Fáradtan tekintek ki a legközelebbi ablakon, és szomorúan konstatálom, hogy még mindig esik. Igazából ez egyáltalán nem meglepő, egyszerűen csak unalmas.
Pulóveremet lehúzom tenyeremig, s úgy törlöm le az ablakra lecsapódott párát. Kiábrándultan figyelem az esőben ázó várost. Feltekintek az égre, ami, mint mindig, hamuszürke színben pompázik. Annyira gyönyörű, mégse hat meg.
Bal lábamat átkarolva nézek a semmibe. Akárhogy próbálok emlékezni múltamra, sehogy sem akar sikerülni. Csak ürességet érzek, se többet, se kevesebbet.
Ez a város is… nem érzem, hogy ide tartoznék. Annyira nem. Bárcsak tudnám, hogy akkor mégis hova. Ki is vagyok valójában? Mi lehet az eredeti nevem… William, netalántán Stephen? Vajon van valahol egy család, aki kétségbeesetten vár egyetlen egy telefonhívásra, hogy értesítsék őket, hogy megvagyok? Egyáltalán van nekem családom? Feleségem, édesanyám?
Sóhajtva könyvelem el magamban, hogy bizonyosan elfáradtam, mivel megint fekete foltokat látok a hatalmas esőfüggönyben. Sóhajtva hajtom be az éppen olvasott könyvet. Azt hiszem, elég volt mára. A végén képzelődni fogok miatta. Szellemek, fekete árnyak, angyalok és démonok… az előbb meg mintha valami feketét láttam volna. Ez rossz ómen.
Ezt a könyvet sosem fogom befejezni… talán nem is baj.
Kényelmesen lassú tempóban sétálok végig a könyvtárban, és pakolgatom helyükre a visszahozott könyveket. Már senki sincs itt a takarítón kívül, így nyugodtan munkálkodhatok.
Nem tart sokáig munkám, elég hamar szabadulok. Esernyőmet sajnos otthon hagytam, ezért kabátomat használva fedezékként, szaladok a megállóhoz. Hála a rettenetes tömegnek, nehezen jutok el a St. Stephens Green-i megállóba, de szerencsémre, a Luas még nem indult el. Egy érintéssel nyitom ki az ajtót, majd megkönnyebbült sóhajjal ülök le az egyik ülésre.
Beechwood-nál leül mellém néhány fiatal. Első ránézésre biztosan egy csapat junkies. Borzalmasak. Rosszabbak, mint az emók.
Már majdnem elbóbiskolnék, mikor a Luas csilingelő, mégis monoton női hangja felriaszt. Először angolul, majd írül is elhangzik a megállóhely. Milltown. Remek… már csak egy megálló, és utána szállok. Már nagyon rám férne a pihenés.
Alig pár perc alatt meg is érkezek Dundrumba. Újra fejemre húzva kabátom kezdek el szaladni házam felé. Ó, hogy a jó ég áldaná meg ezt az esőt!
Az egész utca kihalt, a kocsik egymás után sorakoznak a házak előtt. A bal oldali sávban reflexszerűen keresem a kis szürkéskék kocsit. Rögtön megkönnyebbülök, mikor meglátom, s újra gyorsítok tempómon.
Kis kerítésem nincs a legjobb állapotában, ezért egyszerűen csak kicsapom. Kulcsaim csörögve kerülnek elő zsebemből. Nehezen, de sikerül kinyitnom az ajtót. Már lépnék be, mikor tekintetem megakad a nyitott konyha ablakon.
Remélem nincs paranoiám, és Alexander nem szökött meg. Ha ő is eltűnne az életemből, akkor én nem bírnám tovább cérnával…
Kétségbeesetten rontok be, és mit sem törődve sáros cipőmmel, kezdem szólítgatni beteg macskámat.
Se egy nyávogás, nyivákolás, vagy bármiféle életjel, ami megnyugtatna. Szívem fájdalmas gyorsaságban kezd el verni, gyomrom összerándul.
Istenem, Alexander!
Gondolkodás nélkül szaladok vissza a szakadó esőbe, és kezdem keresni egyetlen támaszom. Igaz, hogy csak egy macska, de számomra mindennél, és mindenkinél többet ér.
Majd megőrülök, mivel halvány sejtelmem sincs, hogy merre keressem Alexandert. Mióta rátaláltam, sose járt a szabadban. Istenem, csak ne legyen baja!
Nehezen, de sikerül feljutnom egy kis emelkedő tetejére, mikor úgy hiszem, menten elájulok. Valamitől… valamitől teljesen olyan érzésem van, hogy zsibbad az agyam… annyira kellemetlen. Lassan támolygok tovább.
Az eső akármennyire is esik, de mintha egy fekete alakot látnék meg az utca végén. Szálfaegyenesen áll, és engem figyel. Úgy érzem, oda kell mennem. Furcsa…
Lehet, hogy tudna segíteni, nekem?
-Nem látott erre egy macskát? – kérdem reménykedve.
-Da… - válaszolja, de még értetlen képet sincs időm vágni, mire újra megszólal - igen, látott… - Látott?! Lehet, hogy látta az én Alexanderem?! Istenem! Bárcsak, bárcsak igaz lenne!
-Hol látta? Merre? – Zavartalanul kapaszkodom vállaiba, magamra erőltetve tekintetét. Válaszoljon már, az Isten szerelmére!
-Bevitte a lakás… - mondja nyugodtan. Kezeim megremegnek. Ijedten faggatom tovább.
-Ki vitte be? Hová? Milyen lakás? – Nem értem…
-Ény, megmutat… - Olyan zavarosan beszél… milyen ember lehet? És mégis mit tud a macskámról? Kezeimet gyengéden veszi le vállairól, én pedig mellkasomhoz szorítom őket. Elindul valamerre, én pedig zokszó nélkül követem. Nem tudom, miért érzek így, de azt hiszem, bízhatok benne.
Egy, az én házamhoz hasonló épületbe vezet. Idegesen nyomulok utána. Igen hamar megáll, és furcsa nyelven mond valamit.
-(Согласно мне он его хозяин) – értetlenül nézek oda, ahova beszél… Te jó ég! Alexander! Kikerülve a kedves idegent, magamhoz ragadom egyetlenem.
-Hála az égnek Alexander, hogy megtaláltalak. Soha többet ne kóborolj el egyedül. – majdnem elsírom magam, mikor dorombolni kezd. Úgy féltem, annyira nagyon féltem…
Abba se hagynám az ölelgetést, ha a fekete hajú férfi nem nyújtana felém egy törülközőt.
-Mi a nyeved? – kérdi, olyan… semleges hangszínben
-Az én nevem Michael – mondom bárgyú mosollyal arcomon - az övé meg – újra hozzábújok macskuszomhoz - Alexander…
-Beteg? – De kedves… ha már kérdi, akkor jobb, ha válaszolok…
-Igen beteges kicsit, de még soha nem ment el a lakásomból… - mosolyogva simogatom Alex buksiját.
-Félreért, te beteg! – jelenti ki, amitől kicsit megijedek, mikor leguggol elém, és hideg tenyerét homlokomnak nyomja.– Lázas.
-Nem akarok tovább zavarni, el is mennék, köszönöm, hogy gondját viselte Alexandernek… - motyogom mosolyogva, de hirtelen megremeg a világ. Majdnem kiejtem kezemből Alexet, de az idegen még időben megtart. Nagyon kedves, de nekem tényleg mennem kell. Ezeregy dolgom van még, ami otthon rám vár… Még csak kulcsra se zártam az ajtót! Egek!
-Nyet haza, marad amígy eső eláll! – Meglepődni sincs időm a határozott válaszon, mert ölbe kap, és úgy visz valamerre… egy fürdőbe.
Alexandert meg próbálja elszedni tőlem, de nem engedem. Újra elhomályosul minden, és az idegen már el is tűnt drága Alexanderemmel. Kábán dőlök neki a fürdőkád peremének, és lehajtva fejem, próbálok nyugodtan levegőhöz jutni. Kezdek rosszul lenni. Lehetséges, hogy tényleg beteg lennék?
Kicsit meglepve figyelek fel, mikor egy nadrágot és pólót kapok ölembe.
-Mindenkivel ilyen kedves? – kérdem alig hallhatóan. Nemlegesen rázza a fejét.
-Nyet, Ding-Ding miatt… - Elkerekedett szemekkel nézek a felém közeledő cicára. Könnyedén ugrik ölembe, és kezdi szagolgatni és nyalogatni arcomat. Olyan hideg az orra… hehe… kis aranyos.
-Szia Ding-Ding, örülök, hogy megismerhetlek! – simogatom kedvesen hátát, mire halkan dorombolni kezd.
-Öltözz át! – kapok egy úgy vélem… parancsot. Ha nem lennék kótyagos, talán kikérném magamnak, de nem vagyok olyan állapotban.
Igazából pofám se lenne hozzá… Megmenti Alexander életét, segít nekem, és egy nem túl kedves hanglejtésű mondat miatt már kiverném a balhét… Helytelen lenne.
Aprót bólintok, s kómásan kezdem lehámozni magamról rongyosra ázott kabátom. Már meg sem lepődök, hogy garbómból is csavarni lehetne a vizet. Ding-Ding leugrik ölemről, és boldogan szalad gazdájához.
Félig nyitott szemekkel nézek rá. Kedvesen mosolyog a hozzá újonnan jövőhöz, de mikor rámemeli tekintetét, végigmér. Elkomorul, s kimegy.
Vajon miért hord szemüveget?
Vontatottan törölgetem magam szárazra. Fáj a fejem. Legszívesebben pihennék, de elég kellemetlenül érzem magam egy idegen házában, egy idegen ruháit viselve. Mert hát fölvettem.
Akaratlanul beleszagolok a pólóba, és valami émelyítő érzés lesz úrrá rajtam. Ez nem mosópor illat…
A törülközőt fejemre dobva, fáradtan tébolygok ki, és keresem… azt se tudom, hogy hívják. Meg se kérdeztem a nevét. Meghallom hangját, s azt követve eljutok a konyhába.
-(Tы не любишь молоко?)(Nem szereted a tejet?)
-Nem szereti a tejet – sutyorgom, mikor meglátom, hogy a fehér nedűt próbálja ráerőszakolni Alexanderre.
-Ény jöttem rá.
-Nem ide valósi vagy, ugye? – kérdem gondolkodás nélkül. Felém fordítja fejét.
-Nyet. – Azt hiszem, nemet jelenthet. Már mondta egyszer… biztosan nemet jelent.
-Leülhetek? – mutatok az egyik székre. Bólintva adja tudtomra, hogy igen.
Csöndben ülök, és bámulom Alexandert, ahogy magába tömi az elé kirakott ételt. Érdekes… azt hittem, csak én vagyok olyan elvetemült, hogy az asztalra engedjem a macskám…
-Megkérdezhetem, mi a neved? – szakítom meg a már hosszúra nyúlt csendet.
-Jurij. Jurij Katajev.
-Furcsa név… - motyogom magamnak.
-русский.
-Tessék?
-A nevem… orosz.
-Értem… hálásan köszönöm, amit értem… vagyis értünk tettél… teszel. Ez igazán nagylelkű…
-(не за что.) (Nincs mit./ Szívesen.)
-Elnézést… nem értem, mit mo-
-Ez… semmiség. – hálásan mosolygok egy aprót, s miközben simogatni kezdem Alexander buksiját, kinézek az ablakon. Már csak csepereg… azt hiszem, ha teljesen eláll, hazamegyek.
Elmélázva fordítom vissza fejem, s meglepődve veszem észre, hogy Jurij vizet melegít. Csendben nézem ténykedését.
Aranyos, tehén mintás bögréket készít ki, amikbe beletesz egy-egy darab… fekete tea filtert. Hehe… már annyi féle-fajtát kóstoltam, hogy ezer közül is felismerem. Imádom.
Tudom, pofátlanság, de kissé türelmetlenül várom, hogy elkészüljön… annyira nagyon szeretem, és most pont jól is esne. Hmm… egy kis tej bele, és egy szavam se lehet.
Kínos csöndbe burkolózva iszogatjuk teánkat. Az eső újra nekikezdett. Ijedten fordulok újfent az ablak felé, mikor hatalmasat villámlik.
Pár másodpercig még mindig sokkhatás alatt vagyok. Bögrémet görcsösen szorongatom.
Itt szinte sosem szokott vihar lenni… Három éve volt utoljára ilyen haragos az idő… Teljesen biztos vagyok magamban, mivel ez volt az első emlékem…
