Alig várom már, hogy ideérjen. Hiszen... Egész éjjel csak az foglalt le, hogy kiválasszam könyveimből, mit és hogyan taníthatnék neki, amíg együtt leszünk. Valamint az, hogy megírjak neki egy tantervet - egy teljes évre. Csak neki, csakis a legkülönfélébb pózokkal, az anyag feldobása miatt.
Ráadásul... Mivel dolgozni is fog mellettem - vagyis alattam - azt is eldöntöttem, hogy nem kérek tőle annyi tandíjat, mint amennyit egyébként kérni szoktam tanítványaim családjaitól, nagylelkű leszek.
Mire megérkezik, már magamat is kicsípem egy kicsit.
Így nem csoda, hogy amikor amúgy is dögös testem meglátja, fülig pirul, és csak papucsom meri nézni.
A kis édes... Jól áll neki a vörös szín és a remegés is, de most még nem félhet ennyire. Maaajd később… nyehehe...
Próbálom bátorítani, miközben beljebb tessékelem, de ahogy elnézem, az is nagy csoda nála, hogy nem fordul hátra, és nem fut el.
Pedig... Most, hogy itt van, estig tuti nem menekül előlem, mert ha kell, utána megyek. Hiszen... Tegnap óta szeretném már látni kicsiny, törékeny alakját, és hallani gyönyörű hangját.
Oda ültetem le, ahova először is leült, amikor végre elvánszorgunk a nappaliig. És... Ha már akkor nem szólalt fel az ellen, hogy ott gubbasztottam mellette, „most se fog ebbe belekötni” alapon mellé is vágódok. Hiszen jó itt, közel testéhez...
Még akkor is, ha ettől megint feszeng. Bár nem tudom, ezen mit idegeskedek. Meg kell szoknia előbb-utóbb, neki is egyszerűbb lesz.
-Jé! – kapja fel az egyik asztalra rakott tankönyvem. Viselkedése most mintha oldottabb lenne. Izgatottan lapozgatja, lehetőséget adva ezzel nekem arra, hogy kicsiny és nagyon formás idomait közelebbről is szemügyre vegyem.
- Gondoltam, előszedek pár magamnál tartott tankönyvet, mert szerintem neked nincs. – indítom el a beszélgetést, mert sose fogunk egyről a kettőre jutni, főleg nem az ágyig, ha csak itt ül, és lapozgatja a könyveket egész délután.
- Aha – bólint kábán. Én pedig magamban nyugtázom, hogy ez megint egy értelmes válasz volt tőle.
De... Ami fontosabb... Mitől kezdett el megint remegni a keze?
- Na, mi az? –kérdem meg kíváncsian. Arca is olyan vörös... Rosszul lehet?!
Arcáról tekintete irányába nézek, és egyből megnyugszom. Vagyis... Elkap a nevetőgörcs.
A kis édes...
Kawasuo tényleg annyira ártatlan, hogy még egy könyvbéli meztelen testtől is elpirult?! Mert akkor még talán egyszerűbb dolgom is lesz vele, mint ahogy eddig azt hittem.
- Na akkor, sensei! Hol kezdjük? – Mimimi? Mit hol? Azt?! Most?!?
Vagyis áhh... Biztos nem arra, hanem a tananyagra célzott.
Bár még egy ilyen szempillarezgetést megereszt, és kikötöm az ágyamhoz.
Közelebb húzódom hozzá, és erővel veszem rá magam arra, hogy ne farkincáját, hanem karját ragadjam meg. A bizalom kialakítása mindennél fontosabb. Hiszen olyan jó, hogy mi együtt... Emiatt nem kalandozhat el figyelmem a tananyagról...
- Látod? – kérdem végtagjára utalva, amikor azt szeme magasságába emelem. Majd, mivel még ezután sincs fogalma arról, mit is akarok neki mondani, folytatom magyarázatom:
– A tegnapi rajzodból azt szűrtem le, hogy az izmok mozgásával nem vagy tisztában, ezért megy nehezebben egy egész alakot megrajzolnod, ugye?
Elmerengve néz a semmire egészen addig, amíg szép arcán meg nem csillan a felismerés. Leesett neki.
- Igen – ad is hangot felismerésének. Én pedig megpróbálom kibírni újabb felnevetés nélkül.
- Helyes, akkor kezdjük az alapoknál – nevetek rá, amire bólint egyet.
Hihi... Oké, beleegyezett az oktatásba. Úgyhogy... Ezennel most, hogy a beleegyezését megadta, sorsa eldőlt. Vagyis... Kezdhetem okítását. Khm...
- Először is talán... – kapom fel kíváncsi pillantásától kísérve azt a könyvet, amit legelőször a kezébe vett. – Igen. – lapozok el az egyik oldalra. – Először is megmutatom neked azt, hogy a bőrréteg alatt hogyan néznek ki az izmaink.
Természetesen a legtudálékosabban beszélek hozzá, miközben neki is megmutatom könyvemet, hogy ámulva figyelhesse előadásom. Bár... Így rásandítva rá kell jönnöm, hogy a kicsikét egyelőre a könyv jobban leköti.
Vagy csak nem mer rám nézni?! Hehe... Hát... Vörös arca alapján inkább a második. Pedig... Ezzel csak jobban kiszolgáltatja magát nekem.
Jobban hozzá hajolok, hogy elmutogassam neki, az izmok tapadási helyeire hol figyeljen oda képein. És közben persze csak véletlenül lehelek néha-néha nyakának bőrébe, hogy megborzongjon, és nagyobbakat sóhajtson, mint amekkorákat addig. Hiszen a jó kondíció is fontos.
- Most mutasd meg ezen a képen is a tapadási helyeket, vagyis azokat a részleteket, amikre nagyon kell figyelned rajzolásnál. – kérem elővéve egy teljesen meztelen férfi képét.
Amitől... Megint úgy elvörösödik... Pedig finom voltam, majdhogynem nőies. Ha igazán mély vízbe akarnám dobni, egy aktfestményt készíttetnék vele magamról. Bár... Most így belegondolva, ez se rossz ötlet...
Összeszedett koncentráció, ahogy figyelem, főként azért, hogy ne arra a rajzolt szervre figyeljen, és belekezd. Méghozzá nagyon ügyesen.
Amikor végez, meg is dicsérem tehetségéért. Hiszen egy délután alatt egy csomó anyagot elsajátított. Viszont... Az is igaz, hogy ez így nem lesz jó...
Hiszen... Így nagyon rövid idő után elválnak majd útjaink.
- Lassan indulnom kell. – kapja fel kellékeit. – Köszönöm szépen a mai oktatást. – oldalaz is el egy-két lépést mellőlem. Pedig... Egy szóval se mondtam még neki, hogy elengedem, az idő is gyerek még.
- Igen. – nyugtázom a hallottakat, majd hozzáteszem:
- De várj még egy kicsit, mielőtt elmennél, egy-két dolgot tisztázzunk. – idegesen toporog, főleg akkor, amikor fölkelek, és felé indulok. De nem érdekel. Úgyis kerül még hozzám közelebb...
- Azt ugye megbeszéltük, hogy tanítalak. – karolom át a vállát, amire annyi a reakciója, hogy nagyot nyelve bólint. – De még azt nem, hogy ezért óránként mennyit is kell fizetned, igaz? – még egy félszeg bólintás, és egy sanda pillantás az órájára.
- Nyugi. Ha annyira elszaladna az idő miattam, elvinnélek a kollégiumodig, nem kell aggódnod. – mosolygok rá bátorítóan, és elengedve vállát egy kicsit arrébb lépek. Ez így unalmas, hogy nem szól vissza.
- Rendben. – válaszol végre, még ha alig hallhatóan is.
- Na, szóval akkor... Vigyorgok rá szélesen. – Szeretném, ha következő órára holnap jönnél, ugyanígy, az óráid után. És... – itt tartok egy kis hatásszünetet – Azt is nagyon szeretném, hogy mivel ilyen jól el tudsz sajátítani egy-egy óra után ennyi anyagot, hétvégente segítenél nekem az oktatásban. Már ha ráérsz, persze. De a segítségért a tandíjad egy jelentős részét el is engedném, hiszen nem akarom, hogy ingyen dolgozz nekem.
Felcsillannak szemei, de még habozik, úgyhogy - hogy ne veszítsem el - hozzáteszem ezt is mondandómhoz:
- Persze erre a felajánlásomra nem most rögtön várom a válaszod. Beszéld meg a családoddal is, ők mit gondolnak erről, te mennyire szeretnéd ezt, és csak holnap mondd el, hogy döntöttél… Amikor is majd a ma megtanultakat le is rajzoltatom veled.
Vigyorogva bólint, és megint ránéz a kezén virító kis időjelző szerkezetére.
- Addig meg is beszélem a nővéremmel. – bólint félszegen, majd köszönve nekem elindul az ajtó felé.
Furcsállja, hogy én is követem, de - megint elővéve legszebb vigyorom - megmagyarázom neki, hogy kocsival megyünk, mert őszinte elnézését kérem, de elbeszéltem az idejét. És bár... Nem tudom, miért vörösödött el a hírtől, hogy nem szabadul meg olyan könnyen attól, hogy velem egy légtérben legyen, nem is érdekel.
Beültetem kocsimba, és miután én is beülök, valamint elindítok egy kis nyugtató és lágy rockzenét, elindulok vele, bele a nagyvilágba.
Vagyis ehelyett...
- Merre is kell menni a kollégiumotokhoz? – fordulok felé tettetett félsszel, amikor kiállok garázsom elől.
Ő is zavart, de azért lelkesen mutatja az útirányt. Aminek hála sajnos pont időben, kapuzárás előtt érkezünk meg célunkhoz. Pedig... Igyekeztem a legértetlenebbnek tűnni előtte.
- Vigyázz magadra, holnap várlak, és addigra döntsd el! – kiáltok még utána integetve, mielőtt elhajtanék.
Hazaérve meg persze bosszankodok rendesen, hirtelen haragomban mindent összetörve és felrúgva, ami a kezem, és a lábamügyébe kerül. Csak pár pillanattal kellett volna később odaérnünk. Pár pillanaton múlt a ma éjszakám. Hiszen... Az a tanár már biztos, hogy a kapukat zárta, azért volt ott.
Hosszúnak tűnő percek telnek el néma csendben, érzem ahogy a bennem lévő feszültség nő és a torkomban keletkezett gombócot le kell nyeljem, hogy végre megpróbáljak legalább egy kis hangot kiadni magamból.
- Szóval Kawasuo… - szaggatja szét körülem azt a kis felhőt ami feszengéssel volt tele, hangja élesen karcolja át a levegőt és mégis olyan lágyan cseng.
- Igen? – pislogok rá nagy kék szemekkel, mert nem folytatja és nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit akart elkezdeni mondani nekem.
- Azt szeretnéd, hogy oktassalak egy kis ideig igaz? – most miért kérdezi megint? Nem mondtam elég érthetően az előbb? Bahh… vagy… vagy csak így próbál szóra bírni? Már nem is tudom.
- Igen. Mert fontos lenne ismernem az emberi testet ahhoz, hogy le tudjam rajzolni – mondom félénken, de örülök, hogy legalább egy kis hang kijött a számon.
- Ohh igen? – felkapom a fejem a gúnyosnak tűnő hangra, mert először azt hiszem csak rosszul hallom – Miért? Rajzművész vagy? – nem… nem képzelődtem, és… ettől elszáll minden szemérmességem! Lehet hogy nem vagyok egy igazi Van Gogh, de azért tudok rajzolni, és senki nem merje gúnyolni azt ami szeretek, vagy ami vagyok!
Hirtelen haptákba vágom magam, és mérgek kis szemekkel pillantok rá.
- Adjon nekem papírt, és megmutatom! – hadarom idegesen, mire kérésemnek eleget tesz és hoz nekem pár papírt, valamint ceruzát és tollat.
Elszántnak tűnő lelkesedéssel vonom egymás utána a vonalakat a papírra, teljesen elmerülve a grafittengerben, ami csak attól keletkezik, hogy kezem végighúzva a lapon megjelennek a csíkok, a vonások egymás után. Nem tudom mennyi idő telt el, nekem nem tűnik soknak, s máris felmutatom neki az elkészült skiccet. Nah?
- Hát ez igen! Nagyon ügyesen rajzolsz… - na ugye? Én mondtam! vagyis nem, de most nem ez a lényeg… legalább látja, hogy nem viccből jöttem ide, és igazat is mondtam. De mikor megjegyzi, hogy mit is lát elsőre a rajzolom, azonnal hatalmas pislogó szemekkel nézem meg újra művemet.
- Igen?! – na… erről van szó! Remélem elvállalja.
- Erről a képről már tudom, hogy mit kéne neked tanítanom ahhoz, hogy jobban rajzolj. Mikor érnél rá, ha elvállalnám azt, hogy neked órát tartsak? – nem … nem hiszek a fülemnek… Tényleg elvállalt? Igaz ott van még a feltételes mód, de nekem ez akkor is már egy halvány igennek hangzott… Jajj...
- Hétköznap délutánonként ráérek sötétedésig, addig van kijárásom a kollégiumból – mondom lelkesen.
- Értem – válaszol elgondolkodva, s mint egy anime figura elkezd közben fel-alá mászni a hallban, a kanapé mögött ahol van egy kis hely.
- Ha úgy gondolod, hogy komolyan szeretnél tőlem tanulni, akkor holnap várlak, és kezdhetjük, mert ma már nem lesz rá időnk. De... Ha jössz, akkor légy szíves csengess, ne ácsorogj annyi ideig a ház előtt, mert csak magadtól veszed el az időt. Jó? – szavai teljesen felrepítenek a felhőkig… Oh Kami-sama! Elvállalta!
- Köszönöm – hálálkodom kedvesen, egyre jobban feltörekvő jó kedvvel és lelkesedéssel, de ahogy körbenézek és az ablakból látom az alkonyatot, rájövök sietnem kell. Elköszönök tőle, majd sietek is vissza a kollégiumba, nem szeretnék megrovást kapni azért, ha kicsit késtem, mert ilyen még sosem fordult elő!
Olyan jó kedvem van, hogy végig futok a buszhoz, pedig eddig csak sétálgattam míg idejöttem! Sőt, mivel nem is vagyok olyan messze, azt a két buszmegállónyit le is futom örömömben, majd lihegve támaszkodom meg a bejárati ajtónál a kollégiumunk főépületénél.
- Nocsak Kawa-kun, csak nem edzeni voltál? – hallok meg magam mögül egy nagyon is ismerős hangot, de mire megfordulok mér tudom, hogy ki az.
- Taira-sempai – mosolyodom el, majd ki is egyenesedem, vele szembefordulva – nem, dehogy, csak futottam egy kicsit – sugoy… ha ő is most jön csak be, akkor nem késtem el szerencsére, megnyugodhatok.
Elkezd felterelni magával, közben elmesélem neki a délutánomat, hogy egy magántanárhoz fogok járni.
- Oh igen? És milyennek tűnik a tanár? – kérdi miközben már a szobánk ajtaján lépünk be.
- Olyan középkorú, talán fiatalnak is mondanám, mert nagyon helyes, biztos tapadnak a nők rá – elkuncogom magam, hisz ilyenekről nem nagyon szoktam beszélni, most még magam is megleptem.
- Értem – sóhajt sempai kicsit csalódottan. Vajon mi lehet a baj?
- És te mit csináltál délután sempai? – kérdem lelkesen, majd lecsüccsenek a gépem elé… Bahh még ezt a cuccot is hozzá kéne kapcsolni amit tegnap a nővéremtől kaptam, de lusta voltam… meg nem is értek hozzá.
- Semmi érdekeset – vágja rá, majd mögém áll és a háttámlára támaszkodva görnyed felém – Még nem telepítetted rá? Na majd én segítek!
- Telepít? – pislogok párat, mire csak felnevet és meg megint fülig vörösödöm. Most mi van? Én csak használom a gépet, nem szoktam semmi ilyesmit csinálni. Én kész programokkal kaptam, és még azokat is nehéz volt megismerni… Nyaff…
~*~
Mivel már az első napon nem akarok „csurom vizesen” odamenni… azaz második nap… mindegy… Szóval nem futok el a házáig, hiába vagyok megint olyan izgatott mint tegnap, mikor eljöttem tőle. Vajon mennyi ideig fog tartani az, hogy rendesen megtanuljam ezeket a dolgokat? Remélem nem sok, mert nem szeretném a nővérem pénzét sem pocsékolni, jobban szeretném, ha magára költené mintsem rám.
Végre megérkezem az ajtaja elé, s ahogy kérte, azonnal csöngetek. Igaza volt, csak magamtól vennél el az időt, ha megint itt játszanám a szobrosdit. Még csoda, hogy tegnap a galambok nem pottyantottak le. Hehe…
Pár pillanattal később már nyílik is az ajtó, én meg hevesen dobogó szívvel mérem végig a látványt.
Egy sötét selyemingben virít, melynek a felső két gomba talán direkt van széjjel, de nem is nagyon érdekel. Viszont az a pillantás amivel fogad, teljesen a bokámig pirulásba burkolna, ha végig csak a szemébe néznék, de inkább a lábát kezdem fixírozni. Jé de szép papucs.
- Á, Kawasuo, gyere csak bátran – terel beljebb, én pedig engedve a „csábításnak” már lépkedek is befelé, miközben illendően köszönök neki. Leülünk megint a nappali részre, ugyan úgy a kanapén, és levetem vállamról a kis táskát, ami tele van a rajzos cuccaimmal és papírtömbbel. Egy póló, egy rövid ujjú ing és farmer van rajtam, így könnyen tudnék mozogni, ha nem lennék ilyen feszült. Ahogy félve az asztalra pillantok, meglátok pár biológia könyvet, és fel is kapok egyet.
- Jé! – lapozok bele lelkesen.
- Gondoltam előszedek pár magamnál tartott tankönyvet, mert szerintem neked nincs – és igaza volt, tényleg nincs. Mégis hogy lenne, ha nincs is soha biológia óránk? Ez csak logikus lehetett.
- Aha – bólintok bambán, majd már tényleg érzem, hogy a fülem hegye is ég, és forró attól, amit megláttam.
- Na mi az? – hajol felém, és én leblokkolva fel sem fogom hogy most azt nézi, amit én. A könyvben az egyik oldalon egy férfi, a másik oldalon egy női test van, néhol keresztmetszetben néhol pedig nem. Az zökkent ki sokkomból, hogy jóízűen nevet fel, és erre én azonnal összecsapom a könyvet. Ennyire nevetséges vagyok? Jajj…
Na jó… mély levegő, és bátran, mert ezzel csak a drága idő megy, hajrá tanulni.
- Na akkor, sensei! – mondom félénken – Hol kezdjük? – kérdem kíváncsian és így pillázom fel rá. Elgondolkodik, majd közelebb csúszik mellém, de nem moccanok, mert nem tudom, hogy mit akar. Megfogja karomat, kicsit megemeli és meg csak hatalmas kikerekedett szemekkel pislogok rá, és próbálok rájönni szándékára.
- Látod? – hajtja meg kicsit karom a könyökömnél és én tétován bólintok rá. Persze hogy látom, ez a saját karom – A tegnapi rajzodból azt szűrtem le, hogy az izmok mozgásával nem vagy tisztában, ezért megy nehezebben egy egész alakot megrajzolnod ugye?
Elgondolkodom mondatán, és rá kell jöjjek, hogy igaza van, tényleg! Erre miért nem jöttem rá magamtól? Talán túl idióta vagyok az ilyenhez.
- Igen – helyeselek lassan, mert kábé a felfogásom is ilyen. Kezdem szégyellni magam.
- Helyes – mosolyodik el – akkor kezdjük az alapoknál – ez… ez a sejtelmes vigyor annyira furcsa nekem. Nem értem, hogy miért néz így rám ,mindjárt felfal a tekintetével.
- Un… - bólintok rá félénken, hogy egyet értek vele, hogy biztos alapokra lehet csak jó házat építeni és most szépen kiszíneztem magam egy közhellyel. Rémült kis bárányként tekintek rá. Még mindig a közvetlen közelemben ül, habár karomat már elengedte, és nem… egyszerűen nem hagy nyugodni ez a tekintet és ez a mosoly, ami csak kiszélesedett félénk válaszom reakciójaként. Miért érzem úgy, hogy végem van?
Egy gyönyörű srác... A házam előtt... Pont az én házam előtt... Ez nem lehet igaz...
Nem tudom, hogy egyáltalán létezhet e ilyen finom tapintásúnak kinéző szőke haj, vagy ilyen gyönyörű arc, mint ami neki is van, vagy ennyire puhának tűnő ajkak, vagy akár ennyire szikrázó szemek. Komolyan nem tudom.
De... Valószínűbbnek tartom azt, hogy már a képzeletem játszik velem amiatt, hogy mostanában nem dugtam meg senkit.
Mindegy.
Otthagyva az ablakot megyek el zuhanyozni. És... Rárántani egyet az előbbi káprázatra azért, hogy legalább valami hasznom legyen feltűnéséből. Bár... Szép lenne, ha igaz lenne...
Frissen zuhanyozva, felöltözve, és hajatszárítva megyek vissza az ablakom elé. Igen. Még mindig szeretném, ha igaz lenne, és tényleg itt lenne a fiú, akit láttam.
- He??? Még mindig itt állsz te égi tünemény??? Akkor gyere, gyere már be, ne várass tovább!!! – szuggerálom halkan mormolva az ismeretlen szépséget.
Aki... Még egy két perc nézelődés után végre elindul a bejárat felé. Úgyhogy szaladhatok is ajtót nyitni.
Boldogan tárom előtte szélesre lakásom bejáratát, még mielőtt megnyomná a csengőt. És ettől... Háát egy kicsit le is sokkol a kicsike. De mindegy. Lesz ennél még sokkosabb is, azt már most tudom...
- Honnan tudta… hogy jövök? – kérdi meg, amint visszanyeri a döbbenettől elvándorolt hangját. Éss ejnye... Csak így??? Semmi köszönés nélkül akar velem társalogni?!
- Már fél órája észrevettelek az ablakból… - nyitom ki az ajtót jobban, miközben beszélek hozzá.
Tágasabb bejáratra azért van szükségem, hogy ha a kis drága nem jönne be önszántából akkor akár én magam tudjam becipelni, és tanítgatni, biológiára is a köszönésen kívül.
Hiszen látom rajta, hogy azon a téren sincs tudása...
Kényelmesebb helyzetet fölvéve, és egy széles mosollyal meg is jegyzem neki üdvözlési hiányosságát, amire annyira elpirul...
De így nekem... Még jobban tetszik, mint egyébként... Mi lett volna, ha azt is megjegyzem neki hogy szerintem még biológiai tudáshiánnyal is, pontosabban szexhiánnyal küzd??? Lángra kap???
Nem tudom, hogy miért jött éppen ide, hozzám, de tényleg a vacsim lesz, ha így folytatja...
- Bocsánat! Konnichiwa! – üdvözöl, lehajolva, majd mielőtt még én is köszönhetnék neki, folytatja:
– Happun Kawasuo vagyok, csak arra szeretném megkérni, hogy egy kis ideig legyen a tanárom. – kis ideig??? Neeem... Ahogy így elnézlek fiacskám, sok ideig leszek a tanárod... És nagyon szívesen oktatlak muhaha...
- Gyere be – állok el az ajtóból egy nagy sóhajtás után, de miután felegyenesedik, lefagy...
– Na… - noszogatom egy kicsit hangosabban. Nem vagyok türelmetlen, de még véletlenül se akarom, hogy meggondolva magát elmenjen innen.
Végre elindul, és jön befelé, felém, karjaimba... Emiatt pedig megint el kell mosolyodnom. Egyre jobban tetszik a drága.
Kissé talán hirtelen zárhattam be a bejárati ajtót, mert megrettent, de most... Még... Csak emiatt a rettenése miatt nem vethetem rá magamat. Még eszébe jutna ezután a kis kalandja után úgy elfutni, hogy vissza se jönne hozzám. Pedig... Szeretném egy ideig tényleg tanítani.
- Gyere, ülj le – kínálom meg hellyel, amikor beljebb érünk.
De amíg én nem ülök le kedvenc kanapémra, addig a kis szende ukécska sem foglal helyet. De... Amikor megteszi... Meglepetten nézek rajta újra végig. Jól van??? Eddig zavarban volt, és most mégse a fotelba ült le, hanem ide mellém??? Hmmm... Oké...
- Szóval Kawasuo... – kezdem el mondandóm neki néhány percnyi hallgatás után.
Muszáj, mert ő nem szólal meg, és olyan édes, hogyha tovább nézném zavarát, nem bírnám ki azt, hogy ne vessem rá magamat.
- Igen? – néz felém, megint pírral az arcán.
- Azt szeretnéd, hogy oktassalak egy kis ideig igaz? – folytatom nagy komolyan, amit elkezdtem beszélgetést, azon igyekezve, hogy tényleg ne vegye észre rajtam azt, hogy mennyire élvezem a helyzetet.
- Igen. Mert fontos lenne ismernem az emberi testet ahhoz, hogy le tudjam rajzolni. – ohh... Ez ha egy álom, akkor ne érjen véget, mert egyre szebb... Pont az emberi testtel akarom én is megismertetni...
Örülök is neki, hogy felém vezette a sors.
De... Nem kéne magamat hamar megadnom neki, mert az még feltűnő lenne... Nyehehe... Jöjjön egy kis elterelés alantas szándékomról.
- Ohh igen??? Miért? Rajzművész vagy? – hitetlenkedő arcom elég jól sikerült. Még pirosabban pattan fel eddigi ülő helyzetéből, és papírlapot kér, hogy be tudja bizonyítani amit mondott.
Húúú de dühös lett... Mosolyogva vonom meg a vállam, és hozok neki. Rajtam ne múljon...
És... Ezután... Hosszú percekig csak abban gyönyörködök, ahogy rajzol. Igen bele van feledkezve, de neki még ez az elszánt arc is jól áll.
Amikor pedig befejezi művét, ámulva nézem meg a ceruzával szinte sec-perc alatt felrajzolt képet. Amin... Egyből feltűnnek anatómiai ismeretének hiányosságai.
- Hát ez igen! Nagyon ügyesen rajzolsz... – kezdem el elemzésem, de nem bírom megállni megint nevetés nélkül azt, hogy a dicséretre büszkén kihúzza magát. De amikor tovább folytatom azzal, hogy ugyanakkor, olyan pózt vesz fel, mintha nekem akarna ugrani.
Na mi történt??? Ennyire nem bírná a kritikákat???
- Igen?! – kérdi meg, amikor nem folytatom.
- Erről a képről már tudom, hogy mit kéne neked tanítanom ahhoz, hogy jobban rajzolj. Mikor érnél rá, ha elvállalnám azt, hogy neked órát tartsak? – végre lenyugodva, felcsillanó szemekkel néz újra képére, majd vissza rám.
- Hétköznap délutánonként ráérek sötétedésig, addig van kijárásom a kollégiumból.
- Értem. – vakarom meg államat, és kezdek el járkálni. Remélem, hétvégén hosszabb időre is eltávozhat, mert bajban leszek tanításügyileg, ha nem.
- Ha úgy gondolod, hogy komolyan szeretnél tőlem tanulni, akkor holnap várlak, és kezdhetjük, mert ma már nem lesz rá időnk. De... Ha jössz, akkor légy szíves csengess, ne ácsorogj annyi ideig a ház előtt, mert csak magadtól veszed el az időt. Jó?
Nagyot bólint, és megköszöni a segítséget. Majd, mivel neki is feltűnik, hogy sötétedni kezdett, gyorsan elköszön azzal, hogy majd holnap találkozunk, és elmegy.
Én pedig... Miután kikísérem... A kép nézegetésével, és piszkosabbnál piszkosabb gondolatokkal várom a holnapot. Már tuti, hogy az enyém lesz. Hmmm... Csak azt nem tudom, hogy hol kezdjük a tanulást...
Talán... Ááááhh igen... Kezdjük a sejteknél, ha már biológia... Hiszen... Azok minden élet alapjai. És... A sejteken belül... Az ivarsejtek... Ha nőit nem is, hímivarsejteket mutatok neki egy marékkal, had legyen boldog. És... Hogy én is az legyek...
Egy nagy dobozt cipelek fel a lépcsőn, nővérem pedig segít navigálni, hogy mikor merre és mekkorát lépjek. Örülök, hogy megvette nekem ezt a nyomtató és scanner cuccot, de baromi nehéz, hiába ilyen kicsi.
- Nyugi nem fogok elesniiiiiiiiiii – már dőlnék hátra, de szerencsére mögöttem jön, így megtámaszt lecsillapítva halálfélelmemet – Köszi – nyikkatom halkan, fülem farkam behúzva, és hagyom, hogy tartsa a hátamat.
- Inkább figyelj oda hova lépsz.
- De hát nem is látom hova lépek! – válaszolom, épp elérjük a legutolsó lépcsőfokot, mikor egy erős kéz veszi ki könnyedén kezemből a dobozt.
- Szia Kawa-kun – jé… ez a szobatársam, Taira. Nagy szemekkel pislogok fel rá.
- Szia Taira-sempai… hogyhogy itt? Ne fáradj, elviszem – nyújtom felé kezem, de hátrál egy lépést.
- Hagyd csak, segítek… és a beszélgetésetek már hallatszott a szobában – néz rám mosolyogva majd nővéremre néz – Üdv nee-chan, remélem jól telnek a napjaid – kérdi de már megy is tovább a folyosón, mi pedig utána. Olyan erős… teljesen könnyedén elviszi azt a dobozt, nem úgy mint én. Leteszi az asztalomra, majd felkapja táskáját.
- Én most megyek úszni, bye – int és el is vonul, csak nézek utána. Mindig is ilyen rendezett volt, már megszokhattam volna. Beütemezett napjai vannak. Nővérem hellyel kínálom, és le is huppan az ágyam szélére.
- Jut eszembe! – emeli fel szép hangját, és elkezd kutatni a táskájából, én pedig kíváncsian felé hajolok, félbehagyva a kütyüm kidobozolását.
- Micsoda? – kukucskálok táskájába kíváncsian, de elrántja orrom elől a látványt. vajon miket rejtegethet abban a nagy táskában?
- Meg is van – kap elő egy cetlit a magasba emelve, majd orrom helyett a kezembe nyomja.
- Mi ez? – veszem el nagy nehezen. Egy nevet és címet látok rajta. Vajon ki lehet ez.
- Panaszkodtál nekem, hogy nem tanultok semmilyen biológiát, pedig néha jól jönne a rajzolásodhoz, ha tudnád részletesen az emberi testet is.
- Igen és? – pislogok rá nagy ártatlan szemekkel.
- Ő egy magán biológia tanár. Nem rég kaptam egy ismerőstől ezt a nevet, ő ajánlotta nekem – fülig vörösödöm. Nem… nem azért mert a nővérkém szokott mesélni rólam… hanem… egy… egy magántanár?
- Ennyire… azért… nem kell… - kezdem el tarkóm vakargatni.
- De igen! Segíteni akarok neked, fogadd el! Holnap délután el is mehetsz hozzá, hogy beszélj vele, a tandíjadat meg állni fogom… nincs apelláta! – teszi azonnal mutatóujját számra, amint tiltakozásra nyitnám. Csak sóhajtok egyet magamban. Hogy ha nem teszem azt amit kér… ott bajok lesznek így inkább megígérem.
- Rendben, elmegyek majd hozzá.
~*~
Csak bambán állok és nézek ki a fejemből, mint borjú az új kapura. Jelenesetben egy újabb típusú házra nézek, aminek körbe látszik is hogy nagy kertje van, de… elől sehol egy kerítés, és nem tudom mit tegyek. Lehet hogy itthon sincs. De muszáj lépnem valamit, estig csak nem állhatok itt míg lejár a kimenőm. Végül veszek egy nagy levegőt, kifújom. Még párszor cikázik tekintetem a cetli és a házszám között, hogy biztosan jó helyre jöttem e, de meg kell bizonyosodjak hogy igen, így el kell indulnom az ajtó felé. Már épp nyomnám meg a kapucsengőt, mikor egy alak nyit ajtót, szívem majd ki ugrik a mellkasomból ijedtemből, de a sokktól moccanni sem bírok, csak annyira vagyok képes, hogy rémült ábrázattal felé fordítsam tekintetem.
- Honnan tudta… hogy jövök? – makogom halkan, és ahogy meglátom arcát… kezd is kicsit feloldani a blokkolásom. Milyen helyes férfi… ilyen fiatalon magántanár? Kissé furcsállom.
- Már fél órája észrevettelek az ablakból… - jelenti ki egyszerűen, majd kijjebb nyitja az ajtót, hogy beleálljon a keretbe kényelmesen a falnak támasztva vállát, és karba téve kezeit – De mondjuk illett volna előbb köszönnöd – mosolyodik el gunyorosan.
Jaj… tényleg… teljesen, teljesen kiment a fejemből. Annyira zavarba hozott most megint még ezzel a mosollyal is, érzem hogy piros az arcom, mindjárt leég a fejem a helyéről.
- Bocsánat! Konnichiwa! – pattanok normálisan fegyelembe vágva magam, majd bocsánatkérőn balgaságom miatt hajlongok előtte – Happun Kawasuo vagyok, csak arra szeretném megkérni, hogy egy kis ideig legyen a tanárom.
Mondatom végeztével kicsit előre hajolva maradok, összeszorított szemekkel várom hogy mi legyen. Mikor meghallom sóhaját, kacsintva sandítok fel rá. Kék szemei enyémbe mélyednek… teljesen magával ragad.
- Gyere be – áll ki az ajtókeretből, én pedig hirtelen egyenesedem fel. Most… most tényleg… tényleg menjek be? Nyelek egyet csendben – Na… - noszogat tovább és lábaim már visznek is előre az ismeretlen felé. Belépek, bezáródik az ajtó és úgy érzem elékezett a vesztem. Miért gondolok ilyen baljós dolgokra? Hisz ez csak egy tanár, én pedig tanulni jöttem ide. Semmi gond nem lesz.
Mégis… hogy idegenről van szó, frusztrálttá tesz. Ujjaimat össze-össze érintgetve magam előtt nézek körbe a szépen berendezett házban.
- Gyere, ülj le – mondja valamerre mutatva, és le is vágódik egy kanapéra, én pedig követem, de csak a nappali helyiség egy részéig jutok. Na hova kéne ülnöm? Mellé a kanapé másik végébe, vagy ebbe a fotelba.
Azért a fotelba csak nem illik, viszont mellette a kanapén meg még jobban zavarban lennék.
De első az illem, így kis fehér zoknimban odatipegek és majdnem összekucorodva ülök le a sarkába. vajon miért néz rám ilyen furán? Mindegy… a lényeg, hogy remélem egy tud vállalni, ha csak egy kicsi időre is, de nagyon jót tenne az én kis fejemnek, hogy tudjam hogy ne rajzoljak emberi testet.
Éppen kedvenc helyemen, bátyus nagy ágyán tanyázom, miközben nézem, ahogy készülődik. Annyira nem szeretem, amikor egyedül hagy. Maradjon itthon velem, és játszunk azzal a jó társasjátékkal, amit a múlt héten kaptam. Félredöntött fejecskével mérem végig. Annyira jól néz ki… magas, izmos. Remélem, ha megnövök, én is olyan leszek, mint ő.
-Hova mész bátyus?
-Egy buliba megyek, a barátaimmal. – közben sietősebben öltözködik. Buli? Én is voltam buliban múlt hónapban…de annak már délután ötkor vége lett
-És mit csinálsz ott?
-Azt itthon is lehet! És akkor velem lehetsz… - nézek rá nagy szemekkel. Nem akarok megint egyedül maradni… anyáék olyan elfoglaltak. Nincs rám idejük.
-Tudod mit?- honlap délután csak a tiéd vagyok. Azt csinálunk, amit csak szeretnél. De most mennem kell. - felállok az ágyra, átölelem a nyakát, és kap tőlem egy hatalmas, cuppanós puszit. Alig várom, hogy holnap legyen. Gyorsan lefürdök, és belevetem magam a pihe-puha ágyikómba.
Másnap már korán reggel talpon vagyok, és alig várom, hogy bátyus is felébredjen. Nem bírok megmaradni egyhelyben, folyton a lépcsőt fürkészem, mikor jelenik meg rajta szeretett bátyám. De sajnos hiába várok… már dél is elmúlik, mire föllopakodom a szobájába. Teljes sötétség. Még jó, hogy úgy ismerem ezt a helyet, mint a tenyerem. Megcélozom az ágyat, majd hatalmas ugrással termek mellette. Erre sem reagál. Lágyan elkezdem cirógatni az arcát, mire egy fintort kapok. Haladunk… nemsokára kinyitja szemeit, majd azzal a lendülettel beránt maga mellé és csikizni kezd.
-Neeee! Bátyus! –már fáj az oldalam a nevetéstől. Végre abbahagyja, és én előadhatom, hogy miért is jöttem.
-Ideje játszani. – megígérte, tehát nincs kibúvó…
-Jól van te kis zsarnok. Felöltözöm, és mehetünk is.- gyorsan megfürdik, felöltözik, majd a vállára emelve indulunk le a lépcsőn. Lent már szüleink várnak, ami elég szokatlan. Vajon akarnak valamit?
- Gyertek ide, kérlek. Beszélni szeretnénk veletek. – eléggé meglepődtünk, de azért bementünk utánuk a nappaliba.
-Fiúk. Mint tudjátok, hétvégén elutazunk, és csak három hónap múlva jövünk haza. Addig nem maradhattok egyedül. Így alkalmaztunk egy felvigyázót. Reméljük, jól kijöttök majd vele. Bátyus egyből felháborodik, hogy tud ő ránk vigyázni, nem kell felnőtt. Szüleink fel vannak szerelkezve jó észérvekkel, de mind tudjuk, bátyóra azok nem igen hatnak.
- Ez nem igazság! Felnőtt vagyok. Tudok magamra vigyázni- hihi.. a feje már lilul. Sikerült jól felidegesíteni. De szüleinknél is kezd elszakadni a cérna. -Te lehet, hogy az vagy, de mi lesz a kisöcséddel? Ő még nagyon fiatal, nem maradhat egyedül, amíg te szórakozni, vagy isten tudja hol vagy.
- Akkor inkább nem megyek sehova, csak ne küldjetek a nyakunkra valami dedósóvót. –bátyus már rettentő ideges. Félek, olyat fog mondani, amit nem gondol komolyan. Utálom, amikor veszekednek. Olyan kevés időt tölthetünk együtt, mindannyian, miért kell elrontani?
-Már késő, tegnap alkalmaztuk, és ma már el is jött, hogy megismerjen benneteket. Azonnal szólunk is neki. –ekkor belép az ajtón… egy fiatal férfi. Alaposan megnézem, majd amikor legnagyobb ellenségem meglátom a nyakában, rémülten húzódom testvérem mögé. Persze ő azonnal megérti mi a bajom, hiszen mindenkinél jobban ismer. Udvariasan megkéri, hogy vegye le, amit szitterünk teljesít is. Olyan furcsán méreget… mintha még a szája szélét is megnyalta volna. Talán éhes? Elém sétál, és felém nyújtja hosszú kezét.
- Örvendek, Rami Marani vagyok –lassan én is felé nyújtom kis kezem.
-Részemről a szerencse, Kuroi Mitsuki vagyok –most jól éreztem? Tényleg megsimogatta a kézfejem? Ezután Kentarouhoz lép, és megismétli a bemutatkozás. Bátyám az mondja, hogy jól ki fognak jönni egymással. Pedig az előbb még nagyon tiltakozott az egész ellen. Felnézek, és ismét azt kell látnom, hogy Marani engem néz. Nagyon zavarba hoz, ezért csak lehajtom buksim, és a földet kezdem fixírozni.
-Nagyon édes a kistestvéred –bátyám felé intézi a szavait, mire ő, mintha védeni akarna, átkarolja a vállam, és magához szorít.
-Tudom…- morogja. Jajj bátyus! Ezzel orrocskám belefúrom az oldalába.
- Itt az ideje, hogy hagyjunk titeket ismerkedni! Jó szórakozást! –ezzel anyáék kivonulnak a szobából. Testvéremék pedig különös párbeszédbe kezdenek, amiből nem sokat értek. Valami olyasmiről beszélnek, hogy folytatni akarják azt, ami tegnap félbe maradt. Talán táncoltak? Kentarou olyan furcsán mosolyog Maranira, és még rá is kacsint. Kivonulunk játszani, az egész délutánt a kertben töltjük. Mivel nagyon meleg van, nem viselek mást, csak egy kis fürdőnadrágot, bátyuson sincs más, csak egy rövidnaci. Vízi pisztollyal lövöldözzük egymást, amit nagyon élvezek. Egy idő után, felügyelőnk magával hívja bátyust, aki egy szó nélkül hagy ott engem. Türelmesen várok rá, de amikor már jó fél óra múlva sem jön vissza, elindulok megkeresni. Már az egész házat felkutattam, és az udvaron sem jártam nagyobb szerencsével. Ekkor a kisházból kiszűrődő furcsa hangok csapják meg fülecském. Közelebb merészkedek, és lenyomom a kilincset. Nyitva van. Besomfordálok rajta, amikor ijesztő látvány tárul szemem elé. Bátyus a földön térdel, Mindkét kezét Marani fenekén pihentetve. Szája előtt pedig ott áll a pisilője. Ráadásul bátyusé is merev… Mit tett az én testvéremmel? Kiáltozva rohanok közéjük, mindkét kicsi öklömmel püfölni kezdem szitterünket.
- Ne bántsd a bátyust! Hagyd békén! –zokogom. Érzem, hogy testvérem karjai átkarolnak, de kiszakítom magam öleléséből és elfutok.
