- Hogy hallottam volna?! – dörrenek rá a kölyökre. Tudja jól, hogy két napja ki sem tettem a lábamat a fogadóból, azóta, hogy megpillantottam Jake-t. Vagyis nem õt, hanem csak Morphot, de tudom jól, hogy a kis huncut túlságosan szereti Jaket ahhoz, hogy pár centis távolságon kívül engedje magától, így én inkább gyorsan visszajöttem ide. Nem akarom látni. Nem akarom tudni, hogy mennyit változott. Nem akarom tudni, hogy milyen helyes lett. Nem akarom tudni, hogy milyen sikeres lett.

Nem. Egyszerûen csak nem.

- Most már igazán kimehetnél végre a fogadóból! Valószínûleg nem is õt láttad, hanem egy másik Morphot! – fakad ki Jimmy. A kiskölyök tud rólam mindent. Nem akartam vele is úgy kezdeni a kapcsolatomat, mint Jake-kel, hazugságra építve, így mielõtt még magamhoz vettem, elmeséltem neki mindent. Elfogadta, és velem jött. Még azt is elfogadta, hogy egy fiúhoz, ráadásul nálam ennyivel fiatalabb fiúhoz vonzódok, õ nem találta furcsának. Gyerek még hiszen… a gyerekek sokkal elfogadóbbak és ártatlanabbak, mint a felnõttek.

- Tudom, hogy Morphit láttam. Fölismerem õt bárhonnan – jelentem ki határozottan, és a kályha bámulásáról Jimmyre fordítom a tekintetemet. Aprócska, tíz évesnek alig kinézõ kissrác, barna hajjal, barna szemekkel és barna bõrrel. Még mindig eléggé vékony, de szerencsére a tápláló étkezéseknek köszönhetõen már nem olyan kis vékonyka, mint amilyen volt a tragédiakor. Szülei eléggé szegények voltak, alig tudták etetni a kisgyereket. Mivel eléggé jól állok anyagilag, folyton laktató ételeket veszek neki, sõt, múlt hónapban két hetet töltöttünk a Ryss bolygón, ami messzi ûrben is híres a konyhájáról és az üdülõparadicsom tájairól. Õ élvezhette a fürdõzést, én pedig ellestem egy-két fogást, és trükköt a szakácsoktól – mind a ketten jól jártunk.

- Mindegy! A lényeg, hogy az egyik hajón szakácsot keresnek! Meg egy inast is, de mivel te a gyámom vagy, ha téged megfizetnek egy kicsivel jobban, mint alapból kellene, engem nem is kell már, így mindenki jól jár! Tudom, hogy már szeretnél kimozdulni innen, és azt is tudom, hogy miattam nem szeretnél kalózkodni, ennél jobb lehetõséget pedig nem fogsz találni! – mondja, és tudom, hogy igaza van, de… de eléggé meglepõ ezt egy tíz éves kis taknyos szájából hallani. Jake mikor hozzám került, még egy edényt se tudott elmosogatni, Jimmy viszont… na, nem összehasonlítani kettejüket!

- Jól van… mondd még egyszer, melyik hajó, és merre található? – kérdezem beletörõdõ sóhajjal. Azóta, hogy a Castillon voltam, mint szakács, csak kétszer szegõdtem el hajóra, de sosem maradtam egyik helyen sem egy útnál tovább, valahogy egyik sem volt az a hajó, az a közeg, az a kapitány, amit én kerestem. Tudom, hogy azt nem is fogom megtalálni, ám a hozzá lehetõ legközelebb álló állást akarom a magaménak tudni.

Emlékszem, mikor Jake-kel együtt használtuk a konyhát. Én fõztem, õ pedig hámozta a krumplit, szelte a zöldségeket, majd mikor már a gyomra is megedzõdött, a belevaló húsokat is õ szeletelte le, közben pedig beszélgettünk, vagy egyszerûen csak hallgattunk, mégis tudtuk, hogy a másik ott van, ami megnyugtató volt.

Még most is nevetek az emléken, amikor elõször evett az én saját specialitásomból, és a levesbõl szembe nézett vele egy szemgolyó. Persze, az csak Morphi volt, de mikor hozzászokott már a fõztömhöz, akkor már ténylegesen meg is csináltam vele. Természetesen azonnal kihányta az egészet, amint meghallotta a szájában a szem szétpukkanásának hangját.

- A Legatius – riaszt föl emlékeim tengerébõl Jimmy vidám hangja. Túl virgonc ez a gyerek… ha tényleg megkapjuk az állást, sok dolga lesz, hátha akkor lefárad annyira, hogy nem lesz ilyen kis vigyori folyamatosan. Na, nem mintha gond lenne, örülök, hogy ennyire vidám és boldog, de azért legyen már tisztelettel az én depresszív hangulatomra, meg vén fejem nosztalgiázásaira! –, de mutatom az utat, úgyis nekem is mennem kell, én is dolgoznék ott – jelenti ki a nyilvánvalót. Okostojás.

- Kis taknyos… - morgom, miközben követem kifelé a fogadóból. Sokan megnéznek minket, amit igazából megértek, mivel mi vagyunk itt az egyetlen emberszabásúak, ugyanis ez a mikkalák bolygója, tehát a legtöbb lény kis 150 centis szõrös izé, fõleg itt a fogadóban, mivel ez a kocsmájuk is egyúttal.

- Ne hívj így! – durcáskodik a kölyök, amikor kiértünk az utcára. A forgatagban majdnem eltûnik a szemem elõl az apróság, ám a fején levõ kék sapkából látom, merre halad, szóval még mielõtt elütné valaki vagy valami, gyorsan megragadom ingjének hátulját, hogy ne haladjon már ennyire elõre. Nem fogom meg a kezét, nem vagyok az apja, és õ sem szereti, viszont kezem nem mozdul el nyakszirtjérõl. Nem akarom elveszíteni, sem átvitt, sem valódi értelemben.

- Úgy hívlak, ahogy nekem tetszik! A gondviselõd vagyok, és ha Takonypócnak akarnálak hívni, akkor annak hívnálak – mondom fellengzõsen, de ez tényleg így van. Bár, ha nem volnék a gondviselõje, akkor is úgy hívnám, ahogy csak akarnám, szokja csak meg.

Valamit morog az orra alatt, de nem értem a forgatag zaja miatt. Talán jobb is, nem húzom föl magam.

Hamarosan elérünk az úti célunkhoz, egy igencsak szép hajóhoz. A vitorlák épek, a deszkák mintha újak lennének, a hajó falát semmi élõsködõ nem borítja. Vagy új a hajó, vagy kiváló a legényzet. Valószínûleg is-is, a deszkákat elnézve. Nem kifejezetten teljesen új, tehát nem amiatt csilli-villi minden. Helyes, ez a beszéd! Így kell kinéznie egy hajónak!

Elég hosszú sor áll a tábla elõtt, ami azt hirdeti, hogy bizony itt van szakács felvétel. Sóhajtva állok be a sorba – utálok várakozni. Túl türelmetlen vagyok én hozzá, ám ha ez kell, hogy lehengereljem a kapitányt, hogy aztán fölvegyen, hát akkor kivárom a soromat. Vaaagy…

- Jimmy… látod azt a szurcsot? – kérdezem, és az említett lény felé intek a fejemmel, de csak feltûnõen, hogy senki ne vegye észre. A kis kópé csak bólint, és már tudja is, mi a dolga. Elég sokszor ki szoktuk használni apróságát, hogy senki nem szokott lefelé nézni, így nem veszi észre, hogy mikor, és hogy jelent meg elõtte valaki, csak mikor már én keresem, hogy Jimmy, merre vagy, hová állhatok be a sorba, hogy foglalod nekem a helyet.

- Jimmy! Jim! Fiam! – kiabálom, és úgy tettetem, mintha tényleg keresném azt a kis kölyköt, nem tudnám pontosan, hogy hol is van. Úgy tûnik, nem vette észre senki a mi kis csalásunkat, ám az a bizonyos szurcs eléggé morcosan néz ránk, fõleg rám, hogy beállok elé, de mivel Jimmy bizonyítottan ott állt elõtte, nem akadékoskodhat. Fõleg ha be akar kerülni a legénység tagjai közé, ugyanis egy tisztességes hajón nem tûrik el a bajkeverõket. A bajkeverõk meg nem sokáig bírják egy tisztességes hajón, ezt tapasztalatból tudom. Mégis, minden egyes alkalommal újra és újra próbálom, hátha na most!

Még így is, hogy jóval elõrébb jutottam a sorban, órákig kell várnom, hogy sorra kerüljünk, ám végül csak-csak sikerül a dolog végre valahára. Már Jimmy is kivolt a várakozástól, hiszen a kiskölyök amúgy sem a türelmérõl és a nyugalmáról híres, ám magához képest egész jól kibírta, csak párszor rohant el és tûnt el a tömegben, ám szerencséjére mindig visszatalált.

- Következõ – hív egy mély hang a hajó konyha részébe, miután az elõttem álló szépen kikullogott teljes megsemmisülésében. Mi történt itt, megalázzák a szakácsot, ha nem jót produkál, vagy mi?! Na, mindegy, engem úgysem tudnak megalázni, ráadásul a specialitásommal úgysem lõhetek bakot. Jimmyvel szorosan a nyomomban belépdelek a konyhába, ahol egy eléggé unottnak tûnõ férfivel találom szembe magam. Jé! Az elsõ emberi lény, akivel három hónapja találkoztam Jimmyn kívül.

- A konyha a magáé, lásson neki a fõzésnek! A kapitány az elkészült ételt fogja megkóstolni, és majd utána dönt – mondja monoton hangon, mint aki ezredjére mondja ugyanazt. Valószínûleg tényleg így is van, szóval nem sértõdök meg.

Mikor neki állok a krumpli pucolásnak, Jim végre elõóvakodik a lábaim mögül, mire Unottka fölvonja az egyik szemöldökét.

- Hát ez meg kicsoda? – kérdezi, és végre valami életet is hallok a hangjában.

- Õ a fiam – mondom, kissé szépítve a dolgon. Minek magyarázkodni, a tényen nem változtat, hogy fiamként van velem. – Konyhai inasom, és tökéletesen boldogul mindenféle apróbb feladattal a fedélzeten is – mondom, miközben már a titkos hozzávalóimat szelegetem, csapkodom, aprítgatom és morzsolgatom. Természetesen a szem sem hiányozhat az ételbõl, mely folyamatosan a plafont nézi, ahogyan kevergetem a már finoman rotyogó levest. Ha ez nem ízlik majd a kapitánynak, én nem tudom, mi fog, mert aki finnyás, és nem eszi meg a mindent bele specialitásomat, az nem fogja túlélni a hosszú ûrutazásokat!

- Készen is van! – jelentem be fél óra múlva, mikor minden egyes hozzávaló elérte a kellõ állagot, és kimérem egy tálba. A szem is belekerült, természetesen, hiszen az a legfinomabb része, még ha Jake hevesen tiltakozna is ez ellen az állítás ellen.

Unottka grimaszolva veszi el a tányérat a kezembõl, majd viszi a kapitánynak. Kíváncsian várom a reakciót a mûvészetemre, ám kicsit más történik, mint amit várok.

Hangos lábdobogás, kapkodó hangok, mintha valaki rohanna. A sietõ szinte berobban a konyhába, körül sem néz, csak elkiáltja magát hitetlenül.

- SILVER?!

Ez. Jake.

Jake Hawkins.

Kapitány?!

Álmosan, nagyot ásítva caplatok le a lépcsõn, hogy a konyhába érve, lerogyjak egy székre az asztal mellé. Anya mosolyogva köszön rám a tûzhely elõl, de nekem csak egy álmatag morgásra futja. Idõ, mire teljesen felébredek. Pontosabban, kábé két per, ugyanis…

- Yume! Még egy rúgás az asztal alatt, és a sminkkészleteddel kidekorálom a plüssállat gyûjteményed! – közlöm vele, jóval éberebben, mire nyelvet nyújt ugyan, de leáll a láblóbálással.

- Csak azért kapod, mert tegnap megetted az én barack adagomat is! – fújja sértõdötten, és már keresem a kis csengõt a nyakában. Macska!

Már vágna vissza, szépen elõmelegítve egy parázsló vitát, mikor anya egyszerûen elé rak egy barackot, majd elém is, megelõzve a dolgot.

- El ne kezdjétek a vitát, mert sose fejezitek be, és elkéstek az iskolából! – borzol bele a hajamba, mintha még mindig ötéves lennék.

- Egyébként is elkésnénk – szólal meg húgocskám a bajsza alatt. – Norm rendszeresen rossz megállóban szállít le!

- Nem rossz megálló az, csak úgy esik útba az a tök jó kisbolt, ahol epres édességeket árulnak tömegével! – vonom meg a vállam, majd feltápászkodva indulok a szobámba, hogy felöltözzek. – Amúgy nem mondta senki, hogy neked mindig velem kell jönnöd! – kiabálom vissza neki az emeletrõl, mire sipít valamit válaszként, de már nem értem mit.

Végül idõben érünk be az iskolába, ahogy általában mindig, nem értem Yuménak mi baja volt. Talán az, hogy tegnap nem kapott a boltban vett csokimból…

Sóhajtva dõlök a padra, de félszemmel a körülöttem zajló eseményeket figyelem. Két hónapja vagyok itt, de valahogy, még mindig idegen a légkör. Mennyivel másabb, egy amerikai gimnázium!

- Norman-kun, suli után elmegyünk a parkba, ma nincsenek klubfoglalkozások a tanári értekezlet miatt. Jössz velünk? – toppan hirtelen elém, egy vidáman mosolygó lány. Mitsuki-chan, ha jól emlékszem.

Elgondolkodok kissé, közben a többi osztálytársam felé pillantva, akik kíváncsian várják a választ, és mintha tényleg örülnének, ha velük mennék.

- Köszönöm, szívesen – felelem végül, halvány mosollyal. Néha ilyet is tudni kell produkálni. Mitsuki-chan elpirul, majd élénken biccent, és mivel csengetnek, visszatáncikál a helyére.

- Meglepõ, hogy igen mondtál, de örülök – bök oldalba Rin vidoran. Õ az egyetlen az osztályban, akivel már tényleg barátok vagyunk. Még nálam is magasabb, feketehajú srác, és õ a karate klub kapitánya.

- Lassan ideje beleszoknom az itteni életmódba – vonok vállat, majd az órára fordítom a figyelmem, de még így is látom a felvillanó vigyorát.

A park egész szép, és jó hely, asszem gyakrabban fogadom majd el a meghívást. Ráadásul a többiek jó fejek, élvezem a társaságuk, még ha nem is szólok nagyon bele a beszélgetésekbe.

- Jaj de édes cica! – sikkant fel hirtelen az egyik lány, és mellénk lép, egy fekete szõrgombolyaggal a kezében. Elnyomok egy sóhajt, a tejpusztító láttán, és a lányokkal ellentétben, inkább meg se közelítem. Ekkor azonban a macsek leugrik Hana-chan kezébõl, és miután megrázza kissé magát, elsétál, csakhogy a park bokrai közül, egy vadul morgó kutya pattan elé, és már készülne ráugrani.

Nem igazán mérem fel a helyzetet, gyorsan közéjük ugrok, és felkapom a macskát. A kutya így nekem ugrik, én pedig a súlyától hátraesek, és felhorzsolom a könyököm. Utána viszont az eb megszeppenve hátrál meg. Hát igen, nem engem célzott.

- Norman-kun! Jól vagy? – Máris körém sereglik egy csapat lány, én pedig bólintva nyomom egyikük kezébe a cicát, majd megsimogatva a lekókadt fülû kutyát, bejelentem, hogy hazamegyek kimosni a sebemet.

Otthon aztán jó fél óráig áztatom magam a kádban, majd mikor kiszállok, éppen hallom, hogy lent nyílik a bejárati ajtó. Anyáék jöttek haza.

Csavarok egy törölközõt a derekamra, majd csöpögõ hajjal lebaktatok, hogy köszönjek nekik, de kis híján ismét fenéken kötök ki, mikor egy ismerõs szõrcsomót pillantok meg a húgom kezében.

- Mi a…? – nyekkenek fel, mire a macsek rám pillant, és a földre huppanva mellém lép, és hozzám dörgölõzik.

- A háztól nem messze találtuk, úgy tûnik kóbor, és anya azt mondta, megtarthatjuk! – újságolja Yume csillogó szemekkel, mire felsóhajtva pillantok anyára.

- Ha kutyánk nem lehet, akkor macskánk miért?

- Mert a macska kisebb, kevesebbet eszik, és kevesebb a munka vele! – feleli türelmesen, és egy szatyorból ki is pakol egy halom macskacuccot. De gyorsan ment a bevásárlás! – Norm, menj és öltözz fel, meg fogsz fázni!

Morogva vonulok fel az emeletre, és miután magamra kaptam valamit, elmegyek hajat szárítani a fürdõbe. Mire visszaérek a szobámba, legnagyobb döbbenetemre, a macsek már az ágyamon nyújtózkodva dorombol.

- Hé, szõrmók! – torpanok meg elõtte, karba font kézzel. – Nem azért húztalak ki a kutya szájából, hogy az én szobámban dekkolj utána! – közlöm vele, és söpörném le, de húgom hangja megakadályoz.

- Norman, ne bántsd szegény cicust! Anya is mérges lenne, tudod! – veti be az aduászt.

- Nem bántani akarom, csak visszahódítani a felségterületem! – vágok vissza, de ez vesztett csata, ebben a házban nõuralom van. Így végül zsörtölõdve huppanok be az ágyam falhoz esõ sarkába, egy könyvvel a kezemben.

- Remélem, te legalább fiú vagy, mert még egy nõ ebben a lakásban, és kereshetek tüllszoknyát a méretemben! – közlöm a macskával, aki érdeklõdve hallgat, majd hangos dorombolásba kezd. Oh… remélem nem kiröhögött éppen!

-          Elnyújtózok, mikor a pici macsek a hasamra puffan. Felhúzom a lábaimat és ujjaim hegyével cirógatom a fülei mögött. Amikor a hasára fordul, vakargatni kezdem a pocakját is, és élvezem, hogy dorombol.

Lefekvés után cirógattam a cicáimat, miközben elégedetten lapozgatok a könyvben.

-          Milyen jól megfértek egymással – mosolyogtam, aztán oldalra tettem a könyvet, majd lekapcsolva a kislámpát letettem a könyvet és elhelyezkedve elalszok.

Fáradtan kelek fel, de pöpec kedvvel, ugyanis már csak ez a nap, és holnap bizonyítványosztás. Megdörgölöm a szemeim és kinyújtózok macskaszerûen, fenekemet kinyomva, hogy a hátam is kiroppanjon.

A suliban elõvettem a fülhallgatómat, Amy a vállamra hajtja a fejét és nevetve-kuncogva hallgattuk a dalokat.

Olyan gyorsan eltelt a nap… A kötelezõ órák letöltése után Amy elment, karon fogva az új „élete szerelmét”, én pedig átsétáltam a tornaterembe. Futni akarok. Felvettem a térig érõ nadrágot, ujjatlan felsõ, a felkaromra szíjaztam a zenelejátszómat, és nekiálltam futni a pályán.

Hat kilométer után leállok, a térdeimre támaszkodok és zihálva csapom ki a nyirkos, izzadt tincseimet a homlokomból. Leállítom a lejátszót és mosolyogva, elégedett fáradtsággal sietek be az öltözõbe, lezuhanyozom és taxit hívva hazamegyek.

Igen, ez a fáradtság nagyon jól esik. Kellemesen sajog, zsibbaszt és elégtételt nyújt, hogy annyi idõre elhanyagoltam a futás. Még korizni sem voltam kint, inkább leültem olvasni vagy zongorázni…

Benyitok, kulcsokat a helyükre dobom és cipõstül-kabátostul ledobom magam a kanapéra. Jeanne mellém ugrik és fejecskéjével a tenyerem alá bújik, hogy simogassam.

-          Szia szivi – duruzsoltam neki, mire leugrott a kanapéról és eltûnt a szobámban. Felvnt szemöldökkel nézek utána, és a kabátomat a kinti szekrénybe akasztom.

-          Jeanne? Hol vagy, cicc, cicc! – megyek utána halk lépésekkel, és belököm a nyitott ajtót. Pedig tisztán emlékszem, hogy minden ajtót becsuktam, mielõtt elmentem…

Kimeredt szemekkel nézek az ágyon fekvõ fiúra. Összegömbölyödve feküdt és pont akkor fordult át a hátára, amikor egy lépést hátráltam.

Ilyen nem csak a részeges bulik után szokott elõfordulni, nem? Összezavarodva húztam be az ajtót magam mögött, de nem csuktam be. Fel ne ébredjen… még nem tudom, mit kellene tennem ilyen esetben, amikor egy vadidegen arc fekszik az ÉN ágyamban… Mi erre a normális eljárás?
A számra szorítom a kezem, és mélyet lélegzek. A napfény megcsillan a tiszta, tükrözõdõ felületekben, és odakaptam a tekintetem.

Felindultan kaptam a kard után, megsimítom a pengét és csendesen belököm magam elõtt az ajtót. A fiú még mindig alszik… inkább férfi, mint fiú. Kezem megszorul a markolaton, és mezítelen lábaimmal leheletfinoman lépek az ágy mellé. Ujjaimmal félreseperek egy fekete tincseit.

-          Hé öcsi – suttogom majdhogynem lágyan. Amikor felemeli a fejét, a tekintetem megkeményedik, amikor felkönyököl, a penge hegye már az álla alatt van, kényszerítve, hogy felemelje a fejét. – Ki innen. Eltévesztetted az ágyat.

-          Jaj – suttogja, látom a meglepett ijedtséget az arcán. A penge nem remeg a kezemben, könnyed csuklóból szorítom a torkának. – Coraline…

-          Nem érdekel – sziszegem. – Ki innen.

-          Figyelj, megmagyarázom… - próbáltam, amikor Jeanne felugrik az ágyra. Egy pillanatra kapom csak el a tekintetem, és ez elég, hogy a férfi megragadja a csuklómat és magához rántson.

-          Eressz el! – sziszegem, de nem moccan. A gyomrom összeugrik és ujjaim elfehéredve szorítják a markolatot.

-          Figyelj – suttogja, és érzem, hogy a fogása ellazul, és a karjaimat reflexszerûen összezárom, nehogy a kiscica kiessen a karjaimból. Elkerekedett szemekkel, sápadtan nézek le rá, visszatéve a pici, fekete cicát az ágyra.

-          Ilyen nincs – rázom meg a fejem, és magamhoz szorítom a kardomat, és kiimbolygok a nappaliba. A helyére teszem az ezüstmarkolatú antikvitást, és megfordulok. Megint a zöld szemû, fekete hajú fiú állt az ajtóban, a szemeim stílusosan fenn akadnak és összeesek.

De legalább a kard nem csorbult ki.

-          Foltos?

-          Az csak miattad olyan! – nevetek fel halkan, és kitöltöm a csokis tésztát a formákba.

-          Ó, én azt hiszem, meg is találtam – vigyorgott Amy és megcsiklandozta az oldalam. – Boszorka!

-          Te Amy – nézek rá, mint egy sült hülyére. – Ez egy kandúr.

Végignevettük az egészet, miközben a csokoládéöntetet kevertük a sütikre, jöttek a jobbnál jobb ötletek. Már a könnyem is csorgott néhány esetben. Cián, mi? Miért nem mindjárt Arzén vagy Sztrichin?
A végén pedig megállapodtunk az Noirnál. Végre valami biztos pont legalább. Kell neki majd nyakörv, tál, minden.

Amyvel rendet raktunk, kidekoráltuk a sötét csokis süteményeket, majd szabályosan kitettem a hazámból. Integetek neki, miközben beszállt a taxiba, és visszasétáltam a lakásba. Letörlöm a pultot, néha megsimogatom a cicákat, aztán a lefekvéshez készülõdök. Jeanne szokása szerint a hasamhoz kuporodik, még látni a tükrös csillogást a szemeiben, ahogy Noirt méregeti, ezért nyugtatóan simogattam a füle tövét. Féltékeny a drága.

Másnap reggel halk zene mellett elkészülök, mosakodás, haj, smink, egyenruha, majd hívok egy taxit. Megreggelizek, amíg arra várok, megreggeliztetem a háziállataimat is, majd elindulok.

A suliban Amy azonnal a nyakamba ugrik, és meséli, hogy az apja a születésnapjára egy igazi japán katanát vesz neki.

-          Remélem tudod, hogyha vívni akarsz velem, maradunk a vívótõröknél. Egy hatodik századbeli japán penge átvinné a francia fémet.

-          Nyugi, megkegyelmezek neked – integetett felsõbbrendûen, mire játékosan tarkón legyintettem. A téma úgy jött elé, hogy éppen a vívásra mentünk. A hónom alá szorítottam a maszkot, és féloldalas mosollyal rázom meg a felcopfolt, vöröses fürtjeimet.

-          Nincs rá szükségem a kegyelmedre – tettem a fejem a fejemre a maszkot, és egyik kezemet hátratettem – Fél kézzel is lezúzlak.

-          Na gyere ide, nyalókát csinálok belõled! – vigyorgott Amy, fél kézzel a fejére húzta a sisakot és könnyedén szúrni kezdett.

Délután hazasétáltam, most egyedül, mert Amy randira ment. A fülemben a zene szólt, Bach szimfóniáját hallgattam, és csöndesen sétálok. Otthon kinyitom a kaput, szórakozottan letépek egy fehér rózsát és szórakozottan a fülem mögé tûzöm. Kinyitom az ajtót is, kiveszem a fülhallgatót.

Csörömpölés üti meg a fülem. Megfagyok a mozdulat közepén, és nehéz lábak dobbanását hallom. Nyugodt mozdulattal sétálok a nappaliba és leakasztom az egyik szekrény felett lógó 17. századi francia kardot. Kezem a kör alakú, cizellált markolatba csúsztatom, a táskámat az ajtónak támasztom és lassú, hangtalan lépésekkel a hálóba megyek. A pengét magam elõtt tartom, ahogy a kilincsre teszem a kezem és hirtelen belököm.

Az egyik sötétkék kristályváza hevert atomjaira hullva a szõnyegen, a víz eláztatta a kék anyagot és a fehér rózsák összetörve hevertek. Kiengedtem egy sóhajt, és leeresztem a pengét. A víztõl csatakos bundájú Noir ült keservesen nyávogva és a szemeit dörzsölgetve a locspocs közepén, és összegömbölyödött, ahogy meglátott.

-          Jaj – sóhajtok egyet és megforgatom a szemeim mosolyogva. Kiveszek egy törülközõt a szekrénybõl és óvatosan felemelem a macskát, karmocskáit az ujjaimba vágta, de azért nyugodtan törölgetem át a vizes szõrét. Halkan dorombolni kezd, én pedig az ágyamra teszem, és keresem a porszívót, nehogy Jeanne vagy Noir belelépjen és felsebezze a lábát. Összeszedem a rózsákat és egy kisebb vázába tettem õket, már amennyit megmentette belõle. Három-négy fehér rózsafej letörött, ezeknek könnyedén leszedtem a szirmait és egy sötétkék gyertya köré szórtam. Ledobtam magam a kanapéra, és elnyújtóztam. Noir az asztalon trónolva mozgatta a farkát ugrásra kész pózban, és rám meresztgette a szemeit.

Vasárnap van, az utolsó hétvéges nap, holnap pedig iskola, sóhajtok egy nagyot, és hátradõlök. Este van, kellene valamit vacsorázni is… de holnap béke lesz és nyugalom. Nem lesz dolgozat, de hát miért izguljak? Bátran kijelenthetem, hogy iskolaelsõ vagyok ezen a magánoktatási intézményben. Felülök a kanapén, és felojtok egy lámpát. Egy pohár tejre támad gusztusom, és Jeanne is megkapargatja dorombolva a nadrágom szárát, miszerint õ sem utasítana vissza egy kis esti nassolnivalót. A fény szétterjed és éppen a poharamba töltöm a tejet, amikor halk, de keserves nyávogást hallok meg. Leteszem a tejesüveget a pultra, majd lassú lépésekkel megyek az ajtóhoz. Lent egy fekete szõrû kismacska gubbaszt, olyan pózban, mintha egy plakátról lépett volna le, csapzott bunda, nagy szemek. Mint a Shrekbõl amit Kandúr szokott bevágni.

Na, már csak ezért a mutatványért meghívom vacsorázni.

-          Éhes vagy? – guggolok le mellé és megsimogatom a fülei tövét. Felnyalábolom a mellsõ lábai alatt és a karomba kapva becsukom magunk mögött az ajtót. Jeanne dorombolva kanyargott a lábaim között, ahogy átvittem a nappaliba, ahol óvatosan odébb söpörtem Jeannet a lábammal, aztán átmentem a saját szobámba. Az egyik alsó szekrénybõl kivettem egy törülközõt és a karomba kapva átdörgöltem a szõrét, mire kimeresztett karmokkal feszítette be magát a takarómba.

Kimegyek a konyhába, és kiveszek egy zacskó macskakaját, és leteszem neki. Különleges szemei vannak és Jeannenak is kellene egy játszótárs, ha én nem vagyok itthon. Mikor végez, megsimogatom, mire az ölembe vackolódik. Elõkapom a kötelezõ olvasmányt az éjjeliszekrényemrõl, és olvasgatni kezdek, miközben dorombolva szuszog az ölemben, másik kezemmel pedig Jeanne fejét cirógatom.

Éppen végzek az olvasmánnyal, amikor Jeanne felugrik mellém az ágyra ismét, és kimeresztgetve a karmait az új cicára fúj.

-          Jeanne! – szólok rá erélyesen, amikor a fekete macsek közelebb bújt hozzám. – Nyugi. Magamhoz vonom a fekete-fehér macsekomat, a kicsi fekete a párnám másik oldalára kuporodik és végre aludhatok.

Jajistenem, holnap iskola…

Mire felébredtem, Jeanne elnyúlva feküdt mellettem, bajuszával az orromat csiklandozta. Bekapcsolódott a zenelejátszóm, halkan szólt a zene miközben elkészültem. Amikor a cicám a lábaim között tekergett, eszembe jutott, hogy este még ketten voltak.

-          Na, vajon hol a fekete ördög? – vontam fel a szemöldököm. Körbenéztem a lakásban, aztán megakad a szemem a nyitott ablakon. Kiszökött volna?

-          Na mindegy – vonom meg a vállam és felkapom a táskám. Taxival megyek az iskolába, magánsuli, messze van, gyalogolni pedig akkor jó, ha ideje is van rá az embernek.

Mint sejtettem, az egész nap könnyedén telik el. Két hét van már csak az évzáróig, akik vért izzadnak a jobb jegyért, még tanulnak, a hozzám hasonlóaknak pedig kellemes láblógatás a maradék idõ. És ezért szoktunk Amyvel minden délután – kivételes eset, ha nem – együtt hazamenni. Könnyedén sétálnék el oldalra, hogy vegyek magamnak egy csokoládés kalácsot, amikor meghallom az idegbeteg osztálytársaim hangját és valami puha, fekete gombóc suhan át a lábaim
között.

-          Nocsak, cica? – vonom fel a szemöldököm, mire megtorpan, mint egy rajzfilmfigura, és visszagurul hozzám. Leguggolok, egyenszoknyámat a térdem alá simítom és megvakargatom a füle tövét. Rossz szokásomhoz híven rágni kezdem a bal mutatóujjam elsõ percét, ami már egészen ki van sebesedve, majd óvatosan felnyalábolom a macseszt. Megfordulok, az arcomra varázsolom az apáméhoz hasonlító üzleti, jeges arcomat és a szõke idiótához fordulok.

-          Jack? – emelem fel a szemöldököm. Az arcom jeges és olyan „kotródj-el-de-durva-gyorsan” kifejezés ül rajta. – Õ az én macskám. Hagy. Békén – emeltem ki jobban az utolsó két szót. Csak ennyit kellett. A cica fülét vakargatom, és még mindig feltett szándékom, hogy veszek egy csokis kalácsot magamnak.

-          Szia Coraline – kapja el a nyakam egy túlságosan is energikus hang, mire megfordulok. – Ez meg? – veszi szemügyre a kismacskát. 

-          Szia Amy. A kiscicám… most mentettem meg – mesélem neki. Ez a csaj nem tartozik a legnormálisabbak közé; eredeti narancs-vöröses fürtjei alig öt centisre vannak levágva, hogyha mindenféle színû parókát tesz a fejére.

-          Még egy macska? Mutasd! – markolja fel a nyakánál levõ bõrnél, mire a macseknak kimeredtek a szemei és a karmai, mély csíkokat húzva Amy hófehér bõrébe. – Te kis… felzabáltatom a kutyáimmal!

-          Hagyd, Amy. Biztos fájt neki – vettem vissza a macskát a karomba, és elindultunk. A vörös haja kivilágított a natúr színû egyenruháink közül.

-          Hjaj – tette a tarkójára a kezét. – Mit tervezünk mára?

-          Nem tudom.

-          Mon Dieu, mindjárt vége ennek a kínszenvedésnek! – nevetett fel Amy, és beletúrt a fürtjeibe. Elõhalászott egy hajpántot, amire két bolyhos cicafül volt fogatva. A fejébe nyomta, és átkarolva a nyakamba dorombolt.

-          Na, neeee – nevettem fel, és elhessintem. Hazasétálunk, végignevetjük az utat, vagyis Amy kacagott, én maximum halkan nevetek. Két teljesen külön személyiség vagyunk, õ hangos és energikus, én csendes, elmondása szerint kiwipálinka folyik az ereimben.

De mindkettõnket multifunkcionális, tökéletességre próbálnak nevelni. Mindenhez értünk, mert elvárják tõlünk.

-          Süssünk valamit! – toporzékolt mellettem Amy, amíg ki nem nyitom az ajtót. Friss citromillat terjedt a házban. Már volt itt a takarítónõ is, tökéletes.

Fél órán belül a konyhában álltunk, Jeanne méltóságteljes pózban ült a pulton egy kis tányér tej társaságában, farkát maga köré kanyarította, míg a kicsi fekete hanyatt vágta magát és pedálozott a lábaival.

-          Kellene valami név neki – gondolkodtam el, mire Amy homlokon csapott, amitõl lisztes lett az arcom. Kitörlöm a lisztet a szemembõl, és hozzávágom az üres, de még lisztfelhõs tálat. A barátnõm megrázza a haját, mire száll a lisztfelhõ, teljes gombarobbanás… egymásra nézünk és elnevetjük magunkat. A kismacsek megrázta magát és prüszköl, ahogy próbálja lesöpörni a fejérõl a fehér lisztet.

-          Hmmm… Nem is tudom – simogatta meg a fekete buksit Amy a lisztes kezével, amitõl fehér foltok lettek rajta. – Foltos.

-          Az csak miattad olyan – kuncogok fel. – Hmmm… nem tudom.

-          Ó, én azt hiszem, meg is találtam – derengett fel Amy arcán a sátáni mosoly…