Látva falatozásom, végre a két jómadár is nekiáll enni. Bár azt nem mondhatom, hogy fegyverszünet kötésével, hiszen két igen rafinált ukéval van dolgom...
De most tényleg... Azt hiszik, nem látom, hogy micsoda szívet melengető tekintettel fürkészik egymást?!
Szerencsére ételem hamar elfogy. És... Igaz, hogy még éhes vagyok, de legfeljebb majd éjszaka leosonok valami NORMÁLIS és ehető harapnivalóért. Valami olyanért, amiben nem szerepel a saláta szó. Hiszen úgy érzem, ettől a fajta ételtől most sok ideig elment a kedvem.
Még mindig mérgesen kémlelik egymást, de azzal nyugtatom magam, hogy már nem sokáig. Hiszen már tényleg elég késő van, s amint végeztek, be is küldhetem egyiküket fürdeni.
Addig a másikuk beültetem Tv elé, majd helycserés támadás. Én pedig... Majd legfeljebb éjjel oldom meg a fürdést is.
Csendben és nyugalomban... De jó is lesz az...
Hmm... Mondjuk, ha Ryót bezárnám, és a kis - már majdnem gyógyult - Norinak esnék, az még jobban kárpótolna a mai napon engem ért összes traumáért. Egy kis kúrótúra...
És... Igen. Mintha megérezte volna azt, hogy mi jár a fejemben, kicsim villáját letéve emelkedik fel helyéről, és cica módjára bújik hozzám, hogy megköszönje vacsoráját, majd bele is ül ölembe.
Grr... Ha most csak ketten lennénk...
Olyan lökött... Tudhatja, hogy egy darab rojtos idegszállal tartom magam attól, hogy ne essek neki már itt, most, ebben a pillanatban!
- Kérlek, menjünk el sétálni! Már nagyon régen voltam kint. Légyszi! – Téves... Mégse gondolataim vezérelték ide...
De... Mégse tudom elküldeni fürdeni. Egész munkám során nem találkoztam még olyan veszélyes fegyverekkel, mint a szemei. Azok a hatalmas, gyönyörű szemei, amelyekkel - hogy elérje a célját -, olyan esdekelve néz rám...
- Na jól van, de csak itt, a környéken. Nem vagy még jól ahhoz, hogy hosszú sétákat tegyünk. Szaladj, és öltözz fel jó melegen. – adom fel a harcot ellene, hisz nincs esélyem. Benne egy terrorista veszett el, ami ilyenkor kitör.
Egy puszit még tudok neki adni, aztán már köd előtte, köd utána. Átszellemült arccal el is szalad öltözni.
- Te is vegyél fel valami melegebb ruhát! – fordulok a velem maradt görénykéhez, aki Norito mozdulatain nevetgélve próbálna hozzám székestül közelebb ülni.
Szavaim hatására az arcára kiült döbbenetet látva pedig én vigyorodom el, és a konyhaajtóhoz sétálok, onnan folytatom magyarázatom neki:
- Ugyanis nem foglak itt hagyni egyedül. Ki tudja, kiket csődítenél ide, vagy miket lopnál el tőlem, ha nem felügyellek. - huhh... Megsérthettem... Ez a tekintet, és ahogy elvonul mellettem...
De igazam van. Amikor legutóbb elment, meg is lovasított tőlem egy csomó pénzt.
A kis nyomorult...
Fejcsóválva veszem fel én is a kabátom, és megyek utánuk. Nem értem ezt a srácot, és már rohadtul bánom, hogy annak idején összejöttem vele. Ha nem tettem volna, akkor most nem lenne vele és Seichivel se semmi gondom.
Mire beérem őket, az alávaló már megint mondhatott valamit kicsimnek. Ugyanis ő nemhogy azt nem engedi, hogy megfogjam kezeit, vagy akár csak egy kicsit is átkaroljam, tudomást se akar venni rólam.
Némán kullogok mögötte azzal nyugtatva magam, hogy ha megütném a rajtam kuncogó Ryót, akkor azzal csak neki ártanék.
- Itt lehet diétás süteményeket kapni! Várjatok meg, jövök nemsoká. – robog el mellettem a kis féreg megfeledkezve káröröméről, én pedig elkapom Norito kezét.
- Kövess. – kérem, és már rántom is magam után, meg se várva beleegyezését.
A kis féregre most a cukrászda túloldalán feltűnt orvos haverom fog vigyázni.
Aki... Gondolom unatkozott, és azért jött ki sétálni. De emiatt... Pont jó helyre tévedt. Csak meg kellett lebegtettem előtte egy köteg bankjegyet, és Ryóra kellett mutatnom összerakott kezekkel.
És ő már küldte is az sms-t, hogy áll az alku, figyeli, de még ma jön majd a pénzért.
Vígan futok kicsimmel a környéken lévő parkig, csak itt állok meg. Ekkor is a miatt, hogy végre nyugodtan magamhoz tudjam ölelni. Hiszen... Annyira hiányzott már kicsiny testének érintése...
- Annyira rossz, hogy nem lehetünk kettesben. – töri meg a csendet Norito panaszos nyafogása. – Az a kis álnok mindig eléri, hogy vele foglalkozz, és engem elhanyagolj. – hehe... Csak próbálja elérni, picúr, de nem fogja tudni! Hozzád ahhoz túlontúl kevés.
Vigyorogva hívom meg inkább egy forró teára, minthogy ezt elmagyarázzam neki. Egyrészt ez túl nyálas szöveg lenne egy fegyverkereskedőtől, másrészt pedig inkább nem is gondolok arra az elfuserált kis hullajelöltemre, mert annál kevesebb ideig élne.
Amint kezünkben szorongatjuk teáink, keresek egy padot, ahova leülhetek. Sajgó fejemnek kell most a csönd. Ugyanúgy, ahogy testemnek szüksége van Norito közelségére. És... Talán ez utóbbi ruha nélkül jobb lenne, de nem tehetem ki a kicsikét egy megfázásnak, így beérem azzal is, hogy így ül rám.
Nem tudom, mennyi idő telik ebben a nyugalomban, de mivel kezd az idő hűvösödni, el kell indulnunk visszafelé. Hiszen görényke már biztos visszaért, és lassan barátom is odaér frissen keresett pénzéért.
- Ideje hazamennünk, kicsim. Még nem vagy egészséges. – cirógatom meg arcát.
És igaz, hogy érintésemtől összerezzen, de legalább, ellenkezés nélkül teszi meg azt, amit kérek tőle. Vagyis bólintva mászik le ölemből, hogy ezután magamhoz húzva indulhassak el vele otthonunk felé.
Ryo ott vár minket a bejáratnál, mosolyogva. De... Bájos vigyora bennem nagyon nagyon rossz érzéseket kelt. Hiszen... Már csak azért is különös, hogy itt, kint fagyoskodik, mert tudtommal neki is már a szájába rágtam jó párszor azt, hogy hol tartom a pótkulcsomat, be tudott volna jutni, ha akart volna.
Érdeklődve hallgatom nyávogását, de szerencsére nem kell sokáig, mert hamar kiböki a jó kedvét okozó információkat:
- Jól éreztétek magatok? Mert én nagyon. Kielégítő találkozásom volt az én szerelmemmel. – hogy az a... Tudtam, hogy valami nem stimmel jókedvével...
- Kérdezte, hogy érzem itt magam, és mondta, valószínűleg majd meglátogat. – jajj, de fasza lesz... Ha Seichi idejön, és netalántán bántani akarja kicsim...
Erővel tartom vissza magam attól, hogy bemossak egyet Ryónak, hiszen most hiába is vagyok rá irtó mérges, van fontosabb dolgom is.
Ki tudja, nem állított-e már most ránk Seichi valami likvidátort Ryo kérésére?
Nagyon nem hiányozna Norito testének a valószínűen újból felszökött láza mellé egy másik fémdarab is...
- Ezt majd még megbeszéljük, csak ellátom Noritót – kapom is fel kincsem egyből, jobb ötletem nem lévén, majd elfordítva őt az utca felől, beviszem a házba, szobájába.
- Mi van, Shiri? Ennyire félted a kis nyomoronc életét?! – ér utol minket Ryo, amikor leteszem Noritót közel az ágyához, és megkérem, hogy álljon neki vetkőzni.
Gyilkos tekintettel nézek rá, de vigyora még mindig levakarhatatlan.
- Ha tudni akarod, igen. – fordulok vissza kicsim felé, lefogva őt, hogy ne ugorjon ennek a szemétnek.
Bár Ryo mond még valamit, és szerintem együtt végezzük ki.
Hangosan felnevet, majd tudomást se véve arról, hogy megkértem, húzzon el a halál legnemesebb testrészére, vagy csak simán akassza fel magát, pötyög be valami számot telefonjába, és fülén a kagylóval, bőszen bólogatva jön oda hozzánk.
Majd legnagyobb döbbenetemre készülékét a kezembe nyomja, egy „Veled akar beszélni”-vel.
Pompás... Szóval felhívta Seichit.
Úgy érzem, azért a kis sétáért a parkban most fogok fizetni... Mondjuk... Seichi telefonhívása még nem olyan vészes.
A baj csak akkor lesz, ha a kedves drága barátom személyesen látogat el ide, még gondjainak intézése közben is. Mondjuk arra, ha Ryo nem panaszkodik neki annyit, talán nem fog sor kerülni.
Dühösen kapom ki kezei közül, és emelem fülemhez a telefont. Noritót még mindig fogom fél kézzel, mert a kis álnok vendégünk megpöckölte az orrát, és emiatt a kicsike vetkőzését félbehagyva ugrana neki.
- Halló... – szólalok meg, és ettől egyből mind a ketten rám néznek, abbahagyva veszekedésüket. Igen, gyerekek, kezdődik a cirkusz...
Így jobb is, hogy nyugton vannak. Hiszen a vonal túloldaláról jövő, jól ismert, lusta hangra most nagyon kell koncentrálnom... Gazdája, Seichi ugyanis, amikor így beszél, nagyon feszült. Ryo panaszkodása rendesen felhúzta:
- Shiri?
- Igen, én vagyok, mondjad, Seichi. – sóhajtok egyet beletörődően.
- Mondom is! – hördül fel mérgesen, szabadjára engedve indulatait. – Mi az, hogy a védelmedre bízok valakit, és Te azt a személyt nemhogy kiviszed az utcára, magára is hagyod?! Mi ütött beléd?! – arrébb kell tartanom a fülemtől a kagylót, mert mindjárt kivisz a szobából Seichi hangereje. – Tényleg a kis kurvád miatt lettél ennyire hanyag?! Lelövessem?! Vagy vele együtt te is meg akarsz hal...
- Kezdjük ott, hogy nem lettem hanyag. Csak a környékre mentünk, mert ugye nem tarthatom Ryót se állandóan a lakásban, mert az rosszat tenne neki. Ráadásul így tudott magának diétás sütit is venni. – nemtetszést nyilvánító hang a telefon másik feléről. Hihi... Csak nem megpróbálhatta őt is rászoktatni ez a kis nyomorék arra a fűrészporra?
- És... Attól, mert én elmentem a számomra legfontosabb személlyel egy kicsit kettesben, nem jelenti azt, hogy akit rám bíztál, védelem nélkül hagytam. Hiszen tudod, hogy nekem is elég sok emberem van. – kopp... Ryo álla a földön. Hehe... Csak nem azt gondolta, hogy ezzel a telefonhívással ártani fog nekem?! Vagy tényleg azt hitte, képes lennék arra, hogy ne követtessem nyomon, amit tesz?!
De mindegy is. Elvégre... Ha így folytatom, Seichi még jobban meg fog bennem bízni, mint benne.
Végre nyugodtabb, halkabb válasza, vissza is rakom fülemre a telefont:
- Akkor azt mondod, a kötelességeidnek teljes mértékében a tudatában vagy? – mi ez? Vallatás?! Attól még, hogy szeretek valakit, nem röpdösök egyből a rózsaszín kis felhőcskék között nagyokat sóhajtozva...
Hiszen hogy nézne már az ki?!?
- Igen. És azt is, hogy abban a személyben, akire Ryót bíztam, megbíztam olyan mértékig, hogy ha elrontotta volna, és a kicsikének most valami baja lenne, helyette vállalnám a következményeket. – rizsázok neki, miközben kötelességtudó arcot vágok amiatt, hogy mellettem a kis patkány még jobban toporzékoljon...
Norira is rá kell néznem, csak rá azért, hogy egy szám elé tartott mutatóujjal jelezzem neki, ne nevessen olyan hangosan Ryón. Vagy a színészkedésemen lát már ennyire át?
- Oké, értem. És... Vállaltattam is volna veled minden szívfájdalom nélkül a következményeket, hisz ismersz... – nevet fel. És kacajától kiráz a hideg. Sokkal horrorisztikusabban csinálja, mint az előbb Ryo.
- Igen, igen, túlzottan is jól. – erőltetek magamra én is vigyort. Majd így folytatom mondandóm, ugyanis el kéne tőle köszönnöm, hiszen lassan itt az éjszaka...:
- És természetesen továbbra is figyelünk a kicsi Ryóra, de most le kell tennem, mert...
- Csak ne olyan gyorsan! – szakít félbe, de olyan hangon... Nem tudom, miért, de úgy érzem, még van egy pár nekem nem tetsző kérése.
- Igen? – kérdem meg félve. Miről panaszkodott még neki az a nyomorult?!
- Ugye tudod, hogy én most önhibámon kívül nem lehetek a kicsikével, de attól még neki vannak igényei?! – na nee... Ugye nem arra megy ki a játék?! – És... Emiatt nem kéne éjjelre külön szobába zárnod... Vagyis... Legalább addig foglalkozhatnál vele, amíg a partnered fel nem épül...- itt unom meg. Seichi haragja ide vagy oda, az én ágyamba genyóka többé be nem fekszik. Pláne nem Norito helyett.
- Erre nem kényszeríthetsz. – közlöm a telefonba. Most én vagyok felháborodva. – Áthívom inkább azt a haverom hozzá, aki felügyelte, de helyette meg főleg nem ígérek semmit. Ha nem megy bele semmiképp, vagy éppen ő nem tetszik Ryónak, akkor hívok másokat. – legvégső esetben, ha ennek a kis szörnyszülöttnek annyira hiánya lesz, adok majd neki egy vibrátort.
Bár azt se ő fogja kiválasztani, mert még a végén a legnagyobbat keresve a termoszra esne a választása.
- Jó. Rád bízom, oldd meg. És... Arra készülj, hogy ezután vagy telefonálok neked és Ryónak is minden nap, vagy meglátogatlak benneteket, hogy pontosan tudjam, mi van. És csak ajánlani tudom, hogy ne legyen rád több panasz. – nem fontos dolga van?! Hogyhogy erre ennyire ráérne?!?
Nem tudok neki válaszolni, mert lecsapja a telefont.
Grr... Feldúltan csapom le én is Ryóét, majd a kezébe nyomom azzal, hogy „Tessék, menj fürdeni!”.
Meggyötört arcomon nagyot kacagva vonul el a fürdőbe, az ajtóból nem elmulasztva azt a visszaszólását, hogy már alig várja az éjszakát.
- Hát én nem. – ülök le az ágyra, és hagyom, hogy kicsim hozzám bújjon.
- Most mit akarsz csinálni? – szólal meg suttogva, amikor már halljuk, hogy kedves vendégünk megnyitotta a vízcsapokat, és beállt tusolni.
- Én semmit. – eresztek meg felé egy vigyort. – Pontosabban még semmit - amíg Seichi le nem veszi róla a kezét. Ha ez megtörténik, lelövöm, mint egy kutyát. De addig is – fordítom vissza magam felé elkomorult arcát – teljesítenünk kell az igényeit, úgyhogy ha délutáni felügyelője megérkezik, amikor kifizetem, meg fogom kérdezni, vállalná-e.
- Biztos nem! – vág közbe Norito epésen, amitől muszáj elnevetnem magam, miközben gyanúsan forrónak tűnő arca miatt a lázmérő felé nyúlok.
Szerintem ahhoz Ryo tényleg szép külsőleg, hogy rajtam kívül más is visszautasítsa, de ezt nem kell tudnia.
- Reméljük igen, mert akkor sokkal kevesebb bajunk lenne! – szorítom magamhoz a kicsikét, beleborzolva közben hajába.
-Mit kértek enni? –hallom kedvesem kérdését, és már tudom is a választ. Egyik kedvenc ételemre vágyom, hisz olyan régen ettem már.
-Kukoricasalátát! – válaszolom fülig érő mosollyal. Már a puszta gondolatra is összefut a nyál a számban. Ahogy kényszer-vendégünkre pillantok, arcán méla undor honol. No, csak.. Ő nem szereti? Nem tudja mi a jó.
-Kukorica? Fúj… az malackaja! Ráadásul hizlal is. Ha saláta, akkor már legyen egy kis almaecetes spenótsaláta. Nekem - vele ellentétben - vigyáznom kell a vonalaimra! Ugye készítesz nekem, Shiri?! –jézusom! Ez a gyerek nincs jól összetákolva. Spenót? Hogy a csudába lehet azt megenni? A végén még kiderül, hogy Ryo drága anorexiás –vigyorodom el.
-Nem malackaja, én szeretem! Ráadásul… Veled ellentétben, még ha mázsaszám enném, akkor se látszana meg rajtam. Hiszen… Tökéletes a testem. Ugye, Shiri? –remélem, jól válaszol, mert ha nem, akkor bizony aludhat a kis vendéggel.
-Igen, igen! De Ryo teste is tökéletes, és ha vigyázni akar rá, tegye. Mindkét salátát megcsinálom, ha csendben maradtok, és nem bántjátok egymást. –Ó, hogy az a.! Ő csak ne tartson tökéletesnek másokat, és főleg ne legeltesse rajtuk a szemét. Neki csak én lehetek, és kész! – durcizok be, és a vacsora elkészültéig csöndben nézegetem a papucsom orrát. Amikor minden elkészül, kedvesem a homlokomra tapasztja nagy, meleg tenyerét, majd ajkait a számra nyomja.
Csókját nem viszonzom valami nagy lelkesedéssel, tudja csak meg, hogy elég erősen megbántott. Hátunk mögül hangos edénycsörömpölés. A kis hernyócska érdekében remélem, hogy nem Shirim kedvenc porcelán étkészlete volt az. Mert akkor jajj neki… Odafordulok, és hát mi más is lehetne.
-Szerencsétlen –kommentálom.
-Az. - reagál kedvesem, de semmi több. Sem ordibálás, vagy pofon. Engem ezért minimum felnégyelt volna. Amint kivonul, felpattanok, hogy megterítsek, mire visszatér. Épp a tányérjába szednék egy adagot a fini kukorica salimból, amikor is Ryo drága kikapja a kezemből.
-Shiri nem eszik ilyet, neki fontos az egészsége…
-Akkor nem mérgezi magát spenóttal. – emelem magasra az orrom. Pont ekkor jön be szerelmem, és mindkét adagból szed. Falatozás közben rá-rá sandítok, és az a méla undor az arcán… hát minden pénzt megér.
Az egész vacsora hasonló, jó hangulatban telik. Ryoval gyilkos pillantásokat váltunk a tányér fölött, én pedig igyekszem látható élvezettel enni a salátám. Hamar jóllakok, még a kevéske adagomat sem bírom elgyűrni, de amint befejezem, jóllakott cicaként nyalom körbe a számat. Szerelmemhez lépek, és nyakába fúrva a buksim köszönöm meg a vacsorát. Ha már ott vagyok, gyorsan az ölébe is huppanok, nem törődve a kis féreg gyilkos pillantásaival. Csöndben sziesztázom egy darabig, majd hírtelen felkapom a fejem, és Shiri felé fordulok.
-Kérlek, menjünk el sétálni! Már nagyon régen voltam kint. Légyszi! –vetem be a hatalmas, kis boci szemeket, aminek, tudom, képtelen ellenállni.
-Na, jól van, de csak itt a környéken. Nem vagy még jól ahhoz, hogy hosszú sétákat tegyünk. Szaladj, és öltözz fel jó melegen. –nyom egy puszit a homlokomra. Pár perc múlva már teljes harci díszben toporgok az előszobában, amikor is megjelenik az a személy, akit nagyon nem vágytam látni. Rajta is kabát. Csak nem…
-Shiri mondta, hogy sétálni megyünk. –vigyorog elégedetten, amitől az én szemeimbe könnyek gyűlnek. Olyan jó lett volna egy kis időt kettesben vele tölteni… miért hívta ezt a kis pondrót? Végre megjelenik Ő is, de tudomást se veszek róla. Kezeimet mélyen kabátom zsebébe süllyesztem, és elindulok, nem foglalkozom azzal sem, hogy Shiri át akar ölelni. Utunk egy cukrászda mellett visz el, mire Ryo felsikít.
-Itt lehet diétás süteményeket kapni! Várjatok meg, jövök nemsoká. –ezzel már el is tűnik az ajtó mögött, kedvesem pedig karomat megragadva kezd el húzni maga után.
-Kövess. – suttogja a fülembe, forró leheletétől libabőrös leszek. Futva tesszük meg az utat a közeli parkba. Amikor megállunk, szorosan magához von, nem enged szabadulni. De ahogy megérzem teste melegét, eszembe sem jut többé kibújni karjainak védelme alól. Kisgyermek módjára simulok hozzá.
-Annyira rossz, hogy nem lehetünk kettesben. –nyöszörgöm neki panaszosan. –Az a kis álnok mindig eléri, hogy vele foglalkozz, és engem elhanyagolj.–ha tehetném, még jobban hozzá bújnék, de ez sajnos lehetetlen, így megelégszem annyival, hogy hatalmas tenyerébe rejti a kezemet, és meginvitál egy forró teára.
Miután megvesszük, keresünk egy eldugottabb padot, Shiri leül, én pedig az ölébe helyezkedek. Kihasználjuk ezeket a nyugodt perceket, egyikünk sem szólal meg, hiszen nem tudhatjuk, mikor is lesz a következő alkalom. Csukott szemmel élvezem közelségét, ám hamarosan nagyon fázni kezdek. Igyekszem titkolni, de előle képtelenség. Olyan, mintha minden idegszálával rám lenne hangolódva.
-Ideje hazamennünk kicsim. Még nem vagy egészséges. –lesegít az öléből, majd egymást átkarolva veszsük hazafelé az utunk. Az ajtóban már pondróka toporog, de arcán nyoma sincs bosszúságnak. Ilyen jó hatással voltak rá a sütik?Ha ezt tudom, akkor minden nap veszek neki egyet. Amikor odaérünk, kedves hangon érdeklődik.
-Jól éreztétek magatok? Mert én nagyon. Kielégítő találkozásom volt az én szerelmemmel. –néz kihívóan Shirire. –Kérdezte, hogy érzem itt magam, és mondta, valószínűleg majd meglátogat. – kedvesem teste megfeszül, és még jobban magához szorít.
-Ezt majd még megbeszéljük, csak ellátom Noritot –sziszegi a kígyócskának, majd felkap, és ahogy vagyok, kabátostól, cipőstől a szobába visz, mintha meg akarna védeni.
A franc essen ebbe a mai napba! Legszívesebben még mindig kidobnám ezt a kis idegesítő majmot lakásomból, és kapásból el is költöznék egy olyan helyre, amit nem talál meg.
És… Erős kísértést érzek még mindig arra is, hogy kicsim megba… ööö… izé… megnyugtassam az előbbi fürdős jelenete után, de jelenleg egyik elképzelésem se kivitelezhetem. Muszáj erőt vennem magamon, hogy valami épkézláb ötlettel álljak elő.
Hiszen, ha nem lépek valamit gyorsan, hamarosan megint verekedni fognak egymással a kicsikék. És az… Cicámnak - láza mellé - nem igazán hiányozna.
Fájó szívvel fordulok Norito felé. Szemét dolog, hogy pont őt kell itt hagynom egyedül, amikor szívem szerint vele maradnék, de… Ryot semmiképp se hagyhatom lakásomban garázdálkodni, mert Noritóval ellentétben ő egy profi zsebtolvaj. És… Ezzel egy időben egy gerinctelen féreg is, aki képes lenne mindenemet elvinni, ha tudná, hogy azzal fájdalmat okozna nekem.
Mondjuk… Most, hogy tudja, Norito az én legféltettebb kincsem, biztos vagyok benne, hogy támadásai leginkább őt fogják érni.
- Kicsim. Ígérem, nagyon sietek vissza hozzád. – súgom neki gyengéden, próbálva megnyugtatni egy puszival, mielőtt az idegesen toporgó Ryo után mennék.
- Már itt is vagyok! – vágom hozzá sötéten, amikor utolérem a lépcső alján. – Ugye nem hoztad megint a fél házatok?
- Hehe! Nagyon vicces kedvedben vagy ma, Shiri drágám! Inkább a kezed járjon, ne a szád, mert ezt még mind fel kell vinni a szobádba! - ripakodik rám, és már nyomja is a kezembe azokat a bőröndöket a hatalmas kupacból, amik hozzá legközelebb vannak. – És… Mivel elég sok értékes ingóságot hoztam, légy szíves a háziállatkád tűntesd el erre a pár hétre onnan, mielőtt bepiszkítana valamit. – hogy mi van? Milyen háziállatka?! Ez most Noritóról beszél? És egyáltalán… Milyen jogon akar ő a helyére költözni?!
Barátságos mosolyt erőltetve arcomra lombozom le azzal, hogy a legnagyobb szobám kapja, ahol biztosan elfér a cuccaival, hiszen egyedül lesz.
Nem örül a hírnek, hiszen úgy gondolta, majd én pótlom barátját ebben a pár napban… Ezért nem mulasztom el még arról is kiokítani, hogy én már rég nem vagyok a drágája… És a mostaninak se leszek a pótlója - még pár napig se vagyok hajlandó úgy hozzáérni.
A tetőfokára hág hangulata, vagyis indulatát el se rejtve, dühödten kér, hogy akkor oda vigyem be cuccait, de lehetőleg gyorsan, és lehetőleg adjak neki kulcsot is a szobához.
Amikor pedig erre még mindig kedvesen mosolyogva megkérdem, hogy hülyének néz-e, és válaszul visszanyögi azt, hogy ha értelmes embernek tartana, nem próbálna meg kihasználni…
Megfeledkezve arról, hogy ezért mit is kapok én vagy Nori később, ugranék neki, akár a csomagokat is ledobva kezemből, amikor észreveszem kicsim. Halálsápadtan, szomorú arccal közeledik felénk, hol a lépcső egyik, hol a másik oldalán imbolyogva. És… Mintha nem is lenne teljesen eszméleténél.
- Shiri... nagyon rosszul vagyok… fázok. – közli, mielőtt még elvesztené maradék erejét, és a mellkasomnak esne.
Ryo cuccai egyből potyognak kezeimből, hogy Nori piciny testét karjaim közé tudjam venni, és a lehető leghamarabb visszafektessem ágyába.
Még jó, hogy nem a lépcső tetején esett össze. Vagy… Akkor, amikor nem vagyok ott… Brrr… Ebbe még belegondolni is rossz.
Nem kellett volna egyedül hagynom, amikor láttam rajta, hogy szarul van! Hogy lehetek ekkora idióta?!
Óvatosan teszem le, és arcát cirógatva kezdem el szólongatni:
- Kincsem... Kérlek, ne csináld ezt velem. Nyisd ki a szemed. Hallod? – gyere vissza hozzám! Hiszen… Ha most valami bajod lesz, nem tudom, mit csinálok magammal!
Végre valahára, éveknek tűnő percek után kinyitja szemeit, és kábán dörzsöli meg szemeit kezemmel.
- Végre. Mi történt, életem? Hívjak orvost? Szeretnél borogatást? Vagy hozzak valamit? – támadom le egyből, bár nem tudom, mennyit ért abból, amit mondok neki.
- Nincsen semmi baj. Hidd el, jól vagyok. – próbál nyugtatni halovány mosolyával, miközben másik kezem erőtlenül a kezei közé veszi.
Hát... Én arról, hogy összeesik, egyáltalán nem gondolom azt, hogy minden rendben van vele. És még mindig olyan meleg a homloka is…
- De hát az előbb elájultál, és lázad is van még. – közlöm vele higgadtan a tényeket, amire legnagyobb meglepetésemre fölül az ágyon, és szenvedélyesen tapad ajkaimra.
Hmmm… Hát ez?! Megdöbbenve csókolom vissza, és közben próbálok rájönni arra, hogy mi is folyik itt… Hiszen… Az előbb annyira rosszul volt, hogy alig tudott beszélni. Most meg…
Olyan kis eleven, hogy ha tovább folytatja kínzásom, ájulása ide vagy oda, nekiesek, még ha kímélésre is van szüksége.
De tényleg… Az előbb megjátszhatta magát?!
- Shiri! Éhes vagyok! Adj valamit enni. – zökkent ki „kedvenc” kis piócám Nori cicám simogatásából, és csókolásából…
Na neem! Ez mindig a legrosszabbkor esik ide. Most per pillanat arra akarok rájönni, hogy kicsimmel mi történt. Ha tényleg olyan rosszul van, semmiképp se hagyhatom többet egyedül. Ha pedig játszott… Hát akkor úgy érzem, számolnom kell vele játékáért… De mindenképp az lenne a legjobb, ha ez a kullancs nem lenne itt.
- Drágám, adj valamit enni neki, mielőtt elfogyna. Nagy kár lenne érte. – mosolyog gúnyosan Ryo-ra, majd mielőtt mondanék valamit én is, folytatja:
- Én majd lemegyek veletek, kicsit kezdek én is megéhezni. – bújik hozzám, hogy fel tudjam kapni, és elindulhassak Ryo felé. Aki - legnagyobb döbbenetemre - megvár az ajtónál, hogy ő is belém kapaszkodhasson, és így, immár két teherrel menjek tovább a konyha felé.
Mi a fene történt vele is?! Mitől lett ilyen nyűgös az ő stílusa is?! Hova tűnt előbbi haragja?
Lefelé a lépcsőn „véletlenül” Ryo egyik bőröndjét, amit ledobtam útközben, félrerúgom utamból, de gazdája figyelmét rólam és kincsemről most ez se vonja el.
- Mit kértek enni? – kérdem a két kicsikétől, amikor végre bejutunk a konyhába, és leültetem Norit az asztalhoz, kedvenc helyére, valamint a rajtam tapadó Ryo-t is lenyomom egy másik székre.
Pontosabban a Noritoval szemben lévőre. Nyugodt étkezést akarok, nem vacsoracsatát.
- Kukoricasalátát! – válaszol egyből lelkesen kicsim, de vendégünk arcán mély undor jelenik meg, úgy fordul Norito felé. Tudom, hogy ő ezt nem szereti, de csak nem szól be semmit kicsimnek…
Na jó... Miért is keserít el, hogy mégis. Erre a válaszra számítanom kellett volna… Főleg ettől a féregtől.
- Kukorica? Fúj… Az malackaja! Ráadásul hizlal is. Ha saláta, akkor már legyen egy kis almaecetes spenótsaláta. Nekem - vele ellentétben - vigyáznom kell a vonalaimra! Ugye készítesz nekem, Shiri?! – műsor indul… Nori a spenótot utálja…
Már fordul is Ryo felé, hangján érzem, hogy elég ideges:
- Nem malackaja, én szeretem! Ráadásul… Veled ellentétben, még ha mázsaszám enném, akkor se látszana meg rajtam. Hiszen… Tökéletes a testem. Ugye, Shiri? – fordul felém.
- Igen, igen! – nyögöm ki egy lemondó sóhajjal, majd még mielőtt Ryo is kérdőre vonhatna, ezt is hozzáteszem. – De Ryo teste is tökéletes, és ha vigyázni akar rá, tegye. Mindkét salátát megcsinálom, ha csendben maradtok, és nem bántjátok egymást. – bólintanak, és míg Ryo lábat lóbálva, hol nekem, hol kicsimnek fecseg, kicsim szokatlanul csendben van.
Amikor elkészítem a salátákat, első dolgom, hogy tenyeremmel ellenőrizzem is a lázát, de szerencsére most csak hőemelkedése van.
Egy forró csókra invitálom nyugtatásként, hiszen... Látom rajta, hogy valami bántja, de addig nem fogom megkérdezni, hogy mi is az a valami, amíg nem leszünk kettesben.
Fölösleges, mert Ryo előtt úgyse fogja mondani. De… Nagyon remélem, nem az bánatának oka, hogy a kis rohadék testét megdicsértem.
Tányérok csörömpölése a hátam mögött vonja magára a figyelmem, muszáj elszakítanom számat kicsim mézédes ajkaitól.
Ő is, velem együtt fordul a hang forrása felé egy bosszús sóhajjal.
- Szerencsétlen! – nyögi ki véleményét, amikor meglátjuk, hogy vagy fél étkészletem lett oda a kis pusztítónak hála.
- Az! – sóhajtom vissza, majd elindulok a partvisért.
Mire visszatérek, ezek ketten már egymással szemben állnak, és a változatosság kedvéért megint vitatkoznak egymással.
- Üljetek le! Mindketten! – emelem fel hangom, és amikor engedelmeskednek, gyorsan összesöprök, majd én is leülök melléjük.
Szúrós tekintetemre egyből abba is hagyják egymás lábának rugdosását.
Meg se kell kérdeznem, látom, hogy meg van terítve, ezért valószínű, hogy azon vesztek össze ennyire, hogy melyikük merítsen nekem a salátájából.
És… Most megint bajba kerülök, ha nem jól döntök. Hiszen… Mindkettejük tekintete villámokat szór.
Nagyot sóhajtva nyúlok a spenótsalátához, és merítek magamnak egy adagot, majd… Még mielőtt kicsim sértetten távozna - vagy tettemtől, vagy Ryo győzedelmes arckifejezésétől - merítek egy adaggal a kukoricasaliból is. Nem tudom, milyen lesz a kettő együtt, ők is kíváncsian néznek, de nem érdekel. Ryo-t a miatt az álnok vezér miatt nem bánthatom meg, kicsimnek pedig sose okoznék szándékosan fájdalmat.
- Jó étvágyat! – nyúlok a villámért, és enni kezdek.
Ők még mindig csak állnak, és néznek, de azért se mutatom meg nekik egy fintorral se, mennyire jó is a két salátafajta együtt. Örülök, hogy keveset merítettem.
- Szia, drága Ryo! Ezer éve nem láttalak – jól hallottam? Tényleg örül ennek a ficsúrnak? Nagyon sugdolóznak valamiről. Ahogy őket nézem, szemeimet elfutják a könnyek, és amilyen gyorsan csak tudok, visszafutok a szobánkba, majd levetem magam az ágyra. A plafonra meredve gondolkozom, amikor egyszer csak kinyílik az ajtó, és a szépfiú libben be rajta, arcán álmosollyal.
-Szia, a nevem Ryo. Te vagy Shiri mostani kis kedvence? Valami isteni az ágyban, ugye? Gondolom, elkényeztet minden tekintetben. Mindig nagyvonalúan bánik a szeretőivel. Bár –itt lesajnálóan néz végig rajtam- nem értem mit eszik egy ilyen őzike szemű tökmagon, mint te vagy. Neki tüzes szerető kell, nem ilyen kis porcelánbaba. De most már itt vagyok, majd én kielégítem minden igényét –ez a kárörvendő vigyor… itt szakad el a cérna, felpattanok, és megpofozom. Ekkor Shiri benyit, én pedig zokogva vetem magam a karjaiba. Rögtön magához szorít.
-Mi folyik itt?! –kérdi vészjósló hangon, mire én még közelebb fészkelődöm hozzá.
-Sérteget. –zokogom neki szívem minden fájdalmával. Rosszul érzem magam, ráadásul itt ez a fiú, és csúnya dolgokat mond nekem. Szerencsére Shiri rendbe teszi.
-Megtennéd, hogy még mielőtt ideges leszek, kimész, Ryo?! Pakold ki a cuccaid, amíg én lázat mérek Noritónak – ajjaj. Annyiból jó, hogy kimegy végre, de ami most következik… nagyon nem szeretem ezt a procedúrát. Hevesen csókolni kezd, és én csak arra eszmélek, hogy az átkozott, hideg kis szerkezet megint bennem van. Rögtön sírni kezdek ismét.
-Nem elég, hogy el kell viselnem a volt szeretőd, még meg is kínzol?!- hüppögöm. Mire jó ez neki? Csak hozzá szeretnék bújni, meleg ölelésébe vackolni fázó kis testem.
-Tss! Az ellen, hogy ő itt lakjon, sajnos nem tehetek semmit! Ugyanis a barátja nagyon befolyásos személy az alvilágban, és még levélben is felhívta a figyelmemet arra, hogy mi történik velem, illetve a környezetemben élőkkel, ha kis „szívszerelmével” valami történik, amíg itt van nálunk..
-Nem hiszek, neked- fordítom el a fejem, de amikor az orrom elé dug egy darab papírt, kénytelen vagyok odafigyelni. Lassan olvasni kezdem, szemeim egyre nagyobbra nyílnak a döbbenettől és felháborodástól. Ez szemétség! Ilyen feltételeket szabni. Meg van a véleményem erről a fickóról.
-Így se?! –kérdezi végül, miközben visszaöltöztet. Erre mit lehet felelni? Szívemben még ott a kétely aptró tüskéje, de szerelmem sokkal erősebb.
-Ez... Ez... Olyan igazságtalan... Miért pont te?! Miért nem talált neki más testőrt?! –nyöszörgöm, Ő pedig válaszul csak egy rossz ízű cukorkát nyom ajakim közé.
-Azért én, mert mindig is Ryo feladata volt a rá vigyázó szerencsétlen kiválasztása. De eddig már 5-ször vigyáztam rá, és még egyikbe se haltam bele. Most ketten vagyunk, biztos el fogjuk tudni valahogy viselni... –remélem, valóban igaza van, és azt is, hogy ez az álnok dög hamar eltűnik az életünkből. Szeretnék Shirivel kettesben maradni. Most csak annyit tehetek, hogy közelebb helyezkedem, és ajkaimat édes csókra nyújtom, melyet Ő örömmel fogad el, de nemsokára mókás kis fintor kíséretében válik el tőlem. Erre nevetnem kell, mire ő is hangos hahotával reagál. Boldog pillanatunkat egy nyávogós hang eszi tönkre.
-Shiri, ugye nem feledkeztél meg rólam?!- nem lehet igaz. Eddig az ajtó előtt hallgatózott, hogy pontosa tudja, mikor kell bejönni? –legalább annyi elégtételem van, hogy Shirinek sincs több kedve kellemetlen vendégünkhöz. A fülemhez hajol, majd belesuttog:
-Sajnos nem hagysz rá időt, hogy akár egy pillanatig is megfeledkezzek rólad –hihi. Öröm az ilyet hallani.
-Légy szíves segíts felcipekedni! Mégse várhatod el, hogy mindent én vonszoljak a szobába! –már állna is föl, de én még szorosabban ölelem. Nem akarok megint egyedül lenni! Kérlek, maradj velem, amíg nem alszom el! –kérlelem. Nagyon nem szeretnék egyedül lenni, most csak az Ő forró testére vágyom, hogy felmelegítsen, de Shiri azt a másikat választja… azt a pojácát.
- Kicsim. Ígérem, nagyon sietek vissza hozzád. – ad egy puszit a homlokomra, majd kivonulnak a szobából. Nagyon nem jó így. Nélküle hideg az ágy. Kicsit még forgolódom, de mivel nem tudok aludni, így kis lábamat beledugom a szőrös mamuszkámba és a keresésükre indulok. A lépcső tetején megállok, ahogy meghallom vidám beszélgetésüket. Legalábbis az én fülemnek annak tűnik.
Amint meglátnak, abbahagyják a beszélgetést, Shiri arca elködösül, baromkám pedig gonoszul elvigyorodik. Hát jól van, ha harc, hát legyen harc! Nem adom ám olyan könnyen a szerelmem. Viszont Shirire ráfér egy kis lecke. Kíváncsi vagyok, mennyire tart fontosnak. Előveszem legszenvedőbb arckifejezésem, és szédelegve elindulok lefelé a lépcsőn. Amint eléjük érek, panaszosan kezdek nyöszörögni.
- Shiri... nagyon rosszul vagyok… fázok. –ezzel a karjaiba hanyatlok, és ájulást színlelek, Ő pedig mindent elhajítva kap karjaiba és rohan fel velem a szobánkig. Óvatosan helyez az ágyra, és arcomat kezdi simogatni, miközben kétségbeesve szólongat.
- Kincsem... Kérlek, ne csináld ezt velem. Nyisd ki a szemed. Hallod? – kezdem megsajnálni szegényt, hallom a hangján, hogy szinte pánikban van, de muszáj megtennem. Azt szeretném, ha csak velem törődne. Így telik el pár perc, majd, mikor úgy érzem, kaphat egy kis engedményt, óvatosan nyitogatni kezdem pilláim, és kezébe dörgölöm arcom. Nagyon kellemes, legszívesebben így maradnék még jó sokáig, de szívszerelmem nem hagy időt a pillanat kiélvezésére.
- Végre. Mi történt életem? Hívjak orvost? Szeretnél borogatást? Vagy hozzak valamit? –áraszt el kérdéseivel. – jobb lesz, ha gyorsan megnyugtatom, mert a végén rám szabadítja azt a magát orvosnak nevező pszichopatát. Mellkasomon nyugvó kezét kezdem el cirógatni, miközben felmosolygok rá.
- Nincsen semmi baj. Hidd el, jól vagyok.
- De hát az előbb elájultál, és lázad is van még. - érzem, nehéz dolgom lesz, nem gondoltam, hogy ennyire aggodalmas. Nincs más megoldás, gyorsan fölülök, és forrón csókolni kezdem. Egyik kezemmel hajába túrok, másikkal mellkasát kényeztetem. Mondanom se kell, ebben a pillanatban nyílik az ajtó, majd Ryo idegtépő nyávogását hallom.
- Shiri! Éhes vagyok! Adj valamit enni. –látom, hogy szerelmem tiltakozna, de mivel kicsit lelkiismeret furdalásom van, így csak a karjaiba bújok és így mondom.
- Drágám, adj valamit enni neki, mielőtt elfogyna. Nagy kár lenne érte. –villantom 100 wattos mosolyom vendégünk felé. Én majd lemegyek veletek, kicsit kezdek én is megéhezni. – ez persze nem igaz, de ha már ott vagyok, tovább piszkálhatom Ryot. Ezután édes hármasban elindulunk a konyha felé, én Shirim karjaiban, vendégünk pedig a nyakán lógva. Szegény, úgy érezheti magát, mint egy óvodában. Ő a szexi óvóbácsi.
Szerkesztve zsebike által @ 2009. 12. 06. 16:37:55
- Khhm. Mi folyik itt?! – emelem fel hangom, hogy a veszekedők is észrevegyék, felébredtem.
Azért csak leesik nekik, hogy nem tűröm ezt a fajta viselkedést senkitől. Elhallgatva, lesütött fejjel fordulnak felém mindketten. Legalábbis egy pillanatig.
Ezután, őszinte döbbenetemre, Norito drága felém nyújtja pici kezét, miközben arról panaszkodik, hogy barátom bántotta. És az a szívszorító hang, amivel ezt teszi... Összefacsarja szívemet.
Csak nem még lázasabb szegényke?
És ráadásul... Most, hogy jobban szemügyre veszem... Miért csak a pólója van rajta még mindig...? Legalább valami plédet teríthetett volna alá ez az idióta! Ez nem vizsgálat! Ez így kínvallatás!
Kicsim is így érezheti, mert felugrik, és rohanna karjaimba, de látom, hogy nem bírják el lábai. Ugrok, és sikerül. Időben, még földet érése előtt kapom el.
És nem tagadom, roppant büszke vagyok magamra. Kezdek hozzászokni gyors mozdulataihoz. Azonban, mielőtt leszidnám, tovább folytatja panaszkodását, végig engem nézve közben gyönyörű, sötétbarna szemeivel:
- Nem akarom ezt! Dugdossa föl magának a ketyeréit, nekem nincs rájuk szükségem. Csak aludni szeretnék… veled.
Mosolyogva simogatom meg, majd barátomnak intve fejemmel, hogy kövessen, vonulok be vele a földszinti hálószobába.
Nagyon odavan a láztól kicsim, a nappaliban meg elég hideg volt. Tudom, hogy szükségesek a vizsgálatok, de nincs kikötve, hogy a ház mely pontján végezzük el őket.
Itt, a szobában azért melegebb van. Megnyugodva teszem le kezeim közül a puha paplanra, de hogy nyugtatni tudjam, miközben vizsgáljuk, visszaülök mellé.
Viszont a kis drága csak nem nyugszik. Most nekem is hisztiznem kéne, hogy beteg, nem tehetek vele semmit, de húzza az idegeim azzal, hogy az ölembe ül?!
Áárrgg. Nem bírom ki, hogy ne tapizzam, ezért inkább ki kell küldenem haverom. Csak felfogja, miről is van szó.
- Nem látod, hogy nem szeretné? Majd én elrendezem – szólok rá tettetett szigorúsággal, miközben kiveszem kezeiből a lázmérőt. – Te csak menj ki szépen a nappaliba, nézz TV-t, vagy mit tudom én. Majd szólok, ha bejöhetsz! – morgok vele tovább, de nem veszi a lapot, csak fura tekintettel néz rám.
Majd, amikor kacsintok, a nehézkesen összejött felismeréssel a tekintetében bólint egyet, és tettetett durcássággal vonul ki. Viszont... Azt, hogy visszavigyorog rám, mielőtt becsukja az ajtót, kihagyhatta volna. Ezzel teljesen elrontotta azt a hatást, hogy kicsi Noritóm hozzámbújva keresi vigaszát.
Idióta. De ha most a kulcslyukon fog nézelődni, biz’ Isten kinyírom.
- Köszönöm, hogy megmentettél! Nincs sok kedvem ahhoz, hogy egy idegen tapizzon – hálálkodik nekem kincsem. Amitől... Hát igen. Nem tudom visszafojtani gonosz vigyorom. Hát igen. Nekem sincs sok kedvem hozzá, hogy idegeneknek hagyjam, hogy tapizgassák. Ő az enyém.
És... Lehet, hogy szemét vagyok, de olyan ötletem támadt... Ha már skála nélküli hőmérőm nem is, ezt a skálásat igazán bedughatnám máshova is, nem csak a hóna alá.
Tervembe be is avatom, bár nem tudom, mennyire fogja viccesnek találni:
- Megértem kicsim, de ugye azt tudod, hogy ennyivel nem szabadulsz? A lázad meg kell mérni, és mivel nem voltál hajlandó hagyományos módszerrel… így újítunk kicsit– dőlök hátra, őt is magammal rántva.
Hmm. Vagy nem hallotta, amit mondtam neki, vagy nem fogta fel, de nem is érdekel... Én figyelmeztettem. Utólagos reklamációnak pedig nincs helye.
Hagyom, had élvezze közelségem, miközben szép óvatosan végigsimítom hátát, és felhúzom a célterületről pólóját.
Még mindig nem gyanít semmit, ezért kihasználva tudatlanságát fogom le kicsiny testét, miközben feldugom neki a lázmérőt. Muszáj. Ahogy így bőrömön érzem, Norim még melegebb, mint reggel.
Fájó szívvel nézem csodálkozó tekintetét, majd mosolyt erőltetve magamra puszilom meg arcát, mielőtt elkezdene sírni.
- Kénytelen voltam ehhez a módszerhez folyamodni, kis betegem. Muszáj megtudnunk, mennyire vagy lázas – próbálkozom nyugtatásával, tovább cirógatva. Bár... Ez nagyon nehéznek és hatástalannak tűnik. Ugyanis meleg kis könnycseppeket érzek pólómon.
- Te tényleg sírsz? – szólítom meg, majd folytatom, szomorúságom nem eltitkolva. - Jaj, kicsi kincsem… nem akarlak sírni látni. Mindjárt túl leszünk az egészen – csitítom tovább, magamhoz húzva fejét, beletúrva fényes, puha hajába.
Így fekszünk egy darabig, kicsim már majdnem el is alszik, de „talán kényelmesebb lesz majd neki e nélkül” alapon kihúzom belőle a lázmérőt. És... Ha már nálam van, nem várok vele haveromra, megnézem, mennyire beteg kincsem.
Huh. Ez alapján a ketyere alapján nagyon... Visszafektetem az ágyra, betakarom, és már hívom is haverom, fel nem kelve Norito mellől.
- Azt hiszem, itt valóban szükség lesz a szakértelmedre, barátom. Majdnem negyven fokos a láza – simogatom meg, de a kis drága még mindig duzzog...
Heh... Kis hisztis uke. Ha ő így, én is így... Tüntetőleg, se nem hozzányúlva, se nem hozzászólva hagyom, hogy barátom alaposan megvizsgálja, majd amikor végez, kimegyek vele, otthagyva az ágyon. Ha duzzogni akar, akkor azt tegye egyedül.
Nekem van jobb dolgom is annál, hogy megpróbáljam vigasztalni. Én meg akarom gyógyítani.
Barátom, mielőtt elmegy, elmagyarázza, kicsim milyen ételeket ehet, odaadja a teákat, kekszeket, és gyógynövény tartalmú cukrokat, amiket hozott. Miután pedig kifizetem, távozik is.
Hmm. Túl sok infó, inkább lejegyzetelem a konyhában, a hozott cuccokat lerakva. És... Ha már itt vagyok, készítek egy jó forró teát, és valami harapnivalót is, mert éhes vagyok.
Valamint, ha emlékezetem nem csal, ő se evett reggel semmit.
Teljesen belefeledkezek a konyhaművészetbe, egészen addig, amíg...
- Bocsánat, bocsánat, bocsánat… - fúródik kicsim mellkasomba, majdnem hátradöntve engem is lendületével. Csak nem megnyugodott?! Vagy már megint valami hülyeség juthatott az eszébe, hogy ennyire szorít?
Áh. Érdekel is engem, amikor itt van a karjaim között!!! Vigyorogva húzom magamhoz közel, de aztán észbe kapva zárom el a gázt, és küldöm be a melegre:
- Nincs semmi baj, szépségem. De most nyomás az ágyba, mielőtt még betegebb leszel – jajj... Sejtettem, hogy nem akar egyedül menni. Fenekére ütök, hogy végre irányba forduljon, majd amikor ez megtörténik, vállát átkarolva húzom magammal vissza az ágyunkhoz. Még azzal is megsürgetem, hogy van számára egy meglepetésem.
Igaz, hogy így is úgy jön, mint valami nyugdíjas, de egy idő után csak-csak elérjük célunk. Le is fektetem, és be is takargatom, de csak nem bír nyugodtan feküdni, ha nem mászok be mellé az ágyba... Addig nem nyugszik, amíg az ölembe nem ül. Én pedig addig nem nyugszom, amíg rá nem kerül a takaró. Majd előhúzom jutalmát, vagyis egy nyalókát. Jobban örülnék, ha az enyém szopogatná, de sajnos az apatejben csak fehérje van, nem tartalmaz immunsegítő anyagokat, mint az anyatej.
- Ez egy gyógynövényes nyalánkság. Segít a torkocskádnak minél hamarabb rendbe jönni – magyarázom neki „nagyon komolyan”, miközben kicsomagolom, majd odaadom neki. Ha pedig most nem vette volna a szájacskájába, lehet annyira mérges lettem volna rá, hogy szanaszét rugdaltam volna a kicsi seggecskéjét.
Nem lehet rossz, mert ahogy így elnézem, ízlik neki. Mosolyogva hagyom, hogy közelebb bújjon, és lassan, nagyon lassan álomba merüljön. Hosszú volt számára ez a nap.
A nyalókája maradékát meg persze nem hagyom kárba veszni. Barátom hozott eleget, le kell tesztelnem, tényleg olyan jó-e.
Finom. Elégedetten eszem meg, majd dőlök le én is aludni. Elfáradtam ettől a mai cirkusztól, és ahogy a kis édest ismerem, ez a mai nap csak a kezdet volt nála.
És hogy megjósoltam... A napokban, főleg amióta jobban lett, igyekszik mindenféle lázmérést, cukorkát, teát, satöbbit elkerülni, ami elősegíthetné gyógyulását.
Kíváncsi lennék, még van-e láza, de se az új módszerrel, se a hagyományossal nem tudom lázát megmérni a kulcslyukon keresztül. Ahhoz be kéne hozzá jutnom a fürdőbe.
- Ajánlom, hogy gyere ki, amíg szépen mondom! – döngetem továbbra is az ajtót, de semmi válasz.
- Grr. Ha most bejutok... Betegséged ide vagy oda, úgy, de úgy megkúrlak! – csikorgatom tovább fogaim, de már meguntam a huzavonát, pláne így, hogy még mindig nem vesz figyelembe.
Kész, ennyi. Betörök, és úgy elkapom, hogy amíg meg nem gyógyul, tuti ágyhoz lesz kötve a fájdalomtól.
Nekifutásból fogom berúgni az ajtót, és utána, ott, ahol éppen elkapom teszem a magamévá. Épp felkészülök, és szaladni kezdek, nagy lendülettel a fürdő felé, amikor csenget valaki.
Hogy az a...
Idegesen caplatok le a lépcsőn, és nyitom ki az ajtót. Majd döbbenten, kissé leforrázottan meredek az előttem álló srácra.
- Hát te mit keresel itt? – kérdem tőle tömény undorral a hangomban.
- Szia, édesem! Hát nem is örülsz nekem? – ugrik nyakamba ahelyett, hogy válaszolna. Bahh... Hát ezt eltaláltad „édes”.
- Szia, drága Ryo! – köszönök neki ugyanolyan cinikusan, mint ahogy az előbb megszólítottam. Ha látná a fintorokat, amiket a közben vágok, hogy szorosan bújik hozzám, tuti elfutna félelmében. És... Még ha csak ez lenne az egyetlen bajom...
Nagyon kell ügyelnem arra is, hogy kincsem előtt még véletlenül se tekerjem ki nyakát a kis árulónak. Hiszen hallottam, hogy közben kimerészkedett rejtekéről – Ezer éve nem láttalak! És... – súgom fülébe – kibírtam volna nélküled még ezer évig.
- Mi történt veled? – faggatom tovább levakarva magamról, még mindig ugyanolyan halkan. - Megint elküldött hozzám, amíg – úgymond - nem rendezi a bajos dolgait?! – kezeim is várakozóan teszem magam elé, hogy lássa, nem viccelek, komoly válaszokat várok tőle. Azonban egyáltalán nem vesz komolyan.
- Boldoggá akarlak tenni, ezért jöttem vissza hozzád! Ugye maradhatok nálad egy pár napig? – néz rám csillogó szemeivel, háta mögött összefont kezekkel, illegetve magát. Jaaaj... Csak meg ne mutassam neki az előbb elfogyasztott vacsorám.
Mindig, minden helyzetben ezzel a viselkedésével tudott kiharcolni tőlem mindent, amire szüksége volt, mert ennek a kis táncikálásnak egyszerűen nem tudtam ellenállni.
Most viszont - talán Norito valós szerelmének megtapasztalása miatt- átlátok hízelgésén, és az nem hat rám.
Gonosz vigyorral csapnám orrára az ajtót, azonban valaki megelőzött a csapkolódással. Az egész ház beleremegett abba, ahogy kicsim bevonult hálószobánkba, és magára csukta az ajtót.
Idegesen nézek a lépcső irányába, de nem tudok utána menni, amíg ezt az idegesítő koloncot le nem vakarom magamról. Megint megsértődhetett?! De... Most miért?! Semmi olyanról nem beszéltem görénykével, amivel megbánthattam volna őt is.
- Ki volt az a fiú?! – komolyodnak meg végre Ryo arcvonásai. – Az öcséd? – áh, szóval ő is látta Norit. A miatt bohóckodhatott?! Isten bizony, megölöm.
- Hát nem éppen – vigyorodok el újra, a lehető legszélesebben. – Tudhatnád már két együtt töltött év után, hogy nekem nincs öcsém. Ő az én legdrágább kincsem volt, akit láttál – úgyhogy keress magadnak más rejtekhelyet.
- Ohh, igazán...? Milyen romantikus... – kezd el kukacoskodni, de mielőtt még leolthatnám, ő is gonosz vigyort ölt fel, úgy folytatja mondandóját:
- Hozd a cuccaim, egy pár napig úgyis itt kell maradnom nálad Seichi utasítására. Itt a levele is, amit csak neked küldött egy visszautasíthatatlan ajánlattal. Tudod, hogy vele nem húzhatsz ujjat, úgyhogy igyekezz! – nyújtja felém a levelet, amit én dühösen mordulva rántok ki a kezéből... – Nagyon jó lesz ez a pár nap, érzem. Hiszen új ismeretséget köthetek volt szerelmem mostani kedvesével – lép be mellettem a házba. – Amit már alig várok, úgyhogy szerintem fel is megyek hozzá – hogy mit csinálsz?!
Idegesen kapom el kezét, és rántom magamhoz vissza, hogy mélyen a szemébe tudjak nézni, miközben megfenyegetem:
- Ha bántani mered Noritót, megöllek! És az se fog érdekelni, ha utána a barátod az ellenségem lesz. Érthető?! – kissé megszeppen, de elég hamar bólint, majd durcásabban folytatja útját fölfelé.
Igyekeznem kell cuccai behordásával, mert nem akarom, hogy bármi olyat mondjon kicsimnek, ami őt megakadályozza a gyógyulásban, vagy éppen abban, hogy továbbra is ilyen kis megadó legyen velem szemben, mint most.
De ezt még mindenképp tisztáznom kell vele:
- Ha értetted, akkor tartsd is magad ahhoz, amit mondtam. És éjszakára pedig... – reménykedve fordul vissza - Az egyik vendégszoba lesz a tied! – dühösen horkant egyet, és már vissza se nézve megy fel az emeletre, de úgy, mint valami kis primadonna.
És én... Nem mehetek utána, hogy lelőjem és megkínozzam, mert Seichi támogatását elveszíteni egyenlő lenne számomra egy halálos ítélettel. De ha majd leveszi erről a kis álnok dögről a kezét... Akkor aztán… hehe...
Mindenképp megkeresem, és visszaadok neki minden keserűséget, amit valaha is okozott nekem az életben.
Most azonban csak annyit tehetek, hogy megpróbálom eltűrni itt egy pár napig. És miután elvonult elmagyarázni Noritónak, hogy miért is kellett itt laknia nálunk. Hacsak nem lesz egy pár szabad percem most is Ryo nélkül, hogy nyugodtan tudjak róla neki mesélni.
Bosszúsan sóhajtva sétálok ki, és hordom be a házba cuccait, majd az ajtót bezárva futhatok is fel egyből a két kis ukéhoz.
Összevesztek. Már most... Bele se merek gondolni, mi lesz még itt addig, amíg az az elmebeteg el nem jön az álnok kis kígyócskájáért.
- Mi folyik itt?! – rontok be hálónkba idegesen végignézve a két egymással szemben álló ukécskán.
- Sérteget! – ugrik a nyakamba kicsim hatalmas könnyeket potyogtatva ruhámra, miközben hozzám dörgöli fejét.
- Megtennéd, hogy még mielőtt ideges leszek, kimész, Ryo?! Pakold ki a cuccaid, amíg én lázat mérek Noritónak! – szólok hozzá kissé feszülten, aminek az az eredménye, hogy hálószobánk ajtaja a mai nap már másodszor vágódik be olyan erővel, hogy még a vakolat is lehullik.
De most... Nem foglalkozom ezzel. Az ágyhoz viszem Noritót, és egy forró, heves csók közepette döntöm hanyatt, hogy nadrágját lehúzva feldughassam neki a lázmérőt.
Azért ezt a módszert választottam, mert mire a másikra rábeszélném... Túl sokáig tartana. És Ryót hosszabb időre egyedül hagyni... Az egyenlő egy katasztrófával.
Egyből elszakítja tőlem ajkait, és sírni kezd:
- Nem elég, hogy el kell viselnem a volt szeretőd, még meg is kínzol?! – jaj, kincsem!
- Tss! Az ellen, hogy ő itt lakjon, sajnos nem tehetek semmit! – sietek a magyarázatára. – Ugyanis a barátja nagyon befolyásos személy az alvilágban, és még levélben is felhívta a figyelmemet arra, hogy mi történik velem, illetve a környezetemben élőkkel, ha kis „szívszerelmével” valami történik, amíg itt van nálunk.
- Nem hiszek neked! – fordítja el könnyes kis arcát, de amíg fél kezemmel tartom, előbányászom és kinyitom neki a levelet, hogy elolvashassa.
- Így se?! – kérdem tőle, miközben kihúzom belőle a lázmérőt, és felhúzom nadrágját.
Miközben a levelet olvassa, egyre nagyobb megdöbbenés ül ki arcára, és mire a végére ér, már remeg is.
- Ez... Ez.... Olyan igazságtalan... Miért pont te?! Miért nem talált neki más testőrt?! – mosolyogva törlöm le könnyeit arcáról, és veszem ki a levelet kezéből.
Majd az egyik ágy mellett heverő cukroszacskóból kivéve egyet, a szájába nyomom. Megint felment a láza 39º-ra. Lehet meg kéne fürdetnem, vagy legalább egy kis borogatást raknom rá, mielőtt rosszabbul lesz.
- Azért én – kezdem el neki a helyzetet magyarázni - mert mindig is Ryo feladata volt a rá vigyázó szerencsétlen kiválasztása. De eddig – teszem hozzá mosolyogva – már 5-ször vigyáztam rá, és még egyikbe se haltam bele. Most ketten vagyunk, biztos el fogjuk tudni valahogy viselni.
- Erre már mosolyogva bújik hozzám, és ad egy csókot. Viszont... Ez attól a cukortól, ami a szájában van, egyáltalán nem finom. Pfuj. Ilyen fura ízű cukrot még nem ettem. Milyen ez? Erdei gyümölcs és mentol?!
Elszakítom övétől ajkaim, amitől nevetésben tör ki. Nevetését látva pedig nekem is nevetnem kell.
- Shiri, ugye nem feledkeztél meg rólam?! – ront be a szobába görényke, és ha Nori nem mászna az ölembe, hogy még jobban hozzám tudjon simulni, simán felugranék, és agyonverném.
- Sajnos nem hagysz rá időt, hogy akár egy pillanatig is megfeledkezzek rólad! – morgom halkan, hogy csak kicsim hallja, aki egyből el is neveti magát, de még mindig ölel.
- Légy szíves segíts felcipekedni! Mégse várhatod el, hogy mindent én vonszoljak a szobába! – pattog tovább, amire kincsem csak még szorosabban kapaszkodik belém.
- Kérlek, maradj velem, amíg nem alszom el! – basszus... Mi van itt?! Most vágjam magam ketté?!
Amint az ölébe huppanok, gyorsan befejezi a telefonálást, majd teljes figyelmét nekem szenteli. Kócos hajamat kisimítja az arcomból.
-Hogy érzed magad, cicám? –annyira jól esik a hangjában rejtőző aggódás. Remélem, azután sem taszít el maga mellől, hogy megkapta amit akart. De nem szeretnék gyengének látszani, és a terhére lenni. Így is volt már velem éppen elég baja.
-Hányingerem van, és ahogy érzem, egy nagyon kicsi lázam is –tudom, hogy ez messze áll az igazságtól, de valahogy most magam is elhiszem, hogy nem jön rá erre a kis füllentésemre. De azonnal, rám kiált, amint megérinti tüzelő homlokomat.
-KICSIII?!?!? Ez neked kicsi?! A fejeden lassan már tükörtojást lehet sütni, annyira forró! –kissé megrémülök haragjától, nem szokott így rám kiabálni. Remélem, ez nem annak a jele, hogy már nem is kellek neki.
-Most leteszlek ide a kanapéra, addig, amíg hozok neked még egy- két takarót a vendégszobából – már indul is velem, de ahogy le akar tenni, én összeszedem minden erőmet, és mint egy kismajom lógok a nyakában. Hát máris meg akar tőlem szabadulni?
-Ne, ne, ne hagyj itt! Nem akarok egyedül lenni! –bár a torkom rettenetesen ég, nem törődök vele, csak az a fontos, hogy Shiri meleg karjaiban maradhassak. Ezért bármilyen áldozatra képes vagyok.
-Jó, magammal viszlek, csak maradj már egy kicsit nyugton! Még a végén felkeveredik a gyomrod, és… - jókor szól! Már érzem is, hogy baj van, így mindent hátrahagyva rohanok a fürdőbe. Épp idejében érek oda. Amint végzek, megpróbálok felállni, de lábaim nem akarnak engedelmeskedni, így inkább pihenek kicsit, majd újra megpróbálom. Most sikerül, és első utam a mosdóhoz vezet, hogy lemoshassam magamról az undormány utolsó maradékait is. Épp indulnék ki, amikor Shirit pillantom meg az ajtóban. Én ösztönből a karjaiba bújok, mire Ő csak fölemel, mint egy tollpihét, és kisétál velem.
-Gyere, lefektetlek, mert pihenned kéne, amíg az orvos ideér. Csak előtte a konyhába megyünk, hogy hozzunk neked egy bögre teát. És.. nyugodj meg, végig veled leszek –akkor jó. Most a szokottnál is jobban igénylem a szeretgetést, és azért, hogy megkapja, mindent meg is teszek.. A konyhában leültet egy székre, amíg elkészíti a teámat, majd ezután visszakormányoz a kanapéhoz, melyen most már két puha, színes takaró is díszeleg. Egyértelműen a tudtára adom, hogy csak akkor vagyok hajlandó leülni, ha szorosan mellette ülhetek, így, mivel valószínűleg elég elszánt fejet vághatok, teljesül kívánságom.. Rögtön hozzá is bújok, arcomat kissé beletemetem finom illatú mellkasába. Imádom az illatát, olyan…megnyugtató. Betakargat a meleg plédekkel, és ideadja az illatozó, kellemesen meleg teát, melyet örömmel fogadok, mivel még mindig rettenetesen fáj a torkom, ráadásul, meg is erőltettem, így egy hajtásra kiiszom a bögre tartalmát.
-Köszönöm szépen! – nagyon jól esett most, és az is, hogy ennyit törődik velem. Hűs ujjaival az arcom cirógatja, amitől pillanatok alatt elalszom, most valahogy nem érzem magam olyan rosszul. Az ő közelsége igazi gyógyszer a számomra. Álmomban egy tengeren ringatózom, a nap kellemesen süt rám, miközben Shiri biztos kézzel kormányozza a jachtot. Én lábam a vízbe lógatom, és nevetek valamin, amit mond. Olyan szép ez az álom, de ekkor egy erőszakos, hideg kéz ér hozzám, mely egyből kiveri az álmot szemeimből. Shiri barátja térdel előttem, miközben a homlokomat taperolja, melyet egyáltalán nem díjazok. Azt szeretném, hogy hagyjon kettesben Shirivel, és ne piszkálgasson mindenféle hideg ketyereékkel.
-Mi újság, kicsi Nori chan? –kérdezi túlságosan is kedveskedő hangon, mintha egy gyerekkel beszélne.
-Úgy hallottam beteg lettél. Gyere át a vizsgálóba, és alaposan megvizsgállak. –ezzel már föl is ránt kényelmes fészkemből, és húzni kezd, melyet persze nem hagyok szó nélkül. Hogy merészel csak úgy hozzám érni?
-Nem, nem, nem és nem! –mit nem lehet azon megérteni, hogy jobb nekemShiri mellett, mint itt, a hidegben? Sajnos a doki ugyanolyan makacsnak bizonyul, mint én, sőt…
-Gyere szépen Norito, ne legyél ennyire gyerekes!- még hogy gyerekes? Csak kicsi vagyok, fáradt vagyok, és hisztis. Szerintem nem én vagyok az egyetlen, akinek rossz napja van. Pedig olyan szép volt a tegnap! De hála gyenge szervezetemnek, most többszörösen megfizetek érte. Sajnos dokim van erőfölényben, így felültet a hideg vasasztalra, majd nekikezd kínzásomnak, de ekkor felhangzik imádott szerelmem álomtól rekedtes mormogása.
-Khhm. Mi folyik itt?! – reflexből nyújtom felé karjaimat, és könnyes szemeimet rá emelem.
-Bántott! - nyöszörgöm, mint valami négy éves. De ha egyszer rosszul vagyok! Szerintem minden okom megvan a nyűgösségre. Itt kell ülnöm a hidegben. Egy szál pólóban, miközben idegen kezek tapogatnak mindenhol, majd egy még hidegebb kütyü igyekszik utat találni a számba, mire én leugrok az asztalról és Shirimhez rohannék…ha bírnának a lábaim. Szerencsére elkap, így nem végzem a földön.
-Nem akarom ezt! Dugdossa föl magának a ketyeréit, nekem nincs rájuk szükségem. Csak aludni szeretnék… veled. – nézek föl rá, a legártatlanabb arckifejezésemmel Ő csak megcirógatja a pofim, amit nagyon élvezek, és bevisz, egyenesen a nagy hálóba. Ott óvatos lepakol az ágyra, majd mellém ül, de mielőtt egyet is pislanthatna, én már az ölében trónolok. Nehogy már azt higgye, hogy megússza a dajkálásom! Ha valamit akarok, akkor azt elérem, és most a gyengédségét akarom, nagyon. De az a piszok orvos már megint itt van, kezéből pedig nem hiányozhat az a nyavalyás lázmérő. Szerencsémre Shiri megfogja a kezét, és kiveszi belőle.
-Nem látod, hogy nem szeretné? Majd én elrendezem. –mordul rá – te csak menj ki szépen a nappaliba, nézz TV-t vagy mit tudom én. Majd szólok, ha bejöhetsz! –elégedetten nézem, ahogy duzzogva kivonul, majd kedvesemhez simulok.
-Köszönöm, hogy megmentettél! Nincs sok kedvem ahhoz, hogy egy idegen tapizzon. –valahogy...olyan furcsa a mosolya.. kezdek félni…
-Megértem kicsim, de ugye azt tudod, hogy ennyivel nem szabadulsz? A lázad meg kell mérni, és mivel nem voltál hajlandó hagyományos módszerrel…így újítunk kicsit.– hátát nekiveti a nagy párnának, miközben engem továbbra is az ölében tart és így most lovagló ülésben terpeszkedek csípőjén fejem pedig bele tudom fúrni a nyakába, így egész testemmel érzem Őt, ami nagyon kellemes. Lágyan simogatni kezdi a hátam, fokozatosan haladva egyre lejjebb, míg végül elér a popsimhoz, és felhúzza róla a pólót.Egyik kezével szorosan magához szorít... majd valami nagyon hideget érzek belém csúszni. Ugye nem? Most komolyan belém rakta? Ezt nem akarom elhinni. Nagyra tágult szemekkel meredek rá, mire ő csak vérlázítóan nyugodtan mosolyog, és egy puszit hint az arcomra.
-Kénytelen voltam ehhez a módszerhez folyamodni, kis betegem. Muszáj megtudnunk, mennyire vagy lázas. –nem érdekel a magyarázkodása, hagyom, hogy a megaláztatás könnyei kigördüljenek szememből, mire Shiri felkapja a fejét.
-Te tényleg sírsz? Jaj, kicsi kincsem… nem akarlak sírni látni. Mindjárt túl leszünk az egészen. – kezdi simogatni a hajamat, én pedig visszaejtem a fejem vállára. Ennél rosszabb már úgysem lehet. Csöndben fekszünk, csak az óra ketyegését hallani, míg végül Shiri megmozdul, és kihúzza belőlem a kínzóeszközt. Elkerekedett szemekkel szemléli, majd óvatosan visszahelyez az ágyra, betakargat, majd behívja minden bajom forrását.
-Azt hiszem, itt valóban szükség lesz a szakértelmedre barátom. Majdnem negyven fokos a láza. –cirógatja meg az arcom, de én elhúzódom tőle. Nem akarom egy áruló érintését érezni. Fölnézek, és megpillantom megbántott arcát. Lehet, kicsit túlreagálom a dolgot, de jelen állapotomban elég ingerlékeny, és hisztis vagyok. Többet nem is ér hozzám a vizsgálat hosszú ideje alatt, majd egy szó nélkül kivonulnak. Nemsokára meghallom a bejárati ajtó csapódását, de hiába várom vissza szerelmem, Ő csak nem jön. Egyre jobban elhatalmasodik rajtam a rettegés, hogy egy hisztis kölyöknek tart, és nem akar egy ilyen koloncot a nyakába venni, ezért könnyes szemekkel indulok megkeresni. Nem élném túl, ha magamra hagyna, nélküle semmi értelme a létezésemnek. A konyhában találom meg, minden figyelmét az épp készített ételnek szenteli. Zokogva bújok erős mellkasára.
-Bocsánat, bocsánat, bocsánat… - hajtogatom, mint valami mantrát. Ő csak elmosolyodik, és még jobban magához szorít.
-Nincs semmi baj szépségem. De most nyomás az ágyba, mielőtt még betegebb leszel. Van neked egy meglepetésem. De most nyomás – paskolja meg a hátsóm, és vállamat átkarolva vezet a hálóba. Bent alaposan betakar, majd leül mellém, de ez nekem kevés. Ismét az ölében kötök ki. Ő előránt a zsebéből egy nyalókát. Már épp ráznám a fejem, hogy nem kívánom, amikor megelőz a magyarázattal.
-Ez egy gyógynövényes nyalánkság. Segít a torkocskádnak minél hamarabb rendbe jönni. –kicsomagolja nekem, és én teljesen birtokomba veszem. Nincs is rossz íze, így teljes átéléssel kezdem szopogatni, fejemet Shiri mellkasán nyugtatva, körülöttem a puha takaró halommal. Ebben a helyzetben talál rám az álommanó is. Még érzem, ahogy szerelmem kiveszi ajkaim közül az édességet, mire méltatlankodva nyammogok, de bővebb nemtetszés nyilvánításra már nincs erőm.
Az elkövetkezendő pár nap szinte ugyanúgy telik. Shiri megpróbálja belém erőszakolni a gyógynövényes szirupokat és tablettákat, én pedig igyekszem ezt megúszni. Mióta a lázam lejjebb ment, sokkal elevenebb is vagyok, így mindig találok rá módot, hogy áthúzzam a számításait. Most például a fürdőszobába zárkóztam be az újabb lázmérés elöl. Minek kell folyton ezzel szekálni?
Ma már egyszer megmérte, és alig kicsivel volt 38 fok fölött, ami szerintem igazán nem vészes. Már hallom is dühös kiabálását és dörömbölését, de nem nagyon foglalkozom vele. Csendben ülök a kád szélén, és a lábujjkörmöm igen érdekes felépítését bámulom inkább. Ekkor megszólal a csengő. Ajtónyitás… majd csönd. Erre már én is felfigyelek, és kisétálok. Shiri áll az ajtóban, nyakában pedig egy olyan gyönyörű fiú, amilyen én sosem leszek.
- Szia, édesem! Hát nem is örülsz nekem? –kérdezi idegesítően nyávogós hangon az újonnan érkező srác. Ránézésre olyan 4 -5 évvel lehet nálam idősebb. Rövid szőke haja, és világoszöld szemei vannak, test felépítése pedig finoman izmos, egyszerűen gyönyörű arccal. Ha Ő volt az előző kedvese, nem értem, mit is eszik rajtam.
Olyan kísértésbe ejtő, ahogy itt fekszik, kipirult arccal és izzadtságtól csillogó testtel. Ráadásul még mindig az előzően átélt események hatása alatt áll. Vagyis… csak úgy remeg a további kényeztetésért.
Amit, ha jobban belegondolok, akár… meg is adhatnék neki. Viszont az lehet, hogy veszélyes lenne. Ugyanis akkor mindenképp figyelnem kéne arra, hogy semmi esetre se okozzak fájdalmat a drágának- vagyis, ha kérné, akkor mindenképp meg kéne állnom.
És ez jelenleg… Hááát, nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem menne. Ahhoz már túlságosan is felhúzott állapotba kerültem. Szerintem most még kiabálása se tudna visszatartani attól, hogy magamévá tegyem. És az… Hát, nem akarom, hogy miattam legyen olyan depressziós, mint amilyen attól a vadbaromtól lett délután.
Így inkább ahelyett, hogy újra hozzá hajolnék egy csókért… szívszorítóan fájdalmas döntést hozok. Még ha nehezen is fog menni merevedésemmel, akkor is inkább átvészelem az éjszakát. Vagyis most alvást fogok parancsolni mindkettőnknek.
Ez csak nem lehet olyan nehéz! Hiszen csak egy kis önfegyelem kell hozzá. Abból meg nekem bőven akad.
Le is huppannék kicsiny teste mellé, hogy magunkra húzzam a takarót, amikor meghallom félénk kis suttogását:
- Kérlek, tegyük meg! Magamban szeretnélek érezni – ezt nem hiszem el. Tudatában van egyáltalán annak, hogy mit mondott, vagy még mindig az előbb átéltek fűtik ennyire?!
- Biztos vagy benne, cicus? Lehet, hogy fájni fog. Nem tudom, mennyire leszek képes visszafogni magam – és én normális vagyok?! Miért akarod lebeszélni, AMIKOR MEGENGEDTE?! Elvégre erre vártál nem?! Akkor meg... Kezdj már valamit vele, te szerencsétlen!
De, ha jobban belegondolsz… Akkor akár, ha erre az aggódó kérdésre igennel válaszol… később még hivatkozhatnál is rá, hogy nem csak én, de ő is azt akarta, hogy megtegyük.
Igen, picim, válaszolj igennel, és utána nagyon jó lesz neked! Igaz, hogy nekem is, de azt már nem is muszáj tudnod.
- Nem érdekel. Akarlak… most! – dörgölőzik forró kis testével nekem, és hogy nyomatékosítsa szavait, büszkeségem kezdi el cirógatni.
De könyörgöm! Nem vagyok én macskajáték, hogy pofozgasson kicsi kezeivel. Vagy valamire készül? Még csak az kéne, hogy a végén ő másszon rám! Brr. Peeersze… Azért azt csak nem…
Olyan gyorsan állítom vissza a köztünk lévő alá-fölérendeltségi viszonyt, ahogy csak tudom. Vagyis gyorsabban döntöm az ágynak drága kincsem, mint bármelyik betegség. Ujjaim is visszadugom kicsi barlangjába.
Hmm. És most… Mintha sokkal jobban ellazította volna magát. Tényleg ennyire akarja velem? Belém szerethetett?
- Látom, sikerült ellazulnod… hát ennyire vársz már rám? – kérdem meg, de szerintem fölöslegesen. Nem is tudom, miért szórakozok ennyit. Mivel, ha azt vesszük, már „elő is van készítve”… Nem kéne így tökölnöm. Nem is tudom, miért viselkedek úgy, mint valami töketlen idióta.
Te már mióta akarod őt, ő is akar téged, ezért... Cselekedj végre!- próbálom magamat bíztatni.
Ezért hát kihúzom testéből ujjaim, és jó alaposan bekenem farkamat síkosítóval. Tudom, hogy fájni fog szegénykémnek, de így talán nem annyira, mintha e nélkül csinálnám.
- Kérlek, próbálj megnyugodni, de szólj, ha fáj, és abbahagyom – kérem, és már kezdem is a behatolást. Báár… nem tudom, hogy abba tudom-e majd hagyni, ha véletlenül megijed, és megkér rá.
Oly rég vártam már arra, hogy beléhatolhassak… olyan szűk… És annyira… Ahh… Tényleg annyira jó testében lenni... De még szerencse, hogy sok az önuralmam. Ha nem lennék ennyire türelmes, már rég elmentem volna ettől az érzéstől.
Egyedül az tart vissza, hogy azt akarom, neki is jó legyen. És ahogy eddigi arckifejezését elnézem… Eléggé szenved. És mégse szól erről.
Olyan kis buta. Gyengéden puszilgatom arcát végig, hogy enyhítsem kínjait, majd amikor ajkaihoz érek, egy forró és érzéki csókot lehelek rájuk, hogy ne a fájdalomra, hanem csakis rám figyeljen.
Így, miközben csókolom, kezdek el kicsiny testében mozogni. Először lassan, majd fokozatosan egyre, és egyre gyorsabban, amíg el nem érem a beteljesedést.
Csak úgy kapkodok az éltető levegő után, és Noritóra rogyok.
Ezt még mindig nem tudom elhinni… Hagyta magát nekem… megtettük. És ez… Eszméletlenül jó volt!
Még mindig levegő zihálva dőlök le mellé, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudok, hogy meg ne fojtsam súlyommal, és a takarót is magunkra rántom. Vigyázni akarok rá, óvni akarom, és nem szeretném, hogy megfázzon így, kiizzadva. Még csak az hiányozna. Szerintem így is épp elég ideig volt takaró nélkül, amíg sétáltam.
Ha attól nem lesz baja… Akkor stramm kislegény, és semmitől se lesz baja.
Hmm. Olyan kis édes! Nemhogy messzebb mászna, így rádöbbenve, mit is tettem vele, inkább még közelebb bújik hozzám, és hagyja, hogy átöleljem, amit boldogan meg is teszek. Még egy puszit is kap, csak hogy tudja, hálás vagyok neki minden egyes velem töltött percéért.
Ezelőtt nem is tudom, hogy éreztem-e magam ilyen boldognak valakivel is. Szuszogását hallgatva merülök én is álomba, és nagyon reménykedek abban, hogy forrósága nem attól van, hogy belázasodott… Csak azt nem tudom, mikor lettem ilyen vészmadár...
Idegesen kapom fel a fejemet. Akkor... Jól hallottam az előbb, hogy kicsim kiment mellőlem. Ezek a zajok… Hányhatott?
Vízcsobogás… A fenébe. Akkor biztos jól hallottam. Jaj, kicsim…
Már jön is vissza, ezért úgy teszek, mintha aludnék, és hagyom, hogy hozzám bújjon. Lökött. Összeszedhetett egy szép kis megfázást. Pedig… nem is tettem ki olyan sok időre a lábam. Olyan életképtelen, hogy nem is tudom, eddig hogy maradt életben. Az az egy szerencséje van, hogy belém futott.
Már szuszog, de még mindig vacog. Betakarom hát rendesen, egy másik takarót is dobok rá, majd csendesen kioldalgok a szobából.
Kell szereznem valami gyógyszerfélét neki.
Felöltözök, és épp kinyitom a bejárati ajtót, hogy induljak a patikába, amikor eszembe villan valami… Norito gyógyszerérzékeny…
Hogy az a… Visszacsapom az ajtót, és belerúgok a hozzám legközelebb eső székbe. Majd, hogy tudjon aludni, halkabban folytatom tombolásom. Vagyis… repül minden, ami a kezem ügyébe kerül, még ha a szőnyegre, vagy a kanapéra is, de akkor is.
Dühös vagyok. Még az se vigasztal, hogy most hívtak haverjaim, hogy kinyírták azt a szemét bántalmazót.
Ilyen nincs. Ezt nem hiszem el. Miért kellett így kiszúrnia magával. Hogy pont ez után a csodálatos éjszaka után legyen beteg…
És én… Az rendben van, hogy tegnap este tudtam enyhíteni kínján, de most hogyan segíthetnék neki abban, hogy meggyógyuljon? Mit kéne itatnom, etetnem vele?
Hmm... Fel kéne hívnom a barátom. Hátha tud valamit, amit a tea mellett adhatnék neki.
De a hívás előtt inkább tényleg főzök egy adag teát, hogy amint felébredt, egyből tudjak is neki adni.
- Aha, akkor keksz, a tea mellett, amit ehet, valamint borogatás vagy hűtőfürdő, igaz? Értem – ilyen hülye ötleteket, basszus! Beteg ember gyógyítására keksz... Még ezt se hallottam. Ráadásul, ma valahogy... Nincs kedvem elmenni a boltba. Pláne így, hogy tegnap is akkor csinált Norito hülyeséget, amikor itt hagytam - És te most, ugye, ráérsz?!
- Igen, meeert? Átmenjek megvizsgálni? – perverz vén kecske... Nem ezen volt a hangsúly, de... Gondolom a fürdetésben is segítene...
- Igen, de ha jössz, akkor hozz már magaddal kekszet is. Valahogy most nincs kedvem itt hagyni. Szeretném hosszasan ápolgatni... – duruzsolom gyengéden a telefonba, had egye a guta, miközben betakargatom egy pléddel az éppen ölembe mászó kis emlegetettet. Még egy puszit is adok neki, de beszélgetésem nem tudom folytatni.
„Legdrágább” haverom ugyanis egy morgás kíséretében rakta le a telefont. Tudom, hogy nem bírja az érzelgősséget, de nem vagyok szemét, ezt nem használom ki. Legalábbis nem mindig. Most muszáj volt.
De, mielőtt ideér, nekem még tényleg ápolgatnom kell valakit, hogy ne súlyosbodjon az állapota.
Helyére is teszem hát a telefonkagylót, és finoman kisimítom hajtincseit arcából, miközben megkérdezem tőle:
- Hogy érzed magad, cicám? – mondjuk ez egy felesleges kérdés volt. Ahogy látom, nem túl fényesen.
- Hányingerem van, és ahogy érzem, egy nagyon kicsi lázam is – vallja be egy kicsit rekedten, én pedig megfogom homlokát, hogy leellenőrizzem diagnózisát. De ettől a kis érintéstől csak ideges leszek.
- KICSIII?!?!? Ez neked kicsi?! A fejeden lassan már tükörtojást lehet sütni, annyira forró! – kiáltok rá, de amikor észreveszem, hogy hangomtól megijedt, valamint belegondolok, hogy neki most nélkülem is éppen elég a baja, halkabban folytatom:
- Most leteszlek ide a kanapéra, addig, amíg hozok neked még egy- két takarót a vendégszobából – közben el is indulok vele a nevezetes bútordarab felé, de éppen, amikor befejezem mondandóm, és le akarom tenni, erősebben kapaszkodik belém, mint eddig bármikor, közben a hangjából telve a leghevesebben kiabálva:
- Ne, ne, ne hagyj itt! Nem akarok egyedül lenni! – jaj, de kis ragaszkodó lett. És jaj, én milyen szemét vagyok, hogy mielőtt rászólnék, hogy elmegy a hangja, ennyire kiélvezem a helyzetet...
- Jó, magammal viszlek, csak maradj már egy kicsit nyugton! Még a végén felkeveredik a gyomrod, és... – úgy nézem, túl későn akartam szólni...
Elenged, és már rohan is a WC felé. Szegény. Fejcsóválva megyek utána.
Nem értem, hogy honnan veszi mindig azt a hülyeséget, hogy egyedül hagynám. Senki semmivel nem tudna levakarni róla, pláne a tegnapiak után. Most is, szinte árnyékként követem az árnyékszékig, csak előtte még viszek egy takarót, és egy- két plédet a nappaliba.
Már a vizet engedi, és mosakszik, amikor belépek hozzá. De amint észreveszi, hogy ott vagyok, sápadt arcán mosoly suhan át. És... igaz, hogy tagjai remegnek a láztól, de akkor is olyan gyorsan ölel át, amilyen gyorsan csak tud. Visszaölelem, majd egy laza mozdulattal fel is kapom. Hideg van itt, ő meg csak egy vékony pólót húzott fel. Pedig... ha fázik, akkor legalább öltözne fel rendesen.
- Gyere, lefektetlek, mert pihenned kéne, amíg az orvos ideér. Csak előtte a konyhába megyünk, hogy hozzunk neked egy bögre teát. És... – itt jelentőségteljesen nézek rá – nyugodj meg, végig veled leszek – ezzel, úgy érzem, elejét vettem a következő hisztirohamnak. Végre nyugodtabbnak tűnik, és bólint is egyet egyetértése jeléül. Hangja, az előbbi kiabálása után, nem is tudom, hogy egyáltalán van-e.
Kis lökött. Még szorosabban ölelem magamhoz, így viszem ki a konyháig, ahol letéve őt az egyik székre merítek neki egy bögre finom „gyógyszert”.
Ezután, egyik kezemmel a bögréjét tartva a kanapéhoz terelem, ahol előbb leülök én, mivel kijelenti, hogy ő csak ezután hajlandó leülni (mégiscsak maradt hangja…) És ez a stílus... Kitaníthatnám akár terroristának is. Náluk láttam hasonlót.
Kényelmesen elhelyezkedem. Ezután ő is levágódik végre mellém a kanapéra.
Az én kis hercegnőm... És ez, ahogy hozzám bújik... Valami eszméletlen... Ezt betegség nélkül is el fogom tőle várni. Ugyanis élvezem, de nagyon.
Magamhoz is ölelem hát kicsiny kis kedvesem, és be is takargatom, hogy ne fázzon.
Ezután, mivel szeretném, hogy hamar meggyógyuljon, átadom neki a behozott, langyos teát, amit örömmel kezd el kortyolni.
- Lassan idd, nehogy megint rosszul legyél! – szólok rá, de megint későn... Gyorsan kiitta a bögréje tartalmát...
- Köszönöm szépen! – teszi le az üres poharat.
- Szívesen! Kérsz még? – kérdem meg gyengéden, miközben arcát cirógatom, de nem válaszol. Nem tudom, mennyit aludhatott az éjjel, de nagyon fáradt lehet, ha így elaludt.
Én meg csak gyönyörködök és gyönyörködök benne. Micsoda kis kincset hoztam haza akkor éjjel!
Olyan gyönyörű, és mégis... olyan szeretethiányosnak néz ki még így, alvás közben is... Pedig én szeretem, és szeretnék is vigyázni rá.
Hamarosan kezdenem kellene valamit a lázával is. De felébreszteni semmiképp sem ébresztem fel. Aludjon csak.
- Nem, nem, nem és nem! – rekedt kiabálás... Mi a fene folyik itt?!
Álmosan nyitom ki szemeimet, és azt látom, hogy barátom rángatja Noritót a vizsgálóasztal felé...
- Gyere szépen Norito, ne legyél ennyire gyerekes!
Hogy mii?!? Mikor aludtam el? És mikor vette barátom a bátorságot arra, hogy a felébresztésem nélkül hozzányúljon Noritohoz?!? Ő az enyém. És... Még ha segíteni akar se hagyom neki ezt az arcátlanságot szó, és verés nélkül. És hol a keksz, amit hozott? Ugye nem a nélkül jött?
- Khhm. Mi folyik itt?! – emelem fel hangom, hogy a veszekedők is észrevegyék, felébredtem.
Szerkesztve yoshizawa által @ 2009. 09. 26. 23:43:50
Gyönyörűnek tartasz?- ez valahogy hihetetlen számomra. Még senki nem mondta rám, hogy gyönyörű lennék. Megsimogatja az arcom, és biztatóan mosolyog le rám. Még a szüleim sem mondták soha, hogy különleges lennék, erre itt van ez az ember, aki szépnek tart.
-Igen, kicsi Noritom, gyönyörű vagy. És tényleg sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked. – ne!!! Azt nem akarom, hogy lelkiismeret furdalása legyen miattam. Magamhoz húzom, és megajándékozom életem legforróbb csókjával. Úgy látom, sikerül a figyelem-elterelés.
-Nem haragszom rád, de ne hagyj többet egyedül jó? –most már borzasztóan fázom, de igyekszem leplezni, hiszen annyira jó itt üldögélni az ölében, de sajnos észreveszi, és fölvisz a hálószobába.
-Jó, jó, nem hagylak egyedül. Most viszont gyere, felviszlek az ágyba, mert már tényleg későre jár, és érzem azt is rajtad, hogy fázol. –az ágyban egyből a takaró alá fészkelem magam, és onnan pislogok föl rá.
-Jóéjt! – csak ennyit mond, majd ruháitól megszabadulva fekszik be mellém, majd leoltja a villanyt. A közelsége, és a nemrég történtek még mindig éreztetik hatásukat, így kénytelen vagyok az általam ritkán használt módszerhez folyamodni. Először csak mellbimbóim körül körözök lágyan, majd kezeimet rákulcsolom meredező vágyamra. Ajkamba harapva igyekszem elfojtani nyögéseim, de ez nem mindig sikerül.
-Mi a baj cicus?- hallom meg hangját, de nem reagálok, csak még jobban összehúzom magam, és folytatom munkálkodásom.
Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy Shiri kiugrik az ágyból, felkapcsolja a villanyt, és már az én oldalamon is áll, megpróbálva engem kihámozni takaró-rejtekem alól.
–Történt veled valami?
–Neeeeeeeeee! Add vissza! –kikapom kezéből, és magam köré tekerem. Ekkor felderül eddig értetlen arca.
–Kimegyek a szobából, addig amíg könnyítesz magadon. A fürdőben leszek, ha végeztél, csak szólj be. –hogy beszélhet erről ilyen nyíltan? Ez…ez… megalázó. Paprikavörös fejemet kidugom a takaró alól, és kissé sértetten bámulok el mellette.
–Vagy segítsek? –milyet kérdezni? Inkább felejtsük el ezt az egészet. De nem.. egyre közeledik felém, és lágy simogatásba kezd. Először csak az arcomon, majd szinte észrevétlenül testem többi területén is. Valamit kivesz a fiókból, de őszintén, nem igazán érdekel, sokkal jobban foglalkoztat az általa kiváltott kellemes érzés. Közben szenvedélyesen csókol, szinte lélegzetvételnyi szünet nélkül. Ösztönösen feltolom csípőm, de amikor megérzem a merevségét, ijedten dermedek meg.
–Ne félj, megígértem, hogy nem bántalak. –suttogja a fülembe, majd megérzem nedves nyelvét is. Ha lehet, még merevebb lettem. Vajon honnan tudja, mi a gyenge pontom, mikor még én magam sem vagyok vele tisztában? Ahogy látom, most a nyelvét vetette be, bebarangolja a keze által már felderített területeket… és milyen jól csinálja, érzem, hogy a vágy lassan elködösíti elmém. Észre sem veszem, mikor ér féltett kincsemhez, már csak furulya szólójára figyelek föl. Egyből tövig.. meg kell mondjam, van tehetsége. Ez a nyelvmunka nem lehet kizárólag tapasztalat.. született tehetség, aminek nagyon örülök. Jaj… miket beszélek? Teljesen megzavarodtam… ekkor megérzem egyik hideg ujját fenekemnél, de mielőtt szólhatnék, már bennem is van.
Nem fájdalmas, inkább csak kellemetlen, de ez az érzés is hamar átadja helyét az élvezetnek. Lassan mozgatni kezdi bennem, olyan, mintha lágyan simogatna belülről. Ekkor hozzátoldja második ujját, mely már fájdalmasabb, de kedveskedései nyomán múlik a kín. Ismét a csúcs felé tartok. Most már két ujj mozog bennem, ráadásul fürge nyelve is farkacskám kényezteti. Érzem, hogy nem bírom tovább , hangos nyöszörgéssel a szájába élvezek.
Tekintetem megállapodik Shirin, kinek arcára pírt festett a vágy és hírtelen tudom, mit szeretnék tenni.
-Kérlek, tegyük meg! Magamban szeretnélek érezni. –suttogom elpirulva. Nme hittem volna, hogy egyszer az én számat hagyják el ezek a szavak, de érzem, vele szeretném először.
-Biztos vagy benne cicus? Lehet hogy fájni fog. Nem tudom, mennyire leszek képes visszafogni magam.
-Nem érdekel. Akarlak… most! –cica módjára hozzá dörgölőzöm, kezembe véve pompás vesszőjét. Kezemmel ugyanazokat a mozdulatokat teszem, amelyekkel ő kergetett az őrületbe az előbb. Hírtelen elfogy az önfegyelme, és az ágyra dönt, ujjait visszavezeti előző helyükre.
-Látom, sikerült ellazulnod… hát ennyire vársz már rám? –mosolyog, miközben jó adag síkosítót ken magára.
-Kérlek, próbálj megnyugodni, de szólj, ha fáj, és abbahagyom. –bejáratomhoz illeszti magát, majd fokozatosan, apránként merül el bennem. Honnan veszi, hogy ideges vagyok? Csak már annyira kívánom. Őszintén, nem kellemes… feszít, és úgy érzem, menten ketté szakadok. De érte kibírom. Képes lennék elviselni sokkal többet is. Kedvesen mosolyog le rám, és apró puszikkal hinti tele az arcom, majd ajkaink találkoznak egy szenvedélyes, mégis érzelem teli csókban. Lassan mozogni kezd benne, és a fájdalom egyre csökken. Nem mondom, hogy élvezem, de már nem fáj, és mindenért kárpótol Shiri hálás tekintete.
Tekintetünk egybeforr, a látvány, ahogy az élvezettől feje hátrabicsaklik, és nyakán kidagadnak az erek, nekem mindent megér. Egyre gyorsuló táncában partnerre lel bennem. Csípőm ellentétes ringatásával igyekszem az őrületbe kergetni, és ekkor megérzem… a forróság eláraszt, és kitölt… Ő rám borul, érzem szíve vad vágtáját. Ez a legnagyobb boldogság… boldognak látni azt, akit szeretsz. Kapok egy puszit, majd magunkra húzza a takarót, és én elfészkelődöm a karjai között. Itt az én helyem.
Reggel iszonyatos hányingerre ébredek, és mintha lázam is lenne. Még annyi időm van, hogy elérjem a fürdőszobát, de ekkor minden kijön belőlem. Reszketve térdelek a wc kagyló előtt, amíg megszabadulok kevés kis ebédemtől. Biztosan az utóbbi napok izgalma jött ki most rajtam. A mosdónál megmosom az arcom, és visszatámolygok Shiri mellé. Rettenetesen fázom, ezért szorosan hozzá bújok. Remélem, mire felkelek, jobban leszek, mert még sok dolgunk van.
Amikor felébredek, egyedül vagyok a szobában, de egy kicsit sem érzem jobban magam. Óvatosan feltápászkodom, és elindulok megkeresni kedvesem. A nappaliban találok rá, épp elmélyülten beszél valakivel telefonon. Most valahogy annyira babásnak érzem magam, így egy szó nélkül az ölébe kucorodom, és hozzá bújok. Az eddigieknél jobban igénylem a törődését, biztos a betegség az oka… de nem tudok ellene mit tenni. Ő rögtön betakar egy pléddel, és kapok egy puszit a homlokomra. Most jutott el teljesen a tudatomig, hogy én igenis szerelmes vagyok Kemei Shiribe!
Hamar megnyugszik és sóhajtozni kezd. Igen. Ez az kicsi Norito. Sokkal jobban tetszenek tőled ezek a hangok.
És ahogy testét hozzám feszíti… Ahh. Nem bírok magammal.
Figyelmét elterelve nyelvem játékával rántom le alsóját. Hmm. Észre se vette, vagy már nem is törődik vele, de nem gond. Mellkasán barangolok nyelvemmel, majd pici bimbóit veszem kezelésbe.
Ohh. Most tűnhetett fel neki alsója hiánya?
Ijedten néz, de most nem kezd el hadakozni. Helyette kezével arcomat, majd mellkasom kezdi el simogatni. Grrr. Ez így nem lesz jó. Már kicsi, bizonytalan érintései is annyira tűzbe hoznak. Muszáj lesz elkezdenem tágítani, mielőtt anélkül tenném a magamévá.
Ujjamat bejáratához csúsztatom, és mivel még mindig nem tiltakozik, belé vezetem. Nagyon szorít, és meg is feszül egész testében, de nem kiált fel, akkor sem, amikor mozgatni kezdem ujjam testében.
Hát jó. Akkor folytatom. Egy idő után kezd ellazulni, kéjes nyögéseket hallatva. Oké. Akkor már eléggé hozzászokott az érzéshez.
Egy másik ujjam is az első mellé vezetek, de lehet, túl hirtelen cselekedtem. Olyan görcsösen szorítja ujjaim, hogy az már nekem fáj. Próbálom kihúzni őket, mielőtt komolyabb fájdalmat okoznék neki, de ez nem sikerül.
- Ké…kérlek hagyd abba! Nagyon fáj!- szólal meg. Én is azon vagyok kicsim!
Amint sikerül, kirohanok a szobából, mielőtt jobban ráhoznám a frászt. Én hülye. Ezután lehet, hogy a közelembe se fog jönni.
Szomorúan húzok fel egy nadrágot, majd elrohanok futni egy kört. Muszáj, hogy lenyugodjak. Nameg, hogy kicsi ukicám se lásson sírni.
Lehet, hogy nem bánná, hogy miatta teszek ilyeneket, de a büszkeség az büszkeség. Azért ott még nem tartunk szerintem, hogy láthatná könnyeim.
Nem akarom egyedül hagyni, ezért, amint lehet, visszatérek hozzá. Viszont… Arra számítottam, hogy egy ideig biztos kerülni fog, mert fél tőlem, vagy elbújik előlem ugyanezen okból.
Kellemes meglepetésként ér, hogy majdnem ledönt lábaimról, úgy borult a nyakamba, miközben sírva könyörög:
- Ne haragudj rám, kérlek, ne küldj el! Ígérem, hagyom magam, azt csinálhatsz velem, amit szeretnél!- kis buta…
Megsimogatom könnyes arcát, majd ölbe viszem el a kanapéig, ahol be tudom takarni. Puszikkal nyugtatom, és csak akkor szólok hozzá, amikor látom, hogy végre nem remeg, és egy kicsit meg is nyugodott.
- Én kérek bocsánatot kicsim. Nagyon elragadott a hév, hiszen annyira gyönyörű voltál. Sajnálom… - jobban szorítom magamhoz, és nem is akarom elengedni.
- Gyönyörűnek tartasz? – hallom meg halk motyogását. Félénk tekintetét látva muszáj elmosolyodnom. Ezek a nagy szemek… Olyan édes velük.
Már megint erős kísértést érzek arra, hogy valamit kezdjek vele. Az a szerencséje, hogy bennem vannak még előző sikolyának hangjai, így a bennem tomboló vágyat le tudom fékezni. Tényleg nem tudom, és nem is akarnám őt soha bántani. Már nagyon bánom, hogy az előbb olyan durva voltam.
Ahelyett, hogy újra letámadnám, bíztatóan mosolygok rá, miközben kisimítok egy kósza tincset arcából.
- Igen, kicsi Noritom, gyönyörű vagy. És tényleg sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked. – zavartan hajtja le, immár vörös színű buksiját, majd engem is meglepve, hirtelen átölelve nyakam húz magához egy vad és szenvedélyes csókra.
- Nem haragszom rád, de ne hagyj többet egyedül jó? – kéri számonkérőn, még mindig közel hajolva arcomhoz. Mindeközben… furcsán ficereg ölemben. Fázhat vajon?
Testét hidegnek érzem, amikor átkarolom derekát, úgyhogy immár biztos vagyok abban, hogy fázik. Tényleg… A pléd alatt… nem is visel semmit. Föl kell vinnem az ágyába.
- Jó, jó, nem hagylak egyedül. Most viszont gyere, felviszlek az ágyba, mert már tényleg későre jár, és érzem azt is rajtad, hogy fázol.
Nem szól vissza, csak bólint egyet, és hagyja, hogy felvigyem, majd lefektessem. Egyből be is takarózik, elbújva a takaró alatt.
- Jóéjt! – köszönök el tőle, majd én is mellé bújok. Csak előtte levetem azt a nadrágot, amit felvettem az előbb.
Még jó, hogy fel se néz rejtekéből. Állok, mint a cövek. De így legalább nem kell takargatnom.
Fáradtan bújok be én is az ágyba, lekapcsolom a kislámpát, és próbálok elaludni.
Azért csak próbálok, mert hiába vagyok fáradt, nem fogok tudni egészen addig, amíg nem veszek egy hideg zuhanyt, vagy nem kézimunkázok. Viszont, egyiket se csinálhatom addig, amíg Norito el nem alszik.
Várok egy kis időt, sok időt, még több időt…
Mi a fenéért ficereg ennyit??? Visszakapcsolom a világítást, és úgy kérdem meg tőle:
- Mi a baj cicus? - válasz helyett, csak jobban elbújik a takaró alatt. Ijedten ugrok fel és rántom le róla. – Történt veled valami?
- Neeeeeeeeee! Add vissza! – kiáltással rántja ki kezemből és húzza magára vissza. Hmm. Csak nem neki is ott lehet gondja, mint ahol nekem van?
- Kimegyek a szobából, addig amíg könnyítesz magadon. A fürdőben leszek, ha végeztél, csak szólj be. – próbálok hozzá a lehető legkedvesebben szólni. – Vagy segítsek? – hajolok a takarócsomóhoz közelebb, amire szégyenkezve dugja ki vörös fejét, ügyelve arra, hogy még véletlenül se nézzen szemembe.
Nem mer szemembe nézni??? Hmm. Úgy tűnik jól állapítottam meg állapotát. Hihi. Én kis édes ukém. Még szép, hogy segítek rajtad.
Gyengéden simítom végig arcát, majd forró, lágy csókot lehelek ajkaira, miközben bemászok mellé a takaró alá. Nem ellenkezik, de most nem is engedném, hogy ellenkezzen. Ha eddig nem futott el, akkor most már ne is fusson.
Az ágy melletti szekrényből kibogarászom a sikosítót is. Biztos, ami biztos. Még lehet, szükségem lesz rá.
Kezeimmel felderítő útra indulok mellkasán, mellbimbóit simogatva. Szép lassan simogatom testét, egyre lejjebb, és egyre közelebb érve a célterülethez.
Ettől nagyokat sóhajtozik csókunkba, és közelebb is nyomja hozzám csípőjét. Örömmel morranok fel én is attól az érzéstől, ahogy farkunk egymásnak ér, de ijedten húzódik hátrébb.
- Ne félj, megígértem, hogy nem bántalak. Súgom fülébe, és egy kicsit bele is nyalintok. Ezután nyakát, és kicsiny bimbóit kezdem el nyalogatni, kényeztetni. Lassan visszahúzódik újra a közelembe, de arra nagyon ügyel, hogy akármennyire is élvezi kényeztetésem, attól még semmiképp se érjen boxeremhez. Mintha égő parazsat tárolnék benne…
Szépen, fokozatosan haladok lefelé testén, egészen a farkincájáig.
Amikor bekapom, és szívogatni kezdem, egész testében megfeszül, és kábultan mar mindkét kezével a lepedőbe. Tudom, hogy tehetségem van a szopáshoz. Bocsánat. Inkább mondom úgy, a tapasznyalat. Kapaszkodj csak picim, és élvezd a furulya-előadásom.
Előveszem a sikosítót, és nyomok egy kicsit belőle ujjaimra. Lopva pillantok felé, hátha felfigyelt arra, miben mesterkedek, de szerencsére túlságosan le van foglalva. Szerintem nem is látta mesterkedésem.
A hideg anyaggal bejáratánál kezdek el körözni, amitől egyre nagyobbakat nyög, és egyre gyorsabban dobálja csípőjét. Úgy érzem, itt az igazság pillanata.
Belé csúsztatom egyik ujjam, amitől meg is feszül, de egy idő után, már csak arra a jó érzésre koncentrál, amit ujjam mozgatásával, és büszkeségének szopogatásával idézek elő benne. Ügyes fiú, és most tanulva hibámból, figyelni is fogok rá.
Másik ujjam most csak akkor küldöm az előző után, amikor már megint közel jár a csúcshoz. Most tovább tart lenyugodnia. Simogatom, csitítgatom, nyalogatom büszkeségét, hogy a lehető leg kellemesebbé tegyem számára ezt a műveletet.
- Próbálj meg kicsit ellazulni! – kérem, mert még mindig nagyon szorítja ujjaim. Bólint egyet, és nagy levegőt vesz, majd még egyet, és még egyet.
Egy kis idő múlva tényleg gyengül szorítása, de amíg nem kezdi el élvezni nyelvem munkáját férfiasságán, addig nem is kezdem el mozgatni testében lévő ujjaim.
Így is megfeszül az érzéstől, ahogy elkezdem őket mozgatni benne, de azután, egyre többet nyög, és egyre jobban dobálja magát az élvezettől, majd egy hatalmas sikítással juttatja kéjnedveit számba.
Lenyelem élvezetét, és le is tisztogatom büszkeségét. Ujjaim is kihúzom belőle, majd fölé hajolva figyelem, ahogy piheg a párnákon.
Nem tudom, mit csináljak. Most haragítsam magamra azzal, hogy a magamévá teszem, vagy menjek el zuhanyozni.
Olyan kísértésbe ejtő, ahogy itt fekszik, kipirult arccal, és izzadtságtól csillogó testtel. Ráadásul, még mindig az előzőleg átélt események hatása alatt áll.
Nem nagyon érzékelek semmit, Shiri megnyugtató jelenlétén kívül, de az feltűnik, hogy egy nagy kocsiba akar ültetni. Puhán behelyez, majd magamra akar hagyni. Villámgyorsan belékapaszkodom, és magamhoz húzom. Magam elé meredve hajtogatom, hogy haza akarok menni. Nekem ez túl sok volt. Miért minden velem történik? Szerencsére Shiri mellettem van, és én szinte beleolvadok meleg ölelésébe. Finom illata kissé megnyugtat. De az nagyon nem tetszik, ahogy az idegen férfiak minket néznek. Valami van a tekintetükben, ami félelmet ébreszt bennem. Nem szeretem őket. Arcom belebújtatom a mellkasába, és próbálom elfojtani a szipogásom. Óvatosan fájó oldalamhoz ér, és végigsimít rajta. Aztán, szerintem észrevette, hogy zavar csupaszságom, így rám adja a pólóját. Valamivel jobb, de csak akkor érzem magam teljes biztonságban, ha már otthon leszünk. Megpróbálok minél közelebb araszolni, és elrejtőzni. Tudom, ez most struccpolitika, hogy ha én nem látom őket, akkor ők sem engem, de most megnyugtat.Ekkor lágy érintést érzek meg a hátamon, majd buksim odakapva felismerem a dokit. Gyengéden vizsgál meg, majd közli, hogy nincs komoly bajom. Shiri és az emberei még beszélgetnek valamiről, de inkább nem figyelek semmire, kizárom a külvilágot. Lassan elindulunk haza. Amint megérkezünk, kiszállnék az autóból, de nem bírnak el lábaim, így Shirire hárul ismét a cipelésem. Mondjuk én nem bánom, hiszen ilyenkor közel lehetek hozzá. Amint belépünk az ajtón, még jobban magához ölel és kezd el simogatni, miközben lágyan suttog a fülembe.
-Tss! Nyugi picim, már nincs mitől félned. Itthon vagyunk –kapok puszit fáradt szemeimre. Annyira szeretek vele lenni, mindig vigyáz rám, és segít.. Úgy érzem meg kell hálálnom ezt valahogy, és mivel más módszer nem jut az eszembe, így megcsókolom, amit ő kis idő múlva viszonoz is.Annyira jó ízű a csókja. Shiri ízű.
-Amiatt a szemét miatt meg ne aggódj, megkapja, ami jár neki. –ő az én hősöm. Már annyiszor segített nekem.
-Köszönöm, hogy megvédtél. Nem is tudom, hogy köszönjem meg. – Ugye nem fogod megölni, vagy megöletni? – ez a gondolat nem hagy nyugodni. Akármit is tett velem, ő akkor is csak egy emberi lény. Nem bírnám elviselni, ha miattam veszíteni el az életét.Bízom annyira Shiriben, hogy betartja, amit ígér. Ha azt mondja, nem esik bántódása, akkor az úgy is lesz.
-Nem. Sokkal rosszabb büntetést találtunk ki neki. Feladjuk a rendőrségen.
-Köszönöm!- kicsit elcsépeltnek hangzik, de én tényleg szívből mondom. Most döbbentem rá, hogy mennyire fontos nekem ez az ember. Talán… szerelmes vagyok? Ez lenne ez a furcsa érzés? Még sohasem voltam szerelmes, így nem tudhatom. De amikor a közelemben van, a szívem úgy kalapál, mint valami légkalapács, és melegség önt el, ha rám mosolyog.
-Ugyan, ne köszöngesd! Már mondtam neked ezerszer, hogy mi egy nagyon is összetartó banda vagyunk, és nem igazán díjazzuk, ha valaki bánt közülünk valakit. Viszont már elég késő van. Felmegyünk és keresünk neked valami ruhát és lefekszünk aludni jó? Most pár napig úgyse tudunk semmilyen üzletet kötni, a raktáros lövöldözés miatt, mert teli lesz a környék zsarukkal. Szeretném, ha elfelejtenéd a ma történteket és kipihennéd magad.
-- Jó. Menjünk. Megpróbálok aludni. - bár nem hiszem, hogy ezek után sikerülni fog… pedig érzem, hogy nagyon fáradt vagyok.
Fönt az emeleten letesz az ágyra, és megpróbál arrébb menni.Nekem persze egyből az ugrik be, hogy magamra akar hagyni, így kétségbeesetten kezdek kiáltozni, miközben könnyeim ismét elerednek. Nem bírnám ki, ha most egyedül kéne maradnom. Annyira sötét van…
-Ne menj el, nem akarom, hogy itt hagyj! – ekkor magához szorít és végigfekszik velem az ágyon. Nagyon nagy türelme van, ha minden zokszó nélkül képes elviselni a hisztiim. Csak bajt okozok neki, nem is tudom, még miért nem dobott ki?
-Nyugodj meg, nem hagylak itt. Sose tennék ilyet. –fölém mászik, és ajakimra lágy csókot nyom. Már ezzel a kis mozdulatsorral is sikerült megnyugtatnia. Mindig tudja, mire van szükségem.
-Már jobb?
-Igen. Sokkal. –bár hangom még remeg, de érzem, hamarosan ismét tudok normálisan gondolkodni. Már a közelsége is ilyen hatással van rám.
-Ugye itt maradsz velem?
-Miért? Hova máshova mehetnék? – mosolyogva néz rám, majd ismét kapok egy szenvedélyes csókot. Et most… annyira furcsa… annyira forrónak érzem magam, pedig nincs lázam. Az egész testem remegni kezd, de most nem a félelemtől, hanem a várakozástól, bár magam sem tudom, mire is várok pontosan. Ez annyira zavarba ejtő, és különös érzés. .. lágyan simogatni kezd, először csak az oldalam, majd a hasam, majd egyre lejjebb. Nagyon élvezem, cica módjára kezdek hozzá törleszkedni, de amikor keze alsónadrágomra vándorol, bepánikolok. Elkapom kutakodó kezét, és erősen rászorítok.
-Nyugi! – halk, nedves suttogás a nyakamban. Most az alsómon keresztül kezd el simogatni… ez az érzés annyira szokatlan, és mégis jó. Akaratlanul is felnyögök, testemet kezéhez feszítve. Ő közben már a mellkasomon kalandozik ajkaival, majd rátalál érzékeny mellbimbóimra. Először csak egy finom nyalintás, majd ajka közé veszi, és szívogatni kezdi. Érdekes… bár ajka a mellbimbóm körül van, mégis úgy érzem, mintha mindez a lábam között történne. Észre sem veszem, hogy kisnadrágom lekerül rólam. Rémülten nézek arcába, melyen eddig nem látott kifejezés honol. Felbátorodva én is simogatni kezdem, először csak az arcát, majd fokozatosan haladok egyre lejjebb. Remélem, jól esik neki. Annyira bizonytalannak érzem most magam… Ekkor megérzem az egyik ujját bejáratomnál. Vajon mit keres arra? Hírtelen minden megvilágosodik, amikor belém tolja. Ez kellemetlen, de érte elviselem. Finoman mozgatni kezdi, majd egy második is csatlakozik az előzőz. Ez már komolyan fáj, ráadásul ismét bevillannak a nemrég történtek. Érzem, ahogy egész belsőm görcsbe rándul.
-Ké…kérlek hagyd abba! Nagyon fáj!- zokogok fel, megpróbálva szabadulni. Sajnos most nem figyel rám, mintha valahol máshol járna. Ujjait erőteljesen mozgatja bennem. Kiáltásomra hírtelen eszmél fel, majd felpattan az ágyból és kiviharzik. Most én tettem valami rosszat? Haragszik rám? Lehet többé meg sem tűr maga mellet… kezdek kétségbe esni. Utána rohanok, de már csak a bejárati ajtó csapódását hallom. Tényleg itt hagyott… nem kellek már neki. Zokogva ülök le a kanapéra, egy plédet magam köré tekerve. Reszketve lesem az ajtót, de nem jön. Nem tudom, mennyi idő telt el, de én már borzalmasan érzem magam. Mindenem fáj, és irtózatosan fázom. Még egy plédet kerítek, és azt is magamra borítom. Ekkor meghallom a kulcs zörgését, és már repülök is felé. Zokogva ölelem át.
-Ne haragudj rám, kérlek, ne küldj el! Ígérem, hagyom magam, azt csinálhatsz velem, amit szeretnél!- hideg kezével végigsimít arcomon, majd az ölébe kap, és leül velem a kanapéra. Látva reszketésem beburkol a pléddel, és apró puszikat hint lángoló arcomra.
-Én kérek bocsánatot kicsim. Nagyon elragadott a hév, hiszen annyira gyönyörű voltál. Sajnálom… - még jobban ölel magához.
Szerkesztve zsebike által @ 2009. 08. 10. 09:22:24
