|
|
Szerepjáték
(Egyéb Anime)
| oosakinana | 2012. 07. 26. 19:56:29 | #22441 |
Karakter: Ryuichi Sakuma
Megjegyzés: (Fujisakinak ~ Calaelemnek)
Éppen a stúdióban sétálgatok, amikor valami sírást, vagy hisztizést hallok. Nocsak nocsak, csak nem Shindo-kun az? belesek a kulcslyukon és tényleg ő az. Akkor feldiítjuk, meg játszani is jó lenne vele. Azzal mindig eltudom terelni a figyelmét egy jó kis játékkal.
Kinyitom az ajtót és betolom rajta, Nyuszi Urat.
- Shuichii... Mi a baj? – szólok be a plüsz nyuszimmal, mert Ő mindenkit feltud vidítani és őt mindenki szereti, még Shuichi is. Remélem nem lesz nagy a gond körülötte, mert akkor tényleg csak egy ró kergetőzés segít rajta. Legutóbb is azzal segítettem neki, így a bevált módszereket alkalmazni kell.
- Shuichi, mondd el nekem, mi a baj, és utána tudunk fogócskázni, mint a múltkor, az jó lesz? – Abba hagyja a sírást és mikor rám néz, nagyon rossz állapotban van. Teljesen kivannak sírva a szemei, amiken javítani kell különben gondok lesznek.
- Nem fogom látni Yukit a turné alatt – Hüppög tovább... Gondolhattam vona, hogy Yuki a baj már megint. - Így hogy fogok énekelni?
- Úgy ahogy eddig: ragyogóan! – mondom vidáman, hátha ettól megint felvidul, mint legutóbb.
- De nélküle... nélküle... – megint zokogni kezd és lassan már hozni kell az esernyőt, de odamegyek hozzá, majd a fejét kezdem el simogatni. Szegényke... Mondjuk most nincs annyira kiakadva, mint legutóbb volt. az sokkal súlyosabb volt, mint ez a mostani, de várjunk csak...
Valaki megfog a ruhámnál fogva és elkezd cibálni.
- Neem, én fogócskázni akarok Shindoval! – kezdek elhisztizni. Miért akarnak eltávolítani mellőle, amikor csak segíteni akarok? Gonoszak az emberek.
Be is csukják előttem az ajtót, mire hatalmas kerek könnyes szemekkel nézek a vonszolómra, aki nem más, mint Fujisaki.
- Hadd menjek vissza! – nézek rá olyan szemekkel, hogy annak eddig soha senki nem tudott ellenállni, de ő még is képes.
- Fujisaki! Mi a helyzet? – megjelenik Hiro. végre vissza szökhetek Shuichihoz, hogy felvidítsam és játszak vele egy kicsit.
- Probléma. Shuichi ki van akadva, hogy a turné alatt nem fogja látni Yukit, és hogy ő nem akar vele menni. – ebbe a beszélgetésba most nem szólok bele, de minden erőmmel azon vagyok, hogy visszajussak a szobába. Csak fel akarom vidítani Shindo-kunt.
- Oké, összekaparom. Ugye K. még nem lőtte le?
- Szerencsére nem, de ez csak annak köszönhető, hogy csak az aknavetője van nála, és nem akarja tönkretenni a stúdiót.
Itt a lehetőségem. Hiro kinyitja az ajtót és én már mennék is be, de mikor már éppent beérnék Fujisaki megint elkapja a grabancomat és már húz ki a szobából. Ezt nem hiszem el Miért ilyen gonosz velem Thoma-san unokatestvére..... Megértem, hogy Shindo-ku állandóan sír miatta, hogy bántja....
- Kint maradsz! – mondja és tényleg nem enged be. Így Nyuszi Urat is megsérti, hiszen ő is csak segíteni szeretne barátjának, meg a legjobb játszó pajtijának.
- Gonosz vagy, Fujisaki! – levágom magam a földre és hisztizni kezdek, mint egy 4 éves. Be akarok menni a pajtihoz.
- Nem vagyok az – mondja olyan ridegen, amire kicsit felfigyelek, de ettől függetlenül leplezem komolyságom. - Majd játszhatsz vele, de ez most nem a legalkalmasabb időpont.
- De én most akarok játszani vele, és te nem hagyod! – hisztizek tovább, majd eszembe jut valami. Felpattanok és elhatározom a fejembe, hogy akkor így viszont Fujisakit fogok feldiítani. - Te fogsz kárpótolni érte! – rácsapok a kezére, majd elordítom magam: - Te vagy a fogó! – megfordulva kezdek el szaladni, ahogy egy jó kisegértől számítani lehet.
- Ryuichi, várj már! – hallom kiabálását, de nem érdekel. Őt is fel kell vidítani és erre nincs jobb módszer, mint a futás... Legalább is nekem mindig segít, ha rosszabb napjaim vannak, vagy ha valami történik, amit nem akartam volna, vagy máshogy szerettem volna a dolgokat. Remélem Fujisakinak is segíteni fog.
A tetőn ér utol, vagyis be kell, hogy várjam, mert annyira lassú.... Mire felér én a falnak támaszkodom, miközben ő a térdésre rogyva próbál levegőhöz jutni.
- Az énekeseknek kell a tüdő – állapítom meg, majd folytatom is a magyarázkodást, amit szerintem így jobban meg fog érteni. - Ezért jó Shuichival fogócskázni.
Kicsit meglepődik, majd megtörli a homlokát a felsőjével én meg csak figyelem. Most nem látja, de elég komoly arccal figyelem. Most valamiért nagyon össze kell szednem magam, hogy ne a komoly énem bújjon elő...
Ám amikor lerogy a földre én is odamegyek Nyuszi úrral.
- Jól érzed magad? – kérdezi meg Nyuszi úr hamarabb, mint én. Mindig meg előz, amikor én akarok beszélgetni valakivel.
- Ne legyél már... ennyire gyerekes... – nyögi hörgései közepette, de nem igazán tetszik, ahogy beszél Nyuszi úrral.... Túl komoly..... Meg kell változtatni.... Túlságosan felnőtt akar lenni, pedig nem jó az.
elkezdek hüppögni, miközben magamhoz ölelem legjobb barátomat és simogatni kezdem, de a sóhajtásra összeszedem magam kicsit.
- Miért vagy olyan komoly, Fujisaki? Hiszen még előtted az élet! – kérdezem ezt már kicsit komolyabban.
- Mert az a célom, hogy jobb legyek, mint Tohma, és ez felülír mindent. Szórakozást, lazsálást, mindent. – Hmmmm. Mintha Shiuchit hallanám, csak ő engem akar legyőzni.
- Az úgy nem jó, így nem lehet boldognak lenni. – állapítom meg.
- Dehogynem – azt hiszi magabiztos, pedig cseppet sem az. - Látod, most is milyen boldog vagyok a turné miatt?
- És ezt ki hitte el legutoljára neked? – kérdésemre látszik, hogy elgondolkozik és nem mostanában lehet erre a válasz, de ha neki is kell olyan fejmosás, mint Shindonak, akkor örömmel megkapja a zenésztől, de az tuti, hogy vele neheebb dolgom lesz, mert ő makacsabb, mint a többiek, na meg persze fiatalabb is....
- Az nem tartozik rád. – veszi fel megint a kis harcias stílust, de ezzel engem nem nagyon tud átverni. – Amúgy meg Thoma. – mondja és már menne is el ha nem szólalni komoly hangon.
- Őt nem lehet átverni. – felém fordul értetlen fejjel. – Csak rád hagya, hogy bizonygasd magadnak élvezed, miközben látja, hogy csak az őrület felé gergeted magad. – fejtem ki és ahogy állok mindenem megváltozik... A kisugárzásom, a tekintetem, de még az állásom is.
- Ezt hogy érted és mit akarsz mondani? – kérdez vissza. Nagyon szeretné meg tudni az igazat úgy látom.
- Szimpláncsak annyit akarok mondani, hogy amíg te saját magad nem fogod élvezni azt amit csinálsz, másoktól se várd el, hogy elhigyék neked, amit mondasz. – mondom ki, amit akartam mondani. – Amíg csak azon mesterkedsz, hogy Thoma-t legyőzd, sosem leszel jobb, mint ő, mert ő veled ellentétben élvezi is, amit csinál és ez meg is látszik a játékán.
- Azt akarod mondani, ogy rosszul játszok? – kérdezi kicsit felháborodva.
- Én csak annyit mondtam, hogy érződik a játékodon, hogy nem élvezed. – jelentem ki. – Mind emellett, emlékezz csak vissza Shiuchire, mire rosszul teljesített, amíg nem élvezte az éneklést és csak engem akart legyőzni. – Hívom fel rá a figyelmét. – Addig ő is nagyon rossz volt, amint ott volt, hogy már nem engem akart legyőzni és csak az éneklés öröméért énekelt, akkor mindjárt megváltozott és élvezte az éneklést.
Látom rajta, hogy elgondolkozik, de pont elég volt arra ez a kis idő, ogy komolyak legyünk, legyünk megint viccesek, meg gyerekesek.
- Miért vagy ilyen komoly? – kérdezem félre fordított fejjel, majd meghallom Thoma hangját.
- Hát itt vagy Ryuichi. Gyere mert próbálunk.
- Megyeeeeeeeek. – mondom elhúzva. – Szia Fujisaki remélem majd máskor is fogsz velem játszani fogócskát. – mondom vigyorogva, majd repülök is Thoma-hoz, hogy a nyakán lógjak, mint mindig amikor csak találkozunk.
- Mit mondtál Fujisakinak, amitől úgy le volt döbbenve? – kérdezi meg, de csak értetlenül rázom meg a fejem.
- Semmit mi csak játszottunk. – mondom neki, mire megkomolyítja magát.
- Ismerem már őt is egy ideje, meg téged is Ryu.
- Csak meg mondtam neki az igazat. – mondom komolyan, majd beérünk a terembe, ahol mindenki ott van. Shindo-kun jobb állapotban én meg a nyakába repülök.
- Shindo-kuuuun. – teperem le, de Thomaék leszednek róla.
- Ryu térj már észhez. Mindjárt itt a fellépés és ők is fellépnek ne most akard már tönkre tenni szegényt, ha már eddig nem tetted. – korhol le Thoma, amire kerek könnyes szemekkel nézek rá.
- Miért tilt el mindenki Shindo-kuntól? – kérdezem hisztizve. – Te is olyan vagy mint Fujisaki. Ő sem hagyott játszani, pedig attól felvidult volna. – mondom nyagova.
- Ne légy már gyerekes Ryu. – hallom meg Fujisaki hangját, mire ránézek és látom, hogy elgondolkozott azon amit mondtam, de nem fog tudni egyik pillanatról a másikra változtatni a dolgokon. Kelleni fog neki egy kis idő, mire helyre rázódik.
Egy ideig csak szemezek vele, de most így hoagy megnézem nagyon is helyes fiatalat ember. Férfias arca van, és bár alacsony, de nagyon finomnak tűnik. Végig nézek rajta többször is, de a rendezőnek a hangja hoz vissza a valóságba.
- Nittle Grasper. Ti jöttök készüljetek. – mondja, mire összekapom magam és elvigyorodok.
- Akkor hajrá csapat. – mondom vigyorogva és odamegyek billentyűseim mögé. – Adjatok bele apait anyait. – mondom vigyorogva, majd előre hozom Nyuszi urat. – Még Nyuszi úr is szurkol nekünk. – mondom mosolyogva.
- Ryu. – mondja Nori szemét forgatva, de végül elvigyorodik. – Menjünk inkább, de Nyuszi Urat hagyd lent. – szól rám és elindul fel, amikor felkinferálják a csapatot.
Nagyot sóhajtok, majd leteszem a kis játékomat, majd végül vigyorogva felsétálok a színpadra és integetek mindenkinek. A tömeg teljesen meg van őrülve és már alig várják, hogy neki kezjünk az éneklésnek, amit én is kegyetlenül várok már.
Megkomolyodok teljesen, amíg az intro van, majd ahogy bejön a szöveg minden erőmet beleadva kezdem el énekelni a számorma oly kedves zenét. Az emlékek feltörnek bennem, ahogy éneklem. Eszembe jut, amikor Ezt Shuichinak énekeltem az első kuncetjükön. Annyira leblokkolt, hogy nem tudta mihez kezdjen. Akkor mé ha jól emlékszem ketten voltak Hiroval és csak utána csatlakozott hozzájuk Fujisaki, aki eleinte nagyon jó volt, de hogy ennyire megszálottan le akarja küzdeni Thoma-t lejebb adott magából.
Mikor véget ér az első zenék a tömeg teljesen örjöng és velem együtt énekelték a dalt, ami mindig annyira tetszik. El is mosolyodok, majd a kísérőimre nézek akik bólintanak és kezdjük is a második zenét, ami Nori egyik kedvence. Én is szeretem, más különben nem is csináltuk volna meg, de nekem van egy sokkal nagyobb kedvencebb számom....
Mindent megteszek azért, hogy ezt is jobban élveze a közönség és hogy megmutassam Fujisakinak, milyen az, ha az ember élvezetből énekel és milyen, amikor csak kötelességből, bár mivel én profi vagyok nálam nem lehet észrevenni egyiket sem. Olykor, mikor hátrébb jövök a színpadon és a szín falak mögé látok ránézek elmosolyodova, de az éneket nem hagyom abba, kivéve a szólón amit Thoma intéz el a kis szintetizátoron.
Tejles szívből és odaadással énekelem, hiszen ez a zene a mindenem. A közönség még mindig velünk együtt tombol.
A dal közepén, amikor a szinti szóló van felhívom Shuichit, hogy kicsit ezzel is segítsem őket, aki örömmel és vidáman tér fel a színpadra és énekli velem együtt a zenét, amit ő is nagyon szerethet, mert nagyon tudjaa szöveget.
Ám sajnos a zenének is hamarosan vége van és nekünk is le kell mennünk a színpadról, mert ennyi volt engedélyezve nekünk, mert van még jó pár együttes, akik még játszani akarnak.
Elhaladok Fujisaki mellett, de kicsit megállok.
- Meglátjuk miként fogsz játszani. – mondom neki, mire rám emeli a tekintetét.
- Jobb leszek mindenkinél. – mondja komolyan elszánt fejjel, majd felmennek a színpadra én meg csak megrázom a fejemet.
Thoma odajön hozzám.
- Gond van? – kérdezem tőle, amire csak nagyot sóhajt.
- A következő koncertre meg kell csrélnünk az énekeseket. – Na erre kicsit én is meglepődök.
- Még is miért? – nézek rá meglepődve.
- Mert Shino-t fel kell hoznom kicsit, hogy ha jó turnét akarunk összehozni velük. – mondja el mindet én meg csak hallgatom Fujisakiékat... Nem rossz ahogy játszik, de játszhatna jobban is. Akkor az én felelősségem lesz, hogy feljebb hozzam a bandának a hangszereseit, ha jó koncerteket akarunk...
|
| Calael | 2012. 02. 13. 00:03:00 | #19185 |
Karakter: Suguru Fujisaki
Megjegyzés: [Ryu-nak]
Istenem, Shuichi, hagyd már abba ezt a hisztit, mert soha nem fogunk eljutni odáig, hogy színpadra lépjünk!
- Nem akarom, nem akarom, nem akarom, ne-he-heem!
Ez a sipákolás az agyamra fog menni, ha így halad. Gondolataimba merülve babrálom zöld pulcsim ujját, legalábbis K. így értelmezi, mert nagyon figyelmesen néz rám. Felpillantok, megrázom a fejem, jelezve, hogy semmit nem tudok, amivel Shindot le lehetne állítani.
- Hol van már Hiro? - kérdezem csak úgy, mire Sakano-san már repül is felém.
- Mindjárt megérkezik, Ayakával találkozott a délelőtt, és szólt, hogy késni fog egy picikét.
Kikkel vagyok összezárva... Kellett nekem ez? Persze, hiszen Tohma mondta, hogy jöjjek és csináljam, ráadásul a hírveréseknek hála egyre több figyelem irányul a zenekarra. Emellett a zene is kifogástalan, egyedül az énekes az, aki miatt nem haladunk előre. Ezek a mélypontok, az ihlettelenség, na meg az állandó Yuki-Yukizása már az agyamra megy. Nem lenne szabad, hogy ennyire befolyásolja valaki. Bár lehet, csak az én tizenhat éves fejem az, ami nem látja be, mennyire fontos, hogy párkapcsolata legyen valakinek. Hiro és Ayaka, Shuichi és Yuki Eiri, Tohma és Mika... Na jó, legalább K.-nak nincs senkije, de belegondolva, hogy mennyire odavan a magnumjáért, jobb is, hogy egyedül él. Sakano-san meg... Elvan a zenekarral, ahogy én is. Tökéletes csapatmunka a hármunké, mi szervezünk mindent, Hiro meg Shuichi meg élvezik a sikert, alapítókként.
- Shuichii... Mi a baj? - A hang tompítva érkezik, és a hang forrása nem is látszódik. Csak egy rózsaszín plüssnyúl az ajtóban, és azonnal szédülni kezdek. Már csak ez hiányzott. Az ajtó ki is nyílik, és a lekuporodott Ryuichi mászik be, hogy minden tekintet Nyúl Úrra szegeződjön. Az se biztos, hogy így hívják, nem bírom én követni ezt a pasit, maradjon csak meg énekesnek a tekintetemben, és akkor jól elleszünk egymás mellett a közös koncerteken.
- Shuichi, mondd el nekem, mi a baj, és utána tudunk fogócskázni, mint a múltkor, az jó lesz?
Erre végre abbahagyja a hisztit, hogy felnézzen vendégünkre, de ugyanolyan könnyes és dagadt a szeme, mint előtte. Vajon hány másodpercre bírja ki tombolás nélkül?
- Nem fogom látni Yukit a turné alatt - hüppögi halkan, lehajtott fejjel, a földet ruhdosva. - Így hogy fogok énekelni?
Na pont ezért várjuk Hirot, mert ő ért hozzá, hogyan kell úgy lehűteni frontemberünket, hogy utána ne akarjon kilépni a zenekarból.
- Úgy ahogy eddig: ragyogóan!
- De nélküle... nélküle... - újra sírásban tör ki, leginkább a "weheheheee" típusú könnyzáporával, mire Ryu simogatni kezdi a fejét, hátha úgy lecsitul. Azonban én tudom, hogy ez így nem fog menni, maximum pillanatnyilag isteníteni kezdi az énekest, hogy aztán kétszer olyan mélyre süllyedjen, mint addig volt. Odasétálok a pároshoz, majd Ryuichit a ruhájának a nyakánál elkezdem az ajtó felé ráncigálni.
- Neem, én fogócskázni akarok Shindoval!
Válaszra se méltatom a kérést mindaddig, amíg ki nem érünk a folyosóra. Ahogy sikerül bezárni az ajtót, egy összetört kisgyereket látok magam előtt, akitől épp elvették a játékát.
- Hadd menjek vissza! - néz rám esdeklő szemekkel, előttem térdelve, de továbbra is elállom az ajtót.
- Fujisaki! Mi a helyzet? - Megfordulva Hiro vöröshajú fejét pillantom meg, bár az arcszíne is hasonló. De az, hogy teliszájból vigyorog, szinte mindent elmond arról, hogy mivel telt a délelőttje.
- Probléma. Shuichi ki van akadva, hogy a turné alatt nem fogja látni Yukit, és hogy ő nem akar vele menni.
Fájdalmas arckifejezésre vált, ami mindent elmond. Este lesz a turné első koncertje, teltházzal, és a mai az utolsó este, amit Tokióban töltünk. Még most kellene összeszedni.
- Oké, összekaparom. Ugye K. még nem lőtte le?
- Szerencsére nem, de ez csak annak köszönhető, hogy csak az aknavetője van nála, és nem akarja tönkretenni a stúdiót.
Elneveti magát, pedig tényleg így van. Fogalmam sincs, honnan szerezte, de nagyon fenyegető ott a sarokban a fémes sziluettje.
Hiro mögöttem kinyitja az ajtót, mire Ryu már fél lábbal bent is van a szobában, és éppen hogy elkapom. Ha most menne be, esélyünk sem lenne normálisan kezdeni, megint egy összevont csapatmunkát kellene előadnunk. Közös játék Tohmával vagy Norival... Nem hiányzik nekem. Úgy nem tudnék villogni tisztességesen, csak őket méltatnák. Persze Hiro kitűnne, mint egyetlen hitáros, Ryu meg olyan lenne, mint szokott lenni.
- Kint maradsz! - szólok rá, és elráncigálom az ajtótól. A legjobb az lenne, ha beengedném, én pedig elvonulnék aludni, vagy bármi mást csinálni, ők addig meg elszórakoztatnák egymást. Csak utána lennének bajok...
- Gonosz vagy, Fujisaki! - fakad ki Ryu, összerogy, és hisztizni kezd. Már ez is kezdi. Én vagyok itt a legfiatalabb, de mégis én lennék a legkomolyabb?
- Nem vagyok az - felelem hidegen. - Majd játszhatsz vele, de ez most nem a legalkalmasabb időpont.
- De én most akarok játszani vele, és te nem hagyod! - hisztizik és sír tovább, majd hirtelen felpattan, őrült tűzzel a tekintetében. - Te fogsz kárpótolni érte!
Rácsap a kezemre, és szinte a fülembe ordítja: - Te vagy a fogó!
Sarkonfordul, és elrohan.
- Ryuichi, várj már! - kiáltok utána, de nem áll meg. Kényszeredetten futok utána, nem akarom, hogy most meg emiatt legyen veszélyeztetve a holnapi este. A lépcsőházban érem utol, de ő úgy rohan felfele, mint aki nem ismeri azt a szót: fáradtság. Alacsonyabb vagyok nála, így sokkal jobban kifáraszt ez a játék, és még olyan gyors se tudok lenni, mint ő, ha akar.
Odakint süt a nap, és Ryut a lépcsőház falának árnyékában találom meg. Nem hörög, nem is kapkodva szedi a levegőt, mint én, és ezért minden elismerésem az övé.
- Az énekeseknek kell a tüdő - szólal meg, miközben azt nézi, én hogyan küzdök az oxigénért. - Ezért jó Shuichival fogócskázni.
Döbbenten nézek rá, hiszen még egyszer sem láttam őket fogócskázni, sőt, egy közös irányba se láttam őket rohanni. Letörlöm a homlokom a pulcsim ujjával, és leküzdöm azt az ingert, hogy levegyem, mert biztosan megfáznék. Végül is lerogyok a földre, mert már szédülök az oxigén hiányától vagy túlzott jelenlététől a tüdőmben.
- Jól érzed magad? - furcsa hangszín, és a látómezőmet egy rózsaszín folt takarja el, és hamar rájövök, hogy mi is lehet az.
- Ne legyél már... ennyire gyerekes... - nyögöm ki három hörgés között, de máris egyre jobban érzem magam. A szívverésem kezd csillapodni, és már nem látok csillagokat. Csak a nagy rózsaszín foltot.
Újabb hüppögési hullám, majd eltűnik az egyszínű folt. Ryu a nyusziját magához ölelve sírdogál, majd a sóhajomat hallva összeszedi magát.
- Miért vagy olyan komoly, Fujisaki? Hiszen még előtted az élet!
Nem tudom eldönteni, hogy csak vicces, vagy mit akar, egyáltalán most melyik énje van elől.
- Mert az a célom, hogy jobb legyek, mint Tohma, és ez felülír mindent. Szórakozást, lazsálást, mindent.
- Az úgy nem jó, így nem lehet boldognak lenni.
- Dehogynem - felelem magabiztosan. - Látod, most is milyen boldog vagyok a turné miatt?
- És ezt ki hitte el legutoljára neked?
Döbbenten nézek felé, de még mindig a gyerekes Ryut látom. Zavartnak érzem magam, mert erre a kérdésre tényleg nem tudok válaszolni. Mikor a billentyűk mögött vagyok, csak az lebeg a szemem előtt, hogy minél jobb legyek, és csak akkor örülök a játéknak, ha magamnak játszhatok. De arra már azóta nincs időm, hogy csatlakoztam a Bad Luckhoz...
|
| Ereni-chan | 2011. 01. 10. 22:31:42 | #10406 |
Karakter: Sakura-chan (kitalált karakter)
Megjegyzés: (Eimnek)
Elindulok hazafelé, de úgy félúton megcsörren a telefonom, és apám hangja szólal meg benne. Na szuper. Ez hiányzott még nekem!
- Szia. Valami nagyonnagy félreértés van itt. Ki az a Sakura, és mért akarják belerakni a tévébe?
- Én is remekül vagyok apu, kösz, hogy kérded - morgom bele a mobilba drága ősöm bunkóságára, a reggelem amúgy sem volt a legjobb, semmi szükségem nem lenne még az ő hülyeségeire is.
- Akkor küldjem el őket? - Kissé habozok, mit is válaszoljak most erre.
- Ja. Mond meg nekik, hogy majd én elmegyek hozzájuk. Na bye! - kinyomom a telót, és a dzsekim zsebébe csúsztatom. De azért ez abszurd. Arra a személyes adatlapra ugyan tényleg rá kellett írni, kik a szüleim, na de azért lehetne annyi eszük a drágáknak, hogy utána nyomoznak az új címemnek, és nem az ősökhöz állítanak be… no de mindegy is. Én nem fogok magyarázkodni.
De most tennem kell egy kis kerülőt a tévéstúdió felé…
Elég hosszú volt az interjú, és ráadásul még ingyen ásványvizet sem kaptam. A szponzorom persze azt mondta, ez csak azért van, mert most közölnek le először a tévébe. Hát, neki biztos igaza van. Természetesen megint az én tudtom nélkül rendezte ezt a dolgot. Tudom értékelni. Ki fogom rúgni, ha továbbra is a hátam mögött intézkedik!
Csak sajnos azt nem tehetem meg, mivel ő apám egyik haverjának a nővérének a férjének az ismerőse… ja. Szóval semmi közöm hozzá, de azért még nem küldhetem el. Inkább keresek egy hasznosabb embert helyette.
Yuki Eiri… a sok esemény közepette most jutott eszembe először. A tapló szőke feje. És mégis olyan szexi és jóképű és… nem fogok tudni kiábrándulni belőle. Előre látom. Reménytelen vagyok!
Jó… akkor újra próbálkozom. Írok egy jobb verset és meghódítom! Milyen kiváló ötlet! És ha még közel is lenne a valósághoz… ah.
A zsebembe nyúlok, hogy előszedjem a versem. Izé… hát belenyúlok, de nincs benne semmi. Erre aztán megtorpanok, és bárgyú képpel meredek magam elé. Basszus… ugye nem hagytam nála?! Sarkon fordulok, és turbó fokozatra kapcsolva ismét a szőke végzet felé veszem az irányt.
Csengetek. Kirepül az ajtó.
- Szasz. Itt hagytad a versedet, gondolom - beinvitál. Lehet, hogy elaludtam útközbe a metrón? Csak az lehet! - Nos akkor szórakozz jól, ne koszold össze a padlót - nyom a kezembe valami barna trutyis fehéret. Fúj, miket eszik ez? Tiszta kalóriamérgezés! - Egyél. Elmentem fürdeni. - És el is megy fürdeni. Egy darabig csak értetlenül bámulok utána, aztán eszembe jut, hogy skizofrén. Jah. Most már dereng.
Szóval valószínűleg az elkövetkezendő három órába nem látom, úgyhogy azt tervezem, felkutatom az egész házát, és ellopok mindent, ami értékes. De akkor már lopatnám az egész házat. Eirivel együtt. Milyen szép is lenne! Na de előtte.
Kanalazok egyet a müzliből. Tiszta cukor. Biztos endorfinhiánya van. Nekem is. De én nem akarok cukibeteg lenni!
Valami halom van a padló közepén. Odamegyek, leülök, és egy könyvet felvéve elkezdem olvasni. Valami van benne a Holdról, a csillagokról meg a globális felmelegedésről, de nem nagyon fogom fel, mit akar érzékeltetni. Úgy döntök, nem is terhelem tovább magam vele, úgyhogy vállat vonva visszadobom a földre a papírköteget, és egy másikat nyitok ki. Szupcsi, ebbe még könyvjelző is van. Nézzük csak.
Jé, ez a könyvjelző épp olyan, mint… miiiiiiii?!
- Átírtad a versem! - kiáltok fel felháborodottan, a teljes sokk határán. Na de mégis hogy gondolta ezt? Igaz, hogy ő Yuki Eiri, de a szerzőtársak jogait azért észben kéne tartania!
- Nem. Az kegy lenne. Kijavítottam. Probléma, akkor máris csavarok belőle egy mari hónalját, és öt perc múlva máris kedvellek - kapcsolja be a tévét, és csak úgy lazán tévézgetni kezd. Hurrá, ezt a nagy vendégszeretetet! A sarokba húzódom gombászni.
És akkor meghallom a saját hangom. Hátrafordulok, és látom, hogy Eiri engem néz a tévében. Elkerekednek a szemeim. Micsoda lófejem van! Visítva a szőke felé repülök, hogy kapcsoljon már ki, mert mára már túl sok lesz magamból, de kicsit irányt tévesztek, mivel nem a kanapén, hanem a padlón landolok. Ez fájt. Aucs.
- Nos a tvm tényleg kövérít, nem tesz jót neked a 9:16os képarány - mocorog a kanapén. - Most már kinyöghetnéd, mit akarsz szőnyeg-fiú!
- Te hoztál ide! - állok fel a parkettát magam után invitálva, de tulajdonképpen nem sajnálom, lesz elég pénz a javításra.
- Először, de ha jól emlékszem kitettelek aztán a napra, hogy kirügyezz, cseresznyefa. - Heh, most gúnyolódik velem? - Aztán te pedig, ha jól vettem észre, becsöngettél az ajtómon, és tuti nem tévesztettél ajtószámot, mert azonnal belebotolhatsz az innen kiáramló sötét aurákba. Ez a védjegyem, le is fedeztettem, betörők ellen. Nos, ott tartottunk, hogy - felém fordul, és nem néz rám valami szépen. Most örülök neki, hogy mégsem kaptam meg azt az ingyen ásványvizet! - Hogy mi a faszomat keresel itt? A versed ott van a kezedben, nem? És tedd le a parkettámat, mert többet ér, mint a te életed.
- Szörnyen bunkó vagy! - förmedek rá, de persze nem érdekli, ahogy semmi sem.
- A nőim nem panaszkodnak, ők sóhajtoznak, nincs szerencséd, ha dugni akartál volna, most te is a büszke-boldog rajongói sor végére állhatnál.
Felé pillantok. Hm. Most jó ötletet adott nekem.
- Hogy… - nagy levegőt veszek. - Legyél a mentorom. Ezt akartam! És dugni… azt is - mondom száj húzva. Ha már az a kibaszott szponzor semmire se jó, Yuki Eirit megfűzhetném. Újabb kiváló ötlet. De ezúttal nem hagyom annyiba!
- Ez a vonat elment. - döglik le megint, mintha itt se lennék. Kezd nagyon idegesíteni a rohadt istenes személyiségváltozása!
- Azt hittem rólad kedves vagy! Szerinted nekem milyen érzés ekkorát csalódni! - fakadok ki, és ezzel egy időben kapom a kanapét a képembe. Eeeeh. Amikor lopni akartam, nem gondoltam, hogy maga Eiri fogja majd a fejemhez vágni a dolgokat!
- És szerinted nekem milyen érzés, hogy minden második nyomorult olvasóm sírva-bőgve, taknyosan-nyálasan állítja, hogy csalódott bennem!? Én nem egy kibaszott romantikus regény vagyok, mégis annyi eszed nincs, hogy talán belegondolj, nem fogom a magánszennyesem kiteregetni a médiának te szerencsétlen! Most pedig szedd össze a versed, és húzz el, mielőtt kitalállak dobni az ablakon át! - Meredten bámulok rá, de eszembe sincs elmenni. Túl szép monológokat mondott már, és ezeket nem hagyhatom annyiban! - Tűnés! - készülne megint nekem vágni valamit, de időben kapcsolok, és a karját megfogva magamra rántom. Megölelem. Jól esik. És neki?
Nem merem megnézni. Félek, hogy akkor a konyhakések repülnek majd belém.
- Kérlek… legyél a mentorom - kezdem ismét valamivel édesebb hangon, de még mindig nagyon makacs.
- Nem.
- Mi bajod lehet belőle?
- Azt mondtam, nem.
- De…
- N-e-m! Melyik részét nem fogja fel a cseresznyemag nagyságú agyacskád? Írásba adjam esetleg?
Jah, mindjárt egy belegyező aláírást is adhatnál mellé. És senki nem gondolná, hogy még mindig ölelkezünk.
- Ha elutasítasz, addig foglak zaklatni, míg bele nem egyezel! - keményítek be, mire a szőke felpattan rólam, és a gyomromba vág egy szép méretes könyvet. Basszus… ez most tényleg nem volt kellemes!
- A következő az acélbetétes bakancsom talpa lesz! Kifelé, vagy… - nem is várom meg a mondat végét, felpattanok, és a versemet elpakolva elporzok. Még tíz méter távolságból is hallom a morgását. Tyhú… azt hiszem, máshogy kell meggyőznöm.
Másnap. Újabb internyú. Szélesen vigyorogva ülök a székben. Megvan a tuti terv.
- Köszöntjük a stúdióban… - Blablabla… a nekem kellő rész. - Elmondanád, mi adta a legfőbb támogatást a történeted megírásához? - Bingóó!
- Nos, a legfőbb támogatást talán Tarantino Kill Billje adta, és persze a mentorom, Yuki Eiri!
A teremben erre megfagy a levegő. A riporter gülü szemekkel bámul rám. Én csak mosolygok.
Hehe… Yuki Eiri, remélem tévéközelben vagy.
|
| Ereni-chan | 2010. 10. 24. 23:17:54 | #8864 |
Karakter: Sakura-chan (kitalált karakter)
Megjegyzés: (Eirinek)
Tulajdonképpen nem is értem, mit vártam. Hiszen Yuki Eiri az Yuki Eiri… ezerszer hatalmasabb és elismertebb tőlem, olyan, akinek a legnagyobb gondja is max csak annyi lehet, hogy elszívta a cigijét. Na de semmi baj, mindig van nála egy új, hogy ismét rágyújthasson…
Végig számoltam a gondolattal, hogy ez lesz, akkor meg nem értem, mért tört össze ennyire. Talán, mert egyáltalán nem ilyennek gondoltam. Számba vettem, de… nem erre számítottam. Azt hittem, Yuki Eiri olyan, mint amilyennek mutatja magát. Amilyen a regényei is… de ez csak álom. Nem lehetséges, hogy ilyen személyek létezzenek.
Megáll mellettem, és kiszáll az autóból. Mi van már? Még valami alázást akar a képembe vágni? Amilyen szerencséje lesz, talán fel sem fogom.
- Hazaviszlek. - Nagy szemekkel pillantok fel rá. Tényleg ezt mondta? - Ugyan azt fogom gondolni rólad, mint tíz perccel ezelőtt. Szóval vagy maradsz a padlón siránkozva, vagy jössz? A választás a tied. - Az egyik felem nagyon nem díjazza az ötletet, az a fél egyedül akar lenni és elmélkedni rajta, vajon mért is ilyen szerencsétlen, de a másik meg csak bíztat, hogy fogadd el, hiszen ezt Yuki Eiri ajánlotta fel… aki az előbb csak úgy leszólta a neki írt versed. Mindenesetre legalább nem kell sétálnom. Ezzel mindegyik fél egyetért.
Elindulok utána, és beszállunk a kocsiba. Nem szólok, nincs mit mondanom, és amúgy sem vagyok beszédes típus.
- Hol laksz? - Továbbra is hallgatok. Nincs kedvem hangot kiadni, ilyen vagyok, ha megbántanak. Meg amúgy is, érdekel, mit csinál, ha semmibe veszem. - Ki foglak dobni a forgalomba. - Pöh… ez aztán a megértő egyéniség. Egyáltalán nem az a Yuki, akinek én képzeltem.
Megérkezünk, felmegyünk a lakásába. El sem hiszem, hogy ide hozott. Talán mégsem annyira más, mint gondolom? Valahol biztos ott van benne a férfi, akit úgy imádok, aki gondoskodó és megértő, és…
Leönt egy pohár vízzel. Igaza is van, ideje lenne felébrednem!
- Van neved? Kurva álmos vagyok, nem fogok bébiszitterkedni veled! Holnapra talán el is tátogod, hol laksz? - Óóó a tiszta kedvesség, a végén még meghatódom!
- A… igen - nyögöm ki végre, mivel ez a hangnem elég inspiráló volt. Nem tudok nyugodtan letargiázni, ha vizezést zúdítanak a nyakamba!
Kapok egy törcsit. Jó puha. Emlékszem, hogy csak egy picikét hajtottam le rá a fejem, de aztán… aztán nem emlékszek semmire. Csak, hogy meleg van. Mivel nem tom mire vélni a dolgot, nem is figyelek fel rá.
Felfigyelek viszont arra, hogy valami a szemembe süt. Ha valami süt rám, akkor nem tudok tovább aludni, tehát kinyitom a szemeimet. Egy nappaliba vagyok, egy kanapén. Felülök. A ruhám rám van ragadva. Lassan kezd derengeni, hol is vagyok… felállok, és óra után kutatva körbeszaglászom a helyiséget. De itt nincs semmilyen óra. Nah már, Yuki Eiri hol a fenében szokta nézni az időt? Beépített mutatója van? Nekem sajna olyan nincs, és tudnom kéne, mennyi ideje vagyok itt pontosan…
Mi az ott a polcon? Valami ketyerefélének tűnik. Odabaktatok elé, és hosszasan bámulom, de valahogy nem tudom kivenni, mi lehet. Így reggel kómásan tök hülye vagyok. Még egy tárgyról sem tudom megmondani, micsoda… talán be kéne vennem a gyógyszerem. A baj csak az, hogy otthon van.
A kezemet a tárgy felé nyújtom, hogy megérinthessem, hátha akkor leesik, mi is, de egy hang megállít. Ettől a hangtól kiráz a hideg. De mégis, annyira imádom!
- Mit csinálsz? - Az ajtóban álló szőkére pillantok. Félig ki van gombolva az inge. Félig ki van… ne vedd figyelembe. Biztos csak rosszul látod.
- Hány óra van? - kérdem halkan, a kezemet magam mellé emelve.
- Kilenc. - Kilenc… akkor nem aludtam sokat. Idegen helyen nem is tudok. És ezt most díjazom. - A neved? - A nevem? Jaaah, a nevem.
- Mért érdekel?
- Órák óta itt döglesz a kanapémon. Ennyi érdekelhet. - Sajnos most igaza van… bár az is tény, hogy nem én akartam a lakásába jönni.
- Sakura - motyogom magam elé, aztán ismét felnézek rá. - Miért szóltad le a versem? - Ezt már muszáj volt megkérdeznem. Tulajdonképpen ezért vagyok még itt. Csak még nem volt lelki erőm beismerni magamnak.
- Mert egy nulla.
- Honnan tudnád? El sem olvastad! - szabadkozom, bár valahol érzem, hogy fölöslegesen. Nem lehetek hatással a véleményére, ami most tulajdonképpen nem is vélemény, csak előítélet. Pont tőle… nem vártam volna ezt.
- Nulla, és kész. - Összeszűkített szemekkel meredek rá. Olyan szívesen belélátnék! Ez nem az-az író, akit én szeretek.
- Elmegyek - jelentem ki végül. Eddig jónak tűnt, hogy itt vagyok életem nagy idoljával, de minél több időt töltök vele, annál ellenszenvesebb lesz. És én nem akarok előítéletes lenni.
Kikísér az ajtóhoz. De udvarias. Félig rá pillantok, mikor kimegyek. Olyan furcsa szemei vannak. Megint máshogy csillognak. A kapu végében vagyok, mikor hallom az ajtó csapódását. Engem nézett, vagy az időjárást? Végül is mindegy.
Írnom kell egy új verset.
|
| Ereni-chan | 2010. 10. 23. 00:16:39 | #8805 |
Karakter: Sakura-chan (kitalált karakter)
Megjegyzés: (Eirinek)
Úgy imádom, úgy imádom, úgy imádom… és most lesz a dedikálás! Végre találkozhatok vele, yupp! Izé… annyira azért ne ragadtassuk el magunkat. Úgy értem hé, elvégre csak Eiri Yukival fogok most találkozni… a legjobb íróval, aki Föld a hátán hordott, úgyhogy nincs semmi gáz… majd egyszerűen magamat adom. Na de az már eleve gáz! Áh, mit csináljak, isteneeem?
Jó, semmi vész. Csak odaadod neki a verset, és minden oké lesz. Egy nagy OK. Minden tuti! Már csak pár ember… mindjárt odaérünk hozzá… ugye nincs nagyon világfájdalmas képem? Remélem, azok a hülye gyógyszerek hatottak. Különben meg nem is értem, mit problémázok, hiszen én csak egy vagyok a százmillió rajongójából, aki dedikáltatja a könyvét. Na de akkor mért érzem úgy, hogy mindenki csak engem néz? Ez így nagyon nem fair, ne nézzeteeeek!
- Következő!
Bingó, itt jövök én!
- Üdv.
- Jó na… - Na idáig futotta az a híres köszönés. Mert ahogy végignéztem rajta… hát, izé… nem véletlen bálványozza mindenki… a ruhája, a vonásai, a haja, a szeme… az olyan… olyan, hogy az ember még beszélni is elfelejt tőle. Nem vitás, ő Eiri Yuki! - …pot.
- A könyvet. - Jah, a könyv… odanyújtom neki, ő pedig elveszi tőlem, és a nevét a legelső lapjára firkantja. Áh, olyan szép betűkkel ír! És olyan aranyos, ahogy visszarakja a kupakot a filcre… olyan édi, ahogy visszanyújtja nekem a könyvet! Te meg egy javíthatatlan fanatikus állat vagy, Sakura!
- Tessék. - Visszakapom a könyvet, és rögtön magamhoz szorítom. Öm, most jönne az a jelenet, hogy odaadom a versem is, de valahogy… a lábam akaratlanul is megindul az ellenkező irányba, mikor meghallom a mögöttem lévő nők haragos kiabálásait… nah, de hiszen még alig beszéltem vele! Öt másodperc sem volt! Na jó, annyi talán igen, de ez… nem igazság!
Oké-oké, most jön ki. Egyszerűen odaadom neki, és minden tuti. Csak pár másodperc, menni fog… szánd rá magad! Meg tudod csinálni! Bátorság, akarat! És nekem egyik sincs… hát, ez ciki.
- Yuki-sama! - utána kiáltok, mire ő a kíséretével együtt megfordul, és rám mered.
- Mi az?
Egy pillanatra még az ütő is megáll bennem, mert ezek a szemek… nem olyanok, mint a dedikálásnál, hanem félelmetesebbek… sokkal félelmetesebbek. De ha már idáig eljutottam, nem hátrálhatok meg! Rajta, csináld!
- Én… ezt… magának… - végül hagyom a magyarázkodást, inkább csak odanyújtom neki a verset. Nézi egy darabig, kereken olyan két és fél másodpercig, utána csak ciccen egyet, és a lapot összegyűrve hátat fordít nekem.
- Nulla. Nem szoktam kezdőkre pazarolni az időmet. - A szemeim nagyra nyílnak, és el sem akarom hinni, ami történt. De hiszen… el sem olvasta! Max az első sorig juthatott, és mégis… leszólta. Pedig direkt neki írtam! Hogy lehetett ilyen?
- De… - kiáltanék utána, viszont már nem látok mást, csak cigifüstöt, és az őt kísérők hátát. Egy darabig nézek még utána, aztán lassan lerogyom a földre, és magam elé kezdek bámulni. Hogy lehetett ilyen velem? Amikor én úgy igyekeztem… abba a versbe szívem-lelkem beleadtam! És még csak el sem olvasta… rögtön leszólta. Miért? Hiszen a tévében nem ilyennek tűnik… ott egészen más, ott…
Felsóhajtom, és az ölemben lévő könyvet kinyitva az aláírását kezdem bámulni. Na, most mit kéne tennem? Az istenem elutasított és a földig alázott… ez nagyon gázos helyzet. Azt hiszem, depressziós leszek. Sakura-chan, segííííts!
Szerkesztve Ereni-chan által @ 2010. 10. 23. 02:00:50
|
|
