Rémülten zihálva robbanok ki a Yamatetsu Corp. épületéből. Mellettem fut hű társam, és jó barátom, Tessien. Rajtam kívül senki nem ismeri az igazi kilétét. Az amúgy igen helyes arccal megáldott, barnás, zöldes árnyalatú, rövid hajkoronát viselő férfi ujján hatalmas, sárkány alakú gyűrű tekergőzött. Ha nem lett volna elég a kiállása, és a kisugárzása, ez a gyűrű mindig biztosította őt arról, hogy az, akivel éppen szemben áll, semmiképp ne tudjon nemet mondani neki. Igen, Tessien igazából egy sárkány, bár ő nem nyugati, mint a legtöbb a világon. Az ő igazi alakja alig nagyobb, mint egy jól megtermett troll, és egész testét színesebbnél színesebb tollak fedik. Ráadásul sárkány létére meglepően őszinte, és hűséges alkat. Most is együtt menekülünk. Bár a tizenkét fős csapatból már csak mi ketten maradtunk életben.
De úgy tűnik, nem volt elég a figyelemelterelés, mert több golyó is elsüvít a fülem mellett. Több lövedék is átszalad hosszú, sötétkék parókámon, és így tincsenként hagyom magam mögött, mint valami morzsákat a visszafelé vezető útra. Ám én ide soha többé nem akarok visszajönni. Mindenkit lemészároltak a csapatból rajtunk kívül, mert az egyik rohadt dekás elárulta a helyzetünket. A pöcs…
Ám nem marad időm ezen gondolkodni, mert lábamnál gépfegyverek tüze tépi fel az aszfaltot. Bár minden izmom fáj, még jobban rágyorsítok. Ebben megakadályoz, hogy a cégkutyák nem is céloznak rosszul. Egy eltalálja a karom, amitől megtántorodom, és veszítek a sebességemből. Tessien megragadja ép karomat, és tovább vonszol. Érzem, hogy már ő sincs túl jó állapotban, de még mindig jobban bírja a támadásokat, mint én. Hirtelen az álcázó varázs egy részét megszűnteti, és megjelennek a hátán hatalmas szárnyai. Mielőtt tiltakozhatnék, karjába kap, és felrepül a levegőbe. Még mindig hallom a gépfegyverek kerepelését, és mintha Tessien meg-megremegne, de nem látok az arcán semmilyen érzelmet, ahogy máskor sem.
Végül elég távol kerülünk az épülettől, és elhal a zaj. Seattle felett repülünk magasan, hogy senki ne lásson meg. Gyorsan fedezéket kell találnunk, különben szarban leszünk, és ezt Tessien ugyanolyan jól tudja, mint én. Lassan ereszkedni kezd, de hirtelen eltorzul az arca a kíntól, szemei fennakadnak, és teste elernyed. Zuhanunk. Itt az ideje, hogy én segítsek rajta. Kikapom a zsebemből a mágikus erősítőként használt régi könyvemet, és hangosan sorolni kezdem a varázs erejű szavakat. A szavak erejével sikerül elérnem, hogy lassuljunk, de így is elég keményen érünk földet.
Amint sikerül összeszednem magam, odamászok a sárkányhoz, és megrázom a vállánál fogva. Csak ekkor látom, hogy az ingét vér mocskolja be. És ez már nem az én vérem. Nem látok rajta sebet, ezért gyorsan az oldalára fordítom. Egy elhaló, fájdalmas nyögést mintha hallanék, de inkább a hátával vagyok elfoglalva. A jeges rémület hullámokban tör rám, ahogy meglátom lezuhanásunk okát. Ruhája hátán legalább tíz vérvirág nyílt, közepükön apró égett szélű lyuk: a bemeneti sebek helye.
-Bassza meg – mondom halkan, visszafektetem Tessient óvatosan a hátára, hogy tudjon pihenni, míg én eszeveszett sebességgel, és remegő kézzel lapozgatom a könyvem egy gyógyító varázslatért. – Gyerünk már! – kiabálom a könyvnek, mivel nem találom a kívánt igét. De Tessien csak óvatosan megérinti a kezem. Könnyes szemmel nézek a félholt sárkányra.
-Nyugalom, Hart – suttogja. – Nincs semmi baj.
-Úgy van! Nem lesz semmi baj! Meggyógyítalak! – hangom reszket a torkomban lévő gombóc miatt.
-Ne erőlködj, kérlek – felköhög, mire apró vércsík indul meg a szájából. Még jobban megrémülök. Őt nem veszíthetem el. Őt, aki annyi mindent megtanított nekem, aki életben tartott. De mielőtt tovább kereshettem volna, még egy apró szót lehel, majd végleg kihuny szeméből a szikra. Testére borulva hol hangosan zokogok, hol ordítok. Úgy érzem, ez csak egy rossz álom, és ilyen a valóságban nem történhetett meg.
De csak pár percnyi ideig hagynak gyászolni. A fejem felett egy HEFESZ száguld el, melyen a Yamatetsu piramis alakú logója díszeleg. Kitörlöm a könnyeket a szememből, majd felállok, és elmondok egy utolsó varázsigét. Könyvemmel a kezemben, és mérhetetlen haraggal a szívemben hagyom ott Tessien égő testét. Nem hagyom meg senkinek azt az élvezetet, hogy láthassa őt holtan rajtam kívül.
Mikor visszaérek a lakásomba, még mindig csöpög az arcomról Tessien vére. Kék parókám teljesen tropára ment, így lekapom a fejemről, és üvöltve tombolok. A szerencsétlenül járt műhajat a falhoz vágom, mire kibomlik igazi, aranybarna hajam. Úgy nézhetek most ki, mint a nyugati boszorkány Óz Csodaországából. A parókám után nem sokkal a falhoz vágódik az ősi könyvem is, majd miután úgy döntött, hogy neki nem jó a falon, a földön koppan még egyet. Az emberbőr kötésű imakönyv öregebb, mint az emberi emlékezet, így nem véletlen, hogy ez az első alkalom, hogy valaki a falhoz csapta.
A telekomhoz lépek, és szélsebesen pötyögni kezdek rajta. Egy rendszám tulajdonosát keresem. A ShadowLand-en keresztül egyeltalán nem nehéz megtalálnom. Megkeresem az ipséhez tartozó számot, és felcsörgetem. Míg kicsöng, idegesen dobolok ujjammal a készüléken. Mikor végre felveszi a túloldalon a tulaj, egy unott hangot hallok meg, de a képernyőn kép nem jelenik meg jelezvén, hogy az illető csak hangkapcsolatra állította a saját készülékét.
-Igen? Ki a franc vagy? – hallom a hangjából, hogy nagyon nincs ínyére a késői telefon.
-Szép jó estét uram – válaszolok még higgadtan, bár az ő képernyőjén megjelenő arcom biztosan nem ilyen bíztató már - Mondja, az ön tulajdonában van egy bizonyos F-65478-as rendszámú furgon?
-Öhm... A rendszám stimmel... De nem furgon!
-Nem éppen a legjobb helyen parkol, uram – sziszegem, mert már alig tudom visszafogni a mérgemet.
-Nem értem, hogy miről beszél, kisasszony! Az autóm a garázsomban áll! – feleli értetlenkedve – Nem hiszem, hogy az rossz hely lenne! De... Nem is értem! Ha a kocsim a garázsomban áll, akkor hogy lehet, hogy ön látta a rendszámát!
Éppenséggel nem vagyok abban a kellemes állapotban, hogy megkérdőjelezzék az emlékezetemet, vagy azt, hogy a rohadt árnyvadászatot mi is tette tönkre! Csak nyugalom, Hart. Nyugtatásként megmasszírozom az orrnyergemet két ujjal, és csak ezután válaszolok.
-Mióta nem mozdult ki az autójából, mister?
-Nem, mintha bármi köze lenne hozzá – jön a sértett válasz –, de tegnap mentem vele utoljára. Ma el sem hagytam az otthonomat!
Hát épp ez az! A fogaimat csikorgatom, de meg kéne próbálnom lenyugodni. Lassan az üres képernyőre bámulok immáron tengerkék szemeimmel, valamivel nyugodtabban.
-Jelenleg a Yamatetsu Corp. alagsorában parkol, méghozzá egy harctér kellős közepén. A legrosszabb helyen – jelentem ki halálos nyugalommal. A fickó a túloldalon már annyira nem nyugodt, ahogy ezt meghallja.
-Ki van zárva! – aztán kis ideig csendben marad. Mikor megjelenik a kép a telekomomon, azonnal rájövök, hogy az illetőnek külső kamerára van szüksége a kép kapcsolathoz, vagyis a telefonja a fejébe van beépítve valahogy. - Most akkor együtt megnézzük, hogy kinek van igaza! – mondja a szőke, egészen jóképű srác –mert nem hiszem, hogy több lenne 25-nél. Kezében a kamerával kilép az apró nappaliból egyenesen a szabadba. Ekkor esik le nekem, hogy az ipse egy kamionban él. Méghozzá egy baszott nagy kamionban! Nem mondanám, hogy kényelmes tempóban elkocog a kamion hátuljához, ahol valószínűleg a kisbbik járművet tartja. Kitárja a hatalmas fém ajtókat, de már azelőtt, hogy hangos dörrenéssel megállna az ajtószárny, már hallom döbbent kiáltását.
-Ellopták a kocsimat!
Gúnyosan tapsolok párat.
-Bravó, gratulálok technomáguskám, jól megcsináltad. Ha kell a kocsid, akkor nálam keresd. A 11-es és a 7-es út kereszteződése utáni első sikátorban megtalálsz – Gyorsan az órámra pillantok. – Mostantól kezdve úgy két órán át – Bár nem tudom, hogy ő tényleg lát-e engem a fejébe épített készülékben, de szúrós pillantást vetek a kamerára, aztán vigyort erőltetek az arcomra – A viszonthallásra! – Megszakítom a vonalat, majd még egyszer, utoljára felkapom a parókámat, nagyjából rendbe teszem, lemosom az arcomról a vért is, és lemegyek az emlegetett sikátorba. Tudom, hogy a Yamatetsusok megtalálták az idegen járművet az alaksorban, és már ismerem annyira a céget, hogy tudom, hova teszik ki az oda nem illő dolgokat.
A sikátor, ahova irányítottam a dekást, a Yamatetsu szemétlerakó helye. És nem is csalódom: a furgon tényleg ott áll. Bár van rajta pár golyó ütötte nyom, de ez a legkevesebb. Aztán hatalmas zajra leszek figyelmes. Kilépek a sikátorból, és egy roppant monstrummal találom szembe magam. Egy két méter szer negyven méteres gigászi szörnyeteg gördült be az utcára. És csak akkor veszem észre, milyen zajos is volt, mikor végre leáll a hatalmas V16-os motor. A fülsértő csendben kinyílik a vezető oldali ajtó, és kiugrik a kamionból a már korábban is látott szőke hajú fiú. Ahogy cipője koppan az aszfalton, kicsit megtántorodom, és nekiesek a kocsinak. Annyira elfáradtam már, hogy a szemem színét megváltoztató varázst nem is tudom visszaállítani. Így most a szemem megint sötétbarna, ahogy azt a jóisten megteremtette.
A fiú közelebb sétál hozzám. Szívem a torkomban dobol, de próbálok továbbra is lazának látszódni.
-Ho-Hoi! – köszöntöm, bár először elcsuklik a hangom, így gyorsan megköszörülöm a torkom. – Ez a te kocsid lenne? – mutatok a mögöttem lévő autóra. Ám az ifjú árnyvadász értetlen arckifejezése, és fejének ingása már előre elárulja, mit fog mondani.
-Nem! A rendszám az enyém, de nekem egy Jeep Trailhawk-om van... Ellopták a kocsimat, és levették a rendszámot, rátették erre a furgonra. Miért? És kik? És hol a kocsim? – tart egy kis szünetet, de nem hagy szóhoz jutni. Számomra felfoghatatlan módon mosolyog rám. - Jah, elnézést, hogy ilyen bunkó vagyok. A Mágus vagyok! – Jelenti be, mintha tényleg ő maga lenne Houdini. Kis ideig a kezét nézem, melyet felém nyújt, majd elnézek mellette, hogy kicsit visszapottyanjon a földre a felhők közül.
-Mágus, mi? – visszanézek rá. – Rigger lennél?
-Az. A Mágus! – ismétli el újfent színpadiasan, mintha tényleg azt várná, hogy megtapsolom. – Amit én művelek a gépekkel, az csodaszámba megy.
Egy másodpercig a mosolyát figyelem, de aztán borsódzni kezd a hátam. Hallom, hogy a közelben eldördül egy fegyver. Előre ugrok, megragadom a megdöbbent képű fiú ruháját, és a hideg aszfaltra döntöm. Nem is kell sokáig várni, és már süvít is a kamion egy hatalmas kerekéből a levegő.
-Követtek?! – förmedek rá. Orrunk majdnem összeér. És bár mérges vagyok, amiért ránk találtak, azért meg kell jegyeznem, hogy régóta nem találkoztam ilyen atlétatestű férfival, főleg nem ilyen közelről. De most másra kell koncentrálnom!
-Bassza meg, ezek szerint igen! Pedig ellenőriztem... Igaz, egy kibaszott drone-t sem küldtem ki... Mibe keveredtem? Te tudsz erről valamit? – Nem tudom eldönteni, hogy igazából rám vagy magára mérges…
-Elég, ha annyit mondok, hogy a Yamatetsu ellen voltam ma vadászni? – válaszul golyók tépik fel az útburkolatot körülöttünk. Gyorsan kikapok egy üvegcsét a zsebemből, és a földhöz vágom. Az üvegben lévő két folyadékot elválasztó vékony üveg fal eltörik, a két oldat összekeveredik, és olyan füst keletkezik, amely minden ellenség elől elrejt, bármily jól is lát az illető. – És most tipli! Be a kocsiba! – kiabálom teli torokból.
Felpattanok a földről, felsegítem a fiút, és már futunk is a furgon felé. Ahogy fogom a karját, rá kell jönnöm, hogy tényleg jobban karban van tartva a teste, mint egy átlagos technomágusnak.
-Yamatetsu? – kérdezi futás közben. – Bassza meg! Elsőre nem tűnt fel, mit mondtál a telefonba! Én a múlt héten mentem neki a Grashem Industries-nak, ami a Yamatetsu testvérvállalata a UCAS-ben! Akkor ez lesz az! Vezess! Nekem most dolgom van! – miközben megragadom a kormányt, és beletaposok a gázba, ő előszed a kabátja alól egy rigger decket.
Élesen kikanyarodok a sikátorból, majd apró korrigálásokkal egyenesbe teszem az autót. A visszapillantóban látom az utánunk eredő fekete limuzint, és az elsötétített ablakok mögül előbukkanó, ásító pisztolycsöveket.
-Ó te szentséges…! – morgom az orrom alatt, majd veszek egy újabb éles kanyart, és a mellettem ülőre nézek sürgetően. – Te meg mit csinálsz?!
Kezében már ott van a szokásos Jack-csatlakozó.
-Mázli, ebben a szarban is van rigger-interfész!
Gyorsan a fejében lévő krómosan csillogó aljzatba dugja, majd egy másik csatlakozót a műszerfalon lévőbe csatlakoztat. Szinte ugyanabban a pillanatban érzem is, hogy a kormánykerék, és a pedálok is önálló életre kelnek.
-Most már én vezetek! Tudsz lőni? Mert akkor csináld, amíg én hozok erősítést! – villantja rám magabiztos mosolyát.
Rá bízom a vezetést, de azonnal felvilágosítom:
-Tudnék, ha lenne fegyverem. Foglalkozz a vezetéssel, és próbálj nem túl éles kanyarokat venni. Akkor elintézem a többit.
Lehunyom a szemem, és egyetlen mély lélegzetvétel idejéig végigveszem a ’fegyver táram’. Mivel van a zsebemben némi víz, a varázslataim segítségével ebből se perc alatt robbanást tudok létrehozni. Nem is figyelem, hogy Mágus hogyan reagál rá, csak egyszerűen kinyitom az ajtót, kihajolok, kidobom az üveg vizet, majd rövid varázslattal elbontom a folyadékot atomjaira, és utolsó simításként szikrát küldök a robbanó elegybe. A robbanás megroppantja a limuzin futóművét, ami így nekisodródik egy villanyoszlopnak. Ennek sanyi. Visszahuppanok a kormány mögé, és próbálok levegőhöz jutni, hogy a szívem benn maradjon a bordáim mögött.
-Wow! Elismerésem! – hallom meg az ismeretlen méltányoló füttyentését. - Ez eléggé hatékony volt! Nekem még kellett volna kb. fél perc, mire megfingatom őket...! – vizslató tekintete rám tapad. Tudom, hogy rigger, és a kocsi is olyan manővereket hajt végre, hogy be kell látnom, ügyes sofőr, de kissé ódzkodok a gondolattól, hogy semennyire nem figyel az útra. - De nincs vége ám, szivi! Még van rajtunk kettő! Még jó, hogy a start szekvenciákat nem állítottam le, és már úton vannak a madaraim! – szinte nem is hallom meg, mit mond, mert a ’szivi’ szónál leragadok, és rideg pillantást vetek rá. Ez az a szó, ami hallatán a halálos ítéletet szoktam kimondani az emberekre.
-Ahham, még jó, hogy megcsináltad… – gúnyolódok, majd mélyen beszívom a levegőt a tüdőmbe. – Menjünk a Redmond pusztulatba! Ott van pár ismerősöm, és a bandák területére nem szeretik betenni a lábukat a cégkutyák.
Mágus tekintete rezzenéstelen, és szenvtelen. Ajkain provokáló vigyor jelenik meg.
-Redmond? Az még odébb van, addig muszáj lesz szétkapnom őket, vagy ők szednek szét minket! Még kell tíz másodperc, hogy ideérjenek a gépek!
Ahogy ezt kimondja, máris meghallom a géppuskák szokásos ugatását. A nagysebességű töltények belecsapódnak a páncélozott jármű hátuljába, és ezzel kibillentik az egyensúlyából. Rémülten megkapaszkodok a kormányban, de az még mindig önállóan mozog, így kicsúszik az ujjaim közül. Kénytelen vagyok a felettem lévő majrévasba kapaszkodni.
-A francba…! – morgom, majd meglátok egy hajtűkanyart előttünk, és rámutatok. – Oda! Hajts be oda! Nyerek egy kis időt magunknak! – kimászok a leeresztett ablakon, és megpróbálok megkapaszkodni a tetőben. A kocsi a vártnál élesebben kanyarodik, és érzem, hogy a lendület simán kivinne az ablakon, hacsak nem kapná el a lábamat Mágus. Az érintése kifejezetten kellemetlenül érint, de most szükséges volt, így majd később számolok vele.
-Ez meleg volt, szivi! – üvölti, de az utolsó szót már csak sejtem, mert újabb kocsi ér szomorú véget egy hatalmas robbanásban. Éppen ennyi idő kell számomra, hogy elmondjak magunkra egy álcázó varázsigét. Mire visszahuppanok az ülésbe, már teljes csend borult ránk. Gyorsan megszabadulok az engem tapperoló kéztől, majd komolyan a fiú szemébe nézek, bár ő csak lassabban néz rám. Némán formálom ajkaimmal a szót: fék, és nyomatékosításként a szám elé teszem a mutatóujjamat. Ha sikerül, akkor a környéken lévő maradék katona nem fog minket észrevenni, és simán elmennek mellettünk.
Viszont már nem bírom sokáig fenntartani a varázslatot. A varázs összeomlik, én pedig hamuszürkén, levegő után kapkodva simulok az ülésembe. Már hallom a kis drone-ok zúgását a fejünk felett. Ez megnyugtató. Próbálok valamit mondani, de csak halandzsa jön ki belőlem.
-Mi a baj, szivi? – magamon érzem a fiú tekintetét. Talán tényleg aggódik értem. – Nehogy elpatkolj itt nekem! – a furgon lassú mozgásba kezd, és érzem, hogy Mágus ujjai a csuklómat érintik. – Basszus, majd kiugrik a szíved a helyéről! Mi a faszt csináltál magaddal?! És még egy kibaszott elsősegély dobozunk sincs! – össze-vissza dobál mindent a kocsiban, de eredménytelenül.
-Ha még egyszer szivinek szólítasz, utána már csak keresztapa lehetsz – szuszogom minden erőmet beleadva, és próbálok valami kényelmesebb pozitúrát felvenni az ülésben. – Nyugi, csak elfáradtam kicsit. Figyeld nyugodtan az utat. Én jól leszek.
A fiú megkönnyebbülten rám vigyorog. Mintha még egy apró sóhajt is hallottam volna. Úgy tűnik tényleg aggódott amiatt, hogy mellette adom be a kulcsot.
-Nincs is neked semmi bajod, szívem! Csak szimulálsz itt nekem! Amúgy meg, ha lettél volna olyan udvarias, és kedves, mint amilyen például én is voltam, nem kellene, hogy "szivinek" szólítsalak, mert tudnám a nevedet! – csipkelődéssel palástolja, mennyire megnyugtatta, hogy meg tudtam szólalni. – Nah, javaslom, hogy menjünk vissza a kamionomra, aztán húzzunk ki a város határába, ott meg majd kitalálunk valamit!
-Oké – bár minden izmom tiltakozik ellene, felülök rendesen. – Hart vagyok – eresztek meg egy gyors bemutatkozást, aztán gyorsan terelek is. – Rohadt Yamatetsusok. Sosem szerettem varázsolni...
-Hát, akkor ne tedd! – megvető hanglejtéséből sikerül leszűrnöm, hogy nem igazán csípi a varázshasználókat. – Ennyi erővel komoly dolgokat is tudnál csinálni! És kevéssé fárasztó, meg hatékonyabb! Amúgy mi bajod volt neked a Yamatetsu-val? Amúgy meg csak szólok, hogy ne lepődj meg: nekem is van egy Yamatetsu drone-om, de ez nem jelenti azt, hogy szeretem őket!
-Csak egy szimpla árnyvadászat volt... Megkértek, mentem, ennyi – ezzel le is zárom a témát. Kezemet a combomra teszem, és próbálok pihenni.
Megint olyan rég óta vagyok egyedül. Megtehetném ugyan, hogy elmegyek az emberek közé, de mi értelme lenne? Egy-két éjszakára lehetnék csak boldog egy helyes, fiatal fiú mellett, de azért vissza kellene térnem az óceánba, a teljes magányba. Sosem értettem, hogy miért is kárhoztattam erre. nem volt értelme annak, hogy minden fajtársam eltűnt. Pedig beúsztam minden elérhető sós vizet, ahol ők is megélhetnek, mindent a világban. De sehol sem találtam még nyomukat, emléküket sem, csak ott, ahol régen éltünk.
Arra a pár napra ma is emlékszem. Az egyik társunk segített egy gazdag úr lányának, de a lány nem felejtette el, mindennél jobban akarta és az apja természetesen megadta neki. Mire megtalálták azt a sellőfiút, majdnem mindenki meghalt vagy kifogták és eladták. Én még kicsi voltam, ezért is tudtam elmenekülni. De azóta magányos vagyok és ez... rossz. Olyan jó lenne valaki. Valaki, akinek megmutathatom a kedvenc helyeimet, akinek hozhatok titkos kincset a tenger mélyéről, vagy megmutathatom neki a vicces állatokat, amikkel találkozni szoktam. Jó lenne hallani valaki nevetését és tudni, hogy akármikor alakulnék emberré, várna rám.
E halandókkal nem szívesen beszélek. Sőt... egyáltalán nem szeretek találkozni sem velük, de azt hallottam, hogy erre, ahol most járok, különleges lények élnek, akik nem halandók, hanem valamiféle tünde nemzet lehet. Kíváncsi vagyok rájuk, bár nem nagyon láttam még egyiküket sem.
Most is épp a partnál úszkálok, amikor fura hang üti meg a fülem. Zene lehet, azt hiszem. Azt hiszem, furulya, de erre nem mernék megesküdni. Teljesen a parthoz úszom, onnan szebben hallani, és teljesen bele is feledkezek a dologba és hagyom, hogy egy kósza napsugár visszatükröződjön az uszonyomról.
Abban bízva, hogy nem vette észre, lentebb ereszkedek, de hirtelen valami lefelé kezd úszkálni az orrom előtt. Utána nyúlva látom, hogy ez bizony egy furulya, minden bizonnyal az a hangszer lehet, amivel játszott az előbb valaki.
Tudom, hogy pillanatok kérdése, hogy ez a valaki a vízbe ugorjon, látom is. De mennyire lehet az veszélyes, aki a vízpartra jár egyedül, furulyázni? Ha mégis tévedek, legalább nem leszek többé egyedül.
Kinyúlok a vízből, és felé tartom a hangszerét. Meglepődik, nem is kicsit, bár hiába lehet ő is természetfeletti lény, nem hiszem, hogy valaha látott sellőt. Fiatal ő még ahhoz. De ennek ellenére mégis mennyire szép. Milyen arányos, helyes arc... kellemes ajkak, szép szemek és kecses alak.
Annyira meglepheti, hogy lát engem, hogy nem is a hangszeréért nyúl, hanem meg akar érinteni. Nem akarok elúszni, azzal gyávának látszanék, de nem biztos, hogy azt akarom, hogy megérintsen. De abban sem vagyok biztos, hogy nem akarom. Mármint... nem olyan, mintha bántani akarna, de szerencsére nem kell nekem dönteni, ugyanis mintha eszébe jutna, hogy mit is csinál, elveszi a furulyát, ezzel nem az arcomat akarva érinteni, közben pedig valami olyasmit mond, hogy sajnálja. De vajon mit sajnál? Hogy meg akart érinteni? Kedves fiú...
- Kérlek, ne menj el - kúszik közelebb a szikla pereméhez. A hangja halk, nem parancsoló, nekem pedig csak most tűnik fel az a fájdalom, amit látok. Ennyire egyedül lenne? De a ruháiból ítélve nemes... a nemesek pedig sosem magányosak.
Percekig csak nézem, miközben érzem, hogy a hajamat nagyon szárítja már a nap. Lassan tennem kellene valamit... beszélgetést kezdeményezni, vagy valami, már ha nem akarja, hogy elmenjek.
- Nem félsz? - kérdezem halkan, mire még jobban fókuszál, hatalmas, szép szemeivel néz rám.
- Nem - jelenti ki határozottan, mire elmosolyodom. Milyen őszinte, milyen kedves fiú. Mosolyogva nézek rá, és a parthoz úszom, amitől ő hátrál. Nem megyek most ki a vízből, csak megtámaszkodom egy part melletti, nagyobb sziklán, onnan nézek rá. - te sellő vagy? - kérdezi kíváncsian.
- Igen, az - bólogatok, majd kiemelem a farkamat a vízből. A kék pikkelyeken játékosan csillan a nap fénye, ő pedig ámulatba esve nézi.
- Nem tudtam, hogy még léteznek sellők - mondja elgondolkodva, majd újra a szemembe néz.
- Nem, már nem is nagyon léteznek. Egészen pontosan én vagyok az utolsó - vallom be őszintén. - Most viszont megyek... de ha holnap játszol, megint eljövök - kacsintok rá, és leereszkedek a szikláról.
- Tényleg itt leszel? - kérdezi kicsit szomorkás hangon.
- Megígértem, eljövök, ha hallom a furulyád hangját. - Rá mosolygok, és eltűnök a víz alatt, de a mélyből még figyelem. Olyan szép, ahogy nézi a víz felszínét. Nem is sejtheti, hogy mennyire ritka az olyan természetesen szép lény, mint amilyen ő.
Hosszú percekig nézi a vizet, majd feláll, és már nem látom. Ahogy kicsit később kidugom a fejem látom, hogy már messze jár az úton. Nem is baj, hiszen biztosan vannak barátai, akik várják ott, ahonnan eljött most.
...ahonnan eljött.
A szikra hirtelen jön, és már el is döntöttem a dolgot: követni fogom. Látni szeretném, hol él.
Kimászok a vízből, és lerázva magamról a vizet, átváltozok. Most nem készültem rá eléggé, így estére vissza kell ugyan érnem, de akkor is, látnom kell, merre tart. Érdekel ez a fiú. Nagyon érdekel...
Messze, az erődben látok meg egy település-félét, ahova mehetett. A kapuőrök kedvesek, barátságosak, én pedig ilyenkor áldom azt a varázslót északon, aki valami mágiával elérte, hogy ha át is alakulok emberré, mindig legyen rajtam egy ruha. Az mindig elég addig, amíg váltást nem találok, így sosem jövök kellemetlen helyzetbe.
Szimpatikus kis hely, nyüzsgő, mégis nyugodt. Elégedetten, kicsit sem tartva az emberektől sétálok a fiú után pont olyan távolságban, ahol még nem lát. Aztán egy helybélitől megtudom, hogy az ott előttem nem más, mint a herceg, a király harmadik feleségének fia. Nem tudom leplezni, hogy mennyire meglep. Egy ilyen tünde herceg hogy lehet ennyire magányos?
- Nem gondolja, hogy olyan egyedül van ez a fiú? - kérdezem az öreg árustól. - Mármint olyan magányosnak látom így messziről.
- Ő mindig ilyen - legyint az öreg nevetve. - Sokak szerint nagyon kedves, de tényleg magának való, halk szavú fiúcska. Azt is nehezen tudjuk elhinni, hogy egyszer találna egy magához való leánykát... de a szíve aranyból van, nagyon szereti itt mindenki - mesél mosolyogva. Megtudom a nevét is: Ilast. Nem sokkal később úgy döntök, hogy ennyi elég, holnap minden bizonnyal el fog jönni, így mosolyogva búcsúzom az öregtől, aki azért még a kezembe nyom egy szép szelet süteményt, majd elköszönünk, és én visszamegyek a tóhoz,. Nem megyek be azonnal, a partra ülve eszem meg az édességet. Fura íze van... ritkán eszek emberi ételt, inkább csak növényeket, amik a vízben élnek. De ez kifejezetten finom!
Amikor végzek, visszaereszkedek a vízbe, és átalakulva úszkálok, de nem megyek messzire, csak a környéken, míg egy sekélyebb kis mellékágban nem találok egy helyet, ahol aludhatok, hiszen már sötétedik, és í víz is hűvösebb ilyenkor.
***
Másnap már reggeltől ott vagyok a sziklánál, de a herceg nem jön el... egész nap nem is úszok el semerre, nehogy elszalasszam, de nem látom közeledni... Már sötétedik, amikor végleg feladom a reményt, és lassan elalszom a szikla melletti, sekély vízben. Biztosan nem jön többé. Minek is jönne?
-Mint gondolom, tudod, dzsinn vagyok. Büntetésből változtattak ilyenné. A gazdámnak engedelmeskedem, és az összes erőmmel az ő jólétét szolgálom. Bármit megtehetek, de képességem nem használhatom föl gonosz célokra, sem arra, hogy önmagamon segítsek. Gazdám addig szolgálom, amíg meg nem szegi a szerződésem. Nem vagyok halhatatlan, ellentétben a többi dzsinnel. Ha elárulnak, vagy én árulom el gazdám, meghalok. Mást nem tudok mondani. –elgondolkodtat az, amit elmesélt. Igazán érdekes egy dzsinn, de ami még érdekesebb az, hogy az árulás megöli. Szóval, ha én leszek a gazdája, bízhatok majd benne, mert ha elárul, azzal magát bünteti meg. Felettébb érdekes…
-De ne hidd, hogy bárkit szolgálok. Ezt ki kell érdemelni. –jajj kicsikém, ne nevetess…
-Nos, kicsi dzsinim, mától az én tulajdonom vagy. Köteles vagy teljesíteni minden egyes kívánságom. És nekem az erőd kell. Most menj aludni, mert holnap nehéz feladatot adok neked. –nem szól semmit, csak elindul szobája felé. Hiába a látszólagos engedelmesség, én még mindig nem bízom meg bennem, bár egyik rossz tulajdonságom, hogy a saját árnyékomban sem bízom.
És milyen jól teszem…
Esti sétám alkalmából megérzem, hogy valaki rosszkor van rossz helyen. Hát persze, hogy legújabb szerzeményem próbál szökni. Milyen butuska is lehet, ha azt gondolja, hogy innen bárki megszökhet feltűnés nélkül. Ezzel engem is ostobának nézett, szóval jobb lesz egy kicsit megviccelnem, hogy egy életre megtanulja, hol a helye.
A folyosókon hirtelen minden fáklya vörösen izzik fel, ami láthatólag már most meglepi. Jól van, most már tudja, hogy nincs egyedül, lássuk, mihez kezd…
Tovább megy. Talán abban bízik, hogy ez a búcsú számára? Nem, ennyire ostoba ő sem lehet. Minél gyorsabban szedi lábait, a lángok annál inkább pislákolni kezdenek. Mire elérné a folyosó végét, kialszik mind, az ajtó is eltűnik azt a látszatot keltve, hogy egy vég nélküli üres térbe került.
-Szökni próbál a madárka? Nahát…nem volt elég kényelmes az arany kalitkája? Fájdalmas tapasztalat lesz szegénykének…vagy inkább vicces. Kíváncsi vagyok, hogy miként reagál egy kísértet kastélyra…
A falakból vámpír asszonyok lépnek elő. Ruhájuk kissé szakadt, szájuk széle véres, mintha egy nagy csatát jártak volna meg, majd jóllakottan távoztak volna. Tomoharu felé veszik az irányt, akár a zombik, engedelmesen követik parancsaimat, amiket képes vagyok gondolataim által is sugározni feléjük. Ez a ház különleges, szinte velem együtt lélegzik, ahogy a lakói is, így aztán túl nagy ahhoz az összhang köztünk, hogy ezt bárki is kijátssza. Látom rajta, hogy még tartja magát, de belülről talán már a halálra is felkészült. Nőstényeim incselkedve simítanak végig néha testén, olyan ez, mintha tapintásukkal mérnék fel az áldozat állapotát. Hangosan nevetgélnek körülötte, de ez a kacaj nem gyermeteg, sokkal inkább fenyegető. Szemeik vörösen izzanak fel, fogaik pengeként villannak fel a Hold fényében. Az egyikük belemar kezébe, és hátra szorítja azt, már-már megkóstolja, mikor úgy érzem, hogy itt az ideje előlépnem. Bíbor köntösöm leomlik vállaimról, amit a kis hölgyek alázattal kapnak fel, majd tűnnek el olyan gyorsan, ahogyan jöttek.
-Ha tudnád, hogy milyen jól szórakoztam ezen az ingyen cirkuszon…Kis butuskáim szeretnek játszadozni, mint macska az egérrel, hogy a kiszemeltnek édesebb legyen a vére. –nevetek fel harsányan, miközben kicsi dzsinnem még mindig mozdulatlanul mered rám. Látom az arcán, hogy nem ért semmit, ezért ideje magyarázkodásba bocsátkoznom. Karmaim lágyan mélyednek a puha húsba, ahogy megfogom arcát, és arra kényszerítem, hogy szemembe nézzen.
-Mit gondoltál, ha? Azt hitted, hogy csak úgy kisétálsz innen, mintha mi sem történt volna? Cöh…ez sértés rám nézve is…-durván ellököm magamtól az arcát, halvány csíkban fel is sértem őt. Rubin színű vére mégsem veszik kárba, mivel egy nagyobb nyelvcsapással lenyalom róla. Érzem, hogy a kicsike teste megremeg, de nem hinném, hogy puszta félelem, amitől lábai majdnem felmondják a szolgálatot, sokkal inkább az a jóleső borzongás, amit mindenkiből kivált közelségem.
-Mondd csak, most mi legyen veled…hogyan fogsz te ezért az éjszakai felhajtásért kárpótolni engem? Jól gondold meg, hogy mit válaszolsz, mert bár nyugodtnak mutatom magam, kezdem elveszteni a türelmemet…-figyelmeztetem komolyan, majd megragadva karját a falhoz kényszerítem. Elég egyetlen rossz mozdulat és szemfogaimat máris lüktető kis ereiben találja. Kár lenne érte, hisz még ki sem próbálhattam komolyabban, ráadásul még csak az erejének sem vehettem hasznát. Ajánlom, hogy valami okosat mondjon, ha már így felbosszantott…
Kijelölt szobámban tovább folytatom a duzzogást. Mégis mi a jó istennyilát gondol ez az alak? Nem vagyok én holmi pincsikutya, aki azt teszi, amit mondanak neki. Pedig nagyon jó pasi, kár, hogy ennyire sokra van magával. De majd megleckéztetem. Még nem most… de majd eljön az én időm is! Kinyílik az ajtó, és testőreim jelzik, vacsoraidő. Máris? Gyomrom nagyot kordul, így felállok és utánuk indulok. Az ebédlő is ugyanolyan stílusban van berendezve, mint a ház többi része. Ő az asztalfőn ül, láthatóan csak rám vár. Int, hogy üljek mellé, amit teljesítek is. Hadd higgye, hogy nyeregben van.
- Látom, sikerült megérkezned. Helyes. Nem szeretem, ha valakire várni kell, különösképp nem egy ilyen kései órában…- erre inkább nem reagálok. Nem kéne kihúzni a gyufát, így csak bólintok.
- Igen… Igen, gazdám – Ó hogy az a… nem tudom, hogyan fogom kibírni visszaszólás nélkül… már nagyon a bögyömben van a fickó.
- Az étkezés után elmegyünk kicsit sétálni a kertbe, hogy szokd a helyet. Remélem, hogy még nem vagy álmos, bár egy cseppet sem érdekel… - Csak nyugi, mély levegő… de vigyorából látom, nem sikerült jól az álcázás… Ha kiskutyát akar, miért nem fogad örökbe egyet valami menhelyről? Nekem vannak gondolataim és önbecsülésem… nem is kevés. Közben megérkeztek az ételek. Finomabbnál- finomabb faaltokat pakolnak elénk. Bőségesen szedek tányéromra, valahogy úgy érzem, még nagy szükségem lesz az erőmre. Nem mellékesen pedig isteni az ízük. Lopva vendéglátóm felé pillantok, látom, ő is engem néz. Tudom, hogy szép vagyok, de jobb lenne, ha a tányérjával törődne. Megkeseredik a falat a számban.
Vacsora után kisétálunk a kertbe. Hogy ez milyen gyönyörű! Szájtátva nézek körbe. Mindenhol rózsák, szinte az összes faj megtalálható. A finom illatú tearózsától az egészen ritka, különlegesig. Bódító illatuk az orromba kúszik, megszédítve fejem. Milyen romantikus. Más helyzetben sokra értékelném ezt a környezetet. Séta kettesben, párom egy gyönyörű férfi… szinte túl tökéletes. Van egy olyan sejtésem, nem azért hozatott ide, mert megfogta szépségem. Gyanúm sajnos haamr be is igazolódik. Leül egy közeli padra, pont az egyik rózsalugas alá, én pedig elé állok.
- Beszélj! – értetlenül pislogok rá. Mit szeretne?
- Tessék?
- Gondoltam, ha kihozlak egy nyugodtabb környezetbe, megered a nyelved, szóval beszélj! Mindent tudni akarok. Azt, hogy mi is vagy te pontosan, hogy honnan a képességed, mindent…- már tényleg semmit nem értek. Úgy hozott ide, hogy nem tud rólam semmit? Vagy ez csak valami csel, hogy hazudok-e neki? De mi okom lenne? Ezer kérdés cikázik át hírtelen agyamon. Megpróbálom gondolataim összefoglalni.
- Mint gondolom tudod, dzsinn vagyok. Büntetésből változtattak ilyenné. A gazdámnak engedelmeskedem, és az összes erőmmel az ő jólétét szolgálom.Bármit megtehetek, de képességem nem használhatom föl gonosz célokra, sem arra, hogy önmagamon segítsek. Gazdám addig szolgálom, amíg meg nem szegi a szerződésem. Nem vagyok hallhatatlan, ellentétben a többi dzsinnel. Ha elárulnak, vagy én elárulom gazdám, meghalok. Mást nem tudok mondani. - Fejemet fölszegem, és a szemébe nézek.
- De ne hidd, hogy bárkit szolgálok. Ez ki kell érdemelni. – kinevet! Ez az alávaló féreg… hírtelen levegőt sem kapok.
- Nos, kicsi dzsinim, mától az én tulajdonom vagy. Köteles vagy teljesíteni minden egyes kívánságom. És nekem az erőd kell. Most menj aludni, mert holnapra nehéz feladatot adok neked. – szobám felé tartva elhatalmasodik rajtam az érzés, hogy el kell innen tűnnöm. Ez az elmebeteg pszihopata a végén képes megölni engem. De hogyan is menekülhetnék meg? Az erőm saját célra nem használhatom, így marad az önerő, és az eszem. Megvárom, amíg elalszik mindenki, és kiosonok.Ennek működnie kell, mert ha elkap, akkor valószínűleg nem úszom meg élve…
Még várok jó két órát és nekiindulok. Már érzem a szabadság édes illatát… édes illat? Ó basszus! Ez annak a gőgös vámpírnak a parfümje. Na, azt hiszem, most vagyok nagy bajban!
-Saitou Tomoharu, gazdám. –helyesbítek neki. Meg kell adnia neki is a tiszteletet, ha nem puszta halandó, akkor is. Erőmmel meg is mutatom neki, hogy engem nem vehet félvállról, térdre kényszerítem. –Tetszel nekem kölyök, de előre szólok, meg foglak törni. Fogsz te még gazdádként imádni! –ne akard, hogy be kelljen vetnem válogatott kínzásaimat, mert azzal csak magadnak ártasz majd.
-És önben kit tisztelhetek, drága gazdám? –gúnyolódj csak, de nem veszem magamra. A magadfajták elhiszik, hogy ilyenkor nagyon bátrak, pedig ha tudnád, hogy egy cseppet sem érint meg szánalmas próbálkozásod.
-Sean Sato vagyok, de neked uram, vagy gazdám. Ha másként mersz megszólítani, büntetést kapsz. Most pedig, eredj fürdeni, mert bűzlesz! –nem akarom taglalni, hogy az én kifinomult szaglásomnak ez már maga a kínzás…
-Majd visszakísérnek a szobádba, és megmutatják, mit hol találsz. Nyolckor vacsora. Ne késs, mert akkor nem eszel! Ne kószálj kíséret nélkül! Senkihez sem szólhatsz rajtam kívül! Világos? Egyelőre ennyi. Elmehetsz. –jobb lesz, ha betartja a szabályokat, mert a végén valamelyik kedves kis vámpírom elkapja, ha megéhezne, ő meg épp egyedül kószál. Akkor én sem tehetek semmit, hisz a szabálytalankodó rabok, szabad prédák. Azok többnyire mihasznák is, így megengedem, hogy elkapják őket.
-Honnan veszed, hogy itt maradok és elfogadom a feltételeidet? –nocsak, csak nem ideges valaki?
-Onnan, hogy nem ajánlat volt. Csak közöltem a tényeket. Most pedig eredj! Még rengeteg a dolgom. Ja, és ha szökni próbálsz, tudd, hogy keményen megtorlom.
***
Mivel mindent elmondtam, amit akartam, hagyom, had vigyék el őt. Én meg elvonulok királyi fürdőmbe, hogy még vacsora előtt ellazuljak. Szolgáim már előkészítették a fürdőt számomra. A habos, nagykád víz mellett apró mécsesek égnek, természetesen rubinvörös színben pompázva. A víz tetején rózsaszirmok úszkálnak, halk zene szól, a pezsgős poharamban pedig friss vér díszeleg…hmm…pont, ahogy szeretem. Meg vagyok velük elégedve, de most egyedüllétre vágyom. Hagyom, had vegyék le rólam ruháimat, ezzel is megfosztva a fáradtságos mozdulatoktól engem. Két asszony és egy férfi vetkőztet, de mindhárman belepirulnak tökéletes testem látványába. Mosolyogva intek, hogy távozzanak, ők engedelmeskednek, én magamra maradok.
Átengedem fáradt testem a lágy melegnek, és miközben beleülök a kádba, halkan felsóhajtok. Ez az, amit annyira vártam már ebben a mai napban, hogy végre pihenhessek, élvezhessem a nyugalmat, a csendet és a vöröslő sötétséget, ami körülvesz. Poharamba két jégkockát dobok, amik halkan koccannak össze az ital alján. Szemgyönyörködtető látvány, hogy a vér hígulni kezd a hűs kockáktól, én meg mohón kortyolva élvezem minden egyes cseppjét, ami legördül torkomon, bársonyosan simogatva azt.
A kellemes fürdés után úgy éreztem, hogy jöhet a kellemes vacsora. Kiszállás után magamra vettem bordó köntösömet, majd a szobám felé vettem az irányt poharammal. Miközben fennkölt öltözékem rám kerül, eszembe jut az új jövevény, aki olyan dacos, és még mindig próbálja tartani magát. Nincs is annál jobb mulatság, ha egy kissé vad lovat kell betörni az unalmasan elnyúló hétköznapokban. Mostanában nem sok örömöm volt váram falai közt, mindig újra és újra csak ugyanaz. Talán ideje lenne kimenni az emberek közé és a saját területeiken elkapni őket. De az is igaz, hogy annyira undorodom a helyeiktől, pont olyan rohadt és taszító, mint ők maguk….
Elmélkedésemnek véget vet étvágyam és az óra, ami mutatja, hogy vacsoraidő van.
Elindulok hatalmas étkezőmbe, ahol már megterített pompa fogad. Szolgák egész hada azt lesi, hogy mire fáj a fogam, hogy azonnal teljesíthessék kényem-kedvem szerint. Hamarosan megérkezik a vacsora vendégem is. Kicsit még noszogatni kell, de azért szépen leül az asztalfő melletti helyre, vagyis mellém.
-Látom, sikerült megérkezned. Helyes. Nem szeretem, ha valakire várni kell, különösképp nem egy ilyen kései órában…-mondom, miközben bólintok, hogy hozhatják az ételeket.
-Igen…-szólal meg röviden, de szúrós szemeimet látva kiegészíti önmagát- Igen, gazdám. –mosolyra húzom számat, hamar megtanulta…Az, hogy mellé meg mit gondol, nem érdekel, hisz csak magát idegesíti vele, nem engem.
-Az étkezés után elmegyünk kicsit sétálni a kertbe, hogy szokd a helyet. Remélem, hogy még nem vagy álmos, bár egy cseppet sem érdekel…-nevetem el magam jóízűen kissé durcás arcára nézve.
Míg szolgáim szorgalmasan serénykedtek, addig mi jól is laktunk, bár láttam a kis foglyomon, hogy eszik-eszik, de elveszi szájízét az a tudat, hogy az én rabom. Miután befejeztünk, intek neki, hogy kövessen.
Kiérünk egy gyönyörűen rendben tartott kertbe, és bár már elég sötét van, a hangulatvilágításnak köszönhetően így is gyönyörködni lehet mindenben. Szeretem a szépet, sokszor jövök ki egyedül, hisz jómagam is szeretek benne gyönyörködni. Pár lépést sétálunk, mikor egy padhoz érünk, én leülök, ő meg megáll előttem, mintha csak várná parancsomat.
-Beszélj! –nézek rá.
-Tessék? –néz értetlenül, mire én mosolyogva sóhajtok.
-Gondoltam, ha kihozlak egy nyugodtabb környezetbe, megered a nyelved, szóval beszélj! Mindent tudni akarok. Azt, hogy mi is vagy te pontosan, hogy honnan a képességed, mindent…-nézek rá újból a válaszra várva.
Csodálatos! Megint szakad az eső, és nekem nincs hol aludnom. Ez igazságtalan! A többi dzsinn lámpában, vagy legalább teáskannában lakik, de én? Én az utcán, egészen addig, amíg nem találok gazdát. Már egy hete nincs senki… mondjuk én annyira nem is bánom Az előzőnek elég nagyratörő tervei voltak… világuralom… bah!Ráadásul egy vén kéjenc. Mindig úgy bámult, mint egy nagy adag friss húst szoktak a hentesnél, válság idején.Szerencsére hamar megszegte a szerződésünk, így otthagyhattam. Most itt kóborlok a szakadó esőben. Hajam a fejemre tapad, és kezd határozottan ázott kutya szagom lenni. De jó is lenne egy szoba, vagy egy kád forró víz! Hiába van erőm, öncélúan nem használhatom, a fene vinné el! Már ezerszer megbántam, hogyannak idején válogatás nélkül szédítettem a pasikat. Ha tudtam volna előre, hogy ez lesz, esküszöm, inkább a szobámba zárattam volna magam. De unatkoztam, és nem volt jobb szórakozásom. Ki gondolta volna, hogy sikerül egy varázslót is magamba bolondítanom, aki később ezt az átkot bocsátotta rám? Nem tehetek róla, hogy ilyen szép vagyok! Kivágott felsőm átlátszóvá vált, és testemre tapad az esőtől. Fél szemmel észreveszem az emberek vágyakozó pillantását. Férfiakét, és nőkét vegyesen… hát igen. Legalább van szépérzékük. Pedig még nem is láttak teljes pompámban ragyogni. Éppen ezen gondolkozom, amikor négy férfi vesz körül Valami olyasmiről hablatyolnak, hogy a főnöküknek szüksége van rám, és velük kell menjek. Na persze! Még mit nem! Ha akar engem, jöjjön értem személyesen. Akkor talán van miről beszélnünk. De így, hogy a bérenceit küldi. Fejem föltartva vonulnék el mellettük, de megragadják karom, és a falhoz csapnak. Hatalmasat nyekkenek, majd lecsúszok a saras földre.
-Hé, te gorilla! Lehetnél óvatosabb is! Még a végén kárt teszel bennem!- hisztizek, egészen addig, amíg föl nem emelnek, és behajítanak egy kocsiba. Akkor bennem reked a levegő. Ekkora pofátlanságot!
Hosszú autóút után megérkezünk egy város széli hatalmas kastélyhoz. Szép, csak kissé komor. Nem az én ízlésem. Bevezetnek egy szobába, és odavakkantják, hogy itt várakozzak, amíg az uruk nem fogad. Mégis kinek néznek engem? Velem nem szokás így bánni! Puffogva ülök le az egyik székre és alaposan körbenézek. Hatalmas helyiség, minden luxussal fölszerelve. Puha, süppedős szőnyeg nyeli el lépteim zaját, miközben a nagy két szárnyas ablakhoz sétálok. Itt minden ilyen hatalmas? Kíváncsi vagyok a ház tulajára. Valószínűleg kissebbrendűsége kompenzálására veszi körül magát ilyen hatalmas dolgokkal. Már nagyon unom magam, amikor visszatérnek értem.
-A gazdán hajlandó téged fogadni. –még jó, hogy hajlandó! Miatta rángattak ide. Hosszú, félhomályos folyosón vezetnek végig. Én itt simán eltévednék! Odaérünk egy –mondanom sem kell- nagy ajtó elé, majd bejelentik érkezésem. A szobában egy talán nálam is szebb férfi terpeszkedik egy fotelban. Hosszú haja a lapockájáig omlik apró hullámokban. Szemei hideg kékek, de ami a legfeltűnőbb, az a magassága. Legalább két fejjel magasabb, mint én. Legalább. És… nem hat rá különleges lényem. Legalábbis látszólag. Egész személyéből árad valami hűvösség. Furcsa fickó, az biztos. Kíváncsi vagyok, mit akarhat tőlem. Nem úgy néz ki, mintha szüksége lenne rám. Érzem, ő sem egyszerű ember. Ereje szinte mellkason taszít. Sokkal nagyobb, mint az enyém. Feláll, és egészen közel jön hozzám. Minden apró porcikám megvizsgálja. Hú, basszus! Ez az aura. Szinte vacogok a közelében. Szerencsére hamar visszatér előző helyére, leül, és végre megszólal.
-Ki vagy te ifjú? Ugye tudod, hogy most egy darabig nálam fogsz maradni? Mit szólsz hozzá?- mosolyog gonoszan. Kivillannak hegyes szemfogai. Egy vámpír! Most még kevésbé értem. Minek van egy vámpírnak szüksége olyn egyszerű kis lényre, mint egy dzsinn?
-Lehetünk jóban is, ez csak rajtad áll vagy bukik…Mi a neved?- ez most fenyegetés akart lenni? Ne hidd, hogy ilyen könnyen megijedek tőled! Azért volt már szerencsém egy- két veszélyes fazonnal. Bár való igaz, vámpírral még nem. Ráadásul, ahogy erejéből érzem, tisztavérű, nemesi családból való.
-Saitou Tomoharu…
-Saitou Tomoharu, gazdám- néz rám kihívóan. Na neeem! Nem fogom gazdámozni. Erre nem voltam sosem hajlandó. Van bennem büszkeség, nem is kevés. Felemelem tekintetem, és mélyen belefúrom szemeibe. Ekkor erejének hatalmas lökete térdre ránt. Nem bírok felkelni. Ráadásul levegőt sem kapok. Akkor sem!
-Teszel nekem kölyök! De előre szólok, meg foglak törni. Fogsz te még gazdádként imádni- Atyám! Ennek a pasinak nagyobb az önbizalma, mint nekem. Azt hiszem, emberemre akadtam. Azt majd meglátjuk
-És önben kit tisztelhetek, drága gazdám?- hangom csöpög a gúnytól. Tudja csak meg, hogy nem fogok olyan könnyen behódolni!
-Sean Sato vagyok, de neked uram, vagy gazdám. Ha másként mersz megszólítani, büntetést kapsz. Most pedig- néz rám fintorogva, és látványosan körbeszagolja a szobát- eredj fürdeni, mert bűzlesz!- Ha! Hogy merészel! Ha ő lenne kint napokig az esőben, az ő fenséges testszaga sem lenne rózsaillatú.
-Majd visszakísérnek a szobádba, és megmutatják mit hol találsz. Nyolckor vacsora. Ne késs, mert akkor nem eszel. Ne kószálj kíséret nélkül. Senkihez nem szólhatsz rajtam kívül. Világos? Egyelőre ennyi. Elmehetsz.
-Honnan veszed, hogy itt maradok és elfogadom a feltételeidet?- már kezdek nagyon bepipulni.
-Onnan, hogy nem ajánlat volt. Csak közöltem a tényeket. Most pedig eredj! Még rengeteg a dolgom. Ja, és ha szökni próbálsz, tudd, hogy keményen megtorlom.
A Nap már lemenőben, minden csendesül, és lassan el is nyugszik. Kinézve a szobám ablakából tükörképemben egy rezzenéstelen arc köszön vissza rám. Jeges tekintetem az udvart pásztázza, de legbelül izgalommal tölt el ez a fene nagy unalom. A halált mindig csend előzi meg…Mások számára ezek olyan finom hangok, amit fülük nem hallhat meg, de az én porcikáim jelzik, hamarosan valakit a karjaim közé szoríthatok. Mosolyra húzom a szám, tűhegyes szemfogaim megvillannak a telihold előbukkanó fényében. Idáig hallom remegő szívének reménytelen hangját, akár egy kismadár, mikor a csapdában vergődik. Zene füleimnek…Hamarosan az ajtó is kinyílik, egyik hű követőm lép be oldalán egy ember lánnyal. Ember…ha csak meglátom őket, elfog az undor. Nem szokásom általánosítani, de eddig még sosem csalódtam kellemesen bennük.
-Szép jó estét gyönyörű hölgy! –köszöntöm mosolyogva, majd laza kézmozdulattal intek inasom, hogy távozzon. Erre szükség is van, mert ha vérhez jutok, nem tudok magamnak parancsolni és a végén még benne is kárt tennék, amit ugyebár egyikünk sem szeretne. A lány kétségbeesetten próbál menekülni, de csak annyit ér el az ajtó kaparászásával, hogy alaposan kifárassza magát. Egy ideig fejemet csóválva nézem az időpazarlást, de aztán ráunva megragadom a hajánál, és karomba rántom. Ahogy ráhajolok, hosszú hajam a vállaira omlik, fülbevalóm pedig nyakát éri, a hideg fém érzetére remegni kezd, mikor körmömmel cirógatom az arcát a földre is rogy. Ez nagyon gyengécske, még azt az örömet sem adja meg, hogy jóllakjak majd vele. Kár, de hát ilyen az élet.
-Kérem, nem is…könyörgöm, hagyjon elmenni! Mit ártottam én magának, hogy ezt kell tennie? –kérdezi el-elcsukló hangon, mire én álla alá nyúlva felbiccentem a fejét, hogy szemembe nézve könyöröghessen.
-Miért kéne megkegyelmeznem értéktelen életednek? Te csupán egy ember vagy, az emberek pedig mihasznák és semmitmondóak. Nincs bennetek semmi érdekes, örömömet sem lelhetem benned. Értelmetlen öldöklés, háború, rivalizálás, ezek vagytok ti, az utolsó csepp jóság is kiveszett belőletek, gyom vagy te is, amit ki kell irtanom…-szegezem rá szigorú tekintetem.
-De én bármit megteszek! Én képes vagyok téged boldoggá tenni! -lehunyom szemem, úgy hallgatom rimánkodását. -Öld meg azokat inkább, akik idehoztak, és én leszek a hűséges szolgád helyettük is! –Az utolsó kijelentésére felnyitom szemeimet. Óh ostoba halandó, ezzel is csak engem igazolsz. Te is mások halálát kívánod, ezért kell titeket kiirtani, hogy az ilyen mocskok, mint te ne lehessenek a világon. Mi vámpírok, mi mások vagyunk. A mi fajunknál természetes, hogy olykor-olykor megölünk valakit, de ti csak játsszátok a tiszta fajt, közben belülről rohadtok. Nincs kedvem tovább hallgatni ezt a maszlagot…
Mögé lépve könnyeden dobom oldalra haját, ujjaimmal cirógatom meg bársonyos bőrét. Érzem lüktetni az ereiben csordogáló vért, szinte már az ízét is érzem nyelvemen. Azt hiszem, fel sem fogja, hogy mi történik vele, olyan gyorsan mélyesztem fogaim húsába, miközben szorosan ölelem, hogy ki ne csússzon a karjaim közül. Az elején próbál ellenállni, megfordul és a hátamat marja, de felesleges…Lassacskán minden ereje elszáll, én pedig élvezettel nyalogatom le róla az utolsó cseppeket is, amik vállára cseppentek a vad falatozás közben. Élettelen teste nagyot koppan a földön, mikor kilököm karjaimból, rá sem nézek, ennyit sem érdemelt ez a kis szajha. Szétterülő hajára taposva vonulok odébb, ennyit ért ő is, puszta lábtörlő. Viszont nincs sok időm, mert ma egy különlegességet várok, igazi ritkaság került zsákmányaim közé. Szolgáim jelentették, hogy megfigyelés alatt tartottak egy furcsa alakot, akiről az a beszéd járja, hogy dzsinn. Ezen még jómagam is meglepődtem, mikor hallottam, hisz sokféle szerzettel találkoztam már életem során, na de egy dzsinnel…
Szólok, hogy takarítsák el a testet a szobából, falatozzanak csak a maradékból fogva tartott vacsorajelöltjeim. Nincs is annál nagyobb élvezet, hogy megkínozhatom őket, mielőtt meghalnak, és mi is lehetne nagyobb kínzás, minthogy saját társukból kell, hogy egyenek. Nagyon gonosz vagyok, hehe. Persze nem mindenkivel, ha valaki elnyeri tetszésem, szeretek kényeztetni és adni is a másik félnek. De ezt persze ki kell érdemelni. Viszont ma egy igen szép kis falatot kapok, ráadásul nem is közönséges ember. Persze, ha találnék egy tökéletes embert, talán nem ölném meg, de olyan úgy sincs, ezért nem is keresem. Elindulok a végtelennek tűnő folyosón, mely a fogadó terembe vezet. Üres. Az ajtóban álló férfinak biccentek, hogy hozhassák végre a legújabb foglyot, aki valószínűleg most engem fog szolgálni. Majd meglátjuk, hogy mi lesz belőle, egyelőre csak kíváncsivá tett a dolog. Egy bársony fotelben ülök, ujjaim a karfáját kopogtatják a várakozás alatt. Aztán végre nyílik az ajtó, és megpillantom őt. Egy elég fiatal fiúnak tűnik, szelíd vonások, puha bőr, zsenge hús, de kissé pimasz tekintet. Kedvemre való játéknak tűnik, de nem ítélek elhamarkodottan. Felállva közelebb sétálok hozzá és alaposan szemügyre veszem. Kövekkel kirakott sétapálcámmal libbentem odébb tincseit arcából, hogy tekintetem találkozhasson az övével. Résnyire nyitott szemeimmel méregetem őt, majd teljes valójában is megnézem magamnak, persze jó alaposan. Nem szól semmit, még tartja magát, vagy talán csak zavarja a társaság. Intek, hogy hagyjanak magunkra, had beszélgessünk egy keveset. Visszasétálok a helyemre, leülök majd újra rá vetem tekintetem.
-Ki vagy te ifjú? Ugye tudod, hogy most egy darabig nálam fogsz maradni? Mit szólsz hozzá? –elmosolyodva várom válaszát. Nyelvemmel nyalogatom szemfogaimat, finoman jelzem neki, hogy meg se próbáljon olyan dolgot, amit én nem szeretnék.
-Lehetünk jóban is, ez csak rajtad áll vagy bukik…Mi a neved? –kérdem érdeklően csillogó tekintettel.
