Remegő gyomorral érek a megadott címre. Annyira, de annyira izgatott vagyok, hogy mi lesz most! Azt hittem, hogy a szex után… szóval… hogy sosem keres már. De most meglepett, hogy áthívott. Jó lesz újra látni, és beszélgetni vele, sőt, azt is élvezni fogom, hogy láthatom az új lakását. Biztosan…
*bummm*
Mi volt ez?! Eszeveszett tempóban rohanok a bejárat felé. Egy férfi rohan velem szemben, és valamit el akar tenni. Az ott… egy… nem gondolkodom, a férfival szembe állok, és mikor fel akar lökni, megütöm. Elesik, és beveri a fejét. A nyakához hajolva nézem életjeleit, de még él. Bevonszolom a portára, hiszen biztos, hogy ő tette. Valakit meglőttek! A lakók pedig már körbeállták a vértócsa tulajdonosát, valaki azt sikítja, hogy hívtak mentőt, percek kérdése, és ideér. Kíváncsian pislogok az áldozatra, de amit látok, arra iszonyatosan nem vagyok felkészülve…
Szőke tincsei most véresek, a háta is, a ruhája is… mindene csupa vér, és olyan helyzetben fekszik a padlón, mintha halott lenne. Ordítani kezdek, hogy engedjenek oda, oda akarok menni, és oda is jutok. Nem merem megmozdítani. A seb a gerince mellett van… nem mozdíthatom meg, csak az arcát próbálom simogatni, beszélek hozzá, hogy ne hagyjon itt, hogy nem lesz baj, de nem válaszol. Azonnal eszembe jut, hogy most vesztettem el majdnem… és most újra.
A férfire nézek, aki még mindig ájultan fekszik. Lassan kiérnek a mentők, utánuk a rendőrség, és nekem még mindig azon jár az eszem, hogy nem ismerem ezt a férfit. Láttam már, de nem ismerem. A régi lakásban gyakran ott volt. Ennyit mondok a rendőrnek is, és beszállok a mentőbe. nehezen engedik, de amikor azt mondom, hogy a kedvese vagyok, a mentős arca megenyhül, és beenged.
Órákig bent van az intenzíven. Órákig kint ülök a váróban, és dühöngök, először az ápolókkal ordítva, utána már Yuu-val, akit közben hívtam fel. Aztán kijön az orvos, hogy áttolják a megfigyelőbe, és oda majd bemehetek. Ott beszélek végül a dokival… aki nem kecsegtet semmi jóval. Akkor lesz képes újra járni, ha erős és türelmes. Reményemet vesztve figyelem a még mindig élettelennek látszó testét, és felébred bennem valami furcsa… valami, ami már volt, akkor is volt, amikor szeretkeztünk, de most erősebb. Sokkal, de sokkal erősebb.
*
Már azt sem tudom, mióta vagyunk itt. Már azt sem tudom, mi lenne velem Yuu nélkül… vagy Yuki nélkül. Yuu az, aki minden nap bejön, hoz ruhát, hoz enni, vigyáz a lakásra és Tora-chanra, és szerzett nekem olyan munkát, hogy ne kelljen kimozdulnom a kórházból. Lelkisegély-szolgálatnál dolgozom, telefonon segítek az idiótáknak. Hetente kértem a fizetésemet, így, ha elfogy a spórolt pénzem, még mindig tudok adni valamennyit a dokinak, meg ki tudom váltani a gyógyszereket. Már felvettem egy kapcsolatot egy alapítvánnyal, de csak a tolókocsi miatt, és az egyéb felszerelésekért. Mondtam nekik, hogy mindenkinek jobb, ha Yukinak nem segítenek, mert elég, ha engem, és önpusztít majd, ha hajlandó lesz beszélni. De eddig, mióta nem kell nyugtatózni, csak bámul, és egy szót sem szól. Mert úgy kezdtük, hogy amint kinyílt a szeme, dührohamot kapott, és nyugtatózni kellett. Aztán, mint amit elvágtak, már nem dühöngött,ha felkelt, de enni, aludni és inni sem nagyon volt hajlandó. Mikor azokat belediktáltuk, még mindig nem beszélt, velem sem. Akkor sem, amikor finoman megcsókoltam. Mint egy porcelánbaba. Semmire nem reagál. És lassan egy hónapja… sőt, azt hiszem, már kicsit több. De a doki szerint lassan haza kell, hogy engedje. Talán így lesz a jobb.
*
És itthon. Természetesen nálam itthon, hiszen itt nincsenek lépcsők, nyugodtan fog tudni kerekesszékkel közlekedni, az ajtók is elég szélesek. Átalakítattam a mosdót is, van kapaszkodó mindenhol, ahol kell, és átrendeztettem mindent úgy, hogy egy tolókocsis ember nyugodtan lehessen. Yuut direkt megkérem, hogy ne legyen itt, még a szaga sem, mert tudom, hogy Yuki nem bírja.
Megint nem szól. Még azt sem teszi szóvá, hogy nálam vagyunk. Én pedig nem erőltetem. Végzem a dolgom, az orvos által javasolt időpontokban adok neki enni, hogy aztán az előre jósolt időpontokban segítsek neki mosdóba menni. Néha, egy-egy alkalommal úgy érzem, mintha direkt meg akarná nehezíteni a dolgomat, és legszívesebben ordítanék vele, de nem szólok egy szót sem. Ahogy ő sem, úgy én sem. Még akkor sem, amikor arra kell bemennem a szobába, hogy a lábába akarjáa vágni a kést. Kiveszem a kezéből, rámosolygok, és kitolom a nappaliba, ahol nincs semmi, amit el tud venni és ártani magának. Nem értem, hogy miért csinálja. Tudom, de nem értem. Itt vagyok, csak annyit kellene tennie, hogy megüt engem, veszekszik velem, de nem teszi… csak magának árt, és nekem is. Minden kibaszott nap.
Hogy pontosan hány napig van teljes csend a lakásban, azt nem, tudom. Csak néha egy-egy halk puffanás, ahogy rosszul mozdul, én pedig rohanok is, hogy segítsek. Eleinte rongybabaként hagyja, aztán elérünk arra a pontra, amikor a cicám is félve menekül az udvarra. Yuki ordít. Akkor kezdődik, mikor egyszer nem érek be akkorra, amikorra szoktam, és egy percet késik az étele. Onnantól pokol… Már mindenért ordít. Ha vele vagyok, akkor azért, ha nem, akkor azért. Nem tudom, hogy tudnék alkalmazkodni, nem, tudom, mit tudom, mit tudnék tenni. Semmilyen formában nem jó, ahogy én csinálom, mindennek elhord. Olyanokat vág a fejemhez, hogy egyre nehezebben bírom.
Amikor fürdetni szeretném az egyik este, annyira idegbeteg, hogy megharap, és vérezni kezdek. Azonnal elenged, és sírni kezd, hisztizni, ordítani, hogy beteg leszek, ő ezt nem akarta. Nem bírom tovább. Nem bírom, nem akarom, és nem tudom tovább elviselni, amiket csinál.
- Fejezd már be, a rohadt kurva életbe - ordítok most én, azt hiszem először, mióta ismer. Hüppögve, meglepetten néz rám. - Tudom, hogy mennyire nehéz neked, baszd meg! Nem voltam soha ilyen helyzetben, de nem vetted észre, hogy mióta az a mocskos geci lelőtt, csak én viselem a gondodat?! Senki nem vállalt egy kibaszott wc-ztetést sem! Érted?! Ugyanolyan szar nekem is ezt látni! Neked is könnyebb lenne, ha megpróbálnál alkalmazkodni! Csak egy kicsit… - sóhajtok fel a végén, már a szemeim is könnyesek.
- Nem kértelek rá - feleli már nyugodtan, és nekem most olyan a hangja, mint egy forró csók. De régen volt, hogy nem ordított… még a lövős előtt… - Mit mosolyogsz ezen?
- Rég hallottam a nem ordítós hangodat - mondom neki, és a szokott mozdulattal emelem vissza a tolókocsiba. Amikor elkezdeném tolni, morogni kezd.
- Én. - Értetlenül állok a kocsi elé. - Mondom, én. - Elállok előle, és csodálattal nézem, ahogy elkezdi használni a neki kialakított kis irányítópultot. Akadozva megy, és káromkodik, de megy.
Este van. A berögzült mozdulattal, finoman emelem a karomba, és teszem át az ágyra. Most is, mint mindig, ülök az ágy szélén. Kicsit még fájnak az ütések az ordítós napokból, amikor erőből ütött, hiszen a karjait tudja mozgatni. Teljes erejével ütötte az oldalamat, és egy nap már kénytelen voltam az ágyon a másik oldalra ülni, mert a jobbat már megfogni sem bírtam. Yuu, amikor meglátta, és jegelni kezdte, semmit sem mondott. De láttam a szemében ugyanazt. Ő ott lenne… csak ki kellene tennem Yukit. De nem fogom megtenni. Most nem. nem tudom, neki mik a céljai, de nem teszem meg. Nem akarom magára hagyni…
Az, hogy nem az történt, amire számítottam, nem fejezi ki azt a sokkot, amit éreztem, amikor eljutott a tudatomig, hogy hogyan reagált a csókra. Azt hittem ellök, eltöri a lábamat, kikaparja a szememet… hiszen homofób. Ezt kellett volna tennie. Ehelyett sír, üvölt, aztán bocsánatot kér és kinyögi, hogy AIDS-es. Nem lépek el, ha akarnék, sem tudnék, ugyanis határozottan érzem, hogy van talán elenyésző egy percem, mire összeesek. Sajnos, az adrenalin, ami eddig tartott és ami miatt kijöttem, elfogyott az egyre növekvő fájdalommal.
- Nem baj - mondom neki, de már csak annyit érzékelek, hogy fordulni kezd a világ. Hallom, mond valamit, de Yuu arca az, amit utoljára látok. Most ájulhattam el…?
Mikor kinyitom a szemem, jellegzetes kép tárul elém, tipikus szag kúszik orromba és kérdeznem sem kell: kórházban vagyok. Ugyan hol lennék égett éas törött lábbal? De…!
- Yuki - riadok fel teljesen, és az ágy melletti széken ülő Yuu is ugrik egyet. - Hol van?! - kérdezem rá nézve.
- A szomszéd szobában. Hisztis, kezelhetetlen.
- Akkor nem lehet nagy a baj - mosolygok rá. - Tora?
- A galéria azonnal jelentkezett, hogy szeretne adni egy lakást neked. Oda vitték a cuccokat, ami nem égett el. Néhány félkész kép, vásznak, pár festék, bútorok, ruhák. A város szélén van, kertes ház. Oda vittem el Torát is. Semmi baja, csak nyávog. Gondolom, hiányzol neki - mosolyog. Látszik, hogy a cicámról könnyebben beszél, mint Yukiról.
- Te? Jól vagy? - nézek rá végül megenyhülve.
- Tökéletesen, hála neked és Yuki-sannak. - Megint felsóhajtok. Akkor mindenki rendben van. - Magadra rá sem kérdezel?
- Most, hogy mondod…
- A lábadat nem tudják gipeszli az égés miatt. Érzéstelenítőt nyomattak beléd, így nem érzed, ha fáj. - Ekkor döbbenek rá…
- Most, hogy mondod… a lábamat sem érzem! - Azonnal lerántom a takarót. A seb be van kötve, de nem vészesen, és érzek valami vékony gipszet, ami ott tartja a lábam, ahol nincs megégve.
- A bokádat zúztad be. Nem vészes, pár hét, lehet, hogy egy hónap, és jó lesz. De kicsit sántikálni fogsz - mondja szomorúan.
- De megérte, ha nem lett senkinek baja.
- Yuki-sannak megégett a karja, de már ellátták, beverte a fejét, mikor felpofoztad és enyhe füstmérgezést kapott. Te is a füst miatt ájultál el. - Érzem, hogy mondana valamit, de nem tudja. - Miután elájultál, be kellett nyugtatózni. Nem olyan régen kelt fel, tekintve, hogy volt benne pia.
- Nem tudod… átmehetek hozzá? - kérdezem sandán rá pillantva.
- Ha beszéltünk, elintézem - pillant vissza eltökélten. - Vége, ugye? - Nem is tudom, hányadik sóhaj, mióta, körülbelül öt perce felkeltem.
- Sajnálom… ha nem gyullad ki az emelet, akkor talán sosem döbbenek rá. - Keze után nyúlok. - De az elejétől tudtad, nem igaz?
- Nem vagyok teljesen hülye, Hiro. Veled akartam lenni, ezért nem tettem szóvá, hogy Yukit nyögsz szex közben, hogy álmodban is őt emlegeted, és nem mellesleg, az előtt tudtam, hogy bele vagy esve, mielőtt veled találkoztam volna. - Értetlenül pislogok rá. - Először, tévedésből hozzá csengettem be. Mikor ajtót nyitott, már tudtam, hogy esélyem sincs mellette - mosolyog. - De szép hónap volt.
- Tényleg sajnálom.
- Tudom. De ettől függetlenül a ti…. nevezzük viszonynak. Szóval eléggé elcseszett ahhoz, hogy ne tudjak lépni. - Tudom, hogy nem bántani akar. Ő is hallott mindent, látott mindent. - De az életeddel játszol mellette.
- Nem fertőzne meg szándékosan. Ő nem olyan - jelentem ki határozottan.
- Nem is ezt mondtam. De ha el is juttok addig, hogy ne boruljon ki egy csókodtól annyira, amennyire kiborult, kilyukadhat a gumi… vagy bármi történhet.
- Figyelj Yuu! Ha nincs ő, akkor te is, és én is bennégünk.
- Legyek hálás neki? - kérdezi már kicsit idegesebben.
- Ezt egy kurva szóval sem mondtam. Én sem vagyok hálás neki. Tényleg antiszociális, egoista és homofób. De nekem sajnos ezzel együtt is kell. - Most ő sóhajt fel.
- És hogy szándékozol meghódítani a szőke herceget? - Nem cinikus, tényleg érdekli. Meg is értem, egyelőre én sem tudom.
- Hát… hogy őszinte legyek: fogalmam sincs. De hallottad, amikor beköltöztél és ránk törte az ajtót. Gyávának tartott, mert leléptem az életéből. És mikor elkezdett égni az emelet, akkor is bejött értünk. És a csókra sem úgy reagált, mint egy homofób.
- Talán sokkos volt.
- Nem hiszem. Yuki nem szokta ennyire elveszíteni a fejét. Arra mindig vannak ép agysejtjei, hogy eltörje a karom, ha hozzáérek. - Ránézek Yuura. - Tényleg látni szeretném.
- Hívok valakit - mondja mosolyogva,é s felkel. Pár perc múlva visszajön egy ápolónővel.
- Segíthetek, Minamoto-san? - kérdezi mosolyogva a nő.
- Szeretném megnézni a szomszéd szobában fekvő beteget. Együtt hoztak be minket…
- Yuki-sant?
- Igen, őt.
- Nem támogatom az ötletet. Mióta Yuki-san magához tért, szinte kezelhetetlen. Baja eshet.
- Nem fog, tudom kezelni - jelentem ki határozottan. - Kérem… látnom kell őt.
- Sajnálom, de nem. - Bassza meg!
További, majdnem egy órámba és személyes varázsom teljes bevetésére volt szükség, de akkor is csak egy kisegítő ápoló srácot tudtam meggyőzni, akinél nem voltam meggyőződve arról sem, hogy nem csak azért segít, mert ha felkelek, láthatja a seggem a kórházi cuccban. De, mivel lábra állni nem tudtam, kaptam tolószéket, viszont senki sem vállalta, hogy bejön velem, így egyedül gurítottam be a járgányomat a szobájába. Ahogy bemegyek, az ágyon fekszik, a plafont bámulja. Oda sem néz, csak mikor megszólalok.
- Jobban vagy? - Felém kapja a tekintetét, és felül.
- Mit keresel itt, és miért… - néz megrökönyödve a kocsira.
- Nem ilyen nagy a baj, ne rémülj meg - mosolygok rá. - Csak nem tudok lábra állni. Az égés miatt nem tudnak gipszet adni. Szóval telenyomtak érzéstelenítővel. Jelenleg nem is érzem, hogy van bal lábam.
- Magadnak kerested.
- Nem is kértem, hogy sajnálj. - Mellé gurulok, töltök egy pohár vizet és odaviszem. - Cserepes a szád. - Elveszi, és iszik.
- A kis barátod biztos nem örül, hogy itt vagy.
- Már nincs kis barátom - mosolygok rá. - Majdnem egy órája nincs. Megunta, hogy pótlék.
- Elküldött a picsába? - Nem tudom, most akkor mi beszélgetünk…?
- Nem. Békésen váltunk el. Torára is vigyáz, amíg ki nem jutok innen.
- Tényleg! A macska hogy van? - Nahát… érdekli a cicám?
- Rémült, és egyhuzamban nyávog. De mindig ezt csinálja, ha nem vagyok vele - mosolygok magamnak. - Hiányzom neki.
- Akkor legalább van valaki - mondja.
- Figyelj, beszélnünk kell.
- Nem, nem kell! Kibaszottul nem kell! - Már kezdi is.
- De. És fogunk is. Ha tetszik, ha nem! - És kezdődik. Próbáljuk túlkiabálni egymást, de senki nem jön be. - A csók. Sajnálom. De meg kellett tennem.
- Miért?! Kötelező volt?!
- Akartam, és ennyi!
- De AIDS-es vagyok, baszd meg!
- Nem mondtam akkor is?! Nem érdekel! - Meglepődik, le sem tagadhatná, de rögtön álarc mögé bújik.
- Köcsög buzeráns!
- Homofób fasz!
- Beképzelt hülyegyerek!
- Önelégült segg!
- Takarodj!
- Ne mond meg, mit tegyek! - Látom, hogy kicsit meglepem. - Aggódtam érted.
- Menj el.
- Nem akarsz látni?
- Eltaláltad! Húzz innen. - Lehajtom a fejem. Ha nem lennék férfi, most bizony elsírnám magam. De aztán a szemébe nézek.
- Ha kiengednek, eljössz hozzám vacsorára. - Már mondaná. - Leszarom, hogy akarod-e! Jössz, és kész! Megmutatom a házat.
- De nem érdekel.
- Most mondom: nem érdekel, hogy mit akarsz. Jössz. Ha nem önszántadból, elrabollak. - Nem várok reakciót, rá sem nézek. - Ha jobban leszek, felhívlak. - Már indulok is kifelé. Ahogy nyitom az ajtót, majdnem felröhögök. Yuu, két nagydarab, ápoló, és egy nő, injekcióval a kezében. Felkészült kis csapat…
*** Egy hónap múlva ***
Yuki jobban van, elköltözött. A kórházban megtudtam az új címét, szóval ha nem fogadja el a taxit, akkor tényleg elrabolom. Én is itthon vagyok már, egy hete. Kaptam járógipszet, és már nem is fáj annyira. Yuuval a kapcsolatom furcsa irányba alakul. Minden nap átjön. De sosem történik semmi. Egyszer csókolt meg, de utána megmondtam, hogy én ezt így nem akarom, mert azt érezném, hogy megcsalom Yukit. Mikor megkérdeztem, hogy miért van mellettem mégis, mosolyogva közölte.
- Ott leszek, amikor Yuki megfertőz, vagy véglegesen elhajt a picsába. Engedem majd, hogy hozzám bújj. - Nem tudtam haragudni rá ezért. Ő tényleg erre számít. Meg kell valljam: én is. Bár ez alatt a hónap alatt Yuki is hívott kétszer, többségében én kerestem őt. Pont mára beszéltük meg a találkozót. Mondtam neki, hogy hatra ott van érte egy taxi. Ha nem száll be, én megyek el érte.
Hat után tíz perccel ér hozzám a taxi. Yukin egy farmer van, és egy ing. Meg a szemüvege. Annyira iszonyatosan szexinek látom, hogy legszívesebben… hah. De nem, nem boríthatom fel a szépen kialakított koncepciómat. Ugyanis…
Volt egy hónapom, hogy végiggondoljak mindent. Mit és hogyan akarok megtenni. Yuu tanácsaira és észrevételeire is hallgattam. Ő is meleg, ő is tudja, hogy Yuki nem homofób. Vagyis nem az átlagos értelemben. És végül több könyv, tanulmány és órákig tartó gondolkodások, beszélgetések után rájöttünk. Nem adhatok lehetőséget Yukinak, hogy gondolkodjon. Le kell rohannom és együtt kell élnem a tudattal, ha esetleg kikapja a szemem, vagy feljelent. De ha csábítgatni akarom… nem. Az teljesen hatástalan lenne. Szóval a terv: lefogom, gyorsan tágítom kicsit, aztán, a konkrét aktus közben hagyom, hogy megöljön. A legszebb halálnem lenne.
Hogy miért szántam el magam ilyen drasztikus lépésre? Mert a lépcsőn állva rádöbbentem, hogy hiába minden tiltakozásom és igyekezetem… nem tudok nélküle rendes életet élni. Észre sem vettem, hogy az ő nevét nyögtem, miközben Yuuba élveztem. Belebolondulnék egy idő után a teljes hiányába. Akaratlanul is sütöttem neki. Húst, sütit. Yuu tudta, hogy nem neki, mégis elhitette velem, hogy azt gondolja. Csak, hogy ne kerüljön szóba Yuki. Szóval… Yuu jó ember. És tökéletes szerető, és tudom, hogy tényleg éhes keselyűként vár a pillanatra, amikor sírva fogom felhívni.
Kiszáll a taxiból. A kapuban várom, és udvariasan mosolyogva köszöntöm.
- Mi a faszért kellett elmásznom ide? - kérdezi durcázva.
- Mert én azt akartam. - Ahogy elhalad mellettem, valami ellenállhatatlan kényszert érzek, hogy azonnal a magamévá tegyem. De ami még fontos. Nem hagyhatom neki, hogy eltörje a bokámat. A doki szerint egy ismételt törés után nem állok rá többet. Szóval valami olyan pózt kell kitalálnom, ahogy még simán tud karmolni, harapni és tépni, de törni nem.
- Sütöttem húst meg halat vacsorára, van hozzá rizs, és csináltam csokis süteményt.
- Jó fiú. - Hát… köszi. Sokkal többet azonban nem beszélünk. Eszik mindenből, a sütiből a legtöbbet. Közben szemügyre veszi a lakást és Torát. Mikor végzünk, hagyom, hogy egy kicsit emésszen, legyen. Aztán felvetem, hogy megmutatom a műtermemet. Beleegyezik. Bingó!
- Mi a fasz? - kérdezi a hatalmas asztal felé biccentve.
- Fekvő vászonnak hívom. A nagyobb képeket ilyenre festem. Egyszerűbb, mint létrázni - mosolygok rá.
- Jó képek.
- Tudom. - Háttal áll. Mögé lépek és az asztalnak tolom.
- Mit…? - kérdezi rémülten.
- Ne félj - suttogom a fülébe, de nem hatja meg. Kapálózik. Akkor gyorsan essek túl a tágításon, hogy adjak neki teret.
Letolom róla a farmert és felsóhajtva állapítom meg, hogy fogyott. Nem sokat, de látszik. Nem olyan szép, kerek a segge. Az előzőleg bekészített síkosítós tubust felpattintom, kenek a fenekére, és belevezetem az egyik ujjamat. Felordít, hallom a hangján, hogy majdnem sír. Előre hajolok.
- Mondtam, hogy ne félj. Nem bántani akarlak - mondom neki határozottabban. De olyan erővel húzódik el, hogy lassan bevágja a combjait az asztal széle. Hirtelen ötlettől vezérelve fordítok magunkon, hogy engem öljön, ne magát. Közben persze tovább tágítom, ő pedig a hátamat marja. Hátrahajtom fejem, amivel azt érem el, hogy beleharap a nyakamba. Akkor jól sejtette Yuu, hogy itt valami ronda dolog lehet. Ha ennyire fél, ennyire fáj neki, akkor ez tényleg nem szimpla homofóbia. Hiszen konkrétan nem tiltakozik, csak bánt, fájdalmat akar okozni nekem. Én meg engedek neki. Azt tesz, amit akar, még akkor is, ha már véres a hátam és érzem, hogy a fogai felszántották a nyakam bőrét.
- Ne félj - suttogom neki, ahogy elég tágnak érzem, hogy befogadjon. Eredetileg azt terveztem, hogy szimplán az asztalra fektetem, hassal, és úgy csinálom. De ki tudja, hogy önmagával mit tenne, ha nem lennék alatta, hogy bánthasson. Ezért úgy döntök, hogy sokkal jobb, ha én fekszem fel, őt pedig magamra ültetem. A gipsszel ugyan kicsit neccesebb, de legalább nem tudja eltörni a bokám. Remélem… legalábbis.
Profikat megszégyenítő mozdulattal húzom magamra a gumit, kenek rá síkosítót, és felfekszem. Nem engedem el, egy pillanatra sem, sőt, talán két pillanatig tart ez a kis előkészítés, de aztán már magamra is húzom. Nem vagyok vele durva, próbálom kényelmesen elhelyezni, de ő mar. Alig vannak körmei, de úgy vágja velük a húsomat, hogy szerintem fertőtlenítős vízben fürdök ma. Már… ha túlélem. De ez lenne a legszebb halálnem.
Hatalmas szemekkel meredek rá, majd a folyosóra. Nehezen térek észhez, az előbb még dugtunk, aztán jött Yuki. Yuu mellém lép.
- Hiro! Ég… - szólal meg félve.
- Látom… Cseszd meg, Yuki - fordulok felé. A karját fogja. Ekkor látom, hogy megégett. Odaugrok a hütőhöz, közben Yuunak ordítok. - Fogd Torát és a mobilt! - Kikapok egy csomag agyonfagyott darált húst, és visszalépek az ajtóhoz. - Hívd a tűzoltókat, azonnal! Te meg… - nézek Yukira, és a kezébe nyomom a húst. - Szorítsd rá! - Elindulok, Yuut, magam előtt tolom. Yuki nehezen mozog. Megint ivott, bassza meg. Nem hagyom, hogy szóljon, felemelem, és a karomba kapom. Yuu már a lépcsőnél jár, mikor utolérem.
- Azonnal jönnek. Itt vannak két percnyire - mondja Yuu.
- Vigyázol rá? - kérdezem Yukira célozgatva. Már kába, gondolom a pia meg a füst.
- Persze. De te hova…
- Vissza ne próbálj menni - szólal meg a karjaimban heverő Yuki.
- Fogd be - morranok rá, és leteszem a lépcsőre. - Ha terjed a tűz, le tudod vinni?
- Persze - feleli Yuu, én meg már rohanok is az emeletre, de a fordulóból visszakiabálok.
- Szóljatok a lenti lakóknak, hogy menjenek ki! - Yuu még egy okét felordít, de én már rohanok is, hogy szóljak mindenkinek.
Mire az utolsó lakóval is végzek, ők még pont le tudnak rohanni, de én már nem. A tűz már elzárta a lépcsőt is, de legalább senki nincs a házban. Yuu biztosan szólt mindenkinek, és Yuki is vele van, nem lehet baj. Yuki… csessze meg! Nem dögölhetek meg itt, nem éghetek meg, mielőtt el nem küldeném a picsába és meg nem csókolnám! Le akarok jutni. Le. Akarok. Jutni.
Nem gondolkodom tovább. Ugrok. Majdnem nyolc lépcső magasról. De szerencsére egyben leérek. Helyesebben majdnem. Ugyanis elesek, szerintem sikeresen eltörtem a lábamat. És mire felfogom, hogy menni kellene, már elkezdik a lángnyelvek marni a lábamat. A bal vádlim már kibaszottul fáj, mire lábra küzdöm magam, és bicegve indulok lefelé. Mellettem felszalad egy csapat tűzoltó, az egyik megkérdi, hogy jól vagyok-e. Elköhögöm, hogy igen, csak eltört a lábam, megégett a vádlim és szerintem füstmérgezésem van. A többiek után ordít, és megragadja a karom, majd elindulunk lefelé.
- Önre fent van szükség - mondom rekedtesen.
- Elegen vannak fent, és már lentről is oltjuk. Ne aggódjon. - Hangja megnyugtató, de nem akarok elájulni. Yuki…
Leérünk. Egy mentőautóáll a ház előtt. Yuu azonnal elém rohan, és átvesz a tűzoltótól, aki már rohan is vissza.
- Mi történt? - kérdezi belém karolva.
- Eltörtem a lábam és megégett a vádlim - felelem tárgyilagosan. - Yuki? - Felsóhajt. Tudja, már az elején is tudta. Hiába az érintések és a csókok, ha álmomban Yuki nevét skandálom.
Szó nélkül vezet a mentőhöz, és ott ül benne ő is. Felemeli a fejét. Először egy pillanatra meglepődik, aztán visszavált morcosba.
- Gyere ide - adja parancsba és Yuu oda is vezet. Alig állunk meg, hatalmas pofont kapok.
- Elmebeteg! Mit csinálsz? - üvölt rá kísérőm.
- Kussolsz! - kiabál vissza. - Mi a faszt képzeltél? - Feláll, és magához húz. Majdnem fojtogat, de tart, így nem esek össze. - Hogy a kurva életbe képzelted ezt?
- Nem gondolkodtam - vallom be őszintén. - Csak mikor már nem tudtam lejönni. - A szemébe nézek. - Két dolog hajtott. Egy: menj a kibaszott picsába, te önelégült, homofób fasz! Te rohadt szemétláda! Felforgattad az életem, és kibaszottul nem tudok nélküled létezni sem! - ordítok rá, mire kicsit, talán egy negyed pillanatra megszeppen, aztán már szólna is vissza. - Kettő. - Minden erőmet összeszedve támaszkodom ép lábamra, egyik karomat a nyaka köré fonom, és összeérintem ajkainkat. Gondolom, ezért vagy megver, vagy szimplán megöl, de emiatt jöttem ki, bassza meg!
Azt hiszem, elmondhatom, hogy túl vagyok életem legrosszabb néhány napján. Talán három volt. Igen. Yuki szülei itt voltak, és minden olasz családot megszégyenítő hangzavart csaptak, én meg ugye tele vagyok határidős munkákkal a galériának, meg melót is kellene mellett keresni, mert egyre nehezebben tartom el magam. Emellett szexhiányom van. Dugni akarok valakivel, és azt hiszem az, hogy Yukit valaha is megkaphatok, már veszett fejsze.
De az a három nap…
Miután megjelent a családja, még jó is volt. Nehéz, de jó. Elviselhetetlenek, nehezen kezelhetőek, de mit is vártam? És rengetegen vannak… ahhoz képest, hogy nekem nincs élő rokonom, ők egy halommal vannak! Igyekeztem hozni a szokásos formámat és bájologni, de olyan frusztrált vagyok szexuálisan, hogy az lassan kifejezhetetlen. Alexet is elbasztam, és sajnos nem szó szerint. Nagyon kellene már egy pasi és ha lenne, talán leakadnék végre Yukiról. Úgyis reménytelen. Homofób, hetero, nem érdeklem, idegesítem, dühítem. Le sem szarja a segítségemet, csak baszogat, bunkózik és én mégis mindig próbálok neki tenni valamit. De ennek akkor vége lett, mikor az anyja rám tört egy délelőtt, hogy kellene neki cukor. Adtam, és beszélgettem vele. Délután ötig. Aznap két festményt meg kellett volna csinálnom, és az elsőt is csak épphogy befejeztem éjfél előtt! Komolyan… akkor már nagyon elegem volt Yuki idióta famíliájából. De ő a főbérlő, ha kurvákat hozna fel, sem lenne hozzá közöm.
Jesszus… ha nem lenne ennyire farokhiányom, akkor is ilyen bunkó dolgokat gondolnék?! Kétlem. Akkor még mindig ki lennék élezve minden érzékemmel Yukira. De lemondok róla. Le kell mondanom róla. mert nem tölthetem azzal életem hátralevő idejét, hogy egy homofób pasi után epekedek, aki ott rúg belém, ahol tud.
Mire letelik a három nap, és átjön a család elköszönni, már idegbeteg vagyok. Alig várom, hogy lelépjenek a picsába és végre vihessem ezeket a szar képeket a galériába, hogy a holnapi megnyitón kiállíthassák őket. De nem csalódom, mikor az elköszönés is majdnem két óra. De nem bunkózok velük, ők semmiről nem tehetnek, és alapjáraton nincs is baj velük. Yuki persze át sem dugja az orrát. Az anyjától tudom, hogy jobban van. nem megyek át, nem fogok. Majd a lakbért beadom és ennyi. nem szabad rá várnom, mert nincs értelme. Meg kell magam győzni erről, vagy fel kell szednem valakit, aki kiszexeli belőlem a lelket is, aztán meglátom, hogy a szexhiány, vagy tényleg kezdek kiábrándulni Yukiból.
Összeszedem a képeket és indulok. Közben a kirakatokat vizslatom, hogy hova keresnek kisegítőket. Egyet látok is, szimpatikus. A háztól nem messze, egy kávézóba keresnek felszolgálót. Gyakorlat nem szükséges, munkába állás azonnal. Felírom a számot a noteszomba és már megyek is tovább. Megállok egy padnál, lepakolom a festményeket és hívom őket mobilról. Másnap kell bemennem. Ha sikerül mindent megbeszélni, akkor készüljek azonnali munkába állásra. Rendben, nekem ez csak jó! Reggel kilenc. Oké. Már indulokis tovább, de valaki nekem jön. Az egyik kép leesik, és bennem elpattan valami.
- Imádkozz, hogy ne legyen baja, mert kiheréllek - dühöngök félhangosan, mire nevetést hallok. Túlságosan ismerős nevetést… Felpillantok és igen… ez… - Yuu - nyögöm ki nagy nehezen a nevét. - Mit… hogyan? - Yuu egy régi, egyetemi ismerős. Mikor végeztünk, már együtt éltünk, de lelépett Amerikába, mert kapott valami állást.
- Hazajöttem, Hiro - mosolyog rám telt ajkaival, és barna szemeiben csillog az öröm. Sosem tudott titkolni semmit, neki vannak a legőszintébb szemei, amiket ismerek.
- Mikor? - Már indulok is tovább, de persze, követ. - A galériába megyek.
- Elkísérlek, és tegnap délután. De kellett egy kis idő, hogy lenyomozzalak, hogy merre laksz most. - Nem válaszolok, nem tudok neki mit mondani. Végig nem beszélünk, ő tudja, hogy erre nekem most idő kell, én meg tudom, hogy nem tudok neki mit mondani. Aztán, miután leadtam a képeket, és épp egy étteremben ülünk és valami ebédre várunk, végre megszólalok.
- Hol laksz most?
- Egy hotelban. Nem találtam még lakást - mosolyog töretlenül. Jézusom, milyen helyes még mindig…
- Ha gondolod… én egyedül élek. Megkérdezem a főbérlőt, hogy odacuccolhatsz-e… Már ha szeretnél. - Átnyúl az asztalon, és összefűzi ujjainkat.
- Hogyne szeretném - válaszolja, nekem meg majd’ kiugrik a szívem. - Bár nem számítottam rá, hogy megbocsájtasz.
- Nem is tettem meg. Csak felajánlottam, hogy gyere át hozzám, és szexeljünk holnap estig - vigyorgok rá, mire felnevet. Milyen csilingelő a hangja még mindig, amikor nevet… így emlékeztem rá, és ez a pár év csak még szebbé tette.
- Hiányoztál - néz mélyen a szemembe.
- Te is nekem… borzalmasan - szorítom meg kezét, amit viszonoz.
Hazafelé egy csók sem csattant. Még egyikünk sincs rá felkészülve, hogy bármit is tegyünk, csak egymás kezét fogjuk, nem törődve a kíváncsi tekintetekkel. Bennem azért ott a kisördög, hogy mi van, ha Yuki nem engedi meg, hogy Yuu beköltözzön. Bár, nem hiszem, hogy ebbe van beleszólása. De ha nem engedi, akkor én is elköltözöm. Igen.
Kopogok Yukinál. Hallom, hogy jön. Kinyitja, ránk néz.
- Mi a faszt akarsz? - néz rám, majd Yuura. - Ki a fasz ez?
- Beköltözhet hozzám, ha magasabb lakbért fizetek? - kérdezek rá azonnal a lényegre.
- Ki a fasz ez? - néz még mindig egyenesen Yuura.
- A barátom. Szóval?
- Leszarom - feleli a tőle megszokott modorban, és bevágja az ajtót. Yuu rám néz, elöször döbbenten, majd halkan kuncogni kezd.
- Kedves pasi.
- Visszafogta magát - vigyorgok rá. Itt pattan el benne is, és bennem is valami. Olyan hévvel kezdünk csókolózni, hogy alig tudok ajtót nyitni magunknak. El sem jutunk a hálóig, sőt, felültetem Yuut a konyhapultra, és elkezdem vetkőztetni. Igen, ő a passzív nálunk. Alacsonyabb, törékenyebb, szőkébb, szebb szemű és helyesebb arcú, mint én.
Már mindkettőnkön csak alsó van, mikor kopogást hallok az ajtó felöl. Tora odasiet, de nem nyávog. Akkor ez… de mielőtt végiggondolhatnám, kivágódik az ajtó, és egyetlen, drága főbérlőm néz ránk. Yuu elpirul, megölel, és a vállamba bújtatja arcát, én pedig kitartóan ölelem. Na… most…?
Yuki elhajt a faszba, én meg magamba roskadva sétálok hazafelé. Tora az ajtó előtt nyávog, és várja a kajáját. A konyhába tipegve kezdek csinálni magamnak valami pizza-félét, neki meg párolok csirkemellet tejfölös mártással. Szereti, így ezt szoktam neki adni. Érezheti, hogy valami nem okés, mert folyamatosan a lábamhoz dörgölőzik. Alex is lelépett, Yuki bunkó és utál… mégis, mire számítottam? Hogy majd szerelmet vall, és a hálóban kötünk ki. Ja, pont erre. Alex… vele dugni fogok, ez biztos. Amint felkeres. Ő az aktív, teperjen csak a seggemért.
Épp kajálok, mikor kopognak. Nem Yuki, nincs itthon. Nem ordít a tv, nem csapkod, nem ordít, szóval nincs itthon. Nem is érdekel. Nem. Nem figyelem, csak… feltűnt. Nem is aggódom, csak zavar, hogy mi lehet vele. Igen. Megint kopoganak, így odalépek. Megigazítom a rövidnadrágomat, csak az van rajtam. Meleg van idebent.
- Igen? - kukkantok ki. Egy Alex.
- Gondoltam, megejthetnénk azt a teát - mosolyog rám félreérthetetlenül.
- Most és azonnal? - kérdezem ledöbbenve. Büdös vagyok és félmeztelen. Dugni könnyebb lenne…
- Akár - kacsint rám. Ahj már.
- Gyere be, lezuhanyozom, felöltözöm, és mehetünk - invitálom be mosolyogva. A szex mindenre gyógyír, talán erre a rossz napra is.
Persze, hogy sehova sem mentünk. Utánam jött a fürdőbe, és rámarkolt a farkincámra. Felnyögtem. Amikor a nyakamba csókolt, hátranyúltam, belemarkoltam a seggébe, és azt nyögtem.
- Yukih… - Fogta, és ott is hagyott. Azt mondta, legyünk barátok, mert én reménytelen vagyok, ha belezúgta egy antiszociális, elmebeteg homofób faszkalapba. Felpofoztam azért, amiket Yukira mondott és kizavartam. Hogy miért nyögtem a főbérlőm nevét, és miért nem röhögtem azon, ahogy lefaszfejezték, számomra is homályos. Azt hiszem, most jött el az a pillanat, amikor elmegyek a városba sétálni. Miért üljek itthon? Elmélkedjek, hogy milyen isteni lett volna zuhany alatt szexelni, ha nem nyögöm félre a nevet? Az nem az én világom.
Egy sikátor mellett haladok el, mikor túlságosan ismerős alakot pillantok meg. Hogy a rohadt életbe kerül ide, és mi a fene történt vele?! Rám pillant, elordítja magát, hogy tűnjek el, de látom, hogy mindjárt összeesik. Messziről is egyértelmű, hogy vérzik a feje, és nem tud ráállni a bal lábára. Jesszus! Odalépek, és gondolkodás nélkül veszem az ölembe. Megborzongok, ahogy a nyakamra cuppan. Mit keresett ez a szerencsétlen pont itt?!
- Yuki! Hallod?! Maradj egyben! - kérem halkan. Kába. Totál kész van. Ha kórházba viszem, akkor gyomormosás, akkor kiderül, hogy tabizik, és Alex azt is mondta, hogy feltételesen van kint. Akkor miattam sittelik le, azt nem akarom! Oh, hogy a szentek kergessenek a sírba, te ultrahelyes, homofób idióta! Most mit kezdjek vele? Nem tudja mozgatni a lábát, betört a feje, totál be van lőve, és hányni fog… Ahh, rohadt… szóval. Hányt. Na, akkor vállalom a kockázatot, felviszem hozzám, és felhívom Vincentet. Úgyis jön nekem egyel.
A lakásba érve lefektetem, és hívom Vincentet. Elmondom, hogy milyen ügyben jöjjön és hova. Azt mondja, hogy vetkőztessem le alsóra, mossam meg és adjak neki sós vizet. Készüljek fel, hogy hányni fog, de ez most kell, mert ha nem jön ki belőle minden, akkor baja lehet. Hát, legyen. Remegő kezekkel kezdem lehámozni a ruháit. Az első gombnál eszembe jut: homofób. Majdnem elbőgöm magam, ahogy a fürdőbe sétálok, hogy felvegyek egy gumikesztyűt, de megteszem. Ha felkel, ne stresszeljen amiatt, hogy a bőréhez érek. Szájmaszkot is teszek, nehogy azt mondja, hogy ráleheltem. Visszamegyek, és tovább vetkőztetem. Mikor kész, a konyhában csinálok egy szép, nagy bögre sós vizet, és megint visszasétálok mellé. Nem zárom kulcsra az ajtót, ha Vincent megjön, nyisson be. A koliban is mindig ezt csinálta. Sosem kopogott, csak benyitott, egyszer így nyitott rám, meg a szobatárs srácra szex közben. Fiúkoli, na.
Felkeltem, és valamennyire észhez térítem, hogy megigya a vizet. Ahogy lenyeli, öklendezni kezd, közli, hogy rohadjak meg, és oldalra fordulva kezd hányni. Bingó, jó helyre tettem a lavort! A hátát simogatom közben, próbálom nyugtatgatni, hogy nincs baj, hogy hányjon ki mindent. Mikor már nem tud többet, a szájához emelem a poharat, de elüti a kezem. Nem akar inni. De azonnal visszaájul. Hiába pofozgatom, nem kel fel.
- Mintha megcsókolnád. Ha átköpöd a szájába a cuccot, automatikusan lenyeli - hallok meg egy ismerős hangot. Odafordulok. - Csináld. Tudom, hogy hányás ízű a szája, de azt mondtad, nem mehet kórházba.
- Nem érdekel, hogy milyen ízű a szája - morranok Vincentre, majd kortyolok a cuccból, és ajkaimat Yukiéhoz emelem. Kinyitja a száját, amit nem tudok mire vélni, de nem csók. Segítség. Átengedem a vizet a szájába, és lenyeli. Oldalra fordítom a fejét, és megint simogatom a hátát, ahogy hány. Mikor nem jön több, Vincent mellém lép.
- Ennyi. Ha ennél többet vett be, reggelre úgyis beledöglik. Na, mutasd a lábát. - Ahogy megrántja, hogy a helyére csússzon a csont, Yuki felordít. A kezét fogom, megszorítja. Végül beköti a lábát, gipszet is tesz rá, majd közli, hogy még megnézné, de most alkudni fog.
- De ha felkel, elindul - mondom neki.
- Akkor késsel jövök legközelebb és levágom a lábát. Old meg, hogy ne keljen fel. Hol lakik?
- A szomszédban.
- Ökör! Akkor segítek átvinni. - Átvisszük.
Lefektettem, de ott maradtam. Tettem ki Torának kaját, nem tudom, mikor kel fel, és nem akarom, hogy pánikba essen, hogy ki volt, aki segített neki. Már éjszaka van, mikor meghallom, hogy mocorog. Az ajtó előtt alszom, nem merek bemenni. Ahogy felkel, azonnal berohanok. Pillázik, majd rám néz.
- Mi a fasz van? - kérdezi a szokásos modorában.
- Begipszeltük a lábad, kimostuk a gyomrod, bekötöttük a fejed, lekezeltük a sebeidet.
- Kórházba ugye nem vittél? - néz rám hatalmas szemekkel.
- Nem. Hazahoztalak. Nálad vagyunk. Nem akartalak egyedül hagyni.
Egy nő nyit ajtót. Nem nagyon hoz lázba, hogy ki ez, nem tűnik a kedvesének. Bár, Yukit ismerve, az is csoda lenne, ha a barátja lenne. A nő elköszönöm, én pedig Yukihoz lépek. Elmondom, miért jöttem, mire levágja magát a kanapéra. Gondolom, akkor most kell tálalnom. A konyhába lépek, és meg is teszem. Rizs-hal, rizs-hal, tányér, tányér. Oké. Akkor irány vissza, nappali, Yuki mellé.
Kér, hogy beszéljek, de épp eszek, úgyhogy parancsba kapom, hogy akkor egyek. Már végeztem, és vinném ki a tányért a konyhába, hogy ne itt legyen, a nappaliban, mikor véletlenül a kezéhez érek. Minden olyan gyorsan történik, hogy már csak az éktelen fejfájást érzem, hogy ráesek valamire.
Ahogy felkelek, fejfájásra ébredek. Mit felkelek… eddig sem aludtam. Valahogy olyan hülyén estem rá az asztalra, hogy majdnem fél órán keresztül mozdulni sem tudtam. Teljesen éber voltam, hallottam mindent, de nem tudtam mozdulni. Most valahogy jobban érzem magam, illetve azt hiszem. Körbepillantok, és ez tényleg nem az én lakásom. Akkor még Yukinál vagyok. Hát, akkor lassan el kellene mennem.
Feltápászkodom és a nappali felé veszem az irányt. Ami viszont fogad, arra nem vagyok lelkileg felkészülve. Yuki rám pillant, és… mosolyog. Uristen! Hátrahőkölök pár lépést, megrémülök. Miért mosolyog?! Meg akar ölni?! Megütögeti maga mellett a kanapét, hogy menjek oda. Nem tudok mozdulni. Erre megszólal.
- Gyere már ide a faszomba! - Megint megijedek, így egy lépéssel átszelem a köztem és a kanapé közötti távolságot, és leülök. Kezem a térdeimet, egyenes háttal meredek a szemközti falra. - Hozhatsz magadnak valamit - mondja, majd átkapcsolja a tévét. Én felsóhajtok. Legalább a modora nem változott. - Mi van? Megnémultál?
- Nem… csak… öhm. Kérsz valamit? - kérdezem mosolyogva.
- Egy pohár vizet. Köszi. - MEGKÖSZÖNTE! El kell mennem innen. De előtte meg kellene innom azt a valamit, amit hozhatok magamnak. Ami… víz. Igen.
Iszogat, én is. Aztán leteszi a poharat és rám néz. Pár pillanatig bambán mered rám, aztán megszólal.
- Tetszel nekem. - Majdnem kiköpöm a vizet, amit épp készültem lenyelni. Mi a fene?! - Na, szólalj már meg!
- Öhm… izé… - hebegem. - Te… te is helyes vagy.
- Nem. Te nem vagy helyes. Te tetszel nekem. - A kezem után nyúl, kiveszi belőle a poharat, és leteszi. Aztán közelebb hajol, egészen addig, amíg ajkai az enyémekhez nem érnek. Mi a fene?! Meg voltam róla győződve, hogy Yuki homofób. De olyan izgi, ahogy csókol. Durva, erőszakos, de tetszik. Percekig tépi az ajkaimat, nyelve vadul kutat a számban, majd elválunk.
- Húzz a francba - mondja mélyen a szemembe nézve. Én felállok, és elindulok, de az ajtóban megállok.
- Jól csókolsz. - Kicsit nevetek, tudom, hogy mennyire fel fogom húzni az agyát, és nem is tévedek sokat. Épphogy be tudom húzni az ajtót, már hatalmasat csattanva törik rajta darabokra egy pohár. Előrelátóan azonnal a lakásba megyek. Torát visszatuszkolom a naplapiba, és kulcsra zárom az ajtót. A falra sem kell tapadnom, hogy halljam, már két pohár összetört. Csak tudnám, miért csókolt meg, ha egyébként rühelli az ilyesmit… hát, nem értem. Mindenesetre tényleg jól csókol. Félig felálltam már attól, ahogy a nyelve a számban kutatott. Kell egy pasi.
Másnap a boltba sietek éppen, mikor nekiszaladok valakinek. Kinyitom a szemem, és egy borzalmasan izmos mellkas kukkant vissza rám. Epekedve emelem fel a buksimat. Csak meleg legyen… csak helyes legyen… csak aktív legyen…
- Izé… bocsánat - nyögöm nagy nehezen.
- Semmi probléma. - Orgazmusom volt. A hangjától.
- Tényleg ne haragudj. Hiroaki vagyok, itt lakom, ebben a házban.
- Komolyan? Ez nagyon jó! Én is. Alex vagyok. - Megsimogatja a vállam. - Melyik lakás a tiéd?
- A főbérlő melletti - mondom mosolyogva.
- Yuki mellett laksz? - Elsápad egy pillanatra. - Részvétem.
- Nem, annyira nem rossz. Néha kicsit nehéz vele, de meg lehet szokni - válaszolom még mindig mosolyogva.
- Van rá valami esélyem, hogy igent mondj egy teára? - kérdezi tőlem. Tekintetében világosan látom, hogy mit akar. Már szólnék, hogy persze, mikor hirtelen megérzek egy kezet a vállamon, ami durván hátra ránt. Dühösen fordulok meg. Yuki az.
- Mégis mi a faszt csinálsz itt? - kérdezi tőlem.
Hallgatom a történteket, és elhatározom, hogy a mai reggel kettőnk titka marad az univerzummal. A fénykép és a kávé Yuki megismeréséhez vezető utam két legkomolyabb buktatója. Mázli, hogy senki nem látta, ahogy elestem. Ja, igen. Leolvastam a nevét a névtábláról. Jó, mi?
Eldöntöm, hogy elkezdek valami kaját csinálni. Nem is tudom… ebédet. Halat! Igen! Azt Tora is szereti. Bár neki simán csak sósan sütöm, magamnak már alaposabban fűszerezem. Hozzá rizs, egy kis… hm… majd valami szószt még kitalálok, és már jól is telik a napom.
Nyakig vagyok a hűtőben és keresem a halat, mikor valaki csenget. Kezemben egy fél szelet félig megrágott, lassan penészes pizzával, kinyitom az ajtót. A szó is bennem reked. Yuki kijelenti, hogy beszélgetni szeretne.
- Rendben, fáradj beljebb! Főzzek neked egy teát, vagy valami… - Upsz… Újra. - Akarom mondani… Oké. Gyere. Teát? - Leül az ablak előtti székre, és kinéz.
- Kávéd nincs? - Oké, valami nem okés vele. De ha megkérdezem… hm… kivág a saját lakásomból, és az orromra csapja az ajtót? Igen. Szóval, marad a második opció. Csinálok egy kávét.
- Tessék. - Elveszi a bögrét és kérdés nélkül rágyújt. Én visszatipegek a hűtőhöz, és tovább keresem a halat. Gondolom, úgyis mindjárt utánam kiabál, hogy menjek vissza.
- Mi a faszt csinálsz, mikor vendéged van? - Tudtam.
- Halat keresek. Vettem egy csomaggal. Nincs meg. - Elmerengek, aztán hirtelen beugrik… mélyhűtő! És ott volt! Hehe… - Sütit a kávéhoz?
- Nem. Ülj le. - Oké, ismerős szitu. - A saját lakásodban vagy. Azt mondtam, ülj le. - Engedelmesen leülök az ÉN lakásomban az ÉN kanapémra. Milyen diktatórikus faszi… és milyen jól néz ki…
- Az imént felcsengettek hozzám. A lenti idős hölgy. Megkérdezte, hogy alsónadrágban vagy-e még. - Kicsit kikerekednek a szemei.
- A lenti idős néni csessze meg. Örüljön, hogy majdnem látott egy farkat öreg korára. - Majdnem felnevetek. Nem szabad, tudom. - Állandóan baszogat. Inkább lenne hálás, hogy nem dobtam még ki. Olyan bűz jön a lakásából, mintha nem ismerné a budit. - Belekortyol a kávéba, beleszív a cigibe, és rám néz. - Alkohol? - Most adjak neki…? Olyan fura így is.
- Egy kis szakém van. Az megteszi? - Bólint, én meg felállok és töltök. Tényleg egy kicsi volt, ezt meg is jegyzi.
- Azzal az idős pasival, aki itt lakik három lakásnyira, vigyázz. Nekem is mindig lepisili a virágaimat. - Engedelmesen bólogatok. nem kell tudnia, hogy eszemben sincs virágot pakolni az ajtó elé. - Szép a lakásod.
- Köszi.
- Tévéd nincs? - kérdezi végigpillantva a nappaliban.
- Nincs. Nem nézek tévét. - Elkerekednek a szemei.
- Barom! Így hogy beszélgessek veled a kedvenc sorozatomról? - Dühös. A francba… pedig azt hittem, jó úton haladok!
- Mesélhetsz róla. Én meghallgatom. - Ő pedig mesél. Én meg hallgatom. Néha beleaházok, vagy bólogatok, de most büntetlenül nézhetem. Így nem tűnik fel neki, hogy bámulom. Az ajkai valami kegyetlenül erotikusak, ahogy beszél. Már attól majdnem merevedésem van, hogy hallgatom Eszmeralda és José nemtudomki szerelmi sokszögét a boltossal, a postással és a házvezetőnővel. Borzalmas. A teste is nagyon tetszik. Kellemes, a bőre szép, ahogy a szemei és a haja is. Csak ez a hihetetlenül visszataszító kisugárzása ne lenne. De ne gond, elvagyok ilyen aurájú emberekkel is. Mindenesetre sajnálom, hogy nem meleg. Egy ilyen faszi a szomszédban… Grr…
- Na, én megyek. - Belepofázik a gondolataimba, felháborító!
- Rendben. Szereted a halat? - Megáll, hátra néz.
- Ja. - Köszönés nélkül lép ki az ajtón, én meg a hálóba megyek, elővadászom a dugicigimet, és most rágyújtok. Kell.
Majdnem fél óra, mire konyhakész állapotba kaparom magam. Tora-chan már a lábaimat rágcsálja, annyira éhes, így az övét csinálom először. Yukinak majd a sajátomból viszek. Hogy nézne ki, hogy a macskám kajájából adok? Amikor a sós adag kész, nekiállok fűszerezni. Próbálom eltalálni úgy, ahogy Yuki szeretheti, de azért csinálok fűszeresebbet, és enyhén fűszereset is. Sosem tudni.
Kifőzöm a rizst, és pakolok neki egy adagot az egyik műanyag ételhordóba. Átfülelek hozzá, de csak a tévé szól, így mosolyogva lépek ki az ajtón, és átkopogok. Nem nyitok be, lehet, hogy van vendége. Csak várok, hogy szóljon, vagy kinyissa. Ami a legrosszabb, az úgyis az, hogy ki sem nyitja, vagy meglát, és rám vágja az ajtót. Igen. Na, akkor várjunk.
Szép ez az új környék. Kifejezetten tetszik, kellemes, nyugodt, és sokat tudok majd festeni. A szomszédok is kedvesek, bár mindenki azt mondja, hogy attól, aki közvetlenül mellettem lakik, óvakodjak. Hát, rendben, bár nem szokások kerülni senkit.
Épp a boltból megyek hazafelé, mikor… nem zártam be az ajtót? De furcsa. Belépek a lakásomba, és kicsit meglepődök. Valami… mintha más lenne. Aztán leesik, hogy ez bizony nem az én lakásom! Azonnal kiszaladok, és nyitom a sajátot, drága Torám pedig már ki is slisszol, egyenesen be a szomszédhoz, akitől óvakodnom kellene. Én utánakapok, de csak a kilincset érem el, amit sikeresen ki is szedek az ajtóból, és azzal együtt huppanok a földre. Megszeppenve ülök, majd kijön egy férfi a fürdőből. Nagyon szép. Kifejezetten helyes férfi. Rám kiabál, mire én kellően meg is lepődök. Felpattanok és elkezdek habogni valamit, de leállít.
- Kuss és beszélj! Kit keresel? Na, sűrűn húzzál ki, vagy csinálj egy kávét nekem, ha élni akarsz még két percet! - Aztán ott hagy. Én csak állok és pislogok, majd a konyhába lépek. Jelen helyzetemben egyszerűbb megoldásnak tűnik, hogy megfőzzem azt a kávét. Pár perc múlva vissza is jön, elveszi a kávét, én meg folytatom a bocsánatkérést. Próbálok kielégítő magyarázatot adni, mire megint lehurrog. Tőmondatokban?! De az milyen már…? Engedelmeskedve kérésének, parancsának, lehuppanok, majd szeretnék neki bemutatkozni, de az sem érdekli. Hát, ez a férfi kifejezetten érdekes. Mikor rákérdezek, hogy ő mivel foglalkozik, már érzem, hogy feszegetem azt a bizonyos határt, ezért elhallgatok. Hátha szól, ha beszélhetek, vagy megunjuk az üldögélését, és kizavar.
Csevegésünk kimeríti a szánalmas fogalmát, ahogy tőmondatokban próbálok vele közölni mindent. Idegesítő így beszélni, de ezen a faszin látszik valami furcsa. Egy ellenszenves férfi, szarkasztikus humorra, de valahogy… nem tudom. Nem érzem, hogy el kellene küldenem a picsába és elrohannom. Tetszik külsőre, egyébként pedig izgalmas. Született passzív vagyok, ez biztos, de az is tuti, hogy ez a férfi nem meleg. Bár az a leopárdmintás ing erre majdnem rácáfolt. Ilyen ízlést… még én sem venném fel.
Amikor elkezd célozgatni a barátnőmre, elérkezettnek látom az időt, hogy bevalljam: meleg vagyok. De utólag jövök csak rá, hogy nem kellett volna. Kilincsestől, macskástól vág ki a lakásából, én pedig egy percig lefagyva állok, és meredek a falra. Aztán persze összeszedem magam, és besétálok magamhoz. Torának adok enni, közben pedig megkeresem a lakatos számát. Nem lehetek annyira gerinctelen, hogy nem csináltatom meg az ajtót, amit tönkretettem.
Már aznap délután megjön a szerelő. Hallom, hogy veszekszik vele, de elmondtam a lakatosnak, hogy az élete árán is szerelje vissza azt a kilincset. Dupla gázsiért persze meg is teszi. Korrupt világ… Válogatott káromkodásokkal bombázza a pasit és engem. de nem lépek ki, ő nem jön be, így van ez jól. Egy óra, és a zár tökéletes. A lakatos úgy rávágja az ajtót, hogy szerintem megint javíthatná, aztán bejön, én odaadom a bérét, és megy is. Tiszta munka.
Másnap hajnalban épp a fényképezőgépemmel járom a környéket, amikor furcsa látvány tárul elém. Egy félőrült idióta, ilyen hidegben, egy szál gatyában szaladgál körbe-körbe a házon. Közelebb lépek, majd felismerem. Ez a szomszédom! Ahogy nézegetem, egyre jobban megtetszik. Tudom, hogy nem lát, hiszen leköti, hogy halálra fagyjon, így nyugodt szívvel kezdem fotózni. Ha őt kérném, hogy festhessem le, elküldene a picsába, ezt biztosan tudom. De így, képről tökéletes!
Amikor épp nem az ajtó előtt szalad el, beslisszolok a házba, és készítek egy bögre, forró kávét. Mellé teszek egy péksüteményt, amit magamnak vettem, de hátha sikerül kicsit barátkoznom vele. Mikor látom lentről, hogy elindul, kiszaladok a cuccokkal, és beteszem az asztalára. Nem zárja az ajtót. Hanyag, de nekem jól jött. A kis asztalra teszem a tálcát, majd megyek is haza, és a falra tapadva hallgatom, hogy mi lesz a reakció.
Olyan finomak az ajkai, de… de ezt nem szabad! Még pedofil leszek.
- Ezt nem szabadna – tolom el magamtól.
- Ne csináld már – kezd el nevetni, kezeit lefogom.
- Ha kijózanodtál megbeszéljük – nézek a szemébe - De kétlem, hogy emlékezni fogsz rá…
- Aj olyan vagy! – tépi ki kezeit az enyéim közül. - Pedig… én… tényleg… vagyis… - dadog - mindegy! Hagyjuk… - fordít hátat, kis zavarba jövős…! Olyan aranyos. Lehuppan az ágyamra, fél perc sem kell és elnyomja az álom. Nos akkor én meglátogatom a kanapét, kár hogy a vendégszoba nincs még berendezve…
~§~
Reggel nagyon fáj a fejem, pedig közel sem ittam annyit, mint ahogy a fejem állítja. Rendbe hozom magam és bekukkantok a szobámba.
Michio még édesdeden alszik.
Nekiállok a reggelinek közben kicsit gondolkozom. Az ember tény hogy ostobaságokat csinál hogyha be van rúgva, de mind a belsőjéből jön csak kicsit felspécizve. Ennyire tetszenék Michiónak? Bevallom, hogy ő nagyon kezd nekem megtetszeni, minél jobban megismerem, annál jobban csábít el, még ha akaratlanul is teszi.
Szemem sarkából veszem észre, ahogyan enyhén másnaposan néz ki a fal mögül. Hehe…
- Áh! Látom felkeltél – mosolygok rá - Kialudtad magad?
- Ő… - kezdi vizslatni a szőnyeget, áhh de aranyos! - Igen… és kö… köszönöm hogy a gondomat viselted! – hajol meg idegesen, arca pipacs piros.
- Nyugi már! Nincs semmi baj – nevetem el magam - vegyük úgy hogy túl sokat ittunk mind a ketten. Gyere kész a reggeli. – csalogatom az asztalhoz.
Egyikőnk sem szólal meg egész reggeli alatt, én sunyin őt nézem, amíg ő fel sem mer nézni.
Amint vége a reggelinek felrohan a cuccaiért, gondolom hogy segítek így utána megyek. A szobám ajtajában nekem jön.
- Látom még mindig kínosnak találod, amit az este műveltél –nevetemel magam, egyik kezemmel csípőjét átkarolom, míg másikkal selymes fürtjei közé bújtatom ujjaimat. Nagyon csábít, és legszívesebben most nekiesnék, de nem akarom megijeszteni, így is elég riadt. Szorosan magamhoz húzom, szíve mint egy ketrecbe zárt kanári úgy verdes. Tartom, amíg meg nem nyugszik, légzése és szívverése egyenletes lesz. Lenyugodott.
- Jobb? – engedem el, fejét lehajtja, arcán erős pír jelenik meg. Kíváncsian várom mit lép.
Ajkai az enyémekre tapadnak, nyakamat átkarolja. Em tudok ellenálni neki. Visszacsókolok úgyan azzal a szenvedéllyel ahogy ő esett nekem. Ajakit bíztatom mivel elég kis félénk.
Beljebb nyoszogatom az ajtón meg nem szakítva a csókot, egyik lábammal belököm az ajtót. Rálököm az ágyra. Szinte tépjük egymás ajkát. Szívem hevesen verdes, izgulok, olyan csodás ilyen közel tudni magamhoz, de nem akarom hogy később megbánja.
Zihálva úzodok el tőle. Főlétérdelve nézek mélyen a szemeibe.
Nekem ennyi bőven elég. Kezem besiklik pólója alá, bőre olyan puha és forró.
Szépen ráérősen simogatom le testérő a felsőjét, míg ő türelmetlenül szed ki az enyémből. Nyakához hajolok, érzékeny bőrét csókolgatom, fülét aprón megharapdálom, édes kis nyögéseket csalok ki belőle. Arca még mindig vörös, imádom!
Számmal egyre lejjebb és lejjebb haladok finom testén mindent bebarangolva. Mellbimbóit kicsit megrágcsálom, kördöke körül nyelvemmel apró köröket rajzolok. Bordái ívét végigcsókolom egyre több nyögést és sóhajt kicsalogatva belőle. Viszetérek puha szájához, kéjesen kap ajkaim után. Hörögve csókolok vissza.
Csókunk közben egyre jobban házomom ki nadrágjából míg teljes valójában nem fekszik előttem. Kezeivel mellkasomat simogatja. Ismét végighaladva testén jutok el combjaihoz. Belső combját apró puszikka hintem míg egyik kezemmel külsejét simogatom másikkal pedig oldalát simogatom. Kezelésbe veszem másik combját is míg el nem jutok férfiasságához. Egy pillanatra felpillantok rá, szemeit eltakarja kezeivel.
Elmosolyodom, végignyalok péniszén majd az egészet számba veszem. Míg számmal elöl kényeztetem addig ujjaimat szájához emelve kellőképpen benedvesítettem. Bejáratához emelve kezdem tágítani, mikor egyik ujjam beléhatol halkan felsikkant de tartja magát. Egyik ujjamat követi a másik is. Mikor elég tágnak érzem ujjaimat kihúzom belőle. Merevedése szépen kezembe simul, már közel van a beteljesüléshez így gyorsabban rásegítek.
Ismét számba veszemamig kezemmel heréit ingerlem. Nem sok kell, hangos nyögéssel a számba élvez. Légvételei szaporák, megvárom míg levegőhiányát pótolja és visszanem tér hozzám lélekben és észileg is egyben.
Felmosolygok rá. Merevedésemet bejáratához igazítom, nem vagyok egy „apró termet” így nagyon lassan hatolok belé. Testén végigcikáznak az újabb gyönyörhullámok. Teste már lacsakos, olyan gyömyörű most.
Teljesen elmerülök benne. Várok míg megszokja méretemet, megfordítom és kutya pozícióba húzom fel. Lassan mozogni kezdek benne. Finom hangjától megremegek.
Nem bírok sokáig magammal, olyan jó érzés benne lenni! Egyre gyorsabban mozgok. Föléhajolok és kezemmel péniszét kezdem ismét ingerelni.
Pár lökés és kezembe élvez én meg belé. Hangos hörgéssel élvezek el testében.
Kihúzódom belőle és melléheveredem. Légszomjamat csillapítva veszem a nagy levegőket.
Pár perc után szabályozzuk magunkat, kiscicaként bújik hozzám, az idő ellenére hamar elnyom minket az álom.
- Pszichológus vagyok. – bököm rá - De ahogy észrevettem, te két műszakban is dolgozol, ahhoz képest, hogy milyen fiatal vagy. – jegyzem meg.
- Tavaly végeztem a középiskolában, és nem éreztem úgy, hogy elég okos vagyok az egyetemhez – mondja még teli szájjal. - Így legalább anyuméknak is tudok segíteni. – elmosolyodom.
- Ez nagyon kedves tőled.
- Legalább ami fontos azokat megveszem magamnak – mosolyog vissza. - Próbálok önállósodni egy kicsit. Bár így még, két műszak mellett is ki tudok kapcsolódni. – remek.
- Az nagyon jó – bólintok - Mit szoktál csinálni? Mikor kikapcsolódsz...
- Kiviszem az öcsémet a parkba és focizok vele – neveti el magát. - Tudom nem nagy kikapcsolódás, bulizni néha járok fel, de holnap este ünnepelünk... - hmm…
- Mit ünnepeltek? – nyelem le az utolsó falatokat. Kíváncsian figyelem.
- Holnap lesz a 19. szülinapom – pirul el bár nem értem miért. - De ha gondolod, gyere el velünk bulizni…
- Áh… nem köszönöm – utasítom el - Ez a te bulid... én nem akarok ott a terhedre…
- Dehogy vagy a terhemre – hangosan felnevet - Tudod mit? Holnap érted is jövök, este 8ra és együtt megyünk a klubba... Úgy sem ismered még azt a helyet meg a környéket! Úgyhogy eljövök érted... – hát jó…
- Rendben – törődöm bele.
- Gyalog megyünk majd, nincsen messze. Uhm... – nyeli le az utolsó falatot - Nagyon szépen köszönöm a meghívást.
- Nagyon szívesen máskor is! – széles mosoly terül el az arcomon. Ismételten elpirul, íme az új fegyverem! Hehe…
- Na de én most megyek – áll fel - Még be kell vinnem a pénzt meg át is kell öltöznöm. Még egyszer köszi mindent. – megbiccentem fejemet, felállok és kikísérem. Egy pár percig még az ajtó előtt állok, a ház ismét üres.
Hatalmasat sóhajtok, felkullogok a fenti fürdőszobába, egy gyors zuhany és irány az ágy.
~§~
Az egész nap unalmas. A takarítók csak úgy mindenfele legyeskednek, hogy rendbe szedjék a házam.
- Kezd alakot ölteni – jegyzem meg magamnak.
Az órára pillantok, hamarosan nyolc. Felmegyek hálószobámba, és magamra kapok egy bulizós ruhát.
Azért olyan öreg én sem vagyok szerencsére.
Meghallom a csengőt, amint befejeztem az előkészületeket.
Az egyik takarítónő kinyitja az ajtót.
- Jó napot! Miben segíthetek? – kérdi kedvesen a nő. Leszakadok a lépcsőn.
Megkérem Michiot hogy, várjunk még egy keveset, mert nem akarom itt hagyni a takarítókat csak úgy.
~§~
Kicsit meglepődöm a bulizó helyet meglátva. Kellemesen csalódtam. Kicsit gyerekesebbre vártam, de ez teljesen felnőtt partinak néz ki, a táncoló nők hiányától eltekintve.
Kellemesen mulat mindenki, beleolvadok a környezetbe néhány ital társaságával. Végignézem, ahogyan Michio elfújja a tortán a gyertyákat, majd ahogyan barátai egy hatalmas vödör vízzel nyakon öntik.
Nagyon jól szórakozik, és igen, én is jól érzem magam, bár az utolsó pár feles úgy érzem, kezd megártani.
Párat felhukkanok de még mindig csak figyelek. Annyira nem vagyok becsiccsentve de már képes vagyok megingani. A bulinak hamarosan vége, sokan már hazamentek, ha még nem csapta el őket valami, vagy nem feküdtek be egy busz alá.
Michio ingadozva felém lépked.
- Sziahhh…*hikk* remélem, élvezted a partit. – nem ver át, tudom hogy még eléggé magánál van, vagy csak én vagyok a kelleténél jobban berúgva.
Felkapom a vállamra és hazaviszem, vagyis hozzám, nem tudom hol lakik, a telefonja sincs nála.
~§~
Végig kapálózott hogy rakjam le de én erősebb vagyok. Levágtam az ágyamra és kicsit morcosan nézek rá.
- Túl sokat ittál – vágom neki foghegyről – de ez ellen nincs mit tenni. – vonom meg a vállam, és tudom hogy igazam van.
Felkel az ágyból és mellém sétál. Ajaki azonnal az enyémekre tapadnak. A sok alkohol nekem is betett. Megremegek de visszacsókolok.
