Karakter: Ryuuken
- Majd ezt később megbeszéljük. Támadás! – adom ki neki az utasítást.
Mielőtt azonban megmozdulna, már a hollownál is vagyok. Hát igen. Meglátszik, hogy én edzek is. Nem csak néhanapján bohóckodom pici fiacskámmal, mint ahogyan ő teszi.
Viszont… Még jó, hogy ketten vagyunk. Így is elég sokáig tart legyűrnünk ezt a valamit. Bele se merek gondolni, hogy mi lett volna akkor, ha mondjuk nem egyedül küldték volna ide ezt a példányt, hanem társakkal.
Akkor nem harcolhattunk volna csökkentett erővel, mert biztos legyőztek volna minket.
Nagyon nehéz visszafogottan harcolni, és nem is igazán szeretek, de muszáj. Ha szabadjára engednénk erőnk, biztos idejönnének Soul Societyből, hogy kiderítsék, kinek van az átlagosnál több ereje a városban, amikor Ichigóék odaát vannak.
És qvincyként valahogy nekem nincs kedvem kutatólaborba, míg Kurosakinak shinigamiként nincs kedve a shinigamik 13 őrosztagának egyikébe kerülni.
Most, hogy megöltük a bestiát, nem vágyom másra, csak egy forró fürdőre, és egy kiadós alvásra, de Kurosaki lábát elnézve még van mára feladatom. Szépen kicsipkézte az a bestia.
- Na szerintem végeztünk mára – néz rám tejbetök vigyorral. Meg ahogy azt te elképzelted. Kíváncsi vagyok, miből gondolja, hogy ennyi volt a mai menet. Semmi pénzért nem hagynám ki sebe összevarrását. De majd igyekszek, hogy ne fájjon neki. Vagy nem? Hmm. Nem is tudom.
- Micsoda észrevétel – jegyzem meg epésen, szemeim az égre fordítva. Azonban sajnos téves. Mondanám neki, de a szavamba vág:
- Kicsit elfáradtam. Azt hiszem hazamegyek. – lépne meg. De… előlem ugyan nem.
- Jó, de előbb gyere be a kórházba. Azt össze kéne varrni. – mutatok kárörvendően, vagyis olyan tipikus fagyott mosolyommal combjára.
Csak a vállát rándítja meg, de nem hiszem el, hogy nem érdekli az, amire készülök. Lehet, hogy engem akar lenyűgözni ezzel a tűrésével, de majd kiderül, a kórházban is ennyire flegma leszel e. Pláne, amikor a tűt tartó kezeim alá kerülsz.
Nagyon közel van kórházam a harc területéhez, mégis órák alatt érjük el, és lépünk be. Ennyire kifáradni, már tényleg rég fáradtam ki. Lehet, ezekhez a mostani hollowokhoz még én se vagyok elég edzett?
Bevonszolom egy éppen üres betegszobába, majd, amikor lerogy az egyik ágyra, szigorúan utasítom, mielőtt venné a bátorságot, és elaludna:
- Vedd le a nadrágodat! – jéé. Milyen aktív lett. Pedig egy perce még a halálán volt.
- Örömmel! – búgja közben sejtelmesen, tovább rombolva, felé irányuló, már amúgy is nagyon kevés türelmem. Ha így folytatja, még a végén tényleg megölöm.
Előszedem a tűt, a cérnát, és az ollót, lefertőtlenítem kezem, és leülök elé.
- Mit nézel ennyire? – kérdem meg tőle, a lehető legszebb tekintetemmel, amikor túl sokáig érzem magamon pillantását.
- Éppen azon gondolkodtam, hogy mennyire tetszene ez a helyzet. – idióta. Hogy erre miért nem gondoltam… Pedig, amennyire könnyen kiismerhető és egyszerű lélek…
- Menthetetlen vagy. – csóválom meg fejem, és merő véletlenségből egy kicsit beljebb állítom lábába a tűt, mint kéne. Észre se vette? A fenébe.
Alig látok már, de bosszúsan folytatom tovább varrást. Szerencséjére már olyan rutinosan megy, hogy még csukott szemmel is össze tudnám őt ölteni. Az más kérdés, hogy más betegekhez ilyen állapotban hozzá se nyúlnék… De Kurosaki, az Kurosaki.
Egy fertőtlenítővel is lekenem sebét, biztos, ami biztos. Ezt a kenőcsöt még én fejlesztettem ki a hollowok méreganyaga ellen. Nem szeretném, ha holnap le is kéne szednem már a varratot, mert annyira begyullad sebe. Elég kényes helyen van, nem igazán szeretnék itt sokat nyúlkálni.
ÁÁÁÁÁÁÁ. Véletlenül feljebb nyúltam a kelleténél. És, és, és… khmm. Én most az előbb hozzáértem a farkához??? Fujj, fujj, fujj.
Nyugodj, meg, nyugodj meg. Nem láthat érzelmet az arcodon!
- Na mi az doki? Kikezdünk a beteggel? – gúnyolódik velem egyből, kihasználva a helyzetet, de a vitához én most túl fáradt vagyok.
- Inkább fog be. – „kérem” fáradtan, és tényleg remélem, hogy nem kell keményebb eszközökkel elhallgattatnom.
Hhát ez. Már az ajtó mellett állok, és sűrűn kapkodok levegő után. Engem. Hogy mert, pont engem, a nagymúltú qvincy család utolsó normális, és egyben legerősebb tagját megcsókolni ő, egy mocskos kis shinigami?
- Öltözz fel és menj haza. – adom ki neki az utasítást szigorúan, és most, hogy felhúzott, tényleg nagyon komolyan kell magamat visszatartanom attól, hogy szitává lyuggassam, ha már egyszer most varrtam össze sebét.
- Jajj már ne legyél ilyen merev. – merev csak te leszel. Méghozzá hullamerev, ha nem tűnsz el nagyon gyorsan. 5-től számolok visszafelé, addig van esélyed a menekülésre. 5, 4, 3, 2, 1 még itt van. VÉGE. Összegyűjtöm reiatsum, és épp formálnám nyilam, amikor észbe kapok. hoppá… mi most a kórházamban vagyunk… Nem lőhetem pont itt agyon, mert kárt tennék az épületben. Az épületemben.
- Te meg ne légy bolond – vágom fejéhez inkább, és én megyek el. Tőle minél messzebb. Remélem, hamar elmegy.
Hirtelen állok meg irodám előtt. Hmm. Hogy én erre előbb miért is nem gondoltam… Ez, ez, ez még tőlem is egy nagyon zseniális ötlet. Gyakorlásra hivatkozva, az általam kiépített küzdőtéren, akkor és annyiszor lőhetem agyon, ahányszor csak akarom. És még az erőmet se kell visszafognom.
Remélem még nem ment haza. Nyehehe. És remélem beleegyezik abba, hogy „eddzük” egymást.
Igen. Még itt van, érzem a reiatsuját.
- Csak hogy formában legyünk, amíg a gyerekek nem érnek haza, holnaptól minden este a kórház alagsorában lévő gyakorlótérben fogunk edzeni. Ellenvetés nincs. – lépek be mellé, majd amikor bólint, el is tűnök szeme elől újra.
Most az előbbi csókot kamatosan vissza fogja kapni. Egy életre elveszem attól a kedvét, hogy ennyi idősen más, nős férfiakkal kikezdjen.
***
- Ejjha! Ez a hely mintha még annál is nagyobb lett volna, mint amilyen volt. – igen. Lehet. Mivel, amikor utoljára itt jártál, még a kórház se volt ekkora, mint most… Sőt… Akkor, amikor utoljára téged ide beengedtelek… Hát… az még tényleg jóval az erőd elvesztése előtt volt. Mooost viszont. Bele kell vetnem magamat éédes kínzásába.
- Nem teadélutánra hívtalak! – rántom elő fegyverem, és küldök felé kapásból egy nyilat. Őszinte sajnálatomra azonban a nyílvessző, nem találta el. Ez a Kurosaki… csak egy fél pillanattal kellett volna később kihúznia a kardját.
- Akkor a gyakorlás indul! – ront nekem szemből a kis naiv. Pff. Nagyon lebecsül. És ilyen gyenge kardcsapásokat… Komolyan így, ezekkel a támadásokkal harcolt tegnap is, vagy most csak az épület féltése miatt fogja még a tegnapinál is jobban vissza magát??
Megerősített nyilak százait küldöm immár felé, amik elől muszáj fedezékbe vonulnia az egyik oszlop mögé. Na jó. Tényleg azt mondtam, hogy nem játszok tovább, de annyira imádok vele Tell Vilmososat játszani. És még szép, hogy az ő feje az alma. Ööö. Vagyis a dinnye. Ami még egy kis átalakítással ki is pofozható.
- Jó. Akkor játszás helyett már tényleg te is mutasd az igazi erőd! De még lehetőleg szitává válásod előtt. – brr. Ezt lehet, nem kellett volna kérnem.
Ahhoz képest, hogy még kardját se eresztette szabadon, egész meglepődtem. Mindig ennyire erős volt???
Kezdem már érteni, Ishidának miért nincs ereje fia ellen.
- Ha az igazit nem is, de egy részét megmutathatom, és harcolhatunk. Viszont, ha én győzök… - itt úgy tesz, mintha nagyon gondolkozna, de van egy rossz érzésem, hogy hova akar kiakadni. Rá is kérdezek, csakhogy tudjam, mennyire kockáztathatok meg egy lottót:
- Igen, mi lesz akkor ha győzöl? – teszem itt a naiv, semmit nem sejtő áldozatot, pedig, ha gyanúm nem csal, akkor valami nagyon perverz dologra gondol.
- Ha győzök, akkor utána leszopsz engem. – hogy miiii???? Pfúúúj. Ennek a perverzsége még az én képzeleteimen is túltesz. Hogy bírta ezt ki a felesége??? De talán van egy jó mentsváram…
- És ha vesztesz utána nem zaklatsz soha többé a fura ferdüléseddel? – mond, hogy igen, és pépes állagú leszel. Na jó. Ennél hülyébb már nem tudnál lenni, de akkor is apait, anyait beleadnék néhány nyugodt napért. Olyan úgysincs, hogy legyőzzön.
- Háát jó. Ha így belemész az ajánlatomba, akkor legyen. – jessz. Egy eltűnés, és máris feltűnő vagyok. Kurosaki mögött legalábbis.
Húú. Úgy nézem, már tényleg hiánya van. Mondjuk, akkor nem értem, miért nem vesz fejőgépet, de mindegy. Ha az én szám kellene neki, azért csak küzdjön meg. Lehet, hogy érdekelne alsó nélkül is farkincája (azt nem mondom rá, hogy kicsi, mert a tényektől el nem akarok rugaszkodni), de emiatt nem hagyom, hogy legyőzzenek.
Ha nem is annyi, mint kicsi, gyöngeelméjű fiacskámba, de attól még belém is szorult büszkeség. És azért az őseim is forognának sírjukban, ha megtudnák, hogy pont gyilkosuk közül eggyel vagyok együtt. Mert hogy nem állna meg szopatásomnál, abban valamiért biztos vagyok.
Lehet, hogy ennek tényleg az ő kis egyszerű lelke az oka?
Ohhó, ami most nem is olyan egyszerű. Mintha feltüzeltem volna ezzel a küzdelemígérettel. Basszus ilyen erős támadásokat.
Kissé megtépázottan fekszem a földön és nem bírok felkelni. Legyőzött. Ezt nem hiszem el. Köpök még egy adag vért a padlóra. Nagyon súlyos gyomorsérülésem lett ettől az utolsó ütésétől.
A fene se gondolta volna, hogy ennyire erős, csak játssza a gyengét…
- Na akkor most már elismered, hogy legyőztelek? – peersze, csakis. Úgy ismer ez?
- Soha, folytassuk a gyakorlást, hosszú még az éjszaka! – állok fel olyan gyorsan ahogy csak tudok, de így is gyorsabb nálam, és a fejemre lépve kényszerít a földre.
- Szerintem mára ennyi bőven elég volt. Majd holnap vehetsz revansot, de most térdelj!!!!
|
