- Üdvözletem Kemei fivérek! Jöttem, ahogy mondtam! – néz rám, komolyabb hangnemre váltva. Hozzánk lép és megsimogatja picim hátát, miközben próbálja nyugtatni:
- Gyere kicsi Norito, mindjárt túlesünk rajta. – mondatával viszont csak annyit ért el, hogy drágám még megszeppentebb lesz.
Igaz ugyan, hogy leveszi pólóját, de úgy bújik hozzám, mint valami félős kis állatka. És ki vagyok én, hogy eltaszítsam magamtól? Végre, amikor vége a két hetes tortúrának és már akár ma este le is támadhatom. Hiszen a vak is látja, hogy szerelmes belém. Nem is kerülne sok erőfeszítésembe, hogy nekem adja testét. Sőt… semmibe nem kerülne.
Meló után, úgy érzem, be is próbálkozok nála. Mondjuk… az még messze van. Pláne, hogy már most itt ül az ölemben félig meztelenül. Akkor pedig, használjuk is ki ezt az Úr adta lehetőséget. Minek is várnék estig, amikor úgy fél haveromtól és „meg kell vigasztalnom”. A munka várhat, ügyfelem is. Én több ideje nélkülözök.
Amikor varratait szedi barátom, és véletlenül fájdalmat okoz neki, puszikat hintek arcára, csillapítva fájdalmát. Nem is ellenkezik. Sőt. Mintha élvezné.
Valami turpisság mindenképp van feljajdulásainál. Ezt, hogy, onnan gondolom, hogy egy egyszerű varratszedés nem ennyire kényelmetlen. Miindegy. Szíves örömest állok puszikkal és mással is a rendelkezésére. Csak a lekezelés után már tényleg nem fogadok el reklamációt. Ha erre sort kerítene… háát lehet kikötözném az ágyhoz, hogy észhez térjen. Ő már az enyém, testestől lelkestől és erre előbb utóbb úgyis neki is rá kell jönnie.
Viszont… a fertőtlenítés tényleg nagyon fáj neki. Gyengéden simogatom a hátát, hogy nyugtassam, majd, amint barátom arrébb áll, egy finom csókkal jutalmazom ügyességét. Ettől kéjes nyögéssel bújik hozzám közelebb. Igen. Most az enyém leszel. Emiatt a kis dörgölőzésed miatt mindenképp.
- Azt hiszem, jobb, ha most magatokra hagylak titeket. – he? Még itt vagy? Ezt mondanod se kellett volna, húzz már innen, mielőtt felkelek. Elterelted a figyelmét rólam! - Nos, Nori-chan, mától hivatalosan is gyógyult vagy. – nyögi még ki nagy büszkén picimnek, mielőtt találkozik haragos tekintetemmel és elmenekül házunkból. Igen. Jól tetted, hogy elhúztad a csíkot. Menj csak. Már tényleg majdnem kezem ügyébe kaptam egy pisztolyt. Ájj ez az ember… Ismerhetne már annyira, sok évnyi barátság után, hogy tudja, mikor kell lelépni. Vagy ma beszívott, hogy ennyire szemtelen volt??? Nem tudom, de mindegy is.
Ami fontosabb. A ma esti találkozó lefújva. Kellemesebb elfoglaltságot találtam, mint leg elmeroggyantabb ügyfelemmel vitatkozni. Az a főbarom. Jajj bocsánat. Ha baromnak nevezem, az azokra a szegény párákra lenne sértő. Nem is értem, miért nem lőttem még le. Biztos… az áldott jó szívem miatt. Viszont, ha ma este is kikészít… senki és semmi nem menti meg haragomtól.
- Na, ugye nem is volt olyan rossz?- kérdem meg kedvesen Noritót, haját simogatva közben, mert még mindig az ajtót figyeli helyettem. De… még erre sem figyel. Árrrg! Pedig én nagyon útálom, ha nem figyelnek rám. És szoktam is ez ellen tenni.
Följebb ülök és ajkaira vetem magam. Vadul és szenvedélyesen csókolom meg, engedve a két hétig elfojtott vágyaimnak.
Még abba tudtam volna hagyni. De hevességéből, amivel visszacsókol, arra következtetek, hogy ő is ugyanannyira akar engem, mint én őt. Úgyhogy már nem fogok leállni. Hagyják csak abba azok, akik már impotensek.
Csókunk közben feltérképezem immár kötés nélküli meztelem mellkasát. Fíínom zsenge husi. Nem is elég belőle ennyi, többet akarok! Végigpuszilom nyakának bőrét és szép lassan haladok egyre lejjebb mellbimbóiig. Nem akarom megijeszteni hevességemmel. Olyan óvatosan nyalogatom és puszilgatom, hol az egyik, hol a másik bimbóját ahogy csak tudom. Mindeközben ő egyre közelebb préseli magát hozzám, és csípőjét is egyre hevesebben mozgatja combomon. Sóhajai is csak ösztönzőnek hatnak rám.
Innen már ma este, éjjel még az ágyig se fogunk elmászni, ha így haladunk, nemhogy a találkáig. Viszont… ezt nem is bánnám. Kicsi rózsás bimbóit már elég keménynek érzem. Lejjebb araszolok hát nyelvemmel testén, közeledve nadrágján keresztül is dudorodó férfiasságához. Ekkor azonban megszólal a telefon.
Már most tudom, ügyfelem keres. Hogy miért nem húztam ki készülékem… Mintha nem beszéltem volna meg vele mindent estéről. Mit akar még?!
Szitkozódva ültetem le picim ölemből és veszem fel a telefont. Bár… szívem szerint kihúznám a falból és visszatérnék előző műveletemhez. Igen, igen. Nem igaz, hogy ennyire értetlen. Kevesebb lenne az IQ-ja már az utcán végezné el kisebb nagyobb dolgát???
Naaa. Ez viszont jól hangzik. Prémium, ha egy órán belül odaérünk??? Hmm. Úgyis akarok venni egy franciaágyat. A múltkori pénzt, amiből ugyanis vételét terveztem, elköltöttem Noritora. Megegyezek vele, hogy odaérek és leteszem a telefont.
Visszasétálok még mindig extázisban heverő kicsimhez és leülök mellé. Ködös tekintettel fordul felém, mintha könyörögne a további kényeztetésért. Olyan gyönyörű. És szívem szerint most lefektetném aludni, de most ezzel várnom kell, amíg hazaérünk. Nem szívesen váratom meg, de ezt csakis az ő érdekében teszem. Ha ezen az ágyon, amim most van esünk sokáig egymásnak, az egyik, kiálló rugó hol engem fog bökni, hol őt.
- Szeretnél velem jönni egy átadásra? – kérdezem meg tőle, amire egyből magához tér. Bár… Lehet, hogy ide nem kéne elvinnem. De… nélküle se szívesen megyek el. Most hagyjam itthon? Ilyen állapotban? Egyedül??? - Figyelmeztelek, lehet, hogy veszélyben leszel. Nem kényszerítelek semmire, de ha jössz, akkor öltözz föl, nemsoká indulunk. - huhh. Mint a villám, úgy száguldott el váltóruháért… Pedig nem emlékszem arra, hogy reggelire versenylovat szolgáltam volna fel neki.
Mindegy. Ezt, hogy felment átöltözni igennek veszem. Velem akar jönni. Én pedig… hiába vagyok nyugtalan emiatt, akkor is védettebb helyen lesz, mintha itt hagynám.
Lassan én is nekiállok öltözni, mert még a végén kifakadna, hogy én sürgetem és még nem vagyok kész. Gyorsan felveszem hát kedvenc öltönyöm és várom a lépcső alatt. Nem csalódok. Gyorsan átöltözött. És így öltönyben… olyan csinos. Kedvem lenne leszaggatni róla.
Megállítom kezem tépő mozdulatomban és úgy teszek, mintha kezéért nyúlnék. El is kapom és kirángatom a kocsiig, miközben azzal szuggerálom magam, hogy ne kis piros pofijában gyönyörködjek. Kedvenc sofőröm, és egyben mesterlövész társam már a volánnál ül.
Mi is bekászálódunk és elindulunk a raktár felé.
Itt viszont… túl sokan vannak. Mintha azt beszéltük volna meg, hogy ő se hoz magával két embernél többet. Nagyon nem tetszik ez a helyzet. Valamire készül ez a rohadék. Vissza kell fordulnunk most. Épp elkapnám Noritot, hogy ne maradjon le menekülés közben, amikor ügyfelem emberei lövöldözni kezdenek.
Sejtettem, hogy csapda. Próbálkozok kicsim védésével. Azaz csak próbálkoznék, mert ebben a nagy kavarodásban elszakad tőlem. Ráadásul… Mintha az lett volna ezeknek a fegyvereseknek eleve a céljuk, hogy elválasszanak minket. Mindig, amikor meglátom, és elindulnék felé ugranak közénk és kezdenek el lövöldözni felém.
És hol van a főnöke ennek a bagázsnak. Pontosítok. Hol van az a nyomoronc és életunt vadbarom, aki VELEM mer szórakozni. Hopp… Nem ott ment? És véletlenül nem Noritot vitte be azon az ajtón?! MEGÖLÖM AZT A SZEMETET! Erre ment ki az egész üzletkötés, hogy el tudja rabolni?!
Már hívom is haverjaim, miközben lövészem fedezésében az oldalajtóhoz oldalazok. Mondjuk engem se kell félteni közben. Ennek az alattomos és szemét dögnek úgy hullnak fegyvereim által az emberei, mint a legyek. Majd egy pár óra múlva találkozhatnak főnökükkel is a pokolban. mondjuk előtte én veszem kezelésbe és úgy át fogom szabdalni…
Dörömbölök az ajtón, miközben ordítozok:
- Nyisd ki te szemét! Ha bántani mered az öcsém…- a haveri kör se tudhatja, hogy kicsi Noritom nem öcsikém. Még nem.
Mesterlövész haverom épp közölte, hogy embereim figyelik az összes kijáratot és lövik le a menekülőket. Helyes. Viszont annyit azért kérek tőlük, hogy „kedves” ügyfelem csak szimplán kínozzák meg, kinyírni én akarom.
Na itt viszont ajtót kell cserélni. Hiába na. Győzött az erő és az oly szent akarat… amivel kicsim akarom mindenképp. Ő az enyém és nem engedem, hogy mások is „játszanak vele”.
Első dolog, amit a nyitva felejtett vészkijárat után meglátok, hogy kicsim a földön fekszik, igen sokkosan… ÉS RUHA NÉLKÜL???? Na jó. Egy szál boxerban. Pff. Időben érkeztem. Azért nem megyek ezután az undorító alak után én, mert picim össze van törve teljesen. Karjaim közé veszem és átölelem, miközben nyugtatgatom.
- Nyugi, itt vagyok, semmi baj. Elfogjuk a rohadékot és ezért kicsinálom. – igen. Ezt nem fogja megúszni. Kapni fog, tök ingyen egy szééép csinos betoncipőt és mehet sétálni az egyik bányatóba. Baszogassa az ott élő halakat és ne kicsim.
Fölveszem kicsim és elindulunk. El innen, minél messzebb. telefon… Kicsim pillekönnyű, így fél kézzel fel is kapom, amíg lábammal segítek rá másik kezemnek tartására. Ááááá. A doki az. Biztos fegyveres testőrünk elkotyogta neki, mi történt.
- Helló doki! Ugye elkaptátok azt a szemetet?! – melegen ajánlom, hogy igen legyen a válasza. Ezért minimum egy égő gyertyát dugok fel a rohadéknak, de még az ananászon is erősen gondolkodok.
- Persze hogy elkaptuk. – hallom meg a kielégítő választ, majd egy elég magas, hisztérikusan hangzó „ne bántsanak”- ot is a háttérből. Nem szeretek embereket kínozni, de ezt élvezni fogom. - Mi van vele? Odamenjek a kocsihoz megvizsgálni?
- Igen, légyszi siess! – kérem és letesszem a telefont.
- Nem kell orvos. Elég, ha te velem vagy – hallok egy sírással körített, panaszos nyávogást az ölemből. Szegényem. Szerintem ezt az egészet nem pont így képzelte el, de majd segítek abban neki, hogy elfelejtse a rossz emlékeit. Mondhatni a rossz napért kárpótlom egy szép éjszakával.
Kiérve a raktárból, nagy haverom Takeru limuzinjához viszem kincsem. Még jó, hogy drága pajtásom az épülettel szemben állt meg. Köszönök neki és egy új, általam még nem látott kék bozontú emberének, majd kinyitom a limó hátsó ajtaját és beültetem Noritot. Még mindig sokkos és el se akar engedni. Görcsösen szorít magához és egyfolytában azt ismételgeti, hogy menjünk már haza.
Majd a szívem szakad bele, hogy így kell látnom. Legszívesebben le is guggolnék hozzá és simogatva, csókolgatva, vigasztalnám, hogy megnyugodjon. De… most nem mutatkozhatok gyengének. Amúgy se nagyon, de Takeru előtt??? Neem. Olyan Isten nincs. Az rám nézve egyenlő lenne egy halálos ítélettel. Kicsi cicámnak be kell érnie azzal, hogy ráadom pólóm, ne fázzon miközben a hátát simogatom.
Takeru is egy régi és elég jó haverom, de ismerem annyira, hogy tudjam róla, utálja a puhányokat és egy kis gyengédségért is képes ölni.
Most is csak áll, és a másik sráccal együtt árgus szemekkel figyelik viselkedésem és Noritot is. Még tuti megkapom azt, hogy túl gyenge az öcsém ehhez a melóhoz. Mondjuk arra kíváncsi lennék, ő hogy reagálna le egy ilyen, vagy ehhez hasonló szitut. Grr. Csak merjen panaszkodni és majd megkérdem tőle.
De most … van, ami ennél sokkal fontosabb is. Kis, még mindig belém kapaszkodó drágám. Azt már észrevettem rajt, doki haverom nélkül is, hogy a lelki sokk mellett beütötte oldalát, de szerencséjére csak egy kicsit bedagadt az ütődés helye, sebe nem szakadt fel.
Vagy inkább az én szerencsémre mert nem tudnék vele mit kezdeni megint egy darabig? Hmm. Lehet.
Doki bácsi nem akar ideérni, az idő meg egyre csak telik. Kicsim pedig egyre idegesebben és jobban bújik hozzám. Frusztrálja, hogy haverjaim nézik. Igen. A mostani eset után nem is csodálom, de ami sok az sok. Ez a neki szánt figyelem már engem is idegesít. Ha nem pont ebben a pillanatban lépne be doktorom, tuti nekik ugrottam volna.
Szerencsére a vizsgálatot hamar letudjuk. Egyből Ölbe is kapom drágám, aki most nagyon olyan, mintha egy mágnes lenne a vasdarabok között. Ennyi rossz buzit egy helyen…
Hamar elköszönök mindenkitől és köd előttem, köd utánam. Nehéz szívvel, de a kínzást és a megölést is rájuk bízom, hogy több időt tölthessek lelki-segély szolgálatként Noritom közelében. Viszont. Ezt neki nem is kell tudni, hogy megöletem támadóját. Szerintem tuti nem tudná elviselni. Szándékom kódolt jelekkel adom barátaim tudtára.
Ezután pedig bepattanok kocsinkba és már vitetem is magunk haza ideiglenes sofőrömmel. Takeru is nagyon ajánlkozott, hogy elhoz minket de most valahogy nem volt hozzá idegzetem.
Itthon. Végre itthon. Fél kézzel bezárom az ajtót és végre azt tehetem, amit eddig is akartam.
- Tss! Nyugi picim, már nincs mitől félned. Itthon vagyunk – cirógatom meg arcát, majd adok mindkét szemére egy, egy puszit, lecsókolva velük könnyeit. Még jobban kapaszkodik nyakamba és csókot kezdeményez. Ejjha. Teljesen ledöbbentem. Kis fáziskéséssel ugyan, de olyan hevesen viszonzom, ahogy csak tudom. Hmm. Ilyet eddig még nem is tett. A sokk miatt lehet? – Amiatt a szemét miatt meg ne aggódj, megkapja, ami jár neki. – fejezem be mondandóm, de már vigyorogva. Kérdő tekintettel néz, majd nagyon halkan kezd el beszélni hozzám:
- Köszönöm, hogy megvédtél. Nem is tudom hogy köszönjem meg. – nyuugi. Én nagyon is jól tudom. – Viszont… Ugye nem fogod megölni, vagy megöletni? – Ééén ááá. Persze hogy igen.
- Nem. Sokkal rosszabb büntetést találtunk ki neki. – hazudom szemrebbenés nélkül. – Feladjuk a rendőrségen. – Nagyon sajnálom, hogy pont ezt a kis drágát kellett becsapnom, de ezért a hálás tekintetért megérte. Valamiért úgy érzem, ő sose fog szívtelen bűnözővé válni. És ennek nagyon is örülök.
- Köszönöm! – mondja végre összeszedettebben. És ez a kis bátortalan mosoly… Úgy érzem, itt az ideje, hogy elvigyem aludni. Miután kifárasztottam.
- Ugyan, ne köszöngesd! Már mondtam neked ezerszer, hogy mi egy nagyon is összetartó banda vagyunk és nem igazán díjazzuk, ha valaki bánt közülünk valakit. – pontosítok. Amíg az érdekeink miatt egymásra szorulunk, tuti meglincseljük azt, aki az utunkba áll. – Viszont már elég késő van. Felmegyünk és keresünk neked valami ruhát és lefekszünk aludni jó? Most pár napig úgyse tudunk semmilyen üzletet kötni, a raktáros lövöldözés miatt, mert teli lesz a környék zsarukkal. Szeretném, ha elfelejtenéd a ma történteket és kipihennéd magad.
- Jó. – bólint egyet. – Menjünk. Megpróbálok aludni. – nem megpróbálsz, nyugodj meg, fogsz. Igen sokáig bírom, csak tőled függ, meddig leszünk fenn.
- Akkor menjünk! – mosolygok rá, legolvasztóbb vigyorommal és elindulok vele a hálónk felé. Előtte azonban… Kihúzom a telefont.
- Nem szeretném, ha zavarnának minket. – fűzök tettet magyarázatomhoz, amire csak bólint.
Végre az emeleten vagyunk és leültetem az ágyra, de amikor le akarom fejteni magamról kezeit, hisztérikusan kezd el kiabálni:
- Ne menj el, nem akarom, hogy itt hagyj. – Nem tudok mit tenni, magamhoz ölelem remegő kis testét és lerúgva cipőim, végigdőlök vele az ágyon.
- Nyugodj meg, nem hagylak itt. Sose tennék ilyet. – súgom a fülébe, majd egy heves forró csókkal mászok fölé. Nem rémül meg. Inkább még jobban igyekszik magához húzni, hátam átölelésével. – Már jobb? – kérdem meg tőle gyengéden, próbálva úgy, hogy ne érződjön ki vágyam hangomból.
- Igen. Sokkal. – hallom meg még mindig remegő hangját. – Ugye itt maradsz velem? – miii??? Most, hogy itt hagynálak? Áááá. Nem ettem meszet.
- Miért? Hova máshova mehetnék? – kérdem nevetve és bár még mindig remeg, de enyhül szorítása és könnyes szemmel mosolyog rám. Látom rajt, hogy hálálkodni készül, de nem engedem neki. Megint egy forró, kábító csókot kap tőlem, miközben végigsimítom oldalát. Már nem is a félelemtől remeg, hanem az izgalomtól. Szuper. Ezek szerint, még ha az a szemét ennyire megbántotta is, képes csak jelenlétemtől megnyugodni. Eeeez jó. Nagyon tetszik.
Azonban úgy nézem, ebbe nagyon beleéltem magam. Hagyja továbbra is, hogy simogassam, de amikor alsójához érek, elkapja kezem és panaszosan nyög egyet.
- Nyugi! – duruzsolom nyaka bőrébe és alsónadrágon keresztül folytatom pici farkincájának kényeztetését, amikor végre nem szorítja olyan erővel kezem.
Hamar megnyugszik és sóhajtozni kezd. Igen. Ez az kicsi Norito. Sokkal jobban tetszenek tőled ezek a hangok.
Épp indulnék le, amikor érzem, hogy belecsíp a fenekembe. Ez a pofátlanságot! Nem hagyhatom szó nélkül, így mérgesen a bordáira húzok, majd hangosan kezdek vele veszekedni.
Ezt meg ne merje próbálni még egyszer főnök úr! Ez már felér egy munkahelyi szexuális zaklatással –most...most meg miért néz ilyen furán? Talán… á, nem tudom. Elvörösödve hajtom le fejem, de akkor meghallom a nevetését.
-Én… én… én…
-- Ejej. Te most vagy vadmacska vagy, vagy egy harcias kis kakas, de inkább a második – beleborzol hajamba. Ezt Úúúgy utálom! Fújtatva nézek föl rá. Örülök, hogy ilyen jól szórakozik rajtam…
-- Egyik se vagyok! Mondtam már nem is először, hogy Noritonak hívnak!
-- Ha azt akarod picim, hogy Noritonak hívjalak, akkor te se főnökúrnak szólíts légy szíves! Nekem is van normális nevem! – elvékonyítja hangát, most olyan, mint egy kislány. Nem bírom tovább, én is elnevetem magam.
-- Értettem Shiri-san!
-- Nem hallottam jól Ugye Shirinek hívtál? –egészen az arcomig hajol. Mosolyogva nézek rá. Nem rossz ember ő…
-- Igen, Shirinek hívtalak Shiri, most viszont már tényleg menjünk, mert mintha azt mondtad volna, hogy sok munkánk van.
-Értettem!- mókásan szalutál. Mindig eléri, hogy ne érezzem magam olyan egyedül. Az ölébe kap, amit nagyon nem szeretek.
-- Ha nem maradsz nyugton, ledoblak Nori-chan! –hát van nekem esélyem bármire is? Mondjuk nem is nagyon tiltakoznék. Jó itt nekem, így közelebb fészkelődök, és élvezem a plusz kényeztetést. Egyenesen a nappaliba visz, majd kényelmesen elém helyezkedik. Kíváncsian várom mi lesz a mai program, de miután nem nyilatkozik, én kérdezek rá.
-Mit csinálunk ma?
-Beszélgetünk néhány alapvető és fontos dologról. Először olvasd el a rólad készült rendőrségi jelentéseket. Kíváncsi vagyok, rájössz-e arra, mik voltak a hibáid, amiket a betörés alatt elkövettél. – teljesen belemerülök az olvasásba, átnézem egyszer, kétszer, ötször, de nem értem. A szavak nem állnak össze a fejemben. Segélykérően pillantok oktatómra. Hát tényleg ennyire reménytelen eset lennék?
-- Segítsek?
-- Igen légyszives! –a kezébe nyomnám az újságot, de megállít. De hogyhogy? Ennyire okos, hogy már megjegyezte? Biztos a tapasztalat.
-- Én már tudom a hibáidat, amióta egyszer elolvastam, de elmondom őket és te is tudni fogod már, legközelebb, mire figyelj oda, ha megint kedved támadna információt gyűjteni.. Ha pedig elmondod, milyen információkra vagy kíváncsi, akkor még talán én is tudnék neked segíteni a megfelelő emberek rá állításával. - Nem! Nem mondhatom el neki. Legalábbis még nem. Látom rajta, hogy rosszul esik neki, de nem ehetek mást. Túl fontos nekem ez az ügy, ésszeretnék egyedül végezni. Megígértem. Nem szeretném őt sem belekeverni, ki tudja, hol végzem. Ha baja esne, azt nem bírnám elviselni.
-Nem, nem fontos, nem akarom el mondani. - nagyot sóhajtok. Annyira nem szeretném megbántani. De mint vége ennek az egésznek, ígérem, elmondom.
-Nekem mindegy. De ha segítség kell, csak szólj. – végigsimít a hajamon, én a lehető legtermészetesebb módon bújok közelebb hozzá.
-Na, figyelj. Mint már mondtam, a helyszínen hagytad a pisztolyt, amit magaddal vittél. Ezzel nem lett volna gond, mert az a szemét köcsög biztos jelzett a rendőröknek, így menekülnöd kellett. Viszont, ha húztál volna kesztyűt…- kérdőn nézek szemeibe. - akkor nem hagytál volna ujjlenyomatokat! –megdöbbenek. Ennyin múlott? Egy nyavalyás kesztyűn? Ha használom, akkor már otthon lehetnék szüleimmel.
-Eez ennyire egyszerű???
-Igen pici Nori-can, és biztos vagyok benne, ezután egyszer se fogod elfelejteni.
Késő estig tanítgat, türelmesen magyaráz, ha kell, akár többször is megismétli. Próbálok figyelni, ami először könnyen megy, de az idő előre haladtával egyre többször fojtom el az ásításom. Szemeim leragadni készülnek… amit ő is észrevesz, és az ágyamba parancsol. Nem szívesen vagyok egyedül. Szükségem van arra, hogy érezzem testének melegét.
-Megtennéd, hogy velem alszol? – zavartan sütöm le szemem, és billegni kezdek. Mióta vele vagyok, többször érzem magam zavarban, mint eddigi életemben összesen. - ha esetleg megint rosszat álmodnék.
-Nem elég nagy itt az ágy, nem tudnál kényelmesen aludni, ha melletted feküdnék –tudtam… eddig is csak kényszerből volt mellettem. Érzem, hogy hamarosan sírni kezdek. Kész bőgőmasina lett belőlem…. De akkor megragadja a karom, és visszaránt magához..
-- Viszont te aludhatnál velem –örömömben hozzá bújok, és átölelem a derekát.Nemsokára már illatosan fekszem mellette a hatalmas ágyban. Ő csak egy boxert visel, ami eléggé elbátortalanít.Még soha nem aludtam együtt más férfival a bátyámon kívül. De annyira szeretek Shiri közelében lenni… biztonságot ad felkavarodott kis életemben. Így szunnyadok el, alig karnyújtásnyira tőle. Éjszaka fölébredek arra, hogy álmomban közelebb simultam hozzá, most már fejemet mellkasára hajtva pihenek. Szemeim elégedetten behunyva alszom tovább.
Az eltelt két hétben rengeteg minden történt. Kaptam új személyazonosságot. Mától a világ Kemei Noriyukiként ismer, és Kemei Shiri öccse vagyok, aki nem rég költözött hozzá. Közben megtanultam már egy- két fontosabb dolgot, és bezsebeltem egy ígéretet, hogy a következő üzletkötésre elkísérhetem. Eddig csak pár kisebb egyeztetésre vitt magával, de nagyon élveztem nézni, milyen hévvel egyezkedik. Érzelmi életemben is változások álltak be. Bár ezt neki még nem vallottam be, elkezdtem hozzá komolyan vonzódni. De mivel még önmagamat sem értem, egyenlőre megtartom magamnak gondolataimat, csak csendben gyönyörködöm benne. Ez idő alatt persze a sebem is begyógyult, így eljött a varratszedés napja. Izgatottan járkálok a lakásban, ezzel persze felidegesítve őt is. Nem áll szándékomban, de nagyon félek… remélem, nem fáj annyira, mint a tisztogatás.
-Nyugodj már le. Nem kell izgulnod, én is végig ott leszek, amikor szedi ki a varratokat! Nem kell izgulnod, a sebed nagyszerűen gyógyul. Inkább gyere ide mellém és ülj le, amíg nem ér ide barátom. Elmagyarázom a Magnumok betöltésének módját. Épp elhelyezkedek ölében, amikor a csengő felberreg. Testem megmerevedik, és még jobban simulok hozzá. Arcom belefúrom a nyakába, jöjjön, aminek jönnie kell!
-A doki besétál a szobába, majd nevetve néz végig rajtunk. Hát igen… valószínűleg elég érdekes látványt nyújthatunk együtt, de nem igazán érdekel.
-Üdvözletem Kemei fivérek! Jöttem, ahogy mondtam!- kissé elkomorodik hangja, mire én egy nagyot nyelek. Az orvos megsimogatja a hátam.
-Gyere kicsi Norito, mindjárt túlesünk rajta. De én nem vagyok hajlandó elengedni Shirit, csak a pólóm veszem le, és meztelen felsőtestemmel simulok hozzá. A kötés gyorsan lekerül és már munkához is lát. Nem olyan vészes, mint gondoltam, de azért néha föl- föl szisszenek. Ilyenkor Shiritől kapok egy kis puszit az arcomra. Bevallom, volt, hogy ok nélkül csináltam. Legalább egy kis élvezetem nekem is legyen. Hamar végzünk, majd búcsúzóul lefertőtlenít, ami viszont nagyon csíp. Ő csak lágyan simogatja a hátam, majd váratlanul a számra lehel egy kis csókot. Nem is igazi csók… inkább egy leheletfinom érintés. Fájdalmam mintha elfújták volna, elégedett cicaként gömbölyödök bele ölébe.
-Azt hiszem, jobb, ha most magatokra hagylak titeket. Nos, Nori-chan, mától hivatalosan is gyógyult vagy. - ezzel kiballag a lakásból, az ajtót hangosan bevágva maga után.
-Na, ugye nem is volt olyan rossz?- kedveskedve simogatja a hajam. Egyszer csak fölém hajol, majd éhesen kezdi marni ajkaim. Eddig csak gyengéd csókokat kaptam tőle, így ez most váratlanul ér, de nem bánom. Ugyanilyen hévvel viszonzom. Kezei már meztelen mellkasomon kalandoznak, majd nyelvével is elindul lefelé. Először csak a nyakam puszilgatja végig, majd rátér már merev mellbimbóimra. Ennek a helyzetnek a telefon csörgése vet véget. Shiri átkozódva veszi föl, majd hosszasan beszél. Nem igazán fogom föl a körülöttem lévő világot, még mindig valamiféle édes kábulatban lebegek. Arra eszmélek, hogy visszaül mellém és komoly tekintettel nézi arcom.
-Szeretnél velem jönni egy átadásra? Figyelmeztelek, lehet, hogy veszélyben leszel. Nem kényszerítelek semmire, de ha jössz, akkor öltözz föl, nemsoká indulunk. - persze, hogy megyek! Ki nem hagynám. Gyorsan szobánkba sietek. Igen, szobánkba. Azóta az eset óta együtt alszunk. Átöltözök, és mire az előszobába érek, ő már ott vár, sötétszürke, halszálka mintás öltönyében. Mindig jól néz ki, de ilyenkor különösen. Kissé elpirulva nézem. Megfogja a kezem és neki is indulunk.
A találkozót egy raktárépületbe beszélték meg, közvetlen a város határán. Sötét, baljóslatú hely. Bent már várnak ránk. Én a hátérben meghúzódva figyelek, gondosan megjegyezve minden apró lépést. Egész jól haladunk, amikor kitör a káosz. Valaki fegyvert ránt, és lövöldözni kezd, mire a többiek követik a példáját. Fél percen belül csak futkározó embereket látok. Hol lehet Shiri? Remélem nincs baja. Ekkor meglátom, de amikor felé sietnék, valaki hátulról megragadja a derekam és beránt egy oldalajtón, és a földre lök. Pont érzékeny helyen ütöm meg a derekam, így védekezni sincs sok esélyem. Fölnézek az engem megtámadóra. Az a férfi, akivel Shiri üzletet akart kötni. Elkezdi letépni rólam az inget, majd a nadrágot. Végignyal arcomon, és a fülembe liheg.
- Már azóta áll tőled a farkam, mióta megláttalak. Ne félj, te is élvezni fogod, tüzes kis cicusom. Alsómba nyúl, és keményen megszorítja legnemesebb részem. Kiáltani nem tudok, mivel kezét a számra szorítja.Már mindent föladok, amikor hangosan dörömbölnek az ajtón, és meghallom Shiri hangját. Akkor nincs semmi baja! Az idegen föláll rólam, majd sietősen öltözködni kezd.
- Ne hidd, hogy ennyivel megúszod kiscsillag. Bármibe is kerüljön, megszerezlek magamnak. Addig foglak dugni, amíg gondolkozni sem tudsz. És elérem, hogy élvezd… ezzel még egy utolsót nyalint a fülembe, majd kisétál a hátsó kijáraton. Ekkor hatalmas reccsenéssel beszakad az ajtó, Shiri szinte kiszakítja a helyéből, hozzám rohan, és a karjaiba vesz. Ebből én csak a hirtelen melegséget érzem. Merev tekintetem nem bírom levenni róla. Látom, hogy mozog a szája, de szavait nem értem. Fölkap, és sietve indul meg velem. Kezd tisztulni a kép, látom, hogy épp telefonál, de szavaiból csak a doki, és a siess szavakat értem. Nem akarom, hogy így lássanak.
- Nem kell orvos. Elég, ha te velem vagy – zokogom.
Nem akarom neki elmondani, hogy a szülei passzolták le őket bagóért, hogy még csak ne is legyen náluk semmi olyan, ami emlékezteti őket fiúkra. Szerencsétlen hülye házaspár. Kedvem lenne őket megütni, hogy ilyen könnyen lemondtak fiúkról.
Mondjuk állítólag ennek a drágának van egy bátyja is. Lehet, hogy őt jobban szeretik szüleik és azért nem kértek alaposabb kivizsgálást vagy dns-elemzést a hullánál? Pff. Ki tudja.
A konyhába megyek, hogy elkerüljem a további kérdéseket és egy kicsit megnyugodjak. Egy kis idő kell hozzá, de amikor sikerül, egyből megyek vissza a nappaliba. Se dobozok, se Nori-chan. Hova szivárogtak fel???
Az emeletre megyek, hátha itt játszik valahol megint. A fene se tudja, miért kedvelte meg ennyire a ház ezen részét, de nekem mindegy. Miattam itt is berendezhetjük szobáját. Közelebb van az enyémhez. Amíg sérülése be nem gyógyul, addig abban a szobában lakik, amelyikben akar. De, majd ha begyógyult… hehehe. Akkor lesz csak jó világ, legalábbis nekem. Na akkor már csak egy szobában fogom tudni elszállásolni. A sajátomban.
Az enyém mellett lévő szobában találok rá. Úgy ül ott a földön, mint nyuszi a fűben, és rázza a néma sírás. Letérdelek mellé és kispárnáját, (ami eltakarja arcát) lejjebb húzva kérdem meg tőle:
- Mi történt picim. Miért sírsz? – remélem, nem sebe szakadt fel. Mára barátomnak programja van, én pedig egyedül nem boldogulnék. Még a végén itt vérezne el kezeim között.
- Fáhháj – nyögi elhalóan. Nekem se kell több. Felemelem a földről és befektetem az itt lévő ágyba.
- Nem kellett volna fölcipelned a dobozokat te buta. Miért nem mondtad, hogy segítsek?- Fejtem ki neki mérgesen a véleményemet, miközben lerántom róla a testét takaró pólót, mögé mászva.
Végre megszabadulok a zavaró anyagtól és leküzdve a kényszert, hogy nyakába harapjak simítom végig kötését. Semmi jelét nem látom elváltozásnak.
- Úgy tűnik, minden rendben- sóhajtom megnyugodva és egy nyakharapás helyett puszit lehelek hátára. Mint egy kiscica bújik közelebb, miközben még mindig sírós hangon dorombolja:
- Ahhannyirrah Fáhházom. Maharadj vehlem kéhrelk!- ezt anélkül is megtenném, hogy mondanád pici ukicám. Hogy kényelmesebb helyzetbe kerüljek, a párnáknak dőlök és úgy húzom kezeim közé. Innen már nincs menekvése, de szerintem már nem is akar tőlem elmenni, aminek kifejezetten örülök. Nem szeretném erőszakkal megdugni. Legalábbis először.
- Shh. Nincsen semmi baj- nyugtatgatom, és finoman hintáztatni kezdem. Elalszik, de egy idő után felébred. Megint rosszat álmodhatott. Rám néz nagy, sötétbarna szemeivel, majd megnyugodva alszik vissza. Hmm. Már tényleg csak az elalvás előtti szex hiányzik.
Nincs szívem este magára hagyni, ezért felhívom MR. Vadbarom urat, hogy sok a zsaru megint, várjon hétvégéig. Mérges, hogy sokat kések, de nem érdekel.
Visszafekszek mellé és szép nyugodtan alszunk reggelig. Én legalábbis. Felkelek, kaját csinálok és visszaesek a szobába. Lustaság. Azért ez már luxus, hogy valaki délutánig fel se ébredjen. Már a 3. nyalókám ettem meg, amíg vártam rá.
Mindegy. Remélem, legalább jól kialudta magát. Mivel azonban ma még szeretnék vele beszélni, megcirógatom picit arcát. Erre már hamar kipattannak szemei, de mosolyomtól megnyugszik.
- Jó délutánt kicsi mormotám. Legalább jól aludtál?- kérdem tőle kedvesen, de nem válaszol, morcosan fordul el. Ejej. Valaki bal lábbal kelt.
Neem baj. Fogsz te még ilyen gyűrten miattam is kinézni pici Nori-chan. Felültetem és az ölébe teszem a „reggelit”. Nagyon kómás még, hogy ilyen szótlanul ücsörög. Vagy ennyire depressziós?
Leülök mellé és megpróbálok egy kis pirítóst belediktálni. Nem mondhatom neki mégse azt, hogy brr, itt repül a helikopter, nyisd ki neki a garázst! Ááá. Tuti hülyének nézne. Inkább mással próbálkozok:
- Naoha, figyelj. Tudom, hogy most sok rossz dolog történt veled, de enni azért kell. Nem halhatsz éhen. Ha történik veled valami, mégis ki segít nekem?- észérveimet vigyorogva vetem fel neki, de semmi reakció. Na jó. Akkor megnézzük ehhez mit szólsz.
- Jól van, én feladom. Nem érdekel, azt csinálsz, amit akarsz. Elegem van belőled. Nem akarok egy hisztis kölyköt pesztrálni. Ha gyereket akarnék, akkor egy nővel kezdtem volna. – brr. Nővel talán még se kezdek, de valamit csak mondanom kell „dühömben”. Elkapom a tálcát és elindulok kifelé.
- Ne! – hallom meg rémült kiáltását. Hát basszus. Ha visszavonulok a csempészettől, elmegyek színésznek.
Visszafordulok, de el is ejtem a tálcát, olyan hirtelen karolja át derekam. Viszonzom ölelését és meghallom vékony kis hangját:
- Igazad van. Nem sajnáltatom tovább magam, ideje továbblépni. Szeretnék minél hamarabb meg tanulni, amit csak lehet. – mondja és még ráadásként egy mosolyt is kapok. Igen picim. Totálisan belém estél, amit ki is fogok használni.
- Ez a beszéd, cicám! Akkor indulás, még sok munka vár ránk. – válaszolok neki nevetve, majd, hogy szokja, belemarkolok pici popsijába.
Egy kissé összerezzen, de utána megfordulva húz egyet bordáim közé, mérgesen a fejemhez vágva:
- Ezt meg ne merje próbálni még egyszer főnök úr! Ez már felér egy munkahelyi szexuális zaklatással. – huhh. Elég erősen belém ütött. Döbbenten fogom meg oldalamat és nézek gondolom én furcsálló tekintetem miatt egyre vörösebb arcába.
- Én… én… én… - kezdene szabadkozni, szája elé kapott kézzel, de ujjamat számra téve intem csendre, majd fejcsóválva elnevetem magam, amikor lehajtja fejét.
- Ejej. Te most vagy vadmacska vagy, vagy egy harcias kis kakas, de inkább a második. – kezdem neki, és megborzolom haját, amire egyből megint visszatér a hangja:
- Egyik se vagyok! Mondtam már nem is először, hogy Noritonak hívnak. – elnevetem magam, majd miután sikerült megnyugodnom, válaszolok:
- Ha azt akarod picim, hogy Noritonak hívjalak, akkor te se főnökúrnak szólíts légy szíves! Nekem is van normális nevem! – nyávogom neki, amire elneveti magát.
- Értettem Shiri-san! – hogy mi????
- Nem hallottam jól hajolok hozzá közelebb durcásan. Ugye Shirinek hívtál? – elmosolyodik újra és bólint egyet.
- Igen, Shirinek hívtalak Shiri, most viszont már tényleg menjünk, mert mintha azt mondtad volna, hogy sok munkánk van.
- Értettem! – szalutálok neki, majd felkapom ölbe és úgy viszem le a konyháig. Látom rajt, hogy nem tetszik neki, de mielőtt szólna közlöm vele:
- Ha nem maradsz nyugton, ledoblak Nori-chan! – rám néz, és mikor látja mosolyom, közelebb bújik hozzám.
- Mit csinálunk ma? – kérdi meg egyből, amikor a konyha helyett a nappaliba ültetem le és mellé ülünk.
- Beszélgetünk néhány alapvető és fontos dologról- kezdem, majd a kisasztalon lévő újságkupacra bökök fejemmel. – Először olvasd el a rólad készült rendőrségi jelentéseket. Kíváncsi vagyok, rájössz-e arra, mik voltak a hibáid, amiket a betörés alatt elkövettél.
Izgatottan kezdi el lapozni a felső újságot és látom rajt, hogy gondolkodik, miközben olvassa.
- Segítsek? – kérdem tőle, amikor már sokadjára olvassa a cikkeket és még se találja a hibákat.
- Igen légyszives! – kezdi rám nézve, amitől megint muszáj elnevetnem magam. A kezembe nyomná az újságot, de megállítom a mozdulatban.
- Én már tudom a hibáidat, amióta egyszer elolvastam, de elmondom őket és te is tudni fogod már, legközelebb, mire figyelj oda, ha megint kedved támadna információt gyűjteni. - itt szünetet tartok és várakozón nézek rá. – Ha pedig elmondod, milyen információkra vagy kíváncsi, akkor még talán én is tudnék neked segíteni a megfelelő emberek ráállításával.
- Nem, nem fontos, nem akarom elmondani. – megrántom a vállam, majd flegmán közlöm:
- Nekem mindegy. De ha segítség kell, csak szólj. – cirógatom meg haját, amire közelebb bújik hozzám. Ez az tubicám. Csak ismernék valami gyors sebgyógyítót, már az ágyban bújnál hozzám ilyen szorosan meztelen testeddel. Grr.
- Na figyelj. Mint már mondtam, a helyszínen hagytad a pisztolyt, amit magaddal vittél. Ezzel nem lett volna gond, mert az a szemét köcsög biztos jelzett a rendőröknek, így menekülnöd kellett. Viszont, ha húztál volna kesztyűt…- tekintetét nézem, de nem mond neki semmit ez a szó- akkor nem hagytál volna ujjlenyomatokat! – folytatom és végre rájött a hibájára. Szája elé kapott kézzel néz rám, hitetlenkedve.
- Eez ennyire egyszerű??? – bezony cicám.
- Igen pici Nori-can, és biztos vagyok benne, ezután egyszer se fogod elfelejteni.
Késő estig beszélgetünk még, mit hogyan kéne csinálnia, majd aludni küldöm a vendégszobába, mivel még az övét nem rendeztük be, de megrázza fejét.
- Megtennéd, hogy velem alszol?- kezd el zavartan hintázni - ha esetleg megint rosszat álmodnék.
- Nem elég nagy itt az ágy, nem tudnál kényelmesen aludni, ha melletted feküdnék- mondom neki kaján vigyorral, és már indulna be csalódottan a szobába, amikor elkapom csuklóját.
- Viszont te aludhatnál velem. – folytatom, amire boldogan ölel át.
- Köszönöm! – suttogja, amikor már lefürödve és pizsamájában fekszik mellettem. Én szokásos boxeremben alszom csak, ami feszélyezi, és mit ne mondjak, engem is. Sokkal szívesebben aludnék én is meztelenül, hozzá közel, de ez van.
Két hét telt el, azóta, amióta hozzám került Norito. Egy haverommal már sikerült neki hamis papírokat és személyazonosságot csinálnunk neki. Kemei Noriyuki lett a hamis neve és bárki kérdi, annak ő az én öcsém. Így senki nem mer majd ujjat húzni vele.
Egész hasonlít is rám, ha duzzog és meg is ügyeztem már vele, ha valahova elviszem magammal, meg ne merjen próbálni félénknek látszani. Szerencsére eddig mindenhol nagyszerűen adta a kemény csávót. Mit ne mondjak ügyes.
Izgatottan járkál a nappaliban, mocorgásával még jobban felidegesítve engem is.
- Nyugodj már le. Nem kell izgulnod, én is végig ott leszek, amikor szedi ki a varratokat! Nem kell izgulnod, a sebed nagyszerűen gyógyul. Inkább gyere ide mellém és ülj le, amíg nem ér ide barátom. Elmagyarázom a Magnumok betöltésének módját.
Sóhajt egyet és bólint, de éppen, amikor ölembe ülne csönget barátom és ijedt tekintettel néz az ajtóra.
- Csak nyugi! – súgom fülébe és engedem neki, hogy jobban hozzám bújjon.
-Köszönöm, hogy ennyi mindent teszel értem Már elég jól vagyok, úgyhogy talán… ha tudok valamiben segíteni… mondom neki félénken. Most jövök rá, hogy igazából az sem tudom, mit dolgozik...Ő csak felnevet, és úgy válaszol.
-Idd meg a teád és utána segíthetsz!- gyengéden végigsimít hátamon. Jól esnek ezek az apró érintések, bár eddig nem sokban volt részem. Jó, a szüleim ölelgettek, de az mégis más, ha egy férfi ér így hozzám.
-Az jó! Sietek!- gyorsan meg szeretném inni, de a gyors mozdulattól fájdalom nyilall a derekamba, s a bögre megbillen kezemben. Szerencsére Shiri ott van, és megfogja, mielőtt magamra borítanám az egészet.
-Annyira nem kell, hogy megégesd a szádat! Lassan idd, kint a konyhában foglak várni a feladatoddal!- mondja szigorúan, de ahogy a hajamba borzol, rájövök, nem is igazán haragszik. Ez valahogy megnyugvással tölt el, fontos számomra hogy ne legyek vele haragba, bár azt még nem értem, hogy miért.
-Ezt meg ne próbáld még egyszer!- durcizom azért, nem szeretném, ha észrevenné zavaros gondolataim.
-Ömm, nem gondolod, hogy, ha… izé ha… - kíváncsian várom a folytatást. – Nem gondolod, ha itt fogok élni veled, nem járhatok mindig csak az ingedben?- szokás szerit elpirulok, ami rettentően bosszant. Nem vagyok egy hormontúltengéses kamasz…
-Nyugodj meg, már mindenről gondoskodtam- na persze.. nem hiszem , hogy bevásárolt nekem. Meg honnan is tudhatná a méreteimet. Kétkedésemnek hangot is adok.
-Hát arra kíváncsi leszek…
-Majd meglátod, de ivásra használd a szád, ne kételkedj bennem ennyit!- ezzel kettesben hagy finom teámmal, melyet élvezettel fogyasztok el.
Miután végeztem, kifelé indulok, hogy megkapjam végre feladatomat. Shirit a konyha asztal fölé görnyedve találom, így nem látom tisztán, mivel foglalatoskodik ilyen bőszen. Óvatosan közelebb megyek, és akkor meglátom.. ijedtemben még a bögre is kicsúszik a kezemből, majd hangos csattanással ezer apródarabra törik szét a kemény kövön. Erre már ő is felkapja a fejét, érdeklődő tekintettel bámul rám. Szerintem azt várja, mit szólok az egész helyzethez.
-Eeez… eeezek… fegyverek!- amint eljut tudatomig mit is látok, azonnal futásnak erednék, de megint gyorsabb karomat elkapva ránt magához.
-Üljünk le és beszéljük meg!- majd még mindig engem ölelve ül le, majd engem is ölébe húz.
-És mi a gond a fegyverekkel? Már használtál te is, mert az újságban azt írták, hogy a követúrnál felejtetten találták meg ujjlenyomatod és tudták meg személy azonosságod.- ez így van, de az igazat nem vallhatom be neki. Azt, hogy akkor volt életemben először pisztoly a kezemben.
-Iigen. Igaz hogy használtam-de az nem az enyém volt. A bátyám szobájában találtam. Ha használnom kellett volna, azt se tudom, hogy boldogultam volna vele, vagy egyáltalán volt e benne töltény… Megint elszakad a cérna, és úgy bőgök, mint valami kis pisis. Pedig nem vagyok én ilyen nyúlszívű.
-Hamar meg kell szoknod itt nálam a használatukat, de nem kell félned, segítek
-De… mihez kezdesz ennyi fegyverrel? Ugye nem ölsz embereket? – teszem föl neki azt a kérdést, ami most a legjobban foglalkoztat.
-Én ezeket a fegyvereket eladom, de tudod itt az alvilágban az ölés akármennyire is igyekszik az ember, elkerülhetetlen. – alvilág? Fegyverkereskedő? Te jó ég, mégis hova csöppentem? Megint rám jött a menekülhetnék, de folytatja.
-Viszont nem szívesen teszem és téged se bántanálak szívesen, ha okot adnál rá.
-Nyugodj meg, neked csak annyi lenne a feladatod, hogy segítesz a fegyverek és a töltények összecsomagolásában. Megmutatom neked, hogy hogy kell húzok közelebb egy félig kibontott csomagot magunkhoz. Biztos vagyok benne, hogy menni fog. Csak át kell nézned őket, és amelyiken horpadást találsz, félreraknod. A fegyverekhez nem is kell nyúlnod, ha nem szeretnél. - akkor jó. Irtózom a fegyverektől. A csomagolás azt hiszem, menni fog. Bár még vannak bennem kételyek.
-De.. de.. - kezdeném sorolni, de a szavamba vág, kissé kioktató hangneme a véremet forralja.
-Megvédelek. Meg már mondtam. Ha nem tetszene, hogy itt vagy, már nem lennél itt. Nem foglak lelőni.
-Biztos?- kérdezem mg mindig rettegve, de ő ismét magához húz, és simogatni kezd. Lassan mindem rossz érzésem tovaszáll, és az új munkámra koncentrálok.
-Igen, biztos. Csak azokat bántanám, akik ennyi kínt okoztak neked azzal, hogy meglőttek. Ráadásul nem is értem logikájuk, mivel akkor már fegyvertelenül menekültél és előtte sem bántottál senkit.
-Nagyon sokat tudsz erről, ahhoz képest, hogy nem is voltál ott. - megint nevet, de ez a nevetés nem boldog, nem szívből jön. Keveredik bele egy jó nagy adag keserűség is.
-Hát igen. Tudok egy s mást az újságokból.
-És tényleg tanítanál, hogy én is egy kicsit jobban megértsem ezeket az alvilági ügyeket? És… és találkozhatok más ebben a körben forgó emberekkel is?- nézek rá nagyra nyitott szemekkel. Akkor talán esélyem van arra, hogy megtudjak valamit a testvérem gyilkosáról. Most nem szabad feladnom, muszáj bátornak lennem, a testvéremért, és az igazságért.
-Hiszen mondtam, hogy itt fogsz lakni és dolgozni nálam. Ahhoz pedig, hogy dolgozni tudj, néhány elengedhetetlen információt meg kell neked tanítanom. Ha pedig begyógyult sebed és kedved van, akár el is kísérhetsz- kezembe ad két töltényt, és én megilletődve kezdem tanulmányozni őket.
-Akkor én most főnök úr kimászok az öléből és engedelmével. Nekiállok melózni. Figyelmesen átvizsgálok minden hüvelyt, közben meg sem szólalok. Most valahogy jobb csendben ücsörögni. Nem sokkal később észreveszem, hogy Shiri kigúvadt szemekkel engem néz. Mi olyan érdekes rajtam? Szerintem semmi. Ráadásul nagyon zavarba hoz ez azintenzív bámulás.
-Most engem fogsz végig nézni főnök, vagy te is dolgozol?!- suttogom incselkedve, mire azonnal munkához lát. Hihi… milyen kis szorgalmas. Ekkor felém fordul, kezében egy pisztollyal. Még a vér is megfagy ereimben. Lehet, hogy túl messzire mentem? De hiszen az előbb azt mondta, hogy nem bántana… akkor? Nincs időm tovább gondolkodni, mert kopogást hallunk. Gyorsan felpattanok, és beslisszolok a szobámba. Nem sokkal később hallom, ahogy a vendég távozik, majd Shiri kiállását is.
-Idenézz cica, mit hoztak neked!- ezt nem hiszem el! Mikor tanulja már meg végre a nevem? Kicsit félősen kukkantok ki a lépcső tetejéről, majd lassan elindulok felé. Vajon mit kapok? Megesz a kíváncsiság. Úgy szeretek ajándékot kapni.
-Ruhaposta! – hozzám vág egy alsónadrágot, melyet igyekszem a lehető leggyorsabban eltávolítani. Ahogy jobban szemügyre veszem, rájövök, miért volt olyan ismerős.
-Eeezek az én ruháim! Mit keresnek itt? – döbbenetemtől nem igazán jutok szóhoz. Mire összeszedem gondolataim, ő már nincs az előszobában. Hogy szerezte meg a ruháim? A szüleim miért adták neki oda? És még rengeteg más kérdés is. De ezekre ráérek később is. Felnyalábolom adobozokat, nem törődve a nyilalló fájdalommal, fölegyensúlyozom az emeletre. A szobámban lerakom a földre, majd egyesével szemrevételezem taralmát. Van itt minden ingek, pólók, nadrágok, fehérnemű… és… felcsillannak szemeim. A kispárnám. Az én kedvenc, otthon illatú kispárnám. Sírhatnékom támad, ahogy eszembe jutnak az otthon töltött boldog éveim. Ezt a kispárnát még édesanyám varrta nekem, valamikor tíz éves korom környékén. Arcomat beletemetem, és mélyeket lélegzek az ismerős illatból. Nagyon hiányoznak a szüleim. Otthon akarok lenni. Összekuporodom a földön, és úgy zokogok. Észre sem veszem, hogy Shiri bejött, csak akkor, amikor már mellettem térdel, és szólongat.
-Mi történt picim. Miért sírsz?
-Fáhháj - nyöszörgöm neki, mire azonnal fölkap, és az ágyra helyez.
-Nem kellett volna fölcipelned a dobozokat te buta. - Dorgál meg. – Miért nem mondtad, hogy segítsek?- veszekszik velem, miközben a pólóm igyekszik leküzdeni rólam. Most nincs erőm megmagyarázni neki, hogy mim fáj igazán, így csak tűröm, tegyen velem, amit csak akar. Óvatosan végigsimít a kötésemen.
-Úgy tűnik, minden rendben- kapok egy puszit a hátamra. Annyira jól esik! Közelebb ficergek hozzá, egész testemmel bújva.
-Ahhannyirrah Fáhházom. Maharadj vehlem kéhrelk!- vacogom neki. Ő csak nekidől a párnáknak, és a karjaiba von.
-Shh. Nincsen semmi baj- lágyan ringani kezd, amíg el nem alszom. Álmomban megint azokat a borzalmakat látom, mint tegnap, de amikor kinyitom a szemem, ő ott van mellettem, így hamar visszaalszom.
Az ébredés nagyon hamar eljön. Fáradtan nyitom ki szemeim, és amit először meglátok, az Shiri mosolygó arca.
- Jó délutánt kicsi mormotám. Legalább jól aludtál?- Nem válaszolok, csak elfordítom a fejem. Ő nem sértődik meg, hanem segít fölülni, és a hátamat megtámasztja egy párnával. Ölembe rakja a tálcát, ami tele van finomabbnál finomabb falatokkal. De nem vagyok éhes. Csak ülök az ágyban és bámulom a térdeim. Újdonsült főnököm leül mellém, és egy kis falat pirítóst tart szám elé. Ismételten elfordítom a fejem.
-Naoha, figyelj. Tudom, hogy most sok rossz dolog történt veled, de enni azért kell. Nem halhatsz éhen. Ha történik veled valami, mégis ki segít nekem?- mosolyog, de nem reagálok rá.
-Jól van, én feladom. Nem érdekel, azt csinálsz, amit akarsz. Elegem van belőled. Nem akarok egy hisztis kölyköt pesztrálni. Ha gyereket akarnék, akkor egy nővel kezdtem volna. – ordít rám, majd a tálcát megfogja, és indulna ki az ajtón.
-Ne! - kiálltok utána. Megfordul, de mire észbe kaphatna, én már szorosan ölelem a derekát.A tálca természetesen kirepül a kezéből, de nem ordít rám, csak szorosan átölel.
-Igazad van. - szipogok föl. – Nem sajnáltatom tovább magam, ideje továbblépni. Szeretnék minél hamarabb meg tanulni, amit csak lehet. - halványan felmosolygok rá.
-Ez a beszéd, cicám! Akkor indulás, még sok munka vár ránk. - ezzel a végszóval belemarkol hátsómba.
Nem szól vissza semmit, csak elkedvtelenedve áll fel az asztaltól és ásít is egy nagyot. Huhh. Nem is tudtam, hogy engem is be akar kapni. Díjaznám az ötletet, csak más szituban.
Mivel nem akarom, hogy menet közben hasra essen, mert belealszik a járásba, ölbe kapom és úgy viszem vissza a számára kijelölt szobába. Hmm. Úgy látszik az előbbi kiabálás nagyon elvette az erejét, ha így hagyja magát. És még bújik is. Háát pici Norika csak gyógyuljanak be a sebeid… hehe.
Leteszem az ágyára és ellenőrzöm a kötéseit. Majd a sebeket délután barátom ellenőrzi, engem már nyugtat az a tudat is, hogy nem szakadtak fel. És ha gond lenne, akkor láza is lenne. Azt is ellenőrzöm, de homloka nem meleg, ezért betakarom, miközben ezt mondom neki:
- Ideje aludni cica! Kissé megerőltetted magad - ki is megyek, hogy ne zavarjam, tudjon nyugodtan pihenni. Sok alvásra van szüksége a gyógyuláshoz. Engem pedig vár a munka, mert még a végén elpártolnak tőlem ügyfeleim.
Elfogyasztom reggelim és egész nap csendben telefonálgatok, megbeszélve a találkák helyszínét és jeleket, amik alapján az ügyfelek felismernek. És elkezdem összerakni az egyes szállítmányokat.
Barátom is jön délután, ahogy megígérte, de mivel Norito még mindig alszik, nem keltem fel egy vizsgálat miatt. Áttesszük másnap reggelre, most, hogy nincs láza, ráér. Barátom, mielőtt még elmenne haza, a kezembe nyom 3 doboz teát és két újságot is, amikben sajnos kis betörőm számára semmi jó hír nincs. Viszont számomra annál több. Itt marad velem a kis mormota.
Nagyon jól bírja alvásilag. Este is bemegyek hozzá, hogy megnézzem, alszik e még, mert azért valamit mégis csak kéne ennie, de már az ajtóból hallom, hogy kiabál.
- Apa, anya itt vagyok! – belépek hozzá. Látom, hogy alszik szegényem, de amennyire veri a víz és hánykolódik, biztos rémálma van.
Mellé ülök az ágyon és magamhoz ölelem kis buksiját, így kezdem szólongatni:
- Norito, ébredj Norito! – végre rám emeli könnyes tekintetét. – Nyugodj meg, csak rosszat álmodtál! Duruzsolom neki, de még teljesen kába, nincs magánál.
- Nem…nem…nem akarok meghalni!- nyögdicséli erőtlenül. Szegénykém. Nem is tudtam, hogy ez ennyire foglalkoztat ez a téma, de hát melyik épeszű ember akarna meghalni. Jobban húzom magamhoz és könnyes kis arcát is megsimogatom.
- Semmi baj, kicsi Norito. Itt biztonságban vagy, senki sem fog téged bántani. – folytatom nyugtatását. Engem is megdöbbent az, amilyen gyorsasággal felül, és amilyen gyorsasággal nyakamhoz bújik. Tudom, hogy nem szép dolog kihasználnom gyengeségét, de úgy érzem, egyszerűen muszáj.
Arcát szembefordítom az enyémmel, majd hagyva időt az esetleges tiltakozására, először csak ujjammal simítom meg száját. Hmm. Semmi ellenkezés. Felbátorodva adok neki egy szájra puszit, majd amikor ennél is csak annyit reagál, hogy sóhajt egyet, nyelvemmel nyomulok be kis puha ajkai közé.
Grr. Olyan finom ez a csók… Kezeim maguktól szabadulnak be rövid pólója alá, hogy selymes kis bőrét simogassák. Úhh, ha ez így folytatódik, nem fogom kibírni, amíg meggyógyul. Pláne, ha így hagyja magát nekem. Engedem, hogy a csókunkban ő irányítson. Még. Muszáj, mert így legalább egyből tudom mikor fárad ki. Amint elszakadnak ajkaink kap két puszit, könnytől csillogó szemeire, majd visszafektetem az ágyba, de mielőtt fölkelhetnék ágyáról elkapja kezem és esdekelni kezd:
- Kérlek, maradj velem. Csak ma éjszakára – oké, de utána ne csodálkozz, ha túlzottan megszokom, hogy velem alszol, kérés nélkül is veled fogok maradni. Most viszont… nem fogok megint ülve aludni, az biztos. Befekszek mellé és várom ordítását, hogy hogy is képzelem ezt, vagy menj innen, de ehelyett csak remegve bújik hozzám. Grr. Ha tudnád cica, hogy tőlem jobban kéne tartanod, mint az álmodtól…
Nagyot sóhajtok, és hagyom, hogy mellkasom használja párnának, miközben haját simogatom. Hamar el is alszik, és egyenletes szuszogásába én is nagyon hamar belealszom.
Telefoncsörgésre ébredek, és még mielőtt felébredne rá szép óvatosan kimászok alóla és kiszaladok a telefonhoz. Nem tudom, ki lehet ez az észkombájn, aki nem bírja felfogni, hogy erről a számomról csak én hívhatok, de ezt a vonalat semmiképp ne hívja vissza, csak vészhelyzet esetén és akkor is csak két csöngetésig. Nem olyan nehéz ezt megjegyezni.
Ha elkapom az illetőt, egy pár lőtt sebet mindenképp garantálok neki, hogy tanuljon az esetből.
Mérgesen veszem fel a telefont. Nem csalódtam. Ez az ügyfelem sík hülye. Az a bánata, mert miért késik a szállítmánya és emiatt kaphat e árengedményt. Na majd kap olyan szállítmányt a fejébe. Biz Isten, lelövöm. Megbeszélek vele még mindig mérgesen egy találkát estére és biztosítom, hogy még fizetnie se kell érte, majd észreveszem Norit, miközben hallgatom ujjongását, ezért lecsapom a telefont. Egy pár golyót fog kapni a fejébe, hulláktól meg nem szoktam pénzt elfogadni.
Kis sebesültem csodálkozó tekintettel néz az ajtóból. Egyből elfelejtem haragom, ahogy végignézek testén és immár jobbkedvűen lépek elé.
- Mi a baj cica? Fáj a sebed? – kérdem tőle a lehető leg részvét teljesebb hangon.
- Kicsit… Inkább húzódik és viszket. – válaszol félénken. Láza most sincs, de azért visszaterelem az ágyba. Ha egyszer beindulok üzletileg utána tényleg nem lesz esélye ennyi alvásra. És már hétvégén magammal akarom vinni. Addigra ki is tanítom.
- Nemsokára itt lesz a barátom és megvizsgál. – mondom még neki és végszóra már hallom is a kopogást.
Barátom hamar végigvizsgálja és egy bájvigyorral ezt állapítja meg nála:
- Nagyon szépen gyógyul, bár még vigyázni kell rá, a hétvégére már hosszabb ideig is talpon lehet. Persze ha lehet, ne erőltesd meg nagyon – rám kacsint, amire muszáj elvigyorodnom. Hogy kiismert már. Pedig magamtól is tudom. Amíg teljesen el nem tűnik a seb, üzlet közben lehet velem, de szex közben nem.
Kimegyünk a konyhába és ott folytatja a beszélgetést:
- Ugye jól gondolom, hogy nem csak merő szívjóságból, hanem a szépsége miatt tartod magad mellett?
- De még milyen jól! – közlöm vele hamis mosollyal, amitől mindketten nevetni kezdünk.
Megmutatja, hogyan készítsek teát a kis betegnek.
- Ez megerősíti az immunrendszerét – tart nekem kiselőadást itt hirtelenjében, de szerencsére telefonon hívják, így mennie kell.
Azért, mielőtt elmegy komoly hangon jegyzem meg neki:
- Innentől már én is tudom vizsgálgatni, nem szükséges, hogy kiszúrják, gyakran jársz ide. – meg az se szükséges, hogy rajtam kívül más férfi is nézegesse kicsim testét.
- Oké. Ha valami történik, meg tudod a számom. Azokat meg még elhozom, viszont ahhoz…- hagyja félbe a mondatot és tartja ki kezét mosolyogva. Hjajj ez a mocskos anyagias ez a világ. A kezébe nyomok egy naaagy köteg pénzt, amire csodálkozva mered először, majd rám is ilyen tekintettel néz fel. Ha így folytatja az álla le fog esni a földre.
- Eeez azért egy kicsit… nem gondolod, hogy ez túlzás? – nem. Ma nagylelkű kedvemben vagyok.
- Meg ne halljam, hogy panaszkodsz! A maradék a tied és kösz a segítséget! – válaszolom neki vigyorogva. El is teszi a pénzt, majd meghajol és elmegy. Én pedig visszatérek a konyhába a teához.
kérdő tekintetemre csak elvigyorodik, és úgy válaszol.
- Igen az, már ideje lenne talpra állnod, sok a munka. Ha ahhoz ez kell, akkor meg kapod. - nyújtom át neki a teát.
- Köszönöm, hogy ennyi mindent teszel értem – kezdi pirulva, a poháron babrálva ujjaival. – Már elég jól vagyok, úgyhogy talán… ha tudok valamiben segíteni…
Felnevetek. Most ha tényleg segíteni akar nekem, akkor ki vagyok én, hogy megakadályozzam.
- Idd meg a teád és utána segíthetsz! – válaszolok neki gyengéden megsimogatva hátát, miután abbahagytam a nevetést.
- Az jó! Sietek! – kezdi és gyors mozdulattal emelné bögréjét szájához, de még idejében kapom el a bögre tetejét. Komolyan… Emellett a kölyök mellett olyan éles reflexeim lesznek…
- Annyira nem kell, hogy megégesd szádat! Lassan idd, kint a konyhában foglak várni a feladatoddal! – Mondom neki tettetett szigorúsággal, majd összeborzolom haját és felkelek ágyáról.
- Ezt meg ne próbáld még egyszer! – Nyeri vissza hangját, amin elnevetem magam és indulnék ki, amikor újra megszólal:
- Ömm nem gondolod, hogy, ha… izé ha… - kíváncsian várom a folytatást. – Nem gondolod, ha itt fogok élni veled, nem járhatok mindig csak az ingedben? – hehe. Ez igaz. Miért járnál az ingemben, amikor itt a lakásban anélkül is nyugodtan járkálhatnál. Kész öröm lenne számomra, ha állandóan meztelen kis testedet kéne nézegetnem.
- Nyugodj meg, már mindenről gondoskodtam. – küldök felé egy biztató mosolyt, amire kételkedve néz rám, majd gúnyosan szólal meg:
- Hát arra kíváncsi leszek. – Hát majd észreveszed.
- Majd meglátod, de ivásra használd a szád, ne kételkedj bennem ennyit! – vágom fejéhez és otthagyom, még mielőtt visszaszólhatna.
A konyhába készítek ki két dobozt a garázsból. Ezek tartalmának átnézésével és összeszerelésével még jó lenne ma végezni, de nem tudom, mennyire lesz időnk. Okítanom is kell közbe a kis drágát, mit-hogyan csináljon.
Kiveszem az egyik csomag töltényt az asztalra. Na, akkor lássuk, miből is élünk. Hmm. Ezt félrerakom, mert hibás árut nem adok el, ezt is, ezt is. Ennyi selejtet. Ha legközelebb meglátom a szállítót, aki ezeket eladta nekem, megetetem vele őket. Előveszem a fegyverem is és a jónak ítélteket bepróbálom. Csont nélkül mennek helyükre. Vagyis tökéletesek.
Érdeklődve pakolgatok, amíg meg nem hallok egy hangos csörömpölést és utána egy ijedt sikkantást. Oda fordulok és Nori-chant látom az ajtóban, ahogy szája elé kapott kézzel, szinte sóbálvánnyá válva mered rám. Felállok és felé indulok.
- Eeez… eeezek… fegyverek! – sikkant ijedten, de mielőtt elfutna elkapom kezét és magamhoz rántom.
- Üljünk le és beszéljük meg! – mondom neki komoly hangon és felkapom, majd remegő kis testével leülök az egyik székhez az asztal mellett, úgy fordítva a kis drágát, hogy velem szembe legyen ölemben. Még mindig csuklóját fogva és simogatva kérdezem, tőle halkan, de mégis gúnyosan:
- És mi a gond a fegyverekkel? Már használtál te is, mert az újságban azt írták, hogy a követúrnál felejtetten találták meg ujjlenyomatod és tudták meg személyazonosságod.
- Iigen. Igaz hogy használtam- kezdi sírva, távolabb ficeregve ültében az asztaltól- de az nem az enyém volt. A bátyám szobájában találtam. Ha használnom kellett volna, azt se tudom, hogy hogy boldogultam volna vele, vagy egyáltalán volt e benne töltény.
- Hamar meg kell szoknod itt nálam a használatukat, de nem kell félned, segítek- cirógatom meg arcát. Még mindig egész testében remeg, de halkan, alig hallhatóan azért megkérdi:
- De… mihez kezdesz ennyi fegyverrel? Ugye nem ölsz embereket? – mosolyogva csóválom meg fejem.
- Én ezeket a fegyvereket eladom, de tudod itt az alvilágban az ölés akármennyire is igyekszik az ember, elkerülhetetlen. – kezdem lemondóan, amire elsápad, és futna el, de mérges hangommal maradásra késztetem. – Viszont nem szívesen teszem és téged se bántanálak szívesen, ha okot adnál rá. Elértem a kívánt hatást, mert még ha remegve is, de visszaereszkedik ölembe és ijedten néz rám.
- Nyugodj meg, neked csak annyi lenne a feladatod, hogy segítesz a fegyverek és a töltények összecsomagolásában. Megmutatom neked, hogy hogy kell húzok közelebb egy félig kibontott csomagot magunkhoz. Biztos vagyok benne, hogy menni fog. Csak át kell nézned őket és amelyiken horpadást találsz, félreraknod. A fegyverekhez nem is kell nyúlnod, ha nem szeretnél.
- De.. de.. – kezdi még mindig remegve, fejét elfordítva tőlem és a kezemben lévő töltényektől. A szavába vágok.
- Megvédelek. Meg már mondtam. Ha nem tetszene, hogy itt vagy, már nem lennél itt. Nem foglak lelőni. – ettől, mintha megnyugodott volna.
- Biztos?- néz rám, még mindig remegve, ezért óvatosan megsimogatom arcát és magamhoz ölelem.
- Igen, biztos. Csak azokat bántanám, akik ennyi kínt okoztak neked azzal, hogy meglőttek. Ráadásul nem is értem logikájuk, mivel akkor már fegyvertelenül menekültél és előtte sem bántottál senkit. – csodálkozóan néz újra arcomba.
- Nagyon sokat tudsz erről, ahhoz képest, hogy nem is voltál ott. – ezen muszáj elnevetnem magamat.
- Hát igen. Tudok egy s mást az újságokból. – bökök rá a konyhaszekrényen heverő papírkupacra.
- És tényleg tanítanál, hogy én is egy kicsit jobban megértsem ezeket az alvilági ügyeket? És…és találkozhatok más ebben a körben forgó emberekkel is? – kérdi feszengve. Csak a pólója alól kificcenő fehér kötés tart vissza attól, hogy rávessem magamat, annyira kívánatos.
- Hiszen mondtam, hogy itt fogsz lakni és dolgozni nálam. Ahhoz pedig, hogy dolgozni tudj, néhány elengedhetetlen információt meg kell neked tanítanom. Ha pedig begyógyult sebed és kedved van, akár el is kísérhetsz. – két töltényt csúsztatok kezébe, még mindig mosolyogva. Ijedten kezdi őket vizsgálgatni, egy darabig, de utána ökölbe szorított kézzel, emelt hangon szólal meg:
- Akkor én most főnök úr kimászok az öléből és engedelmével – itt naagy komolyan lehajtja fejét- Nekiállok melózni. – elnevetem magam, de elengedem és ő boldogan pattan ki szorításomból.
Csendben ül le és kezdi el nézegetni a töltényeket. Nagyon elmélyülten dolgozik, vagy elmélkedik, és ez zavar. Nem tudom, mit mondhatnék neki, de tekintetem se bírom róla levenni.
- Most engem fogsz végig nézni főnök, vagy te is dolgozol?! – hogy az a. Kissé morcosan állok föl és a kezembe vett pisztoly, amibe a töltényeket akartam próbálni talán betette nála a kiskaput, mert ijedten áll fel ő is.
Ebben a pillanatban barátom kopogását hallom meg és elindulok az ajtó irányába. Még fél füllel hallom, ahogy Norito az emelet irányába fut. Hjjajj mennyi bajom lesz még ezzel a kölyökkel.
- Itt van mindene. – nyújt át a barátom két nagy dobozt. – A szülei azt mondták, úgyis kiszórták volna őket, „mert annyira fájdalmas rájuk nézni” – nyávogja elvékonyított hangon, vigyorogva.
- Köszönöm, hogy elintézted!
- Szívesen! Viszont most megyek is, mert dolgom van. – kezet rázok vele és elköszönök tőle, majd miután távozik, gondosan bezárom mögötte az ajtót.
- Idenézz cica, mit hoztak neked! – kiáltom el magam és várok.
Nemsokára meg is hallom, ahogy még mindig remegve, de kíváncsian jön lefelé.
- Ruhaposta! Vágom a fejéhez egyik boxerját. - na ettől legalább újra felbátorodott, mert dühösen szedi le és kezdi el nézegetni, majd tekintete az egyik, félig nyitott dobozra téved.
Miután túl vagyok a vizsgálatokon, Shiri odajön hozzám, és leül mellém az ágyra. Furcsa arckifejezésétől visszatér gyomromba a görcs. Mi történhetett?
-Mi a baj? Mi történt?- Érzem, ahogy arcom elfehéredik, és végleg legyőz a rémület. Ő csak megcirógatja jéghideggé hűlt kezem és belekezd mondandójába.
-- A jó hír az, hogy nem keresnek téged már tovább a rendőrök. - de jó… ezért vágott olyan fura fejet? Már kezdett leállni a szívem. Örömömben elkiáltom magam.
-Az jó! Akkor már nyugodtan hazamehetek!- örömömben indulnék is, de Shiri átkarol és visszanyom az ágyra. Most látom, hogy még nem fejezte be mondandóját.
-Épp itt van a gond, hogy nem mehetsz haza!
-Tessék? De hát miért nem? Nem üldöznek, akkor pedig semmi okom tovább itt maradni nálad! Itt akarsz tartani magadnál állandóan?!?. Ha nem tudnád, nekem szerető szüleim vannak, akik hazavárnak. Pláne, hogy most tisztázódott ez az egész kellemetlenség. - sorolom lélegzetvétel nélkül, majd amikor kifogyok a szuszból, észreveszem, hogy még ő is szólna. De mire ez a felhajtás? Szépen hazabattyogok, és kész. Elfelejtjük egymást.
-Figyelj már rám egy kicsit!- ordítja rám, mire megakadok a gondolatmenetemben. Most már tényleg en mértem, mi a baja.
-A zsaruk, azért nem keresnek tovább, valamint azért nem mehetsz haza, mert mindenki azt hiszi, hogy meghaltál - Bennem reked a levegő…Hogy micsoda?Az nem lehet!
-De… de… de miért hinnék azt?- teljesen kész vagyok… nem is igazán értem az egészet, agyamban csak az jár, hogy halottnak hisznek. Istenem! A szüleim! Ez már nem bírnák ki! Most mit csináljak? … és egyáltalán, hogy történ mindez? Érzem, hogy a könnyeim ki akarnak törni, de visszatartom őket. Nem akarom, hogy gyengének lásson. Ő csak magához ölel, és lágyan simogatni kezdi arcomat. Én vigaszt keresve közelebb fészkelem magam hozzá, melegéből merítve erőt a részletek elviseléséhez, és halkan nyöszörgöm.
-- Miért?
-Mert a rendőrök találtak egy hullát a tóban, összecsonkítva, lőtt sebbel és a szüleid, ma temetik el, mint a fiúkat.
-De ha hazamegyek! Akkor megtudják, hogy élek. - mindenképpen haza kell jutnom, nem szeretnék nekik még több szenvedést okozni. Elég volt, hogy egyik fiukat ilyen értelmetlen módon vesztették el. Felülök, és indulnék máris, de hangja megállít.
-Igen... vagy halálra riadnának, hogy szellemet láttak, vagy tényleg elhinnék, hogy élsz. De még mindig ott vannak a zsaruk. Tuti lecsuknának és élhetnél egy darabig rács mögött cicus. Csak azt döntsd el, melyik verzió tetszene jobban a szüleidnek. Erre nem tudok mit mondani…
-Ez igaz. Akkor most mit tegyek? - Szemeimet ismét ellepik a könnyek. Túl sok volt ez nekem egy napra. Fáradt vagyok, de most nem alhatok. - Nem tudom, ezek után hol lakhatnék, vagy dolgozhatnék.
-Maradj itt velem. Szállást és munkát is tudnék biztosítani. Azonnal kezdhetnél is, amint felgyógyulsz. - nagyot sóhajtok. Nem tudom, mit tegyek. Ez az egész annyira abszurd…
-Nem tudom. - mondom ki hangosan is.
-Én meg igen, ez lesz egyelőre a legjobb. Aztán majd bemutatlak egyik ismerősömnek, aki profi hamis okmányokat tud csinálni, így a börtöntől se kell félned. - vajon mik a tervei velem? Mert biztosan van valami hátsó szándéka… de mi lehet az?
-De.. de..
-Mit de?- azt hiszem, sikerült felidegesítenem… nagyon nem jó…
-Nem … izéé.. Nem foglak zavarni?- micsoda? Nevet? Kinevet engem? Ezt nem hiszem el!
-De. Nagyon is zavarni fogsz. Szerinted akkor hazahoztalak volna? Vagy nem lőttelek volna már le?- hihi! Vicces egy figura… a szememből folyni kezd a könny, de most a nevetéstől.
-Azért, hogy biztosak legyünk a barátom által hozott hírekben, délután megnézzük a híradót. Ráérünk majd utána megbeszélni a továbbiakat. - ez így rendben lesz. Hátha tévedett a pasi. Én annyi észt nézek ki belőle, mint egy döglött hangyászsünből. Ebben a pillanatban a hasam éktelen lármába kezd, követelve azt, ami jár neki.Ekkor az enyémmel szinkronban az övé is megszólal. Ismét felkacag. Nagyon vonzó a nevetése.
-Akkor ezt meghasbeszéltük. Együnk! - vesz a karjaiba, amire én egyből heves tiltakozással reagálok.
Azonnal engedj el. Tudok menni egyedül is!
-Ne kapálózz, mert felszakad a sebed! – mire észbe kapok, már ki is értünk, és egy kényelmes székbe ültet. Hű, ha szemmel ölni lehetne! De inkább nem szólok semmi, csak felvágok egy zsömlét. Ő közben kávét iszik. Figyelem, ahogy a mosogatóba köpi a kortyot, majd a maradékot alaposan megcukrozza.
-Te is kérsz bele, cicus? - hát ezt már nem hiszem el! Hogy lehet valaki ennyire pofátlan?
-Noritonak hívnak, és nem vagyok cicus, ezt már tegnap is mondtam!- hangsúlyképpen az asztalra vágok minden erőmmel, ami bár nem okoz nagy hangzavart, nekem nagyon jó lesik.
-Ó, jó, majd megjegyzem….valamikor….időm lesz rá bőven- ekkor eszembe jut minden, és elmegy az étvágyam. Lehet, soha többé nem láthatom a szüleimet, nem ölelhetem át őket? Nagyon magányosnak érzem most magam… valahogy gyökértelennek.
-Egyél, mert nem fogom venni egy kiéheztetett társnak semmi hasznát az üzleteim alatt!- most mire célzott? De igazából nem érdekel… most semmi sem érdekel. Inkább számhoz emelem a bögrém, és egy hatalmasat kortyolok belőle… és azzal a lendülettel ki is köpöm. Te jó ég! Mi ez a förtelem?
-- Ez keserű!- fintorodom el, amin ő ismét jót derül. Örülök, hogy ennyire vicces vagyok!
-Ezért kérdeztem, hogy kérsz e bele cukrot…. Inkább otthagyok mindent, és nagyot ásítok. A csudába! Még mindig elég gyenge vagyok. Ő ezt észre is vesz, és finoman a karjaiba emel. Most nincs erőm tiltakozni, és valahogy… valahogy megnyugtató a közelsége.
Finoman letesz az ágyra, ellenőrzi a kötésem, homlokomra szorítja a kezét, majd betakargat.
-Ideje aludni cica! Kissé megerőltetted magad- ezzel kivonul a szobából, én pedig fejem a párnába fúrva kezdek zokogni. Végül álomba merülök.
Egy temetőben állok, körülöttem sok ember. Észreveszem szüleimet is, akik egymást átkarolva állnak a sír mellett. Kié lehet vajon? Közelebb megyek, de nem látom tisztán a feliratot. Hozzájuk szólok, de n m figyelnek rám… átölelném őket, de nem érzik érintésem… és hiába ordítok, nem változik semmi. Ekkor meglátom a sírkövet, melyen az én nevem díszeleg. Nee! Arra ébredek, hogy Shiri halkan szólongat, fejem a mellkasán pihen, melyet könnyeimmel áztatok. Gyengéden beszél hozzám, de nem értem szavait.
-Nem…nem…nem akarok meghalni!- zihálom. Ő csak szorosabban ölel, arcomat cirógatja.
-Semmi baj, kicsi Norito. Itt biztonságban vagy, senki sem fog téged bántani. - Felülök, arcomat belefúrom nyakába, de a nyöszörgést nem bírom abbahagyni. Maga felé fordít, hüvelykujja végigszalad ajkaimon, majd kedveskedő kis puszit kapok. Mikor látja, hogy nem húzódom el, elmélyíti csókunkat, közben a hátamat, mellkasomat cirógatja… Mozdulataiban semmi önzés, gyengéd és gondoskodó minden érintése. Nyelvével az enyémet babusgatja, hagyva, hogy én diktáljak ütemet. Mikor mindketten kifulladunk, kapok két kis puszit a szemeimre, majd visszafektet az ágyba. Megfogom a kezét, és könyörögve suttogom.
-Kérlek, maradj velem. Csak ma éjszakára- mire ő nem szól semmit, nem kérdez, csak befekszik mellém, és én hozzá gömbölyödöm egész remegő kis testemmel, fejemet izmos mellkasán nyugtatva. Hajam simogatva ringat álomba, mely ezúttal békés és pihentető.
Hangos beszédre ébredek. Shiri vitatkozik valakivel. Óvatosan fölállok, kezemet sebemre szorítom és lassan elindulok a nappaliba. Telefonál. Amikor észrevesz, lecsapja a kagylót, és elém lép.
-Mi a baj cica? Fáj a sebed?
-Kicsit… Inkább húzódik és viszket.- Ő tenyerét a homlokomra nyomja, majd visszaterel az ágyba. - Nemsokára itt lesz a barátom és megvizsgál. Mire ezt kimondja, meghallom az ismerős kopogást. Hamarosan túl vagyok minden vizsgálaton, és a doki elégedetten vigyorog rám.
-Nagyon szépen gyógyul, bár még vigyázni kell rá, a hétvégére már hosszabb ideig is talpon lehet. Persze ha lehet, ne erőltesd meg nagyon- itt Shirire kacsint, mire ő csak elvigyorodik. Mi ez a cselszövés? Kimennek, majd a konyhából hangos nevetés zajai szűrődnek be, majd nem sokkal később ajtócsukódás. Shiri visszajön, kezében egy bögre gőzölög. Az illatát ezer közül is felismerem.
-Ez… kamilla?- kérdő tekintetemre csak elvigyorodik, és úgy válaszol.
-Igen az, már ideje lenne talpra állnod, sok a munka. Ha ahhoz ez kell, akkor meg kapod. - bár szavai kicsit gúnyosak, de mozdulatai gyengédek. Nem tudok rajta kiigazodni…
- Információt szerettem volna szerezni, egy számomra nagyon fontos ügyben- kezdi el beszámolóját halkan és megszeppenve.
Információt? Hmm. Ez érdekesen hangzik. Nagyon érdekelne a folytatás is, de úgy látom, arra még várnom kell, hogy megtudjam. Ilyen hirtelen elaludni. Hallgatom szuszogását, és mosolyogva simogatom meg gyönyörű tincseit.
Nem tudom, miért vetemedett egy ilyen szépfiú, mint ő a bűnözésre. De egy biztos, semmiképp se akarom, hogy ha felgyógyul, megint egyedül intézkedjen és kerüljön ilyen állapotba. Innentől kezdve velem dolgozik, amíg ügyesebb nem lesz. Gyanítom, hogy csak a tapasztalatlansága miatt kapta a lövést is, de ha komolyan gondolta ezt a szakmát, majd megtanítom egy-két fontos és nélkülözhetetlen dologra.
Elvégre én profi vagyok. Meg most nagyon fáradt is, de még nem aludhatok el, mert ha addig folyna le a vér a tartóból, levegő kerülne Nori-chan véráramába, ami nem lenne túl szerencsés.
* * *
Végre lefolyt, ezért tartójának csövét kihúzom a branülből, amit utána leragasztok. Még szükség lehet rá. Ő még mindig alszik. Nincs kedvem felébreszteni, hadd pihenjen. Ilyen tortúra után nagyon is ráfér. A lehető legnagyobb csendben kötözöm ki és a lehető legóvatosabban veszem a karomba.
Nem ébred fel, csak nyög egyet álmában és jobban mellkasomhoz bújik. Óvatosan viszem, nem akarom, hogy a mozgatástól frissen varrt sebe felszakadjon, vagy hogy felébredjen. Ebben az első pár napban az lesz neki a jó, ha alszik. Majd utána pedig… Hehe. Shiri bácsi elkezdi tanítását, mert úgyse lesz más dolga, amíg a zsaruk el nem húznak a környékről. Az első leckénk szerintem a kesztyű használata, avagy a hogy ne hagyjunk ujjlenyomatot című lesz.
Gondolataimba mélyedve megyek a vendégszoba felé, mert azt próbálom eldönteni, egy piti kis tolvajra rá merjek e bízni fegyvereket. Közben tekintetem véletlenül az arcára siklik. Hoppá. Mikor ébredhetett fel? Gyorsan megkeményítem vonásaim, amolyan „főnökösen szigorúra” és megkérdem kis vendégem:
- Hogy érzed magad? Fáj valamid?- jaaaaj. Alighanem fáradok. Ilyen nyálasan beszélni. De ahogy a tekintetébe nézek… Ez tetszett neki? Sőt egyáltalán mi ez az epekedő nézés irányomba? Még egy-két ilyen és tényleg az ágyasom lesz!
- Egészen jól vagyok, köszönöm, már megszoktam a fájdalmat. – pedig neked nem a fájdalmat kéne megszoknod gyönyörűm, hanem a kéjt. Maajd én ezt is megmutatom neked. - Bár mintha kicsit hideg lenne itt nem? – Mii?? Itt? Ezt jól értettem?
- Hideg? Szerintem pont az ellenkezője- közlöm vele, de azért gyorsítok, hogy mihamarabb az ágyba tudjam tenni. Tudtam, hogy legalább egy rohadt plédet le kellett volna vinnem a vizsgálóba. Most lehet, hogy lázas.
Óvatosan rakom le az ágyra és megnézem a sebét. Nem vérzik, és elváltozást se látok rajta. Szuper!
Betakarom, mert engem valahogy nagyon zavar, hogy még nincs rajta alsónadrág és megkérdem tőle:
- Kérsz még egy takarót?
- Az jó lenne- nyögi alig hallhatóan, ezért az egyik szekrényből előszedek egy vastagabb plédet és vigyázva arra, hogy sebéhez ne érjek, jól bebugyolálom.
- Talán így már jobb lesz – búgom neki lágyan, miközben végigsimítom arcát. Hideg kezem érintése jóleső lehet számára, ha így hozzá dörgölőzik. Ebből a mostani hőmérsékletéből… Csak arra tudok következtetni, hogy hőemelkedése van. De gyógyszert meg nem adhatok be neki. Akkor most mégis mi a fenét csináljak?
- Mit szoktál csinálni, ha beteg vagy? – kérdem meg tőle. Neki tudnia kell, elvégre nem burokba nőtt fel és tuti nem ez az első betegsége.
- Hát… általában gyógyteát iszok, vagy hideg vizes borogatás… sajnos mást nem szabad… elég kellemetlen. – háát az! Nagyon is, mivel még borogatást tudok szerezni, de most menjek el boltba teáért??? Amikor ennyi a rendőr?
- A barátom szerint valószínű, hogy be fogsz lázasodni, de ez velejárója a gyógyulásnak. Hamarosan jobban leszel cicus. – nyugtatom meg, majd hozzáteszem - De most már tényleg aludj. – én is aludnék.
Bólint egyet szinte észrevehetetlenül és belealszik abba, hogy simogatom. Most nem akarom itthagyni. Még a végén megint valami meggondolatlanságot tenne. Az pedig most tényleg az életébe kerülne.
Az ágya mellé húzom fotelem, és habár nem olyan kényelmes, mint az ágyam, itt is hamar el tudok aludni.
Arra ébredek, hogy valaki tökön rúgott és fáj nagyon. Fel akarok kelni, de valami nehéz van rajtam, nem tudok mozdulni. Nem tudom, mi van itt. Betörtek volna hozzám? De akkor biztos nem úszom meg ennyivel. Kinyitom szemeim, és kit látok ölemben. Nah igen. Azt, akinek könyöke említett testrészemben van még mindig. Már eddig is keveset aludtam, de így… Még csak lehetőséget se hagy rá, mert egy rossz mozdulat és felszakad sebe. Nem is értem, miért is nem kötöztem ki az ágyhoz.
Óvatosan teszem arrébb kezét, majd végigsimítok arcán. Hmm. Úgy érzem, sokkal melegebb, mint az előbb. Lehet, hogy lázáról akart szólni? De annyira mélyen meg nem alszok. Tuti észrevettem volna, ha megszólal.
Olyan kis kívánatos, ahogy itt fekszik rajtam elterülve és védtelenül. Nem bírom ki, hogy ne simogassam meg érzéki kis ajkait. Az érintésre álmosan nyitja ki szemeit és néz engem, de csak amikor egy picikét jobban magához tér esik le neki mit is csinálok.
Ekkor elfordul lángvörös arccal. Zavarban lenne? Ettől??? Kis édes. Hová tűnt a hangja? Azt hittem, leüvölti a fejemet. De ha nem. Háát. Akkor ki kell kényszerítenem belőle, mert nagyon szeretem hallgatni kiabálását.
Magam felé fordítom fejét, hogy a szemeibe tudjak nézni, és közben simogatom tarkóját is, hogy még véletlenül se tudjon elhátrálni tőlem. Most ne. Ha már önként jött ide hozzám, viselje a következményét. Kezdésnek végignyalintok puha ajkacskáin, amikor számmal elég közel érek hozzájuk, majd amikor sóhajt egyet, nyelvemet szája belsejének feltérképezésre küldöm. Hmmm. Olyan fííínom és puha mindenhol… Egy táncra kérem fel nyelvét, és meglepetésemre elfogadja a felkérést, valamint egyre hevesebben viszonozza csókomat.
Nem mutat ellenállást, de mégis… muszáj tőle elszakadnom, mielőtt még nem bírnám abbahagyni, és kárt tennék gyógyulófélben lévő testében.
Végre sikerül, de ijedten néz rám. Most megijesztettem? Egyre vörösebb, de még mielőtt megnyugtathatnám, vagy visszavinném ágyába, kipattan ölemből és azzal a lendülettel hasra is esik. Úúú a fenébe! Ha most valami baja lesz én…
- Ne ficánkolj cicus! Még nem vagy olyan állapotban- közlöm vele ijedten, de még mindig vágyamtól átfűtött hangon. A francba, hogy ilyen kis édes, és nem lehet neki ellenállni, valamint, hogy emellett ilyen egy nyughatatlan természete van. Ha így folytatja egy pár napig tényleg kikötözöm, mert semmi kedvem újra összevarratni sebét.
Felkelek és annak ellenére, hogy kóvályog a fejem, valamint minden tagomat nehéznek érzem, felsegítem és segítek neki visszajutni az ágyig. Ellenőrzöm kötéseit, de szerencséjére nem szakadt fel a sebe. Úgy nézem, az égiek nagyon szerethetik.
- Úgy látszik, szerencséd van, butus cicus! Ha újból felszakadna, lehet, már nem tudnék segíteni. Így is eléggé veszélyben vagy, hogy nem kaphatsz antibiotikumot. Fokozottan kell rád figyelnünk - mondom neki feddőn, de közben megsimogatom arcát. Alig várom, hogy begyógyuljon sebe, és mellette aludhassak egy „átdolgozott” éjszaka után.
- Holnap ismét eljön a barátom, és megvizsgál. Reméljük, addigra jobban leszel, de ahhoz sok pihenés is kell, tehát ideje aludni. Jó lenne, ha az éjszaka további részét végig aludnád. Már én is fáradt vagyok. – ráadásul eséseidnek hála kész idegroncs is.
Nem tudom mellette állva megvárni, amíg elalszik, mert még rázuhannák a fáradtságtól. Leülök a fotelba, és úgy elalszom, mintha fejbe vágtak volna valamivel.
Reggel korán arra ébredek, hogy haverom rázogatja a vállam. A frranc, hogy ilyen rövid volt az éjjel. Aludtam még volna egy keveset. De akkor munkára fel, mivel már Norito is ébren van.
Barátom elvégzi rajt a szükséges vizsgálatokat, bekötözi oldalát, majd félrehív az ajtóhoz beszélgetni. Nem tudom elhinni, amit mond, többször is rákérdezek, hogy biztos-e, de komor bólogatás a válasza, meg hogy majd délután nézzem a TV-t. Többször nézek Norito felé is, de ezt még mindig nem tudom, hogy hogy fogom neki elmondani. Ráadásul vigyor nélkül. Elvégre itt marad velem. Barátom megveregeti a vállam, hogy lejjebb hajoljak, majd a fülembe súgja, hogy bátorkodott reggelit csinálni, amiért reméli, nem lövöm szét, majd elköszön azzal, hogy délután találkozunk. Spuri, spuri! Még ha most túl jó hírt is hoztál ahhoz, hogy lelőjelek. Mondjuk… ha ezt Norito megtudja… Nem tudom, mennyiben fogja befolyásolni felépülését.
Ágya felé megyek, és nem tudom eldönteni, hogy szomorú legyek e vagy boldog, de amikor az utóbbi mellett döntök megrázom a fejemet. Nem lehetek ilyen szemét. Komor arccal vágódom le mellé az ágyra és ez az arc most nem álarc.
Riadtan, falfehér arccal figyel egy darabig, majd megszólal:
- Mi a baj? Mi történt? – megint megrázom a fejem, és kezeit kezdem el simogatni. Olyan nehéz ezt tálalni röhögés nélkül. De, ha eszembe jut, hogy azzal tuti megölném...
- A jó hír az, hogy nem keresnek téged már tovább a rendőrök. – na igen. Most jön a neheze. Mély levegőt veszek és folytatnám is, de felderül szép arca, és örömittasan kiált fel:
- Az jó! Akkor már nyugodtan hazamehetek! –ha nem fognám le, szerintem varratai nagy örömére ugrálna is.
- Épp itt van a gond, hogy nem mehetsz haza! – vágok a szavába ingerülten, és nem is engednélek. Mostantól ha akarod, ha nem, az enyém vagy.
- Tessék? De hát miért nem? Nem üldöznek, akkor pedig semmi okom tovább itt maradni nálad! –feldúltabban, valamint hangosabban folytatja – Itt akarsz tartani magadnál állandóan?!? - még szép hogy igen. - Ha nem tudnád, nekem szerető szüleim vannak, akik hazavárnak. Pláne, hogy most tisztázódott ez az egész kellemetlenség.
A szerető szüleid… hát húgyagyúak… és látszik az is, hogy nem vagy tisztában vele, hogyan is mennek ezek a dolgok…
- Figyelj már rám egy kicsit! – ordítom neki ugyanolyan hangerővel, mint amivel az előbb ő beszélt velem és ettől most egy kicsit megszeppent. Nem érdekel. Ugyanolyan dühösen folytatom. – A zsaruk, azért nem keresnek tovább, valamint azért nem mehetsz haza, mert mindenki azt hiszi, hogy meghaltál.
- De… de… de miért hinnék azt? –jutnak el agyáig szavaim és látom, most bekövetkezett, amitől féltem. Ijedten és zavarodottan tekintget, nem tudja, egyáltalán higgyen-e nekem. Végül rám tekint és várja, hogy folytassam. Olyan kis elveszettnek tűnik így. Magamhoz húzom fejét, és arcát kezdem el simogatni. Meglepetésemre, ahelyett, hogy elhúzódna, jobban bújik hozzám.
– Miért? – gyengédebben mondom neki a részleteket:
- Mert a rendőrök találtak egy hullát a tóban, összecsonkítva, lőtt sebbel és a szüleid… - itt szemeimet forgatom. – Ma temetik el, mint a fiúkat.
- De ha hazamegyek! Akkor megtudják, hogy élek.– ül fel reménykedve. Pedig innen nincs menekvésed. Hehe.
- Igen, – kezdem el a lehető leggúnyosabban. – vagy halálra riadnának, hogy szellemet láttak, vagy tényleg elhinnék, hogy élsz. De még mindig ott vannak a zsaruk. Tuti lecsuknának és élhetnél egy darabig rács mögött cicus. Csak azt döntsd el, melyik verzió tetszene jobban a szüleidnek.
- Ez igaz. Akkor most mit tegyek? – néz rám és szemeiben már megint könny csillog. – Nem tudom, ezek után hol lakhatnék, vagy dolgozhatnék.
- Maradj itt velem. Szállást és munkát is tudnék biztosítani. Azonnal kezdhetnél is, amint felgyógyulsz.
- Nem tudom. – nyögi még mindig tanácstalanul.
- Én meg igen, ez lesz egyelőre a legjobb. Aztán majd bemutatlak egyik ismerősömnek, aki profi hamis okmányokat tud csinálni, így a börtöntől se kell félned.
- De.. de.. – pfffff…. Ez már megint kezd idegesítő lenni.
- Mit de? – nem igaz, hogy ezen ennyit kell variálni?
- Nem … izéé.. – remélem még ma kinyögi. – Nem foglak zavarni? – ezen elnevetem magamat. Ilyen hülye egy kérdést. Furcsállva hallgatja nevetésem. Hát igen. Ezt, hogy én nevettem, raktározd el magadban jól, mert nem biztos, hogy egyhamar így látsz. Csak nagyon ritkán nevetek mások előtt.
- De. Nagyon is zavarni fogsz. – kezdem gunyorosan. – Szerinted akkor hazahoztalak volna? Vagy nem lőttelek volna már le? – erre nevetni kezd. Pedig… nem is értem, mi vicceset mondtam. Két nevetésroham között is csak ennyit nyög ki:
- Nagyon vicces egy figura vagy! – Ééén??? Vicces??? Úgy nézem, ez a kölyök nem ismer eléggé.
- Azért, hogy biztosak legyünk a barátom által hozott hírekben. – megvárom, amíg befejezi a nevetést és figyel rám, csak utána folytatom. – Délután megnézzük a híradót. Ráérünk majd utána megbeszélni a továbbiakat.
Nagy komolyan bólint egyet, de mielőtt valamit szólna, meghallom gyomorkorgását. Nevetve csóválom meg fejem azon, ahogy vörös fejét szégyenlősen elfordítja, de az én gyomrom is korogni kezd. Ezen felkacag.
- Akkor ezt meghasbeszéltük. Együnk! – kapom fel és vinném ki, amikor visszanyeri hangját.
- Azonnal engedj el. Tudok menni egyedül is!
- Ne kapálózz, mert felszakad a sebed! – kiáltok rá, majd, mivel beértünk a konyhába, óvatosan az egyik székbe ültetem. – Egyél! – teszem még hozzá, majd én is leülök vele szemben.
Mérgesen méreget, de azért elvesz egy zsemlét és felvágja. Én kezdésnek a barátom által készített kávéba iszok bele, de egyből elfintorodom, majd a mosogatóba köpöm. Pffúj. Ebbe nem tett cukrot. Keeeserű.
Még mindig fintorogva ülök vissza az asztalhoz, és a cukorért nyúlok. 1 kanálka, meg még egy, meg a harmadik meg még egy pár. Nah így talán jobb lesz. Igeen. Így finom.
- Te is kérsz bele cicus? – kérdem csodálkozó tekintetébe nézve, de csak megrázza fejét és visszakeményíti vonásait.
- Noritonak hívnak, és nem vagyok cicus, ezt már tegnap is mondtam! – csap egyet az asztalra szavait nyomatékosítva. Úgy nézem valaki jobban van. Mosolyogva nézek rá, és székemben hátradőlve szólalok meg.
- Jó, jó, majd megjegyzem….valamikor….időm lesz rá bőven. – na erre megint elkomorul. Remek. Én és az a nagy szám. – Egyél, mert nem fogom venni egy kiéheztetett társnak semmi hasznát az üzleteim alatt!
Gyanúsan méreget és kedvetlenebbül ugyan, de folytatja a reggelit. Felemeli bögréjét is, hogy igyon, de az első korty kávéját sugárban végigköpi a konyhán.
- Ez keserű! – néz rám hatalmas fintorral, amitől muszáj elnevetnem magamat megint.
Ölbe kap, és ebben a pillanatban meghallom, hogy kopognak az ajtón. Furcsa ez a kopogás. Biztos valami kód. Jól tudhatja, ki az illető, mert kiszól, hogy jöjjön be. Ficeregni kezdek az ölében, megpróbálva kényelmesebb testtartást fölvenni, mire rám szól.
-Maradj nyugton, már így is elég jól elintézted magad!- valamiért nagyon dühös, de mi oka van rá? Nem értem, érdekes egy fazon, az egyszer biztos. Levisznek egy szobába, ami úgy néz ki, mint valami kórházi vizsgáló. Lefektetnek, és érzésteleníteni akarják a sebem. Rémülten kiálltok fel.
- Ne adjanak gyógyszert! Nem akarom, nem szabad, gyógyszerallergiám van!- nem értik? Már könnyek patakzanak az arcomon, megpróbálok felkelni. Shiri odajön mellém, és valamit szorosan a derekam köré teker. Nagyon fáj! Szerencsére a másik férfi megérti, amit mondok és rákérdez.
- Mit mondtál? Gyógyszerallergia?
- Igen. Nem kaphatok semmilyen gyógyszert- erre Shiri gyengéden megsimogatja az arcom, és egy bátorító mosolyféleséget küld felém.
- Akkor még jobb is volt neked tegnap, hogy eszméletlen voltál és nem kellett neked semmit beadnom. Nem akarlak sürgetni, de nyögd már ki a vércsoportodat, mert itt fogsz elvérezni, ha nem. Micsoda? Ennyire komoly a helyzet? Ezt nem gondoltam volna… Kezdek nagyon megijedni.
- A Rh+ … Kinyújtom felé kezem, hogy beköthessék az infúziót. Próbálom kizárni agyamból a külvilágot, miközben ők állapotomat tárgyalják.
Kikötöznek, ami állítólag nekem segít, hogy a fájdalom hatására ne mozogjak, ezzel még nagyobb kárt okozva magamban. Shiri megfogja a kezem, és megszólal.
-Ha készen állsz szólj, ha pedig fáj, szorítsd meg a kezemet, ne próbálj kapálózni-
-Kezdhetjük. - megpróbálok erős maradni, de kegyetlenül csíp… és ez még csak a kezdet… Amikor elkezdi összevarrni a sebem, azt hiszem, szörnyethalok. Átkozott allergia! De erős maradok, és egy hang nélkül tűröm, bár néha erős a kísértés, hogy felkiáltsak.
-Kész is volnánk - fordul felém az orvos vagy kicsoda, és belőlem megkönnyebbült sóhaj tör elő… túléltem.
-Akkor ezeket a szíjakat már le is szedhetnéd, hogy haza tudjak menni- a szüleim már biztosan aggódnak, nem szoktam kimaradni szó nélkül.
-Hozok le ide egy takarót, szerintem, egyenlőre nagyon jó helyen leszel itt, mert tényleg nem azért güriztünk sebeddel ennyit, hogy lelövesd magad. - ugye most ez nem azt jelenti, hogy itt kell maradnom kiláncolva, mint valami vadállat? Ezt nem teheti velem!
-Kikötve akarsz addig tartani, amíg meg nem gyógyulnak sebeim?- morranok rám ,persze csak mérsékelten, többre egyenlőre nem futja az erőmből. De minden dühömet igyekszem beleadni…
-Addig mindenképp, amíg az-az adag vér beléd nem folyt, de tényleg ne mozogj már ennyit ilyen állapotban, mert én foglak feladni a zsaruknak.-ezt nem teheti! Most már tényleg rettegek. Lehet, hogy belesétáltam az oroszlán barlangjába? Érzem, hogy megint a sírás határán állok. Mióta vagyok ilyen nyámnyila? Én nem szoktam sírni. Ennek megerősítéseképp hatalmasat szipogok. Eddig bírtam, most már megállíthatatlanul zokogok,. .Ő mellém húz egy széket, leül, és hatalmas ujjaival letörli könnyeimet.
-- Nyugodj meg, amint beléd folyik ez az adag vér, visszaviszlek az ágyba pihenni jó?- elég szigorú a hangja, de szemeiben mintha felfedezni vélnék valami lágyságot. Tehát nem kell itt maradnom… már éppen megnyugodnék, amikor fölteszi a rettegett kérdést.
-. Most pedig szeretném, ha elmesélnéd, miért üldöztek a rendőrök és mit tettél, hogy meglőttek. Nem ajánlom, hogy hazudj, eléggé felbolydultak itt a környéken a fakabátok, így a héten már tuti nem tudok fegyvereket eladni. Tudni szeretném, mikor áll normálisan helyre az üzletem. Hallgatlak - erre mit felelhetnék? A teljes igazságot nem mondhatom el… hazudni pedig utálok… tehát marad a félmegoldás.
-Információt szerettem volna szerezni, egy számomra nagyon fontos ügyben- lehunyom szemeim, és érzem, hirtelen nagyon elálmosodtam. Nehéz fejemet belefúrom a párnába, és máris mélyen alszom.
Arra ébredek, hogy megindul alattam a föld. Megpróbálom szemeim kinyitni, és beazonosítani, hol is vagyok. Lassan minden felidéződik, és tisztul a látásom is. Shiri karjaiban vagyok, és éppen visz valahova. Most, hogy nem veszi észre, hogy ébren vagyok, nyugodtan megfigyelhetem. Annyira más most az arca. Nagyon jóképű… Mi ütött belém? Még soha nem néztem egy pasira sem ilyen szemmel.De ő megfogott valamivel. Most, hogy nem szorítja össze ajkait, látom, hogy milyen szép ívük van.Vajon milyen lehet, ha megcsókol? Te jó ég, mégis mire gondolok? Én egy férfival? Ezt gyorsan ki kell vernem a buksimból. Észrevette, hogy felébredtem, és vonásai visszarendeződnek a megszokott szigorúságba.
-Hogy érzed magad? Fáj valamid?- ezt a hangot még nem hallottam tőle…. csak nem aggódik?
-Egészen jól vagyok, köszönöm, már megszoktam a fájdalmat. Bár mintha kicsit hideg lenne itt nem?
-Hideg? Szerintem pont az ellenkezője- válaszolja, és megszaporázza lépteit. Mint valami hímes tojást, úgy rak le az ágyra, ellenőrzi a sebem, majd betakar - Kérsz még egy takarót?
-Az jó lenne- suttogom neki, mire ő gyöngéden körbeteker még egy vastag pléddel.
-Talán így már jobb lesz - simogatja meg az arcom. Nagyon jól esik puha, hűvös érintése, így kicsit belesimítom forró arcom nagy tenyerébe. Nagyon jó így…
-Mit szoktál csinálni, ha beteg vagy?
-Hát… általában gyógyteát iszok, vagy hideg vizes borogatás… sajnos mást nem szabad… elég kellemetlen.
-A barátom szerint valószínű, hogy be fogsz lázasodni, de ez velejárója a gyógyulásnak. Hamarosan jobban leszel cicus. De most már tényleg aludj. Hamar sikerül elszunnyadnom, de arra ébredek, hogy nagyon fázom. Shiri a mellettem lévő fotelben alszik. Nem szeretek beteg lenni, olyankor előbújik belőlem a kisgyermek. Vágyom valaki megnyugtató ölelésére. Odavonszolom magam hozzá, és beletelepszem az ölébe. Mindjárt jobb… elégedetten nagyot szusszanva alszom vissza.
Legközelebbi ébredésem sokkal kellemesebb az előzőeknél. Shiri még mindig a karjaiban tart, és gyengéden cirógatja ajkaim. Tekintetét mélyen az enyémekbe fúrja, de nem bírom tovább, piros pofimat elrejtve fixírozom a földet. Annyira zavarba jöttem. Ez nem én vagyok… egyszerűen nem találom a hangom. Nem jut eszembe egyetlen frappáns beszólás sem. Ő felemeli fejem, mélyen a szemembe nézve és tarkómat simogatva tapasztja össze ajkaink. Először csak tapogatózva megnyalintja,kiszáradt szám, majd amint pihegve kissé szétnyitom, belecsusszan. Finoman deríti fel szám rejtett zugait, semmit sem hagy ki. Olyan helyeken kalandozik, amelyek létezéséről még magam sem tudtam. Majd, mikor megtalálja nyelvem, szilajan táncba hívja,lágyan masszírozva. Engedek neki. Ki lennék, hogy elutasítsam? Egész testemen átcikázik a forróság, és elernyedve hagyom, tegyen velem, amit akar. Végül elszakadunk egymástól, és hatalmasra tágult szemekkel figyelem arcát. Érzem, arcom sokkal forróbb, mint eddig, de ez már nem a láz. Valami belső hő perzseli fel a bőröm, egész testem folytatás után sóvárog. Még sosem éreztem ilyet. Ez lenne a vágy? Megijedve saját magamtól, hirtelen kiugrok az öléből, és menekülnék, de a lábam nem tart meg.
-Ne ficánkolj cicus! Még nem vagy olyan állapotban- a hangja karcos. Lehet, hogy ő is úgy érzi most magát mint én? Átkarolva testem, visszakísér az ágyba. Hagyja, hogy megtaláljam a számomra ideális testhelyzetet., majd leül mellém, és alaposan átvizsgálja kötésem.
-Úgy látszik, szerencséd van, butus cicus! Ha újból felszakadna, lehet, már nem tudnék segíteni. Így is eléggé veszélyben vagy, hogy nem kaphatsz antibiotikumot. Fokozottan kell rád figyelnünk- hangja dorgáló, de keze gyengéden simít végig arcomon.
-Holnap ismét eljön a barátom, és megvizsgál. Reméljük, addigra jobban leszel, de ahhoz sok pihenés is kell, tehát ideje aludni. Jó lenne, ha az éjszaka további részét végig aludnád. Már én is fáradt vagyok. Nem merem megkérni, hogy aludjon mellettem, így nézem, ahogy elhelyezkedik a fotelban, és én is lecsukom fáradt pilláimat. Elalvás előtt azon gondolkozom, hogy milyen ember ő, akinek karjaiba futottam.
Másnap már korán reggel befut a haverja, és mindenféle vizsgálatokat végez. Rém kellemetlen. Utálom, ha böködnek, és ez a fazon, több egységnyi véremtől szabadít meg, pedig annak most így ishíjján vagyok. Átkötöz, majd Shirit félre hívva hosszasan beszélgetni kezdenek. Néha elkapom vizslató pillantását, majd látom, ahogy fejét ingatva közeledik felém.
Szokásos esti kocogásomon a város csendes utcáin. Nagyon fontosnak érzem ezt a napi programot, az erőnlétem és ezzel együtt munkám miatt is.
Jó napom volt, így most nagyon jó a kedvem. Három ügyletet is sikerült lebonyolítanom, úgy hogy a zsaruknak még csak színüket se láttam. Így most egy csomó zsét is bezsebelhettem. Azt se tudom, mit kezdjek hirtelen jött gazdagságommal. Lehet, vennem kéne egy új ágyat. Ennél a mostaninál egy kicsit kényelmesebbet...
Vagy egy nagyobb fürdőkádra lenne nagyobb szükségem? Nem is tudom eldönteni.
He? Ez meg mi? Meg kell állnom, mert kiáltozást és lövöldözést hallok. Zsaruk lehetnek? Itt, ezen a környéken? Ugye nem valamelyik ügyfelem üldözik??? Az rossz lenne, mert csak plusz melóval járna az illető megölése, mielőtt engem elárulna. Ezért nem a házamba kötöm a legtöbb üzletet, csak a legbefolyásosabbaknak engedem, hogy megtudják, hol is lakok, őket is szigorú titoktartásra intve. Ha elárulnának, és a zsaruk nem kapnának el, (ami biztos) nem őket, hanem rokonságuk irtanám ki legelőször, csak hogy szenvedjenek. Szerencsére azért a tekintélyem meg van, így ilyenre még nem volt példa, hogy elárultak volna.
Kijjebb mennék, hogy jobban lássam, mi is a szitu, de egy sötét valami nekem csapódik. Elég erőtlen egy valaki lehet, a futása lendületéből ítélve, ráadásul az ütközés erejétől már esik is hátrafelé. Szerencséje, hogy gyorsak reflexeim, így elkapom vállait és rántanám is talpra egyből, de feje hátrahanyatlik, és élettelenül összerogy karjaimba. Elájult. Nem is tudom, miért megy az el betörőnek, aki nem bírja a strapát. Ölbe kapom, és ekkor veszem észre, hogy meleg az oldala, de nem a futástól. Vérzik. A fenébe.
A kiabálások egyre közelednek, ahogy ezt a kis fekete ruhás gyereket pedig elnézem… Súlyos a sebe, biztos attól ütötte ki magát, hogy sok vért vesztett.
Ha most itt hagynám a zsaruknak, lehet, elvérezne, mire mentőt hívnának hozzá. Pedig… Nagyon helyes egy fiúcska, pláne ezekkel a vörös tincsekkel, amik kikandikálnak sapkája alól.
Nem tudom, mit követett el, de érdekelne. Pláne így, hogy most pár napig, vagyis amíg az általa okozott zűr le nem cseng, nem léphetek utcára, mert sok lesz a környéken a zsernyák. Ugyanezen okból még fegyvereket se tudok eladni. Jó, hogy előrelátó vagyok és mindig bőséges ételtartalékaim vannak. Ha pedig unatkoznék… Lehet, eljátszadozok vele… Egy kis sex… Hmm. Talán megfelelő kárpótlás lenne a heti üzletkiesésért. Már ha túléli ezt a sebet.
A lehető leggyorsabban haza kell vinnem, hogy elláthassam. Futva indulok el, és hála gyors tempómnak, nem sok idő múlva, már házam előtt is állunk. A belépés és az ajtózárás után csomagom, a pincei részbe viszem. Itt berendeztem egy kis vizsgálószobát, ha véletlenül sebet kapok, én is el tudjam látni magamat. Nem volt olcsó, de eddig tökéletesen megérte. Amennyi golyót már kiszedtem magamból…
A súlyosabb sebeimmel pedig egyik barátom szoktam megkeresni, akiben tökéletesen megbízok, de olyanokat ritkán gyűjtök be. Inkább ő jár hozzám ilyen sebei miatt.
Lefektetem kicsi terhem a vizsgálóasztalra és keresek egy ollót. Nem tenne jót neki, ha még többet emelgetném, ugyanis biztosra veszem, hogy lőtt sebe van. Eltávolítom felsőjét, majd hogy jobban hozzáférjek derekához, nadrágját és alsóját is.
Kezet mosok, majd amilyen gyorsan csak tudom, eltávolítom a golyót és lefertőtlenítem a sebet. Meg is égetem kicsit, hogy ne vérezzen, majd be is kötözöm. Mivel pedig belejöttem, a többi horzsolását is ellátom. Elég sok vért veszthetett, de mivel nem tudom vércsoportját, muszáj lesz addig várnom nála egy-egység vér bekötésével, amíg fel nem ébred és el nem árulja. Vagy ha annyi ideig nem tér magához…
Hát akkor meg áthívom barátom. Reggelig adok ennek a fiúnak haladékot és reménykedek, hogy nem hal bele a sérüléseibe. Ez a test. Grr. Kár lenne érte.
Óvatosan viszem fel a földszinten lévő vendégszobáig, majd lefektetem az ágyra. Keresek neki szekrényemben egy pólót, hogy azért ne ijedjen meg attól, hogy egy vadidegen teljesen meztelenre vetkőztette, majd rá is adom és betakarom. Ráfér a pihenés egy ilyen este után, de rám is, úgyhogy elvonulok zuhanyozni, majd felmegyek szobámba és lefekszek aludni.
Az utcáról beszűrődik a rendőrök kiabálása, autóik hangja, biztos nagy erővel keresik ezt a fiatalt. Tényleg valami veszélyes dolgot művelhetett. Már tényleg egyre jobban érdekel, hogy mit.
* * *
Reggel van. Elfelejtettem besötétíteni, ezért kisüti szememet a napfény. Felkelek, és ha már úgysem tudok aludni, felhívom barátom, úgy készüljön, át kell hozzám esnie. Biztos, ami biztos, nézze meg ő is zsákmányom. Megállapodunk vele, hogy lebonyolítja egyik folyó tárgyalását és már itt is van.
Felöltözök és lemegyek a konyhába reggelit csinálni, csak utána nyitok be vendégemhez, aki belépésemre ijedten fordítja rám gyönyörű sötétbarna szemeit.
- Á, látom felébredtél …helyes- Mondom neki, miközben végignézek rajta. Hmm. Olyan kis ínycsiklandozó egy fiúcska, még sápadtan is.
Ez a barna szempár és az arcát körülölelő vörös haj a néhány mellírcsíkkal. Egyszerűen gyönyörű.
- Épp itt volt az ideje Csipkejózsika! Azt hittem, az egész napot végigalszod itt nekem. – Jegyzem meg gonosz vigyorral. Nem tudom ki ő, addig pedig nem bízhatok meg benn. Higgye csak azt, mint általában mindenki, hogy egy szívtelen férfi vagyok.
- Minek neveztél? Van nekem rendes nevem is!- Vágja fejemhez felháborodottan, miközben felül az ágyon egy gyors mozdulattal. Idióta. Ijedten pillantok oldalára, de talán nem szakadt fel sebe.
- És ha megtudhatnám, micsoda?- Kérdem, elnevetve magam megkönnyebbülésemben. Biztos jobban érzi magát, ha ekkora a hangja. Egyre jobban tetszik ez a gyerek. Egész belevaló. Hmm. Lehet alkalmaznom kéne segédnek, ha felgyógyul. Hmm. Vagy szeretőnek. Lehet, az testhezállóbb feladat lenne számára.
- Nakamura Norito vagyok- mutatkozik be és felém tartja kezét. Nakamura, Nakamura. Olyan ismerős ez a név. Valahol már hallottam. Viszont most fontosabb, hogy nem mehetek oda kezet rázni vele, mert ha megtenném…
- Kemei Shiri – nyögöm ki neki és elindulok kifelé, hogy még véletlenül se vegye észre, lassan még bő nadrágomban is látszódó merevedésem. – Amúgy ha éhes vagy, reggeli a konyhában. – Fordulok még hátra felé és kilépek a szobából. Nyugi, nyugi, nyugi. Sebesült. De ez a gyomorkorgás, amit az előbb hallottam. Érzem, jól meglesz itt velem a drága.
Leülök és nekiállok reggelizni. Nem telik bele sok idő, már meg is hallom lépteit. Gondoltam, hogy éhes, de azt nem, hogy megáll a konyha bejáratánál, és azt nézi szinte már nyálcsorgatva én hogy eszek. Most vágjak hozzá egy falatot, hogy nesze kutyus???
- Na, mire vársz, tapsra? Egyél, ha éhes vagy, de lehetőleg csöndben. Nem szoktam kóbor macskákat hazahozni. – nézek rá vigyorogva, de úgy látszik, nem értékeli humorom, és az se esik le neki, hogy azért megköszönhetné, hogy megmentettem, mert ezt vágja a fejemhez:
- Akkor? Miért tetted? És nem vagyok macska, van rendes nevem! – Tudom, de már csak azért se fogom azt használni kicsi Norito. Nagyon tetszik, ahogy kiabálsz velem.
- Hogy miért? Összevérezted a kedvenc ingem! Csak nem képzeled, hogy utánad takarítok? – Közlöm vele, és már fulladozok az elfojtott nevetéstől. Ha nem lenne lőtt sebe és nem hallottam volna éjjel, mennyire keresik a rendőrök akkor simán egy otthonról elszökött fiúnak nézném. Stílusa is teljesen olyan.
- Akkor én megyek is! Nem akarom zavarni a törékeny intim szférádat!- Mondja és egy szál pólóban elcsoszog az ajtó felé. Érdekes látvány lenne, ha így kilépne, plusz nem tudom, mennyire van tisztában jelenlegi helyzetével, ezért megkérdem tőle:
- Megtudhatnám, hogy hova akarsz menni kisfiú? Ha elfelejtetted volna, üldöz a rendőrség… szerintem már a címedet is tudják. – Megtorpan és visszafordul. Így már jobb. Elégedett vigyorral folytatom. - Nem azért foltoztalak össze, hogy a karjaikba sétálj.
- Te kötöztél be?- jaj, hogy egyem a kis szívedet. Hogy tudsz ennyire édesen csodálkozni?
- Miért szerinted ki? Talán a Jézuska? – arra ne is gondolj, hogy a kórházban is így elláttak volna betörőként. Ha mégis, akkor pedig bilinccsel a kezeden ébredhettél volna. - Amúgy, maradhatsz, ha akarsz, de ennek ára van. – folytatom sejtelmesen. Nem akarom megijeszteni, mert olyan kis ártatlanka, de azért ahhoz szokjon hozzá, hogy itt az alvilágban valamit valamiért elv érvényesül. Pláne, ha csak most kezdte az ipart.
- Mégis mi? Nekem semmim sincs. – azt te csak hiszed. Felállok és mellé lépek, még véletlenül se tudjon kiszaladni.
- Te azt csak hiszed, picim nagyon is sokat segíthetsz nekem… például, kitakaríthatod a fegyvereimet… vagy valami mást jobban szeretnél?- kérdem tőle, de már muszáj nevetnem. Ma egyszerűen nem bírok magammal. Belém bújt a kisördög, vagy csak látványától zsonghattam be ennyire? Nem tudom, de perverz szájnyalással nyugtázom, hogy sikerült fenekébe csípnem. Olyan fesztelennek érzem magam a közelében. Nem is akarok már előtte keménynek látszani.
- Csak vicceltem... nem akarom elvenni az ártatlanságod cicus!- közlöm vele még mindig nevetve, de csak azt érem el vele, hogy hirtelen elrobog mellettem, egyenesen ki az utcára. Azaz csak ment volna, mert összeesett. Fenébe! Tiszta vér az oldala, már megint. Biztos felszakadt sebe a sok mocorgásától.
Ölbe kapom, és mint egy végszóra meghallom barátom kopogását. Ez az egyezményes jelünk, így csak ő szokott kopogni.
- Bújj be, majd zárd is be magad után! – kiáltom ki, miközben kezemben Norito mozgolódni kezd. Még szerencse, hogy van kulcsa lakásomhoz.
- Maradj nyugton, már így is elég jól elintézted magad! – rivallok rá bosszúsan, majd belépő barátom felé fordulok, aki éppen most zárta be az ajtót. – Segítened kell!
Rám néz, majd az ölemben tartott fiúra, majd újra rám és biccent. Nem is kell már neki mondanom, orvosi táskájával együtt elindul gyors léptekkel az alagsor irányába. Követem, majd leérve lefektetem a vizsgálóasztalra Nori-chant, miközben ő előveszi műszereit. A kicsike érdeklődve néz körbe. Hát igen. Tegnap aludt, így nem láthatta az én kis orvosi szobámat.
- Érzéstelenítem, amíg összeöltjük, így nem fog neki fájni. – Mondja nekem, majd felé fordul. - Mi a vércsoportod? – kérdi, miközben előkészíti a fecskendőt, de annak látványától a kis vöröske felül és próbál messzebb húzódni.
- Neeee! – hallom meg vele egy időben kiáltását, de nem értem mi baja van. Próbálom lefogni, és visszafektetni, de csak tovább kapálózik – Ne adjanak gyógyszert! Nem akarom! Nem szabad! Gyógyszerallergiám van!
- Feküdj már le, és maradj nyugton, mert így nagyon hamar elvérzel! – kiáltok rá kétségbeesetten, amire megnyugszik és hagyja magát hátra dönteni. Végre. Felhúzom a csatakos pólóját és rászorítom az átázott kötést sebére egy tekercs fáslival. Felszisszen a fájdalomtól, de addig, amíg egy-egység vért be nem kötünk neki, nem igazán lenne jó, ha több vért vesztene. Már így is elég sokat veszthetett.
- Mit mondtál? – hallom meg barátom hangját. – Gyógyszerallergia???? – he? Ezt meg mikor mondta? Biztos a nagy sikítozásban – ránézek a kicsike könnyes arcára, aki bólint egyet.
- Igen. Nem kaphatok semmilyen gyógyszert. – óhh a fenébe, de jó, hogy tegnap eszméletlen volt. Gyengéden simítom ki arcából tincseit.
- Akkor még jobb is volt neked tegnap, hogy eszméletlen voltál és nem kellett neked semmit beadnom. – Közlöm vele komoran. Majd még hozzáteszem. – Nem akarlak sürgetni, de nyögd már ki a vércsoportodat, mert itt fogsz elvérezni, ha nem. – hmm. Lehet, hogy ezt nem kellett volna ilyen nyersen? Félelem csillan szép szemeiben, és ijedten néz le a kötésére. Biztos az ájulás szélén van, de nem lenne jó, ha most ájulna el. Ohh látom, azért összeszedte magát, mert ijedten, de megszólal:
- A rh+. – megkönnyebbülten sóhajtok egyet, majd elmosolyodok. Hátra se kell néznem, hogy tudjam, barátom már hozza az infúziós állványt a vérrel.
- Nyújts ki a kezedet légy szíves. – komolyodok meg ismét. Engedelmesen tartja ki karját, és barátom már bele is köti vénájába a branült, majd arra rá a vért. Le is kötötte, hogy stabilan álljon, de én az asztalhoz erősített bőrszíjakra mutatok. – Azokkal, légy szíves kösd le jó szorosan, amíg én tartom a sebét, mert ez így érzéstelenítő nélkül nagyon kemény menet lesz számára. – bólint és teszi amit kértem. Norito ijedten nézi a műveletet és húzódna is el, ha nem tartanám lefogva.
- Csak neked akarunk jót. Ezek a kötések is amiatt kellenek, hogy ne mozdulj meg, amíg a sebedet látjuk el. – reménykedek benne, hogy elájul, mert ezt tényleg nehéz lesz neki ép ésszel feldolgoznia. Én rendszerint érzéstelenítő nélkül szedem ki magamból a bennmaradt golyókat, mert nincs időm arra, hogy utána érzéketlen legyen egy ideig kezem, úgyhogy tudom, miről beszélek.
Bólint, és csendben tűri, ahogy azt is, hogy befejezze barátom lekötését, valamint azt is, hogy leszedjük a sebről a kötést. Egy kis vattával törlöm le, hogy barátom jobban szemügyre tudja venni.
- Elég szépen kitisztítottad és leégetted, de a mozgástól újra szétnyílt. Össze fogom varrni, de egy pár napig semmiképp se szabad mozdulnia. – bólintok és egyik kezemet a kis kezdő betörőcske kezébe csúsztatom, amíg barátom sebvarrótűt és cérnát vesz elő.
- Ha készen állsz szólj, ha pedig fáj, szorítsd meg a kezemet, ne próbálj kapálózni. – bólint
- Kezdhetjük – mondja és igyekszik erősnek tűnni, de ez csak addig sikerül neki, amíg barátom elkezdi a vérző sebet tisztítani egy alkoholos vattával. Felszisszen a fájdalomtól és ülne fel, hogy lássa, mi történik vele, de lefogom fejét másik kezemmel.
- Mondtam, hogy maradj nyugton! – közlöm egyre bosszúsabban. - Csak kifertőtleníti sebedet. Nem hiszem el, hogy ilyen kis ijedős vagy, az előbbi szájalásod után. – mérgesen néz rám, és kiengedi kezemet kezéből, majd egy szó nélkül elfordítja tőlem fejét. De örülök. Most besértődhetett?
Csendben, egy hang nélkül tűri végig az egész sebvarrást, csak néha szisszen fel fájdalmában. Barátom sóhajt egy hatalmasat, amikor befejezi a kötözést is, és fáradtan megy el a csaphoz kezet mosni.
- Késsz is volnánk. – Fordul Norito felé mosolyogva, amire a kicsiből is kitör egy sóhaj.
- Akkor ezeket, a szíjakat már le is szedhetnéd, hogy haza tudjak menni. – néz rám, még mindig mérgesen.
- Hozok le ide egy takarót, szerintem egyelőre nagyon jó helyen leszel itt, mert tényleg nem azért güriztünk sebeddel ennyit, hogy lelövesd magad. – szeme nagyra nyílik a csodálkozástól és félve néz rám.
- Kikötve akarsz addig tartani, amíg meg nem gyógyulnak sebeim? – ezt a kétségbeesést…
- Addig mindenképp, amíg az az adag vér beléd nem folyt, de tényleg ne mozogj már ennyit ilyen állapotban, mert én foglak feladni a zsaruknak. – újra mozdulatlanul fekszik, de könnyes szemekkel néz felém.
Ez valahogy sose tudott meghatni, pláne nem akkor, amikor dühös vagyok. Most pedig az vagyok! Hogy lehet valaki ennyire lökött?!
Barátomhoz lépek és elköszönök tőle, de int, hogy ne kísérgessem, mert egyedül is kitalál. Hát jó.
Visszalépek a vizsgálóasztalhoz és húzok egy széket mellé. A nyikorgásra felém fordul könnyes arcával. Alig bírom megállni, hogy ne nyalogassam le a könnycseppeket. Helyette letörlöm őket, majd megpróbálom előszedni valahol mélyen elvesztett nyugalmam, és így megszólítani:
- Nyugodj meg, amint beléd folyik ez az adag vér, visszaviszlek az ágyba pihenni jó? – hangom elég szigorúan cseng. Talán egy kicsit még mindig zaklatott vagyok. Bólint egyet, majd mielőtt bármit is mondana, folytatom:
– Akkor oké. Most pedig szeretném, ha elmesélnéd, miért üldöztek a rendőrök, és mit tettél, hogy meglőttek. Nem ajánlom, hogy hazudj, eléggé felbolydultak itt a környéken a fakabátok. Így a héten már tuti nem tudok fegyvereket eladni. Tudni szeretném, mikor áll normálisan helyre az üzletem. Hallgatlak. – nézek rá keresztbe font karokkal.
Ma van szeretett testvérem halálának második évfordulója. Szegény szüleim még mindig nem dolgozták fel imádott fiuk halálát. Persze én sem… éppen ezért ma este ismét akcióba lendülök. Kaptam egy fülest, hogy a városban tartózkodik egy férfi, aki talán tudja, ki ölte meg a bátyám. Eléggé nehéz feladat lesz a közelébe férkőzni, mivel nagyhatalmú ember, így rendőri kíséretet kapott. De sohasem bocsátanám meg magamnak, ha meg sem próbálnám. Elbúcsúzok szüleimtől azzal, hogy fáj a fejem, és korán ágyba bújok. Nem szeretek hazudni nekik, de kénytelen vagyok. Ezt ők nem értenék meg… felveszem megszokott fekete ruháimat, hosszú vörös hajam pedig egy sapka alá kényszerítem. Indulás! Szívem a torkomban dobog, nagyon félek. Ilyen kockázatot még sohasem vállaltam. Sikerül észrevétlenül belopóznom a célpontom szobájába. Hátulról mögé lopakodok, egy pisztolyt szegezve tarkójának.
-Ha megmoccansz, vagy segítségért kiáltasz, azonnal véged –sziszegem az öregember fülébe. Remélem most választ kapok a kérdéseimre… De egyvalamire nem számítottam… megnyomta a vészhívót!Még arra volt időm, hogy kiugorjak a szerencsére nem túl magasan lévő ablakon, a szobát máris fegyveres rendőrök özönlötték el. Hírtelen az egész udvar fénybe borult, és mindenhonnan dühödt ordibálásokat hallottam. Már majdnem elértem a kapuig, amikor lövés dörrent, és éles fájdalom hasított a derekamba. Eltaláltak a rohadékok! Sikerül átverekednem magam a magas kőkerítésen, de meg kell állnom pihenni. A fájdalom alattomos karmai alig hagynak lélegzethez jutni. Ilyen iszonyú fájdalmat még nem éreztem. Alig egy perc múlva már hallom is a közeledő emberek zaját, így minden erőmet összegyűjtve futásnak eredek. Csak még egy kicsit bírjam ki! Muszáj, most nem adhatom fel! Mikor már úgy érzem, nincs tovább, nekicsapódok egy kemény, izmos testnek. Amikor elvágódnék a földön, ő megtart, és talpra ránt. Ez megadja számomra a kegyelemdöfést, és jótékony sötétségbe hullok.
Amikor felébredek, egy széles ágyon találom magam, egy vadidegen szobában. Hogy kerültem én ide? Lassan oszlik az agyamat burkoló köd, és halvány derengéskén villannak fel bennem a tegnap történtek. A betörés… menekülés… az éles fájdalom.. és az a férfi. De hol lehet ő? Mert biztos vagyok benne, hogy nála vagyok. Az ő ágyában fekszem, az ő pólójában, és az én alsóm nélkül? Levetköztetett? Alig hogy ezt kigondoltam, kinyílik a szoba ajtaja, és az a férfi lép be rajta.
-Á, látom felébredtél …helyes- olyan furcsa tekintettel méreget… mint valami nyalánkságot.
-Épp itt volt az ideje Csipkejózsika! Azt hittem, az egész napot végigalszod itt nekem.
Csak tátogok… Csipkejózsika? Mit képzel ez magáról? Dühömben hírtelen ülök fel, amit persze azonnal meg is bánok…
-Minek neveztél? Van nekem rendes nevem is!- nyögöm ki diadalmasan.
-És ha megtudhatnám, micsoda?- látom, milyen jót derül zavaromon. Persze… nem ismer engem…
-Nakamura Norito vagyok- nyújtom felé kezem, de ő ezt mindha észre sem venné. Milyen egy bunkó alak…
-Kemei Shiri- vakkantja felém, és már indul is ki a szobából. – Amúgy ha éhes vagy, reggeli a konyhában. Az étel gondolatára nagyot kordul a hasam, így igyekszem a lehető legkevesebbet mozogva eljutni célpontomig. Az egyik falon egy hatalmas tükör lóg, amiben szemrevételezem magam. Derekamon kötés, és a többi apróbb sebem is lefertőtlenítve. Bár a fejem zúg egy kicsit, és hasogat a seb is, egész elviselhetően érzem magam. Lassan kisétálok, és meglátom Shirit, amint éppen reggelizik. Én csak állok, mint egy faszent, és közben csorog a nyálam.
-Na, mire vársz, tapsra? Egyél, ha éhes vagy, de lehetőleg csöndben. Nem szoktam kóbor macskákat hazahozni.
-Akkor? Miért tetted? És nem vagyok macska, van rendes nevem! – ez az alak pár pillanat alatt kihoz a béketűrésemből!
-Hogy miért? Összevérezted a kedvenc ingem! Csak nem képzeled, hogy utánad takarítok? Hát…hát.. ez nem lehet igaz! Mindjárt robbanok!
-Akkor én megyek is! Nem akarom zavarni a törékeny intim szférádat!- ezzel indulnék ki az ajtón, de a mondandója megállásra késztet.
-Megtudhatnám, hogy hova akarsz menni kisfiú? Ha elfelejtetted volna, üldöz a rendőrség… szerintem már a címedet is tudják. Nem azért foltoztalak össze, hogy a karjaikba sétálj.
-- Te kötöztél be?- ez meglepett. Hogy a nagyságos úr összekoszolja velem a kezecskéit…
-Miért szerinted ki? Talán a Jézuska? Amúgy, maradhatsz, ha akarsz, de ennek ára van.
-Mégis mi? Nekem semmim sincs.
-Te azt csak hiszed, picim nagyon is sokat segíthetsz nekem… például kitakaríthatod a fegyvereimet… vagy valami mást jobban szeretnél?- ez a kuncogás… nem sok jót ígér. Ebben a pillanatban belecsíp a fenekembe és megnyalja ajkait… hát ezt már nem hiszem el. Ez már szexuális zaklatás! Ekkor hangos nevetésben tör ki…
-Csak vicceltem... nem akarom elvenni az ártatlanságod cicus!- Hát ilyen tényleg nincs! Kinevet engem! Hírtelen felpattanok, és kisietnék a lakásból, de pár lépés után iszonyú fájdalom mar a derekamba, a szoba táncot kezd járni körülöttem, és én eszméletlenül a padlóra hanyatlok
