A játéknak vége.
Sajnálom, azt hiszem eleget vártam a válaszra.

Annyira ledöbbenek, hogy egy hang nem jön ki a torkomon, és vörös fejjel vágom rá hirtelenjében az ajtót.
Uram atyám, itt van Takumii!
Mit csináljak? Miért jött ide?
- Nana-chan, bocsánat, de nem volt más választásom, mint hogy ide jöjjek, nem jöttél ahova megbeszéltük, én csak aggódtam, nem- e vagy beteg, vagy valami.
Ledermedek. Mirõl beszél?
- Megbeszélt hely? – cincogom halkan. Még most sem józanodtam volna ki?
- Igen. Ezek szerint nem emlékszel. Akkor megvárjam míg elkészülsz vagy inkább menjek? – lehetséges, hogy találkozót beszéltünk meg az este? Minden olyan homályos..
- Öm.. izé.. – nyöszörgöm, majd tétován megfordulok. Katasztrófális a konyha… nem hívhatom be. – Akkor várj kérlek, mindjárt elkészülök! – mondom, majd besprintelek a szobámba, véletlenül felrúgva egy sörös dobozt. Kinyitom szekrényem, és tanácstalanul nézek ruháim közé. Nem idõzhetek sokat, Takumi kint vár! Ó, nemhogy megmagyaráztam volna, miért nem hívtam be! Hogy lehetek ilyen? Mit fog gondolni rólam…?

Kis tépelõdés után egy könnyed, színes nyári ruhát magamra kapva, és egy fehér táskát elõkotorászva ülök le hatalmas tükrömhöz, hogy egy kis sminket is magamra tegyek. Miután ezzel is végzek, felkapok egy papírt és egy tollat, majd írni kezdek.

”Kedves Nana!
Elmentem Takumival, majd jövök, és segítek takarítani. Ha megéheznétek még maradt a tegnapi vacsorából a hûtõben. Vigyázz magadra és a többiekre! Sietek haza!
Hachiko
U.i.: Remélem nem haragszol, hogy elmentem.

Leteszem az asztalra, majd veszek egy nagy levegõt, és reményteli szemekkel nyitom ki újból az ajtót.
- Bocsánat, hogy megvárattalak… - szabadkozok lesütött szemekkel, majd tétován felnézek rá. – Csak tudod, nagyon nagy a kupi a tegnap este után, ráadásul a többiek is tábort vertek a konyhában és… - magyarázkodom bepánikolva, gyorsan kapkodva a levegõt.
- Nem tesz semmit.. egy ilyen gyönyörû lányra szívesen várakozok... – mondja, és arcomon rózsás pír terül szét. Nyelek egy nagyot, és elkapom róla a tekintetem, hisz szédítõ mosolyától remegni kezd a gyomrom, ráadásul olyan eszméletlenül jól néz ki már megint…
Lebaktatunk a lépcsõn egy szó nélkül, s én végig a táskámat szorongatom feszélyezetten. Miért vagyok ilyen ideges? Nem elõször látom, és különben is, tegnap vele vacsoráztam! Mutass már fel valamit, Komatsu Nana, különben nem leszel több a szemében, mint egy szánalmas, unalmas, szótlan fangirl!
- És.. hova megyünk? – nézek rá kíváncsian. Olyan különös ez… itt sétálok a parkolóházban a Trapnest gitárosával, a híres Ichinose Takumival! Ha csak belegondolok, szörnyû kisebbségérzésem támad. Ki vagyok én, hogy egy ilyen fontos ember tüntessen ki a figyelmével?
- Gondoltam megnézhetnéd a lakosztályom, és ha már ott vagyunk meg is ebédelhetünk… - nagyot dobban a szívem, és nagy szemekkel nézek fel rá, majd amint felfogom szavait, olyan lelkesedés cikázik végig rajtam, hogy legszívesebben Takumi nyakába ugranék!
- Ööö.. köszönöm.. és bocsánat.. – mondom, miközben beszállok mellé az autóba.
Meglepetten fordul felém, így folytatom. – Biztosan sok dolgod van, nem szeretnélek feltartani… - motyogom, és szégyenlõsen sütöm le a szemeim.
- Ugyan. Még a mai nap szabadságon vagyunk, szóval ne aggódj! – mosolyog rám, és már meg sem lepõdöm azon, hogy elpirulok. Beindítja a motort, és kisvártatva elhagyjuk a parkolóházat.
- Akkor jó.. viszont én most délutáni mûszakban dolgozom, szóval nem maradhatok sokáig… - sajnos így van. Nem igaz, ez az ördög mindig kibabrál velem!
- Ez igen kellemetlen fejlemény… Hányra kell bent lenned?
- Négyre – válaszolom, majd a csúcsmodern rádió órájára siklik a tekintetem. Fél egy múlt. Hát akkor lesz még idõnk… beszélgetni majd az ebéd után.
Jesszusom, csak most kapcsoltam! Ebéd?! Eddig aludtam?! Áh.. nem kellett volna annyit innom…
- Szerencsére akkor nem olyan korán. Majd beviszlek dolgozni – ajánlkozik fel, amire én rögtön felkapom a fejemet.
- Kö.. köszönöm! – vágom rá egybõl, mire mosolya kiszélesedik. Olyan gyanús ez a mosoly…
Öö.. most miért is közeledik már megint? Jaj istenem… meleg van… és remeg a lábam.. zakatol a szívem…

Nana (Hachi):

Rám villantja fehér fogát, és én úgy érzem, elolvadok… Legszívesebben sikítva ugrálnék! Jaj, hogy lehet ennyire jóképû, és helyes, és édes és… jajj nekeem!!!
- Hachiii, siess, kérlek, éhen halok! – hoppá! Nem szabad most fantáziálnom, amikor a többiek éheznek!
- Ja, persze! – kapok észbe, mint aki álomból ébredt, majd újból neki esek a vacsorának.
- Jobb lesz, ha sietsz – szól rám Takumi a fazékra mutatva, amibõl… SZENTSÉGES ÉG ÉS A POKOL ÖSSZES ÖRDÖGE!!! Hát nem kifutott a fél tartalma? Wáááá…!!!
- Jaj nee… - szaladok gyorsan, menteni a menthetõt. Gyorsan elzárom a tûzhelyt, majd egy konyharuhát megragadva rántom le a lábost a lapról. Huh… ez meleg helyzet volt… Megkóstolom. Hm… fincsi. Úgy tûnik nem ment kárba.
- Kééész is! – rohanok az edénnyel a többiekhez. Úgy esnek neki, mint a kiéhezett farkasok. Uh… remélem, marad nekem is.. már olyan éhes vagyok, hogy majd kilyukad a gyomrom! Dél óta nem ettem…
- Hachi, nem hoznál nekünk egy kis sört? Megígérem, hagyok neked a kajából… - ajj Nobu. Mi vagyok én, szobalány?! Na mindegy… nektek elvégre most fontos dolgotok van, hisz itt vannak a Trapnest gitárosai.
- Hát jó – adom be a derekam. Most mehetek le a hideg és sötét utcára… egyedül…
Mintha csak a gondolataimban olvasna, úgy ajánlkozik fel Takumi, hogy velem jön. Jézusom, ez most komoly?! Jajj… olyan izgatott vagyook! Uh, Nana, gyerünk, próbáld megõrizni a hidegvéred! Biccentek, felkapom táskám és pulóverem, majd lemegyünk a kocsijához. Állam a padlót veri. Aztaaa milyen király sportkocsi! Ez a Takumi aztán nem semmi… van ám stílusa!
- Gyere, elviszlek valahova. A sör várhat, viszont te biztos nagyon éhes vagy, azok fent nem hinném, hogy hagynak neked – óh.. milyen figyelmes… gondol rám… wáááááá elolvadok a szavaitól!!! De… biztos várják majd, hogy jöjjek… de…
Na, jó, most nem fogok kihagyni egy vacsorát Takumival! Hogy juthatott ilyesmi az eszembe?!
Megfordulok, és beülök a kocsiban várakozó félisten mellé. Beindítja a motort, ami halk dorombolással morog alattunk, és elindulunk. Istenem, ez a kocsi egy álom!
- Azt hiszem, illene megköszönnöm neked… - motyogom halkan. Nem ad választ, csak felém fordul, és sármosan rám mosolyog. Szaporán kezdem venni a levegõt. Úristen… a szívem mindjárt kiugrik a helyérõl! Az úton nem beszélgetünk sokat, csak néhány sablonos mondat hangzik el. Feszélyezettnek érzem magam… és zavartnak.
Amikor megérkezünk, egyszerûen köpni-nyelni nem tudok a látványtól… Jézusom, ez egy ötcsillagos francia étterem!!! Jaj, meghalok! Egy hírességgel jöttem egy zsír verdával egy cool helyre!
- Menjünk be, Nana-chan – mondja tengermély hangján, amitõl végigfut a gerincemen egyfajta jeges bizsergés. Hirtelen tenyerét is érzem a hátamon, ahogy beljebb invitál. YAAY!
Bent hirtelen elénk szalad két pincér, az elsõ elkéri Takumitól a kabátját, a másik megmutatja a székünket, és még ki is húzza nekünk! Ezt nevezem én kiszolgálásnak! Gyorsan a kezünkbe is nyomnak egy-egy étlapot, amint leülünk, de amint kinyitom, szinte megjelenik a fejem felett egy kérdõjel. Ez mégis milyen nyelven van megírva?
- Ööö… akkor én kérek egy… ilyet – mutatok rá tetszõlegesen egy névre a pincérnek. Látom, hogy Takumi szája elé teszi a kezét. Mi az?
- Rendben, egy tál szarvasmarha agy a hölgynek. És önnek mit hozhatok, fiatalúr? – MIIII? Ááááá fúúúúúúúj!
- Én inkább mégsem.. szóval… - Takumihoz fordulok vörös fejjel – Tudsz ajánlani valamit? – elmosolyodik. Huh… ez megnyugtató. Azt hiszem.
- Akkor ugyan azt kérem, mint amit én rendelek. Bízz az ízlésemben – kacsint rám a mondat végénél, és uh… zavartan sütöm le szemeimet.
Kis idõ múlva a rendelést is kihozzák, és szinte elájulok… Ez tényleg nagyon finom! Szinte simogatja az ízlelõbimbóimat. Jaj… ennek a Takuminak tényleg elképesztõ ízlése van… megérte bízni benne! Idõközben pezsgõt is hoznak, és ahogy fogy az ital, úgy oldódik egyre jobban a nyelvem és a feszültségem is. Kellemesen társalgunk, jókat is nevetünk, csakhogy közben repül az idõ. Olyan jól érzem magam Takumival… félek, hogy belezúgok… nagy csalódás lenne, hiszen úgysem lehet, hogy mi ketten…
Elmélyülõ gondolataimból telefonom csengõhangja húz vissza.
- Ne haragudj… - szabadkozom, majd szétnyitom a készüléket.
- Halló? – még végig sem mondom, már lakótársam ordibálása tölti ki a vonalat. Kissé eltolom a fejem, hiszen a hallásomra még szükségem lesz.
- Bocsi, csak beugrottunk enni, de már megyünk is és visszük.. Szia! – gyorsan lecsapom, és visszafordulok hercegem felé, aki már rendezi is a számlát. Istenem, de lovagias…!
- Ideje menni – mondja, mire én biccentek, és indulunk is.
Útközben beugrunk a sörökért, majd mikor megérkezünk, csakúgy kipattanok az autóból. Takumi is kiszáll, majd fellépcsõzünk. Az ajtó elõtt megállunk, és õ szembefordul velem. Megint hevesen kezd dobogni a szívem… És most jut eszembe! Még meg sem köszöntem neki!
- Köszönöm szépen a vacsorát, nagyon jól éreztem magam… - hadarom el. Menjünk már be! Nem bírom már tovább!!
- Én köszönöm, Nana-chan… - közelebb lép, és erõs tenyerét arcomra simítja. Ajkai enyémet közelítik… jesszusom mi lesz?! Jaj de izgulok.. áá nagyon izgulok!
- Igen, megjöttek!! – húz vissza a valóságba Nobu hangja. Hála az égnek! Hátrébb lépek, és zavartan mosolyogva nyitok be az ajtón. Úgy érzem, kiugrik a szívem…

Nana (Hachi):

Jézusom, el fogok késni! Pedig még annyi mindent be kell szereznem a vacsorához! Pedig igyekeznem kell… ez sokat jelent Nanának, és a banda összes többi tagjának! Nem hagyhatom cserben õket! Azonkívül…
Most végre megismerhetem Nana szerelmét, Honjo Rent, a Trapnest szólógitárosát! Ilyen különleges kegyben sem részesülhet minden halandó! És.. ha szépen megkérem… talán tud nekem szerezni egy autogramot Takumitól! De jó is lenne, wííí! Rápillantok az áruház falán csüngõ, hatalmas, kerek órára. Hiszen már negyed 9! Elkésekelkésekelkések! Pedig még be kell ugranom Jun-chanhez a paradicsomokért…
***
- Tadaimaaa! – tépem fel boldogan az ajtót, kezeimben a teletömött szatyrokkal. – Bocsi a késésért srácok, de annyi mindent kellett vennem. Remélem, addig nem éheztetek túlságosan… - kezdek bele monológomba jókedvûen.
- Hachiii – szalad felém Shin, majd átölel, a szuszt is kiszorítva belõlem. – Nem késtél, még most érkeztek meg Renék. Add csak ide a cuccod, majd én kipakolok – mosolyog, és kikapva kezembõl a szatyrokat lép a pulthoz. Azt mondta… Renék?
- Shin-chan… hogy érted azt, hogy Renék? – pillázok rá értetlenül.
- Hm? – fordul hátra a válla felett. – Hát Ren és Takumi – az utóbbi névre megáll bennem az ütõ.
- MIII?!! Úristen ti idehívtátok a tudtom nélkül?! De hát.. de hát hogy nézek ki?! Úristen és a hajam is egy szénakazal, és ideges vagyok, lehet, hogy pattanások is kijönnek rajtam… akkor mi lesz?! És mit fogok neki mondani?! Majd ragyás képpel odasétálok elé, és azt mondom, helló, Komatsu Nana vagyok, a zsíros képû rajongód??!!
- Igen, valahogy így. Az udvariasság kedvéért pedig én is bemutatkoznék… Ichinose Takumi vagyok – hallok a hátam mögül egy mély, bariton hangot, és megpillantom Takumit, teljes életnagyságban elõttem, fekete szemei az enyémbe forrnak… Jézusom, mindent hallott! Most beégettem magam elõtte! Szemeim remegni kezdenek, és érzem, ahogy könnyek gyûlnek belé. Kis kezem a szám elé kapom, és kissé meggörnyedve sírom el magam a meghatottságtól. Olyan rendes vagy hozzám, Nana… idehívtad Takumit a kedvemért… ezt sosem felejtem el neked…
- Megsirattam, most mit csináljak? – hallom kedvenc gitárosom öblös nevetését, majd a többiekét is.
- Ugyan Hachi, ne sírj már, inkább fõzz nekünk valamit, éhen halok.. – nyüszít Shin hátulról a fülembe, majd ismét jól megszorongat.
- Rendben… - szipogom - …csak elõbb átöltözöm – mosolyodom el saját reakciómon, majd beviharzok a szobámba. Jézusjézus… Itt van Takumii… a házunkban!!! Mit tegyek most? Mit vegyek fel?! Valami ünnepit? Nem, csak rikítanék. Akkor… hétköznapit? Nem, az túl unalmas… Wááá, szedd már össze magad Nana!
Hipergyorsasággal tépem fel szekrényem ajtaját, és kihalászok belõle egy fehér szoknyát, egy rózsaszín, szép szabású felsõvel. Ez… azt hiszem jó lesz. Hajamba fûzök egy piros szalagot, majd nagyot nyelve sétálok vissza a többiekhez. Takumit sehol nem találom… Jesszusom! Talán elment volna?! Neee… az nem lehet!!!
- Egyébként szia, én meg Honjo Ren vagyok, már ha én megfelelek neked – hallom a szemrehányó üdvözlést a gitárvirtuóztól.
- Jaj ne haragudj… - felelem idegesen. – Csak… teljesen megfeledkeztem rólad. Komatsu Nana vagyok, örvendek a találkozásnak! A rajongótok vagyok, amióta csak megalakultatok – mutatkozok be mosolyogva.
- Nincs is semmi baj az arcoddal – nevet. Hú.. akkor jó…
- Ennek örülök.. akkor én most… - huss. Gyorsan kiszedem a hûtõbõl, amiket Shin-chan kipakolt, majd elõveszem a fûszereket, a majonézt, és nekilátok a vacsora elkészítésének. Teljesen belemélyedek az ennivaló ügyködésébe, csak az húz vissza a valóságba, amikor valaki mögöttem elismerõen füttyent, és mellém lépve beleharap egy paradicsomba. Hitetlenkedve fordulok felé. Takumi… jaj de aranyos azzal a paradicsommaszattal a száján… ÉS NEM MENT EL!!! WÍÍÍÍÍ!
- Ha tudtam volna, hogy ilyen csinos a szakácsnõ errefelé, mindennap idejártam volna vacsorázni. – mit mondott?! Jézusom, azt hiszem vörös vagyok!!!!!