Játék vége.

Úgy látom eltûntél, így ezt a játékot befejezettnek tekintem.

Ichigo

Csak kicsit érzem úgy, mintha egy szerelmespárként sétálnánk át a városon. De végül is ez nevezhetõ egy randinak, nem igaz? Tulajdonképpen elhívtam. Úgyhogy jah, randizunk most! És most hogy ezt eldöntöttem egybõl idegesebb vagyok.

Fél szemmel mindig rásandítok, és amikor látó távolságba kerül a folyó megbabonázott arcáról nem is tudom levenni a tekintetem. Teljesen felvidul és boldog kisgyerek módjára rohan a partra egészen közel a vízhez. Lassan sétálok utána, hagyom, hogy kiélvezze ezeket a nyugodt pillanatokat. Mellé érve magamhoz ölelem és vállára hajtva fejemet szívom magamba természetes illatát.

Kezdem megszokni ezt a kipirult arcot és erre muszáj elmosolyodnom. Tetszik, hogy könnyen zavarba hozhatom.

-         Mi olyan vicces Ichigo? – te kis kíváncsi.

-         Semmi-semmi. – válaszolom terelve a témát.

Ölembe ültetve ülök le vele együtt a fûbe. Kényelmesen elfészkeli magát, orromba megállíthatatlanul kúszik be finom illata.

-         Ichigo… - leheli lágyan. Érzem, ez az, most kell megtennem.

-         Matsuri… - suttogom és ajkaihoz hajolok.

Lágyan érintem össze szánkat, azt akarom, hogy ez egy emlékezetes pillanat legyen neki. Nem húzódik el, csak átengedi magát nekem.

-         Mit csinálsz Ichigo? – Rukia hangja szilánkra töri az egészet. Hát ezt nem hiszem el. Hogy lehet ilyen tökéletlenül idõzíteni?

-         R-Rukia? – meglepõdve nézek a mellettem lévõ lányra.

-         Hát ti ismeritek egymást? – kérdezem zavartan.

-         Persze! – vágják rá egyszerre, én pedig azt sem tudom, melyikükre kapjam a tekintetem.

-         Még Soul Societyból. Rukia akkor kezdte az akadémiát mikor én végeztem. – folytatja Matsuri. Hogy õ idõsebb lenne? Ez de hihetetlen. – De ti honnan ismeritek egymást? – kérdezz vissza nagy szemekkel Matsuri.

-         Ichigo nekem köszönheti az erejét, én pedig nála lakom. – feleli Rukia megelõzve engem. Matsuri elszomorodva hajtja le a fejét.

-         Oh, értem. – nem, azt hiszem, nem érted.

-         De Rukia… - menteném a menthetõt, de a fekete hajú félbe szakít.

-         Ichigo, erre most nincs idõnk! Gyerünk! – és már el is indul sietõsen, karon ragadva partnernõmet. Hát pofám leszakad.

Morgolódva követem csevegõ kettõsüket, és azon már meg se lepõdöm, hogy eszük ágába sincs kardot vonni, inkább hagyják, hogy életem kockáztassam a kellemes teadélutánjukért. De végül is mit panaszkodom? Hiszen simán végzek ezekkel a feladatokkal. A két kis szépség együtt tapsol meg, fõleg mert egy karcolás nélkül megúsztam. Büszkén hajolok meg elõttük.

-         Gyertek lányok, együnk valamit. – invitálom el õket egy közeli étterem felé.

-         Nah ez végre egy jó ötlet. – éljenez Rukia a maga módján.

-         Jó, menjünk. – mosolyog megszeppenve Matsuri, mire magától értetõdõen átkarolom, és úgy vezetem magam mellett. Zavart arccal pislog felém, úgyhogy egy bátorító mosolyt villantok rá, és bevezetem az étterembe. Rukia nagy átéléssel storyzgat, miközben Matsuri a hasát fogva nevet mellettem.

-         Aztán egyszer csak hirtelen történik vele valami. Lemerevedik, és csak bámul maga elé a semmibe, arcán verejték gyöngyök csillognak.

-         Matsuri hallasz engem? Mi történik? Matsuri, hallod, válaszolj! – rémülten kapom tekintetem Rukiára, aki zavartan néz vissza rám. Látszik, õ sem tudja mit kéne tenni. Matsuri végül nem bírja tovább és ájultan dõl az ölembe. Idegesen kapom karjaim közé.

-         Ichigo várj, hova viszed?

-         Oda, ahol biztosan segítenek neki, Uraharához. – még mindig megszeppenve, de bólint. Villámsebesen sietünk a boltoshoz.

-         Térj magadhoz Matsuri, gyerünk. – folyamatosan suttogok neki, hátha felnéz végre rám.

Ichigo

Nem is olyan rossz az új lány, mint hittem. Tulajdonképpen erõsebb is, mint gondolnám, látva vékonyka alkatát. Teret hagyok neki, hadd harcoljon, ha valami gáz lenne, akkor úgyis azonnal beavatkoznék. De szerencsére erre nincs esély, ügyesen elbánik õ a lidérccel. Büszke is ám magára. Nem is hallgatok mást hazafelé, csak, hogy-hogy kicselezte és átszúrta, és eltüntette. Nagyon oda van. Kipirult arca, csak úgy virít a jó kedvtõl.

-         Láttad, hogy milyen ügyes voltam?

-         Persze, hogy láttam, hiszen ott voltam.

-         Jól van na. Csak boldog vagyok. Azt se tudom, hogy mióta harcoltam utoljára. Nem túl sokat tudok. Errõl jut eszembe… Ichigo mondd csak… - kezd el habogni, úgy figyelmesen felé fordulok, hátha úgy könnyebben megy neki. – meg tudnád mutatni a várost? Mindketten halálisteni formában vagyunk, így senki sem lát minket.

-         Hát… ööö… - igazából vigyáznom kéne a húgaimra, de most komolyan, ezt kéne mondanom neki?

-         De ha nem… - jaj ugyan már.

-         Rendben. Megmutatom a várost. – bólintok rá végül. Hiszen néha Yuzu felnõttebb, mint én. Tényleg nagyon boldoggá tettem, ezzel a lépéssel, mert örömujjongásba kezd és végül a nyakamban köt ki. Felnevetek és átölelem, hogy nehogy a nagy mámorban elessen véletlenül.

Mozgalmas napunk van. Mindent megmutatok neki, amit csak tudok, még magyarázok is hozzá néhány dolgot, ami éppen eszembe jut. Felszabadultan telik a napunk, és én azon kapom magam, hogy kifejezetten jól érzem magam a közelében. Kedves lány, vicces, és néha nagyon kis gyermeki. Arról már nem is teszek említést, hogy halálisteni szerkójában még jól is néz ki.

Napnyugtakor indulunk el visszafelé. Estére pedig már a mindenes bolt elõtt vagyunk. Már indulnék haza, mikor bátortalanul fordul felém.

-         Te Ichigo…

-         Mit szeretnél? Szeretnél még látni valamit a városból? – kérdezem érdeklõdve. Most így belegondolva, a vidámparkot nem is látta.

-         Nem csak… - jaj hát, ennyire nem lehet nehéz kimondani. – Annyira boldoggá tettél engem. Olyan kedves vagy velem. Szeretném viszonozni a gesztust. – oh, hát ezzel meglepett. De édes, ahogy így pirul itt elõttem.

-         Ugyan már. Ezért vannak a barátok.

-         Nem! Szeretném viszonozni. – határozottan rávágta, én pedig egy kicsit meglepõdtem.

-         Ha ennyire szeretnéd, akkor… - nah mit találjak ki?

-         Igen! Bármit mondasz, megteszem! – hátha így állunk, akkor…

-         Töltsd velem a holnapi napot is! – azt hiszem nem erre a válaszra várt, mert szemei elkerekednek, de csak pár pillanatra, míg a kezdeti meglepõdöttséget a jó kedv váltja fel.

-         Persze! – vágja rá, és még hevesen bólogatni is kezd hozzá. Nagyon aranyos így.

-         Rendben, akkor holnap eléd jövök! Szép legyél ám! – kacsintok neki egyet, majd megfordulok és hazafelé veszem az irányt.

-         O..oké! Szia! – hallom, még vékonyka hangját, de már nem fordulok meg teljesen. Csak visszaintegetek neki.

Éhes vagyok, pedig ettem én is, mégis, ahogy haza érek letámadom a hûtõt.

-         Bátyus! – fut elém Karin. – Merre jártál?

-         Csak egy baráttal találkoztam. – válaszolom, miközben kikerülöm apám egyik pontatlan támadását.

-         Kérsz vacsorát Ichigo? – csatlakozik Yuzu is, én pedig felvidulva nézek a kis sámlin álló lányka felé.

-         Oh, persze! Köszönöm Yuzu.

Szeretem ezeket az otthoni vacsorákat, olyan meg hit, barátságos, bár apám idegesít a hülyeségeivel, de eskü már hiányozna, ha nem csinálná. A vacsora az, amire mindig hazaérek!

’’’÷÷÷÷÷’’’÷÷÷÷’’’÷÷÷÷’’’÷÷÷÷’’’÷÷÷÷’’’

Hétvége van, ezért nem kell suliba mennem. Korán kelek, mint mindig, és érdekes módon már várom, hogy találkozzak Matsurival. Sokszor eszembe jutott az éjjel. De még mindig nem tudom, hogy segíthetnék neki visszahozni az emlékeit. De ha jobban belegondolok, ez nem is az én dolgom. Biztos kitalálnak majd valamit Uraharával.

20 perces séta után már a kiskereskedés ajtaján kopogok be. Ururu kíváncsian néz fel rám, és szélesre tárva az ajtót enged be.

-         Mindjárt szólok neki, addig ülj le Ichigo. – kínál hellyel, és már most úgy érzem, mintha randira jöttem volna

-         Nos Ichigo. És mit fogtok csinálni? – hirtelen jelenik meg mögöttem Urahara, a frászt hozva ezzel rám. Hogy kerül ez ide?

-         Öhm, hát még nem tudom. Amihez kedve van Matsurinak. – válaszolom óvatosan. Furcsán méreget a boltos. Mi ütött belé?

-         Kész is vagyok! Mehetünk! – toppan elém Matsuri. És felettébb örülök, hogy a gigait használva emberek számára is látható alakban áll elõttem. Nagyon csinos. Élvezet lesz végig menni vele az utcán. Bár ha sokan megbámulják, lehet inkább valamelyik rejtettebb parkba viszem.

-         Szia! Nagyon szép vagy! – mondom ki õszintén, amit gondolok.

-         Oh… Kököszönöm. – elönti arcát a már tegnap is látott pír, csak sokkal intenzívebben. Így még jobban tetszik nekem szép arca. Talán többször kéne zavarba hoznom.

-         Indulhatunk? – kérdezem felé nyújtva karomat.

-         Igen! – bólint és elfogadva elõzékeny gesztusom belém karol. Vékony kezecskéje épen csak átfogja karom. Nem is értem, hogy bírja el a kardját.

-         És mihez lenne kedved? – kérdezem, mikor már kettesben vagyunk.

-         Nem is tudom. Azt hittem te már kitaláltál valamit. – szemeiben ismét csak meglepettség látszik, mire nevetéssel leplezem zavaromat.

-         Nos, tulajdonképpen nem. – megvakarom a fejem. – Gondolom még nem vagy éhes, úgyhogy mit szólnál ahhoz, ha csak sétálnánk valamerre. Mondjuk a folyó partra?

-         Jójó! Nagyon jó ötlet. – és az addig kissé csalódott arcon boldog mosoly terül szét. Szeretem ezt az arcát!

Ichigo

Mint mindig most is az óra közepét zavarja meg egy hollow, amit egyébként észre sem vennék, ha Ishida nem vágná hozzám a füzetét és küldene ’dolgozni’. Amióta Rukia visszament A Tiszta Lelkek városába, saját kötelességének érzi, hogy felügyelje, hogy rendesen ellássam a munkám. Hülye Ishida, üthetett volna kevésbé erõsebbet is. A pecsétemet mellkasomhoz téve lépek ki a testembõl shinigami mivoltomban.

Hogy mirõl beszél ez a szörny? Van rajtam kívül még valaki? Én mért nem érzem?

Egy vékony lány szalad mellém, még soha nem láttam a halálistenek között. Ki lehet õ?

-         Hát te meg ki vagy? – adok hangot gondolataimnak.

-         Majd késõbb csevegünk, elõbb intézzük el ezt a dögöt. – mintha csak Rukiát hallanám.

Elõhúzom Zangetsut a hátam mögül mire azon egybõl letekeredik a kötés. Túl gyenge az ellenfelük, ezért lehet, hogy a vártnál gyorsabban végzünk, ami attól még meglepõ mert, az ismeretlen lány még sem olyan erõs, mint amilyennek elõször mutatta magát. Ezt még én is meg tudom állapítani.

-         Hé te! – rákiáltok, hogy elgondolkozott figyelmét magamra tereljem.

-         Öhm…igen?

-         Mondd csak, te ki vagy?

-         Halálisten. – ez hülyének néz.

-         Jó, azt én is látom, de hogy hívnak?

-         Matsuri Kudo. Örvendek. És téged? – bemutatkozik és kezet nyújt, amit elfogadok és viszonzok is.

-         Ichigo Kurosaki. Én is örvendek a találkozásnak. És mégis mit keresel itt? Soul Societybõl küldtek ide? – faggatom tovább. Mivel úgy gondolom szóltak volna nekem, mint helyettes shinigaminak.

Válasza meglepett. Mivel nem emlékszik rá honnan jött, és nem A Tiszta Lelkek városa küldte. Elszomorodott arcát látva meg esik rajta szívem és segíteni szeretnék neki.

-         Nyugi. Elviszlek egy ismerõshöz, õ majd segít neked.

-         Nagyon szépen köszönöm, Ichigo.

Uraharára gondoltam, ha valaki, akkor õ biztos tudja mit kell tenni. Hamar oda érünk, és én elõre megyek, hogy megkeressem a boltost. Régi ismerõsökként köszöntik végül egymást, nem kis meglepetésemre. Percekkel késõbb pedig az ex-halálisten tapintatosan közli velem, hogy ideje mennem, úgyhogy le is lépek. Sietek haza, fáradt is vagyok, és holnap suli is van.

Hanyatt fekve az ágyamon az ismeretlen shinigami lányon gondolkozom. Hogy kerülhetett ide? És vajon mért nem emlékszik?

-         Matsuri… - ízlelgetem neve ejtését.

Reggel már azzal az elhatározással ébredek, hogy délután meglátogatom. Talán már többet tud magáról, és akkor én is többet tudok meg róla elvet követve indulok az iskolából az volt shinigami igen zavaros termékekkel ellátott kis boltja felé.

Semmi kétségem afelõl, hogy mit csinálok, ez mindig is jellemzõ volt rám, az önfejûség. Ha ezt Ishida hallaná, minden bizonnyal elégedett lenne. Mikor oda érek Jinta üvöltésétõl hangos az épület.

-         Öhm… Halló?! – kiáltok biztos távolságra a bejárathoz. Semmi válasz, csak csörömpölés valahonnan bentrõl. Hirtelen Jinta sprintel el mellettem széles vigyorral az arcán. Utána Ururu szalad, aki futtában köszön rám.

-         Szia Ichigo! – mire én fej vakarva intek már csak utána, majd amikor meg fordulok az új lánnyal találom szemben magam.

-         Ezek mindig ennyit veszekednek? – néz rám kedvesen mosolyogva, úgy látom nagyon jól szórakozik.

-         Ha nem többet… - nevetek fel.

-         Egyébként Ichigo… te hogy, hogy itt vagy? – fejemet vakarva nézek le rá.

-         Csak nem zavarok? – kaján vigyorra húzom a száját, ahogy a pír fokozatosan elönti az arcát.

-         Nheem, nem… de hogy is egyáltalán nem. – zavarba jött arccal kezdi el fixírozni a földet.

-         Tulajdonképpen hozzád jöttem. – mondom, mire felkapja fejét, kék szemeit pedig az én arcomra függeszti. - Sikerült kiderítenetek valamit Uraharával?

-         Nem sajnos… még mindig nem tudjuk, hogy kerültem ide. Neki fogalma sincs róla, én pedig nem emlékszem rá. – szomorú arcát látva az én vigyorom is elkomorul.

-         Hidd el, minden megoldódik. A legjobb kezekben vagy. – hát nem a legjobb bíztatás, de azért valamennyit csak használ.

Maradnék még beszélgetni vele, piruló arcát nézni, de egy közelrõl jövõ üvöltés eltérít szándékomtól.

-         Bocs, de most mennem kell. – és már rohanok is el.

-         Várj meg! Én is jövök! – ellenkezésre nem hagyj idõt, velem együtt fut a lidérc elé.

Most majd figyelhetek rá is, hogy ne hogy megsérüljön. Remélem már valamennyit visszanyert az erejébõl, különben vissza fogom zavarni a bolthoz. Ha egy kicsit is hasonlít Rukiára a harc terén, tuti nem fogja hagyni magát. Erre a gondolatra mosolyognom kell, ami nem kerüli el Matsuri figyelmét sem.

-         Azt hiszem nem a legjobb pillanatot választottad a nosztalgiázásra.

-         Nocsak? – nézek rá kérdõn, bár képtelen vagyok komolyan venni.

-         Ne tátsd a szád! Gyere, kezdjük el! – mondja, én pedig meg babonázva figyelem az újult erõre kapó szõke lányt.

-         Öhm.. oké!

Nagyon erõs csata kiáltással indulok meg a hollow felé szabadjára engedve Zangetsu erejét.

Orihime:

Rám néz, egy ideig kémleli az arcom, majd elõre fordulva tolja fel szokásos mozdulattal a szemüvegét. Hogy lehet az, hogy mindig lecsúszik a szemüvege, nem zavarja, Engem nagyon idegesítene, ha folyton csúszkálna a szemüvegem, még szerencse, hogy én nem hordok olyat. Mert nekem jó szemem van. Igen! Sok répát eszem mint a nyuszik, és így jó a látásom is! És mivel még szemüveges nyulat sem láttam még, ezért elhiszem, hogy jó a szemnek a répa.
- Meglepetés – válaszol unottan, majd megint csend. Ez nem ééééér. Én tudni akarom, hogy hova megyünk. Én nem szeretem a meglepetéseket, mert sosem lehet tudni, hogy ez most jó, vagy sem. Bár nem tudom, hogy Ishida-kun akar e nekem egyáltalán rossz meglepetést okozni, de sosem lehet tudni.
Az égre nézek, és látok pár csillagot. Sajnos nem sokat, mert az utca fényétõl alig látni. Mi van ha moziba visz? Nem. Az miért lenne olyan nagy meglepetés? Vagy állatkertbe? De hát egy állatkert sincs nyitva ilyenkor. Vagy még is, csak én nem tudok róla? Lehet. Lehet elvisz egy ijesztõ éjszakai állatkertbe, ahol majd megesz egy krokodil. Vagy maci. Bár én szeretem a macikat. De csak az olyan plüssöket, mint Kon, aki igaz nem maci, hanem oroszlán, de akár macinak is lehetne mondani, nagy hajjal. Az olyan nagy maciktól félek. De ha barátságos, akkor lehet hogy mégsem. De miért akarná Ishida-kun, hogy engem megegyen egy maci? Muszáj megtudnom, hogy hova megyünk, vagy az õrületbe fog kergetni a sok gondolkodás. Lassan a fejem is megfájdul tõle. Tudtam, hogy nem lenne szabad ilyen sokat gondolkodnom.
Közvetlen mellé lépek, átkarolom karját, közel hajolok, és úgy nézek, mint a szomszéd kiskutya, amikor a kajámat akarja elkérni. Tudom, hogy be fog válni... én is mindig odaadtam a kajámat a kutyulinak.
- Naaa, Ishida-kun! Mondd el, ne légy gonosz! – nyávogok kérlelõn, hiába kiskutya szemekkel nézek, a nyávogás jobban illik ide. Furcsán néz rám, kicsit mintha megijedt volna, vagy nem is tudom, de azt látom hogy a száját összeszorítja.
- Egy perc és ott vagyunk, Inoue-san... bírd ki! – mosolyog rám végül, és keze... arcomra simul.
Olyan puha a keze. És el sem hiszem... mármint nem azt, hogy Ishida-kun keze puha, hanem azt, hogy megsimogatta az arcom. És mosolyog rám. Olyan más így. Olyan... édes?
Nem is tudom, mióta nézzük egymást, hirtelen csak elfordul, és kijózanodom. Az egész feje vörös Ishida-kunnak. Vajon jól van? Miért ilyen? És miért villog? Mit ettél Ishida-kun? Nekem ne adj, mert nem szeretnék így villogni. Remélem nem a múltkori fõztöm volt rá ekkora hatással, még szerencse, hogy nem ettem belõle.
- Megjöttünk! – közli halkan, és egy pontba néz. Én, mint a hitetlenkedés következtében, már félek is megtudni, hogy hova is hozott engem, hihetetlen lassúsággal fordulok hátra, és ekkor látom meg azt a fényforrást, amitõl Ishida-kun arca vörös volt, és azt a sok másik fényt, ami körülötte van. A Kapu tetején a tábla a felirattal „Vidámpark”.
Juuuuuj, ezt most komoly??? Wííííííííííííííííííííííííííííííííííííííííííííííííí!
Lassan felé fordulok, azt hiszem majdnem körbe érõ mosollyal, csak a fejem teteje ne essen le a végén.
- Imádom a vidámparkot, Ishida-kun! – mondom boldogan, és a nyakába ugrom az örömtõl! Vajon honnan tudta, hogy ez az egyik kedvencem? De legalább tudom, hogy mégsem akar a vérmes macikkal megetetni. Jajj, jajj de jó!
Csak lassan veszem észre, hogy talán túl közel kerültem hozzá, és túl sokáig, így szégyenszemre gyorsan mellé ugrom, és orrom bizsergésével foglalkozva próbálom apró vakarászással eltûntetni.

Szinte mindenre felülünk amit kinézek, és amire én ránézek, arra persze fel akarok ülni rögtön! Bár azért egyszer egy bódénál megláttam egy nagyon édes plüssmacit, és abban a pillanatban tudtam, hogy nekem az kell! Mivel tudom, hisz ki ne tudná, hogy Ishida-kun nagyon jól tud célozni, megkértem, hogy szerezze meg nekem a macit, és persze sikerült is neki, hisz tudtam! Én mindent tudok, kivéve amit nem! Olyan édes ez a maci, és most már az enyéém!
Tekintetem az égre siklik, ki a bódék fénye közül, és meglátok egy fényes kis valamit. Az az óriáskerék teteje lesz Júúúj! Arra is fel akarok ülniii!
- gyere Ishida-kun! Üljünk fel az óriáskerékre is! – és csuklóját megragadva már húzom is magam után, ha véletnenül a nagy zajban nem hallotta volna, hogy mit mondtam, hogy merre menjünk!
Míg Ishida-kun jegyet kér, addig az óriáskerék tetejét nézem. De magaaas.
Beülünk, persze az édes kis macival együtt, és csodálom a tájat. Olyan szép innen fentrõl minden. Olyan romantikus. A teteje felé kicsit erõsebben billen meg a kabin, és kicsit sikkanta dõlök Ishida-kun ölébe... azt hiszem... úgy érzem...
- Bo... bocsánat... – kezdenék szabadkozni, és felnézek rá. Mosolyog... közelebb húz magához... Az arca olyan közel van...
- Semmi baj – suttogja halkan, lehelete bizsergeti bõrömet, teljesen elkábulok tõle, és közelségétõl. Ujját egyszer végigsimítja ajkamon, majd azt a kis távolságot is megszûnteti, és puha csókod ad. Ez...ez... olyan finom. Ajkaival, nyelvével kényezteti enyéim. Olyan lassú és finom ez a csók, hogy azt akarom, soha ne érjen véget. Olyan mint egy csoda. Mintha csak mi lennénk, semmi és senki más.
De sajnos levegõt is kell venni. Hisz az egy létfontosságú része az életnek. Pár percig még a csók kábulatában vagyok... Ez most tényleg megtörtént? vagy csak álmodom? Ishida-kun megcsókolt? Tényleg? Valaki csípjen meg... de csak finoman...
Magához ölel, alig érzékelem. Testének közelsége... olyan jól esik... Belesimulok ölelésébe, Mellkasára hajtom fejem. Szó sem kell, lehet érteni. Ez most így nagyon jó. Mondhatni tökéletes.
Az óriáskerék tetejére érünk, újra libben egyet a kabin, mire ingét kicsit megszorítom. Felnézek arcára, még mindig ugyan úgy mosolyog, mintha ráragasztották volna. Olyan helyes így. Miért nem mosolyog többet. Egyszer csak látok a szemüvege tükrében fényeket villanni.
- Tûzijáték – susogom alig hallhatóan, mire csak furcsállón néz rám. Lassan az ég felé emelem fejem, ahogy õ is, és együtt csodáljuk a robbanó fényeket.
- Olyan szép – suttogom magam elé, és csak ámulva nézem az eget. Olyan sok gondolat kerít most hatalmába, pedig megígértem, hogy nem fogok sokat gondolkodni. De szerencsére, most nem is fáj...

Lassan leér az óriáskerék, kiszállunk belõle, és megigazítom ruhámat, mellkasomhoz szorítom a puha plüssmacit. Ishida is kiszáll, majd elém áll. Olyan csendben teltek ezek a percek, de nem is bánom.
- Ishida-kun – szólok halkan, felnézve rá – menjünk haza... – mosolygok rá halványan. Kicsit meglepetten biccent egyet, és el is indulunk a kijárat felé. Csak egymás mellett haladunk a sötétben, nem is tudom, hogy vajon hány óra lehet. Akarva-akaratlanul azt a kezem lógatom le, amelyik felé van, a másikkal a macimat és a táskámat tartom. Közel megyek mellette, néha összeér kézfejünk, ezzel bizsergetõ érzést árasztva el egész karomban.
Már nem vagyunk messze a házamtól, csak pár saroknyira van. Kicsit felnézek arcára, õ csak elõre néz, talán gondolkodik valamin. Egy hirtelen ötlettõl vezérelve, kezem az övébe csúsztatom, és ujjaim összefonom övéivel. Látom meglepett arcát, kicsit elkerekedett szemeit a szemüveg mögött. Majd lessan a kezére, és rám néz, én csak halványan mosolygok rá. Kipirul az arca, amit szemüvege feltolásával próbál leplezni, de ez most nem jön össze. Olyan aranyos. Én továbbra is csak mosolygok rá. Szívbõl, bíztatólag, vagy csak úgy, mindegy. De szerencsére egy kicsi idõ után, sikerül az õ arcára is mosolyt csalnom. Csak pár perc míg a házamhoz érünk. De ez is épp elég volt, hogy kiélvezhessem Ishida-kun kezének melegét. A kapu elõtt szembefordulok vele, elengedem kezét, és lassan felnézek rá. Néhány percig csak némán nézzük egymást, majd felé hajolva hintek puszit arcára, és visszafelé gyorsan az ajkára is.
- Jóéjt Ishida – suttogom halkan, majd bespurizok az ajtómig. Nagy nehézségek árán elõkeresem a kulcsot, kinyitom az ajtót, és hátra nézek. Õ még ugyan ott áll – Majd holnap találkozunk! – intek még felé utoljára, majd bemegyek az ajtón és bezárom magam után. Holnap is iskola lesz, azt hiszem ideje aludni. Az órára már rá sem merek nézni, biztos késõ lehet. Sóhajtok egyet, és magammal szembe fordítom a macit.
- Olyan jó napom volt...ööö...ööö... Hogy is nevezzelek el? – kérdem tõle mosolyogva, orrát pöckölve, és megindulok a szobám felé.
Uryuu:

Egy pillanatra azt hiszem, hogy hiába minden szívbátorságom, minden ádáz harc, amit apámmal és Abarai-sannal folytattam le „randira való tanácsok” címén hasztalan volt, s nem készíthetett fel arra, hogy egy gyanakvó nõszemély, elpattanva kis kutya módba fog úgy szagolgatni, mintha egy hetes, immáron új organizmusokkal és mászkáló mazsolákkal tarkított szendvics lennék... avagy... enyhén lep csak meg reakciója, s az még inkább, hogy két perces édes szemöldökráncolás után, visszahuppan angyali mosollyal... 

Tudom én, hogy Inoue-san furcsa lány.. de hogy ennyire...?
Életemben nem hívtam még senkit randira, de kétlem, hogy ez lenne az általános reakció... Abarai-san azt mondta, ha kis kutyát játszik, valószínûleg –rajtam kívül- maga sem hiszi el, hogy én, a varrás mestere Ishida Uryuu randira hívom... de....de ha egyszer...izé.... belészerettem, vagy mi akkor ezt kéne tenni nem?
- Hát... én... izé... – motyogja elpirulva, vékony karját piszkálva...öhm... emlékezz...mi a jó életet mondott Abarai-san?”ha elpirul, nyert ügyed van!” – P...persze
Leblokkolok, mit karácsonykor az aranyhal, még szemeim is tágra nyílnak.. arra gondoltam, hogy minimum elájulok a válasz elõtt.... de egy férfi nem tesz ilyet! Erõs, és büszke, hogy szíve hölgye elfogadta a meghívását!!!
Még ha lepkefingnyi ötlete sincs hova vigye....
- T... tényleg? – nyögöm ki elsõként eszembe jut makogásra sikeredett szavam, hogy megbizonyosodjak, tényleg nem csak a reggeli tea fura íze okozza ezt a gyönyörû délibábot... – Akkor... majd az jó lesz, ha... este 6 körül érted megyek? –jön az utolsó életbe vágó kérdés, aminél már zavarom sem szárnyalhat tovább, s hogy faarcomat megtartsam, s lehetõleg ne hasonlítsak egy tábortûz felett olvadó mályvacukorra nyugalmat erõszakolva magamra tologatom szemüvegem, s bízom benne, nem tûnik el neki, hogy menten lángra kapok...
- I... igen – érkezik a mennyet adó, lágy kis hang, melytõl szívem kalapál, mint kovács a mûhelyében... csak úgy dübörög... te j isten....sürgõsen, szükségem van valami elfoglaltságra... azt hiszem Kon, ma megint új ruhát kap...
Így hát eliszkolok, mint mókus a vámpír mogyoró elõl, s alkotásomba merülve feledkezem el az esti program részteleiben...avagy... egy öltés, egy helyszín, egy öltés, egy helyszín, egy öltés... meg fogok halniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii.....

*

Ennél nagyobb zsongásban nem is lehetnék... olyan ideges vagyok, hogy szinte görcsbeállt kézzel tologatom szemüvegem, ha kell, ha nem, míg ingem ujját szoongatva pillantok köbe a mellettem elhaladó házakon... mindjárt megérkezem... Abarai-san azt mondta vegyek fel feketét, mert a jól ál, de kimonóban nem mertem utcára lépni... Kurosaki azt mondta húzzak inget, de ne legye fekete, mert úgy nézek ki vele, mint egy nyugdíjas pedofil... Kuchiki-san pedig arra ösztönzött, hogy eme csodálatos estre, fekete inget, és fekete farmert húzzak, mert az jól néz ki, és egyáltalán nem pedofilos... végsõ soron a nõre hallgattam, hátha több sikert adó tanácsokkal lát el, mit a két barom, aki két szemvillogatás között sok hülyeséget kiáltott be, hogy fél perc után, egymás nyakának esve gyönyörködtessenek vékony hangjuk hörgésében...
Így hát, most talpig feketében feszítve, és furcsa, kesernyés- apámtól kapott- illattól „füstölögve” érkezem meg jövõbelim ajtaja elé, hogy remegõ kézzel, ádáz farkasszem párbajt vívva a csengõvel nyomjam meg azt, s díjam Inoue-san tudtára: hogy igen itt vagyok... még ha minden sarkon kis híján el is csaptak, akkor is...
- Megyek! – hallom meg nem sokára azt az édesen, lágyan csilingelõ hangocskát, melytõl kétszeres sebességgel verdes szívem, s ami automatikusan vonzza arcomba véremet... hejj de jó... lassan nyugodtan állhatok kaméleonnak...
- Szia! – jeleneik meg egy percen belül, üdítõ, vidám jelenségként, mely kísértõ közelrõl csodáltatja meg magát velem... szemeim észrevétlenül siklanak végig, formás testén, a már zavaróan jól festõ ruhadarabokon, melyek szemet gyönyörködtetõen emelik ki csodás idomait...jajj... ne....neeeeeeeeeeeee.... nincs kemping... akaratlanul, férfi ösztöneimnek engedve lépek közelebb hozzá, hogy mélyen vöröslõ arccal szívjam magamba finom, édeskés virágillatát... na jó... ez sok... túl sok...
És erre még rá is tesz egy lapáttal, zavart pírral díszített arcocskája, értetlen szép szemecskéi, melyek meglepetten pislognak fel rám... jajj... túl közel van....TÚL KÖZEL!!!!!
Ideje menni...menjük...GYORSAN, MIELÕTT ÉSZREVESZI, SZENERCSÉTLEN RUHA VÁLASZTÁSOM DUDORODÓ EREDMÉNYÉT!!!!
- Mehetünk? –érdeklõdök erõsen remegõ hanggal, s õ enyhe kis bólintással egyezik bele, hogy egymás mellette haladva kezdjük meg a ma este izgalmas programját...
De két percig még szólni sem merek, mert vagy attól félek, hogy egy szó sem jönne ki a torkomon, vagy attól, hogy gágogni kezdek, mint a kis kacsák...melyik a rosszabb...?
Na jó... nem lehetünk egész este így!
„beszélgess vele, cseverésszetek, és ha eljön a megfelelõ pillanat csókold meg, ha kell, ha nem!”
Abarai-san... piszok mázlid van, hogy vagyok olyan hülye, hogy hallgassak rád... mert ha nem lennél ilyen megnyerõen borzalmas, talán el sem mentem volna hozzád...persze az egy dolog, hogy rosszabb lett utána a helyzet, min elõtte, de mellékes dolog, kiheverem...
- Hova megyünk Ishida-kun? – hallom meg Inoue-san lágy hangját, mely gondolaim szálást, édes ollóval szakítja félbe hadd zavarodjak meg újból.... kedves, aranyos, bájos, és meseszép, csak rossz idõzítéssel áldották meg...
Oh.. hát... nem is tudom... Kuchiki-san szerint a dámpark a nyerõ, szóval.... inkább kihagyom a tapizós mozit, és a nyalakodós éttermet...
Oldalra pillantva merülök, el szép szemeinek érdeklõdésében, nagyot nyelve tanulmányozom a csinos kis arcára kiülõ kíváncsiságot, és bennem reked a levegõ....jajj... nékemnékem...meghalok...
Hogy újra visszanyerjem lélekjelenlétem, ismét a út igazán érdekveszítõ mintáját figyelem, legyûrve zavartságom, szemüvegemet feltolva veszek nagy levegõt...nyugalom....férfi vagy, megcsinálod!!!
- Meglepetés.- válaszolom végül a számomra legkézenfekvõbb megoldást, s csalódott kis sóhaját bezsebelve, csalok arcomra a halványabbnál is halványabb mosolyt, biztos tudatában abban, hogy legalább a kíváncsiság tartja benne a lelket, bennem meg kitartás, hogy orrvérzés, és egyéb kínos reakciók nélkül éljem túl az estét... nehéz lesz, ha ilyen szép nõszemély lépked mellettem, puha ajkacskáival csücsörítve, szemecskéit az égre emelve, félhangos találgatásaiba merülve... nagyon aranyos...
Persze nem hagyja annyiban, kíváncsian lép hozzám veszélyes közelbe, karcsú kezecskéivel a enyémbe karolva, kérlelõ szemecskékkel felpillázva rám, próbál le enni a lábamról, és hála annak, hogy két centin múlik a találkozás az egyik villanyoszloppal, és orom épsége kis híján sikerül is neki, de szó szerint...
Már megint... kecses kis lakjának minden melegsége, belém sugárzik összegyûlve egy izgató kis paradicsomként arcom két felén... jajj...
- Naaa, Ishida-kun! Mondd el, ne légy gonosz!- kéri halkan, s én erõszakkal fojtom magamba a felkívánkozó fület kínzó kis nyögést bámulatomban... ez...ez aljas húzás...
- Egy perc és ott vagyunk, Inoue-san... írd ki!- mosolygok le rá halványan, a lehetõ legbiztatóbb arckifejezéssel, ujjaimmal megsimogatva puha, kipirult arcocskáját, s õ csodálkozva elnyílt szemekkel pillant fel rám, mintha szellemet látna.. duzzadt, rózsaszín ajkacskái is elnyílnak, úgy kutatja arcom, talán nem hisz a szemének...
Nos... én sem, ha ez valakit megnyugtat.. el nem tudom képzelni, hogy lehet valaki ennyire szép... azonnal mély árnyalt kúszik arcomra, ahogy szinte percekig elmélyülünk egymás tekintetében, elveszek azokban a csodás kék szemecskékben...
Muszáj elfordulnom,s szinte reflexbõl jövõ mozdulattal feltolni szemüvegem, hogy leplezzem az iménti, örökkévalóságnak tûnõ pillanat varázsát, aminek rám gyakorolt hatása, már korát sem ilye könnyen elrejthetõ... még szerencse, hogy csak a vidámpark kapujának piros fénye vetül rám, jótékonyan takarva.. ELÉGEK A ZAVARBAN NA!
- Megjöttünk!- közlöm végül, megtörve a beállt idilli csendet, s õ mély álmából felocsúdva emeli kíváncsi íriszeit a hatalmas kapura, majd a mögötte meghúzódó ezernyi szórakozásnak, s felviduló, elámuló arcocskával, hálás, édes mosollyal fordul felém... ez...ezzz... kibírhatatlani aranyos...
- Imádom a vidámparkot, Ishida-kun! – rikkantja boldogan, s nyakamba vetõdve gyakorol rám nem kívánt hatásokat... avagy... gatyám reflexszerûen sátrazásnak kezd, ahogy törékeny teste hozzám simul, puha mellei mellkasomnak szorulnak, finom illata elkábít... ösztönösen fonom kezeimet karcsú derek köré, s ahogy felfedezi milyen zavaró, kiábrándítóan veszélyes közelségbe kerülünk, mélyvörös arcpírral hökken meg velem együtt...
Mintha tûzbe nyúltunk volna, zavart arckifejezéssel én szemüvegemet tologatva, õ pedig pisze orrát vakargatva válik el tõlem, erõsen a földet kémlelve... jajj...na most... most ájulok el...

*

- Gyere Ishida-kun! Üljünk fel az óriáskerékre is!- ragadja meg csuklómat, hogy vattacukorjának utolsó maradványának felmajszolása után, az általa kiszemelt következõ állomás felé vezessen, akár egy pórázra kötött kutyát...
- Rendben.- egyezek bele megadóan, nyomába szegõdve.
Nos... a kezdeti nehézségek, pirulások, zavarok ellenére, úgy egy óra alatt rendesen bemelegedtünk mindketten, s szinte az összes itteni cuccra felülve kísérleteztük ki, mitõl jön ki az ebéd, de menten... végül belõlem majdnem vissza is integetett a hullámvasútnál, de hála a tökéletes faarcnak, maximum a zöldülést vehette észre eme bájos hölgyemény, aki hiperaktív csibe módjára rohangászott össze-vissza a bódék között, immár egy macival gazdagabban... ugyan is, tökéletes quincy erõmet fitogtatva, dobtam neki egy aranyos plüssöt, amiét olyan kérlelõen nézett rám, hogy majd elolvadtam... kis híján erõszakkal kellett összekaparnom magamat, de sikerült! Megdobtam neki, és tessék, most azt ölelgetve húz az óriáskerék elé... de jó...
Valamiért nem zavar, hogy csak bambán követem, mert nekem elég az is, ha fantázia beindítóan legeltetem rajtam szemeimet, s gyönyörködöm benne...
- Két jegyet kérek.- nyújtom át a pénzt a ott álló emberkének, aki készségesen nyújtja át azokat, s kísér az egyik „kabinhoz”. Udvariasan nyitom ki az ajtót Inoue-san elõtt, aki félig pirongva, félig izgatottan pattan be, hogy nem sokára én is mellé férve ülhessek be...
Kicsi a hely, jobban mondva csak nekem tûnik túl kevésnek, még sem bánom, hogy ilyen szoros, vészes közelségbe lehetek vele...ahogy elindul a masina, izgatottan kacarászva hajol elõre, hogy felcsillanó szemecskékkel, elámuló arcocskájával szemlélhesse mega okozatosan elõtûnõ fényekben úszó várost...
Persze éppenséggel én is nézhetném a megkapó látványt, nekem mégis rajta felejtem szemem, úgy bámulom, mintha ingyen mozi lenne, elveszek szépségében... csupán arra figyelek fel, ahogy hirtelen megállapodik az óriáskerék, ahogy szokott errefelé, megbillen a „kabin”, kár egy hinta, õ is ijedt arccal dõl hátra, egyenesen –elõzõleg kitárt karjaim közé... kis teste puhán landol szinte ölemben, meg sem lepõdöm, ahogy mélyvörös pír kúszik arcára, az enyémre érdekes módon egy csepp vár sem szökik...
- Bo... bocsánat...- makogja zavartan, remegõ, vékony kis hangján, s én lágy mosollyal pillantok rá, kezeimmel körül fonva karcsú alakját, csökkentve azt a pici kis távot, ami közénk állt...
- Semmi baj.- duruzsolom halkan, ujjaimat, puha, bársonyos bõrû arcocskájára simítva, közelebb hajolva hozzá... leheletemmel cirógatom duzzadt ajkacskáit, érzem a sajátjaimon az övét, csak tovább fokozza a vággyal teli, sóvárgó melegséget, mely kábítóan hatol fejembe...
Megsimogatom számmal a hívogató ajkakat, élvezem lágy selymességük, s ahogy nyelvemmel nedvesítem be õket, vezényszóra, megadó sóhajjal nyílnak meg nekem, s nyelvem kissé tétovázva, de lassan, kiélvezve minden pillanatot siklik szájacskájának forró barlangjába... elcsigázva barangolom be, minden egyes tökéletes porcikáját, végig simogatom szájpadlását, édes kis nyelvecskéjét is, s ahogy reszketve simul karjaimba, éhesen folytatom tovább, felhevítve körülöttünk az éjszakai, hideg levegõt... sóhajtozva markolja meg karcsú ujjacskáival ingemet, félénken száll is be nyelvem forró táncába...
S ahogy, kénytelen, kelletlen elválok tõle, elgyönyörködöm félig lehunyt, hosszú, fekete szempillákkal keretezett csodaszép szemecskéiben, kipirult arcocskájában, melyeket lágyan simogatok meg ujjaimmal... letérve csóktól pirossá vált ajkacskáira is, halvány mosolyt húzva a sajátjaimra is...
Finoman ölelem magamhoz pihegõ kis szépségem, meglepõdve azon, milyen természetesnek is veszem ezt... tuti, hogy holnap újra vörösödök, mintha a stop tábla, ha csak meglátom, de most ez mellékes... túlságosan is jó a pillanat, hogy gõzölgõ fejjel rontsam el...

Orihime:

Hirtelen kapkodással kezdi legyezgeti magát kezeivel, arca teljesen vörös, nyel egyet és liheg. Mi lehet a baj? Remélem semmi, de azért megkérdezem, hogy tényleg nem haldoklik e.  Ennyire azért nem fõzhettem rosszat.
- Ishida-kun jól vagy? – kérdem hozzá hajolva, és hevesen rázza a fejét minden felé. Én ebbõl nem értek semmit, bár a vörös fejét elnézve, csak lehet valami baj. Forró lenne? Pedig megfújkáltam mielõtt odaadtam volna neki. Vagy túl csípõs lenne? Nem nagyon figyeltem, hogy abból az erõs paprikából mennyit suhintottam bele, és nem szoktam ilyen erõs fûszereket használni, nem tudom mennyi kel belõle, gondoltam minnél több, annál finomabb. Kitágult szemekkel kapkodja ide-oda tekintetét, majd a csapra mered, és rávetve magát nyitja meg a vizet, hogy össze-vissza locsolva magát, néha persze szürcsölve is belõle enyhítse... mijét is? Szomjas lett volna, csak... oh kicsit bunkó voltam, nem kínáltam meg semmivel.  De lehet, hogy mégis a fõztömmel volt baja, és most azért issza olyan hévvel a vizet, hogy eltûntesse az ízt. Hm... kezdek aggódni a fõzési tudományommal kapcsolatban. Lehet, hogy rosszul fõzök? Pedig mindig megeszem a saját fõztömet is, akkor csak nem lehet akkora a baj.
Látom már jobban van, tiszta víz az arca és épp törli le... hajába túr... elvan, mintha itt sem lennék. Odamegyek hozzá, és mélyen arcába nézve szólalok meg.
- Ishida-kun... nincs semmi baj? – kérdezem meg újból, mert még mindig nem kaptam értelmes választ a kérdésemre, csak fejrázást minden felé, amit még csak a rockerektõl láttam. Ishida-kun rocker lenne? nem néztem ki belõle. Meg persze az id érdekel, hogy mit érzett, hogy hogy ÍZLETT neki a fõztöm. De remélem nem fog túl értelmesen válaszolni... lehet, hogy a végén azért nem érteném majd meg.
- Ne... nem, nincs semmi – válaszolja végül, kicsit zavarodottan. Miért zavart? De még mindig nem tudok semmit – tökéletes lesz, azt hiszem. Apám biztosan örülni fog neki. Köszönöm, hogy segítettél Inoue-san.
Na végre. Tehát jó lett. Ennek nagyon örülök, teljesen megnyugodtam, boldog vagyok.
- Szívesen, Ishida-kun! – mondom vidáman, és elindulva mellõle kezdek el pakolászni – becsomagolom és már viheted is – szólok még vissza, és tudatom vele tevékenységemet. Na ezt majd elmesélem a lányoknak ! Tökéleteset fõztem, és egy fiú mondta. Így már semmi kétség, hogy szakácsnõnek is mehetnék. Mondjuk nem akarok az lenni, mert ki akar sok-sok emberre fõzni, úgy hogy magának alig jut ideje? Mert én nagyon szeretek enni, és amit fõzök, vagy sütök, azt mindig megeszem. Érdekes lenne, ha egy nap kapnák ötven rendelést és mind megenném. Egyrészt nem kifizetõdõ, másrészt akkor lehet, hogy tényleg elhíznék. Na... hova is tettem. Azt hiszem ebben az alsó szekrényben lesz az a fedeles kis edényke amit használni szoktam. Miért vannak ilyen felsõ és alsó szekrényeim? Csináltathatnám úgy, hogy mindent kényelmesen elérjek. Na... meg is van. Most szépen elcsomagolom neki. Mit mondott kinek is viszi? Ja igen. Az apjának szülinapja van. Ishida-kun nagyon szeretheti az apját, hogy ilyen finomat fõz... izé fõzettet... azt hiszem így kell mondani. Szóval... hogy ilyen dologgal kedveskedik neki. Remélem, hogy neki is ízleni fog. Ishida mellém áll, miközben bekészítem neki. Mikor elkészülök, elé emelve az edénykét mutatom neki, hogy készen vagyok, és viheti is ha gondolja. Bár maradhatna még egy kicsit, legalább nem unatkozom. Igaz mielõtt még elfelejteném, nagyon nagyon éhes vagyok így elõbb magamnak is kéne fõzni valamit, de utána beszélgethetnénk. Olyan ritkán szoktunk úgy is beszélgetni, szerintem rá is ráférne. Kicsit rózsaszín arccal veszi el tõlem. Miért ilyen? Kicsit furcsa. Bár õ mindig ilyen. De most máshogy fura. Ilyennek még nem láttam. Lassan felém hajol.
Mi a baj Ishida? Csak nem rosszul vagy? Ajkaim elõtt megáll. Mi... mit csinál? Teljesen zavarba jövök, hogy ennyire közel hajolt. Ez valahogy elég érdekes egy helyzet. Miért érzem úgy, mintha égne az arcom? Meg az egész testem. És kicsit remegek is. Mi történik velem? Lassan tovább hajol és ad egy puszit az arcomra, amibe teljesen belepirulok. Oh. Ezt most vajon miért kaptam, Még sosem kaptam tõle puszit. Tud puszit is adni? De most teljesen meglepõdtem. Letaglóztam.
- Köszönöm – hallom valahonnan magam mellõl halkan, de alig érzékelem. Most mi is történt? Nem tom. De hová lett Ishida? ISHIDA!
Kifelé ment. Még nem is mondtam neki, hogy üdvözlöm az apját, meg boldog szülinapot akarok neki kívánni.
- Ishida! – már messze jár. Mi baja lehet? Biztos csak gyorsan oda akarja adni az ajándékot. Ennyire szereti az apukáját? Hhh... mindegy. Visszamegyek a konyhába, és leülök az asztal elé, fejemet mindkét kezemmel támasztva állam alatt, miközben az asztalon könyökölök. Most mi is volt ez? Ishida-kun megpuszilt. Ez már egy ok arra, hogy azt higgyem, hogy vagy beteg, vagy talán nem is õ volt Ishida. Úristen! Ishida-kunt elrabolták! Bár... a viselkedése ezeket leszámítva az a normális, mármint megszokott Ishida volt akit ismerek. Nehéz döntés. De most az a helyzet, hogy még éhesebb lettem a sok gondolkozásba. Most már tényleg kéne valamit enni, mert kilyukad a gyomrom. Hmm... úgy látom az összes rizst becsomagoltam. Nem is volt olyan sok mint látszott. Mindegy. Akkor ... hmm... azt hiszem ez jó lesz. Nem is tudtam, hogy porlevest is szoktam venni. Mindegy. Ez legalább gyorsan készen van, és laktat. És a leves egészséges, mert tele van vitaminnal, és a szervezetnek is sok folyadék kell. Bár nem tudok, hogy a porlevesbe egyáltalán raknak e vitamint, vagy csak annyi van benne, mint citromban a pótló. Semmi. Már nem mindig hiszek a címkéknek. Múltkor is az volt rajta, hogy 25% extra, erre ugyan annyi volt benne mint a rendesben. Csak a zacskója nagyobb... a nagyobb zacskó meg miért jobb? Úgy is csak kidobjuk. De mindegy. Annyira nem érdekel. Inkább azzal kéne foglalkoznom, hogy majd ebéd után minnél hamarabb rendet rakjak, mert egy lának nem áll jól egy a hadi állapot.
*
- És képzeljétek, megpuszilt! – mondom az iskola parkjában ülve, mielõtt ráharapnék a szendvicsemre. A lányoknak mindent el szoktam mondani, velük a legjobb beszélgetni, fõleg ha pasi ügyekrõl van szó. Nem tusom miért, de nagyon szeretik boncolgatni ezt a témát.
- Most miért néztek rám ilyen furcsán? – talán nem hiszik el? Hisz nem hazudok.
- Ishida...?
- Megpuszilt...?
- Téged...?
- Mert... fõztél neki? – kérdezik sorrendben. Mit nem lehet ezen érteni?
- Igen! – helyeselek. Minden így történt – Sõt az elején majdnem megcsókolt, de biztos csak megszédült, vagy valami. Mert tudom, hogy neki más tetszik.
- Igen? És mégis ki? – vonja fel egyik szemöldökét barátosném.
- Azt... Azt nem mondhatom el... – és ráharapok egy újabbat a kenyeremre, mire vonakodva fordul el, és a lányoknak pedig mutogatok Tatsukira, akik majdnem elnevetik magukat. Most miért? Szerintem õ tetszik neki. A nõi megérzésem sose hazudik. Kivéve ha mégis. Vagy akkor sem hazudik, csak téved.
- Ha mindez igaz, akkor tudod mi a helyzet? – fordul vissza felém barátnõm.
- Micsoda? – kérdem, érdeklõdõn felé hajolva, és õ is így tesz.
- Ishida beléd zúgott! – mondja hangosan, szinte kiabálja.
- Mi??? Ez képtelenség!!! Én? Miért tetszenék neki? Nem is vagyok szép, meg... izé...
- Dehogynem Hime! – ül mellém Chizuru – nagyon is szép vagy, meg édes, meg minden, és ha... – puff.
- Elég legyen! – Tatsuki rálépett a fejére. De kegyetlen már megint. Mindig, amikor Chizuru mondani akar nekem valamit, félbeszakítja, de miért?
- Orihime... – ül most vissza mellém Tatsuki – Persze, hogy szép vagy, hisz nézz tükörbe. Sok adottságod irigylik. És bármennyire is viccesnek tûnik, Lehet, hogy tényleg tetszel Ishidának – a végére elmosolyodik. Szerintem semmi vicces nincs ebben. Én nem tetszhetek neki, mert... izé... nem tom...

Orihime:

Szép reggelre ébredtem, nõi megérzésem megsúgta, hogy ma tényleg jó napom lesz. Bizony. És én Hiszek a megérzésemnek... Mert nõi... és én is nõ vagyok. Vagy lány? De az is nõ nem? De...
Szóval... mint nõnek, ma el is kéne döntenem, hogy mit fõzzek mára, mivel tegnap mindent felfaltam. Jajj én mindig olyan éhes vagyok, de nagy szerencsém van, hogy sosem hízom. Vajon hogy néznék ki ha elhíznék mindattól amit megeszek? Hmm..HMM... hát ... öhm... inkább erre most nem gondolok... hehe. Az a megérzésem támad, hogy most szépen fel kell öltöznöm, mert... mert... nem tudom. De hallgatok a megérzésemre, és kész. Tehát szépen felöltözöm. És ha már ilyen szépen felöltöztem, akkor el is kezdhetnék gondolkodni, hogy mit is kéne ma fõznöm. Vagy sütnöm... Mindegy. Csak az elõtt találjam ki, mielõtt eljönne az ebéd ideje, mert ha nem akkor éhen halok. És az nem egy jó dolog! Az asztalomnál ülve, ujjaimmal dobolva, és fejemet támasztva gondolkodom. Hmm... Mit kéne enni?
Hát amit szeretek.
Jó jó.
De elõbb talán jobb lenne, megnézni, hogy mi is van itthon... Talán...
Egész fejjel a hûtõbe bújva nézek étel után, és amit megfelelõnek találok, azt hátra dobom az asztalra.  Ez is jó, meg ez is, és ez is, meg ez... ja... ez nem... ennek meg lejárt a szavatossága. De a szaga még jó... visszateszem... biztos jó lesz még valamire.
- Nos... – állok meg a megpakolt asztal felett, mutató ujjamat ajkaimon támasztva. Ezekbõl mit is lehetne összehozni? Hmm, hmm. Hát a legtöbb az édes babkrém, de... azt suliba szoktam vinni, így inkább meg is hagyom annak. Ezt vissza is teszem. Nézzük, nézzük... mi is maradt. Hmm... Ma legyen valami egyszerû. Kezdem mondjuk rizzsel. Csak odateszem, és megvárom, míg megfõ... Egyszerû, nem lehet elrontani. Csak figyelni kell. És én tudok figyelni, bizony! Oda is teszem, és miközben fõ, addig eldöntöm, hogy mit is akarok még mellé enni. Leülök az asztalkához, és gondolkodni kezdek. Nem tudok dönteni.
Hirtelen csöngést hallok. Ez nem telefon, akkor mi? Nem az ajtócsengõ? DE!
- Tessék!!! – kiáltok ki, hogy minnél elõbb jelezzem itthon létemet, és gyorsan felpattanva rögtön meg is botlok az asztalban. Áú! Majd a szõnyegben, és a cipõmben... Ki tette ezt ide???!?... ja... én ^^’
Még egyszer beleakadok valamibe, ki tudja mibe, de sikerül eljutnom az ajtóig. Hahh. Végre. Megigazítom magamon a ruhámat, és kinyitom az ajtót.
Mi? Álmodom? Vagy mégsem? IIIIshida-kuuuuuuuuuuuuuuuun!
- Ishida-kun…? – kérdezem illetõdötten, mit aki nem hiszi el – Miért... miért vagy itt? – kérdezek rá kíváncsiságom lényegére, mert tényleg érdekel. Ishida? Itt ? Nálam? Egyedül? Vajon miért jött? Tudtam, éreztem, hogy ma „szépen” kell öltöznöm. Tudtam, hogy nem csal a nõi megérzésem!!!!!Felcsillannak a szemeim, és az arcát nézem. Tényleg õ az. Wííí. Érdeklõdve várom válaszát, végig rá figyelve.
- Szükségem van a segítségedre, Inoue-san – hogy mi? Mire? Segítségemre? Milyenre? Mit csináljak?
- A... segítségemre? – nézek rá mint borjú az új kapura, de nem sokat érek el vele... azt hiszem... Néha talán kicsit értelmesebben kéne néznem, és akkor elhinnék, hogy én is tényleg okos vagyok! Mert jó tanuló is vagyok. Meg minden. Kipirosodik az arca és krahácsol párat. Mi a baj Ishida-kun? Beteg vagy? Biccent. Hm?
- Igen. A helyzet az, hogy ma van az apám születés napja, én pedig egy finom vacsorára gondoltam, amit ajándékul adnék neki... csak az a probléma, hogy én nem értek az ilyen dolgokhoz. Azért gondoltam arra hogy te, Inoue-san, segíthetnél nekem. Megtennéd? – hadarja le egyben, és tesz felém egy lépést. Érzem, hogy kissé melegem lett... nade Ishida-kuuuun. Ha így folytatod, még félreértem a helyzeteteeeet. Bele is pirultam, jajj. Mikre gondolok? Még hogy én Ishidának tetszeni? Nem! Nekem a nõi megérzésem már megsúgta, hogy neki Tatsuki tetszik! Láttam, hogy múltkor hogy nézett rá. Igaz kicsit belevillant a szemüvege, de azért láttam! Ishida nekem csak egy jó barát, bármennyire aranyos, kedves, helyes és különc qiuci is. Hihi.
- Persze, hogy segítek, Ishida-kun! Gyere be, nyugodtan! – jelentem ki mosolyogva, és nagyobbra nyitom az ajtót, hogy beférhessen. Mellettem próbál bekúszni az ajtónak simulva. Mi van? Ilyen nagy azért nem vagyook. Vöröslõ arccal tuszkolja át magát az ajtón, és én is elpirulok. Nûûûûûûû... Nem tudtam, hogy ilyen kövér lennék. Lehet mégis híztam volna attól a sok kajától, csak nem vettem észre? Majd este megmérem magam. Bár azt mondták, hogy a melleimet külön mérjem le, és ha a testsúlyomat akarom mérni, akkor azokat vonjam ki belõle. Nem is értem miért, de azért megfogadom amit tanácsoltak. Végül belép a házba, és pedig utána fordulok, és bezárom az ajtót.
- Gyere beljebb! – haladok el mellette mosolyogva, majd csuklóját megragadva húzom magam után a konyhába.
Ajré. A nõi megérzésem azt is megsúghatta volna, hogy tartsak rendet a konyhában. Nincs nagy kupi, csak kicsi, de erre az is elég, hogy lealázzam nõi büszkeségem. Zavartan vigyorogva, tarkóm vakargatva nézek rá.
- Hát, izé... épp ebédet fõzök, úgyhogy van egy kis kupi... hehe – közlöm a tényt, majd a fiú arcát nézem, kinek szeme a tûzhelyem felé terelõdik. Mi van? Lassan én is arra fordítom a fejem. A RIIIZS.
- ÁÁÁÁ – gyorsan oda szaladok, és lekapcsolom. Kifutott a víz, rendesen. Most ezt is takaríthatom össze. Fenébe. De ahogy nézem, a rizs egész jó, nem fõtt szét. Na ennyit az odafigyelésrõl. Egy rongyot felkapva teszem arrébb a lábast. Ezzel megvagyunk, most kicsit hûlnie kell aztán... aztán...
Ishida felé fordulok, aki az asztalra pakolt minden féle étel és fûszerek között nézelõdik.
- Szóval... Mit is szeretnél fõzni? Mire gondoltál? – érdeklõdöm mosolyogva, és felé sétálva, hogy jobban szemügyre vehessem, hogy mit is néz pontosan.
- Hát, én valami pikánsabbra gondoltam... – pikáns?
- Mármint csípõset? – kérdezek rá, számomra is érthetõen, mutató ujjam ajkamra téve, és próbálok értelmesen nézni, ahogy az okos lányok szoktak. Kicsit nehéz, de én ezzel is megbirkózom.
- Igen – igazítja meg szemüvegét, a szokásos laza mozdulattal, és felém néz. Megint elpirult. Mi olyan fura rajtam, hogy mindig el kell pirulni? Tehát valami csípõset. Az asztal felé fordulva, elkezdek kutakodni a holmik között.
- Én nem szeretem a csípõset, mert leégeti a nyelvemet, meg a torkomat, és mindig sokat kell akkor innom, mert nem bírom a csípõs ízeket, de sokat inni sem szeretek egyszerre, de akkor muszáj. És ha bár tényleg nem szeretem, és nem szoktam olyat fõzni, mindig van nálam valami ilyesmi fûszer, nem tudom miért – veszek elõ egy kis tasakot – talán mert néha már csak úgy szedegetem le a polcról a fûszereket, ha vásárolok, és néha nem is nézem, hogy mit veszek, csak tudom, hogy biztosan jó lesz majd valamire. És tessék – mutatom fel mosolyogva a csomagot – azt hiszem ez jó is lesz.
Biccent egyet, nem tudom mire, és pedig a szekrényem felé megyek, hogy valamilyen edényt keressek elõ. Az egyik falon lévõ szekrénynél ágaskodok, hogy elérjem a kiválasztott tárgyat.
- És fõzni szeretnél, vagy sütni? Mind a kettõ jó – szólok hátam mögé, és nyelvem picit kilógatva, pipiskedve próbálom elérni, de nem megy, végül mögöttem megáll „valaki”, közvetlen közel, és egy könnyed mozdulattal leemeli az edényt, és a kezembe adja. Megfordulok, és a konyhaszekrény és Ishida közé préselõdöm. Pironkodva köszönöm meg, és várom, hogy arrébb menjen, vagy legalább válaszoljon a kérdésemre. De semmi. Csak õ is elpirul. Nem tudtam, hogy Ishida ilyen kis szégyenlõs. Oldalra kicsusszanok, és erre válaszol.
- Elég lesz fõzni – majd köhint egyet. Azt hiszem tényleg beteg szegény.
- Rendben – mosolygok rá – ne fõzzek egy teát? Talán jól esne – teszem le a tûzhelyre az edényt, és az asztal felé fordulok, hogy valamennyire azért elpakoljak.
- Nem szükséges – jön õ is oda, hogy segítsen.
- Csak ülj le – utasítom kedvesen, és ránézek, mire megszeppenve helyet foglal. Mi van? Ilyen félelmetes is vagyok? A végén még kiderül, hogy nem csak kövér, csúnya is vagyok. Hmm. Nagyjából mindent a helyére, teszek, és letörlöm az asztalt. Csak a szükséges holmik maradnak kint. Már csak egy bökkenõ van. Ha Ishidának megfõzöm a kajcsit, utána én mit fogok enni? Mert ugyebár én nem szeretem a csípõset. Valamit majd magamnak is ki kell találnom. Valami gyorsat. A Rizs talán elég lesz mindkettõnknek. Több úgy sincs itthon, úgyhogy be kell osztani. Hamarosan vásárolni is kéne menni.
Dudorászva kezdek neki vagdalni, fûszerezni, satöbbi. Amikor a közepénél járok, épp kavargatom a tûzön az ételt, Ishida mögém áll.
- Mindjárt kész is – szólok vidáman, bár kicsit zavarba hoz ez a közelség.
- Azért megnéztem volna, hogy hogyan csinálod. Hogy legközelebb magamtól is meg tudjam fõzni – majd ahogy kimondta, megtámaszkodik fél kézzel a tûzhely melletti szekrényen. Még szerencse, hogy nem nyúlt mellé, mert akkor forró élményben lett volna része, az biztos! Szinte fel sem fogom mit mond, csak kevergetek. És kevergetek. Jobbra és balra is, hogy ne égjen oda. Ugye milyen ügyes vagyok? Kicsire veszem a lángot, majd a fakanálra egy pici darabkát véve felemelem, és elkezdem fújkálni, hogy lehûljön a falat.
- Kóstold meg, hogy jó lesz e – nyújtom felé a fakanalat, de õ csak enyhén tátott szájjal néz rám, majd picit megrázva fejét néz újra komolyan.
- Rendben – válaszol szokásos hangnemén, és megeszi.
- Na? Milyen? – kérdezem nagyon széles mosollyal, alig figyelve vörösödõ fejére.

2008.11.29 22:15

Uryuu: Komoly arccal tolom fel két ujjammal szemüvegemet, melynek lencséjén megvillan a fény, ezzel még nagyobb hatást kölcsönözve komolyságomnak. Kék szemeim úgy csillognak akár a szemafor, jelentõségteljesen, és szúrósan, amivel egy arrancar szelõs tekintete sem vetekedhet... komoly a probléma. Muszáj tennem ellene. Egyszerûen túl erõs az ingerencia, hogy figyelmen kívül hagyjam, ezt az irritáló kis tényt az orrom elõtt, egy nagy piros karikával. elsõként az fogalmazódik meg a fejemben, hogy miért rakok a hûtõbe egy naptárat, de mihelyt korábbi indokom is felszínre jut már értem miért tettem... nem akartam elfelejteni, hogy milyen nap lesz a mai, azért ide raktam ezt a hülyeséget, hogy mikor gyomrom a konyhába húz, akkor elékezzem rá, hogyha nem csinálok meg egy-két dolgot akkor a hátsókertben egy széééép szilva fa alatt fogom végezni, amit ilyen fiatalon még nem szeretnék.... Bár igaz, ami igaz legalább a fa ezentúl bõ termést hozna, de valahogy nem venném jó néven ha az agyamat pár kukac rágcsálná vígan... mennyi problémám van.... Most viszont a legnagyobb problémám az apám, Ryuuken... ma van életem sorsdöntõ pillanatainak egyike... azonkívül, hogy Ichigora végre rátudom erõltetni az egyik ruha kreálmányom, apám születésnapja is pont mára esik... HÁT HOGY TÖRTÉNHETNEK ILYE SZÖRNYÛSÉGEK? MIÉRT KELL AZT A DIADALMAS NAPOT MIKOR KUROSAAKI NÕNEK ÖLTÖZTETEM, ELRONTANIA AZ ÕSZ FATEROM HÜLYE SZÜLEÉTSNAPJA, AMIKOR IS MINDEN PERCET MEGRAGAD, HOGY SZIVASSON???!!! Komoly a probléma... ha nem teszek valamit, akkor nagy a valószínûsége, hogy Quincy büszkeségemet megint porba akarja alázni, de én, Ishida Uryuu nem fogom engedni! Mert én jobb vagyok mint õ, tehetségesebb és e fáj neki! De majd egyszer... majd ha egyszer már vén tata lesz, sátán kacaj kíséretében fogom lelökni a tolókocsival az öregotthonában lépcsõjén...muhahahahahahaaaa!!! vagyis talán nem kéne meg tennem... Miért ne? Egy gonosz, vén fószer, akibe legalább annyi lágyság szorult, mint egy darab téglába! Igaz, igaz, de... SEMMI DE! Akkor is az apám... és valamit muszáj neki adnom ajándékként, még ha az nem is lehet egy láncfûrész, amivel megsimogatom utána... Hmm.... valamit muszáj tennem, vagy kitört a harmadik világháború házi kiadása, és repülnek a bútorok! Ha az nem is, akkor én mindenképpen... már pedig egy jó darabig egyben szeretnék maradni, ha ez lehetséges.... Tehát, valami olyan kell, ami elég indíték, hogy Ryuuken ne vágjon szét, mint kis balta a tûzifát, és tekintete ne égessen agyon, mint kályha a prémes nyuszit.... Apám szereti a finom ételeket... meg van! Fõzök neki! Csak egy probléma van... még a mikrót sem tudom kezelni, nem hogy valami látszólag ehetõt kotyvasszak... teljes fizikai képtelenség, hogy mérgez nélkül megússza, mait én neki fogok fõzni...MIÉRT NEM TUDO FÕZNI??? Mert férfi vagyok? Hímnemû... Férfi! Tök mindegy,a lényeg az, hogy a helyes rendben nekem nem kéne még csak a konyha egyméteres körzetbe mennem, nem hogy még a házat is felégessem már akkor mikor bennindítom a sütõt... már pedig ha nem adok neki valamit... AZ LESZ ÉLETEM LEGSZÖRNYÛB BKÉT MÁSODPERCVE, MERT HARAGJA ELDÖRREN, MINT VILLANYVEZETÉK MIKOR VIHAR VAN!!!!! JAJJ EZ SZÖRNYÛ!!!! Le fog sújtani rám, mint derült égbõl a pofán csapás... jajj... Ide komolyabb segítség kell... egyetlen ember van, aki mellém állhat, és együttes erõvel segít nekem valami halálosan mérgezõt...akarom mondani ínycsiklandót készíteni apámnak... és az Inuoe-san! * Kissé inába száll a bátorságom, ahogy így Inoue-san háza elõtt állok, s fél centire a csengõ elõtt megállt újjal meredek gyilkos tekintettel az ajtóra, mintha csak az tehetne felmerült problémámról... Ami azt illeti nem nagyon szeretek mostában Inoue-san közelében lenin, mert a nõkre oly jellemzõ furcsa viselkedés mód, most õt is hatalmába kerítette, s furcsán villanó szemekkel vadászik rám, akár répa a nyuszira, mikor bosszút forral... Amikor a közelemben van, úgy néz rám, mint aki szellemet lát, s mikor én vagyok a közelébe, rendszeren nem létezõ arcszínt ölt fel, vagy legalábbis a piros egy új árnyalatát próbálgatja... és fogalmam sincs, hogy miért... rejtély... Kon is megmondta, hogy ha röntgen látom sem lenne, akkor sem venném a lapot, de szerény személyem nem adok egy beszélõ oroszlán szavaira... túl büszke vagyok hozzá... Most viszont, hogy itt álok szöget üt a fejembe a kérdés.. Inoue-san egy rejtélyes arcszín változtató betegségben szenved, melytõl még szemei is úgy villognak, mint a szemafor, vagy Konnak van igaza és olyan éle az eszem, mint egy életlen kiskanál...de kiérem magamnak! Jobb vagyok, mint õ meg a többi beszélõ kesztyûkezdemény együttvéve... Na jó.... Köhintek egy jelentõségteljeset, majd ujjamat a csengõre szorítom,s szinte vezényszóra hallatszik a „tessék!” sikítás, majd különbözõ furcsa csörömpölõ hangok, huppanások, recseg hangok, amiket hirtelen ne tudok hova tenni... Felhúzott szemöldökkel várok, szokásos, szexi mozdulatommal tolom fel szemöldököm, s mikor ugyan ezzel a kérdõ tekintettel pillantok el az ajtó mögött elõbukkanó lányra, kinek mélykék szemei zavartan csillogva méregetnek, engem, mintha holmi délibáb lennék, vagy a szomszéd pedofil, aki Ishidának álcázva magát jött cukrot kérni... - Ishida-kun...? Miért ...miért vagy itt?- kérdezi vékony kis hangján, kíváncsian mélyesztve szép szemeit az én kék íriszeimbe... már megint úgy néz rám... furcsán... Nagy levegõt veszek, s komoly arccal veszek nagy levegõt, hogy rázúdítsam a megilletõdött lányra minden búm és bánatom, valamit nagyratörõ bosszú...mármint születésnapi tervem részleteit... - Szükségem van a segítségedre, Inoue-san.- kommentálom gondolataimat, s csak remélni tudom, hogy beleegyezik abba, amit szeretnék... mert ha nem...ÉN MAGHALOK! MEG SÜTNEK MINT KINÉBE A MACSKÁKAT!!! Túl jó vagyok én ahhoz, hogy egy sütõbe gyömöszöljenek be... bár nem férnék el benne, de apám képes lenne szadista tekintettel végigkergetni a ház alatta edzõpályán, csak azért hogy pár csinos is sebet ejtsen rajtam, annak jeléül, hogy én, a fia, vagyok a legszerencsétlenebb földi lény,a kit valaha is ledobott a gólya... DE A QUINCYK BÜSZKESÉGE MIATT MEG KELL FÕZNÖM NEKI A VACSORÁT! - A... segítségemre?- kérdez vissza, nagyokat pislogva, arcán édesen értetlen kifejezéssel, amitõl személyes, egyáltalán nem publikus gondolataim jutnak eszembe, amik rendszerint egy érett paradicsomot csinálnak fejembõl, fõleg ha egy kicsit, csak egy picit terelem lejjebb szemeimet, azok a telt idomokra, amik majd kiszúrják a szememet hatalmas méretükkel... esküszöm, ha betennék közéjük egy diót, egy könnyed mozdulattal tudná összeroppantani azt.... MIKRE GONODOK, ÚGY EGÉSZ ÕSZNTÉN???????? BETEG VAGYOK??? ÚRISTEN!!! Érzem, hogy arcom enyhébb színben játszik, ahogy feltûnõen vizslatom a vörös hajú lány idomait, így hát zavart kröhécselés, kisebb fulladásos halált elõadva tolom fel szemüvegemet, s egy bólintása jelzem, hogy jól vagyok! bár nem sokáig lesz ez így... - Igen. A helyzet az, hogy ma van az apám születés napja, én pedig egy finom vacsorára gondoltam, amit ajándékul adnék neki... csak az a probléma, hogy én nem értek az ilyen dolgokhoz. Azért gondoltam arra hogy te, Inoue-san, segíthetnél nekem. Megtennéd?- teszem fel az életbevágóan fontos kérdést, melye egy a lány felé tett lépéssel teszek véresen komollyá, melytõl automatikusan jelennek meg csinos arcán halványpiros kis foltocskák, amiktõl kis ördög énem ismét piszkos gondolatokat vetít le fejemben, mint egy nevelõ jellegû kis film... avagy, hogyan szerezzünk barátnõt könnyen és gyorsan Don Juan módra.. csak egy rózsa kel, meg egy jó hajzselé, és késsz is! NA NEM! ELÉG LEGYEN! FÕZNI JÖTTEM! Most már nem tudom eldönteni, hogy õ viselkedik-e furcsábban vagy én... Megrázza fejét, puha tincsei lágyan cirógatják meg arcomat, finom illatuk orromba kúszik, s csak istenadta önkontrollomnak köszönhetem, hogy nem vörösödök el, akár egy foszforeszkáló lámpa... ÉN MÉG AZ ARCSZÍNEMET IS TUDOM KONTROLÁLNI!!! BIBIBIBÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ!!! MUHAHAHHAAA!!! - Persze, hogy segítek, Ishida-kun! Gyere be, nyugodtan!- tárja ki elõttem lakásának ajtaját, s én hálás tekintettel próbálok bebújni mellette, ám ez korántsem bizonyul olyan könnyû feladatnak... hiába simulok az ajtónak, karcsú teste az istenért sem menne el az útból, csupán egyre élénkülõ arcszínnel könyveli el, hogy már-már egymásnak simulva állunk a küszöbön megrekedve... ha lehet a cékla még sötétebb árnyalatát ölti fel pofikám, ahogy mellei mellkasomnak nyomódnak, megbizsereg tõle bõröm, a lehetõ legzavartabb zavarba hoz... néma csöndben meredek kitágult szemekkel pillantok le zavar arcocskájára, bátortalanul csillogó, csodás íriszeibe melyekben ismét az a furcsa fény villan meg...valami van a lábam között.... hozzám tartozik? Nagyon valószínû....ÚRISTEN! Akár egy ijed nyúl, úgy iszkolok el mellõle,s kihasználva háttal állásom, köhögve rendezem vonásiamat, valamit arcomat legyezgetve próbálok úrrá lenni már-már gõzölgõ képemen... e merénylet volt...INOUE-SAN! MIÉRT AKARSZ NEKEM ÁRTANI? AZT AKAROD, HOGY ELÉGJEK???? ALJAS NÕSZEMÉLY!!!!! De legalább fõzni segít... MINDENT APÁMÉRT, MÉG HA EZ AZZAL IS JÁR, HOGY FÉL FEJEM LEÉG!!!!