|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Andro | 2010. 03. 15. 09:01:15 | #4233 |
Karakter: Cassius (Ken Seijinek)
Fáradt, és kimerült vagyok. Bár sikerült fejbevernem Baltazárt, de feltápászkodik. Ekkor valaki kilövi a két másik mágust. Ken az. Kezeim véreznek, a szárnyam pedig füstöl. Le kell ülnöm, ám Baltazár már ott magasodik fölöttem. Muszáj védekeznem, viszont tudom, vajmi kevés esélyem van rá, hogy túléljem. Lihegek. Azt hiszem, hiba volt visszajönnöm, de tartozom Kennek. Megmentette az életemet és nem bírnám ki, ha bajom esne. Mi démonok már csak ilyenek vagyunk. Becsületesek, és ha valaki bajban van, aki kedves nekünk, azt megvédjük. Ez ösztön.
Hirtelen azt veszem észre, hogy egy fa közelít Baltazárhoz. Ő már épp rámmondana valami átkot, amikor a fa nekicsapódik, ő meg elrepül. Megmenekültem? Megmenekültem. És ismét Kennek hála. Egyre többel tartozom neki, ami nem jó. Harmadszor mentett meg. Meg kell hálálnom, ez démonbecsület.
- Hé Cassius, szerinted mi repül ott? Én egy dagadt varjúnak nézem – nevet fel Ken, majd elterül a fűben.
Biztos elfáradt ő is, mint én. Ő valószinüleg jobb harcos nálam. Hát igen, mágia ellen mágiával többre mész, mint egy karddal. Talán meg kéne tanulnom mágiát használni is. Kimerülten pihegünk a fűben egymás mellett. Egyikünk sem szól, egyikünk sem mozdul. Én viszont tudom, el kell tűnnöm innen, mielőtt több bajt zúdítok Ken fejére. Már elég bajt okoztam neki azzal, hogy megjelentem az életében. Nem akarom, hogy elfogják és megkínozzák. Okosabb dolog lenne lelépni innen. De nem hagyhatom cserben. Viszont ezen mágusok ellen védtelen vagyok, ráadásul a szárnyam is megégett. Időbe telik, mire rendbejön. Hacsak Arny nem segít. De neki is tartozom még a gyógyfüvekért, amikkel a múltkor ellátott. Nem használhatom ki őket, az becstelen dolog lenne.
***
A nap már narancsvörösre vált a horizonton. Arny ellátta a sebeimet és a szárnyaimat is kezelte. De még pihennem kell, így lenyom egy ágyra. Ken valamit ügyködik kinn, amiről fogalmam sincs.
- Jó nagy zűrbe keveredtél - mondja Arny, mialatt a karomat kötözi. - A Tanács kutatni fog utánad.
- Okosabb, ha elmegyek. Ken túl nagy veszélyben van, ha itt maradok. Viszont, ha itthagyom, akkor meg olyan, mintha cserben hagynám - mondom csendesen. - Ördögi körforgás ez.
- Az - bólint a vörös. - És tudom, hogy nem akarsz neki bajt. Csak nem kedveled? - arcán huncut mosoly jelenik meg.
- He?! - nézek rá döbbenten és felülök. - Mégis mire véljem ezt? Én démon vagyok, nem szeretek bele holmi mágusfajzatba!
- Persze, persze - bólogat Arny jótékonyan. - Ha nem érdekelne, nem jöttél volna vissza, hogy segíts neki.
- Azt becsületből tettem! - vágom rá komolyan, bár tudom, hogy nem fedi a valóságot. - Akármit is gondolnak az emberek, mi démonok becsületes faj vagyunk. És ha valaki, aki segített nekünk bajban van, kötelességünk segíteni rajta.
- Aha. Szóval a becsület mi? - mormogja a férfi. - Nos, azt ajánlom, pihenj és beszélj majd Kennel. Tisztára össze van zavarodva miattad. És ha már a becsületnél tartunk, az együttalvás minek számít?
Elvörösödöm, majd az arcomból kifut a vér. Arny jót nevet rajtam, és ha nem lennék sérült, nekirontanék. De nem teszem. Tehát tudja. Tudja, hogy Ken és én... szeretkeztünk. Ő meg kivonul. Egyedül maradok a gondolataimmal. Vajon mennyit tud? És vajon Ken mennyire emlékszik? Úristen! Remélem semmire, mert az számomra elég bajos következményekkel járna. Ráadásul nem tudom, mit érzek Ken iránt. Vonzó, ahhoz képest, hogy mágus, de ő egy ember. Belzebub szerelmére, egy rohadt, nyavályás ember képes volt elcsavarni a fejem?! Pedig ez történt. Meg akarom őt védeni, de nem jó ötlet itt császkálni. Nem tudom, mit tegyek. Lassan elnyom az álom, és csak azt érzem, hogy valaki bejön. Mivel nincs gonosz aurája - mi démonok ezt képesek vagyunk megérezni - tudom, hogy csak Ken az. Szárnyaimat magam köré takarom és arréb húzódom, hogy be tudjon bújni mellém. Önkéntelenül fordulok felé és takarom be szárnyaimmal. Mi démonok szeretünk együtt aludni, erről apó mesélt és én is rájöttem erre. Apóval mindig így aludtunk, mikor nagyobb lettem. Szeretek mással aludni és melegíteni. Azt hiszem, az én fajtám társas lény, igényeljük a társaságot, főleg egy számunkra kedves személlyel. Érzem, ahogy Ken mocorog, majd hozzám bújik. Biztos megnyugtatják a puha, meleg tollak. Hamarosan már egyenletesen lélegzik. Megnyugszom én is. Ma éjjel biztos nem történik már semmi rossz.
~*~
Reggel nagyon korán kelek. Ken még alszik, amikor kinyitom a szemem. Egészen oda van bújva hozzám, mint aki végre társat talált. Talán tényleg beleszerettem? Lehet, hogy annak az idióta Arnynak igaza van és mégis... Na nem! Ezt verjük ki a fejünkből! Én nem vagyok szerelmes! Bár... Ken igazán helyes, és csinos fiú. Raádásul erős, remek beszélgetőpartner és jó az ágyban. Megrázom a fejem. Mégis mik jutnak az eszembe? Uram atyám! Egy mágusról fantáziálok! Óvatosan felkelek, betakarom Kent egy takaróval és kiülök az ablakhoz. Rakás gyertya van a ház körül. Mint egy varázskör. Tehát ezen ügyködött tegnap. Kinyitom az ablakot és nézek kifelé. Épp felkel a nap. Gyönyörű. Kinyújtóztatom a szárnyaimat. Szívesen repülnék egyet, de nem merek. Nem akarom, hogy meglássanak. Habár van egy olyan érzésem, hogy a varázskör miatt nem sokan tudnának ide bejönni. Csendesen tollászkodom, mint minden reggel, amikor mocorgást hallok az ágy felől. Odanézek, és Ken vizslató szemeivel találom szemben magam.
- Jó reggelt! - mondom.
- Jó reggelt, Cassius! - mosolyog rám. - Már fenn vagy?
- A démonok korán kelők. Már amikor - válaszolom és meglengetem a szárnyaimat. - Sajnálom a tegnapit. Az én hibám - mondom lehajtott fejjel.
- Nem a tiéd. De miért jöttél vissza? - kérdi és hangjában nyoma sincs haragnak.
- Segíteni akartam. Te mindig megmentesz és szerettem volna viszonozni - sóhajtom. - De a mágusok ellen a kard nem sokat ér. A legjobb ha elmegyek. Elég zűrt okoztam már neked és a barátodnak. És persze várnak odahaza is.
- De már nem kell félned! A házat varázskör védi - lép oda hozzám.
- A démonok szabadok. Minket nem lehet bezárva tartani, mert elpusztulunk - magyarázom. - Főleg az én fajtám.
- Akkor hadd menjek veled - néz rám kérlelőn. - Szeretném látni, hol nőttél fel.
Ez csábító ajánlat. Elvihetem Hangafalvára és utána le, egészen Liliomvölgybe. Talán apónak is bemutathatnám. Jó lenne, de odáig az út veszélyes. Hacsak nem repülünk, bár akkor is át kell vágnunk a Nagy Hegyen, ahol trollok tanyáznak. Meg mindenféle gusztustalan vacak. És a legtöbbjük ellen a mágia hatástalan. Meg ott a Mocsár. Nem tudom, mit tegyek. Ken könyörögve néz rám, ami még tetszik is. Hiába, démoni természetemnek hízeleg, hogy egy mágus könyörög. Végül bólintok. Miért is ne? Talán így szert tesz egy kis tapasztalatra is és erősebben tér vissza, mint elment. Talán a származására is fény derül.
- Köszönöm! - ölel meg, ami valljuk be, furán esik. Furán, de jól. - Összekészülök és mehetünk is.
Kinyargal a szobából. Én pedig csak arra tudok gondolni, hogy mit vettem a nyakamba. Már előre tudom, nem lesz könnyű menet, főleg olyan lények ellen, akiken vajmi keveset fog a varázslat. De legalább megedződik a fiú, és talán... talán még valami ki is alakul kettőnk között.
|
| Andro | 2010. 03. 10. 10:55:41 | #4159 |
Karakter: Cassius (Ken Seijinek)
- …us! – hallok egy hangot, ami azonnal felébreszt.
Ken az ágyon ül, zilál, én pedig álmosan pislogok és ásítok egyet. Mi verte fel? Mintha rólam álmodott volna. Ránézek, és azt hiszem, rosszat álmodhatott.
- Rosszat álmodtál? – érdeklődöm a szemöldököm ráncolva.
- Azt hiszem – rázza meg a fejét, majd értetlenül bámul rám. Hát igen, együtt alszunk, de szerintem nem tudja, miért is. – Elmegyek fürdeni – sóhajt végül lassan.
Bólintok, mire kimegy. Én pedig ásítok még egyet, majd visszafekszem, szárnyaimat magam köré vonva. Hamarosan elalszom.
***
Másnap reggel, mikor felébredek, Ken már nincs benn. A nap már magasan jár, tehát jól elaludhattam. Felülök, kinyújtóztatom a szárnyaimat, és kidörgölöm az álmot a szememből. Aztán kinyitom az ablakot és kiülök tollászkodni. Néhány tollpihe a padlóra esik, de ez még a múlt heti vedlésem eredménye. Csodálatos, meleg reggel van. Igazi jó idő arra, hogy az ember kirándulni menjen, ha nevezetesen nem egy démon. Innen egész jól belátni a város egy részét, viszont engem nem lát senki. Békésen rendezgetem a tollaimat, amikor hirtelen egy sötét árnyékot pillantok meg. Az egész egy pillanatig tart, és mire jobban megnézném, már el is tűnik. Ez elég furcsa. Mintha valaki engem figyelne. Jobbnak látom behúzódni a szobába és becsukni az ablakot is. Éppen visszaülök az ágyra, amikor benyit Ken. Az arca gondterhelt, mintha nagy gond nyomná a szívét.
- Mi a baj? - kérdem és arrébb csusszanok, hogy leülhessen.
- Te voltál az előbb a konyhában? - kérdi.
- Nem. Egész idáig idefenn voltam - válaszolok. - Miért?
- Mert egy sötét árnyat láttam az ajtóban, de aztán eltünt.
- Ahogy én is - mondom, mire felkapja a fejét. - Az előbb, mikor kinn ültem az ablakban és tollászkodtam. Valaki mintha figyelt volna, de mire jobban megnéztem volna, már hűlt helye volt. Szerinted valaki kémkedik utánunk?
- De ki tenné? - Ken arcán aggodalom suhan át. - Gondolod, hogy...
- Baltazár? - fejezem be a gondolatot. - Lehetséges. Elvégre egyszer leütöttem, és ő tudja, hogy jártam itt. Ha pedig megjelenik itt egy rakás tanácstaggal, mindhárman bajban leszünk. Te is, én is és Arny is. Engem elítélnek.
- De miért? Nem csináltál semmit. Amit meg igen, nem tudják rád bizonyítani.
- Démon vagyok. Ez nekik elég - emelem fel figyelmeztetően a mutatóujjam. - Nekik nem kell bizonyíték. Elég ha rámfognak valamit, és a városiak nem nekem fognak igazat adni.
Tudom, hogy ezt Ken is tudja. Ráadásul ha letartóztatnak, őt is elkapják és elveszik az erejét. Azt hiszem, a mágusok tudnak ilyet, már ha igaz, amit apó mesélt nekem. Bezárják és aztán azt tesznek vele, amit akarnak. Engem természetesen eladnak, vagy megölnek és eladják a holttestem. Ezzel én tökéletesen tisztában vagyok.
- Ne félj, megvédelek - érzem Ken kezét a vállamon, amitől kellemes bizsergés jön rám. - Rám számíthatsz. Meg Arnyra is. Mi nem hagyunk magadra.
- Köszönöm - mosolyodom el.
Azonban nem tudok megnyugodni. A biztonság kedvéért nem hagyom el a szobát, bár tudom, ez sem megoldás. El kéne tűnnön innen, és jó ideig nem szabadna visszatérnem Tavaszvárosba. A soha elég hosszú idő lenne, de nem akarom itthagyni Kent. Hiányozna nekem. Talán... érzek valamit iránta? Kizártnak tartom. Ő egy mágus, én pedig egy koszos kis démonfajzat, aki meg sem érdemli, hogy egy ilyen okos, elegáns és erős fiatalember egyáltalán egy pillantásra méltassa. Tudnom kéne a helyem, de túl sokáig éltem halandók között. Kezdek puhánnyá válni.
***
Este Ken éppen a vacsorát hozza fel nekem - a nap eseménytelenül zajlott, bár Ken igencsak távolságtartó volt irányomban -, amikor lenn hangokat hallok meg. Férfiak és egy nő az. Belekeveredik Arny hangja is a vélhetően veszekedésbe. Talán pár vendég? Ken az ajtóhoz lopakodik, majd int, hogy én is menjek utána. Azonnal rájövök, hogy ezek nem vendégek. A Mágustanács tagjai.
- Mondom, hogy itt nincs egyetlen démon sem - halljuk Arny nyugodt hangját. - Ha akarják, kutassák át a házat, egész nyugodtan. Csak egy barátom van itt.
- Igen, tudjuk - egy mély torokhang válaszol. - Ken Seiji, aki többször is elbújtatott egy veszedelmes feketedémont. Ráadásul eme démon gyanusítható egy mágus halálával is.
- Én erről semmit sem tudok - Arny hangja továbbra is nyugodt.
- Nos, akkor kutassuk át a házat - megismerem Baltazár hangját. Tehát valóban ő lett volna az, aki figyelt minket? - De gyorsan, mert a démon még elrepül. Ami pedig a fiút illeti, tartóztassuk le, hiszen bűnrészes.
Felfelé jönnek, ahogy hallom, és kezdek igencsak félni. Ha itt találnak minket, az a végünket jelenti. Az enyémet biztosan. Ken kinyitja az ablakot és int, hogy repüljek.
- Hagyjalak itt? - kérdem.
- Ne félts engem! - mosolyog. - Majd megkereslek. Menj!
- Találkozzunk a fűzfánál a város határán túl - mondom és már szárnyra is kapok.
Nem szívesen hagyom ott Kent, de ha mindketten elmenekülünk az elég gyanús lesz. Féltem őt. Vissza kell mennem. De az eszem azt súgja, tegyem, amit Ken mondott. Ő nálam sokkal erősebb mágus. Én a kardommal nem sokra mennék ellenük. Mégis visszarepülök. Segítenem kell Kennek, akár belehalok, akár nem. Nem hagyhatom cserben, ha már annyiszor megmentette az életemet. Azonban nem érem el a boltot, mert valami felém vág. Egy tüzes nyíl. Alig tudok kitérni előle. Lenézek. Két mágus osztogatja az áldást, de olyan sebességgel, hogy nehezen bírom az iramot. Ide-oda cikázok körülöttük, igyekezve kikerülni a varázslataikat. Ezalatt a házból is villámokat látok kicikázni. Ken nyilvánvalóan harcol. Akármilyen erős is, egy falka felpaprikázott mágussal szemben nem nagyon lehet esélye. Féltem őt. És azt hiszem, ez az érzés erősebb annál, mintsem hogy megfutamodjak. Kitérek az egyik támadás elől, majd zuhanórepülésben betámadom az egyik mágust. Kardomat előveszem és azzal hárítok egy támadást. Vesztemre a másik mágus közben a hátamba kerül és érzem, hogy eltalál valamit. A szárnyam ég. Le kell szállnom és el kell oltanom, így viszont még további két mágus csatlakozik. Köztük Baltazár is.
- Végre megvagy, te koszos démon! - ordítja és nekem ront.
Sikerül fejbevágnom a kardom lapjával, és épphogy kitérnem a többiek elől. A kardomat használom hárításra és sikerül is az egyik támadást visszavernem, úgyhogy a mágus kifekszik. De a neheze még csak most jön.
|
| Andro | 2010. 02. 13. 18:50:13 | #3638 |
Karakter: Cassius (Ken Seijinek)
Idegesen repülök Tavaszváros felé. A múltkori kis incidens biztosan mindenki fülébe eljutott. A várostól nem túl távol szállok le és a hátamra lapítom a szárnyaimat. Nem túl kényelmes, de muszáj. Aztán egy zöld-sárga mintás halványkék köpenyt veszek elő és magamra terítem, a csuklyát az arcomra húzva. Így senki sem fog felismerni. Bemegyek a városba. Igazam volt, nem néznek meg. A városlakók közül ugyan páran utánam fordulnak, de gondolom vándornak hisznek, aki a városban óhajt megszállni. Némileg így is van.
Óvatos vagyok, hiszen ha belebotlom Baltazárba, nem fogok tudni elfutni. A múltkor is kis híján meghaltam és csak Kennek hála menekültem meg. A fiú gondolatára jóleső érzés árad szét a belsőmben, amit nem tudok minek tulajdonítani. Nem tudom, mi ez a kellemes érzés, de egyáltalán nem rossz. Alig várom, hogy lássam Kent. Természetesen azonnal a bolt felé veszem az irányt, hiszen az az egyetlen tartózkodási helye, amit ismerek.
A bolthoz érve azonnal megállapítom, hogy sem Ken, sem a vörös hajú Arny nem tartózkodik odabenn. De érzem Ken szagát a dombról. Valamint egy másik szagot is. Egy idegen szagot, ami felettébb bosszant. Felcaplatok a dombra és számomra ijesztő és egyben gusztustalan látvány tárul a szemem elé. Ken a fűben fekszik és fölötte egy lány! Egy boszorkány. Hallgatom őket.
- Túl jó – mondja Ken elpirulva és a megcsókolja a lányt.
Én halkan köhécselni kezdek, mire a párocska szétrebben, a lány pedig átnéz Ken válla fölött.
- Hát te meg ki vagy? – kérdi rosszallóan.
- Semmi közöd hozzá, asszony – felelem hidegen.
- Cassius – Kena hátára gördül és nevetni kezd. Próbál felülni, de nem megy neki. – Nézzétek, nem tudok felállni! – nevet.
- Nem is kell felállnod –nyúl oda a lány.
- Mit itattál vele? – dörrenek a nőstényre.
- Hogy mi? – a lány szemei elkerekednek, de a száján pajkos mosoly játszik. Nem tud átverni a kis boszorka.
- Lehet, hogy nem vagyok bájitalmester, de azért azt felismerem, ha valakit megmérgeztek.
- Megmérgezni? Dehogy mérgeztem én meg! – most már nevet is. Kinevet? Rohadt kis nőstényördög! Már most gyűlölöm!
- Tényleg? – vonom össze a szemöldököm és felvéve Ken bögréjét beleszagolok. – Tudom mi ez, te álnok boszorkány – csikorgatom a fogam és letérdelek Ken mellé.
- Nééézd, Cassius, az a két narancssárga felhő olyan, mint két szárnyas palota – kuncog az égre mutatva.
- Egy kicsit – mosolyodom el halványan, majd gyengéden a karomba véve Kent felállok. Be kell vinnem és meg kell védenem ettől a boszorkánytól.
- Hova viszed? – pattan fel dühösen a lány. A szemei szikrákat szórnak, de nem hat meg. Kislány még. Gyenge.
- Pihenni. És azt ajánlom, hogyha nem szeretnéd magad két darabban tudni, ne kövess!
- Te… - csikorgatja a fogát a lány. Csak nem féltékeny? De aranyos.
Beviszem a hálóba és lefektetem. Jöhetne az az Arny, ő ért az ilyenekhez.
- Feküdj nyugodtan, megvárjuk a méregkeverőt, ő majd ad valamit, ami kitisztítja a fejed.
- De hát tiszta a fejem – ül fel kuncogva. – Hé, Cassius, ülj ide mellém, mutatok valamit!
Bólintok és gyanútlanul telepszem mellé. Ám alig ülök le, Ken két karja máris a nyakam köré tekeredik és már csak arra ocsúdok fel, hogy az ajkai az enyémekhez tapadnak. Meghökkenni sincs időm, mert elfekdzik és magára húz. Feszült vagyok. Ez rossz, nagyon rossz! Nem szabad! Eressz el Ken! Ez tilos! Ez bűn! Érzem a nyelvét, a fogait, ahogy az alsóajkamba mélyednek és hirtelen minden ellenállásom megszűnik. Vadul viszonzom a csókját
Olyan finom, mint a legfinomabb gyümölcs és lágy, mint a meghámozott tojás. Az érzelmeim és az ösztöneim kezdenek eluralkodni rajtam, ami nem jó dolog. Meg kéne őriznem a hidegvérem, de azt hiszem, a láng most a józan eszemet agyam leghátsó részébe űzte. Belenézek Ken szemeibe, amik vágytól égnek. Remélem, Arny nem egyhamar jön vissza. Tudom, hogy Ken most nincs igazán magánál, de nem tudok tenni semmit. Akarom őt. Mindennél és mindenkinél jobban.
- Akarlak - suttogom lágyan. - Most!
Csak elmosolyodik, én pedig ezt igennek veszem. Lassan kezdem lehámozni róla a felsőt és körmeimmel végigsimítok a puha, selymes bőrén, apró nyögést csalva ki belőle. Ujjai a hajamba túrnak és megszabadítanak a zavaró köpenytől. Kitárom a szárnyaimat és hagyom, hogy Ken a tollaimhoz érjen. Olyan, mintha kihasználnám, de tudom, ha nem tenném meg most, egész életemben bánnám. Aztán Ken segítségével a felsőmtől is megszabadulok és engedem, hogy bebarangolja a mellkasomat, mialatt apró csókokat váltunk és ülő helyzetbe tornázom magunkat. Így kényelmesebb. Hozzám bújik és a mellkasomat kezdi elborítani apró csókokkal, mialatt én a fülét és a nyakát birizgálom. Édes hangokat csalok ki belőle és én sem fukarkodom a sóhajokkal. A nadrágom kezd szűk lenni és ő is így lehet vele, mert lassan lesegítjük egymásról a maradék felesleges ruhát is.
- Vá... várj! - suttogja Ken és valamit varázsol. Egy tubus. Sikosító? Nem rossz. - Használjuk ezt.
- Tégy velem, amit akarsz - sóhajtom, amikor a keze merevedésemhez ér és gyengéden elkezd kielégíteni.
- Jó? - kérdi, miközben gyengéden megemel. Hihetetlen, milyen erős még így is. Elkezd előkészíteni.
- Na... nagyon... - nyögöm az élvezettől.
Érzem, ahogy sikosítós ujja az alfelemhez ér, majd elkezd tágítani előbb egy ujjal, majd kettővel és végül hárommal. Borzalmasan fáj, de igyekszem ennek nem hangot adni. Nem akarok csalódást okozni. Aztán csak azt érzem, hogy merev szerszáma belém csúszik. Ütemesen kezdek el mozogni, habár Ken farka nagyon nagy. Fáj, de nem mutatom ki. Örömet akarok neki szerezni. Az ölében ülök, miközben fel-le mozgok rajta. Ő pedig csókol, kényeztet, simogat, és egyik keze a férfiasságomon nyugszik, igyekezve engem kielégíteni. Mennyei érzés, amilyet még sosem éreztem. Ilyen lehet a Mennyország? A testem egyre forróbb, mintha láz gyötörne és érzem, közel vagyok már. A testem megfeszül, ahogy elmegyek és abban a pillanatban ő is elélvez bennem. Szárnyaim széttárom és eldőlünk. Ráesek.
Lihegünk, mintha lefutottuk volna a maratoni távot, pedig erről szó sincs. Boldog vagyok. Olyan boldog, mint még soha az életben. Lassan térek magamhoz. Ken közben bealudt. Betakarom, én meg megfürdöm és rendbeteszem magam. Reménykedem, nem fog erre emlékezni. Már sötét este van, de Arny még nincs itt. Furcsa. Épp kijövök - immár teljes ruházatban -, amikor meglátom Arnyt.
- Látom, Ken megint itt alszik - fogad mosolyogva. - De leszokhatna az ágyamról.
- Valami boszorkány vágyfokozót adott neki. Teában - közlöm.
- Le kéne már szoknia róla, hogy mindent megigyon - nevet halkan a vörös. Nem is rossz ember. - Megyek, főzök neki ellenszert. Ha felébred, szólj. Gondolom itt alszol.
Bólintok. Hol máshol aludjak? Nincs elég pénzem szállásra. Bevackolom magam Ken mellé, átölelem. Olyan boldog vagyok. Még akkor is, ha ő talán nem fog emlékezni semmire. Elmosolyodom, és lassan elalszom.
Szerkesztve Andro által @ 2010. 03. 02. 14:12:49
|
| Andro | 2010. 02. 10. 09:28:45 | #3599 |
Karakter: Cassius (Ken Seijinek)
Fényes villám csap le, épphogy sikerül félrerepülnöm előle. De látom, hogy a mágus már újabb csapásra készül. Nincs más választásom, ha muszáj, meg kell ölnöm. Pedig nem szeretek halandókat öldösni, viszont a szükség nagy úr. Újabb villámot lő a levegőbe, ami elől sikerül kitérnem és azonnal zuhanórepülésben közelítem meg a mágust. Ideje sincs reagálni, máris leütöm a kardom lapjával. Ha jól látom, mintha kissé megsértettem volna a fejét. Vékonyan vérzik. Ha nyugton marad, nem teszek benne kárt. De ekkor az egyik társa - egy nyúlánk, fiatal mágus - máris egy tűzlabdával válaszol, ami megpörköli a szárnyamat. Sikerül eloltanom, de le kell szállnom a földre. Az egyik szárnyam széle füstöl és ez láthatóan jó érzéssel tölti el a mágusokat.
- Most megkapod, koszos démonfajzat! - vigyorog a fiatal mágus.
- Még nem kaptál el - figyelmeztetem és a kardomat támadóállásba irányítom.
- Ugye nem gondolod, hogy egy karddal bármi esélyed van ellenem? - nevet, és a másik három alak is felröhög mögötte.
Első látásra megállapítom, hogy az a három tisztogató. Ezek általában ártatlan, védtelen, gyenge varázslényeket és mágusokat ejtenek csapdába és utána eladják őket a kereskedőknek. Gyáva és undorító népség. És még minket neveznek kegyetlennek.
A mágus ismét kilő felém valamit, mire nekiiramodok és a kardomat a hasába döfve végigszelem a testét egészen a fejéig. Holtan rogy a földre. A kardom véres, de nincs időm ezzel foglalkozni. Öltem. Megöltem egy mágust. A három tisztogató felé fordulok, de mielőtt felocsúdhatnék, valami energiaháló feszül fölém. Fájdalom jár át, és érzem, ahogy az erőm kezd elszállni. Egy erős energiaháló ellen nem tudok tenni semmit. Még látom, ahogy valaki rákiált a tisztogatókra, de ekkor elsötétedik előttem a világ.
***
Védett helyen ébredek. Egy ágyon. Mindenem fáj, mintha ezek tűszúrást kaptam volna. Lassan tudatomhoz térek. Lassan kinyitom a szemem és ismerős helyen ébredek. Ez Arny boltja. Remek. Ezek szerint ismét Kennek köszönhetem az életemet. Fantasztikus. Tartozom neki. Sóhajtok egyet és körülnézek. Ez nem a hálószoba, de kétségkívül nem rossz hely. Ez az Arny nem lehet éppen szegény, és fogadok, nem a füveiből gazdagodott meg. Lassan ülő helyzetbe tornázom magam és egyből a szárnyaimra téved a tekintetem. A sérült tollak már nem füstölnek, de azt hiszem, ki kell őket tépnem. Pár nap és visszanőnek. Addig meg elboldogulok. Épp kitépni készülök őket, mikor ajtónyikorgást hallok és a hang irányába kapom a fejem. Ken az, így megkönnyebbül sóhaj hagyja el a számat.
- Hogy vagy? - kérdi. Látom, hogy aggódott értem.
- Jól - válaszolom. - Megöltem egy mágust és egy másikat is majdnem. Szerinted hogy vagyok? - ránézek és látom, hogy nem erre a válaszra számított. - Sajnálom, én... ritkán ölök halandókat, csak ha nincs más megoldás - hajtom le a fejem. - El kell tünnöm. Már túl nagy bajba kevertelek. És kösz hogy megmentettél. Majd egyszer meghálálom.
- Furcsa démon vagy - jegyzi meg. - A démonok általában nem ilyen...
- Kedvesek? Vagy szavatartóak? Esetleg nem tesznek ígéreteket? - fejezem be a mondatot.
- Valami olyasmi - mosolyodik el halványan. - Ne aggódj a holttest miatt. Senki sem fogja megtalálni. És csak Baltazár szava áll ellened.
- Igen. És neki fognak hinni - bólintok jelentősségteljesen. - Mit gondolsz, mégis kinek fognak hinni? Egy köztiszteletben álló mágusnak, vagy egy koszos kis démonnak? Te kinek hinnél? Biztosan nem nekem. Ne feledd Ken, a halandók szemében minden démon közveszélyes, vad, vérszomjas szörnyeteg.
- Tudom - bólint Ken. - De te nem vagy vérszomjas.
- Mondd ezt a város lakóinak! - állok fel és az ablakhoz lépek.
- Ilyen állapotban akarsz elmenni? - fogja meg Ken a karom. - Legalább addig várj, míg megerősödsz!
- Nem lehet - rázom meg a fejem és kilépek az addigra nyitott ablakon. - De visszajövök, jó? Egyszer.
- Három hét múlva! - mondja hirtelen - Akkor végzek a vizsgáimmal. Gyere vissza akkor!
- Jó - bólintok.
Intek neki, aztán szárnyra kapok és elrepülök. Már túl sok bajt okoztam itt. Ideje továbbállnom. Nem akarok ide visszatérni, de... Valami visszahúz ide. A neve Ken. Akaratlanul is elnevetem magam a levegőben, ahogy Liliomfalva felé veszem az irányt.
***
A három hét marha lassan telik. Közben azért akad dolgom. Megregulázok egy csapat kígyódémont Hangaföldén, aztán elpusztítok pár lidércet egy mocsárban, végül pedig még pár vérdenevérrel is meggyűlik a bajom a Sötét erdő mélyén. Hogy miért kellett nekem oda bemennem? Mert azok a dögök már kirepkedtek onnan és egy közeli kis falut is rendszeresen támadtak. Apó igen elégedett volt, de én valahogy üresnek éreztem magam. Mint akiből kiszívták az életkedvet. Apó hiába faggat, én nem árulok el semmit. A három hét lassan letelik, de én félek. Félek visszatérni Tavaszvárosba. Baltazár biztos az egész megyét telekürtölte, hogy Arny és Ken micsoda vérszomjas fenevadat rejtegetnek a hálószobában. Nem csodálnám, ha ebből valami bajuk lenne. Aggódom Kenért, még akkor is, ha remek mágus. De még gyerek, ő nem tudja, hogy működik a világ. Fogalma sincs, milyen kegyetlenek tudnak lenni a halandók, főleg egymással.
Reszketve kapok szárnyra és repülök a város felé. Vajon mit találok?
|
| Andro | 2010. 02. 08. 09:10:09 | #3559 |
Karakter: Cassius (Ken Seijinek)
Ez kinevet! Arcátlan halandó, még megkeserülöd! Mordulok egyet és érzem, mintha villámok cikáznának körülöttem. Talán van valami rejtett mágikus erőm, vagy talán csak érzéki csalódás. Ken hangja ránt vissza a valóságba, mielőtt nekiugranék a vörösnek. Velem nem lehet szórakozni!
- Arny, ha kész Cassius kötése, hozd utánunk a kertbe, jó? – mondja jelentősségteljesen a vörösnek.
- Te pedig, Cassius, gyere velem és csodáld meg Tavaszváros legszebb kertjét. Alig van olyan virág vagy gyógynövény, ami ne nőne Arny ágyásaiban.
Egyikünk sem tiltakozik. A vöröshajú kimegy. Ken meg megnagyobbít egy ablakot, amin át én is kiférek. A kertbe érünk. Be kell vallanom, nagyon szép, ritkán láttam még ilyen virágokat, főképp Liliomfalván. Igen, ott csak liliomok vannak. De ezek valami egészen mások. Valami dombra megyünk, ahonnan mindent látni. Tényleg szép ez a város. Békés és nyugodt.
Ken leheveredik a fűbe és int hogy én is tegyem azt. Na, még mit nem! Inkább leülök és kihúzom magam, szárnyaimat összehúzva a hátamon. Nem vagyok én holmi buta halandó, hogy virágok közt heverésszek.
- Igazán szép, ez a te városod. - jegyzem meg körbetekintve.
- Igen, Tavaszváros különleges – hallom a választ. – Itt minden eszményített… talán nem is valóságos. Néhány öreg időnként azt mesélni, hogy az Akadémia tanszéke tölti fel évről évre energiával a város erővonalait. A régebbi mondákban ezért nevezik Boldogvárosnak. Itt nem véráldozattal etetjük a földet, hanem energiával, már ha lehet hinni Baltazárék meséjének.
- Különös – teszem hozzá elmélázva. – Tudod bárhol jártam eddig, csak pusztítást, irigységet, kapzsiságot, nyomort és háborút láttam. Ennek a helynek teljesen más az atmoszférája. Tényleg boldogabb.
- A hozzánk betérő vendégek egy része gyakran mesél arról, mi van Tavaszvároson túl – meséli. – És néha úgy érzem, nem állok készen rá.
- Miért? El akarsz költözni innen? - hökkenek meg. Eddig azt hittem, a hozzá hasonló fiúkák inkább védett helyen szeretnek élni. Nem látszik túl erősnek.
- Egyszer majd igen – feleli. – Nem ismertem a szüleim. Egy utazó vitt az Akadémiára, azt állítva, hogy egy szomszédos tartományban lezajlott csata során maradtam árván. Nem tudom, honnan tudta, hogy mágikus képességeim vannak… az igazgató azt állítja, nem volt hajlandó elárulni. Azt viszont többször is említette, hogy a szüleim nem idevalósiak voltak. Eleinte nem tudtam, mi célja lehetett vele, mostanában viszont csak arra tudok gondolni, hogy azt akarta, kutassam fel őket.
- Valóban? – kérdem kiváncsian. Szemeim a horizontot pásztázzák.
- Talán – von vállat.
- Én sem ismerem a családom - nem is tudom, miért mondom el. - Fiókakoromban kerültem az emberek közé. Hogy szándékosan, vagy véletlenül, azt nem tudom.
- De túlélted. - mondja. - Sok démonfióka nem éli túl az emberek között.
- Nekem szerencsém volt. - sóhajtom. Nem akarok azokra a dolgokra gondolni, amik ezelőtt történtek, hogy apó megvett.
Ezután sokáig szótlanul üldögélünk a virágok között, hallgatva a szellőt. Ha a világ ilyen békés lenne, nem lenne szükség háborúkra, meg öldöklésre. Az emberek olyan ostobák. Elpusztítanak mindent maguk körül. Szánalmas csökevény lények. Mármint, nem mind, de a legtöbb. Ránézek Kenre. Egész helyes. Ha mások lennének a körülmények, talán még barátok is lehetnénk, de így ellenségek vagyunk. A mágusok és a démonok sosem fognak békét kötni, hiszen mindkét fél kártékonynak véli a másikat. Végül Ken felkel.
- Gyere, hátha Arny már visszaért a gyógyfüvekkel. - mondja és előremegy.
Vállat vonok és követem. A vörös valóban visszajött. Csinál valami főzetet, amivel letisztogatja a sebemet, majd beköti.
- Még pár nap és teljesen begyógyul - mondja.
- Nekem nincs pár napom. - vágom rá. - Mennem kell, mielőtt még esetleg mindenki megtudja, hogy egy démont rejtegettek.
- Ugyan már! Amíg Ken itt van, azok nem mernek próbálkozni. - nevet Arny és megpaskolja Ken vállát. Jó barátok lehetnek. Nekem nincs ilyenem. Barátom. Nem is kell. A barátság is csak gyarlóság. Az emberek gyávák, félnek egyedül.
- Igen, az lehet. - nem nagyon hiszem, hogy a kölyök olyan erős lenne, de ki tudja - De nekem mennem kell. Ha sokáig időzök itt, elérem, hogy senki se jöjjön ide. Előbb vagy utóbb elterjed, hogy egy démon garázdálkodik a városban.
- De te nem garázdálkodsz! - kel a védelmemre Ken.
- Ezt mondd a többi embernek - villantok rá egy jelentősségteljes pillantást. Azt hiszem érti, mire gondolok. - Az emberek félnek a magamfajtától és ha kiderül, itt vagyok, a vendégeitek elpártolnak innen. Nem akarlak titeket veszélybe sodorni.
- Akkor odaadom a főzetet - nyújtja felém Arny a flaskát. - És összekészítek egy csomagot is.
- De nekem nincs annyi pénzem, nem tudom...
- Ne akadékoskodj! - nevet fel Ken. - Már eléggé megfizetted azzal, hogy kiűzted innen azokat a mágusokat.
Akaratlanul is meg kell ereszetenem egy apró mosolyt. Ez tetszik. A mágusok félnek tőlem? De nem akarok bajt okozni ennek a két embernek, holott többnyire utálom őket. Bennük mégis, valahogy megbízom. Talán ez valami fura megérzés, hogy tőlük nem kell tartanom. Vagy ez csak a látszat?
Arny hamarosan visszajön egy kisebb csomaggal, amit a vállamra erősítek. Van benne minden, ami kellhet. De megígérem, hogy kifizetem, ha lesz pénzem. Magamra terítem a köpenyt, magamhoz veszem a kardomat és elindulok kifelé. A boltban nincsenek sokan. Csak két idősebb boszorkány, akik kiváncsian tekintenek fel, amikor áthaladok a vendégtéren.
***
Elköszönök Kentől és Arnytól, majd kilépek az ajtón. Körülnézek és gyorsan eliszkolok, mielőtt valaki fura kérdésekkel kezdene bombázni, hogy mit keresek itt ilyen öltözékben. De alig lépek túl az első sarkon, ismerős alakokba botlom. A tegnapi varázslókba. Mikor meglátnak, megcsillan a szemük. Pedig rajtam van a köpeny, de szerintem felismertek.
- Na nézzétek már, fiúk! - mondja a legidősebb - Milyen ismerős köpeny. Hová, hová, barátom?
- Csak elfele. - vonok vállat, és indulnék tovább, de az egyik lerántja rólam a köpenyt.
- Megvagy, koszos démon! - kiált dialalittasan - Most nem menekülsz! Most nincs itt a kis ficsúr, hogy megvédjen.
Nevetnek. Pár ember meglát, és elővillanó fekete szárnyaim láttán sikítva rohannak el. Gondolom fedezékbe. Én azonban nem tehetek mást, lerakom a csomagom, kihúzom a kardom és védekező-állásba állok, bár teljesen tisztában vagyok vele, mágusok ellen a kard nem sokat ér. Én meg nem sokat konyítok a mágiához. Bár apó varázsolni is megtanított volna, de mindig azt hajtogatta, hogy a mágia csak bajt okoz. Hát, ez esetben baromi jól jönne, ha tudnék pár átkot és nem csak a jégvarázst, ami mellékesen amúgyis csak félig működik.
Morgok. Dühös vagyok és fenyegetni akarom őket. Bár nem szoktam embert ölni, ha megtámadnak, megvédem magam. És még én vagyok a barbár.
- Öten egy ellen. Szép és sportszerű - mondom gúnyosan. - Talán a tisztelt mágusok annyira félnek egy magamfajta kis démontól, hogy nem mernek egyenként támadni rám?
- Koszos démon, hogy mersz így beszélni az Akadémia tagjaival? - mennydörgi az egyik.
- Ha valóban olyan nagy varázsló vagy, egyedül is képes vagy végezni velem - vonok vállat. - Vagy talán félsz?
- Én, Baltazár nem félek egy olyan nyamvadt lénytől, mint te! - mondja gúnyosan a mágus - Megbánod még, hogy újjat mertél húzni velem.
Meglátjuk, Baltazár, meglátjuk. Azért engem sem ejtettek a fejemre. Nem te lennél az első mágus, akit legyőzök. Sosem ölök mágusokat, de ha ez nem hagyja abba a hetvenkedést, istenemre rövidebb lesz egy fejjel. Persze nem becsülhetem alá. A mágiája elég erős, de a közelébe sem ér Ken erejének. Baltazár felemeli a kezét. Azt hiszem, tudom mire készül. Villám? Na, azt nem szeretem. Párszor már beégtem vele. De lássuk, mire készül.
|
| Andro | 2010. 02. 04. 08:48:28 | #3511 |
Karakter: Cassius (Ken Seijinek)
Fényre ébredek. A nap beletűz a szemembe és ez zavar. Nagyon zavar. Mocorogni kezdek, próbálom elűzni a napot, de nem megy. Lassan kinyitom a szemem. A látásom eleinte homályos, csak lassan tisztul. Nem nagyon emlékszem semmire, ami történt. Vajon hol lehetek és hány óra van? Egyáltalán milyen nap és mi történt? A szemeim lassan fókuszálni kezdenek, ahogy kezdek életre kelni. Halványan dereng, hogy megérkeztem Tavaszvárosba, és beléptem egy boltba, de onnantól kezdve tompa üresség öleli körül az emlékezetemet. Elájultam volna? Lassan körbenézek, amennyire fekve erre képes vagyok. Egy szobában vagyok, tehát nem fogtak el. Nem érzek magamon bilincset, sem láncot, sem ehhez tartozó mágiát. Szép szoba, egész ízléses, de vibrál a mágiától. Nem szeretem a mágiát. Egyértelmű, hogy egy mágustól származik. Fáj a karom. Ránézek és akkor veszem észre, hogy valaki leszedte a páncélt és bekötötte. Hát persze! A tegnapi majomdémon. Azok foga a fémet is átharapja. Az a dög meg megfertőzött. Kezd összeállni a kép és lassan ülő helyzetbe tornázom magam. Még szédülök, így nem próbálkozom a lábraállással, de tudom, hogy nem maradhatok sokáig. A boltban tegnap mágusok voltak. Ha elájultam, talán arra is rájöttek, mi vagyok. Az én fajtámért még halva is szép összeget adnak. De miért nem öltek meg? Talán valaki megmentett? Akárki volt is, akkor sem maradhatok itt. Nem bízom senkiben, akár mágus, akár halandó, akár démon. De mozdulni nem bírok. Még túl fáradt vagyok hozzá, így viszont könnyű prédának számítok.
Nyílik az ajtó. Egy szőke hajú fiú lép be rajta, az, amelyiket tegnap láttam. Árad belőle a mágia. Egy mágus. Az ágy védett részébe húzódom és fenyegetően morogni kezdek. Talán akkor elmegy. Próbálom magam félelmetesebbnek mutatni, mint amilyen vagyok, hátha elijesztem. Megvillantom éles szemfogaimat, összehúzom a szemeimet, de nem tágít.Pedig még a szárnyaimat is széttárom. Mind a négyet.
- Jó reggelt! - mondja csilingelő hangján. - Felébredtél? Ne félj, nem akarlak bántani.
- Nem hiszek neked, mágus! - morgom. Valóban nem hiszek neki, mi okom lenne rá? Az ő fajtája és az enyém nem puszipajtások.
- Jobban vagy? - kérdi. - Hoztam reggelit.
Nem válaszolok, csak aprót bólintok. Ekkor látom meg a feje felett lebegő tálcát, ami lassan leereszkedik a közeli asztalkára. Mindenféle finomság van rajta. Kenyér, sajt, hús, gyümölcs, meg valami ital, amit nem tudok beazonosítani. De az illata alapján valamiféle tea lehet. Bizalmatlanul bámulom az ételt, majd a kölyköt. Nem lehet még olyan idős, talán egy diák. Ezekből nevelik a démonirtókat. Nem mintha én nem az lennék, de én nem csapkodok ész nélkül mindenre ami mozog.
Éhes vagyok, de nem vagyok hajlandó enni. Ki tudja, mit tett a kajába. Hátha valami mérget, amitől kimúlok és akkor túlad rajtam. Látja a bizalmatlanságomat, így enni kezd. Mivel udvariatlanság lenne visszautasítanom, így én is eszek. Nem is rossz, bár nem igazán az, ami a fogamra való, de nem akarok bunkó lenni. Viszont csak abból eszek, amiből ő is, abban biztos nincs méreg. A bal karom még fáj egy kicsit, de elviselhető.
- Ha Arny megjön átkötjük a sebed. Mázli, hogy időben ideértél. - csevegni próbál, de nem nézek rá. - Egyáltalán milyen démonnal akadtál össze?
- Egy fekete majommal. - válaszolom. - Miért kérded?
- Mert Arny sem tudta, mi lehet ez. - von vállat. - A nevem Ken. Ken Seiji. A tiéd?
- Miért akarod tudni? - nézek rá. Túl sokat kérdez, túl kiváncsi a kölyök.
- Örvendek, kedves "Miért akarod tudni" - nevet fel csilingelő kacagással.
- Cassius. - bököm ki. - És ha nem látnád, szárnyas feketedémon vagyok. Mármint,a te fajtád így hív minket. A piacon jó árat adnának értem élve.
Nem válaszol. Végigmér. Igen, az emberek néha megbámulnak, ha segítek nekik. Ahová apó küld, többnyire tudják, hogy nem vagyok veszélyes, de még így is előfordul, hogy meg akarnak ölni.
A tekintete kezd kényelmetlen lenni, ahogy végigsiklik az arcomon, majd a testemen, végül a szárnyaimon. A fiúban hatalmas erő van, ami nyugtalanít. Eddig egy mágusnál sem éreztem ilyet. Ő jóval erősebb, mint azok, akikkel eddig dolgom volt. Ez nagyon is zavar, idegesít és megfélemlít.
- Szeretnék lefürdeni... ha lehet. - mondom halkan.
- Persze. Leszedem a kötést, várj! - nyúl oda és ha bizalmatlanul, félve is, de megengedem.
Leszedi a kötést, majd megmutatja a fürdőt. Segít talpra állnom. Vajon tényleg nem akar bántani? Vagy csak megvárja, míg felépülök és akkor csap le? Végülis, egy ereje teljében lévő démonnal végezni igazi dicsőség. De a legtöbb mágus többnyire megvárja, míg védtelenek vagyunk. Undorító.
Elvezet a fürdőbe, még vizet is készít a kádba, meg beleszór mindenféle port, amitől kellemes, lazító érzés lesz rajtam urrá. Leszedem magamról a páncélt és beleülök. A víz egészen a nyakamig ér, elfedve a szárnyaimat is. Jó időbe fog telni, mire megszáradnak. Hangokat hallok kintről, mintha Ken valakivel beszélgetne, de nem értem a szavakat. Ellazulok a vízben, szó szerint elfekszem benne és hagyom, hogy az érzékeim picit tompuljanak. De azért persze résen vagyok. Ha meg akart volna ölni, már megtette volna. Talán valóban segíteni akar nekem. Mint apó. Ő is mágus volt annak idején, nem csoda ha már betöltötte a háromszázat is. Bár szerintem annál is több lehet.
Kényelmesen megfürdök, majd kiszállok a kádból. Találok egy törülközőt, azzal meg tudom szárogatni magam, de a szárnyaimat képtelen vagyok megszárítani. Így csak lerázom róluk a vizet, minek következtében az egész fürdőt sikerül eláztatnom. Felöltözöm, és visszamegyek a szobába.
- Bocsi, de a... - a torkomra forr a szó, amikor meglátom az idegent. Vörös haja van.
- Szóval felébredtél. - mondja vidáman, mire én egy lépést hátrálok. A kardom az ágy mellett, időm sem lenne elérni.
- Ő Arny. Övé a bolt. - mondja Ken. - Ő kötötte be a sebed és neki köszönheted, hogy élsz.
- Majd kifizetem. - válaszolom.
- A szárnyad vizes. - jegyzi meg Ken. - Várj, megszárítom.
Ugyan ellenkezem, de a fiú mögém lép és kezeit végighúzza a szárnyaimon, mire azok felmelegszenek és megszáradnak. Nem rossz módszer, meg kéne tanulnom a technikát.
- Puhák és melegek. - szólal meg a szőke. - A tollaid. Finom puhák és selymesek.
Arny csak mosolyog és látom, hogy mindjárt kitör rajta a nevetés. Mi az? Kinevettek? Felmordulok.
Szerkesztve Andro által @ 2010. 02. 04. 10:28:46
|
| Andro | 2010. 02. 03. 08:40:56 | #3490 |
Karakter: Cassius (Ken Seijinek)
- Nesze, te rohadék! - sújtok le a szemtelen majomdémonra, amely csak nem akar kimúlni. - Pusztulj már el, hogy az anyád essen beléd! - de hiába, a kis bestia gúnyos makogással és nevetéssel ugrik fel a szemközti fára.
De én sem vagyok rest, elvégre miért van négy szárnyam, ha nem használom? Utánarepülök, remélve, hogy sarokba tudom szorítani. Ez a démon már jó ideje fenyegeti a közeli kis falu lakosságát. Igazából egy csapat volt, de azokkal sikerült végeznem. Ez lehet a vezér, mert valamivel nagyobb és szőrösebb, na meg okosabb is, mint a többiek.
Ahogy látom, egészen a fa tetejéig ugrál. Vigyáznom kell, mert élesek a fogai és a karmai, ráadásul mérgező a harapása. És még azt mondják, csak a kígyódémonok veszélyesek. Megfelelő távolságra repülök tőle, hogy ha ugrik is, ne akadjon rám.
- Na mi van? Nem mersz közelebb jönni, démonka? - nevet gúnyosan. - Gyere csak! Hadd bosszuljam meg a társaimat!
- Hülyének nézel? - kérdem, de pár méterrel előrébb repülök.
Ez a vesztem, ugyanis a kis dög már ugrik is, egyenesen a karomra, és belém mélyeszti apró, tűhegyes fogacskáit. Baromira fáj a bal karom, de van annyi lélekjelenlétem, hogy feldobjam a levegőbe és ráeresszek egy kis jégbűbájt. Nem tart sokáig, csak részben fagy meg, de legalább mozdulatlan és szét tudom vágni. Viszont tudom, hogy megfertőzött. Bájitalt kell szereznem.
Leszállok a földre és bemegyek a faluba. Ha megkapom a pénzemet, talán a következő városig el tudok még repülni, hogy szerezzek bájitalt a fertőzésre. A falusiak nem örülnek nekem, de ez van. Én sem szeretem az embereket, kivéve apót, aki felnevelt. Az egyetlen ember, aki nem dobott el, pedig démon vagyok. A falusiak persze hálálkodnak, de mit érek én ezzel? A pénzt is megkapom, majd megtudakolom, melyik a legközelebbi város, ahol bájitalokat lehet venni.
- Ahol a Mágusakadémia van. - mondja a falufőnök. - A főváros van a legközelebb. Keresd Arny boltját, az a legjobb!
Frankó, jegyzem meg magamban. Mágusok! Más se kell nekem. Még a halandóknál is jobban gyűlölöm őket. Ők is gyűlölik a fajtámat. De muszáj ellenszert szereznem valahogy, különben elpatkolok és jelenleg az utolsó flaskám is kifogyott. Felsóhajtok és felemelkedem, de úgy döntök, csak a város széléig repülök. Megköszönöm az útbaigazítást, majd repülök is.
***
Megérkezem a fővárosba és leszállok. Az emberek szemmel láthatóan nem örülnek nekem, de ez érdekel a legkevésbé. Apó tanácsára felkapok egy csuklyás köpenyt, ami elfedi a szárnyaimat. Kezdek nagyon rosszul lenni. A méreg és a repülés együtt nem túl jó dolog, de most meg kell keresnem a boltot, mielőtt még kipurcanok. Némi útbaigazítás után meg is találom. El sem téveszthetném a főutcára nyíló boltot, hiszen nagy betűkkel az áll rajta, hogy "Arny bájital-kávé-és teaboltja". Kivülről is igen bizalomgerjesztő helynek tűnik, de lássuk bentről.
***
Belépek, és máris megcsapja az orromat a bájitalok, a kávék és teák különös egyvelegének illata. Nem sokan vannak, csak pár idős mágus - amitől nekem egyből felmegy a vérnyomásom -, és egy fiatal kis boszorkány. A pult mögött pedig... a lélegzetem is eláll! A világ leggyönyörűbb lénye áll, akit eddigi életem során láttam. Egy fiú, de még milyen! A szívem hevesen megdobban, és mintha még a rosszullétem is gyengülne picit. A haja rakoncátlan, szőke tincsekben meredezik minden irányba, narancssárgás szemei csak úgy csillognak. Nem túl vékony, de nem is kövér, és látszik, hogy izmos. Van időm megfigyelni a felsőjét is, amely egy finom anyagból készült halványsárga garbó. Igazán jól illik hozzá.
Hirtelen elfog a szédülés és meg kell kapaszkodnom az ajtófélfában. Ekkor vesz észre és kilép a pult mögül.
- Jól vagy? - hallom meg a világ legédesebb hangját. - Rosszul vagy?
- Ki... kicsit - lehelem. - Kéne... valami, ami...
De nem tudom végigmondani, mert elsötétül a világ.
|
|
