- Gyümölcsös tejszíneset? – úgy látom, még mindig lehet nála a napot fokozni, de előbb leteszem az asztalra a serpenyőt, és tányérokat szedek elő. Csak ez után válaszolok.
- Pontosan – vigyorgok rá, miközben kimerek neki egy adag hagymás sült tojást. Aminek... Nagy részét meg is eszi, mire én is eljutok odáig, hogy leüljek, és nekilássak.
Hmm. Ez igen. Úgy látom, ettől a hírtől aztán nagyon megjött az étvágya. És tényleg... Annyira jól áll neki a mosoly és a jókedv. Ezután többször fogok meglepetéseket vagy közös programokat tervezni neki. Még maszkját is elfelejtette felvenni, ami külön öröm számomra. Imádom az arcát nézni.
Belefeledkezve szemlélem továbbra is csillogó fürtjeit, gyönyörű arcát és azt az élvezetet, amivel eszik... egészen addig, amíg felém nem emeli tekintetét.
Biztatóan nevetek felé, de ezzel csak azt érem el, hogy pirulva elfordul. Csak nem zavarban van?! Én hülye! Előbb is gondolkodhattam volna! Hiszen ilyenkor, amikor égésének helye nincs takarásban, még önbizalom-hiányosabb, mint egyébként!
Most a következő lépése tuti az lesz, hogy felpattan az asztaltól, és felrohan a maszkjáért...
Hogy tudtam...
Tehetetlen dühömben fejbevágom magam kezemmel. A fene essen belém, hogy ennyire nem tudom magam moderálni, hogy egy percig ne őt nézzem.
Búsan pakolom össze a reggeli maradékát. Valahogy elment az étvágyam.
Inkább előkészülök a tortához. Lisztet, vajat, tojást veszek elő.
És... Visszatért. Végre.
Viszont... Azt az átkozott maszkot tényleg felvette. Inkább elfordulok, minthogy észrevegye rajtam a bűntudatot. Szegényem... Bár ott lehettem volna vele, és segíthettem volna megfékezni azt a tüzet.
Nyáhh. De most segíthetnél neki, szedd már össze magad!!! Még a végén az a kis macska többet segít neki, mint te!
Beállok hát én is a tortasütők sorába segítő kezet nyújtani. Én csinálom a munka oroszlán részét. Vagyis morgok, és ásítozok, valamint később... üvöltve támadom a kis drágát liszttel. Ő meg persze vissza engem.
Egészen addig folytatjuk a játékot, amíg úgy nem nézünk ki, mint két hóember. Nagyokat nevetünk saját, és egymás kinézetén is, de legalább jól szórakoztunk, és az eredmény is kész van. Vagyis a torta bekerült a sütőbe.
Leporolom őt, ő engem, és elmegyek seprűért, amíg ő nekikészül a mosogatásnak.
Csöndben végezzük a dolgunk, amíg meg nem hallom fájdalmas szisszenését, valamilyen tárgy földre esésének hangjával egy időben. Csak nem megvághatta magát?
Úgy sietek oda hozzá, ahogy tudok, és érdeklődve nézem meg sebét. Szerencséjére nem mély. Elég egy kis fertőtlenítés. Számba véve nyalom le kicsiny ujját, amitől arcszíne piros színt vesz fel.
Olyan édes így... Nem bírom magam visszafogni. Érzéseimnek engedve tapasztom számat az övére, miközben nyelvemmel megnyalom ajkait, utat keresve közéjük.
Egy halk sóhajt hallat, amitől kinyílik végre az áhított út, és nyelvemmel feltérképezhetem kicsi száját belülről is. Mézédes, és puha...
És nem retten el tőlem... Félénken ugyan, de csukott szemmel, szenvedélyesen viszonozza érzéseim, ahogy csak tudja.
Tudomásom szerint még nem is csókolózott soha senkivel, viszont ahhoz képest egész ügyesen csinálja. És annyira tűzbe hozott!
Muszáj elszakítanom tőle ajkaim, mielőtt olyat tennék az én kis szeretett Kazuómmal, amit egy életre megbánnék. Szeretem, és épp ezért akarom is a boldogságát, de egyáltalán nem azzal, hogy a magamévá teszem… mondjuk pont itt, a konyhaasztalon.
Vörös fejjel és zavartan méreget egy darabig, gondolom, nem tudja hová tenni az előbbi eseményeket. Aztán, miután dönt, felkapja Enyát és elrohan.
Biztosra veszem, hogy a szobájába ment. Én hülye...
Szidva magam fejezem be a kicsim által félbehagyott mosogatást, és az általam félbehagyott söprést is.
Hamar végzek, a torta is sec perc alatt készül el. Kiteszem az asztalra, illata hátha lecsalja ijedt szívszerelmem, de ez nem jön be. Várok, és várok, de nem jön vissza.
Belépni hozzá, a szobájába meg nem akarok. Nem tudom, mennyire haragszik rám, egyáltalán szóba áll-e még velem valaha.
Inkább hasznosabban kéne eltöltened az időt, vagyis segítened kellene őt, ahogy csak tudod! - szólal meg bennem egy hang, aminek igaza is van. Ahelyett, hogy itt ücsörgök, és azon gondolkodom, milyen semmirekellő vagyok, mert állandóan megbántom, fel kéne mennem szobámba, és olvasnom kéne tovább a szakkönyveket az arcplasztikáról.
Este van, de már csak addig kapcsolom fel éjjeli lámpámat, amíg leveszem ruhámat, és lecserélem boxerem. Fáradt vagyok a sok olvasástól, így úgy döntöttem, lefekszem aludni. Azért, a biztonság kedvéért, még kiosonok szobámból, és benézek kicsimhez.
Most nem csinál hülyeséget szerencsére, nyugodtan alszik. Öröm nézni, annyira aranyos így.
Mosolyogva megyek ki, és hagyom magára. De azért azt nagyon sajnálom, hogy kutatásom eredménytelen volt. Semmi olyan módszert nem találtam még mindig, amivel Kazuo arcát rendbe lehetne hozni, és ezáltal vissza lehetne neki adni az önbizalmát.
Mondjuk mit is vártam...? Még csak 2-3 éve kutatom a módszert, de ki tudja... Lehet, rosszul állok a dolgokhoz, és inkább nem könyvekben kéne keresnem a módszert, hanem magamtól rájönnöm arra.
Álmomból, amiben végre boldogan és gyógyultan a nyakamba ugrik kicsim, arra riadok, hogy valami tényleg huppant mellettem.
Ijedten nyitom fel szemeim, és akkor se nyugszom meg, amikor látom, hogy nem betörő, és nem is könyveim estek le, hanem ő mászott ide.
Nagyon nyugtalannak tűnik. És tiszta víz... Láza lehet?! Megsimogatom arcát, de nem érzem melegnek, helyette azt érzem, mintha egész testében remegne.
- Mi a baj, kicsim? Mi történt? Rosszul vagy? – kérdem meg tőle ijedten, de meglepetésemre válasz helyett csak szorosabban ölel át, teljesen rám feküdve. Rosszat álmodhatott?!
- Szeretlek – hallom meg halk suttogását... Ezt nem hiszem el... Még mindig álmodnék?! Vagy ezt komolyan gondolhatja?! Annyira szeretem, és erre kiderül, hogy ő is így érez irántam?!
Ha ez igaz... Akkor tényleg ez a nap életem legboldogabb napja…
- Én is téged, kicsim! – válaszolom neki ugyanolyan halkan suttogva, gyengéden, miközben egyik kezemmel még az eddiginél is jobban magamhoz szorítom amíg, a másikkal hátát cirógatom.
- Micsoda?!– kapja fel hirtelen fejét, majd szerintem zavarában, de megpróbál kezeim közül kiszabadulni, hogy elmenekülhessen. Én is felülök, hogy egy helyben, és elsősorban a közelemben tudjam tartani.
Hmm. Csak nem azt hitte, hogy nem hallom meg, amit suttog??? És ha tényleg azt is hitte... Épp most menekülne el tőlem, amikor én is be merem neki ismerni, hogy mit is érzek iránta?! Azt már nem!
Úgy szorítom magamhoz továbbra is, mintha az életem múlna rajta. És ez igaz is, hogy az életem függ ettől. Ugyanis Kazuo az én életem értelme.
Végre, egy kis idő után, simogatásomnak és csitítgatásomnak hála megnyugszik, és nem próbál előlem elmenekülni. Viszont rám nézni még most sem mer. Ugye nem hiszi azt, hogy csak bohóckodom vele?
- Tényleg te is szeretsz engem? Ezt mondtad? Jól hallottam? – fordul végre felém, és szólal meg szinte év hosszúságú percekkel később. – És ha jól hallottam... Ugye... Ugye nem viccből mondtad? Nem élném túl, ha hülyeségből mondanál nekem ilyeneket! – ilyet?! Hülyeségből?! Hogy tudtam, hogy ezt fogja hinni...
- Igen, nagyon szeretlek - itt muszáj elkapnom állát, hogy magam felé tudjam fordítani tekintetét. Azt akarom, hogy lássa, komolyan gondolom, amit neki mondtam. És az, ha tényleg szeretne ő is engem, még ha csak feleannyira is, mint én őt... Az.... Az... maga lenne a mennyország. - Úgy is mondhatnám, hogy teljes szívemből szeretlek, Kazuo! – húzom arcát még közelebb enyémhez, annyira, hogy leheletemmel megcsiklandozzam apró ajkait.
Sóhajtva nyitja ki a száját, és csukja be szemeit. És önkontrollom... Háát... Az úúgy van, hogy megint későn kell észrevennem, a kukában landolt. Mert én már, mint valami szexőrült idióta, Kazuo ajkain lógok, olyan lelkesedéssel és akkora szenvedéllyel, amekkorával csak tudok.
Pedig nem akarom bántani. Szeretem, és azt akarom, hogy találjon magának rajtam kívül más barátokat is, legyen szép felesége, és legyenek gyerekei.
Viszont... Leállítani sem tudom magamat. Egyszerűen egy gyarló emberi lény vagyok, aki ténylegesen nem bír magának és testének parancsolni.
Kazuóban bíztam egy darabig, hogy leállít. Főleg akkor, amikor hosszú hálóruhája alá benyúlva a csók közben már hátát is elkezdtem simogatni, de úgy nézem, ő is komolyan gondolta azt, hogy szeret, mivel ezt nem tette meg.
Mondjuk... Ha miután én is bevallottam neki érzéseim, mondta volna azt, hogy szeretlek, de csak úgy, mint az orvosomat... Szerintem belehaltam volna a bánatba.
Megszakítja csókunkat, de csak azért, hogy ő maga dobja le a köztünk feszülő, igen zavaró ruhadarabot. Viszont... Mielőtt rászólnék, hogy most kéne abbahagynunk, mert orvosaként nem szabadna ilyesfajta testi kontaktust létesítenem vele, visszatapad ajkaimra.
Grr. És már olyan jól csókol... Nagyon sokat fejlődött egy délután alatt, de áááááááá. TE IGEN IDIÓTA SZAKBARBÁR!!! Ezt azért tényleg nem kéne neki hagynod! Mint ahogy azt se, hogy merevedését a tiedhez dörgölje!!! SEGÍTSÉG!!! ISTENEM, KÉRLEK, SEGÍTS! Erre még tényleg nincs felkészülve! Hiszen... Ő még hozzám képest egy gyerek.
Végszóra! Épp eldöntöm az ágyon, és nyakát, valamint mellbimbóit kezdem el csókolgatni és nyalogatni, amikor valami megint huppan az ágyon, éppen mellettünk. Nem tulajdonítok a dolognak túl nagy jelentősséget, arra se fordítom fejem, folytatom kicsim kényeztetését. Kazuo is csak arra figyel, amit én csinálok vele, valamint nyögésekkel és sóhajtásokkal jutalmazza munkálatom, valamint azzal, hogy csípőjét emelgeti.
Egészen addig, amíg egy halk nyávogástól össze nem rezzen.
Mitagadás, én is megijedtem. Ez a hang... Hirtelen jött. És... Eszembe nem jutott, hogy Enya ide, hozzám is követni fogja gazdiját.
Valamint... Hogy pont ő lesz kicsim őrangyala, mert megvédi tőlem őt, amikor olyat tennék vele, amit nagyon nem kéne. És amit később komolyan megbánnánk mindketten.
- Enya! – szólal meg a vágytól még mindig rekedt hangon Kazuo. – Hát te hogy kerülsz ide? – folytatja szavait az apró állathoz intézve, miközben kezét nyújtja felé.
Felülve, mosolyogva figyelem őket, ahogy egymáshoz bújnak, és próbálok megnyugodni. Tényleg szépek így együtt. És Enya... Hát ő nem is jöhetett volna jobbkor. Holnap, mielőtt picim felébred, biztos vagyok benne, hogy kapni fog tőlem valamilyen jutalmat.
Én is megsimogatom a kicsiny kis szőrpamacsot, és nevetve mondom Kazuónak:
- Látod?! Eljöttél, a kis alvópartnered pedig megsértődött, és inkább utánad jött. Ő se szeret egyedül aludni.
Szerkesztve yoshizawa által @ 2009. 10. 10. 19:03:10
Nem tudom, hogyan köszönhetném ezt meg Monomének. Ez a kis aranyos annyira boldoggá tesz engem. Gyorsan, mint akit üldözne, besietek a fürdőbe, s nekikezdek szokásos reggeli tisztálkodásomnak. Meghallom, hogy kedves doktorom nem igazán boldogul kedvencemmel, így még inkább igyekszem elkészülni. Alig lépek ki az ajtón, már kezeimben is érzem Enya apró, szőrös kis testét. Magamhoz szorítom, és kérdőn nézek orvosomra. Ő csak felnevet, és igyekszik megnyugtató magyarázatot adni.
-Nyugi, csak az volt a baja, hogy nem látta a gazdáját. – Jujj, tényleg? Ennyire fontos lettem neki ez alatt a rövid idő alatt? Ha lehet, még jobban megszeretgetem., és halkan kezdek magyarázkodni.
-Jaj, te kis buta! A gazdi csak mosakodott, de most már mehetünk is reggelizni, mert kész vagyok. – ezzel elindulok a konyha felé, mert már kezdek elég éhes lenni. Odalent első dolgom megetetni kis cicámat, aki ezt hangos dorombolással jutalmazza. Nagyon hálás kis jószág,és ráadásul ennivalóan aranyos. Igazi doromboló bajnok. Nem értem, hogyan fér el ennyi hang, egy ekkora testben Ezután leülök, és Arizót figyelem, főzés közben. Egyik kedvenc ételemet készíti, hagymás-szalonnás rántottát. Már az illatoktól hangosan korogni kezd a hasam. Ez azörömhírt cicusomnak is elújságolom, majd meghallom dokim hangját.
-És képzeld Enya, utána tejszínhabos tortát fogunk készíteni! – tortát? Mi ketten? Úgy érzem, ez életem legjobb napja. Nem is tudom, mivel érdemeltem ki, hogy ennyit törődik velem. Igazán kiállhatatlan, és önző vagyok néha. De elhessegetve a szomorú gondolatokat, izgatottan kérdezem:
-Gyümölcsös tejszíneset?- az a torta a kedvencem. Régebben mindig anyával együtt készítettük, volt, hogy már hajnalban fölkeltünk, hogy reggelire a család asztalán lehessen. A szép emléktől elmosolyodom. Alig veszem észre, hogy tányér kerül elém, melyen hamarosan egy hatalmas adag rántotta kelleti magát. Jó étvággyal vetem rá magam, és már a felét betermelem, mire feltűnik, hogy védelmezőm még egy falatot sem evett, csak mosolyogva néz rám. Elpirulva kapom el fejem, és leesik, nincs rajtam a maszkom. Biztosan ezért néz. Mert olyan csúnya vagyok. Félretolom a reggelit, és felszaladok a szobámba, fölvenni az álcám. Mire visszaérek, Monome már előkészíti a terepet a sütéshez. Felém pillant, és arcán mintha egy pillanatra szomorúság suhant volna át… nem értem. Inkább nekiállok összekeverni a hozzávalókat egy nagy edényben, miközben Enya a lábamhoz törleszkedik. Főzőcskénk vidáman telik, a végén inkább már csak egymást dobáljuk liszttel. Nagyon élvezem ezt a mai napot, hála Arizonak. Csodálatos ember, és nagyon jó barát. Kár, hogy sosem szeretne bele egy olyan csúf szörnybe, mint én vagyok. De azért olyan jó néha az képzelni, hogy viszonozza érzéseim.
Végre, torta a sütőben, én pedig magamra vállalom a mosogatást. Éppen a késeket szedem össze, amikor az egyikkel sikeresen megvágom az ujjam. Szisszenve dobom el, és nézem, ahogy a vékony vércsík lefolyik. Ekkor doktorom már ott is terem, riadtan vizsgálgatva sebemet. Épp mondanám, hogy semmiség, de ő a szájába veszi, és úgy tisztogatja meg.
Bennem reked a levegő, és hirtelen nagyon melegem lesz. Ekkor magához ránt, és ajkait az enyémekre szorítja. Gyengéden simogatja őket, szinte könyörög a bebocsátásért, és én ki vagyok, hogy megtagadjam tőle? Ez életem első csókja, és olyantól kapom, akit szeretek. Szemeimet behunyom, és élvezem a pillanatot. Türelmesen tanítgat a mozdulatokra, miközben arra is figyel, hogy nekem jó legyen. Nemsokára elszakítja magát tőlem, és rám emeli ködös tekintetét. Elpirulva meredek rá, felkapom kiscicám és felrohanok a szobámba.
Ott végigheverek az ágyon és gondolataimba mélyedek. Ezt… ezt miért csinálta. És az a tekintet… zavarba hozott. Még mindig érzem, hogy ég az arcom, elég, ha csak rá gondolok. Fejem belefúrom a párnába, majd a hátamra dobom magam. Kismaccsom ezt kihasználva, máris a hasamra mászik, és erőteljesen kezd gyömöszölni, biztosan érzi, mennyire nyugtalan is vagyok most. Észre sem veszem, hogy már beesteledett. Arra eszmélek, hogy cicusom kétségbeesve nyávog, mert éhes. Milyen szörnyű gazdi vagyok én? Egész nap nem adtam neki enni, se inni. Nem is érdemlem meg őt. Lemegyünk a konyhába, és jól megpakolom tányérkáját. Az asztalon ott kelleti magát a kész sütemény. Igazán szépre sikerült, meg kell mondjam. Leülök, és a számba veszek egy kis falatot. Az íze is olyan jó, mint a kinézete. Büszke vagyok magamra. De Arizo merre lehet? Ilyenkor még nem szokott lefeküdni. Remélem nincs rosszul, vagy ami még rosszabb, nem haragudott meg rám. Felóvakodok az emeletre, és belesek a félig nyitott szobaajtón. Épp olvas valamit, miközben nagyokat sóhajtozik. Összeszorul a szívem, és inkább visszamegyek rejtekembe. Végigdőlök az ágyon, majd a mai nap izgalmaitól pillanatok alatt álomba merülök.
Forróságra ébredek, és ahogy körülnézek, látom, az egész szobám lángol. Ijedten próbálnék kirohanni, de lábaim nem engedelmeskednek. Meghallom szeretett doktorom hangját, amint kétségbe esetten kiáltozik segítségért, kezében tartva szőrös kis barátom. Ekkor egy lángoló gerenda zuhan rá… majd néma csönd.
Zihálva ébredek föl, egész testemről folyik a víz. Csak álom volt.. de annyira valósághű, és félelmetes. Nem élném túl, ha őt is elveszíteném. Meg kell néznem, jól van-e. Úgy ahogy vagyok, egy szál hosszú hálópólóban megyek át hozzá. Ő elterülve alszik a nagy ágyon, és békésen szuszog.
Odamegyek hozzá, és engedve a kísértésnek, bekucorodom mellé. Erre fölébred, és ösztönösen az arcom kezdi simogatni.
-Mi a baj kicsim? Mi történt? Rosszul vagy? – nem válaszolok, csak még szorosabban bújok hozzá, egyik karomat átvetve derekán, a másikat mellkasára fektetem, közvetlenül a szíve fölé. Halkan suttogom, hogy csak én halljam.
Mire a hídhoz érek, már a halakat eteti a tó mellé készített dobozok egyikéből. Mosolyogva térdelek le mellé és figyelem vidám arcát. Azt hiszem, többször fogom kirángatni a szobából, de legközelebb könyvem is kihozom, hogy tudjak mit olvasni, amíg játszik.
Rám mosolyog, mintha tudná, mire gondolok és utána kezdi el újra etetni a halakat. Igen, pici Kazuo. Ha ettől a kis sétától ilyen boldog lettél, akkor ezután mindig fogok találni olyan indokot, amivel kicsalhatlak.
És most… Vajon mi terelte el figyelmét a tóról?
- Jé, egy cica! – kiált fel meglepetten. Micsoda? Macska? Itt??? Áhh. Tényleg. Már látom is. Honnan kerülhetett ide ez a barátságos kis törpetigris??? És kié lehet? Gondolkodnék, de Kazuo nem hagy erre időt. Csillogó szemekkel kérdi meg, miközben simogatja a kis állatkát:
- Szerinted megtarthatom? Annyira kedves állat. – Nem tudom, mit feleljek. Túl ápoltnak tűnik ahhoz, hogy kóbor legyen. Biztos várja valaki haza. Csak ezt hogy magyarázzam el ennek a drágának?
Sóhajtok egyet és megvakarom a fejem. Épp belekezdenék, hogy ezt a cicát biztos várja valaki, amikor egy gyerekhang csendül fel mellettünk:
- Enyém szisza! Kéjem! – huhh. Elég harcias egy kislány. Nem akarom megtudni, milyen lesz majd feleségként és anyósként, ha már tojáshéjjal, jah bocsánat, pelenkával a fenekén is ilyen.
Majd a szívem szakad meg attól, hogy az én kis kincsem kezei közül ki kell vennem az állatkát, de jobb az ilyenen hamar túlesni. A lehető leg gyorsabban teszem meg és odaadom a kislánynak. Mindketten boldogok attól, hogy újra egymással lehetnek, de kicsi Kazuom jó kedve nyomtalanul elszállt.
- Jossz szisza! Ne szökj el többé, szejetlek! – dorgálja meg még a kis szőrcsimbókot, majd elfut vele, a környező házak felé. Hááát… Talán, ha nem így fogná, vagy legalább ivartalanítva lenne, nem szökne el.
Nem figyelem sokáig a párost, most kicsim, aki „hősiesen” lemondott újdonsült barátjáról, a kislány javára, vigasztalásra szorul.
- Elfáradtam. Szeretnék lepihenni. – kel fel egy sóhajtással, és mielőtt mondanék neki valamit, már el is tűnt. Ahhoz képest, hogy 20 éves, elég gyerekes. Most így megsértődött azon, hogy az a kislány visszakérte tőle cicáját?
Bosszankodva megyek utána, de látom, hogy alszik. Jól van, akkor hagyom. Egy kis alvásba még senki nem halt bele.
Egész délután olvasom tovább a könyvem, majd estefelé elkészítem vacsoránkat és felmegyek hozzá.
Jól bírja az alvást, annyi szent. Vagy már felkelhetett. Benyitok szobájába, de még mindig édesen szuszog párnái között.
Nem bírom ki, mellé ülök az ágyon és megsimogatom arcát.
- Ébresztő Kazuo. Vacsoraidő. – mondom neki kedvesen, amikor végre kinyitja szemeit, de duzzogva fordul el.
- Nem vagyok éhes. Álmos vagyok. – csak nem megbetegedett??? Aggódva fordítom vissza magamhoz és szorítom kezem homlokára. Hmm. Mintha melegebb lenne.
- Nem érzed jól magad? Mintha kissé melegebb lennél, mint általában, de nem annyira hogy rosszul legyél. Mi a baj kicsim? – mintha nem is nyavalyája lenne, hanem valami lelki baja. Már megint depressziós lehet?
- Semmi, csak fáradt vagyok. – jahh persze, jó kifogás. Hmm. Most a családja miatt, vagy amiatt a kis állatka miatt lehet letört?
Mondjuk, ha a délelőtti eseményeket figyelembe veszem… Inkább a második.
- Jól van, akkor pihenj. De reggel már enned kell. Álmodj szépeket. – Mondom még neki, visszafordulva az ajtóból és azon gondolkodok, mit is találjak ki neki, hogy megvigasztaljam.
Hmm. Megvan. Mosolyogva csukom be az ajtót. Holnap veszek alapanyagokat és csinálok, vele közösen egy tortát. Régen is nagyon szívesen segített az anyjának elkészítésükben, mert imádja a tejszínhabos édességeket.
Lezuhanyzok és én is lefekszek aludni. Érzem, hogy holnap hosszú napunk lesz. Korán reggelre húzom az órát, mert vissza akarok érni a hozzávalókkal addigra, amire Kazuo felébred.
Boldog vagyok. Nagyon jó vásárt csináltam, úgy érzem. Mindent be tudtam szerezni, amit akartam. Sőt. Még többet is. A formázható marcipánnak kicsim még a süteménykészítésnél is jobban fog örülni.
Hazafelé, vagyis a Kazuo birtok felé megyek a boltból. Utam során pedig, hogy ne unatkozzak, beszélgetőpartner nélkül, érdeklődve bámulom a kirakatokat. Nagyon megváltozott ez a környék. Heee??? Jól láttam, amit láttam? Satufék, vissza pár lépés.
Jéé. Tényleg nagyon régen jártam kinn. Vajon mikor épülhetett ide kisállatbolt? De… ha már itt vagyok, miért is ne nézhetnék körül. Kazuo boldogságáért mindent. Vajon tarthatnak itt cicusokat?
Belépve állatok tarka serege fogad, és egy barátságos eladó, aki megkérdi, milyen állatot szeretnék. Erre természetesen én egyből fellelkesülve mondom neki, hogy legjobban egy kis cicust szeretnék fiamnak. Persze, ha van. – teszem hozzá, amire elneveti magát és egy nagy ketrechez vezet.
Benézek a rácsok között és meglepődök. Huhh mennyi cica egy helyen! Először azt se tudom, melyikre nézzek, az eladó pedig hangosan kuncog rajtam.
Olyan sok cica van… Nem is tudom eldönteni, melyik lenne Kazuonak a legmegfelelőbb.
Már épp kikérném az eladó tanácsát, amikor meglátok, egyedül, az egyik sarokban, a többitől különhúzódva egy foltos kis csöppséget. Épp próbált odamenni egy társához, de az kíméletlenül elhajtotta. Szegényke… pont olyan egyedül lehet, mint kicsim.
Beszélek is a boltossal, aki kihalássza nekem. Gyönyörű egy cicus. És olyan barátságos. Dorombolva simul ölembe, vigaszt keresve magányára. Meg is hozom a döntést. Hazaviszem. Kazuo is biztos örülni fog neki.
Mire megveszek minden szükséges holmit a cicához, már úgy nézek ki, mint egy málhás szamár. Az eladó készségesen fel is ajánlja, hogy elvisz hazáig, amit először vissza akarok utasítani. Majd, amikor nem férek ki az ajtón a csomagokkal, és a cicus dobozát is az asztalon hagyom, mégiscsak elfogadom a segítséget.
Végre itthon. Megköszönöm a fuvart és a segítséget, majd bemegyek és mindent lepakolok kezeimből, a cicuson kívül. Őt óvatosan a karomba emelem a dobozból, majd elindulok vele kicsim szobájába. Reménykedek abban, hogy Kazuo még nem tett ma semmi „életveszélyes” dolgot, amíg távol voltam.
Óvatosan nyitom ki szobája ajtaját, majd csodálkozva nézem a kis drága alvó alakját. Szeegényem. Nagyon elfáradhatott, ha így alszik még mindíg. Csendben megyek oda hozzá és a cicust feje mellé, a párnára helyezem.
- Nézd, ő az új gazdád! – súgom neki, majd figyelem ahogy a kicsi szimatolgatja drágám, különösen az orrát, majd… mintha ébresztgetni kezdené. Hát igen, cicus. Téged látnia kell. Mosolyogva és boldogan figyelem. Remélem tetszeni fog picimnek is a kicsike.
Kazuo, amikor felébred a kis „terrorista” pofonjaira, először csak álmosan, hitetlenkedve nézi az őt bántó állatot. Szerintem azt hiszi, álmodik.
Amikor viszont rájön, hogy a cica bizony igazi, felpattanva öleli magához és jókedve is határtalan lesz. Nem szólalok meg, fölösleges lenne, ráadásul elrontanám ezt az egymásra találását is a két magányos léleknek.
- Már tudom is hogy foglak hívni. – szól a cicához, miközben ölelgeti, majd rám néz.
- Ő itt Enya. – hallom meg a nagyon találó nevet, de mielőtt bármit is válaszolnék, kapok egy hatalmas puszit arcomra.
- Köszönöm. Nagyon boldoggá tettél. – súgja fülembe. Ugyan kicsim… Neked, pont neked nem kéne hálálkodni, ugyanis érted élek.
- Szívesen, örülök, hogy tetszik, és hogy boldog vagy. – simogatom meg fejét, majd a cicust is. – Öltözz fel, aztán együtt reggelizzünk meg mindhárman. A pici Enya még ma úgyse kapott semmit enni. – aggódó tekintettel kezdi nézni az ölében fekvő kis szőrpamacsot.
- És… - folytatom mondandóm. - te sem ettél semmit tegnap óta. – itt a cicáról rám néz, előbb csodálkozva, majd elvigyorodik. Ugye, ugye. Én mondtam neked tegnap, hogy ma már enned kell. Viszont… úgy látom, ez már nem zavarja. Szuper. Csak étvágya visszatértéért is megérte a cicust megvennem neki.
- Addig fogd meg, amíg felöltözök – mondata kíséretében, óvatosan nyújtja át nekem a kis állatot. Én pedig… Mosolyogva veszem ki kezeiből. Féltő gonddal figyeli, ahogy magamhoz ölelem, majd arrébb igazítja macskáját tartó kezem, arra hivatkozva, hogy így kényelmesebb a cicusnak. Megállom azt, hogy felnevessek. Ilyen gonddal szerintem még egy hímestojással se bánnak, mint ahogy ő ezzel a kis állatkával. Érzem, úri élete lesz itt nálunk Enyának.
- Ne félj, vigyázni fogok rá. – nyugtatom, miközben simogatom az állatka hátát. – Öltözz! – szólok rá, amikor ő is inkább a cicust simogatná, ruhakeresés helyett. Erre, nevetve, boldogan fut el ruháit felvenni. Olyan rég hallottam már ezt a boldog kacajt tőle... Egész nosztalgikus.
Enya nyugodtan tűri, hogy simogassam, és ő is figyeli öltöző gazdiját, aki néha még egy-egy ruhadarab felvétele között is integet neki, nekem.
Majd… amikor kicsim bevonul a fürdőbe mosakodni, és eltűnik szeme elől… Elszabadul a pokol. A kis cicus kétségbeesetten kezd el ficeregni és nyávogni kezeim között.
Hiába nyugtatgatom, hogy Kazuo mindjárt visszajön és visszamehet hozzá. Nagyon fél attól, ahogy így végignézek rajt ő is, hogy elveszítheti. Ennek örülök. Már nem csak én aggódok a drága sorsáért.
Picim futva érkezik a fürdőből, a ricsajt hallva. Mielőtt azonban megnyugtathatnám, a kis foltos fenevad már át is ugrik kezeibe.
Felnevetek, majd sietek a magyarázattal az aggódó kis drágának.
- Nyugi, csak az volt a baja, hogy nem látta a gazdáját. – hitetlenkedve kezdi el szemlélni az állatkát, majd ha lehet, még jobban öleli magához.
- Jaj te kis buta! A gazdi csak mosakodott, de most már mehetünk is reggelizni, mert kész vagyok. – indul el a konyha felé cicusával. Két dologra nem hívom fel most a figyelmét. Az egyik az, hogy fordítva vette fel pólóját, a másik pedig az, hogy maszkját bent hagyta a szobában.
Kezdem egyre jobban nem érteni, miért nem neveztek el Kazuoról még egy szélvészt sem. Mire utolérem, már a konyhában szorgoskodik. Épp Enyának bont egy konzervet.
Nem zavarom meg, ügyesen tálalja állatának. Még vizet is rak mellé külön, és egy harmadik tányérban tápot.
Viszont… Amíg ő vele törődik, addig én magunknak csinálok egy finom hagymás, szalonnás rántottát. Ugyanis… kicsim akármennyire is válogatott, ezt az európai ételt mindketten nagyon szeretjük és szívesen esszük. Most is, már hallom, ahogy izgatottan újságolja cicusának, mit is fogunk enni reggelire.
- És képzeld Enya, utána tejszínhabos tortát fogunk készíteni! – mondom „csak úgy mellékesen”, fel se nézve a sütésből, miután kicsim befejezte meséjét a rántotta összetételéről.
Kazuo tapsikolva kezd el ujjongani:
- Gyümölcsös tejszíneset? – úgy látom, még mindig lehet nála a napot fokozni, de előbb leteszem az asztalra a serpenyőt és tányérokat szedek elő. Csak ez után válaszolok.
-A te családod se miattad halt meg, értsd már meg!- alaposan megráz, érzem, most nagyon ideges. De akkor is… hiába mondja,nem hiszek neki.
-Meg különben is. Azt hiszed, csak neked hiányoznak?! Azt hiszed, rajtad kívül senkinek se fáj, hogy meghaltak?! - eddig bírtam. Magához ölel, és én csak zokogok, akár egy kisgyermek. Elém térdel, fejét mellkasomba fúrja. Annyira jó, hogy legalább ő van nekem, bár az érzéseim iránta soha nem fedhetem fel. Hiszen ő annyira gyönyörű, és okos én pedig…. Hátam simogatva kezd el beszélni.
-Bocsásd meg, hogy ordítottam veled, de nagyon megharagítottál. Hidd el, nekem is ugyanúgy hiányoznak, mint neked, de annak nagyon örülök, hogy te legalább itt maradtál nekem, nem haltál meg. Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Biztosan csak sajnál, és azért mond nekem ilyen dolgokat. De… kicsit talán elhihetem…csak egy rövid időre.
-Ez biztos? Nem zavar, hogy egy ilyen… egy ilyen…- fejem elfordítva suttogok neki. A maszkom nélkül meztelennek érzem magam. Nem szeretem, ha így látnak.
-Egy ilyen aranyos fiúcskával kell élnem? –fejezi be helyettem a gondolatot, arcomon végigsimítva. Elpirulok. Talán… pár évvel ezelőtt még hittem volna neki.
-Olyan fullasztó a hőség itt a szobában, nem gondolod, hogy ki kéne velem jönnöd egy kicsit?- nem nem nem! Nem akarom! Fejemet hevesen rázva igyekszek szabadulni erős szorításából Ijedten nézek körül a szobában, menekülési útvonalat keresve. Miért nem érti meg? Nekem a kinti világ már csak a múltam. Jó nekem itt a szobában, ahol senki nem szörnyülködik rajtam.
-Oké, figyelj rám. Tudom, hogy nem akarsz emberek közé menni, amíg nem sikerül a kis problémádra találni valami megoldást. De attól még a birtokotokra nyugodtan kijöhetsz, és természetesen ki is fogsz jönni velem egy sétára… Igazam van? – nem tudom.. tényleg nem. Félve pillantok ki az ablakon. A tegnapi viharnak nyoma sincs, a nap száz ágra süt, a fák ágain madarak dalolnak. Hírtelen kedvet kapok a sétához vele.
-De csak a birtokon és csak egy kis kört tegyünk!
-Értettem! Öltözz fel és menjünk. - mosolyog. Még a szokásosnál is szebb ilyenkor. Már tudom is, mit veszek fel. De ekkor az ajtó felé pillantok, és meglátom őt… miért ne ment még ki?Semmi hajlandóságot nem mutat a távozásra.Valahogy a tudtára kell adnom, hogy mennyire zavarban vagyok. Felé pillantok, magamban morfondírozva. Hogyan kezdjek bele? Ekkor váratlanul ő töri meg a csendet.
-Mi a baj mondjad?- félénken lesütöm a szemem és úgy próbálok értelmes mondatot alkotni. Mindig annyira zavarba tud hozni!
-Ööö… Arizo-san… Ööö izé. Izé… nem mennél előre, amíg én felöltözök? – Na megtettem! Túl vagyok rajta. De ő még mindig előző helyén áll, és mosolyog…
-Nem. Itt megvárlak –Elfordulok tőle. Fontolóra veszem, hogy nem is megyek sehová. Teszek egy tétova lépést az ágy felé, de meggondolom magam.
-Légy szíves menj ki! Tudod, hogy szégyenlős vagyok!
-Te meg tudod, hogy én meg orvos vagyok, így már egy csomószor láttam a testedet, amikor vizsgáltalak- ez igaz, de akkor is. Ő az erősebb, és nekem nincs kedvem tovább vitatkozni. Nagyot sóhajtok, majd nekikezdek az öltözködésnek. Próbálok sietni, de valahogy mindig összeakadnak kezeim, fordítva veszem föl a pólót meg ilyenek. Mintha a sors is ellenem lenne…
-Mehetünk –átkarolja vállam, és finoman az ajtó felé kormányoz. Kissé félek, hiszen olyan régen voltam már kint… de amíg ő velem van, addig nem történhet semmi rossz.
-Akkor menjünk is!- ekkor eszembe jut, hogy nincs rajtam a maszkom. Nélküle ki sem tenném a lábam. Kint ragyogó napsütés fogad, a langyos napocska simogatja az arcom.Meglátom kedvenc helyemet, és odafutok. A tó még mindig tele van halakkal, melyek amint meglátnak, egy kis nasi reményében elém gyűlnek. Az egyik dobozból kevés tápot szórok nekik. Élvezettel nézem őket, ahogy egymást lökdösve igyekeznek minél többet bekapkodni. Hírtelen megérzem, hogy kedves doktor bácsim mellém térdel, és engem figyel. Rámosolygok, majd minden figyelmem a halaknak szentelem… Ekkor megérzem, hogy valami az oldalamnak törleszkedik. Ijedten kapom oda tekintetem, és egy hatalmas zöld szempárral találom magam szembe.
-Jé, egy cica! –nyújtom felé kezem, és ő azonnal beledörgöli pofiját. Igazán aranyos jószág. Lassan elkezdem füle tövét vakargatni, amit hangos dorombolással jutalmaz. Boldogan fordulok orvosom felé.
-Szerinted megtarthatom? Annyira kedves állat. –végre ismét kezdek egy kis boldogságot érezni. Hírtelen egy vékony kis hang töri meg a csendet.
-Enyém szisza! Kéjem!- egy pöttöm szőke kislány nyújtogatja apró kezecskéit felénk. Legszívesebben magamhoz szorítanám, és elfutnék vele. Nem adom! Végre valami jó is történik velem. De Arizo kiveszi a kezemből, és visszaadja. Fájdalmas tekintettel nézem, ahogy boldogan szorongatja a kandúrt.
-Jossz szisza! Ne szökj el többé, szejetlek! –ezzel elinal a házuk irányába. Nagy sóhajjal állok föl, és én is elindulok befelé.
-Elfáradtam. Szeretnék lepihenni. –otthagyom, és a szobámba sietek. Elterülök a nagy ágyon, és kicsire kucorodom. Furcsán érzem magam. Nem tudom mi ez, de rossz érzés. Szemeim becsukom és elalszom.
Arra ébredek, hogy Arizo mellettem ül, és az arcom simogatja.
-Ébresztő Kazuo. Vacsoraidő. – nyűgösen fordulok el.
-Nem vagyok éhes. Álmos vagyok. – maga felé fordít, és kezét homlokomra szorítja. – Nem érzed jól magad? Mintha kissé melegebb lennél, mint általában, de nem annyira hogy rosszul legyél. Mi a baj kicsim?
-Semmi, csak fáradt vagyok. –feláll, és kifelé indul.
-Jól van, akkor pihenj. De reggel már enned kell. Álmodj szépeket.
Reggel arra kelek, hogy valami piszkálja az orrom. Megpróbálom elhajtani, de kitartóan visszatér. Kinyitom a szemem, és egy foltos kiscicával találom magam szembe. Csak néz rám nagy szemecskékkel, és apró mancsával az arcomat simogatja. De hát hogy? Ki? Ebben a percben fölnézek, és az én hűséges orvosom mosolygó arcát látom meg. Fölülök, és arcomhoz szorítom az apróságot. Szememben a hála könnyeivel nézek föl rá és nem találok szavakat.
-Már tudom is hogy foglak hívni. Monomehoz fordulok, és új kincsem felé mutatom.
-Ő itt Enya. - mosolyogva mutatom be. Régen éreztem ekkora boldogságot, és hálát valaki iránt. Fölállok, és arcára nyomok egy nagy puszit. – Köszönöm. – Súgom neki. - Nagyon boldoggá tettél.
Vihar... Nem is látom amit éppen olvasott „Új plasztikai eljárások”- című könyvemet, olyan váratlanul sötétedett be. Leteszem kezemből, majd felállok a székből. Egy nagyot nyújtóm és felkapcsolom a kis asztali lámpát. Vajon mennyi az idő? Álmosan nézek a szobában álló ingaórára, ami mint egy vezényszóra kezdi el ütni a 9-et. Miiii??? Már 9 óra. Meg kell keresnem Kazuot.
Nem is vettem észre, hogy ilyen későre jár. Nagyon elszaladt az idő az olvasással, de hát mindent meg akarok tenni azért, hogy újra nevetni lássam a kicsikét.
Amióta az a baleset történt, még egy halovány mosolyt se láttam arcán. Szinte mindig unottan és komoran nézi a világot. Pedig az a baleset nem az ő hibája volt. Senki nem tudhatta előre, hogy ez fog történni.
A szobája felé indulok el. Biztos ott van, mert onnan alig szokott kimozdulni. Csak akkor, amikor idióta ötlete támad. Reményeim szerint, ma nem próbálja megölni magát.
Mii??? Villámlik? Akkor biztos nem alszik. Futó léptekkel sietek felé. Olyan rossz érzésem van. Az idő nem éppen rózsás. Nem akarom, hogy még depressziósabb legyen. És megint valami őrültséget csináljon, mint legutóbb.
Az az eset… alig bírtam megmenteni életét. Azóta mindig hordok magamnál 1-1 adag nyugtatót is, szükség esetére. Azóta próbálom nem hosszú időre felügyelet nélkül hagyni..
Egyre idegesebben teszem meg a maradék utat.
Nem értem, hogy lehet olyan őrült, hogy nem veszi észre az érzéseim. Már amikor először megláttam beleszerettem. Még ha nem is akartam elhinni, hogy nem testvéremként szerettem csak meg.
Nem tudom, miért is képzeli azt, hogy égési sebeivel csúnya. Így is gyönyörű, de mindent meg fogok tenni azért, hogy egy sikeres plasztikai műtétet végezhessek rajta. Akkor talán majd a közérzete is jobb lesz, és talán újra mer majd emberek közé menni. Igaz, hogy szeretem, hogy itt van, csak velem. De nem igazán tesz jót egészségének, ha ki se mozdul.
Nem kopogok, csak szimplán berontok szobájába, majd ereimben meghűl a vér. A fotelében ül és egy termetéhez képest igen nagy kés csillogását látom meg szíve vonalával szemben. Lesokkolva kérdem meg tőle:
- Kazuo! Mit csinálsz?- Mintha nem lenne egyértelmű, mire is készült… Hát hogy nem fogpiszkálásra azzal a „bicskával” az is biztos. Szépen lassan indulok el felé. Jaj Istenem, csak érjek oda időben.
- Kérlek, tedd azt le!- könyörgök neki, ölelésre nyújtva karjaim. - Ne hagyj itt engem- megdöbbenve néz, hatalmasra nyitott szemeivel. Így a meglepettségét kihasználva gyorsan mellé lépek és elveszem tőle a kést. Komolyan mondom, egyszer még szívinfarktust kapok ettől a gyerektől.
Megölelem és arcát simizve nyugtatom. Halk hangon, majd, amikor érzem, hogy már nem olyan feszült megkérdem:
- Miért? Megígérted, hogy nem csinálsz ostobaságot. Még nagyon fiatal vagy, előtted az élet. A családod sem szeretné, ha megtennéd. Gondolj arra, apádnak mennyi terve volt veled. Mindig büszkén mesélt rólad, és arról, hogy egy napon te fogod irányítani a vállalatot. – sírva bújik hozzám. Olyan kis elveszett. Pedig talán pont az elevensége volt az, ami miatt őt szerettem meg leginkább barátom családjából. Nagyon rossz ilyen megtörtnek látnom.
Ha akkor ő is meghalt volna… vagy most megölte volna magát… én én én nem tudom, hogy még élnék-e. Csak ő van nekem. Még ha ezt nem is tudja felfogni, sose engedném, hogy baja essen. Magára se akarom hagyni, még azután se, hogy sikerül az arcműtétje.
Ha apja nem hagyta volna meg végrendeletében is, mindig segíteném. Lehet, amiatt az átkozott irat miatt hiszi azt, hogy én is csak kényszerből vagyok vele.
Gyengéden ölelem át és emelem fel. Lefektetem és betakarom, miközben az egyik nyugtatót előveszem és rutinosan szúrom bele karjába. Most az kell, hogy a sok izgalom után aludjon egy kicsit.
Látom, hogy már egy kissé nyugodtabb, és egyben kábább. Megcirógatom kezét, majd leveszem azt a bizonyos maszkot, amivel égése helyét takargatja a külvilág elől.
- Ezt inkább leteszem, nem szeretném, ha zavarna a pihenésben. – magyarázom neki, mert látom rajta, hogy kapna utána.
Elalszik és én csendben gyönyörködöm benne, de az olvasás és az előbbi izgalmak engem is kifárasztottak.
Reggel korán ébredek arra, hogy el kell mennem oda, ahova a királyok se hintóval mennek, szóval könnyíteni magamon…
Csendben osonok ki. Amikor alszik olyan gondtalannak, néz ki ez a kis buta. Ahogy tudok, úgy sietek vissza hozzá. Itt szoktam mellette olvasgatni is. De ha mindig ilyen közel vagyok hozzá, még megharagszik, hogy nem bízok benne, vagy megutál.
Szélesen mosolygok rá, amikor belépek. Szomorúan látom, hogy már megint szorong valami miatt. Mellé ülök és megsimizem arcát.
- Jól vagy kis idiótám? Tegnap nagyon megijesztettél. Nem is tudom, mi lenne velem nélküled. – mondom neki kedvesen, de úgy nézem tegnapi rossz kedélye még nem múlt el.
- Ne aggódj, a fizetésed akkor is kapnád. – ezt a választ. Nem bírom ki, hogy ne vágjak vissza.
- Hát te semmit nem értesz? Nem azért vagyok melletted, mert annyira kell a pénz. Hanem, mert fontos vagy számomra. Hogy jobbat mondjak, te vagy a legfontosabb! Miért tetted? Megmondtam, hogy addig nem nyugszok, amíg nem találok valami megoldást, amivel rendbe tudunk hozatni. – mérges hangom csak még jobban feldühítette:
- Te sem értesz semmit!- ordítja, miközben síráshatáron ugrik ki mellettem az ágyból, felkapva köntösét. Jaj de jó. Ma megint elbújósat fogunk játszani úgy nézem. Ebben a házban nagyon is könnyűszerrel tud eltűnni és duzzogni. Pláne, hogy én még nem ismerem annyira minden zugát, mint ő.
- Honnan is tudnád, mit érzek? A te családod nem miattad halt meg! – dühösen pattanok fel és lépek elé, vállainál megragadva.
- A te családod se miattad halt meg, értsd már meg! – rázom meg egy kicsit, kapjon már szürkeállományához alapon. – Meg különben is. – folytatom - Azt hiszed, csak neked hiányoznak?! Azt hiszed, rajtad kívül senkinek se fáj, hogy meghaltak?!
Kiordítottam magam, de még mindig erősen tartom a vállát. Sírni kezd, ezért magamhoz rántom és letérdelek elé. Még mindig szorosan tartva, fejemet mellkasába fúrva, kezeimmel hátát simogatva. Könnycseppjei hajamba hullnak. Egy kicsit megnyugszom tőlük. Megpróbálom őt is megnyugtatni. Nagyot sóhajtok és sokkal lágyabb hangon folytatom:
- Bocsásd meg, hogy ordítottam veled, de nagyon megharagítottál. Hidd el, nekem is ugyanúgy hiányoznak, mint neked, de annak nagyon örülök, hogy te legalább itt maradtál nekem, nem haltál meg.
- Ez biztos? Nem zavar, hogy egy ilyen… egy ilyen…- úgy fordul, amikor rá nézek, hogy ne lássam arca megégett felét maszkja nélkül.
- Egy ilyen aranyos fiúcskával kell élnem? – fejezem be helyette a mondatot, összeborzolva haját. Elpirul, és egy kicsit megrándul a szája sarka, de nem mosolyodik el.
- Olyan fullasztó a hőség itt a szobában nem gondolod, hogy ki kéne velem jönnöd egy kicsit? – egyből ijedten fúrja tekintetét enyémbe, és fejét rázva próbálna kiszabadulni szorításomból.
- Nyugi. – szólok rá erélyesen, amire még mindig ijedten, de végre rám figyel. – Oké, figyelj rám. Tudom, hogy nem akarsz emberek közé menni, amíg nem sikerül a kis problémádra találni valami megoldást. – simítok végig jelentőségteljesen arca sérült felén – de attól még a birtokotokra nyugodtan kijöhetsz, és természetesen ki is fogsz jönni velem egy sétára.. Igazam van? – kérdem tőle tettetett durcássággal.
- De csak a birtokon és csak egy kis kört tegyünk! – törli le könnyeit.
- Értettem! – mondom neki mosolyogva, miközben felállok. – Öltözz fel és menjünk.
Várakozóan, karba tett kézzel állok meg az ajtónál. De nem mozdult meg előző helyéről. Félénken néz rám, miközben köntösével babrál.
- Mi a baj mondjad? – kérdem meg tőle. Mert látom, hogy nem meri elmondani.
- Ööö Arizo-san… - kezd el zavartan. Azért se szólok közbe, mosolyogva várom a folytatást. – Ööö izé. – ha sokáig így gyürmöli, még el fog a végén kopni ujja alatt köntöse. – Izé… nem mennél előre, amíg én felöltözök?
- Nem. Itt megvárlak. – mondom neki nevetve, amire piros fejjel fordul el.
- Légy szíves menj ki! Tudod, hogy szégyenlős vagyok! – jajj téényleg. Ezt el is felejtettem. Akkor pedig most egy hivatással való visszaélés jön.
- Te meg tudod, hogy én meg orvos vagyok, így már egy csomószor láttam a testedet, amikor vizsgáltalak. – rám néz és lassan, de beletörődően öltözni kezd. – Na azért. – nevetem el magam, és végre ő is megereszt egy igen halovány mosolyt. De legalább mosolyog. Ez is eredmény.
Csendben nézem a továbbiakban, ahogy elővesz magának egy kényelmes ruhát és felveszi.
- Mehetünk. – áll meg előttem. Én pedig magam mellé húzom, vállát átkarolva.
- Akkor menjünk is. – nézek rá és bólint egyet. de amikor elindulunk, hirtelen kibújik vállam alól, és visszafut maszkjáért.
Rosszallóan megcsóválom a fejem, de nem szólok neki miatta. Ha egyszer kell az a bigyó neki ahhoz, hogy biztonságban érezze magát, akkor hagyja csak az arcán.
Kilépünk a vakító napfénybe és egyből kibújva szorításomból fut el nevetve a kerti tó hídjáig. Hát igen. Emlékszem rá, hogy testvéreivel is mindig itt játszott.
Mire a hídhoz érek, már a halakat eteti a tó mellé készített dobozok egyikéből. Mosolyogva térdelek le mellé és figyelem vidám arcát. Azt hiszem, többször fogom kirángatni a szobából. De legközelebb könyvem is kihozom, hogy tudjak mit olvasni, amíg játszik.
Kint hatalmas vihar van. Az erős szél úgy hajlítgatja a fákat, mintha csak kis fűszálak volnának. Az ég szinte fekete, ugyanolyan komor, mint amilyennek én érzem magam. Csak ülök nagy fotelemben, és nézek ki az ablakon. A csöndet csak néha szakítja meg a dörgés. Ilyenkor még jobban érzem szeretett családom hiányát. Ha féltem a vihartól, mindig közöttük kerestem menedéket. De már nem érdekel semmi. Miért nem hagynak egyszerűen meghalni? Milyen élet ez? Csak egy roncs vagyok. Egy torz valami, aki senkinek nem kell. Talán most! Összeszedtem a bátorságom, hogy megtegyem az utolsó lépés. Leosonok a konyhába és az egyik fiókból magamhoz veszek egy kést. Visszamegyek, majd leülök előbbi helyemre. Kezeim között forgatom a kést. A kinti vihar fényei megcsillannak a pengéjén. Nézem, és emlékezem.
Emlékezem azokra az időkre, amikor még minden rendben volt. Mintha egy másik énem életét éltem volna. Boldog fiatalként nem gondoltam arra, hogy milyen tünékeny is a boldogság. Elég egy pillanat, és az, ami addig olyan szilárd pont volt életünkben, örökre elenyészik. Ez történt velem is. Röpke percek alatt lett oda minden, és mindenki, akit szeretem. A szüleim, testvéreim… csak én maradtam. Milyen kegyetlen tréfája ez a sorsnak. Itt hagyott engem, és elvitt olyan embereket, akiknek komoly terveik voltak.Drága testvéreim… még előttetek állt az élet, telve voltatok nagy ábrándokkal, világmegváltó tervekkel. De ezek elégtek veletek együtt. Egy ostoba baleset volt csupán, amiért senki sem hibás. Vagyis de. Miattam haltatok meg. Az egész az én bűnöm. Erősködtem, hogy menjünk le a nyaralóba, hisz olyan szép volt az idő. Ti megtettétek, hiszen szerettetek. Pedig volt más programotok, tudtam jól. Hiába mondták, hogy csak véletlen. Tudom,én öltelek meg benneteket. De most megyek utánatok.Szívemhez emelem a pengét, de ekkor kicsapódik a nagy kétszárnyas ajtó.
-Kazuo! Mit csinálsz?- suttogja dermedten az egyetlen ember, aki törődik velem. Dr. Arizo Monome. A család barátja és az én orvosom.
-Kérlek, tedd azt le!- közeledik felém lassan, karjait felém nyújtva. - Ne hagyj itt engem- szinte könyörög. Neki sincs senkije, akárcsak nekem. Észre sem veszem, hogy ott van mellettem. Kezemből kicsavarja a kést, de máris érzem erős karjait magam körül. Arcomat simogatja, fülembe halk szavakat sugdos. Ő az egyetlen, aki hozzáérhet rút arcomhoz. Már nem ez volt az első eset, hogy megakadályozott. Mintha valami jelzőrendszere lenne, ami riasztja őt, ha tervezek valamit.
-Miért?- csak ennyit kérdez. Szemeiben fájdalom. Megint sikerült neki csalódást okoznom.
-Megígérted, hogy nem csinálsz ostobaságot. Még nagyon fiatal vagy, előtted az élet. A családod sem szeretné, ha megtennéd. Gondolj arra, apádnak mennyi terve volt veled. Mindig büszkén mesélt rólad, és arról, hogy egy napon te fogod irányítani a vállalatot. – ekkor áttörik a gát, és én zokogva bújok minél közelebb hozzá. Karjaiba vesz, majd befektet az ágyba. Érzem, ahogy a karomba szúr valamit, biztosan nyugtatót. Lassan érzem, ahogy a fáradság elhatalmasodik rajtam. Gyöngéden simogatni kezdi a kézfejemet,majd arcomról leveszi a maszkot.
-Ezt inkább leteszem, nem szeretném, ha zavarna a pihenésben. – hangja annyira lágy.Nemsokára elalszom. Az éjszaka folyamán felébredek, és meglátom őt, amint fejét az ágyam szélére hajtva alszik.Annyira szép férfi. Szőke haja mindig kócosan meredezik ezerfelé, amitől olyan, mintha egy bohó kamasz volna. Arca finom metszésű, szemei vakító kékek. Nem is értem, hogy egy ilyen férfi miért pazarolja rám az idejét. Biztosan volna jobb dolga is. Ahogy ezen gondolkozom, észrevétlenül ismét álomba merülök.
Arra ébredek, hogy a napsugarak simogatják arcomat az ablakon keresztül. Arizo már nincs mellettem. Biztosan megutált. Alig hogy kigondolom, már be is lép az ajtón. Mosolyogva jön közelebb, de szemében látom a szomorúságot. Leül mellém és végigsimít sebhelyes arcomon.
-Jól vagy kis idiótám? Tegnap nagyon megijesztettél. Nem is tudom, mi lenne velem nélküled.
-Ne aggódj, a fizetésed akkor is kapnád. – tekintete elsötétül. Sikerült megbántanom. Remek.
-Hát te semmit nem értesz? Nem azért vagyok melletted, mert annyira kell a pénz, hanem, mert fontos vagy számomra. Hogy jobbat mondjak, te vagy a legfontosabb! Miért tetted? Megmondtam, hogy addig nem nyugszok, amíg nem találok valami megoldást, amivel rendbe tudunk hozatni.
-Te sem értesz semmit!- kiáltok rá, kiugorva az ágyból. Érzem, hogy hamarosan elbőgöm magam. Nem akarom, hogy így lásson! Köntösöm fölkapva rohannék az ajtóhoz, de még visszafordulok, és úgy folytatom.
-Honnan is tudnád, mit érzek? A te családod nem miattad halt meg!
