Ahogy sejtettem, megsértődik, olyan szinten vérig, hogy ha akarnám -és nem, cseppet sem akarom - sem békíthetném ki. De legalább borítékolhatom magamnak a nyugalmat és békét, na meg a cukkolásából fakadó szórakozást akkor, amikor én akarom. Ez engem jelen pillanatban és idegállapotomban teljes mértékben kielégít. Ahogy az is, hogy elszenvedhetek a hálómmal, és közben törhetem az agyam a kés problémáján. Végül is, ha találok egy élesebb követ, vagy valami hasonlót, akkor szétcincálhatnám, nyerve némi értékes húst. Szerintem kivitelezhető is lenne, és ezt egyben összeköthetném azzal is, hogy ellátogatok a sziget hegyeihez.
A csend jótékonyan ölel körbe, s az idő múlásával a háló növekedésével egyre inkább lenyugszom. Olyannyira, hogy visszagondolva kicsit túlzásnak tartom saját kiborulásom. Érzéketlen ember vagyok, ezt bármikor hajlandó vagyok elismerni, de most még magamhoz képest is túllőttem a célon.
Még csak azt sem mondhatom, hogy az ő hibája, hogy a lehető legkényesebb dologba tenyerelt bele. Viszont talán én sem, ha zsigerből taszítom el a kötöttségek minden formáját, s felelősségre vonása oly hatással volt rám, mint a lasszó a vad és szilaj lóra. Ott támadtam vissza, ahol neki fáj. Elég volt a folytonos felelősségre vonásokból, előírásokból tizennégy éves koromig. Nem hiába cuccoltam össze, és tűntem el végleg a szülői házból.
Komolyan megfordul a fejemben, hogy esetleg ellejtek egy bocsánatkérést, de ahogy körbepillantok, nem látom sehol. Annál jobb, van időm totál kiverni a fejemből ezt a képtelen hülyeséget, végtére is nem stílusom elismerni a hibáim, nem most van itt az ideje, hogy nekikezdjek.
Hamar elültetem magamban a bűntudat mindenféle apró lángocskáját, leoltva a kis hangot: ugyan, kit érdekel? Helyette inkább hasznosabb dolgok felé fordítom a figyelmem és igyekszem praktikus ötletekkel előállni, s elkápráztatni saját magam, kevesebb, mint több sikerrel... Ösztönénem ugyanis megint tombolni kezd, s remegő kezeimről eszembe jut, hogy kellene egy rohadt cigi. Megveszek, most már tuti megveszek, ha még egy nappal többet kell eltöltenem ezen az átkozott szigeten! A szervezetem szinte üvölt a nikotinért, a vérnyomásom meg a plafonon ettől a feszítő érzéstől, amely egész megbolondít.
Többek között ezért érhetett teljesen váratlanul felbukkanása. Védtelennek és kiszolgáltatottnak érzem magam, és ez eleve tüskéssé tesz, ahogy felém tornyosuló alakjára pillantok. Tekintete legalább annyi daccal teli, mint az enyém. Szólni azonban nem szól, csupán egy rakat gyümölcsöt szór elém fölényes arccal, hogy lám, ő mennyivel nagyszerűbb és hasznosabb, mint én, majd elrobog.
Hála égnek!
Most már, hogy jelen van, biztosan tudom, hogy nekem sürgősen dolgot kell találnom a lehető legmesszebb, így két gyümölcsöt felkapva elillanok. Kössük össze a kellemest a hasznossal, és fedezzük fel azokat a hegyeket!
* * *
A séta olyan szempontból jól esett, hogy kicsit kitisztította az agyam, mert arra koncentráltam, hogy valami ösvényfélére bukkanjak, viszont eléggé lefárasztott, tekintve, hogy nem sok értelmeset ettem és a cigi utáni sóvárgás is rendesen kivett belőlem, így - bár csak maximum egy óra telhetett el - visszafordultam. A táborig tartó út rövidebbnek tűnt, s bár semmi kedvem nem volt hozzá, ismét itt állok. Mivel más oldalról közelítettem meg a helyet, mint elhagytam, egyenesen őt pillantom meg, ahogy az általa kreált fedett kis kalyiba mögött fekszik. Nem fordítanék rá nagy figyelmet, ha nem tűnne fel, valami nincs rendben, a takaróként használt plédszerűség zavarosan emelkedik és süllyed, mintha az alatta alvó álma nyugtalan lenne. Közelebb megyek, bár érzem előre, hogy megint csak problémát fog jelenteni, hogy egyáltalán létezik, és még ő fog hisztit verni, de azt mégsem hagyhattam, hogy felforduljon, ha nem muszáj.
Sejtésem beigazolódik, ahogy arcát is megpillantom a foszlott, fakult anyag alól valamelyest kikandikálva. Verejtékben úszik, és feltűnően sápatag. Ahogy leguggolva kezem a homlokára teszem, tüzel, szinte éget, olyan lázas. A rohadt kurva életbe, mi a faszt művelt már megint?
Mindegy, a legfontosabb most, hogy valahogy lemenjen a láza. Rögtön a tengerhez sietek, és tegnap szétgórt ruháimból a felső feláldozom, hogy hidegvizes borogatáshoz való anyagdarabokat tépkedjek belőle, mert hogy minimum a homlokára és a két csuklójára tennem kell. Ahogy visszaérek, lehámozom róla a takarót, mire öntudatlanul nyöszörögni kezd, én meg diszkréten káromkodni a vére felsője láttán. Amennyire tudom, óvatosan és gyengéden húzom fel a felsőjét, s az előbukkanó seb elfertőzött, gennyes mosollyal pillant vissza rám.
Bassza meg! Kezem ökölbe szorul, mert már világosan látom, sebláza van.
Az utca ösztönei ismét beindulnak, s fejemben az eddig kialakított "terv" javarészt módosul, hosz egészen más a probléma. Ugyan a csuklóira tekerem a hidegvizes borogatást, s a homlokára is ráteszem a csuklóin levők párját, de azonnal be is takarom reszkető testét, s futólépésben - mit futólépésben, egyenesen lóhalálában - rohanok a patakhoz, amit találtunk. Az ingem maradékát első körben valamelyest kimosom, amennyire csak tudom, s hagyva, hoyg csorogjon a víztől, visszasietek, az anyag a nyakamból lóg alá.
Kénytelen vagyok ismét kitakarni, mire ismét nyöszörögni, s minimálisan mocorogni kezd. Nem tudom, hogy tudatánál van-e, vagy lázas álmok közt ficánkol kétségbeesetten, mégis közlöm vele, mire készülök.
- Semmi baj, csak megpróbálom a lehető legjobban kitisztítani a sebed - aztán nagy levegőt veszek, lábaimmal leszorítom a kezeit, sajnos kénytelen vagyok "bunkó" lenni, és a hátsóm a feje felé fordítani, mert másképp nem férnék oda még a sebéhez is. Kénytelen vagyok a lehető legszadistább elsősegélyben nyújtani, ha lenne valami gyulladáscsökkentő vagy fertőtenítő, nem lenne erre szükség, de bárminemű gyógyszer hiányában nincs jobb ötletem, hogy elkerüljük, hogy feldobja a talpát vérmérgezés miatt. Még így is a java az immunrendszerén fog múlni.
Ujjaimmal először szétfeszítem a sebet, hoyg ismét levedzeni kezdjen, már erre felszisszen, de következő mozdulatomra, amellyel módszeresen, és lehetőleg alaposan igyekszem kinyomni a sebből a gennyt, míg tiszta vér nem folyik belőle, már ordít a fájdalomtól. Attól tartok, még a végén képes lesz, és a nyelvét is elharapja, a keserves szenvedése pedig még az én idegeim is felborzolja. Sajnálom, igazán nem direkt, csupán a te érdekedből cselekszem. Tudom, a legjobb, ha minél előbb végzek, így a feladatomra koncentrálok, s az ingemből facsart vízzel időnként kitisztítom a sebet a megszabadult gennytől.
Óráknak tűnő percek után végül úgy tűnik, végeztem. Utolsót törlök a seben, lefedem egy ingdarabbal, amit külön erre tettem félre, tényleg csak annyi, hogy a sebet eltakarja, Ezt az egészet a bőröndből előkerülő bőrszíjakkal rögzítem. Azok ugyan nem erre valók, most mégis tökéletesen megfelelnek majd ennek a funkciónak is.
Ahogy beszüntetem a "kínzást", kimerülten hanyatlik vissza, nehezen lélegezve, talán már öntudatlanul, de még zaklatnom kell keveset.
- Beviszlek - simítok végig az izzadtságtól csöpögő homlokán, hajába túrva, majd a tarkója alá csúsztatom ujjaim, a másik kezem pedig a térdei alá, s megemelem, hogy bevihessem. Benn a saját fekvőhelyemre fektetem, majd behozom a takaróját, persze csak miután kiráztam, és ráterítem.
* * *
Egész éjszaka felügyeltem, s cserélgettem a vizes borogatást. Közben a pokolba átkoztam őt is, magamat is. Mostanra azonban, miközben a nap lassacskán nekikezd napi rutinjának, én kezdek kidőlni. Ő pedig egyre inkább vacog, félek, még feljebb ment a láza. De ha túléli az éjszakát, talán van remény. Egy régebben látott anime jut az eszembe, s annak alapján gondolok egyet, majd úgy, ahogy vagyok, alsónadrágban mellé bújok, s átölelem, természetesen a sérülésére vigyázva, viszont a lehető legtöbb meleget adva. Nem érdekelne különösebben az élete, de nem akarok egyedül maradni!... Az olyan unalmas. Nyugtatgatom magam, mert még ha úgy is lenne, sosem ismerném be, ha esetlen érdekelni kezdett volna.
A vízszintes helyzet azonban komoly veszélyforrást rejteget, amelyet nem is tudok megakadályozni. az álom könnyű győzelmet arat felettem szemhéjaimra telepedve. Azonban nem alszom mélyen, minden rezdülésére feleszmélek, hogy aztán megnyugodva aludhassak vissza a következő fél mozdulatig.
Már erősen dél felé jár az idő, mire kinyitom fáradt szemeim, és elveszetten nézek körbe. Beletelik pár percbe, mire eszembe jut, hol is vagyok, és miért kerültem ide. Ahogy telik az idő, gondolatimba belopóznak a tegnap történtek is, és kis sikkantással rejtem tűzpiros pofim a takaró rejtekébe. Tényleg én lettem volna? Hisz még sosem éreztem ilyet, még magammal sem játszottam eddig, és most, ez a szinte vadidegen férfi ilyen dolgokat hozott elő belőlem.. önkéntelenül is duzzadt ajkamhoz emelem az ujjam, és végighúzom rajta. Mély, erotikus sóhaj hagyja el számat, mire észbe kapok, és hogy eltereljem figyelmem, felkelek, és összedobok valami kis ebédet. Fogok pár halat, az erdőben található fűszerekkel ízesítem, majd rárakom a tűzre, had süljön. Közben egyre sűrűbben a távolt kémlelem, azon aggódva, merre járhat kényszer-lakótársam.
Már a halak is rég elkészültek, lassan ki is hűlnek, de még mindig egyedül ücsörgök a kunyhó előtt. Unaloműzésként nekifogok kosárkákat fonni, hogy gyűjtögető körútjaink során legyen mibe pakolni a zsákmányt. Már azokkal is készen vagyok, és erősen szürkül, mire meglátom Harukát közeledni… Arca nyugodt, ls ez valahogy felidegesít. Nem értem miért, de nagyon aggódtam miatta.
-Merre jártál?- rohanok oda hozzá, és ráemelem aggódó tekintetem.
-Mi közöd hozzá?- kérdezi, de hangja annyira hideg, és kemény, hogy gyomrom rögtön görcsbe ugrik.
-Hogy lehetsz ennyire rideg? Aggódtam érted, te hülye, felfuvalkodott hólyag! –kiabálom, ahogy gyomrom görcsbe ugrik, és úgy érzem, most mindjárt megverem, de gondolatimban csak idáig jutok, mert hanyatt dönt, és fölém mászik. Arca merő gúny, ahogy arcomba sziszegi szavait.
-Nagyfiú vagyok, tudok vigyázni magamra. Tökéletesen elboldogulok EGYEDÜL . A tegnap este csak egy passzió volt, olyan kedvem volt, ez téged nem jogosít fel semmire, főleg nem arra, hogy megpróbálj számon kérni, mint egy féltékeny szerető! – ezzel feláll és otthagy. Én csak fekszem a hűs homokon, mert többre képtelen vagyok. Teljesen össze vagyok zavarodva. Lassan felállok, és bemegyek a kunyhóba, majd leroskadok az ágyra. De nem bírok sokáig ülni, így elindulok sétálni. Nem figyelek magam elé, így váratlanul ér, amikor hasra vágódok egy kiálló gyökérben. Hosszú percekig fekszem, nem bírok felállni, mert nagyon megütöttem sérült hasam, mely újra vérezni kezd, de nem foglalkozom vele.
Amint van elég erőm, felkelek, és megyek tovább, egészen addig, amíg le nem érek egy, a tengerbe benyúló, kis homokos szakaszig. Ekkor hangokat hallok az erdőből, és arrafelé veszem az irányt. Nem is kell sokáig mennem, hamar észreveszem a kis tisztás, ami, mint maga a mennyország, kínálja a szebbnél szebb gyümölcsöket és zöldségeket.
Első gondolatom, hogy Harukához szaladok, és idehívom, de amint eszembe jutnak szavai, lelohad lelkesedésem, és inkább magam kezdek a gyűjtögetésnek. Szedek pár szép ananászt, banánt és narancsot, bár azt magam sem értem, hogyan teremhet meg ennyi féle gyümölcs egy helyen, de most igazából nem is érdekel. Már nem is foglalkozom fájó sebemmel, csak büszkén sétálok vissza, majd, amikor meglátom, leborítom elé zsákmányomat, de nem szólok hozzá egy szót sem, csak lefekszem.
Kimerültem, és nem tett jót a vérveszteség sem, ráadásul érzem, hogy sebem kezd elfertőződni, de erről a világ minden kincséért sem szólnék annak a beképzelt, morcos alaknak. Csak némán fekszem, próbálok aludni, jó mélyen elrejtőzve a takaró alatt. Ekkor eszembe jut, hogy ha bejön, mellette kell aludnom, megrázkódom, és inkább összeszedem minden erőm, felkelek, és kiviszem a plédet a kunyhó mögötti kis részre, leterítem, majd a másik paplannal betakarom magam. Így, elégedetten hajtom álomra a fejem.
Érzem, ahogy megfeszülnek az izmai a hirtelen ingerre, és már felkészülnék, hogy atombomba módjára fog robbanni, és megint a fejemhez vágja az első dolgot, ami a keze ügyébe kerül - milyen hasznos, hogy csak a háló és az alapanyagául szolgáló liánszerű képződmények vannak elérhető közelségben -, így határozottan meglep, hogy a tájfun helyett egy kiscicával találom szemben magam. Ragadozómosolyom, amelyet rajongóim jól ismerhetnek, elégedetten terül szét az arcomon, ahogy nekem dől, megadva magát. Nem tétovázom, egyébként sem szokásom, inkább végigbarangolom mellkasát, a finom bőr hívogató csábításának eleget téve, hogy észrevétlenül siklathassam ujjaim a nadrág kevésbé ellenkező gombjára.
Persze ahhoz, hogy a ujjaim előre törhessenek, elterelő hadműveletként továbbra is bevetettem nyelvem, és puha ajkaim minden fegyverét, végigízlelgetve nyaka csábító ívét, s gonoszan megjelölve: te sem tudtál nekem ellenállni.
A hadművelet tökéletes volt, megadóan morran fel, bevettem az erődöt. A kis édes, máris ennyire izgatott lett, pedig nagyon nem is kényeztettem el. Élvetegen játszadozom érzékeivel, amelyek egyre kiélezettebbek és egyre türelmetlenebbül követelnek többet és többet. Csípője szinte ösztönösen emelkedik meg, gyorsabb tempóért könyörögve, amit nem tagadhatok meg, ha már egyszer ilyen szépen kérnek. Arca egész kipirul, s ellepi a köd, a vágy és az élvezet, a mámor különleges elixíre, amely elveszi az ember eszét, és olyan őszinteségre készteti, amelyre talán még az alkohol sem képes. Egyszerűen gyönyörű.
De győzelmem még nem teljes, így ismét ostromolni kezdem érzékeny nyakbőrét. A hatás nem marad el, hangját kieresztve feszül meg a teste, egészen hozzápréselődött így a mellkasomhoz, ahogy az orgazmus után pihegve próbálja összeszedni apró darabokra hullott önmagát.
Rám nem jellemző módon kellett fegyelmeznem magam, hogy ne faljam fel most azonnal. Én marha, még a végén azt kell hinnem, mazochid hajlamaim vannak... Hiszen fáradt, zavaros tekintetére pillantva egyértelművé vált, én most hoppon maradok elég csúnyán. Szívás... kellett nekem láthatóan szüzecskékkel kezdeni. Ahogy összeszedtem magam valamelyest, megemelem, és a sátorba cipelem. Még mindig hihetetlen, milyen könnyű. Benn elfektetem az ágyon, majd vizet kerítve gondoskodom róla. Remélem, tisztában vagy vele, drága, hogy legközelebb ennyivel nem úszod meg. Mintha csak válaszolni szeretne, bújik hozzám. Valóban olyan, mint egy cseszettül elkényeztetett kismacska. Szentimentalizmusomnak engedve lehelek apró csókot a homlokára, hogy aztán egy nagyobb sóhajjal próbáljam meg én is álomra hajtani kevésbé kielégült fejem.
* * *
Alvás. Az valami olyan, amire az ember csak vágyik. Főleg, ha alapvetően is dögmelege van, mégis sikerült összeszednie egy levakarhatatlan kullancsot. Hogy lehet így aludni? Jó, egy fél mozdulattal arrébb lehetne rugdosni... miért nem teszem? Tőlem ne kérdezze senki, én sem szoktam érteni magam. Különben is, az ember mindig másokat szeret mélységekbe menően elemezgetni, nem saját magát, és ennek megvan a maga praktikus oka: a másik hülyeségein lehet rosszallóan csóválni a fejünk, csúfolódni, esetleg egyszerűen tudomást sem venni róla, azonban ha az ember magát kezdi kutatni, száz százalék, hogy előbb-utóbb frászt kap saját magától. Az meg - ellentétben a pszichológusok véleményével - nem egészséges.
Áhh, betelt a pohár, lerohad a karom!
Gyakorlott mozdulatokkal operálom ismét ketté magunkat, hogy aztán inkább kimenjek a hűvösebb éjszakai levegőre. Muszáj volt elfoglalnom magam, mert konkrétan felvet a felgyülemlett feszültség. Ilyenkor jól is jön az a hálókészítés, igaz csak érzéssel, mert látni nem látok az orromig sem.
Ja, körülbelül fél óráig talán le is kötött. De olyan szintű mozgáskényszerem van, hogy képtelen vagyok egy helyben megülni. Jobb híján nekiindulok a sötét partnak. Aztán meg persze, tökre elfáradok, hiszen nap közben is lejártuk a lábunk, de nekem még bele kell taposnom újabb 5-6 km-be... Lehuppanok egy, a parton heverő sziklára, s a felkelő Nap fényében vizslatom a tengert. Ha keresnek is, mennyi az esélye, hogy ránk akadnak? S ha ránk is akadnak, van esélyünk megélni azt a napot? Nem vagyok egy aggodalmaskodó fajta, de azért egy nyamvadt kés és némi gyógyszer abszolút fel tudná deríteni a kedvem. Na meg egy rakat cigi...
Már bőven magasan a horizont felett járt a Nap, mikor visszatoltam a képem arra a partszakaszra, ahol letáboroztunk ideiglenesen.
- Merre jártál? - esik nekem azonnal a tökmag, ahogy feltűnök a sátor közelében.
- Mi közöd hozzá? - kérdezem nemes egyszerűséggel, se kutyám, se macskám, így nem tartozom neki elszámolással. Válaszom azonban igen érdekes láncreakciót indít el, a srác feje először ellilul a dühtől, majd kicsordulnak a könnyei, végül a mellkasomon dörömbölve kezd hisztizni: - Hogy lehetsz ennyire rideg? Aggódtam érted, te hülye, felfuvalkodott hólyag!
Nem volt nehéz dolgom, mikor megragadtam a kezeit, és egy fél lábmozdulatot is belecsempészve a földre terítettem, hogy fölé hajolva kényszerítsem arra, hogy lenyugodjon, és rám figyeljen.
- Nagyfiú vagyok, tudok vigyázni magamra. Tökéletesen elboldogulok EGYEDÜL! - az utolsó szót olyan erősen sikerül nyomatékosítanom, hogy szinte beleordítom a fejébe, de ezzel még nem fejeztem be, nem árt teljesen tiszta vizet önteni a pohárba. - A tegnap este csak egy passzió volt, olyan kedvem volt, ez téged nem jogosít fel semmire, főleg nem arra, hogy megpróbálj számon kérni, mint egy féltékeny szerető!
Talán túl kegyetlennek tűnhet, de sajnos a szűzek hajlamosak hülyeségeket beképzelni, jobb megakadályozni még most, az érzések kuszaságában, hogy valamit is félreértelmezve érzelmeket kezdjen táplálni. Mondandóm végeztével elengedve őt állok fel, majd visszaülök a hálómhoz. S bár közben kurvára eszembe jutott, hogy tök felesleges, mert késem nincs, amivel megpucolhatnám azt a nyamvadt halat, majd kibelezhetném, hogy értelmesen megsüthessem, nem törődtem vele, hogy az egész csak pótcselekvés, hogy ne akarjak megőrülni az unalom szorításától.
Elém guggol, és ahogy homlokomra nyom egy csókot, reflexből húzódóm hátra. Lassan kezdem úgy érezni, hogy szexuális zaklatásnak vagyok itt kitéve, és nagyon nem tetszik ez a helyzet, de az Ő kajánul vigyorgó arca még kevésbé. Hogy lehet valakinek ilyen ”üsdmeg” feje?
-Úgy tűnik, megúsztad a lázat. Jó étvágyat. –mondja, és az ölembe borít egy halom gyümölcsöt. Képtelen vagyok reagálni, még eléggé sokkosan bámulok rá. Most… most komolyan kedves volt velem? Biztosan csak beverte a fejét valahol, vagy megártott neki a hideg. Biztos ez a magyarázat. Mire végiggondolnám, már el is tűnik.
-Most meg hová mész?- kiáltom.
-A dolgomra. –néz vissza az ajtóból. - Mi van, talán nem megy egyedül az evés, cicus? - erre hozzávágtam egy narancsot, talán túl nagy erővel is, mert hanyatt vágódott. Hát az minden pénzt megért, hogy kábán pislogva nézett körbe. Látom arcán, nem erre számított tőlem. Mindazonáltal kicsit sajnálom, így vízbe mártom az első kezembe akadó anyagdarabot, és hozzá sétálva az arcára nyomom. Nem mintha annyira sajnálnám, de nincs kedvem megint a nyavalygását hallgatni, hogy elcsúfítottam szerinte páratlanul szép arcát.
-Láttam lejjebb a part mentén néhány roncsot, úgy terveztem átvizsgálom, jössz? –ül föl hirtelen, megrémisztve ezzel engem. Végül bólintok, és elindulunk.
Meglepő, hogy mennyire nem tudja értékelni ezt a gyönyörű környezetet. Más vagyonokat fizet azért, hogy ilyen helyen pihenhessen. Tudom, hogy hülyének néz ezért, de ilyen vagyok. Az örök optimista, igyekszem mindenben meglátni a jó dolgokat. Ezt ismételgetem magamban, egész addig, amíg el nem érünk a roncsokhoz, ami nem kis táv. Nem gondoltam volna, hogy ilyen messze lesz.
Ha tudom, nem indulok neki. Az oldalam ismételten sajogni kezd, de rögtön elfelejtkezem róla, amikor meglátom a maradványokat. Édes Istenem! Kész csoda, hogy élve megúsztuk. Félve lépek közelebb, és bekukkantok. Ez borzalmas… könnyek lepik el a szemem, de gyorsan kitörlöm őket, nem akarom, hogy kényszer pihenőtársam észrevegye gyengeségem. Ettől persze nem kéne tartanom, már is belevetette magát a kutatásba. Látom, hogy itt nincs rám szükség, így elindulok másik irányba, ám ekkor átesek valamin. Feltápászkodom, és megnézem közelebbről.
-Nézd, egy bőrönd!- kiáltom izgatottan, és már kattan is a zár…
-Ne merd kinyitni! – visít, mint a herélt macska, de már elkésett… felpattan a tető, Én pedig hirtelen, mint akit áram rázott meg ugrom hátra. Istenem… ezek… ez undorító! Bár a legtöbb eszközt fel sem ismerem, pár használatáról van némi fogalmam. És nagyon nem tetszik. Ezeket.. oda dugdossa? Mamikám... mindjárt elvisz a szívroham.
-Rosszul ne legyél már! –mondja teljesen természetes hangon. Könnyű neki… biztos több férfi nemi szervet fogott, mint kilincset, de az én ártatlan lényemnek ez már sok. Még egy ideig kapkodok levegő után, majd, amikor összeszedem magam megkérdem:
-Nem mondod, hogy ez volt fontosabb, mint a saját életed
-Van fogalmad róla, milyen értékes ez a bőröndnyi szajré? Áhh… honnan is tudhatnád! Kitsuke Moru tulajdonát képezik, aki a szakmájában a legnagyobb csillag. Ha nem szolgáltatom vissza őket, akkor jobb, ha itt fordulok fel, mert nem csak a karrieremnek lesz vége, de szakrálisan eltesz láb alól.
-Ki az a Kitsuke Moru? Valami perverz maffiavezér? –kérdezem ártatlan barika szemekkel.
-Kitsuke Moru a világ leghíresebb és legelismertebb yaoi-pornó rendezője, aki szerintem jelenleg az idegroham szélén áll, ugyanis két napja forgatnunk kellene a Kötelékek-et –bár a felét sem értem annak, amit mond, igyekszem ezt nem mutatni.
-Milyen erkölcstelen vagy, miért nem valami normális rendező mellett vállaltál asszisztensi munkát? –kiröhög… eskü ez rajtam röhög! Kezdek nagyon pipa lenni.
-Nem vagyok az asszisztense. Én lettem volna az egyik főszereplő. –kell pár pillant, hogy értelmezzem az elhangzottakat.
-Úgy érted, hogy...
-Pornószínész vagyok, igen. –reflexből megugrom a tripla axelt. A hazaúton igyekszem minél messzebb kerülni tőle, miközben agyacskámban olyan gondolatok kergetik egymást, hogy nincs itt senki, aki vigyázna szűz hátsó fertályom épségére.
Amikor visszaérünk, rögtön bemenekülök szerény kis hajlékomba, és lerogyva a pokrócra kezdek agyalni, hogy mit is csináljak. Azt hiszem, ekkora lekvárban még sosem voltam. Nem tudom, mennyi idő telt el, amikor meghallom, hogy a pornófilmek üdvöskéje felém kiabál.
-Hé, kölyök.
-Nem kölyök, Damien! –trappolok mellé rögtön. Utálom, hogy annyira jelentéktelennek néz, hogy még a nevem sem jegyzi meg.
-Szükségem van a segítségedre
-Elégítsd ki magad egyedül, perverz hólyag!- vágok vissza, szerintem igen frappánsan, de hamar leolvad arcomról a diadalmas vigyor.
-Valaki csak nem impotens? Ha segítesz, estére akár sült halat is szervírozhatsz magadnak, potencianövelő –honnan tudta, hogy eddig nekem még nem sikerült…? Basszus… talán gondolatolvasó mellékállásban? Igyekszem takargatni arcom vörösségét, nem akarok még nagyobb szégyenbe kerülni.
-Tudod, hogy kell hálót fonni? –megrázom a fejem, még mindig elég durcis vagyok.
-Rendben, figyelj, megmutatom. –magyarázni kezd, én pedig igyekszem gyakorlatba ültetni az elmondottakat, de nem megy valami fényesen. Sikerül egy nagy labdát formáznom, de ezzel nem lehet halat fogni, ha csak nem halálra röhögik magukat próbálkozásomon.
-Állj, állj, borzasztó, csak összebogozod! Nem abba a hurokba kell dugni, hanem ebbe – magyarázza, de hangjában most nincs se gúny, se rosszallás. Mögém ül, és türelmesen tanítgat a mozdulatokra. Hirtelen forró ajkait érzem meg nyakam érzékeny bőrén. Egy pillanatra leblokkolok, ami pont elég, hogy testemen végigcikázzon az élvezet, és elgyengülve dőljek izmos mellkasának.
Kezei végigsiklanak mellkasomon, és eltűnnek nadrágom derekában, miközben tehetséges ajkai még mindig bőröm szívogatják, majd nyelve hagy nedves csíkot a kipirult, vérrel telt felületen. Keze behatol alsómba, és kis merevedésem máris készségesen simul tenyerébe. Ajkamba harapva igyekszek elfojtani egy nyögést, de torkomról apró, morranó hangok törnek föl az élvezettől.
Ilyet még nem tapasztaltam. Egyre jobban kapkodok az éltető levegő után, csípőm kezének egyre vaduló mozgását követi, majd, amikor már érzem, hogy közel számomra a vég, átveszi az irányítást, szinte őrületes tempót diktálva. Már nem bírok kontrolálni magam, torkomból artikulálatlan hangok törnek föl, és abban a pillanatban, amikor finoman belemar, az édesen kínzott területbe hangosan felsikoltva kiáltom világgá gyönyörömet, majd pihegve, erőtlenül dőlök mellkasára.
Szemeim homályosak, mégis az imént átélt, friss élményről beszélnek, kipirult arcomon a vágy verejtéke mos utat. Gyenge vagyok, és kimerült. Hagyom, hogy a karjaiban vigyen az ágyig, majd langyos vízzel lemossa forró bőröm, és végül, amikor mellém fekszik, anyátlan kiscicaként bújok oldalához, elégedett hangokat kiadva. Pilláim szinte azonnal leragadnak, és magával ránt az álom.
A víz még kellemesen meleg a nappali hőségtől, a mai nap egyetlen valódi pozitívuma. Jólesően ráz ki a hideg, egyszerűen mennyeien nyugtató érzés. Visszafordulva beinvitálnám "partnerem" is, de már csak a hátából látok egy darabot, ahogy eltűnik a fák között. Ennyitől besokkolt? Gúnyos mosollyal figyelem azt a pontot, ahol eltűnt hideg szemeim elől. Pedig még csak bele sem lendültem... Megrándítottam a vállam, és inkább átadtam magam a tenger kényeztető hullámainak. Egész messze ki is úsztam, igaz itt már hűvösebb volt a víz, de információra volt szükségem, másrészt pedig jól esett egy kis ellazító testmozgás. Számításaim bejöttek, a tenger felől visszanézve a szigetre jobb rálátásom nyílt táborhelyünkre, és az azt körülvevő környezetre. Egy biztos, baromi nagy mázlink volt, hogy egyben kijutottunk a partra, főleg ezen a helyen, hiszen a szigetet számos korallzátony öleli körbe ezen az oldalon. Két dolgot sikerült még megállapítanom: a sziget bal oldali "csücské"-nek titulált partrészén csillogott valami, feltételeztem, hogy törmelék, amelyet a víz vetett partra, és potenciálisan rejthet hasznos alapanyagokat, valamint hogy az égen ismét komor felhők gyülekeznek. Ideje lesz kievickélni a partra.
Az ismét fenyegetően fölém tornyosuló sötét felhők, a vihar gondolata ismét egy sor égető problémát indított be a fejemben: sokkal erősebb és szárazabb lakhelyet kell találni. Ha szerencsém van, talán találok a "hegyen" valami barlangot. Ezen kívül élelmezés, ruházkodás, fűtés, mind-mind komoly problémát jelentenek, márpedig én ragaszkodom megszokott kényelmemhez!
Ahogy kiültem a tűzhöz száradni, sok emlék rohant meg arról a közel fél évről, amit az utcán töltöttem. Az az időszak is arról szólt, mint ez, a folyamatos túlélésről. A dzsungel, ez az elhagyatott sziget sokkal barátságosabb, mint az utca, itt nincs bizalmatlanság, itt nincs gyűlölet, itt nincs ember, csak a természet, de ő legalább lojális. Az utcát is túléltem, nem ez a nyavalyás hely fog kicseszni velem! Átformálom a saját képemre!
Egyedül a fiú nem fért bele ebbe a képbe, nem tűrök meg magam mellett senkit hosszútávon. Szomszédot meg nem faraghatok belőle... Bár, ha unom, magamra haragítom, és kész. Magától lép le jó időre. Hmmm, ez nem is tűnik rossznak. Probléma megoldva. Haruka, vállveregetés. Túl jó vagy, nem tehetsz róla!
Csöpp. Felpillantok az égre. Újabb csöpp. Bassza meg, esik, a ruhám meg a homokban! Fürge mozdulatokkal kapkodok össze mindent, s bevetem magam a vityillóba. Ugyan beázik, de sokkal szárazabb, mint kinn szarrá ázni. Felsőbbrendű vigyor ül ki az arcomra, rákészültem, hogy a képébe röhögök a kis lúzernek, azonban az idő múlásával egyre komorabbá váltam, s néminemű aggodalom fogalmazódott meg bennem. Persze, ez sem mentes önző szempontjaimtól, ha nincs a fiú, nincs kit ugráltatni illetve basztatni, holt unalom. Na ne! Abban semmi buli, és nincs kedvem megzöldülni ezen az átkozott helyen!
Az első villám, s az azt követő mennydörgés adta meg a kezdőlöketet, nekiindultam az éjszakai trópusi viharnak.
Na igen, cukrot az "okos" baromnak! A nyomokat már rég elmosta az eső, ugyan hol kereshetném? Persze überszuper vagyok, meg minden, de még nekem sem megy a lehetetlen. Szarrá áztam a semmiért! Idióta hülye, hova a faszba mehetett? Csak találjam meg, kitekerem a nyakát! Főleg, hogy alig látok valamit a gigaesőcseppektől, és a pofámba üvöltő széltől, és vagy tucatszor szeretett volna lecsapni valami faág. Pompás, egyszerűen pompás!
Az akadály hirtelen "tűnik fel" a semmiből. Bár, ha őszintén szeretnék fogalmazni, akkor fel sem tűnt, csak annyit tapasztaltam, hogy valami a lábam útjába kerül, aminek köszönhetően a sárban találtam magam.
- Mi a faszom?! - ordítottam fel dühösen morogva. Csak ekkor realizáltam a tényt: megtaláltam, amit kerestem. A düh el is párolog, ahogy az ujjaim a nyakához szorítom. Diszkrét sóhaj szakad fel belőlem, amelynek még a nyomát is elnyeli az üvöltő szél: még él. A vállamra kapom, s miközben visszafelé botorkálok vele, konstatálnom kell, meglepően könnyű.
Ahogy sejtettem, a tábortűznek sanyi, pedig most szükség lenne valami melegre, hiszen nem csak én fagytam át, de a srác is kutyául néz ki. Lefektettem a kis kunyhóban, majd hezitálás nélkül hámozom ki a ruhájából. A teljesen elázott anyag csak még jobban kihűtené, márpedig most át kell melegítenem, ha nem akarom, hogy itt forduljon fel mellettem egy szimpla megfázástól. A kötést is letépem, csak ekkor találkozom először sérülésével, ami szintén egész rosszul néz ki.
- Csak a bajnak vagy! - morgom az orrom alatt, miközben a maradék fertőtlenítőt elhasználva kötöm át a sebét. Nem tudom, mihez fogok kezdeni, ha esetlegesen vérmérgezést kap. Igaz, azt sem, ha belázasodik. Ahogy végeztem az elsősegéllyel, ledobálom magamról is a ruhákat. Teljesen libabőrös vagyok, mikor jobb ötlet híján magamhoz ölelem hűvös testét. Kuncogás kerülget attól, milyen gyorsan reagált a "környezetváltozásra", és préselődik teljesen hozzám, a meleghez. Milyen szar szóvicc... De nem vagyok annyira szőrösszívű, amennyire tudom, átkarolom, magamhoz ölelve szorosan, s orromban az illatával szunnyadok el végre. Utolsó ködös gondolatom még megmosolyogtat: ha ébren lenne, kilencvenkilenc százalék, hogy megraknám.
* * *
Madarak csicsergésére ébredek, de legszívesebben hozzájuk hajítanék valamit. Fasznak kell pont itt koncertezni?! A hajamba túrok, de fészkelődésemre valami megmoccan, ami eddig hozzám simult, de most felém fordulva kapaszkodott belém. Mi a csöcs? Kényszerítem magam a látás műveletére, s vele találom szembe magam. Oh, persze! Esik le minden azonnal. Pihegő arcát bámulva késztetést éreztem, amelynek utat is engedtem, s lassú mozdulatokkal, hogy ne zavarjam meg álmát, söpörtem ki pár rakoncátlan tincset az arcából, majd homlokon csókoltam. Úgy tűnik, nem lett lázas.
Óvatosan hámozom le magamról, de még így is önkéntelenül az eltűnt melegség után nyúl álmában, így betakargatom. Mint valami elkényeztetett cica. Kilépve a napfényre, nagyot nyújtózom. Nem vettem a fáradtságot, hogy felöltözzem, csupán az alsónadrágom kapom magamra. Éhes vagyok, de kegyetlenül...
Hogy mennyi idő telt el, jó kérdés? De valójában felesleges ezen elmélkedni, mit számít egy ilyen helyen, mennyi idő telik el? Nem kell sehova rohanni, nincsenek feszítő határidők, csak szükségletek, amiket ki kell elégíteni. Ez abszolút teljesíthető volt, hiszen gyümölcs az mindig akad, de ha legközelebb is azt kell ennem, hülyét fogok kapni. Azért szedtem párat a srácnak is, nem árt a vitamin, és legalább addig is befogja a csőrét.
Belépve az ajtón tekintetével találom magam szembe. Nagyszerű, tehát felébredt.
Zavartalanul lépek közel, és elé guggolva megragadom, hogy kaján vigyorral nyomjak ismét hosszú puszit a homlokára. Nem a gondoskodás, a gonosz provokáció mozgatta cselekedetem. Reflexből lökne el, de erősebb vagyok, na meg gyorsabb, legalább is szóforgatásban biztos.
- Úgy tűnik, megúsztad a lázat - ejtem az ölébe a gyümölcsöket. - Jó étvágyat! - azzal már ki is fordulnék, nem vagyok az a betegápoló típus, egyébként is izgat az az adag roncs a sziget másik felén.
- Most meg hová mész? - kiált utánam.
- A dolgomra - vetem vissza, de arca annyira kívánja a beszólást, hogy nem bírom megállni: - Mi van, talán nem megy egyedül az evés, cicus?
A válasz egy felém repülő narancs formájában érkezik, és szó mi szó, igen eredményesnek bizonyult, mert úgy pofán nyomott, hogy seggre vágódtam, kibillenve az egyensúlyomból.
Bosszús tekintettel és sajgó fejjel hevertem a földön, fejem az ölében nyugtatva, míg ő a vizes pólóm nyomta az arcomnak, hogy a narancs helye ne dagadjon fel. Senki ne értse félre, a feszültség csak úgy sistergett közöttünk, de emellett lassacskán csak rá kell jönnünk, hogy egymásra is vagyunk utalva, így jobb lenne nem eltenni a másikat láb alól. Ez az egy tartott engem is csak vissza attól, hogy laposra verjem a hülye fejét.
Vagy húsz perce heverésztem így, amikor úgy döntöttem, ennél többet nem tehetek az arcomért, így felültem.
- Láttam lejjebb a part mentén néhány roncsot, úgy terveztem átvizsgálom, jössz? - érdeklődöm, hátsó szándékom egyértelmű, ha jön, nem nekem kell cipekedni. Győzelem érzése terjedt szét a lelkemben, mikor bólintott. Helyes, hordár kipipa.
A roncsok messzebb voltak, mint gondoltam volna, de mégsem volt haszontalan az út, ugyanis felfedeztünk egy édesvizű forrást, amelynek eddig híján voltunk. Magamban el is könyveltem, hogy a közelbe kellene áttenni a táborhelyet, vagy megkeresni a forrását, mert ahol víz buggyan elő a földből, ott barlangok is szoktak lenni. Még nem mondtam le ugyanis a komfortosabb élettérről.
Azért megnyugvással töltött el, mikor végre felbukkantak a roncsok is. Ahogy elnéztem őket, a repülőnkből származhatott a javuk, de voltak ott idegen elemek is, talán más repülők, hajók maradványai, mások tragédiájának felejtés homályába merült nyomai. Az én lelkem azonban nem hatották meg eme groteszk mauzóleum csillogva rám pillantó alkatrészei, azonnal turkálni kezdtem közöttük. Nem is eredménytelenül, jó kukaturkálóhoz méltón; mert hát volt idő, mikor rá voltam kényszerülve; találtam is egy pokrócot, amelynek ugyan egy része már mállófélben volt, de a másik fele még használható, valamint rábukkantam egy élesebb fémdarabra, amiből kést készíthetek, ha szerencsém van.
- Nézd, egy bőrönd! - hallatszik a hátam mögül a hangja, amire azonnal odakapom a fejem. A szemeim elkerekednek a fekete bőrönd láttán. A fiú keze már a záron van.
- Ne merd kinyitni! - ordítok rá, de elkéstem, ahogy összerezzen kipattan a zár, így amikor elkapom előle, minden kiborul a földre. - A francba! - kezdem összekapni a kihullott ereklyéket. Volt ott minden, mint egy jobb fajta szexshopban: vagy nyolcféle egyéni formatervezésű vibrátor, ostor, szexi bőrruci, bolyhos szivárványszínű bilincs, még olyan perverzebb eszköznek számító dolgok is, mind a kétoldalú vibrátor, amit én csak jedikardnak szoktam hívni, vagy a szopóálarc, vagy a vibrátorral felszerelt "erényöv", ezek mellett a testviasz, a sikosító és az óvszer olyan ártatlan jószágnak tűnt.
A srác azonnal elvörösödik, és csak hápogni tud, miközben tisztes távolságra kúszik tőlem.
- Rosszul ne legyél már! - oltom le ingerülten.
- Nem mondod, hogy ez volt fontosabb, mint a saját életed - utal vissza a repülőn történtekre, amikor csesztem a mentőmellényemre, mert a bőröndöt akartam összehalászni.
- Van fogalmad róla, milyen értékes ez a bőröndnyi szajré? - kérdezek vissza, mire megrázza rosszallóan a fejét. - Áhh - legyintek. -, honnan is tudhatnád! Kitsuke Moru tulajdonát képezik, aki a szakmájában a legnagyobb csillag. Ha nem szolgáltatom vissza őket, akkor jobb, ha itt fordulok fel, mert nem csak a karrieremnek lesz vége, de szakrálisan eltesz láb alól.
- Ki az a Kitsuke Moru? Valami perverz maffiavezér? - kérdez vissza bizonytalanul, mire kényszeresen felhorkanok a visszafojtott nevetéstől.
- Kitsuke Moru a világ leghíresebb és legelismertebb yaoi-pornó rendezője, aki szerintem jelenleg az idegroham szélén áll, ugyanis két napja forgatnunk kellene a Kötelékek-et - felelem még midnig erőteljesen kuncogva.
- Milyen erkölcstelen vagy, miért nem valami normális rendező mellett vállaltál asszisztensi munkát? - kérdezi rosszallóan és értetlenkedve, mire ismét csak a képébe röhögök, immár azonban hangosan. Arcára vörös dühfoltocskák rajzolódnak, és látszik, hogy készül csúnyán felfújni magát.
- Nem vagyok az asszisztense - szűkítem össze gonoszan a szemeim. - Én lettem volna az egyik főszereplő.
- Úgy érted, hogy... - a düh helyére meglepődés, majd fokozatos kiakadás kerül, ahogy az agya összeteszi az információkat.
- Pornószínész vagyok, igen - felelem elégedetten szemlélve végső "összeroppanását".
* * *
A visszaút olyan volt, mintha egyedül tettem volna meg. Szegény srác sokkos állapotban, "kilométeres" távolságot tartva követett az általa összeharácsolt cuccokkal. Magam részéről a pokrócot hoztam és a fémdarabot, na meg a bőröndöt, majd időnként megállva indákat gyűjtögettem. Egy szó sem hangzott el közöttünk, ami nem zavart, tekintve, hogy annyira nem voltam beszédes hangulatban. Inkább azon agyaltam, emlékszem-e még a hálófonásra, mert hogy én ma este húst eszem, az fix!
Így mikor visszaértünk, én le is ültem a tengerpartra, és az indákkal kezdtem bíbelődni. Eleinte nem nagyon akart menni a dolog, így egy párszor szitkozódtam, mire végre felderengett, hogy is kellene elkezdeni, onnantól kezdve már nem volt probléma. Azonban kutyául lassan haladt a dolog, szerencsésebb lenne, ha ketten csinálnánk.
- Hé, kölyök - fel sem néztem elfoglaltságomból, reménykedtem benne, hogy annyira felháborodik az elnevezésen, hogy úgyis mellettem terem csaholva, mint egy kutya.
- Nem kölyök, Damien! - kerül elő. Na, mit mondtam?
- Szükségem van a segítségedre - jelentem ki, mire azonnal csípős választ kapok.
- Elégítsd ki magad egyedül, perverz hólyag!
- Valaki csak nem impotens? - vágok vissza, majd felemelem a kis hálódarabot. - Ha segítesz, estére akár sült halat is szervírozhatsz magadnak, potencianövelő - felelem gúnyosan.
Durcásan mormog, de úgy tűnt, a hús gondolata őt is felvillanyozta annyira, hogy mellém telepedjen.
- Tudod, hogy kell hálót fonni? - érdeklődöm, mire megrázza a fejét. Nagyon nem lepődtem meg. - Rendben, figyelj, megmutatom.
Hosszasan magyaráztam, és megkezdtem neki is egy darabot, majd hagytam, hogy kipróbálja ő is, de a tehetsége egy döglött csigáéval volt egyenlő.
- Állj, állj, borzasztó, csak összebogozod! Nem abba a hurokba kell dugni, hanem ebbe - telepedek mögé, és megfogom a kezét, irányítva az ujjait. Az a pár hosszabb tincs végigcsiklandozza a mellkasom, s az orrom szinte irritálja a kellemesen édes illat, ami belőle árad. Ha elgondolkodom, biztos megtartóztatom magam, de nem jellemző rám a megfontolt cselekvés. A tegnap éjszaka felfedezett különös vonzalmamnak engedve ölelem magamhoz, és lehelek apró csókokat nyaka ínycsiklandó hajlatába.
Ösztönösen bújok mellkasához, és legnagyobb megdöbbenésemre átölel. Ez a meghitt pillant nem tart tovább pár percnél, máris elhúzódom tőle. Nem szeretném, ha gyerekesnek tartana, vagy anyámasszony katonájának. Zavarban vagyok, hogy ennyire kiadtam magam neki, ezért nem tiltakozom, amikor elmegy. Jót tesz most a magány. Lassan kisétálok a partra, és leülök a nagy messzeséget bámulni. Gyönyörű hely, bármelyik természetfilmben megállná a helyét, vagy akár luxus üdülőparadicsomként is, de jobban tetszene, ha bármikor hazamehetnék. Így csak elrettent a hatalmas víztömeg, mely elválaszt minket a civilizációtól.Nagyot sóhajtva terülök el a kissé nedves homokban, karjaim fejem alá téve. Remélem, hamar megtalálnak, mert nem tudom, meddig bírom ki ezzel az alakkal kettesben.
Még sosem találkoztam ennyire arrogáns és nagyképű fickóval, azt hiszi, Ő pottyantotta a spanyolviaszt.Lassan vánszorog az idő, kezd sötétedni, de kényszer-lakótársam még nem került elő. Ha van egy kis szerencsém, felfalta egy tigris, vagy piton, vagy nem tudom, mi a helyi ragadozó. Idáig jutok gondolataimban, amikor meglátom közeledni egy nagy rakás gallyal, és elszégyellem magam, hogy nekem ez nem jutott eszembe, de nem megyek oda hozzá, had szenvedjen. Hamarosan már lobog a tűz, narancssárga fénnyel festve a homokot. Igazán szép.
Hamarosan viszont más vonzza tekintetem. Ez... most komolyan levetkőzött? Pucérra? Amikor én is itt vagyok? Zavaromban nem tudok hova lenni, kacsómat szemem elé kapom, és beharapom alsó ajkam. Remélem, a félhomályban nem feltűnő arcom lángoló vörös árnyalata.
Te meg mit császkálsz meztelenül? –hangom szinte hisztérikus.
-Este van, fürdöm
-Miért nem vonultál félre? –kezdem visszakapni a hangomat. Ez... annyira erkölcstelen. Jó, tudom, nincs semmije, ami nekem ne lenne, de akkor is. Nem tanították jó modorra?
-Csak nem vagy prűd?
-Ugyan, hova gondolsz?! –tiltakozom hevesen, de nem győzöm meg. Hiszen elkapja a lába, így kiterülök a homokban, majd fölém mászik. Nagyot nyelek zavaromban… még sosem volt dolgom férfival. Na, jó, nővel sem, de akkor is…
-Mássz már le rólam! Buzi vagy?- kiabálom. Ha már mozogni nem tudok, remélem, hangomtól megijed, bár tudom, ez hiú ábránd. Egyre közeledik… forró lehelete már a fülem ingerli, ahogy belesuttog.
-Biszexuális vagyok. De ne aggódj, nem vagy az esetem –leheli, majd feláll, és magamra hagy. Felülök, és kábán pislogok magam elé, egyik kezem bizsergő hallószervemre szorítva. Nem ismerek magamra. Ezt csinálta velem, én pedig élveztem. Legszívesebben leköpném magam, de nem teszem, csak felhúzom térdeimet, kés karjaimmal átkarolom őket. Nem bírok kiigazodni magamon, de rajta sem. Miért kínoz? Remélem, most legalább boldog. Felpattanok, és kiviharzok. Nem érdekel, merre megyek, csak minél messzebb innen. Agyamban vadul kergetik egymást a gondolatok.
Egyrészről rémít, hogy pont egy ilyennel vagyok összezárva, másrészt viszont sért, hogy nem talál vonzónak. És magamtól is megijedek, hogy ilyeneket gondolok nem is figyelem merre megyek, csak egyedül szeretnék lenni kicsit. Szép lassan rohanásom sétává szelídül, és már tudok figyelni az engem körülvevő dolgokra is. Az első, amit észreveszek, hogy nem tudom, hol vagyok. Na, azt hiszem, sikerült eltévednem, büszke lehetek magamra. Ilyen hülye is csak én lehetek. Egyre rémültebben igyekszem megtalálni a visszautat, persze reménytelenül. Mintha egyre jobban belegabalyodnék a sűrű aljnövényzettel megspékelt útvesztőbe. Annyit sétáltam, hogy már az oldalamon lévő seb is megfájdul, ezért leülök kicsit pihenni. Csak most tűnik fel, hogy csaknem teljesen besötétedett, csak a fák ágai között beszökő holdfény világítja meg kissé az erdőt.
Arcomat felfelé fordítom, miközben erőteljesen szidom magam. Azt hiszem, felkészülhetek a halálra. Ez az egoista barom biztosan nem fog utánam jönni. Nem tudom, mióta ülhetek már, amikor hideg cseppecskéket érzek arcomon. Csodálkozva nyitom ki szemeim, mire rájövök, hogy az eső esik. Fantasztikus! Ez egyre jobb lesz. Nem elég hogy lassan éhen halok, most még egy jófajta tüdőgyulladást is begyűjthetek.
Persze, ha túlélem ezt a kalandot. Egyre jobban szakad, én pedig már csak nevetek önnön szerencsétlenségemen. Ha egyszer bajba jutok, akkor nem úszom meg holmi kis bajocskákkal, mint sok százezer embertársam. Valószínű rossz csillagzat alatt születtem, vagy nem tudom. Mivel nem jut más az eszembe, leheveredek, és álomba átkozódom magam.
Az első, amit érzékelek, hogy nem fázom. Sőt, kellemes meleg vesz körül, és valami forróhoz simulok. Kábán nyitogatom pilláim, de amikor meglátom, ki is az én „kályhám” meglepetten hőkölök vissza. Ezt nem hiszem el… hogy kerültem vissza és miért fekszik mellettem az, aki, elmondása szerint nem bír engem? Ez túl sok, így gondolkodás helyett inkább visszafészkelődöm előző helyemre, és visszaalszom.
Következő ébredésem már nem ennyire kellemes. Egyedül fekszem a hideg takaró alatt. Óvatosan felülök, és végignézek magamon. Te atya ég! Anyaszült meztelenül fekszem. Ez... ez a perverz alak megleste a kis kincsemet! Felháborító! Már épp ordibálva indulnék keresésére, amikor észreveszem, hogy a sebemen friss a kötés. Tehát átkötözött...törődött velem. Inkább visszafekszem, és várom, hogy megérkezzen. Nem is kell sokat tétlenkednem, már nyílik is az „ajtó” majd megjelenik Ő, kezében pár frissen szedett gyümölcs.
Összeszorítottam a szemeim, valami kibaszottul világít, és kezd zavarni. Hogy utálok a Nap pofátlan sugaraira kelni! Szemeim felnyitom, s körbepillantok. Hirtelen a legkisebb problémák egyikévé vált a napfény: a homokos partot bámulva minden beugrik, s már az idegrohammal tudna eltölteni, hogy a bőrönd sehol! Kell egy cigi, most!
Milyen dühös lettem, mikor ráeszméltem, hogy ami van, az egy merő víz, más meg nincs. Oldalak is kevesek lennének szavakkal megfogalmazni, de a robbanás igen közel volt. Dühösen álltam fel, majd nagyjából végigtapogattam magam. Nagyszerű, a ruhámnak annyi, cafatok maradtak belőle legfőképp, bár arra még jó, hogy legyen rajtam valami, másra nem nagyon. A fél cipőm meg meg sincs. Elfintorodtam, mire fájdalom nyilallt az arcomba. Rémülten kaptam oda, de ez volt az egyik legrosszabb öltet, mi az eszembe juthatott, mert a fájdalom még erősebben jelentkezett, fel is szisszentem. Hol tudnám felmérni a kárt? Az arcom, komolyan felnégyelek valakit, ha történt valami az arcommal. Én fasz még nem biztosítottam be...
Tekintetem a nyílt vízre terelődik: persze a víztükör megfelelő lesz. Betrappoltam az említett "természeti objektumba", és elborzadtam a látványon. Igen csúnya horzsolás éktelenkedett az arcomon, ha nem kezelem le rendesen, akár el is fertőződhet, és akkor biztosan nyoma marad.
- A kibaszott vihar kurva anyját azzal a fasszal együtt, aki arra a szemétkupacra váltott jegyet, szemét, skót hímringyó! Hogy elégítene ki valaki análisan egy adag reszelt dióhéjjal, vagy simán tolna fel egy anális intrúdert! Ha haza jutok innen, esküszöm, a saját kezemmel foglak apró cafatokra cincálni, miután a saját farkadat dugtam fel a seggedbe!
Léptek zaja üti meg a fülem, azonnal felkapom a fejem ellenségesen. Hiszen nem tudhatom, hova csöppentem, akár ellenség is lehet. Amikor megpillantom, lemondóan mordulok egyet, csak a fene optimista légikísérő, aki még úszni sem tud, de legalább volt mentőmellénye. Kár, hogy a bőröndömön az sem segíthetett... A fiú arcára kiülő mosoly még inkább felbőszít, s pont kapóra jön, hogy kiéljem rajta a bennem tomboló agressziót: - Anyádon röhögj, hülye pöcs, inkább húzd a formás hátsót, és keríts egy elsősegélydobozt, kurvára nem érdekel, honnan!
Jó kisfiú, nem szól be a nagyobbnak, mert tudja, hogy csúnyán megjárná. Kibandukolok a vízből, és levágom magam a partra, miközben még mindig haragszom a világra, és egyre perzselőbben érzem: kellene egy kurva cigi. Azon már fel sem húzom magam, hogy pofátlanul emeli fel a kis fehér dobozkát a buzi piros pluszjellel, alig pár méterre eredeti tartózkodási helyemtől. Bassza meg a doboz is!
- Ne sajnáld, és rendesen fertőtlenítsd le! - mordulok ideiglenes ápolómra, aki eleget is tesz az utasításnak. Ahogy megtörtént az elsősegélynyújtás, elnyúlok a parton. Kezdtem kicsit lenyugodni mentálisan, viszont a testem visított a nikotinadagja után. Ez pedig heveny rosszulléttel párosulva igen lelombozó. Még az is idegesített, hogy lélegeznem kell, nem hogy az, hogy a srác molyolni kezdett valamin veszettül szerencsétlenkedve. Komoly erőfeszítésbe került ködnek nézni, és nem törődni zajongásával. És még azt akarta, hogy segítsek, csoda, ha leoltottam, hogy hagyjon lógva, beteg vagyok?
A taktika viszont nem tűnt működőképesnek, azzal, hogy volt időm arra koncentrálni, hogy ki vagyok éhezve a dohányfüstre, még inkább elöntött a kín. Így feltápászkodva megszemléltem a "remekművet". Hát ez még életében nem látott egy értelmes filmet sem az ideiglenes kalyibaépítésről... Mi a szent szar ez? Valami vicc? Azt már nem is kommentálom, hogy beljebb invitálna. De, mégis!
- Most komolyan elvárod tőlem, hogy ebbe a kalyibába betegyem a lábam? Ki akarsz nyírni? Hiszen ezt csak a szentlélek tartja - legalább a lelki egyensúlyom helyrebillen némileg dühödt arckifejezése láttán. Kis idióta, mennyire büszke erre a nagy rakás szarra.
- Senki nem kötelez arra, hogy itt éjszakázz, csak jót akartam, hogy „komoly” sérülésed ne rosszabbodjon, vagy meg ne fázz! - replikázik, miközben a feje akkora, mint egy jól megtermett dinnye. Azzal mint a durcás kisgyerek, hagy faképnél, én meg egy jót röhögök magamban. "Annyira" meghatódtam, mindjárt sírok.
Ahogy egyedül maradtam, felmértem a terepet. Egész kisétálva a partra, kisebb sziklás részt pillanthattam meg, a Nap állását figyelembe véve, talán kelet, délkelet felé, alig pár mérföld távolságra. Egyébként minden zöld, már ameddig ellátok, és legfőképp lapos, mert az ameddig ellátok sajnos az első fákat jelenti. A tenger irányában sem rózsásabb a helyzet: sehol semmi nyoma másik szigetnek a közelben, hajóról meg álmodni sem merek. Vajon mennyit utazhattunk? Tekintve, hogy Japánból indultunk neki Ausztráliának, valahol a Csendes óceánon vagyunk, ki tudja melyik szigeten. Van itt egy rahedli. Remélem, olyan helyre zuhantunk, ahol hemzsegnek a kannibálok. Sóhajtva ültem le ismét a meleg homokba, s csak egy dologra próbáltam koncentrálni: a menedzserem a reptéren fog agyvérzést kapni, hogy merre vagyok, aztán meg azért, hogy magamat is felülmúlva "lógtam" meg a munka elől, és merészeltem szó szerint eltűnni a föld színéről. Mégis csak a káröröm a legszebb a világon.
Egy idő múlva ismét puha lépteket hallok, immáron a vityillóban feküdtem, mert kezdte égetni a bőröm a Nap. Sorstársam tért vissza. Egy halom gyümölcs van a kezében, s nekem önkéntelenül is kötözködni támad kedvem: - Hús nincs? - fogadom köszönés helyett, mire mindent lehajítva kezd ordítani, mint aki fába szorult.
- Takarodj kifelé, te érzéketlen, bunkó vadmarha! - de a lendület megtörik, s a végére térdre rogyva kezd el sírni. Vazz, ne kezdjünk már neki lelkizni!
- Hé! - teszem a vállára a kezem, és megzendítem állítólag bizsergetően édes, gondoskodó hangnemem, ezt sem használom, csak ha színészkedni akarok, de most muszáj. Akárhogy nézem is, bár idegesítő, de abszolút kihasználható, s nekem is kényelmesebb, ha nem haragítom végérvényesen magamra. - Nem kell minden szart a szívedre venni, főleg ha én mondom. Nikotinelvonási tünetem vannak.
Ha a szavaim nem is, az érintésem mindenképp hatással volt rá, tekintve, hogy kétségbeesetten kapaszkodik belém, s fejét a mellkasomba fúrja. Tényleg olyan, mint egy kisgyerek. Bár érthető, most jön ki rajta a sokk, csak másképp vezeti le, mint én. Sosem voltam az a bőgős fajta, nem vezet célra, csak kiszolgáltat a másiknak, s ennél semmit nem gyűlölök jobban.
Pár perc elég volt számára, hogy valamelyest elcsendesüljön, ekkor végre zavartan lehámozta magát rólam, majd csendesen enni kezdett, míg én felkapva egy banánt - fétismánia, ez van - magára hagytam azzal az infóval, hogy körbekémlelek a környéken.
Első körben azt figyeltem, mit lehetne hasznosítani majd a későbbiekben, amint szerzek valami vágóeszközt, mert ennek hiánya égető, közben szedtem némi száraz gallyat, nagyobb fadarabokat, amiket egy hatalmas pálmalevélre tettem, és végül úgy húztam magam után. Elég szánalmas és kezdetleges szállítási eszköz, felét el is hagytam, de teszek rá magasból. Legalább öngyújtóm van, ha minden igaz, bár nem ellenőriztem, működik-e, ha nem, szopás van. Alkonyodott, mire visszaértem, a fán kívül még egy részeredményt könyvelhettem el: a "hegy" - fogalmam sincs, földrajzilag eléri-e azt a magasságot, ahonnan már ténylegesen hegynek számít - tényleg nincs messze, s egész sziklás. Talán akad ott valami barlang, de legalább valami érdes kő, amellyel lehet csiszolni, eselteg valami erősebb kőzet, amiből lehet szakócát készíteni - éljenek a történelmi stúdiumok. Jó lenne holnap körbenézni a parton is, hátha meglelném a bőröndöt...
A srác a parton ült, nem tudom, mit művelt, míg nem voltam itt, nem is nagyon kérdezősködtem, inkább nekiálltam tüzet bűvészkedni. A Nap lehanyatlásával párhuzamosan kezdett hűvösödni. Nem mondom, hogy életveszélyes, de elfér a tűz, ráadásul távol tartja az esetlegesen idemerészkedő állatokat. Ki tudja, miféle ragadozók mászkálnak errefelé. Bár akkorák nem lehetnek, mert nem nagyon találkoztam nagy termetű növényevővel sem, de fő a biztonság. Arról nem is beszélve, hogy egy esetlegesen erre járó hajó vagy repülő felfigyelhet a fénylő pontra.
Szerencsém volt, a tűz hamar fellobbant, hála a hűséges öngyújtónak, legalább ez nem hagyott cserben, talán azért, mert lényegében szinte használhatatlan. Bár nem szabad lebecsülni, mert enélkül tüzünk sem lenne. A fiú fél szemmel figyelte tevékenységem, észrevettem, de továbbra is tüntetőlegesen hátat fordított nekem. Vagy játszotta a sértődőst, vagy kínosan érezte magát kiborulása miatt, nem nagyon érdekelt. Most, hogy jól végeztem dolgom, áttérhettem a testápolás kérdéseire. Teljes természetességgel dobtam le magamról mindent, hogy hamarosan megcsillanhasson az alkonyati fény meztelen testemen, amelyen az izmok hol megfeszültek, hol elernyedtek, ahogy haladtam a víz felé. Mikor elhaladtam a fiú mellett, annak tekintete fennakadt rajtam, hogy aztán vörösödve takarja el szemeit, miközben rám ripakodott: - Te meg mit császkálsz meztelenül?
- Este van, fürdöm - jelentettem ki.
- Miért nem vonultál félre?
- Csak nem vagy prűd? - kuncogok fel. Könyörgöm, neki is ilyenje van, mit van úgy kiakadva? Agyam gyorsan pörög, és kaján vigyor ül ki az arcomra. - Esetleg tetszem?
- Ugyan, hova gondolsz?! - fújta fel magát megint, mire gonoszan közelebb léptem, szinte pánikszerűen dőlt hátrébb, hogy menekülhessen, de leguggolva, már el is kaptam az egyik lábát, majd a másik kezemet a másik combjára téve egész közel hajoltam, kényszerítve arra, hogy inkább eldőljön a homokban, így egész fölé tudtam mászni, fogságba ejtve. Térdem gátlás nélkül furakodott be a két lába közé, ingerlően dörzsölődve férfiasságához. Annyira gyorsan történt minden, hogy védekezni sem lett volna ideje, csak vörösödött, egyre inkább remegve a dühtől.
- Mássz már le rólam! Buzi vagy? - ordít, és próbál kapálódzni, de csak annyit ér el, hogy erőszakosan ragadom meg két csuklóját, és a földre szorítom. Szemem megvillan, majd egész közel hajolva suttogom a fülébe: - Biszexuális vagyok. De ne aggódj, nem vagy az esetem - nyalok bele a fülébe, majd amilyen gyorsan letámadtam, olyan hamar faképnél is hagyom, hogy megmártózhassam a vízben.
Szerkesztve ef-chan által @ 2010. 03. 15. 01:08:32
Végre vége a két hetes kényszerpihenőmnek, ma újra repülhetek. Senki nem mondta nekem, hogy ha felmászok egy kerítésre, onnan le is eshetek, ami sikerült is, így le kellett mondanom négy utat. Már nagyon hiányzott az a mindent felülmúló érzés, amikor felszállás közben a gyomrom felugrik majdnem a szívemig. Szeretettel simogatom meg a gépem fém oldalát. Nem a legújabb darab, elég kicsi is, de amióta dolgozni kezdtem, ezen a gépen szolgálok, és nagyon a szívemhez nőtt.
Épp az oxigénmaszkokat és mentőmellényeket ellenőrzöm, amikor kiabálás, és elégedetlenkedés hangja üti meg a fülem. Biztosan az az ember, akit ma szállítanunk kell. Utálom, ha valaki ennyire el van szállva magától, ráadásul olyan dolog miatt, ami nem is az Ő érdeme. Jól néz ki, azt meg kell hagyni, de akkor is, úgy viselkedik, minta Ő találta volna föl a spanyol viaszt. Köszönésre sem méltat, csak levágódik az egyik ülésbe.
-Hé, légikisasszony! Remélem, van ezen a romhalmazon valami ennivaló, mert ha nincs, van egy utad a váróterem kajáldájáig, mielőtt elindulunk! – Pfűű, de felképelném legszívesebben. Annyira megalázó, de lenyelem a békát, és egy szó nélkül hozok enni őfenségének, majd ismét a dolgomhoz látok.
Pár perc múlva fel is szállhatunk, minden a legnagyobb rendben van. Utasunk is elcsöndesedett, úgy alszik, mint egy mormota, így nyugodtan folytatjuk az utunk. Nagyon szép a kilátás, szinte egész úton a tenger felett repülünk, melynek hatalmas, kék vize mindig elvarázsol. Mivel épp nincs más teendőm, így az egyik kényelmes fotelből nézelődök, de az indulás előtt bevett fájdalomcsillapító megteszi a hatását, és elszundítok.
Arra riadok, hogy az egész gép rázkódik, míg körülöttünk villámok hasítják az eget. Bár nem mutatom, hiszen egy stewardnak mindig higgadtan kell lennie, nagyon félek. Kicsi korom óta rettegek a villámlástól. Felpattanok, és utasunkhoz sietek, első az Ő biztonsága.
-Őrizze meg a nyugalmát, hamarosan kikeveredünk a viharból –biztatom, bár ezt magam sem hiszem. Még sosem keveredtem ekkora légörvénybe. Gyorsan a kezébe nyomom a mentőmellény, majd én is felveszek egyet.
-Ezt vegye fel. –mondom.
Ebben a pillanatban hatalmas dörrenés, és mire észbe kapok, már a hideg óceánban vagyok. A víz vadul hullámzik, a hatalmas hullámok egyre-másra maguk alá temetnek, de erős a túlélési ösztönöm, mindig felküzdöm magam. Hirtelen rántást érzek, de az oxigénhiánytól összemosódik minden, és átadom magam a végzetemnek.
Arra eszmélek, hogy a nap kellemesen meleg sugarai cirógatják az arcomat, mintha az előbbi vihar csak túl élénk képzeletem kitalációja lett volna. De alig hogy megmozdulok, a fejembe és a gyomromba hasító fájdalom tudatja velem, sajnos nem álom volt. Óvatosan felülök, és végignézek magamon, már persze, amennyire a lehetőségek engedik. Egyenruhámon, a hasamnál véres szakadás, de más sebet nem észlelek. Így is eléggé kellemetlen. Felemelem ingem, hogy megnézhessem a sérülés mértékét. Hasfalamon egy jó 10 centis, elég mély vágás éktelenkedik. Csodálatos… nem is én lennék, ha megúsznám sérülés nélkül. Ráadásul nemrég betört koponyámnak sem tehetett jót ez a kaland, de nincs időm magamat sajnálni. Kibírom, ahogy annyi más, ügyetlenségemből eredő sebet is. Öregurasan feltápászkodok, és a túlélők keresésére indulok.
Nem tudom, mióta kóborolhatok már, amikor a tengerparton meglátom piperkőc utasomat, amint a tengervíz fölé hajol, és hosszan, nyújtottan káromkodik. Szavainak nagy részét nem is ismerem. Nem tudom, mi baja, lehet, ahelyett hogy örülne, hogy túléltük ezt az egészet. Azért óvatosan közelítem meg. Amikor meghallja lépteimet, felém kapja a fejét, és Én egyből megértem előbbi szitoközönét.A jobb orcáján egy közepes méretű horzsolás csücsül. Nem vészes, de egy ennyire hiú embernek, mint Ő, maga a vég.
Csak mosolyogni tudok, mire leordítja a fejem, hogy sürgősen keressek elsősegély dobozt, mielőtt maradandó károsodás éri hibátlan szépségű arcát. Van egy olyan érzésem, hogy sok bajom lesz még vele, de a kötözködést nem most kéne elkezdeni. Szerencsére, nem messze tőle meg is találom a gép mentődobozát, csoda hogy eddig nem vette észre, hiszen majd kibökte a szemét. De inkább csöndben maradok, és lekezelem a horzsolást. Kitisztítom, és utasítására az összes gyulladás gátló krémet rányomom, majd gézzel borítom. Azt szóvá sem teszem, hogy az Én sérülésem ellátására nem maradt más, mint egy kevés jód, és valamennyi kötszer.
De most nem érek rá ezzel törődni, menedéket kell találnom, mivel, van egy olyan érzésem, túlélőtársam nem jeleskedik a munkában, sőt semmiben, amihez meg kell mozdulni. Sejtésem beigazolódni látszik, amikor a homokon kényelmesen elfeküdve hagyja, hogy egyedül álljak neki az építkezésnek, azzal a felkiáltással, hogy Ő bizony sérült. Nem is vesztegetem rá az erőm, és a drága időt, gyorsan összetákolok egy helyre kis vityillót. Nem nagy, de legalább az esőtől és a széltől véd. Végre őurasága is közelebb merészkedik.
-Most komolyan elvárod tőlem, hogy ebbe a kalyibába betegyem a lábam? Ki akarsz nyírni? Hiszen ezt csak a szentlélek tartja. – dühömben felfújom az arcom.
-Senki nem kötelez arra, hogy itt éjszakázz, csak jót akartam, hogy „komoly” sérülésed ne rosszabbodjon, vagy meg ne fázz! – szavaimból csak úgy csöpög a gúny. Ezzel otthagyom, és elmegyek valami táplálékot szerezni. Sajnos nem vagyok jártas a vadászatban, így marad az ismertebb gyümölcsök fellelése és begyűjtése. Szerencsére gyümölcsfákkal bőven ellátott szigetre vetett a sorsunk, így hamarosan már banánnal, ananásszal, és valami finom illatú bogyóval térek vissza.
-Hús nincs? –fogad rögtön. Na, most lett elegem!
-Takarodj kifelé, te érzéketlen, bunkó vadmarha! –kiabálom neki, de mondandóm végére elcsuklik a hangom, térdre rogyok, és kitör belőlem a zokogás.
- Ki az az átkozott fasz, aki ilyen korán reggel zargatni mer?! - veszem fel "kedvesen" a telefont. Zakatol a fejem még mindig a tegnapi bulitól, és egyébként is hisztis vagyok, ha valaki fel mer ébreszteni. Ha itt lenne, és nem telefonon hívott volna, most tuti lilulna a feje, miközben a kezem hevesen a nyaka köré fonódna, és elfelejthetne lélegezni egy életre!
- Haruka, ugye nem keltettelek fel? - rezzen össze a vonal másik végén az alak. Basszus, ekkora egy IQ fightert, esküszöm, kinyírom.
- Nem, igazán nem - morgom felbőszült vaddisznóként, mire megkönnyebbült sóhajt fúj a kagylóba.
- Már kezdtem megijedni, hogy igen... - kezdene bele, mire robbanok.
- Ne legyél már ilyen csökött agyú faszkalap, persze, hogy ki-bebaszottul kurvára felébresztettél, és nyögd ki, de kurva gyorsan, hogy mit akarsz, hagy döntsem el, hogy csak felnégyeljelek, vagy előtte még szakrálisan vágjam is le a pöcsöd! - tajtékzom. Hogy lehet egy ekkora fafejből menedzser?!
- Ezek szerint nem kaptad meg az üzenetet, hogy a forgatás ma indul, és neked fel kell tenned a formás hátsód a magángépre, amit rendeltem neked a cuccal, amit a lakásodhoz küldettem - hallatszik a menedzser lemondó hangja. Agyam lassan kezdi kiszűrni a fontos információkat: Ma, forgatás, cucc... Basszus!
* * *
Úgy nézek ki, mint akit a kutya szájából rángattak elő... Ezt muszáj leplezni, mert még magam is megijeszteném antiszociális fejemmel. Meg egyébként is, faszomnak van kedve az idióta rajongókhoz. Fekete farmernadrágot húztam, halálfejes, szegecselt övemmel rögzítve derekamhoz, kiemelve passzosságát, és testem formáit. Ehhez fekete alapon ezüst díszítéses inget választottam, majd orromba nyomtam a napszemüvegem, valamint egy kalapot a fejembe. Nem szándékoztam sok cuccot vinni, csak a rám bízott táskát ragadom meg, hogy az elém küldött limuzinba szállva elindulhassak a repülőtérre. Amire szükségem lesz, majd megvetetem a lótifutikkal, míg forgatunk, azért tartjuk őket. Hátrahajolva gyújtok rá, a sofőr látszólag legnagyobb bosszúságára. Együttérzőn még előre is fújom a füstöt, majd mosolygok gúnyosan, látszik rajta, hogy magában épp most küldött el melegebb éghajlatokra, amely rögtön meg is nyugtatja lelkivilágom.
Hamar kiértünk a reptérre, ahol már vár rám valami nagyobb darab kövér alkalmazott. Kai nem aprózta el, ilyen szempontból igen hasznos egy menedzser, olyan szempontból már kevésbé, hogy azt is elintézi, hogy esélyem se legyen meglógni... Illedelmesen a drabális fószer kezébe nyomom a cuccot, hagy cipelje csak, én pedig követem erőlködő szuszogását. Közben végigpásztázom a repteret. Akárhogy is nézem, édes az élet VIP vendégként. Bár így is át kell esni a kötelező vizsgálatokon. Sóhajtva hagyom, hogy átvilágítsák a cuccom, és utána döbbent tekintettel méregessenek. Hát igen, a bőrönd, amit cipelek, mini szexshopnak is elmenne. De mind-mind ereklye, a legendás yaoi-pornó rendező, Kitsuke Moru-sama tulajdonát képezik, és nem egy egyedi darab. Már az megtiszteltetésszámba megy, hogy rám bízta, hát még az, hogy én fogom felavatni a készletet a legújabb filmjében. Nekem tulajdonképp csak szakmailag hoz hasznot, mivel a mester ragaszkodott hozzám, így még inkább felértékelődtem, és pofátlanul hatalmas gázsit gyűjthetek be ismét. Van egy olyan érzésem, ez sem lesz ingyen, a perverz fasz, ha nem kap agyvérzést forgatás közben a látványtól, tuti el fogja kérni a maga jussát. Vajon ahhoz kell majd kedvet gyűjtenem, hogy megdugjam, vagy ahhoz, hogy hagyjam magam megdugni? Egy biztos, kéretni fogom magam, és kifacsarni a fén farokból mindent, amit hajlandó megadni.
Végre átjutok a biztonsági protokollon, és irány a repülő. Ott legalább alhatok majd megint vagy egy órát.
- Na neee! - torpanok meg a gépet meglátva. - Ezzel a kis szutyokkal fogunk menni? Fenn marad legalább öt percig a levegőben, és utána zuhanunk le, vagy el sem indulunk, mert lerobban?
- Ugyan, uram, teljesen megbízható - lép mellém egy fiatal, és meglehetősen csinos arcú fiúcska. A csíptetője szerint a stewardess.
- Persze, biztosan... - nem vagyok az igazáról meggyőződve. S ugyan hagyom, hogy felpakoljanak, de rögvest tárcsázom a jól ismert számot.
Ahogy felcsendül a másik oldalon a "reggelről" még élénket ismerős hang, magamból kikelve kezdek méltatlankodni. - Te szerencsétlen balfasz, azért fizetlek, hogy egy roncsot bérelj nekem? Ennek a csotrogánynak nem adok tíz percet a levegőben! Nem, nem vagyok nyugodt, kurvára nem! Hogyan lehetnék? Azt már meg sem jegyzem, hogy egy szutyok minigépet béreltél, legalább egy nagy boeinget érdemeltem volna! Mi, hogy biztonságosabb? Meg kicsi, és még a bárszekrényük is sokkal szegényesebb! Éhen fogok halni! Nem ettem semmit, mert hajtasz mint a tatár! Nem, nem vagyok hajlandó megnyugodni! Nem ebben egyeztünk ki, és nem is ezért fizetlek! - üvöltöm, majd kinyomom a telefont, és a földhöz vágom egy Bassza meg! felkiáltással. Biztonság kedvéért jól meg is taposom. Kurva anyját!
Az engem bámuló alkalmazottakkal és pilótával mit sem törődve puffogok, és felszállok a gépre. Majd az ajtóból még visszafordulok, és gőgösen megjegyzem - Mi van, nem indulunk?
Hisztim után mindenki rohamtempóban kezdett a dolgának ismét, én meg duzzogva vágtam be magam az egyik ülésbe. Nem is mert senki zargatni.
- Hé, légikisasszony! - vetem oda a fiúnak, akinek látszólag nem tetszik a megnevezés. - Remélem, van ezen a romhalmazon valami ennivaló, mert ha nincs, van egy utad a váróterem kajáldájáig, mielőtt elindulunk! - jelentem ki ellentmondást nem tűrve. Nem szívesen, de hamarosan szervíroz némi elemózsiát, amit morogva termelek be. Gyors kaja, nem tesz jót sem az egészségemnek, sem a bőrömnek...
Innen egyenes út vezetett az álmok birodalmába, jóllakottan, még másnaposságtól zúgó fejjel és rossz kedvvel, csak ezt lehet csinálni. Elterülni a székben, és bealudni.
* * *
Arra ébredek, hogy nem kívánt közelebbi kapcsolatba kerültem az ablaküveggel, a gép pedig rángatózik, mint papírsárkány az orkánban. Mi a..? Ismét csattanok, csak épp most a plafonon. E második ütés elég volt ahhoz, hogy teljesen magamhoz térjek, és konstatálhattam, hogy a félelmem beigazolódni látszik, igaz erre a kinti igen csúnya vihar - nem tudom, honnan a faszból szalajtották ezt is pont erre - rátesz egy lapáttal.
- Őrizze meg a nyugalmát, hamarosan kikeveredünk a viharból - terem ki tudja honnan mellettem a légikísérő "uram"? Annyira nevetségesen borzasztó, hogy még ebben a helyzetben is lett volna kedvem nevetni, ha nem csapódok ismét keményen neki a széknek.
- Ezt vegye fel - nyom a rázkódások ellenére a kezembe egy mentőmellényt. Ezt vegyem rossz ómennek? Kötözködni viszont nem volt ideális a helyzet, főleg, hogy bevillant a bőröndöm, amelyik épp az ellenkező irányt választotta arra, hogy "elszökhessen". Na még mit nem! Nyomába eredek, ahogy lehetőségeim engedik. A vacak szerkezet olyan alacsony, hogy párszor lefejeltem a tetejét, mire megkaparintottam a kis szökevényt. Persze megy a sipítozás, hogy üljek le, meg hogy veszélyes, de ki nem szarja le. Az lenne a veszélyes, ha a bőröndben bármi is megsérülne. Káros lenne az egészségemre, az fix.
Mikor visszaindulnék, a gép minden eddiginél nagyobbat ránt, rongybabaként hánykódom a bőröndöt szorongatva, és nem kellett műszaki zseninek lennem, hogy tudjam, zuhanunk.
* * *
Ha megvernének, sem tudnám, hogyan kerültem a vízbe. Az egész talán a pillanat műve volt. Egy nagyobb villámcsapás, amit rögtön követett maga dörgés is, hatalmas rázkódás, a gravitációs viszonyok hirtelen változása, majd a jeges, mindent körülvevő, durván hánykódó, haragos víz ölelése. Így lehetne tömören összefoglalni azt az undorító színekkel telefestett érzésvásznat, amely a lelkem elé feszült, és a testemet használta próbababának. Levegő után kapkodva igyekeztem felszínen maradni, és felfogni, mi is történt, de jobbára az ösztöneim vezéreltek. És még mindig azt a kibaszott bőröndöt szorongattam, miközben fél kézzel igyekeztem evickélni a hullámok haragos tarajai között esélytelenül. Nem halhatok meg így, a büdös picsába! Hol marad a stílusos befejezés lehetősége?!
Hiába a küzdelem, a következő óriási hullám ismét elborít, és a víz alá ránt, cseppet sem mutatva tiszteletet a híres homopornó rendező bőröndje iránt. Küzdelmeim közepette egy alak képe úszik el mellettem, a víz mélye felé. Reflexből nyúlok utána, és megragadom. Nem mintha lett volna felesleges szabad kezem. De ez most nem is számított, mert nem emberi jó szándékból, csupán gonosz számításból ragadtam meg a srácot, akiben a stewardessre ismertem, hanem mert bíztam benne, hogy van nála mentőmellény. Nem tévedtem, csupán nemvolt felfújva, de ezen egy rántással tudtam segíteni, miközben belekapaszkodtam, és a felszín felé próbáltam lökni magunkat a lábaimmal. A tüdőm már olyannyira feszített, hogy kis híján szétrobbant, mire sikerült ismét felbukkanni és levegőhöz jutni. Na meg félrenyelni egy adag "ínycsiklandozó" tengeri vizet. Bár utóbb ez bizonyult a kisebb problémának, tekintve, hogy valami keménynek ütődve, eszméletemet vesztettem. Talán ha lett volna időm felfogni a történteket, fellélegzek, hogy ez bizony egy szikla, ahhoz valami partnak is tartoznia kellene, vagy megint felfújom magam, amiért ledörzsölte a fél arcom az a szemét kőzethalom.
