyom az orromra… de mi? … magántanár?
- Magántanár? Miért pont magán tanár? – elfordítom fejemet, hogy ne próbálja már megint csókkal belémfojtani a szót, s ezért csak egy puszit kapok arcomra… magántanár? … de hát kitűnő tanuló vagyok… nem szeretem butábbnak beállítani magamat, mint amilyen vagyok… főleg nem anya előtt.
- Azzal most ne törődj, de… örülnék, ha mostantól őszinte lennél. – szemeimet lesütve szégyellem el magam, hisz tudom, hogy igaza van… de most tényleg nem volt más választásom…
Pár másodperc múlva szemtelenül elmosolyodva pillantok fel rá, s válaszra nyitom a számat:
- Pont most mondod, amikor egy hazugságra akarsz rávenni? – szívem megdobban, ahogy látom elvigyorodni, s durcásan kezdem el ujjaimmal fésülgetni az imént összeborzolt tincseket.
- Örülök, hogy visszatértél – dörmögi mély, duruzsoló hangján, s arcvonásaim egyből megenyhülnek, engedelmesen bújok az arcomat végigsimító forró ujjakhoz, s egész testem megremeg az érintésétől. Államat megragadva húz magához, s ajkaim bizseregni kezdenek, ahogy a csókra várnak… de nem jön. – Majd később. – leheli ajkaimra, s széles vigyorra húzza száját. Ajkaim bizsergése felerősödik Craig közelségétől, s beleremegek a csókja utáni sóvárgásba.
Mire feleszmélek, Craig már az ajtónál állva néz vissza rám kaján vigyorral, s én morcosan hajítom felé a párnámat.
- Gonosz. – morgom éles hangon, de az én ajkaim szélén is mosoly bujkál… ez annyira… annyira… jellemző rá. Gonosz, de mégis imádom ezt az oldalát… ennyire mazoista lennék?
Nézem, ahogy kisétál a szobámból, majd halkan felnevetve dőlök az ágyba. Jól indul ez a nap… nagyon jól. Tegnap este, mikor Kimura mellett szenvedtem végig az egész délutánt, még nem tudtam, hogy alig pár óra múlva vége az egésznek… Bár minden egyszerűbb lenne, ha nem tudja meg Craig… hiszen már pont sikerült elérnem, hogy ne zaklasson. Vajon mit tervez Kimura ellen, ami biztonságosan hatástalanítja a fenyegetést?… nem tudom, de bíznom kell benne… bízni akarok benne.
’~,~’~,~’
Hétfő délután fáradtan állok fel, ahogy kicsöngetnek a 6. óráról. Szokásukhoz híven, a korrepetálásra járók megkezdik a nyavalygásukat, hogy nincs kedvük az egész hülyeséghez, s én azon gondolkozom, mivel magyarázzam meg, hogy én is itt maradok. Biztos, hogy teljesen idiótának néznek, ha nem találok ki valami jó indokot.
Lassan Keikohoz sétálva vigyorodom el, s hangosan szólalok meg.
- Dejó, hogy nekem nem kell itt maradnom, és mehetek haza. – szinte elröhögöm magam, minden szót gúnyosan hangsúlyozok, s Keiko szemei villámokat szórnak, de az ő szája sarkában is mosoly bujkál. Szenvedő hangon szólal meg, látványosan túldramatizálva a helyzetet:
-Haru… fogd be… te nem tudod, milyen kínszenvedés egy ilyen óra. Fogadok, te ki sem bírnád. – Bingó… és íme, itt a várva várt mondat… „fogadok, te ki sem bírnád”… köszi Keiko, hogy ilyen kiismerhető vagy. Elvigyorodva válaszolok neki.
- Jajj, ugyanmár. Annyira nem lehet vészes, ha más nem, végigalszom, mint a sima órákat. Állom a fogadást. – most már ő is elvigyorodik, biztos büszke magára, hogy önkéntesen rávett, hogy itt maradjak. A legjobb módszer, hogy ne nézzenek idiótának egy hülye cselekedet miatt, ha a fejükbe ülteted, hogy ők találták ki.
El is kezdődik a hetedik óra, s én a fogadás értelmében ott ülök a hátsó sorban. Ahogy Craig elkezdi a magyarázást, a padra dőlve figyelem, le sem veszem róla szemeimet. Ha már az óra ilyen unalmas, legalább had bámulhassam Őt.
Nem is figyelek szavaira, s az idő csiga lassan telik. Ahogy közeledik a kicsöngő, egyre gyakrabban nézek az órára, egyszerre várom, és akarnám halogatni a helyzetet. Várom, hogy megszabadulhassak Kimurától, s kíváncsi vagyok Craig mit fog mondani neki, viszont tartok a következményektől. Még ha valahogy el is éri Craig, hogy ne fenyegessen a fényképpel, ha valakinek elkotyogná, a pletyka futótűzként terjedne szét a suliban, és ennyi is elég, hogy Craig kellemetlen helyzetbe kerüljön.
- És ezzel vége, hazamehettek. – hallom Craig szavait, s felemelem fejemet a padról. Fáradt tekintettel nézek körbe, s mikor Keiko odajön hozzám, megadóan ismerem be, hogy igaza van, és tényleg kibírhatatlan volt. Elégedetten megy ki a többiekkel, s én kettesben maradok Craiggel.
Aggódó pillantást vetek felé, majd összerezzenek, ahogy meghallom nevemet Kimura szájából.
- Minek jöttél ide? Már egy órája kint várlak, egész nap nem jöttél. – kezdi el rögtön a szemrehányás sorozatot, s boldogsággal tölt el a tudat, hogy már nem kell megfelelnem a szánalmas követeléseinek. Mikor elindul felém a padok között, határozott hanggal állítom meg:
- Állj meg! Ne gyere közelebb Kimura! – utasításom eléri a várt hatást, s látszólag Kimura egyből átlátja a helyzetet. Nem mintha nehéz lenne… Hisz itt van Craig, és én ellenszegülök az akaratának. Nem kell sok ész, hogy rájöjjön, mi folyik itt.
- Miket beszélsz? – kérdezi hitetlenkedve, s végigfut az agyamon, hogy tévedtem, és Kimura talán mégsem tudja, hogy miről van szó. Ahogy halkan emlékeztet a fényképre, s felidézi a fenyegetés feltételeit, Craig közelebb lépve fojtja belé a szót.
- Talán nem kéne molesztálnod, ha azt kéri nem. – hangja határozott, magabiztos és ellenszegülést nem tűrő, s én elámulva figyelem. Craig… furcsa érzés látni a hideg, szigorú tekintetet arcán, s ez felerősíti bennem a hitet, hogy különleges vagyok számára. A meleg, gyengéd mosoly talán csak nekem jár? Bárcsak úgy lenne… bárcsak csak rám nézne olyan tekintettel, ami képes lenne felolvasztani egy jéghegyet…
Gondolataimba merülve hallgatom a harcukat, s közben akaratlanul visszaemlékszem a régebbi időkre, mikor még Craiggel hadilábon álltam… mennyire gyűlöltem akkor… de vajon tényleg gyűlöltem? Ideges lettem a közelében… az vajon annak a jele?… Kimurát tényleg utálom, de ez teljesen más érzés, mint amit Craig iránt valaha is éreztem.
- De ha ezt megmutatod, nem csak engem rúgatsz ki velem, hanem Őt is. – hallom Craig hangját, s visszazökkenek a vita hallgatásába. Kimurára szegezem tekintetemet, aki most széles vigyorra húzza száját. A falra tudnék mászni ettől a vigyortól. Ökölbe szorítom kezem, már a közelsége is irritál.
- És aztán? Nem fog túlságosan hiányozni. – válaszolja, s nekem tágra nyílnak a szemeim…
- Mi? – csúszik ki ajkaimon rögtön, s szemöldökömet felhúzva meredek rá. Mi az, hogy nem fogok hiányozni, mikor ott adta elő a halálán lévő, szenvedő szívszerelmest, aki utolsó kétségbeesésében teszi, amit tesz. Az elején kicsit még sajnáltam is… de most miket beszél?...
- Tényleg azt hitted, hogy szerelmes vagyok beléd, kis Haru. Ne legyen ekkora az egód. Csak arra kellettél, hogy vonzd nekem a csajokat. Manapság nagy divat a biszexualitás, de nem volt más, aki bevállalta volna. Aztán megláttalak titeket a kocsiban… Érted? – egy ideig némán meredek rá, ahogy lassan felfogom a szavak jelentését. Ez most komoly? Egy másodperc alatt érzem, ahogy szemem könnybe lábad a dühtől, s gondolkodás nélkül, ösztönösen támadok Kimurára.
- Te szemét! Rohadj meg! - Váratlanul éri a támadás, így ütéseim többsége célba talál, s én csillapítatlanul verem, ahol érem. Ezért? Ezért szenvedtem két hetet? Ezért hagytam neki, hogy ide-oda rángasson, mint egy rongybabát? Ezért engedtem, hogy megcsókoljon? Hát nem… na ne basszon ki velem. Rohadtul elegem van. Magamból kikelve tombolom ki a felgyülemlett feszültséget, s idegességem csak akkor csillapodik, mikor Craig magához rántva fogja le kezeimet, s átölelve kezd csitítani. Ahogy fülembe suttog, hangja nyugtatóként csillapítja le ösztöneimet, s én hozzá bújva próbálom kiűzni fejemből az eddig hallottakat… Nyugi… Nyugi, most már minden jó lesz.
- De édes… de vajon meddig? Még két hét van hátra az egyességből, Haru. Ha nem tartod be, vallani fogok. Ez ilyen egyszerű. Akár hatszáz példányt is tudok ebből nyomtatni. – érzem, ahogy szavai hallatán testem ismét remegni kezd, s Craig egyre szorosabban ölel magához, hogy lenyugtasson.
- Miért jó ez neked? – kérdezem remegő hangon, s szégyenérzet járja át testemet, hogy egy ilyen alaknak adtam be a derekamat.
- Hogy miért? Hülye kérdés. Népszerűség! Ha én lehetek az aki lebuktat egy tanárt, egy diákkal… az már tuti népszerűség. – Népszerűség? A népszerűségért akarja tönkretenni az életemet? Hogy lehet ilyen kegyetlen?... és amúgy is… a népszerűséget nem lehet, ilyen eszközökkel kierőltetni… valaki vagy az, vagy nem…
Craig lassan elereszt, s mikor megbizonyosodik róla, hogy nem fogom újra elveszíteni a fejem, közelebb lép Kimurához, s közben folytatják a szócsatát.
Kimura marad az egyszerű fenyegetőzésnél, de Craigre nem hatnak az érvei. Mikor tenyerét a falnak csapva hajol Kimurához, még én is összerezzenek, s kellemetlen érzés kerít hatalmába. Irritál, hogy ilyen közel ment hozzá. Egyáltalán az irritál, hogy a fél méteres körzetében van… Nem akarom, hogy Kimura bemocskolja Craiget a közelségével. Nem akarom.
-Persze… ha előbb jutsz ki innen. Na mi van? Az már nem elég menő neked, ha egy tanár zaklat? Tudod, mekkora sikere van az összetört, megerőszakolt kis fiúknak? – ahogy Craig Kimura vállára simítja kezét, az eddigi kellemetlen érzés a sokszorosára nő, s összevont karokkal sütöm le szemeimet. Tudom, hogy csak azért csinálja, hogy rendeződjenek a dolgok, de akkor is zavar. Zavar, hogy hozzá ér, annak pedig még a gondolatától is rosszul vagyok, hogy Craig zaklassa Kimurát.
Megkönnyebbülés járja át testem, mikor Kimura feladja az eddigi fenyegetőzést, s könyörögve menekül el. Megszeppenve meredek Craigre. Ezt az oldalát még nem ismertem. Ilyen is tud lenni? Lehet, hogy azért fordult ki ennyire magából, mert Kimura bántott engem? … vagy túl beképzelt vagyok, hogy ezt gondolom?
Halovány mosolyra húzom ajkaimat, ahogy Craigre pillantok, s mikor rám néz, újra a régi, gyengéd tekintet ül szemeiben.
- Ennyi volt az egész. – dörmögi halkan, s sejtelmes mosollyal húz magához, miközben én halkan suttogom a nevét… Köszönöm… Köszönöm Craig.
Szorosan hozzábújok, s Ő végigsimítja hátamat. Igaz, érzem, ahogy vállamról lezuhan a teher, amit idáig egyedül cipeltem, mégsem tudok teljesen megnyugodni. Nem olyannak ismertem meg Kimurát, aki ennyivel beéri. Olyan érzésem van, hogy nem most hallottunk róla utoljára… Bár az biztos, hogy Craig rendesen ráijesztett…
Újra elmosolyodok, s arcomat mellkasába fúrva szívom be illatát. Craig…
Ha lett volna annyi eszem, hogy már az elején szólok neki, akkor megspóroltam volna két hét szenvedést mindkettőnknek… vajon Ő is szenvedett? Az alapján, amennyiszer megpróbálta kiszedni belőlem az igazságot, igen…
Velem van a baj, ha a szívem mélyén örülök, hogy fájt neki? … Kegyetlenség, ha boldog vagyok, mert szenvedett az elvesztésem miatt? … és vajon tényleg elhihetem, hogy szenvedett?
Gondolataimból kizökkent, ahogy Craig kicsit eltávolodik tőlem, majd finoman hónom alá nyúl, óvatosan felemel, és a tanári asztalra ültet, mely magasabb, mint az átlagos padok, így arcunk majdnem egy szinte kerül.
Közelebb hajol, ajkaink majdnem egymáshoz érnek, de megint nem csókol meg. Orra az enyémet súrolja, de nem jön közelebb… miért nem? Ajkaim bizseregve vágynak a csókra, de Ő távolabb hajol. Arca mintha elkomorulna kicsit, de tekintete még mindig melegséget áraszt.
- Hagynod kellett, hogy megcsókoljon… - suttogja, s most mintha az Ő tekintetében tükröződne bűntudat, s én épp megszólalnék, mikor folytatja. – Mire kényszerített még? – kérdezi, s szemeim tágra nyílnak… nem gondoltam volna, hogy ilyen egyenesen rákérdez… Óvatosan nyakamba csókol, hogy feloldja nyelvem, majd kicsit átfogalmazva ismétli meg a kérdést. – Meddig mentetek el? – Kezével finoman végigsimítja hátamat, s én érzem, ahogy minden szőrszálam égnek áll.
- Csa-csak csókig. – vágom rá hebegve, s közben Ő újra nyakamba csókol, majd finoman a fülembe nyalva dörmögi:
- Biztos?
- Ihgen… - sóhajtom remegve, miközben Ő paradicsom vörös arcomat apró puszikkal végighintve halad bizsergő ajkaim felé, s mikor ajkai elérik az enyémeket, először egy gyengéd csókot lehel rájuk, majd nyelvét vadul siklatja közéjük… Végre. Már szinte sóvárogtam a csókja után, s testem beleremeg, ahogy szám minden apró piciny zugát felfedezve ölel magához, minden porcikámat hosszan kisajátítva, mintha megjelölné a saját területét… jogosan… igen… az övé vagyok. Mindenem az övé.
Szenvedélyesen fojtja belém a levegőt, végtelen hosszúnak tűnő gyönyörrel ajándékozva meg testem. Csak néha, egy-egy röpke pillanatra szakítjuk meg a vad csókot, hogy aztán zihálva, levegőért kapkodva folytassuk tovább.
Kezét hátamon végigsimítva csúsztatja ujjait ingem alá, s így cirógatja tovább csípőmet. Testem beleborzong, s mikor megérzem farkam éledezését nadrágomban, ijedten, hevesen felnyögve csúsztatom kezeimet mellkasára, s eltolom magamtól, majd elvörösödve szólalok meg:
- Állj! Craig… - lesütöm tekintetemet, majd mielőtt bármit csinálhatna, folytatom. – nem kéne ezt csinálnunk. Suliban vagyunk, és most szereztél magadnak egy ellenséget… - próbálok komoly, szigorú arckifejezést magamra erőltetni, hogy Craig hallgasson rám, de hangom még akadozik, a levegőt még zihálva veszem a heves csóktól.
-Ne aggódj Kimura miatt. Fülét farkát behúzva fog lapítani… legalábbis egy darabig biztos. – újra végigsimítja arcomat, de én leugrom a padról, s kikerülve Craiget kényszerítem magam a távozásra… nem azért szenvedtem annyit, hogy megvédjem a kirúgatástól, hogy utána lelepleződjünk… akkor az egész felesleges lenne… pedig mindennél jobban vágyom a közelségére… bárcsak visszamehetnék a karjai közé… de suliban nem lehet. Ezt eldöntöttem magamban, és amennyie képes vagyok rá, megpróbálom betartatni Craiggel.
Épp elindulnék, hogy felvegyem a cuccaimat, mikor Craig finoman ragadja meg a csuklómat, s visszahúz maga elé.
- Rendben. Ha nem akarod, akkor most türtőztetem magam… viszont nem úszod meg ilyen könnyen. – arcára kaján vigyor ül ki, s én kíváncsian nézek rá… vajon mire gondol? Visszaültet magával szemben a padra, s a szemeimbe nézve folytatja. – Tartozol nekem még egy vallomással… szóval mond csak… honnan volt meg neked Kyogou száma?
Szívem kihagy egy ütemet, szemeim tágra nyílnak, s érzem, ahogy tenyerem izzadni kezd az idegességtől… Basszus. Kyogou… teljesen kiment a fejemből, hogy ki kéne találni egy hihető sztorit. A francba.
Kétségbeesetten gondolkozom valami jó indokon, de semmi nem jut az eszembe.
Épp elkezdenék valamit hebegni, mikor Craig újra hozzám hajol, s a fülembe suttog.
- Haru… Az igazat akarom hallani. Nincs több mese. – nyelek egyet, miközben Ő orrával arcomat cirógatja, s közben folytatja: - Hacsak nem akarod, hogy a saját módszereimmel szedjem ki belőled. – érzékien a nyakamba harap, fogait végighúzza bőrömön, s halk sóhaj hagyja el ajkaimat, testem ismét remegni kezd. – Tudod, van egy bizonyos állapot… amikor túlságos zűrzavar van a fejedben ahhoz… hogy meséket találj ki. – nyakamba csókolva szívja meg finoman a bőrt, s én elgyengülve próbálom eltolni magamtól.
- Várjh… Crahig… Elmondom… - nyöszörgöm, s Ő elégedett mosollyal hajol kicsit távolabb tőlem, majd várakozó tekintettel pillant rám… utálom, mikor kihasználja azt, hogy tudja, hogy milyen hatással van rám… nem fer….
- Azért írtam le a noteszedből, hogy később féltékennyé tudjalak tenni, ha szükség lenne rá… - hadarom egy szuszra, lesütött szemekkel… elmondtam… vajon mit fog szólni?
Sokáig nem szólal meg, csak dermedten figyelem. Végigmérem a takaró alatt, és habár a körvonalak alig látszódnak, tökéletesen fel tudom idézni alakját. Hogy is felejthetném el?
Amikor rám néz, csak megerősíti a bennem settenkedő érzést, mi szerint már túlléptem a szimpla kedvelésen, ez valami több.
Végül egy párnát nyom arcába, és visszacsapja magát az ágyba.
- Hagyj békén! Meddig akarsz még kínozni? Ezt nem bírom tovább… - a hangja sírós és nyöszörgős, a szavak pedig kezdenek oldódni. Csak még egy kicsit.
Közelebb csúszom, és óvatosan simítom meg hátát, mire összerezzen. Nem… ez nem az a reakció, amit egy utált ember vált ki. A tested elárul téged Haru, ahogyan mindig.
Ujjaim bizseregnek minden simításra, mintha csak erre vágytam volna már hetek óta. Igen… pontosan ezt akartam, hogy újra hozzá érhessek. Nem máshoz, hozzá…
Háttal fekszik nekem, így mikor közelebb hajolok, csak a tarkóját érem el ajkaimmal.
- Haru… - szólítom lágyan, ujjaimat tarkójára simítom, érzem tisztán remegését - akkor ne ellenkezz. Haru… mond el az igazat. – kérem lágy hangon. Sosem voltam még ennyire türelmes senkivel.
- Craig… nem lehet – megtört végre…
- Dehogynem – könnyedén hagyja, hogy a hátára fordítsam, és elvegyem arcáról a párnát. Vörösek a szemei és könnyesek. Olyan közel hajolok, hogy még tisztán láthassam, ugyanakkor már csak egy lépésnyire legyek érintésétől - Csak mond ki… nem lesz baj. – tudom, érzem és látom, hogy bántja valami. Nem bírom tovább, és még mielőtt válaszolna, egy csókot simítok rózsás, remegő szájára. Megadóan nyitja szét ajkait, könnyedén csusszanok közéjük, s lassú táncra hívva az apró nyelvet csábítom tovább. Finom mély csók, amit édes, kissé még szeszes ajkaiból lopok, de még így is érzem az Ő ízét. Csak ez számít nekem.
Nem figyelem az idő múlását, csak hogy meddig bírom még szusszal, hogy ő meddig állja még a csókomat.
Halk nevetésbe folytja idegességét, könnyeit törölgeti, és úgy látszik mintha kezdene megnyugodni, de az arca akkor is mást sugall felém.
- Ne haragudj… Craig… Annyira sajnálom. – lehúzom kezeit, hogy megnyugtassam. Tudtam, hogy mindez színjáték akkor is, ha ennyire jól adta elő.
- Haru… mivel vett rá? – kérdezem újra, hisz múltkor nem válaszolt.
- Nem akartam, hogy kirúgasson… azt mondta kirúgat… képe van rólunk, ahogy csókolózunk… azt mondta, hogy szakítanom kell veled. – Zúdítja rám akadozva, cseppet még szipog, ezért csak szaggatottan megy - ne haragudj… nem akartam, hogy miattam kirúgjanak. Nem akartam…
Felfogom szavait, és hogy mit is tett… Inkább azt áldozta fel, amit szeret, minthogy elveszítse. Ismeri a múltam egy részét is, és tudta, hogy egy hasonlón átestem már.
És én bántottam.
Erősen magamhoz szorítom, vágyakozóbban mint eddig. Azt hittem feleslegesen bíztam meg benne, és hogy hiába kötődtem. De most nagy fordulatot vett az egész. Látod mit jelent, ha őszinte vagy?
- Haru… - Nem volt még senki, aki ennyit tett volna értem. Nem tudom türtőztetni magam, és az előzőnél is szenvedélyesebb csókot adok, beleadva mindent, amit ebben a pillanatban érzek. Akár egy apró kis báb olvadozni kezd, elgyengül karjaimban, de én még akkor is tartom. Nem foglak elereszteni magam mellől egy jó ideig, ebben biztos lehetsz.
Akkor sem, ha ezt kéred tőlem.
- Craig… ezt nem szabad… Kimura… rá fog jönni. – nem érdekel az a rohadék kölyök. Nm fogja könnyen megúszni azt, amit veled tett. És még engem neveznek kegyetlennek, és szívtelennek. Azaz neveztek.
- Haru… emiatt ne aggódj… emiatt ne aggódj többet. Mostantól bízd rám a dolgokat.
- Craig… Craig… annyira szeretlek. – kiscicaként bújik, sőt egyenesen mászik a karjaimba, az ölembe, és pedig hagyom neki, és elmosolyodva fúrom hajába arcomat. Remeg a teste a néma sírástól, hátát simogatom nyugtatóan. De ezek legalább már örömkönnyek.
- Édes vagy – duruzsolom hajába. Nagy szavak ezek kiscsibém, amit nem csak akkor kell mondani, ha elérzékenyülsz. Csendben maradok, és tovább simítom hátát, és haját. Nem… én még képtelen lennék ilyet nyíltan mondani. Az maga lenne a világ átváltozása… számomra.
- És… és most mi lesz? – mellkasomra támaszkodva, szipogva emeli fel kis fejét, hogy a szemembe nézzen. Akár egy ártatlan, elveszett kismacska. Csak a fülek hiányzanak.
- Nos… először is lefürdesz, és felöltözöl – kap egy puszit a homlokára – aztán lemész, és szépen elmondod te is édesanyádnak, hogy magántanárod vagyok fizikából – most az orrára – a többit meg majd lent megbeszéljük.
- Magántanár? – pislog értetlenül, és még a szájra puszit is kivédi egy egyszerű oldalra fordulással, így az arcára sikerül – Miért pont magán tanár? – hahh… hihetetlen, hogy jobban kiakadt, mint az anyja.
- Azzal most ne törődj, de… örülnék, ha mostantól őszinte lennél – sandítok rá, de mivel alig látom arcár, felegyenesedem, tovább tartva őt.
- Pont most mondod, amikor egy hazugságra akarsz rávenni? – a kérdésre csak elvigyorodom, majd beleborzolok hajába.
- Örülök, hogy visszatértél – végigsimítom arcát, arcáról a durcásság gyengédséggé alakul, ahogy élvezi ujjbegyeim cirógatását. Elérem állát, és annál fogva vonom magamhoz egyre közelebb, már épp hunyná le kis szemeit, de megállok, és egy apró szusszanással újabb vigyor rajzolódik arcomra – Majd később – lehelem rá, mire megremeg lehunyt szemekkel.
Felállok, és az ajtóhoz lépek, Ő csak ekkor kap észbe.
- Gonosz! – rikkantja, majd felém dobja a kispárnát, de nevetve térek ki előle, végül kimegyek a szobából, magára hagyva.
~*~
A táblánál állva magyarázok, már harmadszorra egy feladatot. Nem könnyű, hisz a korrepetálás lényege az, hogy még részletesebben mutatom meg az órai anyagot. Komolyan már csak az hiányzik, hogy a lábujjukkal kezdjenek el számolni. Alig pár lépésre vannak tőle.
Ha most nem lennék kiegyensúlyozott, talán már rég kihoztak volna a sodromból.
- Tehát, ilyenkor mínuszból mínusz, az pluszt jelent… - írom a táblára nagy jelekkel. Néha a hátsó padra sandítok, ahol Haru majd’ elalszik. Tudom, hogy neki ez mennyire unalmas, de nem is az órai anyag a lényeg. Hanem ami utána lesz.
A hétvégén csak annyit mondtam neki, hogy jöjjön el a mai korrepetálásra, és utána még maradjon itt, a többit bízza rám. Kíváncsi vagyok arra a kölyökre, közelebbről is.
Ahogy lassan jönnek az utolsó percek, egyre többször figyelgeti az óra mutatóit. Ideges lenne? Lehetséges. Hiába győzködött, hogy már csak két hetet kell kibírnia vele, nem alku tárgya. Elszakította tőlem, és engem is tőle. A legkevesebb az, ha nem buktatom meg, csak megalázom.
- És ezzel vége, hazamehettek. – indítom őket útjukra, és lassan kezdenek kivánszorogni, már csak az én egyetlen nebulóm marad bent, és félve néz rám folyamatosan.
- Haru! – ront be a vézna alak, és először engem figyel, egy pillanat alatt mér végig, majd felé megy – Minek jöttél ide? Már egy órája kint várlak, egész nap nem jöttél – el is indul a hátsó pad felé, először csak figyelem a jelenetet.
- Állj meg! Ne gyere közelebb Kimura! – az alak hirtelen ledermed, majd ledöbben teljesen.
- Miket beszélsz? – ez után halkabban súg felé valamit, és mivel nem értem, közelebb lépek.
- Talán nem kéne molesztálnod, ha azt kéri nem – hangom határozott és mély, hangosan zeng vissza a terem falairól. Szúrósan néz rám a kölyök, alig egy fél fejjel lehet alacsonyabb nálam.
- Pont maga beszél? – fél vigyorra húzza száját, majd a farzsebébe nyúl, kivesz egy papírt, és fél kézzel széthajtja előttem. – Ezt minek nevezné? – arcán a teljes diadal ül, de nem sokáig.
- Kópiának – felelem egyszerűen, és karba teszem kezeimet. – Manapság bárki egyszerűen készíthet ilyet, ha ért a képszerkesztőkhöz. – Komoran figyelem, és ha tekintettel ölni lehetne, a falakat vér borítaná… azt hiszem.
- Felőlem meg is vizsgáltathatja, ez eredeti. Én magam fényképeztem.
- És komolyan csak azért, hogy magadhoz édesgesd? Ugyan. Nem tűnsz egy szerelmes alkatnak, aki bárkit megtesz azért, akiért áhítozik. Mit akartál ezzel elérni? – még közelebb lépek, és lassan már centikről nézünk farkasszemet.
- Még egy lépést tesz, és biztos, hogy ezt megmutatom a dirinek – fenyegetőzöl? Az a gyengék fegyvere.
- De ha ezt megmutatod, nem csak engem rúgatsz ki velem, hanem Őt is – biccentek Haru felé, aki még a padnál áll, minket figyelve.
- És aztán? – vigyorodik el, váll rándítva – Nem fog túlságosan hiányozni.
- Mi? – szólal meg végre, Ő is, és egyszerre fordítjuk oda fejünket.
- Tényleg azt hitted, hogy szerelmes vagyok beléd, kis Haru. Ne legyen ekkora az egód. Csak arra kellettél, hogy vonzd nekem a csajokat. – elkezdi legyezgetni magát a fényképpel – Manapság nagy divat a biszexualitás, de nem volt más, aki bevállalta volna. Aztán megláttalak titeket a kocsiban… Érted? – gonosz vigyor ül az arcán, rosszabb, mint mikor én találok „friss húst”.
Haru ledöbbenve hallgatja, majd olyan hirtelen ront neki, hogy észbe kapni sincs időm, már ütlegeli.
- Te szemét! Rohadj meg! – lefogom, és erősen szorítom magamhoz, majd a füléhez hajolok.
- Nyugodj meg – suttogom lágyan, és alábbhagy lihegése is, végül elernyed.
- De édes… de vajon meddig? – sejtelmes mosollyal legyezget a képpel, mintha csak ezzel akarna fenyegetőzni – Még két hét van hátra az egyességből, Haru. Ha nem tartod be, vallani fogok. Ez ilyen egyszerű. Akár hatszáz példányt is tudok ebből nyomtatni.
- Miért jó ez neked? – vakkantja felé Haru, de én közben gondolkodom, és csak figyelek.
- Hogy miért? Hülye kérdés. Népszerűség! Ha én lehetek az aki lebuktat egy tanárt, egy diákkal… az már tuti népszerűség.
- És ha tévedsz? – lassan elengedem Harut, és magam mellé terelem – Mi van, ha nem hisznek neked?
- Már miért ne hinnének? – kérdez vissza akadozva, ebből látszik, hogy megzavartam. Helyes, csak így tovább. Újra megközelítem, mire hátrálni kezd, egészen a falig, tenyereim a falon csattannak.
- A fénykép minősége olyan szar, fiacskám, hogy bárki azt hihetné te magad raktad össze. Nem elég határozott a megjelenésed ahhoz, hogy ezt jól előadd velem szemben is.
- Lépjen hátrébb, vagy komolyan beköpöm – rettegés van a szemeiben, talán nem erre számított? Biztosan nem.
- Persze… ha előbb jutsz ki innen – vállára simítom kezét, és remegve figyeli. – Na mi van? Az már nem elég menő neked, ha egy tanár zaklat? Tudod mekkora sikere van az összetört, megerőszakolt kis fiúknak? – megragadom állát durván, és magam felé irányítom, már látom is ahogy remeg a félelemtől. Tökéletes.
- Esküszöm, nem mutatom meg, csak szálljon le rólam – könyörögsz? Én is pontosan erre gondoltam.
- Helyes – mondom halkan, és eleresztem – Remélem be is tartod, mert ha nem, hidd el, hogy könnyen búcsút mondhatsz a hátsód szüzességének.
Szó nélkül, nyikkanva spurizik ki, még a lapot is kiejtve a kezéből, csak új csattan utána a terem ajtaja. Lassan fordulok felé, vegyes érzelmekkel teli arcát figyelem.
- Ennyi volt az egész – rendezem le egy egyszerű mosollyal.
- Craig… - mondja hitetlenkedve, majd egy apró mosoly kúszik arcára. Amikor hozzá lépek, könnyedén hagyja, hogy magamhoz öleljem. Remélem most már minden rendben lesz.
Bágyadtan ülök fel az ágyban és a fejemet dörzsölve nézek az órára. Hajnali 3. Ki a franc hív ilyenkor? Hülye telefon.
Fáradtan nyúlok a mobilomért… ismeretlen szám… tényleg ki a franc lehet…
-Mi van? – veszem fel ingerülten… ne várjon mást, aki háromkor hív.
-Haru. Nem hívtál fel. – hallok egy mérges, szemrehányó hangot, s szemforgatva válaszolok neki.
-… Kimura… sajnálom… nagyon fáradt voltam…nyugi… biztonságban hazaértem. Amint hallhatod… élek, tehát szia. – hadarom, s szó nélkül lecsapom a telefont. Ha visszahív, megverem… nagyon aggódhatott, ha 3-kor jut eszébe felhívni. Marha.
Visszafekszek a párnára, s egy ideig a plafont nézve próbálom felidézni mit csináltam, mikor hazajöttem. Tényleg nem hívtam volna fel? Annyira úgy rémlik, mintha telefonáltam volna.
A kezembe veszem a mellettem fekvő mobilt, és a legutóbbi hívásokat nézem. Igen, van egy bejövő Kimurától… és egy régebbi kimenő… ismeretlen szám… ki a fenét hívhattam fel? Lehet, hogy csak elgépeltem a számokat, mert túl részeg voltam?
Megpillantom a párnám mellett heverő cetlit, és felvéve egyeztetem a kimenő hívások között lévő számmal… teljes egyezés. Najó, akkor ezt nem értem… Mivan?
Szemeim kipattannak, s egy másodpercig még a fejfájásról is megfeledkezem, amikor belémhasít a felismerés. Craig haverja… a cetli. Nem hiszem el! Rossz cetlit vettem elő. De akkor az azt jelenti…
Szívem hangosan kezd dübörögni, és érzem, ahogy a vér a fejembe száll. Vajon mit mondhattam neki? Egy szóra sem emlékszem… Ilyen nincs.
Visszadőlök a párnára, és koncentrálva próbálom felidézni… nem sok sikerrel. Lehet, hogy fel sem vette… fél 12 körül hívhattam. Normális ember olyankor nem veszi fel.
Próbálok lenyugodni, és magamat győzködöm, hogy nem mondtam semmi árulkodót… annyira még részegen sem vagyok hülye, hogy lebuktassam magamat. Ugye nem? És amúgy is… ha fel is vette, azt sem tudhatta, hogy ki vagyok… de akkor miért félek ennyire? Miért nem tudok visszaaludni?
Forgolódva próbálok elaludni, de a szívemben lakozó aggodalom nem hagyja, hogy nyugodtan lehunyjam a szemeimet. Az órára pillantok… hajnali 4… Aludnom kéne… olyan fáradt vagyok és csikar a fejem. Tényleg aludnom kéne.
Végül szorosan magamhoz ölelem a kedvenc plüss nyuszimat, és hagyom, hogy a kínzó fejfájás álomba nyomjon.
’~,~’~,~’
Hallom a kilincs kattanását, majd ahogy lassan, óvatosan kitárul az ajtó.
Máris reggel lenne? Mintha egy percet sem aludtam volna, ráadásul betegnek érzem magam. Mint mikor lázas vagyok, testem mintha égne a forróságtól, mégis izzadok és kiráz a hideg. Ennyire még sosem volt rossz a másnaposság. Vagy lehet, hogy tényleg megbetegedtem?
Résnyire kinyitom szemeimet, s hunyorognom kell, ahogy a félig elhúzott függöny mellett beszökő napfény visszaverődik a világos falakról. Bahhh… mindjárt meghalok, szétszakad a fejem.
- Menj ki Miyu, most nagyon fáradt vagyok – dörmögök morcos hangon, s a takarót a fejemre húzva próbálom jelezni, hogy most nem fogok játszani vele. Utálom, mikor hétvégén korán felébreszt. Igaz, általában kiengesztel azzal, hogy milyen aranyos, de most nem vagyok erre fogékony.
Szinte már készítem kezeimet, hogy befogjam fülemet, mikor az édes kis hangján nyafogni kezd, de csend következik, s hallom, ahogy lassan becsukódik az ajtó. Lehet, hogy hallotta a hangomon, hogy most nem vagyok olyan hangulatban… jupííí… az élet apró örömei.
Újra a párnába túrom fejem, s próbálok visszaaludni, de különös érzésem van… mintha… valaki figyelne…
- Jó reggelt. – Szemeim kipattannak, ahogy Craig dörmögő hangját hallom meg, s tudom, hogy csak képzelődök, mégis villámgyors mozdulatokkal ülök fel az ágyban. A hirtelen mozdulatot rögtön meg is bánom, fejembe éles fájdalom nyilall, s én halántékomra kapom kezeimet, miközben elkerekedett szemekkel meredek az ágyam mellett álló Craigre.
Pár másodpercig némán, hitetlenkedve nézek rá… csak a képzeletem játszik velem, ugye??? Hát persze… mit keresne Craig a szobámban? … milyen kegyetlen vízió… nem akarom látni… nem bírom. Miért? … tényleg lázas lehetek.
Szívem majd kiugrik a helyéről, s eltart egy ideig, míg agyam meggyőzi hitetlenkedő szívemet, hogy a húsvér Craig áll az ágyam mellett. De hogyan? Miért? Ez hogy lehet?
- Te meg mit keresel itt? Nem megmondtam, hogy hagyj békén? Már nem érdekelsz… - magamra kényszerítem a szokásos színjátékot, s igaz, hogy gyengének, megtörtnek érzem magamat, próbálok erősnek tűnni. Annyira leszívott az utóbbi 1-2 hét, és a folytonos színlelés, hogy már azt sem tudom, ki vagyok igazán… elegem van a folytonos hazudozásból, s a szívemet kínzó bűntudat nem gyengül az idő múlásával… Hangom mégis rideg, távolságtartó, de néha megremeg, nyelvem akaratlanul megbotlik.
- Érdekes… Egy madár azt „csicseregte” nekem, hogy hiányzom. – meglepetten hallgatom szavait, s kezem remegni kezd. Mire gondolhat? Nem emlékszem semmire.
- Miféle madár? Ne beszélj itt szóképekben, fáj a fejem… - suttogom, s mereven meredek magam elé. Hallom, ahogy felsóhajt, majd egy gyógyszert nyújt felém.
- Ezt vedd be. – hallom az utasítást, de elfordítom arcomat… csak azért sem… amíg fáj a fejem, legalább meg tudom magyarázni a fájdalmas arckifejezést. Hacsak nem gyógyítja meg a szívfájdalmakat is, ez a gyógyszer nem segít rajtam.
- Vagy beveszed, vagy szájból szájba adom.. – dörmögi türelmesen, s én szemforgatva nyelem le az apró pirulát, majd ingerülten kérdezem:
- Elárulod végre, mit keresel itt? Miféle madárkáról beszélsz? – tényleg nem emlékszem semmire…
- Tegnap éjjel Kyogout hívtad fel a kis haverod helyett… és olyan matt részeg voltál, hogy azt mondtad neki „Craig, úgy hiányzol”. Tudod, az igazság alkoholban oldódik. – érzem, hogy elsápadok, s kétségbeesetten próbálom felidézni miket mondtam… lehet, hogy csak csőbe akar húzni… nem vehetem be…
„Craig… úgy hiányzol”… fejembe nyilall az emlék, s érzem, ahogy a sápadtság helyét enyhe pír veszi át. Nem hazudik… tényleg ezt mondtam… legalábbis rémlik valami.
Rásandítok, s próbálom lenyugtatni észveszejtően kalimpáló szívemet.
- B-biztos csak ugratott téged, én biztos, hogy nem mondtam neki ilyet… – Hangom akadozik, semmi jó indok, vagy visszaszólás nem jut eszembe. Ez így nem lesz jó.
- Nem hiszem. Ilyennel soha nem viccelne nálam. Meddig akarsz még hazudni nekem? – még mindig magam elé meredek, fejemben zűrzavar uralkodik, s érzem, ahogy kiráz a hideg. Szemeim ismét könnybe lábadnak, s a mai nap folyamán, most először nézek szemeibe. Arca komoly, mégis melegséget áraszt magából… most nincs nyoma rajta a keserűségnek és a távolságtartó ridegségnek, amilyen tekintettel az utóbbi napokban nézett rám. Ne… kérlek ne. Ehhez, most túl gyenge vagyok.
Már a puszta jelenléte felforrósítja testemet, s zavarodottan túrok az éjfekete tincseimbe, melyek néhol arcomhoz tapadnak, ahogy kiver a víz… biztos, hogy lázam van.
Türelmesen vár, de én nem szólalok meg. Nem tudom, mit mondhatnék… tudom, hogy ha most válaszra nyitom ajkaimat, az lesz az eredmény, hogy mindent kitálalok… csak annyihoz maradt erőm, hogy visszatartsam a szavakat.
Arcomat a párnába temetve dőlök vissza az ágyba, összekuporodva rejtem el a könnyes szemeket.
- Hagyj békén! Meddig akarsz még kínozni? Ezt nem bírom tovább… - mondom a párnába, hangom remeg a sírástól, s egész testem reszketni kezd. Próbálom magamba fojtani, leállítani, s torkom összeszűkül, alig kapok levegőt.
Nem válaszol, de érzem a matrac mozgásán, hogy megmoccan. A következő pillanatban összerezzenek, ahogy gyengéden végigsimítja gerincem vonalát, ahol meztelen hátam kilóg a takaró alól… testemet rég nem érzett forróság járja át, s érintése mintha meleg napsugárként olvasztaná össze szívem darabokra hullott szilánkjait.
Nem mozdulok, nincs erőm az ellenkezésre. Testem oly régóta sóvárgott érintése után, hogy agyam képtelen meggyőzni a ziháló szívet. Érzem, hogy közelebb hajol, lehelete simogatja tarkómat, de nem fordítom el a fejem, arcomat makacsul a párnába nyomva vívok belső harcot önmagammal.
- Haru… - suttogja fülembe lágy, dörmögő hangon, miközben ujjait finoman tincseim közé túrja, s testem ismét remegni kezd, de most nem a sírástól… minden porcikám reagál, ahogy testem felidézi Craig közelségének emlékeit. –… akkor ne ellenkezz. Haru… mond el az igazat. – suttogja, s tudom, hogy képtelen vagyok ellenállni.
Egy rövid ideig némán várom, hogy a belső ellenállásom legutolsó falai is ledőljenek, s végleg feladom… Ne haragudj… nem vagyok elég erős, hogy távol tartsam tőled magamat.
- Craig… - nyöszörgöm elfojtott hangon a párnába – nem lehet…
- Dehogynem. – suttogja türelmesen, majd finoman megfogja vállaimat, s testemet hátra fordítva kényszeríti könnyes arcomat maga felé. Közelebb hajol hozzám, az élénk kék szemek rabul ejtenek, s elérzékenyülve engedem, hogy testem megadja magát a közelségének. Orraink szinte egymást súrolják, s ő ajkamra suttogva folytatja. – Csak mond ki… nem lesz baj. – mikor befejezi a mondatot, ajkait lágyan simítja az enyémekhez, s testemben mintha egy rég szunnyadó vulkán törne ki, ahogy megcsókol. Mintha forró láva öntene el, s lassan olvasztaná fel a fagyott darabokat, begyógyítva szívem sebeit. Gyengéden, érzékien játszik nyelvemmel, s egész testem beleremeg a rég elveszítettnek hitt gyönyörbe. Már majdnem el is felejtettem, hogy milyen jó csókol…
Vegyes érzelmekkel mosolyodom el, ahogy kicsit távolabb hajolva néz rám, s újra megindulnak a könnyeim. Egyszerre érzek hihetetlen, elképzelhetetlen boldogságot, megkönnyebbültséget, és bűntudatba taszító rettegést… nem akarom… nem akarom, hogy miattam rúgják ki. Bocsáss meg Craig. Túl gyenge voltam, hogy megvédjelek.
Szemeimből a könnyeket kidörzsölve nevetek fel, egyszerre a kíntól és az örömtől, majd arcomat kezeimbe temetve suttogok:
- Ne haragudj… Craig… Annyira sajnálom. – finoman húzza el kezeimet arcomról, s egy csókot nyomva homlokomra ismétli meg az öltözőben feltett kérdést:
- Haru… mivel vett rá? – torkom elszorul, s tudom, hogy most már úgyis mindegy. Már úgyis lelepleztem magamat, akkor már jobb, ha mindent tud. A sírással küszködve válaszolok neki:
- Nem akartam, hogy kirúgasson… azt mondta kirúgat… képe van rólunk, ahogy csókolózunk… azt mondta, hogy szakítanom kell veled. – beszédem egyfolytában megremeg a sírástól, s hangom rekedtes. Gondolataim kavarognak fejemben, s csak össze-vissza jutnak eszembe a történések. – ne haragudj… nem akartam, hogy miattam kirúgjanak. Nem akartam…
Folytatnám az értelmetlen hebegést, de Craig szorosan magához ölelve hallgattat el, s én elszorult szívvel sóhajtom nevét.
- Haru…- suttogja ő is, majd hátamat végigsimítva húz fel maga mellé ülő helyzetbe, s ajkait ismét az enyémekre tapasztva túr a hajamba, de ez a csók most teljesen más, mint az előző. Szenvedélyes és vad, szinte felfalja ajkaimat, mintha egyetlen hosszú, mély csókkal próbálná bepótolni az elmúlt két hétben történt lemaradást. A testemet az előző csók közben elárasztó lassú lávát, most futótűzként terjedő lángok váltják fel, s érzem, ahogy mindenem felforrósodik. Istenem… mennyire hihetetlenül hiányzott… ez az érintés… ez a forróság… ez a szenvedély… senki más nem tud ilyen érzelmeket kiváltani belőlem… senki. Csak Ő.
- Craig… - nyöszörgöm lihegve, mikor ajkaim újra felszabadulnak, majd könnyekkel küszködve folytatom. – ezt nem szabad… Kimura… rá fog jönni.
- Haru… - suttogja fülembe, még mindig magához ölelve testemet. – emiatt ne aggódj… emiatt ne aggódj többet. Mostantól bízd rám a dolgokat.
Arcomat mellkasába fúrva bújok hozzá, s érzem, ahogy kezdek feltöltődni közelségétől.
-Craig…- sóhajtom újra nevét… legszívesebben megállás nélkül ismételgetném, hogy elhiggyem a történteket… ugye nem álmodok? … - Craig… annyira szeretlek. - Istenem... add, hogy ne egy álom legyen.
Szerkesztve Silvery által @ 2010. 06. 09. 22:24:33
Erősen lök meg, de csak annyit ér el vele, hogy elhajoljak.
- Már megmondtam. Szeretem. Ha akarod, rámondom egy magnókazettára, és annyiszor játszod le magadnak, ahányszor akarod, de én már nagyon unom a papagájkodást. – zavaros tekintettel néz fel rám - Nehogy azt hidd, hogy körülötted forog a világ. Nyilván bántja az önérzetedet, hogy most te vagy az, akit ejtettek, de ez van. Fogadd el. És igen. Pont úgy van, ahogy mondtad. Ki akartam próbálni egy tanárral. Szép volt, jó volt, de ennyi. Vége. Meguntalak.
Erre nem tudok mit mondani. Habár őszintének tűnik, amit mond, a reakciói elárulják. Jól játssza a szerepét. De nem értem, hogy miért. Idegesít… idegesít, hogy megbíztam benne, hogy elkezdtem közelebb engedni a kelleténél, és megint ez lett a vége.
mikor szökni próbál visszarántom, a falhoz csapom, és leszorítom kezeit. Teljesen kifordult önmagából. Vagy csak eddig színészkedett, és most látom az igazi arcát? Teszteljük le.
Keserű, mégis kaján vigyor kúszik arcomra, ahogy közelebb hajolok.
- Igen? Tehát neked mindegy, hogy kicsoda, csak jól megdugjon? Tudtam jól, hogy milyen kéjenc vagy… - egy durva csókkal büntetem meg, mohón tépázom ajkait, nyelvem közéjük siklik, és erősen követelem a viszonzást. Nyöszörög és tologatni próbál, így elhajolok.
- Engedj el! – könnyes a szeme. Mikor mondod már el végre?
- Ha csak ennyire vágysz, meg tudom adni neked. – duruzsolom halkan, érzéketlenül markolok a formás kis popsiba, és meglepetten nyikkan egyet az érintésre. Csak ez kell neked nem? Minek ide érzelem?
- Craig… kérlek ne – könyörög… mint egy megtört vad, könyörögni kezd…
Lassan elengedem, ellépek tőle egy fél lépést, és figyelem, ahogy szipogva a földre csúszik. Mit tettem?
- Craig. Szállj le rólam. Tényleg szeretem őt, és ha még egyszer a közelembe jössz, nemcsak kirúgatlak a suliból, még fel is jelentelek zaklatásért. – ledermedve hallgatom remegő szavait, és meg sem próbálom megállítani, csak hűlt helyét figyelem. Nem tudok mit tenni… Ennyi volt.
~*~
Péntek este arra ébredni, hogy másnapos vagy és majd’ szétszakad a fejed, nem a legkellemesebb dolog.
Bassza meg… tudhattam volna, hogy ez lesz. Ha nappal durmolok, este felkelek. Bahh… hülye megszokás.
Két hete nem csinálok mást csak unottan élek akár egy vén fasz… idióta vagyok, de mit tegyen valaki, ha szívfájdalma van?
Elnevetem magam… saját magam kiröhögöm. Sokan mondták már, hogy szívtelen vagyok, és tessék, most megmutattam, hogy mégsem. És most kinek jobb? Senkinek…
El kéne mennem filozófusnak ilyen gondolatokkal. Höhö…
A kanapén nyújtózom egyet, de ezzel csak azt érem el, hogy fejem még erősebben lüktessen. Komolyan már csak a róka hiányzik.
Mélyet sóhajtok, és bambán figyelem a plafont, halántékaimat masszírozva. Még egy-két hét, és tuti elfelejtem az egészet. Csak azért ilyen nehéz, mert minden nap szembe kell néznem vele. Szánalmas vagyok. Hogy tudott egy ilyen kis vakarcs engem megfogni? Bahh… többet biztos, hogy nem hagyom magam… hülye lennék.
Csörög a telefon, és pedig fájdalmasan fintorgok. Még ettől is csak úgy hasít a fájdalom a fejembe, mégis magamhoz veszem, hogy lássam ki az. Kyogou.
Szem forgatva felveszem, és a fülemhez teszem a telefont.
- Baszd meg! Mondtam, hogy nem megyek sehova – morgom ingerülten. Fáradt is vagyok, hiába csak nem rég keltem.
- Én is szeretlek, haver – röhög a telefonba – de nem ezért hívtalak.
- Akkor mondd gyorsan… majd’ szétszakad a fejem. – orrnyergemet masszírozom erősen, összeszorított szemekkel.
- Egy üzenetet adok át. Próbálom pontosan idézni – köhécsel, én meg furcsállóan mimikázok.
Hülye ez? – „Craig… úgy hiányzol” – mondja elvékonyodott hangon. Kipattannak szemeim.
- Te vadbarom! Most szórakozol velem? – lassan felülök az ágyon. Azt hiszem jobb lesz, ha beveszek egy aszpirint. Az sem érdekel, ha kiüt, úgyis hétvége jön, legalább kialszom magam.
- Nem, egy cseppet sem… alig fél órája hívott valaki, és egy Kimura nevű valakit keresett, és mikor megkérdeztem ki az, ezt mondta és letette.
Felvonom egyik szemöldököm, és a konyhában a csaphoz lépek, hogy vizet engedjek a pohárba.
- Te vagy részegen próbálsz ugratni, és nem jön össze, vagy elment az eszed.
- Ha nem hiszed el, elmondom a számot, és keress utána. Biztos vagyok benne, hogy benne lesz a kis noteszodban.
- Jól van – morgom halkan, és először csak magában kortyolok a vízbe, majd elkezdem keresni a gyógyszert.
- Mondom… - először csak unottan hallgatom, majd mikor végigmondja, egy nagy fújással szinte kiköpöm az összes vizet. Ez Haru száma… Felismerem. – Csak nem ráismertél? – kérdezi élveteg hangon.
- Várj! – parancsolok rá, és fél kézzel gyorsan fellapozom a könyvet, meg is van. Jól sejtettem.
- Csak nem a kis üdvöskéd? Aki miatt hetek óta nem jössz sehova? – hehh… pont ő beszél, aki már vagy két hete együtt van a kis Taoruval.
- Ha tudni akarod, de… de vajon honnan tudja a számodat? – fintorodom el. A fejfájásom egy pillanat alatt múlt el. Izgatottság járja át testem, adrenalin. Csak a neve kellett, egy kis reménysugár, és még a másnaposság is elmúlik… tényleg megbolondultam.
- Hidd el, én sem tudok többet.
- Kösz, hogy szóltál indulok is – már épp tenném le, de rám ordít.
- Állj meg barom! – még a lépésben is megállok – Részegebb hangja volt, mint neked 2 szake-s üveg után. Szerintem úgy kiütötte magát, hogy fel sem ismerne, főleg hogy ilyeneket mondott. – Igaza van, de akkor is… hajtana a vérem, az eszem, de még a nem létező szívem is.
- Jó, értettem… akkor várok holnapig. – elégedetten nevet.
- Ezzel tartozás leróva – mondja utoljára, és leteszi a telefont. Igen… tartozás leróva. Én összehoztam a kis szöszivel, ő pedig „tudtán kívül” segített ebben. Kösz haver…
~*~
Reggel, azaz inkább délelőtt, azaz első dolgom, hogy iszom egy bika erős kávét, lefürdök, és a kocsiba pattanok. Tudom a címet, így könnyű dolgom van. Az üresebb utakon gyorsabban hajtok a kelleténél, de addig nem zavar, míg nem próbálnak megállítani, vagy amíg nem figyelnek.
Elérek a házig, és megállok az út szélén. Kiszállok, beriasztózom a kocsit szokásomhoz híven, majd az ajtóhoz lépek, és becsengetek. Egy kedves asszony lép ki.
- Jó napot – mosolygok sármosan – Nanamura Harut keresem – kedves hangon kérdezem. Fő az első benyomás.
- Jó napot… Ön…? – néz értetlenül, félénken állva az ajtóban.
- Bocsánat… Craig Norman vagyok, Haru magántanára – kezemet nyújtom.
- Nanamura Aiko, Haru édesanyja – viszonozza a kézfogást, de hirtelen fordítok egyet kezén, és kézfejére hintek üdvözlő csókot. Tudom ám, mivel kell bevágódni a hölgyeknél. Elmosolyodik kipirulva, és nagyon emlékeztet engem Harura, persze a hasonlóság csak kicsi.
- Nem is tudtam, hogy magántanára van – hitetlenkedik, de ahogy látom, kedvesen megered a nyelve, úgy látszik sikerült a kedvébe férkőzni, pedig még füllentettem is – Azt hittem, hogy jó tanuló.
- Az is, de szeretne mindent kihozni magából, és segítek neki. Szeretnék beszélni vele, itthon van?
- Bocsánat, jöjjön beljebb… Igen, itt van. De tegnap nagyon későn ért haza, a barátaival volt szórakozni – kedves asszony, főleg a mosolya teszi azzá – Most még fent pihen, de biztosan felébredt már, szóljak neki?
- Ne fáradjon, majd felmegyek. – mondom kedvesen, és egy nagy, csillogó szemű kislány lépked elém, kezében egy babával.
- Szia! – pislog fel rám kíváncsian, és elmosolyodom. Biztosan a kishúga. Leguggolok hozzá, hogy szemmagasságba kerüljek.
- Szia nagylány – elmosolyodik – Megmutatnád nekem a bátyád szobáját? – kérdezem halkan, mire csak nagy szemekkel az anyára néz, persze bíztatóan bólint.
- Ühüm – bólogat ő is rám – Gyeje – megfogja kezem, és húzni kezd, és pedig felállva követem, amíg el nem vezet az ajtóig. – Nii-san most nagyon fáradt, és nincs jól. – mondja halkan, mintha csak nem akarná, hogy felkeljen. Korához képest nagyon kedves kisgyerek.
- Majd meggyógyítom – kacsintok rá, elpirul, és mosolyogva szalad el, gondolom vissza anyjához.
Felsóhajtok… Nem az én formám ez a jópofi, de meg tudnám szokni.
Kopogás és minden nélkül benyitok a szobába, és egy nagy gombócot találok, takaróba tekerve.
- Menj ki Miyu, most nagyon fáradt vagyok - morog, és a fejére húzza a takarót. Szótlanul lépek közelebb, nesztelen minden léptem a szőnyegen. Megállok az ágy felett, és figyelem.
Már csak a közelsége, és a puszta látványa elég ahhoz, hogy a szívverésem felgyorsuljon. Vagy beteg vagyok, vagy szerelmes… sokan azt mondanák, hogy beteg vagyok.
- Jó reggelt – dörmögöm halkan, pont úgy, mint azon a reggelen, amikor velem ébredt.
Olyan gyorsan reagál, amit még nem láttam. Épp hogy meghallja hangomat, máris ül az ágyon, majd a fejét fogja, valószínű, hogy másnapos.
- Te meg mit keresel itt? – hatalmas, meglepett szemekkel néz fel rám, majd eluralkodnak rajta az érzelmek – Nem megmondtam, hogy hagyj békén? Már nem érdekelsz. – tudom, hogy hazudsz.
- Érdekes – leülök az ágy szélére, mit sem törődve szúrós, egyben fájdalmas pillantásával – Egy madár azt „csicseregte” nekem, hogy hiányzom. – kitágulnak szemei, és a paplant figyeli dermedten.
- Miféle madár? Ne beszélj itt szóképekben, fáj a fejem – nyöszörgi fájdalmasan, és felsóhajtva nyúlok zsebembe, majd a tokból kipattintom a gyógyszert.
- Ezt vedd be – nyújtom felé, de elfordítja a fejét. – Vagy beveszed, vagy szájból szájba adom.
Erre már fintorogva néz rám, de végül szót fogad. Helyes… tíz perc, és jobban lesz.
- Elárulod végre mit keresel itt? Miféle madárkáról beszélsz? – morog még mindig, de meg sem lep.
- Tegnap éjjel Kyogout hívtad fel a kis haverod helyett… és olyan matt részeg voltál, hogy azt mondtad neki „Craig, úgy hiányzol”. Tudod, az igazság alkoholban oldódik –vigyorodom el, mire kidüllednek szemei, elsápad, majd sorra jelenik meg a többi szín is. Az is baromira érdekel, hogy vajon honnan tudja Kyogou számát, de most nem akarom terelni a témát egyelőre.
- B-biztos csak ugratott téged, én biztos, hogy nem mondtam neki ilyet – nem is tagadja, hogy egyáltalán nem hívta fel, árulkodó jel a füllentésre. Egyre jobban kezdem kiismerni.
- Nem hiszem. Ilyennel soha nem viccelne nálam – vallom be komoran, és őszintén. – Meddig akarsz még hazudni nekem?
- Ugye most csak szórakozol velem? Vagy ez is valami szívatás? Nem vicces. – hallom a dühös szavakat, s közben tenyerét a falnak támasztva hajol közel hozzám. Arcunk túl közel kerül egymáshoz, s én tudom, hogy nem fogom sokáig bírni. Olyan gyorsan kell lerendeznem, amilyen gyorsan csak tudom… Mégis… mégis szívem szerint amennyire lehetséges, húznám az időt… lehet, hogy életemben utoljára vagyok kettesben vele.
- Nem vicceltem semmivel. – nyögöm ki fagyosan, mellkasom összeszorul, s tekintetemet oldalra fordítva próbálom elrejteni a fájdalom jeleit.
- Akkor mit akarsz ezzel elérni? Hogy féltékeny legyek? Ne nevettess. – tekintetemmel makacsul kerülöm arcát, úgy érzem, nem lennék képes elviselni a kiábrándultság tükröződését szemeiben… igen, biztos csalódott bennem.
- Nem, semmi ilyesmi… csak… - rövid szünetet tartok, hezitálva gyűjtök erőt, de tudom, hogy nem kerülhetem el… ha a szemébe nézve mondom ki, úgy könnyebben megérti, hogy köztünk mindennek vége. Kezemet ökölbe szorítom, s érzelemmentes tekintettel fordulok felé, s folytatom – csak mást szeretek, ennyi… úgyis csak egy rövid kaland voltam neked nem?
Szemeimet rögtön el is kapom, s a földet kezdem pásztázni. Kérlek… kérlek, hidd el, amit mondtam. Kérlek, utálj… legyél mérges, ítélj el, vagy erősítsd meg szavaimat, és valld be, hogy csak rövid kaland voltam. Úgy annyival könnyebb lenne minden.
- Ha az lettél volna, már az első este után tudomást sem vettem volna rólad. – Ejti ki halkan a szavakat. Hangjából üvölt a csalódottság, és most először hiszek neki. Most először érzem, hogy különleges lehettem neki, most, hogy elveszítettem jövök rá, hogy mennyire fontos számomra… de miért? Craig, direkt csinálod? Miért kínzol kedves szavakkal mindaz után, amit tettem? Tombolnod, üvöltöznöd kéne, s a fejemhez vágni mindent… miért csinálod ezt?
Ahogy ujjait bőrömön végigsimítva seper ki pár tincset arcomból, egész testem megremeg, szívem majd kiugrik a helyéről, de tudom, hogy nem engedhetem meg magamnak ezt a reakciót. Egy határozott mozdulattal lököm el kezét, s válaszra nyitom a számat.
- Felesleges magyarázkodnod, úgyis tudom – fejemet előrehajtva bámulom mereven a cipőm orrát, s mintha minden másodperc órákig tartana. Kérlek Craig… most már elég… nem adtam tudtodra elégszer, hogy vége? … de mégis… mégis mintha egyszerre örülnék is neki, hogy nem akar elengedni. Tényleg nem egyéjszakás kaland voltam?
- Szóval csak ennyivel dobni akarsz ugye? Mondd csak… Haru… Csak azért kellettem, hogy előkészítselek neki? Vagy kíváncsi voltál milyen lehet egy tanárral? Megkaptad, remélem boldogabb vagy tőle. – nevem hallatán remegni kezd testem, pedig tudom, hogy minden árulkodó rezzenésemet figyeli… nem ronthatom el most… pont most, mikor kezdi elhinni… Hangjából tükröződik a keserűség, s érzem, ahogy könnybe lábad a szemem, mégis folytatom.
- Neked áll feljebb? Hány emberrel csináltad ugyan ezt? – emelem fel hangom, s rászegezem tekintetemet.
- De ők tudták, hogy mit vállalnak. Nincs okom magyarázkodni neked… De te más voltál nekem, úgy látszik nem értetted meg – kicsit messzebb hajolva fejezi be a mondatot, hangja rideg, fagyos… Igen. Elhitte. Teljesítettem a feladatot, s mégis… az eddigi elszántság helyét csalódottság veszi át, s szívem mintha apró szilánkokra törne mellkasomban.
- Miért lennék más? Hisz ugyan olyan vagyok, mint a többi – folytatom a színjátékot, pedig már értem. Már értem, hogy különleges voltam neki. Mikor újra közelebb hajol, fejemet elfordítva sütöm le szemeimet. Most tényleg nem lennék képes rá nézni.
- Tényleg szereted azt az ürgét? Vagy csak arra kellett, hogy kidobj? – kérdezi utoljára, s én szemeimet összeszorítva küzdök a könnyekkel. Hányszor kell még elmondanom?
- Ehhez semmi közöd, de ha tudni akarod, igen szeretem – minden egyes szóért meg kell küzdenem a torkomat fojtogató gombóccal, s Ő keserűen felhorkan a válasz hallatán. Erőszakos mozdulattal ragadja meg állam, s én összerezzenek a meglepettségtől, mikor vadul számra tapasztja ajkait. Megnyikkanni sincs időm, de testem rögtön reagál. Hosszú másodpercig viszonzom az erőszakos csókot, s érzem, ahogy arcom kipirul. Ez nem ér. Miért teszed ezt velem?
Mikor elhajol tőlem, levegőért kapkodva sütöm le rögtön tekintetemet, próbálva elrejteni a paradicsom vörös arcot.
- Érdekes… az Ő csókjától nem pirultál így ki. – suttogja elégedetten, közelebb hajolva, s nekem megáll a vér az ereimben. Nem bukhatok le pont most. Arcom elfehéredik, s könnyes szemekkel tépem ki magam karjai közül. Majd egy heves pofont keverek le neki.
- Szállj le rólam! – üvöltöm kétségbeesetten, s ahogy könnyes arccal viharzok ki az ajtón, fülemben még visszhangzik a pofon csattanása… megütöttem. Pedig nem érdemelte meg. Ne haragudj Craig. Kérlek… bocsáss meg.
A folyosó végén megpillantom Kimurát, s minden keserűségem dühhé változik. Könnyeimet letörölve sétálok mellé, s némán lassítok le, mikor odaérek. Remélem, látja a könnyes szemeimet, és az eddig elrejtett fájdalmat tükröződni az arcomon… igen… erről mind ő tehet.
Kezemért nyúl, de én ingerülten csapom el kezét, gyilkos tekintettel nézek rá, s próbálom visszatartani a dühkitörésemet.
- Haru. – suttogja halkan nevemet, hangja egyszerre kérlelő és utasító, s tudom, mit kell tennem. Az ígéret szerint mostantól egy pár vagyunk. Üveges tekintettel bambulok magam elé, s hagyom, hogy ujjainkat összekulcsolva fogja meg kezemet. Hideg ujjai érintésére érzem, ahogy testemből kiszáll minden érzelem, s az összetört szív helyén, mintha csak tátongó üresség maradna mellkasomban… Már most hiányzik Craig forró bőrének tapintása.
- Mit csinálunk a hétvégén? – kérdezi lelkesen, s én monoton hangon vágom rá a választ.
- Semmit.
’~,~’~,~’
Hétfő reggel kipihenten, mégis nyúzottan lépek a terembe… egész hétvégén aludtam. Általában nem szeretek sokat aludni, időpocsékolásnak tartom, de most választhattam az alvás és a sírás közül, s nem engedhetem meg magamnak a vörös szemeket. Már így is túl sok árulkodó jelet adtam Craignek… remélem Őt nem viselte meg a dolog... Miket gondolok? Nem hiszem, hogy sokat szenvedett volna. Azok után, amiket mondtam, most már biztos utál, és látni sem akar.
Mikor Craig belép a terembe, nem látok rajta semmi változást, s ettől egyszerre érzek megkönnyebbültséget és csalódottságot. Valószínűleg felhívta egy régebbi játszótársát, s gyorsan túltette magát a dolgon… legalább neki könnyű.
- Akkor lássuk, hogy a legjobb tanulótok hogyan oldaná meg ezt a feladatot, a tanultak alapján… - hallom dörmögő szavait, s kezdem érezni, hogy ennek rossz vége lesz. Vajon rám gondolt? Ugye nem…?
Megrökönyödve nézem a felírt feladatot, s látom, ahogy a többiek holtra vált arccal teszik ugyanezt. Craig halkan felkuncog, ahogy végignéz a társaságon, majd elkomorult tekintettel, érzelemmentes hangon dörmögi a mondatot, amitől annyira tartottam:
- Nanamura, a táblához. – látványos szemforgatás kíséretében állok fel a székről, s lomha, ráérős léptekkel battyogok a táblához, s kiveszem a krétát kezéből, gondosan ügyelve rá, hogy ujjaink ne érintsék egymást. Nem merek közvetlenül a szemébe nézni, de ahogy néha-néha rásandítok, látom a fagyos tekintetet. Igen… utál… nyilván most bosszulja meg, amiket mondtam. Nem baj… ez volt a célom. Lassan kezdem el felírni az első lépéseket, de érzem, ahogy könnyfátyol homályosítja el a látásomat. Ez volt a célzom, de mégis annyira fáj…
Hallom, ahogy felsóhajt, s szívem zakatolni kezd, mikor mögém lép. – Elmagyarázom. – dörmögi halkan, s hátamhoz simulva kezdi javítgatni a baromságokat, amiket összehordtam. Minden porcikám remeg, s látásom egyre homályosul…igen… most már biztos, hogy ez a bosszúja. – Ennyi az egész. – mondja pár perc múlva, s az ablakhoz sétál. Remegésem lassan kezd szűnni, de mozdulatlanul maradok a tábla előtt… nem akarom, hogy láthassa a könnyes szemeket. – A helyedre mehetsz. – hallom az utasítást, s tudom, hogy már nincs menekvés. Keserű mosolyt kényszerítve arcomra fordulok meg, s hajamba túrva válaszolok éles hangon.
- Azért a senseinek könnyű, ha már egyetemet végzett. – Gyors léptekkel megyek a helyemre, mérgesen vágódom le a székbe, s az óra hátralévő részében az asztalra dőlve meredek sértődötten magam elé.
- Nem kell úgy kiakadni… mindenki tudja, hogy nem középiskolás anyag volt… - próbál Hiroto megnyugtatni, miután kicsöngettek, de én nem figyelek a szavaira.
- Mindegy… azt csinál, amit akar… nem az a lényeg…
- Akkor mi a baj? – kérdezi, s én rá sandítva mosolyodom el.
- Semmi. – hazudom… nem hagyhatom, hogy aggódjon miattam… - most megyek. – pattanok fel a székről, s Hiroto gyanakvóan néz rám.
- Kitalálom… Kimurához… mióta vagytok ilyen jóban? … Sőt… egyáltalán mióta ismeritek egymást? Minden szünetet vele töltöttél eddig a nap folyamán. – ránézek, s elgondolkodóan válaszolok… már úgyis belejöttem a füllentésbe az utóbbi időben.
- Már csomó ideje ismerem… bár csak most lettünk jóban… na de tényleg megyek. – kiviharzom a teremből, s csatlakozom Kimurához… rosszul vagyok a közelségétől, de muszáj minden szünetet vele töltenem… szabály.
’~,~’~,~’
Tesi óra előtt Kimura feltartóztat, s én késve érek az öltözőbe. A többiek már készen vannak, mikor elkezdem a készülődést. Az órára nézve látom, hogy egy perc van becsöngőig, s a többiek már el is indulnak az udvar felé… a tesi tanár allergiás a késésre… remek.
Kapkodva húzom fel a laza rövidgatyát, s miután a pólómat is átvettem, gyors léptekkel indulok kifelé. Alig lépek ki az ajtón, mikor hirtelen Craig terem előttem, s mielőtt felfoghatnám, hogy mi történik, újra az öltözőben találom magam. – Mit keresel itt? – kiáltok fel ingerülten, mire Ő kezét számra szorítva néz körül, majd a falhoz nyomva hajol hozzám, s lassan elhúzza kezét. Ledermedve állok előtte, s szívem hevesen ver a közelségétől. Arcunk alig pár centire van egymástól, s szemeivel rabul ejti tekintetemet.
- Miért hazudtál nekem? – kérdezi, s én meglepetten pislogok rá. Miről beszél? Rájött volna?
Egy pillanatra felcsillan a remény szikrája, ahogy végigfut agyamon a lehetőség, hogy Craig mindenre rájött, és nem kell tovább tettetnem, de ez az ötlet egyből tova is száll. Csak Kimura és én tudunk az egészről, és lehetetlen, hogy elmondta neki.
- Nem hazudtam neked. – válaszolom, s végig állom a szúrós tekintetet. Tényleg egész jól belejöttem a színészkedésbe.
- Ne etess Haru… lehet, hogy szemüveges vagyok, de vak nem… Mivel vett rá téged arra, amit tettél? – Még közelebb hajol, orrunk szinte egymáshoz ér, s érzem leheletének lecsapódását ajkaimon. Ne! Ezt nem bírom…
Durván, erőszakosan lököm hátra, s a határozott mozdulat kicsit megtántorítja, s messzebb hajol. Az utóbbi napokban érzett fájdalom erőt ad, s úgy érzem, most képes leszek jobban ellenállni neki, mint pénteken… ennél már úgysem lehet rosszabb… Rideg tekintettel nézek rá, majd kegyetlen hangon, gúnyosan folytatom.
- Már megmondtam. Szeretem. Ha akarod, rámondom egy magnókazettára, és annyiszor játszod le magadnak, ahányszor akarod, de én már nagyon unom a papagájkodást. – minden kegyetlen szó, ami elhagyja a számat, szinte késként szúr szívembe, de tudom, hogy nincs más megoldás. Meg kell értenie. Ránézek, s megrökönyödött arckifejezését látva elszorul a szívem, de tudom, hogy folytatnom kell:
- Nehogy azt hidd, hogy körülötted forog a világ. Nyilván bántja az önérzetedet, hogy most te vagy az, akit ejtettek, de ez van. Fogadd el. És igen. Pont úgy van, ahogy mondtad. Ki akartam próbálni egy tanárral. Szép volt, jó volt, de ennyi. Vége. Meguntalak. – tekintetemet lesütöm, mert érzem, hogy ismét könnybe lábadnak szemeim. Lehet, hogy ez már túl durva volt? … De legalább lerázom. Azzal, hogy folyton a suliban száll rám, kockáztatja a lebukást… remélem ez már elég lesz.
Kitépem magam karjai közül, és az ajtó felé veszem az irányt, de Ő elkapja kezem, és durván a falhoz lök. Két csuklómat összeszorítva fogja le kezeimet, s arcomhoz hajol keserű, kegyetlen vigyorral.
- Igen? Tehát neked mindegy, hogy kicsoda, csak jól megdugjon? Tudtam jól, hogy milyen kéjenc vagy… – Ne… ne, én nem ezt akartam. Látásom ismét kezd elhomályosulni, s Ő erőszakosan tapasztja száját az enyémre, s vadul kényszeríti be nyelvét ajkaim közé, de testemet a szokásos melegség helyett keserűség járja át. Semmi érzelem nincs ebben a csókban. Semmi. Nyöszörögve szakítom meg a fojtogató csókot, s arcomat oldalra fordítva sütöm le tekintetemet.
- Engedj el!! – utasítom követelőző hangon, de Ő, mintha meg sem hallaná, folytatja:
- Ha csak ennyire vágysz, meg tudom adni neked. – Durván siklatja szabad kezét hátamra, majd egyre lejjebb simítva, nadrágom alá csúsztatva ujjait markol a fenekembe erőszakosan. Szemeim tágra nyílnak, s nem bírom tovább. Felnyögök, s ezzel párhuzamosan kicsordulnak az eddig visszatartott könnycseppek, majd egyre felerősödve ömlenek patakokban arcomon, s közben vékony hangon nyöszörgök, kiesve az eddigi szerepből:
- Craig… kérlek ne. – szavaim hatására Craig mintha ledermedne, kezét kihúzva, s csuklóimat eleresztve lép hátrébb, s én a földre szegezem a könnyektől homályos tekintetemet. Hátamat a falnak támasztva csúszok le, majd a földön összekuporodva kezdek el zokogni. Nem ér. Ez nem ér… valamit ki kell találnom.
Könnyeimet letörölve nyugtatom le magam, majd a földről felnézek Craigre, s mikor sikerül eléggé összeszednem magam, újra rideg, de még mindig remegő hangon válaszolok:
- Craig. Szállj le rólam. Tényleg szeretem őt, és ha még egyszer a közelembe jössz, nemcsak kirúgatlak a suliból, még fel is jelentelek zaklatásért.
Felállok, s rá sem nézve sietek ki az ajtón.
’~,~’~,~’
Következő héten, péntek délután fáradtan sétálok ki az osztályteremből, s Kimura terme felé veszem az irányt… Már lassan két hete egy szót sem váltottam Craiggel, s ez valószínűleg már nem is fog változni. A múlt hét hétfői öltözős incidens óta arra sem méltatott, hogy rám nézzen, s órákon is amennyire lehet, semmibe veszi a létezésemet… Pont két hete volt, hogy szakítottunk… sokkal többnek tűnt… és még két hetet ki kell bírnom Kimurával. Szívem összeszorul, s üres tekintettel köszönök, mikor megérkezem az osztálytermükhöz.
Még várunk egy kicsit, míg pár haverját összeszedi, és elindulunk. Délután biliárdozni megyünk… nincs sok kedvem hozzá, de muszáj.
Az iskola előtt hirtelen Craiget pillantom meg, s összeszorul a szívem. Nem igaz… Mosolyt erőltetek arcomra, így nézek Kimurára, s próbálok úgy kinézni, mintha élvezném a társaságukat. Nem tudom, hogy észrevett e, nem merek még egyszer odanézni.
’~,~’~,~’
Az egész délutánt végigunatkozva próbálom jól érezni magam velük, de most valahogy nem vagyok képes társasági életet élni. Este 8 körül megunják a biliárdot, s Kimura vigyorogva szól hozzám.
- Haru, azt beszéltük a többiekkel, hogy elmegyünk diszkóba. Fiatal még az éjszaka. Ugye jössz?
- Szerintem inkább hazamegyek… fáradt vagyok. – válaszolom gondolkodás nélkül, s próbálok kedves arcot vágni hozzá. Elvigyorodva simítja végig a vállamat, s egy puszit nyom ajkaimra.
- Ugyan már. Jössz. – jelenti ki, s engem kiráz a hideg, majd kelletlenül bólintok.
…
Szédelegve állok fel a bárpult melletti székről, s az órára pillantok. 11. Haza kéne menni. Kimurához megyek, aki éppen egy mély dekoltázsú, miniszoknyás lánnyal táncol, és ingerülten rángatom ki a táncparkett szélére… képzelem mennyire belém lehet esve.
Kimegyünk a folyosóra, hogy nyugodtan tudjunk beszélni, s határozottan közlöm vele:
- Én most hazamegyek. Nem érzem jól magam, aludni akarok. – rám néz, s nyilván sietne vissza táncolni, mert gyorsan bólint.
- Oké, de hívj fel, ha hazaértél, különben aggódnék. – pfff… persze… képzelem mennyire aggódnál. Craig mindig hazavitt kocsival, pedig akkor fényes nappal volt. És oké, hogy neki van kocsija, de te is haza tudnál kísérni, ha nagyon aggódnál… Fagyos tekintettel fordulok el.
- Nincs is meg a számod. – elővesz egy cetlit, és ráfirkantja a számot, majd a kezembe nyomja. Kelletlenül bólintok, majd a táskámba dobom a cetlit, s elindulok. A világ mintha forogna, s még veszek egy utolsó piát… részegen kevésbé fáj… erre előbb is rájöhettem volna.
’~,~’~,~’
Mikor hazaérek, szinte rögtön az ágyba zuhanok. Gondolataim kavarognak, s irtózatos hányinger gyötör. Basszus és még hívogathatom Kimurát. Nem mintha érdekelné, hogy jól vagyok e. Odahúzom a táskám, s kihúzom a mélyéről az összegyűrt cetlit. Visszadőlök az ágyra, s lassan hajtogatom szét az apró papírt. Fáradtan pötyögöm be a számokat, majd a fülemhez emelem.
Kicsöng… milyen jó altató hangja van… forog a világ… nem is tudtam, hogy fekve is lehet szédülni.
- Ki az? – hallok meg egy ismeretlen hangot, s értetlenül, szinte félálomban léve szólok a kagylóba…
- Kimura?
- Nem, szerintem téves hívás, Kyogou vagyok. – Kyogou… Kyogou… Kyogou… tudom… olyan ismerős… csak ne lenne ekkora káosz a fejemben.
- Akkor te Craig barátja vagy… - suttogom gondolkodás nélkül, s rövid csönd követi…
- Ki beszél? – kérdezi értetlenkedve, s én elmosolyodva süllyedek még mélyebbre a félálomban… Craig barátja… bárcsak itt lenne Craig… olyan szívesen elmondanék neki mindent.
- Craiig… úgy hiányzol… - suttogom öntudatlanul, egy könnycsepp gurul végig arcomon, majd ujjam automatikusan lenyomja a piros gombot, s mély álomba merülök.
Először nem válaszol, így visszafordulok a mosogatáshoz.
- Nem, haza kell mennem… megyek öltözni. – olyan gyorsan fut ki, hogy még hátranézni sincs időm, már fent van. Ebbe meg mi ütött? Gyorsan befejezem, elkészülünk, és egy búcsúcsókot véve tőle hazaviszem.
~*~
Egy teljes hét úgy telik el, hogy alig beszélek vele. Irritál, de nem tehetek mást. Majd hétvégén újra lefárasztom. Hehe…
Péntek van, és már alig várom, hogy felkeressem a korrepetálás után. Mikor vége az órának, a tanáriba megyek minden holmimért, felkapom kocsi kulcsomat, és ujjamon megpörgetve teszem a táskába. Már szinte egy lélek sincs sehol, hisz ilyenkor kevesebb az óra is, nincsenek délutáni órák, sem edzések. A folyosón lépkedek nyugodtan, de amikor a sarkon befordulok, meghűl bennem a vér, kikerekednek szemeim, és felgyorsulnak lábaim.
Haru épp egy fekete hajú fiút csókol… Mi a fene? Ahogy melléjük érek, azonnal kirángatom őt, és egészen egy üres teremig húzom magam után, nem törődve azzal, hogy bukdácsolva követ.
Nekicsapom a falnak, feje mellett csattannak tenyereim, és közel hajolok hozzá.
- Ugye most csak szórakozol velem? Vagy ez is valami szívatás? Nem vicces – morgom a képébe, és gúnyos, keserű mosolyra húzom ajkaimat, mindinkább tűnik lassan vicsornak, mint mosolynak.
- Nem vicceltem semmivel – válaszol oldalra fordítva a fejét, és a táblát fixírozza fagyosan.
- Akkor mit akarsz ezzel elérni? Hogy féltékeny legyek? Ne nevettess – táskám a lábam mellől eldől, és kipereg a kulcsom is.
- Nem, semmi ilyesmi… csak… - itt félbe harapja a mondatot, lesüti szemeit, és felém fordul, majd rám néz – csak mást szeretek, ennyi… Úgyis csak egy rövid kaland voltam neked nem? – most ő akar nekem szemrehányást tenni? Ez egyre „viccesebb”.
- Ha az lettél volna, már az első este után tudomást sem vettem volna rólad – felemelem kezem a falról, nem bírom megállni, hogy ne érjek hozzá. Arcából kisimítok egy tincset, de elcsapja magáról kezemet.
- Felesleges magyarázkodnod, úgyis tudom – megint összeszorítja szemeit, nem néz rám, sőt kissé előre is biccenti fejét.
Nem hiszem el. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy ez hogy fordulhatott elő. Egyáltalán nem néztem volna ki belőle, hogy erre képes… Arcon csap a felismerés, amikor rájövök, hogy fordult a kocka, és visszakaptam azt, amit nem egyszer adtam én másoknak.
De nekem, valami akkor sem stimmel. Mi ez itt hirtelen? Nem értem…
- Szóval csak ennyivel dobni akarsz ugye? Mondd csak… Haru – direkt lágyan ejtem nevét, hogy lássam remegését – Csak azért kellettem, hogy előkészítselek neki? Vagy kíváncsi voltál milyen lehet egy tanárral? Megkaptad, remélem boldogabb vagy tőle.
- Neked áll feljebb? Hány emberrel csináltad ugyan ezt? – csattan fel könnyfátyolos szemekkel, és tekintetem összeszűkül. Egyre jobban azt szűröm le, hogy valami nincs rendben.
- De ők tudták, hogy mit vállalnak. Nincs okom magyarázkodni neked – hajolok feljebb kissé – De te más voltál nekem, úgy látszik nem értetted meg – teljesen elkomorulok, minden melegség kiszáll belőlem. Ennyi elég volt ahhoz, hogy mérgemben elhidegüljek.
- Miért lennék más? Hisz ugyan olyan vagyok mint a többi – kezeit a falnak feszíti magam mellett, lassan vissza hajolok, mire elfordítja fejét.
- Tényleg szereted azt az ürgét? Vagy csak arra kellett, hogy kidobj?
- Ehhez semmi közöd, de ha tudni akarod, igen szeretem – szinte köpi a szavakat oldalra nézve, halkan morranok válaszként.
Durván kapok álla után, magam felé fordítom, és egy fullasztó csókkal fojtom belé, még a lélegzetet is. Nem tiltakozik, sőt viszonozza amint nyelvem becsusszan ajkai közé, falom ajkait, majd halkan pihegve hajolok el tőle.
- Érdekes… az Ő csókjától nem pirultál így ki – mosolyodom el elégedetten, mire azonnal elsápad, és kapálódzva mászik ki gátat alakító karjaim közül, és még egy pofont is kapok.
- Szállj le rólam! – ordít hangosan, ezzel jelezve futás közben arra, hogy többé nem hajlandó velem beszélni. Nagyot sóhajtok, majd lehajolok táskámért, kulcsomat markomba szorítom erősen, és az ajtóba lépek. Látom ahogy a fiúhoz siet, majd egymás mellett indulnak ki. Először elcsapja a kezét, de másodszorra már megfogja, és így sétálnak ki az épületből.
Valami itt nekem nagyon nem stimmel.
~*~
- Ne hülyíts Craig… mi a francért nem érsz rá? Ha megint azzal a fiúval vagy eljöhetnél vele is – nos haverom nem egy megértő alkat akkor sem, ha a halálos ágyamon vagyok. péntek este bulizni kell, vagy szombaton… vagy egész hétvégén.
- Ezt meg sem hallottam – morgom türelmetlenül, és leveszem szemüvegem, majd összehajtva az asztalra teszem.
- Na mi van? Csak nem összekaptál vele? – nevet ki. Jó kedvében van, mert összejött a kicsikével akihez küldtem. Sejtettem, hogy teljesen bele van esve.
- Ne hívj fel többet – morgok bele, és lecsapom. Úgyis tudja, hogy egy hét múlva már megint hívhat, de csak így tudtam lerázni. Idegesítő, hogy ha nincs kedvem menni, mégis nyúz és faggat.
Ideges vagyok… Nem is akár hogy. Ez a mai jelenet, valamiért kiborított. Tényleg ennyit jelentett volna nekem? Hihetetlen. Pár hét alatt kötődni kezdtem egy fiúhoz, aki tanárként már az első héten felakasztott volna.
De a reakciói, túl sokat árulnak el. A teste mindig is őszintébb volt, mint a beszéde.
Elmosolyodom a gondolatra, de ez hamar le is fagy, amikor bevillan a kép róla, és arról a fiúról. Hozzám képest alacsony, de neki magas a srác, borzos fekete haja van, az arca… nem értem mit eszik rajta, ha ez valójában így van. És a megítélésem szerint, nagyon nem így van.
Ki kéne szednem belőle, de ha eddig nem mondta el, szabad akaratából nem is fogja.
De az is lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy elvakultan nézem a dolgokat, és csak azt láttam, amit szerettem volna. Már szinte semmin nem lepődnék meg azok után, hogy Őt megkedveltem.
~*~
Eljön az újabb hét, amit jobb híján apró megfigyelésekkel töltök. Nincs sok dolgom, nem íratok felmérőket, csak leadom az anyagot, és feleltetek. Lassan eljön az összefoglalások ideje, így nem sok anyag maradt, és gyorsabban is haladtam velük, valamint a korrepetálásokon is lesz időm még gyakorolni velük.
Örömmel fogadják, hogy egy lazább órát kapnak, én pedig elégedett arckifejezést vágok tervemhez.
- Akkor lássuk, hogy a legjobb tanulótok hogyan oldaná meg ezt a feladatot, a tanultak alapján – a tábla felé fordulok, és felvázolok egy főiskolai szinten könnyűnek mondható feladatot, majd mikor visszafordulok, sok szellem arcú diákkal találom szembe magam, és halkan kuncogni kezdek.
- Nanamura, a táblához – morgom halkan, arcom cseppet eltorzul, és figyelem, ahogy kijön a táblához, és elveszi a kezemből a krétát. Még mindig hiányzik az érintés.
Oldalra lépek a pódiumon, és figyelem ahogy nagyjából belekezd, az egyszerűbb lépéseket levezeti, de elakad. Felsóhajtok, és közvetlen mögé lépek.
- Elmagyarázom – a diákok felől nem látszik, de teljesen a hátához simulok, kiveszem a kezéből a krétát, és elkezdem levezetni a feladatot, kitörölve a hibás, vagy felesleges lépéseket.
Végig meg sem szólal, csak remeg előttem. Nyugodtnak kell lennem, és természetesnek.
- Ennyi az egész – mondom végül, majd szó nélkül ellépek tőle, az ablakhoz sétálok, és a párkányra támaszkodom hátsómmal – A helyedre mehetsz – mondom halkan, mert még mindig ott áll egy helyben, végül hátra borzolja haját, keserűen elmosolyodik, és rám néz könnyfátyolos tekintettel.
- Azért a senseinek könnyű, ha már egyetemet végzett – vág vissza, megpróbálva hozni a formáját. Egy pislogással el is tünteti az előző pillantást, és akkori jelleméhez illően visszacsattog a helyre.
~*~
Nagyszünetben a folyosó ablakában állva figyelem a kint kóricáló gyerektömeget. A focipálya szélén meglátom Őt, annak a srácnak a társaságában. Ő csak térdeire könyökölve támasztja fejét, míg az átkarolja a vállánál, és egy harmadiknak magyaráz. Néha mosolyogva bólogat, de csak egy pillanat műve az egész, komoran fordul vissza oldalra. Gyanús vagy nekem Haru.
~*~
Az órarendje szerint, most van testnevelés órája. Kénytelen voltam belenézni, hisz máshogy nem tudnám kideríteni, mikor is beszélhetnék vele. Ha mást nem is, az igazat ki akarom szedni belőle.
Épp kilép az öltözőből, a többi diák már kint van az udvaron. Először nem vesz észre, csak amikor a semmiből előbukkanok, és visszanyomom Őt az öltözőbe, becsukva magam után az ajtót.
- Mit keresel itt? – kiált fel, de befogom a száját tenyeremmel. Körbenézek, de nincs itt senki. Helyes. Elveszem kezem, és közel hajolva nézek szemébe.
- Miért hazudtál nekem? – kérdezem csípőből, és megretten, kissé kikerekedett szemekkel figyel, majd lassan megnyugszik.
- Nem hazudtam neked – már megint hazudik a kicsike.
- Ne etess Haru… lehet, hogy szemüveges vagyok, de vak nem… Mivel vett rá téged arra, amit tettél?
- Egyik sem. – válaszolja szemrebbenés nélkül, s én meglepetten figyelem, ahogy a poharába kortyol… egyik sem? … ez mégis milyen válasz? Most komolyan azt várja, hogy ennyivel beérjem?... Nem… ha már elkezdtem a kérdezősködést, akkor nem ússza meg ilyen könnyen.
- Akkor… még sem igaz? – kérdezem nagyokat pislogva, tovább feszegetve a témát. Úgy látom, nem szeretne róla beszélni, de engem érdekel… és mindigis kíváncsi természetem volt.
Elvörösödve húzom be a nyakam, ahogy hajamba borzol, majd igazgatni kezdem a kócos tincseimet, miközben a különös mosolyt fürkészem az arcán.
- Nagyon sokat kérdezel tudod-e? – persze hogy tudom… de hát… ha érdekel… magamtól nem szállnak belém az információk.
- Csak kíváncsi vagyok…de ha nem akarsz, nem kell válaszolni – dörmögöm durcásan, s tekintetemet újra az előttem fekvő tányérra kényszerítem.
- Jól van… de ezt még szinte senkinek nem mondtam el. – mondja halkan, s én érdeklődve pillantok újra rá, feljebb csúszva a székben.
- Szinte? – bólint egyet, majd rövid szünetet tart, de nekem hosszú perceknek tűnik minden pillanat.
- Csak Kyogou tudja, akivel tegnap beszéltem – érzem, ahogy kipirulok a név hallatán… Kyogou… ennyire jóban lennének? Akkor tényleg nem tehetem meg vele, amit terveztem… érdeklődve bólintok, hogy lássa, hogy figyelek, de szívemben újra éledezni kezd a bűntudat… a fene egye meg, hogy ilyen lelkiismeretes vagyok… - egész egyszerű volt a dolog. Régóta tanítottam abban az iskolában. Amint végeztem, rögtön felvettek friss diplomásként. Több évig tanítottam ott, hasonló stílussal, mint titeket. – Ajkait széles vigyorra húzza, s én egyből tudom, mire gondol… tehát velük is szadista seggfejként viselkedett… minden világos.
- Szóval őket is szívattad. – mondom ki gondolataimnak egy fokkal enyhített változatát, s hátradőlve fonom össze karjaimat mellkasom körül.
- Nem hívnám ezt sem szívatásnak. Egyszerűen csak elvárom, hogy tanuljatok. Nem kenyerem a kedvesség, csak ha van értelme. És mint nálatok is, az első benyomás mindenhol az volt, hogy a kedves szavak semmit sem érnek. -… és az nem szívatás, hogy elvárod, hogy tanuljunk? Elmosolyodom a gondolaton, de úgy döntök, most inkább nem állok le vitatkozni vele. Tudom, hogy igaza van… kivétel nélkül minden tanárt kikészítünk… de hát valamivel fel kell dobni az unalmas órákat…
- Egyik évben, az egyik fiú megtalált egy szórakozóhelyen. Ebből rájött, hogy szintén a saját nememhez vonzódom. Innentől meg is volt a baj. – szúrós szemekkel nézek rá, s látom, hogy ő is a reakciómat figyeli… tehát leleplezték. Várom a folytatást, de Ő némán hallgat, ezért egy kérdéssel lendítem tovább.
- De… de mit tett veled? – hangom akadozik, s kíváncsian nézek rá.
- Az iskolában óra után bepróbálkozott nálam, sok szép kedves szóval. Nem volt jó tanuló, és ki akart csikarni belőlem egy jobbat. Nem volt az esetem… de. Tudod milyen kicsi az önuralmam. Elég volt egy reakció is, hogy végigsimítottam a felkarját, és a tanárok rontottak be. Akik végig kint figyeltek. Ő hívta oda őket. – Nagyokat pislogva hallgatok, s a helyiség néma csendbe burkolózik. Ennyi lenne? Szívemről mintha egy kő zuhanna le, s megkönnyebbülve suttogom a számomra is hihetetlen szavakat.
- Ennyi volt az egész? – nem tudom, miért örülök, de boldogsággal tölt el a tudat, hogy még csak kapcsolata sem volt a diákkal. Csak egy egyszerű érintés.
- Nem egészen – jön a folytatás, s én nagyot nyelve kapom fel a tekintetemet… tehát még nincs vége… ennyit a megkönnyebbülésről. – Több oka volt neki. Gondolod csak a tanítási gondok miatt akart kirúgatni? Való igaz, hogy volt viszonyom… egy másik diákkal. Amit nem szívlelt a kis kölyök. Főleg, hogy Őt visszautasítottam egyszer. A suli népszerű szépének hitte magát, és sértette a büszkeségét, hogy egy magam fajta nem akar rá mászni.
Tehát egy másik diákkal volt viszonya… Nagyokat pislogok, s érzem, ahogy a kő, ismeretlen okból visszamászik szívem tetejére… miért zavar, hogy kapcsolata volt egy másik diákkal? Talán azt hittem, hogy én vagyok az első? Hogy legalább ebben a helyzetben én vagyok az első… nem… én az égvilágon semmiben nem vagyok az első nála.
Csalódottságomat leplezve hajtom le a fejem, s keserű ízt érzek a számban.
- Elégedett vagy? – hallom a kérdést s még mindig mereven az asztalt bámulva hallgatok…
- Miért mondtad el ezt nekem? – teszem fel a kérdést, s a keserű nevetés hallatán gyorsan kijavítom magam – Mármint… ilyen részletesen. Hiszen bármi mást hazudhattál volna.
Feláll, s a tányérokkal a mosogatóhoz sétál, de én még mindig az asztalt figyelem. Érzem, ahogy torkon elszorul, s mikor hozzám sétál, s arcomat felterelve hajol közelebb, szívem dübörögni kezd mellkasomban.
- Mert megbízom benned. Érted? – suttogja szinte ajkaimra a szavakat, s érzem, ahogy szememen vékony könnyfátyol keletkezik… Hazudtam neki, elloptam a haverja telefonszámát, hogy kihasználhassam, és most a szemembe mondja, hogy bízik bennem. Ne… ne bízz bennem. Nem érdemlem meg. Ha tudnád, hogy aznap este azért mentem el a bárba, hogy el tudjalak majd csábítani és kirúgassalak. Ha tudnád, mennyire gyűlölnél. Nem lennék több a szemedben, mint az a fiú, aki kirúgatott.
Szó nélkül bólintok, s Ő egy gyengéd puszit nyom ajkaimra, majd visszafordul a mosogatóhoz. Könnyeimmel küszködve sütöm le a tekintetemet, s összerezzenek hangja hallatán.
- Szeretnél még valamit csinálni, mielőtt hazavinnélek? – kérdezi a válla fölött hátrapillantva, majd visszafordul a mosogatnivalóhoz. Halk mozdulatokkal állok fel, s lassan mögé sétálva ölelem át hátulról, kezeimet mellkasán nyugtatva, arcomat lapockái közé fúrva. Némán, mozdulatlanul ölelem pár másodpercig, megnyugtat a közelsége, majd gyors mozdulatokkal rántom vissza kezeimet, s sietős léptekkel megyek az ajtóhoz.
- Nem, haza kell mennem… megyek öltözni. – hadarom, s mielőtt bármit mondhatna, könnybe lábadt szemekkel viharzom ki a konyhából.
Igen… Ez már biztos… reménytelenül és visszafordíthatatlanul belészerettem.
Mellkasomat szűknek érzem, s könnyeimet törölgetve veszem elő a váltás ruhát a táskámból, s gyors mozdulatokkal bújok bele.
Még nem követtem el visszafordíthatatlan hibát… egyszerűen kidobom azt a cetlit, és ezentúl én is megbízom benne… lehet, hogy még működni is fog a dolog… igen… adnom kell egy esélyt magunknak, nem tudhatom, hogy komolyan gondolja e. Vállalnom kell a kockázatot.
Mosolyogva kapom fel a táskámat a földről, száműzve fejemből minden negatív gondolatot. Semmi okom szomorkodni.
-Mehetünk. – sétálok ki vidám tekintettel a szobából, s Craig magához húzva csókol meg. Hosszú, forró, mély csók, egész testem beleremeg, s lábaim mintha nem is érintenék a talajt.
-Rendben.
’~,~’~,~’
Hétfő reggel kiegyensúlyozottan lépek be az osztályterembe, s széles vigyorral megyek a helyemre. Hiroto fáradtan emeli fel a fejét a padról, s rám sandít.
- Jesszusom Haru… megvakulok, ha rád nézek… hétfő reggel van, minek ez a jó kedv? – értetlenül pislogok rá, majd elvigyorodva keresek valami csattanós választ, de Keiko fáradtan ül a padunk szélére, s megelőz.
- Hiroto, te beszélsz? Neked legalább nem kell itt maradnod Norman korrepetálására délután. Már most unom, pedig még el sem kezdődött.
A név hallatán megdobban a szívem, de arcom meg sem rezzen. Az irodalom cuccomat előhalászva válaszolok.
- Kellett neked kettest írnod… Csak azért csinálja, hogy fejlődjetek. – Keiko és Hiroto meglepetten néznek rám, s én is ledöbbenek szavaim hallatán. Miket beszélek? Na ne… - Meg persze nem is lenne önmaga, ha kihagyna egy ilyen csábító lehetőséget a kínzásotokra. – elvigyorodom, de ők összenéznek az erőltetett folytatás hallatán. – Jólvan na, ne nézzetek így, reggel van. – próbálom kimenteni magam, s Keiko el is mosolyodik, majd a csengő hallatán visszasétál a padjához, de Hiroto fürkésző tekintetét még mindig érzem arcomon.
’~,~’~,~’
Alig szólal meg a csengő, szokásához hívem Craig lép a terembe, a megszokott elegáns viseletben. Az asztalra támaszkodva bambulok előre, s végigmérem… mennyire máshogy néz ki így, mint egy szál alsónadrágban. Túl sokat takar ez az öltöny… bár legalább nem zúg bele a fél suli. És Ő az enyém. Remélhetőleg csak az enyém.
Vajon mikor találkozhatunk legközelebb sulin kívül? Megint csak pénteken? Hetente egy az nem elég… uramisten… min gondolkozom?
Gondolataimba mélyedve könyöklök a padon, szavaira nem figyelek, pedig látom, hogy beszél. Enyhén megrázom a fejem, s kényszerítem magamat, hogy kövessem az óra menetét.
Mikor megszólal a kicsengő, elindul az ajtó felé, majd visszafordulva szólal meg:
- Ugye senki nem felejtette el a délutáni korrepetálást. 7. órában mindenkit várok.
Az osztályban csalódott sugdolózás terjed, nyilván már mindenki abban reménykedett, hogy elfelejtette… igen… ezt már megfigyeltem rajta… az ilyen mondanivalóit mindig óra végére teszi.
Elmosolyodva figyelem, ahogy kisétál, majd a többiek nyafogását hallgatva szórakozom magamban, de kicsit csalódott vagyok… egyszer sem szólított fel órán… jó persze… nyilván nem kell minden órán szerepelnem… de akkor is…
’~,~’~,~’
Hatodik óra után a folyosón lépkedve készülök haza, mikor egy bizonytalan hangot hallok meg a hátam mögül.
- Haru… - hátranézek, s az egyik évfolyamtársamat pillantom meg… vajon mit akar… Kimura… talán ez a neve, ha jól emlékszem.
- Szia Kimura. – kicsit értetlenkedve nézek fel rá, s ő fellelkesülve folytatja.
- Beszélni szeretnék veled. – mondja, s én értetlenkedve bólintok, majd követem az üres terembe, ahova behív. Most már komolyan nem tudom, mit akarhat… de miért van ilyen rossz érzésem?
Miután becsukja az ajtót, várakozóan nézek rá, s az eddigi hezitáló arckifejezést széles vigyor váltja fel, ahogy egy képet húz elő a zsebéből, és a kezembe nyomja. Ránézek a fényképre, s kezem megremeg. Ez nem lehet… ezt hogyan? A képen én vagyok Craiggel… a kocsijában… és… csókolózunk. Ezt nem hiszem el. Ez hogy lehet?
- Meglepődtél? – kérdezi kegyetlen mosollyal, majd folytatja. – hát én is meglepődtem, mikor láttam. Még szerencse, hogy épp a kezem ügyében volt a mobilom.
Pár másodpercig szóhoz sem jutok, majd a dühtől remegő hangon válaszolok:
- Najó… ha ki akarnád rúgatni Normant, akkor nem mutogatnád a képet előtte nekem, hanem egyből az igazgatóságra vinnéd… Mit akarsz? – vigyorogva simítja végig arcom, s érzem, ahogy kiráz a hideg, s kezemet ökölbe szorítva próbálom visszatartani magam, hogy rátámadjak.
- Okos fiú vagy… ezt szeretem benned. Képzeld a helyzetembe magadat. Több mint egy éve figyellek, és szeretlek távolról… erre egy jöttment új tanár pár röpke hét alatt elhalász előlem. És én nem mertem elmondani az érzéseimet, mert mindketten fiúk vagyunk. – ismét sikerül meglepnie, még a dühről is megfeledkezem egy pillanatra, majd ironikus hangon válaszolok neki.
- De hát nem is ismersz. – mondom kétkedve, mire ő keserűen felnevet.
- Miért, Norman talán ismer? – nagyot nyelek, s a torkomban keletkező gombóc mutatja, hogy legbelül tudom, hogy igaza van.
- Hát ez szívszaggató történet, de még mindig nem mondtad meg, hogy mit akarsz. – szemei összeszűkülnek, majd válaszol.
- Szakíts vele. És járj velem helyette. – szemeim tágra nyílnak, majd szinte gondolkodás nélkül válaszolok.
- Lehetetlen… nem érzek irántad semmit. – dühösen csap az egyik padra, s én összerezzenek.
- Hát akkor a szívszerelmed repül a suliból. – torkom összeszorul, s eszembe jut Craig története… nem akarom, hogy megint egy kapcsolata miatt rúgják ki. Nem! Nem rúghatják ki miattam. Szemem könnybe lábad a dühtől…
- És az neked miért jó, ha úgy járok veled, hogy tudod, hogy gyűlöllek? – kérdezem, s ő elfordulva válaszol hideg hangon:
- Ez már az én problémám. – az ajtóhoz sétálok, résnyire kinyitom, majd visszaszólok.
- Péntekig eldöntöm, hogy mi a válaszom.
’~,~’~,~’
Péntek reggel sápadtan lépek be a suli kapuján. Egész héten azon vívódtam, hogy mit válaszoljak, pedig már az első pillanattól kezdve tudom, mit fogok tenni. Amikor csak lehetett, kerültem tekintetét, nem hagytam, hogy bármilyen úton-módon kapcsolatot teremthessen velem.
Szeretem Őt. Nem hagyhatom, hogy megint ilyen történjen vele… olyan megviseltnek tűnt mikor a történetet mesélte. Valószínűleg úgysem működött volna sokáig közöttünk… nagy korkülönbség… ráadásul a tanárom… és nem is ismerem igazán… és már nem is fogom megismerni. Így a legjobb mindkettőnknek. Előbb-utóbb úgyis lelepleződött volna a kapcsolatunk. Így legalább véget ér, mielőtt igazán elkezdődhetett volna… de ha ez a helyes döntés, akkor miért? Miért érzem úgy, hogy megszakad a szívem?
Megint hallgathatom egész reggel a korrepetálásra járók nyavalygását, miszerint miért kell péntekre is 7. órát berakni, s érdekes ötlet jut eszembe. Igen… már tudom, hogy szakítok vele.
’~,~’~,~’
6. óra után Kimura már a terem előtt vár, s lassú léptekkel sétálok oda hozzá, majd elvonulunk a folyosón.
- Szakítok vele. – válaszolom érzelemmentes hangon, s közben tekintetemet nem emelem fel a földről. – viszont maximum 1 hónapig járok veled, és nem érhetsz hozzám. – szemeibe szegezem határozott, rideg tekintetemet, s láthatóan meglepődik a feltétel hallatán. Kicsit elgondolkozik, majd válaszol.
- Miért hiszed azt, hogy te diktálod a szabályokat? – kezemet ökölbe szorítom, majd tekintetemet újra lesütve enyhítek a feltételen.
- Jólvan, akkor legyen… csók… max csók. – egy ideig némán áll előttem, majd válaszol.
- Rendben. 1 hónapig, és csóknál tovább nem megyek. – nagyot nyelek, majd folytatom.
- Jó, de szükségem van rád a szakításhoz.
’~,~’~,~’
Az órámra pillantok, s látom, hogy 10 perce vége a 7. órának. Az iskola folyosóján állok Kimurával, s csak arra várok, hogy Craig megjelenjen. Igen… a tanáriból ezen a folyosón át kell a kapuhoz jutni. Már csak percek kérdése, hogy felhangozzon lépteinek zaja. A suli kihalt, a diákok egyből hazahúzták a csíkot, amint vége lett a 7. órának, de ez nekünk kapóra jön, mert senki más nem lát.
Szívem megdobban, mikor meghallom a lassú lépteket, s megpillantom a folyosó végén Craiget. Villámgyorsan magamhoz húzom Kimurát, s ő készségesen viszonozza a csókomat. Undorító. Ajkaink összeérnek, de amit csinálunk még csak nem is hasonlít a csókolózásra… a szívem meg sem dobban, semmit nem érzek, s látom, ahogy Craig egyre közeledik. Igen… már lát minket.
Fáradt arcán a meglepettség jelei tükröződnek, majd ahogy hozzánk siet, egy határozott mozdulattal tépi ki Kimurát karjaim közül, olyan erővel, hogy hátrazuhan, majd csuklómat megragadva ránt be az első üres terembe, amit meglát… Mérgesnek tűnik… Egy erős, mégsem túl durva mozdulattal lök a falhoz, s én felkészülök lelkileg a kitörésre.
Nyugi Haru… csak annyit kell tenned, hogy határozottan a tudtára adod, hogy meguntad, hogy egy ilyen vénemberrel szórakozz… minél kegyetlenebb szavakat tudok kierőltetni magamból, annál könnyebben felejt el. Erősnek kell lennem.
„Mert megbízom benned” … visszhangzanak Craig szavai fülemben, s a mellkasomban érzett szúró fájdalomtól alig kapok levegőt… rosszul tetted Craig.
Felveszem a lapot, és széthajtom. Egy telefonszám van rajta, érdekes.
- Ja ez? – észbe kapni sincs időm, és már az ő kezében van a kis papír fecni, és a táskájába dobja vissza - semmi különös… csak egy haver telefonszáma… Nem volt nálam a mobilom, ezért egy lapra írta fel. –Hmm… Értem - Amúgy pedig az ing és alsógatya szabály csak tegnapra volt érvényes. – Elégedett vigyorra sandít rám, de… nem vagyok ám feledékeny, így kis is használom az alkalmat. Szeretem, ha a kávé felpörgeti az agyam.
- Igen? – vigyorodom el kajánul - de ugye emlékszel, hogy minek a feltétele volt, hogy csak az én ingemben legyél? – Hmm… akkor felfalhatlak kicsi Haru. Tényleg ezt szeretnéd? - tehát ha az ing szabály érvénytelen, akkor nyugodtan csinálhatom ezt. – belenyalok fülkagylójába, mire azonnal összerándul, a sóhajról nem is beszélve, ami pedig engem borzongat végig. Imádom a hangját.
De úgy tűnik most nem vagyok rá akkora hatással mint este, mert mellkasomra simítva kis kezeit tol el magától. Legalább is igyekszik.
- Neh… Craig… - szemei szikrákat szórnak, duzzogva fordul el - hol van az az ing? – sejtettem, hogy ehhez hasonló lesz a válasz. De nem baj, nekem egyelőre a látvány is megteszi.
Adok neki egy tiszta inget, majd magam után intem.
- Gyere reggelizni. – Nem sokkal ez után követ.
- Mi a reggeli? – hallom meg hangját, de szavak helyett a látvány beszél helyettem, de azért megszólalok én is.
- Tükörtojást csináltam – nem nagy szám, de legalább ezt jól tudom csinálni. Hah. Büszke vagyok magamra. Leül és elé teszem a tányért, majd nekiállunk enni. Éhes vagyok, és ahogy látom Ő is, de jobban örülök, hogy ízlik is. Mitől tölt fel ez ennyire? Máskor sosem érdekelt…
- Craig – töri meg édes hangja a villák csörgését, és felé kapom fejem. - mondtad, hogy az előző iskoládból azért rúgtak ki, mert elcsábított egy diák… Ez tényleg igaz?
Szemöldököm felvonva nézek rá tovább, fontolgatva, hogy most vajon komolyan kérdezte-e. De úgy látom elég kíváncsi természet, hisz… a noteszom is megnézte. Furcsa egy kölyök. Lehet, hogy sosem fogom kiismerni?
- Miért hazudtam volna? – kérdezek vissza egyszerűen, és folytatom az evést.
- Éreztél iránta valamit, vagy egyéjszakás kaland volt? – hát ez hihetetlen. Na jó. Úgy tűnik, addig nem szabadulok amíg el nem mesélem. Bár… talán már „megbízhatok” benne annyira, hogy elhiggye, és hogy ne terjessze. Ez már lezárt ügy, és nem szeretném felbojgatni.
- Egyik sem – nyögöm ki egyszerűen, majd belekortyolok poharamba, hogy leöblítsem a reggelit.
Meglepetten pislog, majd a teljes értetlenség jelei mutatkoznak meg arcán.
- Akkor… még sem igaz? – látom teljesen össze van zavarodva. Elmosolyodva borzolok hajába. Olyan édes, amikor szét van túrva minden tincse.
- Nagyon sokat kérdezel tudod-e? – vigyorrá alakul mosolyom, hisz tudom… ettől mindig elvörösödik, és a vörös pofi kifejezetten jól áll neki.
- Csak… kíváncsi vagyok – lesüti szemeit, és oldalra néz, majd a tányérra. – De ha nem akarsz, nem kell válaszolni – Hát persze… ismerem ezt a szöveget. Sóhajtok egyet, majd hátra dőlök a széken.
- Jól van… de ezt még szinte senkinek nem mondtam el.
- Szinte? – hogy felelevenedett a kicsike, de kérdésére először csak bólintok.
- Csak Kyogou tudja, akivel tegnap beszéltem – magyarázom halkan, és bólint, hogy értette, gondolom a folytatást várja. Kis édes – Egész egyszerű volt a dolog. Régóta tanítottam abban az iskolában. Amint végeztem, rögtön felvettek friss diplomásként. Több évig tanítottam ott, hasonló stílussal mint titeket – elvigyorodva sandítok rá, persze rögtön érti.
- Szóval őket is szívattad – morog durcásan, és karba teszi kezeit.
- Nem hívnám ezt sem szívatásnak. Egyszerűen csak elvárom, hogy tanuljatok. Nem kenyerem a kedvesség, csak ha van értelme. És mint nálatok is, az első benyomás mindenhol az volt, hogy a kedves szavak semmit sem érnek. – Elgondolkodva figyel. Nyilván nincs oka ellenkezni ez ellen, hisz Ő maga is ismeri mind az osztályt, mind magát.
- Egyik évben, az egyik fiú megtalált egy szórakozóhelyen. Ebből rájött, hogy szintén a saját nememhez vonzódom. Innentől meg is volt a baj. – Elhallgatok, és őt figyelem.
- De… de mit tett veled? – töri meg a csendet. Mindenki erre kíváncsi. Hahh…
- Az iskolában óra után bepróbálkozott nálam, sok szép kedves szóval. Nem volt jó tanuló, és ki akart csikarni belőlem egy jobbat. Nem volt az esetem… de. Tudod milyen kicsi az önuralmam – keserűen mosolyodom el – Elég volt egy reakció is, hogy végigsimítottam a felkarját, és a tanárok rontottak be. Akik végig kint figyeltek. Ő hívta oda őket. – kicsit megfagy a csend, de ez is hangsúlyozza azt, amit elmeséltem. Egyszerű tőrbecsalás.
- Ennyi volt az egész? – pislog rám halkan suttogva.
- Nem egészen – vallom be. Ha ilyen egyszerű lenne. – Több oka volt neki. Gondolod csak a tanítási gondok miatt akart kirúgatni? – megrázza fejét, majd kíváncsian néz. Ha már eddig elmeséltem, miért titkolnám el a többit? – Való igaz, hogy volt viszonyom… egy másik diákkal. Amit nem szívlelt a kis kölyök. Főleg, hogy Őt visszautasítottam egyszer. A suli népszerű szépének hitte magát, és sértette a büszkeségét, hogy egy magam fajta nem akar rá mászni – pillanatnyi vigyor terül szét arcomon. – Elégedett vagy? – kérdem halkan, és karjaimat a tarkóm alá terelem, ezzel kissé nyújtózkodva is.
- Miért mondtad el ezt nekem? – halkan felnevetek, és megrázza kis fejét – Mármint… ilyen részletesen. Hiszen bármi mást hazudhattál volna – javítja ki magát. Szó nélkül hagyom először, csak felállok az asztaltól, és összeszedem a tányérokat, de ő csak az asztallapot fürkészi.
Óvatosan álla alá nyúlok, és felterelem magamhoz, közelről nézek szemébe, előre hajolva.
- Mert megbízom benned. Érted? – mosolyodom el ajkaira susogva a szavakat, majd egy puha puszit nyomok rá, és elmosogatok. – Szeretnél még valamit csinálni mielőtt hazavinnélek? – kérdezem hangosabban, hátra pillantva vállam felett.
Mikor újra ébredezni kezdek, csalódottan érzékelem, hogy már nem ölel körbe Craig forró teste. Odakint már javában világos van, s álmos tekintettel ölök fel az ágyban, a szememet dörzsölgetve.
Az órára pillantva meglepetten látom, hogy már elmúlt 11… ezért tűz ennyire a nap… nemsokára mennem kell, ami talán nem is baj, hiszen a fenekemben érzett lüktető fájdalom jelzi, hogy erre a hétvégére ennyi elég volt… már pedig ha sokat maradnék, biztos csinálnánk még…
Elmosolyodva mászom ki az ágyból, bágyadtan guggolok le a táskám mellé, s a cuccaim után kutatva nyúlok bele
-Jó reggelt! – hallom Craig hangját, s ösztönösen, egy villámgyors mozdulattal rántom magamra az ágyról lelógó a takarót, majd Craigre kapom a tekintetemet. Mosolyog. Furcsa melegség árasztja el a testemet, s én is elmosolyodom. Vajon mindenkit így köszönt reggelente, vagy hihetem azt, hogy ez csak nekem jár? – Mit csinálsz – kérdezi közelebb lépve, s én gondolkodás nélkül válaszolok neki.
-Csak ruhát keresek.
- Nem arról volt szó, hogy te ingben én alsóban leszünk? Hm? – kérdezi, miután lassú léptekkel mögém sétálva átöleli vállaimat. Mikor óvatosan fülömbe harap, egy sóhaj szökik ki ajkaim közül, s ezzel párhuzamosan érzem, ahogy a táska mélyében turkáló ujjaim megtapintják a keresett ruhaneműt, s egy határozott mozdulattal húzom ki. Épp válaszolni készülnék a kérdésére, mikor látom kiesni az összegyűrt fecnit, amire Kyogou számát írtam. Szívem nagyot dobban, s egyből kétségbeesés fog el, mikor Craig érdeklődve nyúl a papír után.
-Ez mi? – kérdezi, s felemeli az összegyűrt lapot. Most mit csináljak? Ha kitépném a kezéből, feltűnő lenne, és csak még többet kérdezősködne.
Idegesen hagyom, hogy széthajtogassa, majd mikor végzett, nyugodt mozdulattal húzom ki kezéből.
-Ja ez? – semmi különös… csak egy haver telefonszáma… Nem volt nálam a mobilom, ezért egy lapra írta fel. – izzadó tenyérrel csúsztatom vissza a fecnit a táska zsebébe, és áldom az eget, hogy sietve írtam le a telefonszámot, és a nevet nem írtam mellé. Úgy látszik nem ismerte fel szerencsére… Végülis nem is volt ideje jobban megnézni.
-Amúgy pedig az ing és alsógatya szabály csak tegnapra volt érvényes. – terelem el a témát széles vigyorral, s tekintetét fürkészem, gyanakvást keresve benne, de látszólag elhitte a hazugságot... Hazudtam neki… Mióta itt vagyok nála, kedvességgel halmoz el, és én így viszonzom… tényleg hazudtam… pedig igazából a múltján kívül semmi okom nincs rá, hogy ne bízzak benne. Semmi okot nem adott rá, hogy féltékenykedjek. Szánalmas vagyok.
Lesütöm tekintetemet, nem akarom, hogy lássa benne a bűntudatot, s csak akkor nézek újra rá, mikor hangja megtöri a rövid csendet.
-Igen? – kérdezi széles vigyorral, s mikor nyakamhoz hajol, szívem dübörögni kezd mellkasomban – de ugye emlékszel, hogy minek a feltétele volt, hogy csak az én ingemben legyél? – finoman nyakamba csókol, majd érzékien húzza végig fogait bőrömön. Felsóhajtva próbálom eltolni magamtól, mikor fülembe suttogva folytatja – tehát ha az ing szabály érvénytelen, akkor nyugodtan csinálhatom ezt. – fülembe nyal, s elkezdi lehúzni rólam a takarót, de a szívemben lakozó bűntudat nem hagy elérzékenyülni, az érzés, hogy meg sem érdemlem a kedvességét, segít az ellenállásban.
Kezemet mellkasára simítva tolom el magamtól, és durcásan válaszolok:
-Neh… Craig… - elhajol, s vigyorogva fúrja tekintetembe a gyönyörű, igéző szempárt, s én durcásan folytatom. – hol van az az ing?
Diadalittas mosollyal sétál a szekrényhez, kivesz egy tiszta inget, s odadobja nekem.
-Gyere reggelizni. – fordul vissza az ajtóból, s én az inget magamra kapva pattanok fel. Farkas éhes vagyok… már megint. Sosem gondoltam volna, hogy a szex ilyen kimerítő.
Gondolataimon elmosolyodva sétálok Craig után, de mélyen legbelül még mindig lelkiismeret-furdalás gyötör. Amint hazaérek, kivágom a kukába azt a nyamvadt cetlit…
A gondolattal sikerül kicsit csitítanom az őrjöngő bűntudatot, s újra képes vagyok őszinte mosolyt varázsolni arcomra.
-Mi a reggeli? – kérdezem vigyorogva, ahogy besétálok a konyhába, s ahogy az asztalra pillantok, már tudom is a választ.
-Tükörtojást csináltam. – válaszol, s mikor leülök, elém tolja az egyik tányért. Meg tudnám szokni ezt a kiszolgálást.
Elmotyogok egy halk köszönömöt, majd nekilátunk az evésnek, mikor furcsa gondolat furakszik elmémbe.
- Craig… - kezdem el két falat között, s Ő várakozóan pillant rám. – mondtad, hogy az előző iskoládból azért rúgtak ki, mert elcsábított egy diák… Ez tényleg igaz?
Egyik szemöldökét felvonja, gondolom, épp az járhat a fejében, hogy hogy jön ide a kérdés, de azért készségesen válaszra nyitja a száját.
-Miért hazudtam volna?
Az előttem fekvő tányérra meredve süllyedek gondolataimba… hát igen… ha a pár héttel ezelőtti önmagam lennék, biztos kapva kapnék az alkalmon, és kihasználva a kapcsolatot, kirúgattam volna, már az első éjszaka után… de most minden más, úgy érzem, sose tennék vele ilyet… talán tényleg beleszerettem? … Bajban vagyok.
Kicsit hezitálok, majd folytatom a furcsa kérdéseket:
-Éreztél iránta valamit, vagy egyéjszakás kaland volt?
Ez a kérdés láthatóan az előzőnél is jobban meglepi, s én türelmesen várok a válaszra. Szörnyű lehet, ha elárul valaki, akit szeretsz.
Nyakát csókolgatom, és érzem, hogy ellenállása fokozatosan töredezik, nyögdécselései hallva az elégedettség forró folyamként hevít fel.
- Deh… Crahig… Ma már csinálhtuk egyszerh… - milyen kis édes. Nem láttál még olyan nagyétkű állatot, mint én ugye? Hehe…
- Helyesbítek… ma még csak egyszer csináltuk. – Lesimítom remegő kis testéről az inget, tapintással feltérképezve minden zugát. Ha már alig látok, legalább érezzem, és ha már ennyire érzem, akkor kívánom is veszettül; és nem nyugszom, amíg meg nem kapom.
Forró csókba hívom ajkait, közéjük férkőzve játszadozom nyelvével, minden zugát megízlelem. Nem tiltakozik, sőt… aktívan részt vesz mind a csókban, mind az érintésben. Fejbőröm bizsereg, ahogy kis ujjai hajamba túrnak.
- Látod, ez a részed egyáltalán nem ellenkezik – megcirógatom éledező farkacskáját, mire megrándul. Imádom, hogy ennyire kis érzékeny. Fokozatosan izgatom tovább és tovább, már azt hinném sikerült megtörni, de újra megszólal.
- Deh… újhra le khell majd fürdenünk… - megtorpanok a mozdulatban. Hm…
- Igazad van, folytassuk ott. – Elvigyorodva viszem be, és hiába bújik tenyerei mögé, előlem nem menekülhet.
Befektetem a kádba, lábacskáit a peremre támasztom, és megengedem a vizet. Milyen izgató látvány, főleg ebben a fényárban. Folytatom izgatását és felkészítését, arcára szorítva tenyereit fojtja vissza nyögéseit, amit egy ideig hagyok neki, de nem sokáig bírom.
Köze hajolok hozzá, ekkor a víz már majdnem teljesen ellep, minket lehúzom kezeit, és a füléhez hajolok.
- Látni akarom az arcod – olyan gyönyörű, ahogy a kéjtől torzul. Egy csókkal vegyítem az aktus kezdetét, s mintha csak afrodiziákum lenne úgy robban a vágy, testemen a bizsergés járja át, és már nem tudok parancsolni testemnek akkor sem, ha akarnék.
Újra és újra elmerülök benne, arcát figyelem, iszom látványát, és ízlelgetem testét.
Hangja visszaverődik a csempéről, teste egyre jobban megfeszül, majd szinte egyszerre élvezünk el. Pihegő alakját karolva hajolok felé, puha csókot lehelek rá, de már nem sok viszonzást találok benne…
Elaludt…
Fáradtan elmosolyodom, majd végigcirógatom testét, a langyos vízzel lemosom, lefürdetem teljesen, majd karjaimba veszem. Elég csak ráteríteni egy törülközőt, és így viszem az ágyba.
Mellé fekszem, és átkarolva alszom én is el.
~*~
Mire kómásan felébredek, a kicsike még mindig a karjaimban fekszik, teljesen mellkasomba fúrva arcát. Fújtatok egyet, majd elmosolyodom, és hajába temetem arcomat. Finom az illata.
Szokatlan nekem ez a helyzet, de mégis annyira kellemes. Meg tudnám szokni, hogy többször is mellette ébredjek.
Hátát simogatom, néha még hosszú pillanatra hunyom le szemhéjaim, de ahogy egyre erősebbé válik a fény, úgy tűnik el az álmosság is. Ideje lesz valami reggelit összedobni.
Óvatosan kimázom mellőle, feje alá egy kispárnát téve, és jól becsavarva a takaróba. Felkapok egy alsó nadrágot – a megállapodás szerint – és letotyogok a konyhába.
Egy jó kávé után máris aktívabb vagyok, összedobok egy gyors reggelit, és kiteszem az asztalra, majd felmegyek, hogy felébresszem a madárkát.
Mire felérek a táskája fölött gubbasztva találom, és szinte derékig benne turkál.
- Jó reggelt! – lépek be mosolyogva. Az ágyról lelógó takaróval fedi be éppen hogy magát. – Mit csinálsz? – kérdezem kíváncsian, és közelebb épek.
- Csak ruhát keresek – válaszol egy pillanatra nézve fel rám. Mögé sétálok, átölelem, és a vállára teszem államat.
- Nem arról volt szó, hogy te ingben én alsóban leszünk? Hm? – óvatosan belekóstolok finom fülecskéjébe, mire felsóhajt, megremeg, és a táskából kiesik valami. Egy cetlinek néz ki – Ez mi? – nyúlok felé automatikusan.
