Néma döbbenettel figyelem a ház ajtaját, ami pár pillanattal ezelőtt nyelte el Castian alakját. A korábbi boldogság elpárolgott a tavaszi napfényben, helyét átvette az aggodalom és a félelem felemésztő keveréke. Mit rontottam el? Mit tettem, amivel magamra haragítottam? Eddig sosem zavarta, ha nevettem vele, vagy éppen rajta. Sosem szólt érte, sőt úgy tűnt, mintha minden pillanatát magába akarná inni. Akkor most mi változott? Bármi is, nem engedhetem, hogy magányosan küzdjön meg vele. Most már nincs olyan probléma, ami csak az övé. Minden teher közös, ahogy minden boldogság is. Nem engedem, hogy kizárjon.

Elszántan indulok utána, ha kell, akkor fogóval húzom ki belőle a válaszokat, de nem fogadom el a macsós hárítást. Azoknak az időknek vége. Egyszer már bejutottam a falai mögé, és tábort is vertem, nem hagyom, hogy kilakoltasson. Mindent meg akarok ismerni, fel akarok fedezni. Minden meglepetést, amit tartogat a számomra. Tudom, hogy nem egyszerű eset, hogy az árnymágusoknak több titkolózásra és hazugságra van szükségük az életben, mint bárki másnak, de én is sokat tudok ezekről a dolgokról. Nálam jobban kevésbé ismerik, hogy milyen a megtévesztés világa.

- Castain, mi a baj? - megdermed pakolás közben. Az utolsó dobozt olyan lenülettel vágja az asztalnak, hogy még én is összerezzenek a hangos csattanásra. Jól sejtettem, valami komolyan bántja, valami marcangolja őt belülről.

- Ray, én… - feszülten söpri hátra a szemébe hulló tincseket. Minden mozdulata feszes, mintha a csatatéren lenne, és várná a támadást. Mintha képtelen lenne valaha is megnyugodni, és elszakadni attól a helytől. - …én nem tudom, hogy kell ilyen boldognak lenni. Millió dologra kiképeztek, de erre nem - sok mindenre számítottam, de ez a kirohanás teljesen váratlanul ér, ahogy a lávatengerekben megcsillanó kétségbeesés és bizonytalanság is. A mindig határozott, arrogáns, magabiztos Castian most visszahúzódott, legyűrték az érzelmek, amikkel folyamatosan harcban áll. Amikről próbál nem tudomást venni, pedig könnyebb lenne, ha elfogadná a létezésüket. Én már csak tudom.

…nem tudom, hogy kell ilyen boldognak lenni.

Szavai kérlelhetetlenül játszódnak le fejemben újra és újra. Tehát nem boldog mellettem. Tegnap úgy tűnt, minden rendben, erre most… most újra küzdenünk kell, hogy törékeny kapcsolatunk egyben maradjon. A boldogság nem feltétlen jön azonnal, ezt nem szabad nekem sem elfelejtetnem. Néha el kell hinned, hogy most lehetsz boldog. Meg kell vívnod a saját borús gondolataiddal, meg kell győznöd őket, hogy a világ nem olyan sötét és kilátástalan többé. Még én is csak tanulom, hogyan lehetek boldog. Keresem a helyem, ebben az újfajta világban. Miért ne kereshetnénk együtt? Miért ne alakíthatnánk ki a közös boldogságunkat?

- Senki nem mondta, hogy egyből ilyen boldognak kell lenned, majd kialakul. Remélem… - elindulok felé, hogy mellkasára simítsam tenyerem, amivel korábban is sikerült kissé megnyugtatnom. Azonban minél közelebb érek hozzá, annál inkább szertefoszlik bátorságom és elhatározásom. Mintha a közelsége felébresztene bennem minden kételyt, ami eddig békésen szunnyadt. Miattam nem tud boldog lenni. Mert én képtelen vagyok megadni neki azt, amire vágyik. Képes leszek valaha boldoggá tenni? Mi van, ha annyira sérült vagyok belül, hogy sosem leszek képes elviselni az érintését? Lehet annyira törött egy játék, hogy ne lehessen megjavítani? Tudom, hogy Castianben mekkora hevesség lakozik, hogy az ő érzései és vágyai pusztító orkánként csapnak le rám, de képes leszek elviselni ezt az orkánt? El akarom viselni, mindent meg akarok tenni, amit csak kell, hogy boldoggá tegyem, de félek. Félek, és gyűlölöm magam. Gyűlölöm azt, amivé korábbi életem változtatott.

Tenyere arcomra simul, magára irányítja tekintetem. A vörös rubintokba zárva ott lobognak a lángok, amikből Cas született… de ezek most képtelenek felolvasztani a félelem és szomorúság jéghegyeit bennem. Úgy érzem összetartozunk. Mintha folyamatosan egyre vastagodó szálak kötöznének hozzá, de lehet tévedek. Lehet nem én vagyok a megfelelő partner mellé. Sosem érhetek a korábbi szeretői nyomába.

- Még soha életemben nem éreztem így senki iránt. Olyan ártatlan vagy, úgy érzem, mintha összemocskolnálak minden érintéssel, és még ennek ellenére is megbotránkoztató dolgokat szeretnék művelni veled minden létező másodpercben. Szétszakít ez a kettősség - döbbenten próbálom feldolgozni szavait, amik súlyos sziklaként zuhannak közénk. Megrendít és zavarba hoz az őszintesége. Bizalommal hálálja meg a bizalmam, mert ő ilyen. Egyenes és őszinte. Sosem gondoltam volna, hogy a rideg árnymágus, aki arrogáns mosollyal, és megvetéssel telt tekintettel lépett be a börtönömbe, egyszer majd a félelmeiről és érzéseiről fog beszélni nekem. Hogy megnyílik, és engedi, hogy megpróbáljam megfejteni, megérteni a működését. Mennyit képes fordulni a világ pár hét alatt? Vajon képes leszek követni ezt a gyors változást? Nem fog kicsúszni minden a lábam alól? Túl sok a kérdés.

Arcomra halvány pír kúszik, a megbotránkoztató dolgoknak csupán a gondolata elég ahhoz, hogy elmémre szépen lassan letelepedjen a puha köd. Tudni akarom, hogy miket képzel el, azt akarom, hogy minden vágyát kiélje rajtam, de nem most. Még nem jött el ennek az ideje, még nem bírnám elviselni, és félek, hogy csak hatalmas gátat verne közénk. Meg kell őriznem a józan gondolataim, nem szabad engednem, hogy a Castienről szóló fantáziálás elvegye a reális gondolkodásom. Nem a vágyaira kell koncentrálnom, hanem hogy aggódik értem. Azt hiszi tönkretesz, hogy megrémiszt és elront az érzelmek vad viharával, amit ram szabadít. De ez nincs így. Amióta megismertem tudom, hogy ő nem egy virágcsokorral és lágy szavakkal csábító szerető. Minden mozdulatából süt a nyers energia. Ez az energia vonzott benne igazán. Ha bájgúnárokra vágynék, akkor régen elküldtem volna őt a házból. Egyszerűen csak időre vn szükségem, de azt akarom, hogy ha felkészültem rá, ott legyen. Várjon rám, amíg csak kell. Van jogom ehhez? Elvárhatom egy Castianhez hasonló embertől, hogy visszafojtsa vágyait egy meg nem határozott időpontig? Ítélhetem ilyen szenvedésre? Nem tudom… szeretném azt hinni, hogy értem megtenné, hogy a köztünk kialakult megfoghatatlan kapcsolat elég erős ahhoz, hogy túlélje ezt a megpróbáltatást. De lehet, hogy csak egy naiv fiú hiú ábrándjait követem. Talán segítene, ha megtudná, hogy nem vagyok annyira ártatlan. Bár mondhatnám neki, hogy más férfival is voltam korábban, hogy nem vagyok tapasztalatlan kölyök, akivel még rengeteget kell vesződnie, de hazugság lenne. Úgysem hinné el. Ha lett volna szeretőm a kastélyban, meg kellett volna ölnöm az első éjszakánk után. Meg kellett volna védenem a titkom. Bevallom, egyszer elgondolkodtam rajta, fellángolt bennem a vágyakozás és önzés egy apró lángja, de nem engedhettem elterjedni. Képtelen lettem volna elviselni, hogy valaki azért halt meg, mert én nem tudtam uralkodni egy tinédzser vágyain. Így maradtak a sóvár gondolatok és az apró lopott percek a fürdőmben, az egyetlen helyen, ahol sosem követték minden mozdulatomat kíváncsi tekintetek. Szóval nem, nem vagyok annyira ártatlan, mint ő hiszi, még ha nehéz is bevallani. A fizikai kapcsolatokról keveset tudok, de a fantáziám… arra sosem volt panasz.

- Én…nem vagyok annyira ártatlan, mint hiszed – tudom, nem túl hihető, de remélem elég, hogy megértse, képes vagyok megbirkózni a benne lévő mérhetetlen, elsöprő vággyal. Ha fokozatosan haladunk. Hiszen, ha a jéghideg vízbe veted magad, azonnal leáll a szíved, de ha fokozatosan szoktatod hozzá a tested, akkor a végén még élvezheted is. Én is csak erre várok. Egy kis időre, hogy később igazán tudjam élvezni, amit Castian nyújt. Hogy ne tegyen tönkre, amikor mindent rám zúdít. Úgy tűnik megérti. Vagy legalábbis jól szórakozik egy nem ártatlan Ray álomképét maga elé idézve. Bármelyik is az igaz, megérte, hogy láthassam mosolyát. Nem sikerült minden kételyt kiűznöm mögüle, de előre léptünk. Talán ennyire nehéz elképzelni, hogy én is voltam fiatalabb fiú, aki csodálva gyönyörködött a harcosokban, magába zárva minden mozdulatukat? Ideje, hogy ne csak ártatlan hercegnőként gondoljon rám.

- A hercegnők és a mocskos gondolataik? – végre képes vagyok egy halvány mosolyra, ami áttöri a szomorúság szürke páncélját. Tehát emlékszik. Mennyivel könnyebb volt belecsúszni ezekbe a kis szócsatákba, mint megküzdeni a valódi érzéseinkkel. Néha visszakanyarodnék a könnyed megoldáshoz, de az nem vezetne előre. Akkor egy titkokkal teli hercegnőt ismert meg. Most viszont Ray áll előtte, akinek hamarosan nem maradnak titkai.

- Pontosan – talán meg kéne neki mutatnom. Talán bepillantást engedhetnék a mocskos gondolataimba. Ha elmondanám neki, hányszor éreztem magamon forró ajkai érintését, akkor elhinné, hogy nem tréfálok? Ha én magam venném rá egy újabb fullasztó küzdelemre, akkor elfogadná a tényt? Tekintetem egy pillanatra lekúszik a bűnre csábító ajkakra, de még sikerül visszakormányoznom. Még nem adtam át a gyeplőt a bódító ködnek. De már közel a megadás.

- Lehet, hogy tényleg nem vagy ártatlan – nem. Most valóban nem túl ártatlan gondolatok keringenek a fejemben. Mintha bőrömet simogató keze a kétkedést és az önuralmat is kisimítaná belőlem. Mindenhol magamon akarom érezni a tenyerét, azt akarom, hogy mindenhol megérintsen, ne csak ott, ahol köntösöm engedi. Miért nem tudok neki ellenállni úgy, ahogy terveztem? Miért lennék képes érte mindent eldobni, és hagyni, hogy egy trófeává tegyen, ami a polcán pihen? Egy könnyed simítás érinti mellbimbómat, mire egész testemen végigfut a remegés. Legszívesebben hátradőlnék, és öntudatlanul zuhannék bele a vágy mélységébe. Meg kéne állítanom. El kéne kapnom csuklóját, és újra megkérni, hogy várjunk. Mégsem vagyok rá képes. Hiszen ez csak ártatlan simogatás, nem? – Arra kérsz, hogy haladjunk lassan, aztán így vársz rám. Nem gondolod, hogy kegyetlenség, hercegem? – én… hiszen ez csak egy köntös! Egy köntös egy végtelenül sovány, apró, fakó fiún. Egy pillanatra sem gondoltam, hogy ez bármilyen hatással lehet rá, hiszen én csak nőként voltam szép. Akkor egy gyönyörűen megmunkált porcelánbaba voltam, most egy bukott játékkészítő elrontott próbálkozása. Eszembe sem jutott, hogy fájdalmat okozhatok neki egy ennyire egyszerű ruhával. Nem akartam bántani őt. Pedig a vágyakozástól csillogó forró tekintetek azt mutatják, hogy feléledt benne az éhes szörnyeteg. A szörnyeteg, ami engem akar felfalni. Menekülnöm kéne, de… de mi lenne, ha elé vetném magam? Ha hagynám, hogy elemésszen? Egyre nehezebben tudok gondolkodni, egyre hosszabb ideig tart kiszabadítani gondolataim a tejfehér köd alól. Már magam sem tudom, hogy mire vágyom. – Fogalmad sincs, hogy milyen gyönyörű vagy, igaz? – én gyönyörű? Értetlenül figyelem arcát, tekintetében a lángok egyre jobban elsötétednek. Ajkaim kiszáradtak a forróságtól, ami körbeölel minket. Bárcsak enyhítené. Bár rajtuk érezhetném csókja puha, nedves forróságát. Engedem, hogy magával vonjon, az sem érdekelne, ha a palotába vinne vissza. Követném. Mert válaszokat akarok kapni. Mert enyhülésre vágyik a lelkem, és testem is.

- Gyönyörűnek látsz? – újra hallani akarom. Azt akarom, hogy kimondja. Hangom megremeg, szemeimet elönti a könny, de tartom magam. Ez most nem szomorúság. Ez egészen más. Sosem gondoltam volna, hogy valaki nem Rayint fogja kívánni. Hogy találok valakit, aki szerint Ray csodálatos, nem pedig a hercegnő, akinek álarcát hordta. Kétkedő szívem még nem mer hinni neki. Talán csak egy játék, hogy megnyerjen magának? Hogy megadjam magam, és bármit megtehessen, amire csak vágyik? Hiszen hogyan láthat valaki szépnek, egy hozzám hasonló esetlen teremtményt, aki a saját helyét sem találta még meg a világban? Nem, ez nem igaz. A helyem megtaláltam itt, Castian mellett.

Ölébe ereszkedem, hagyom, hogy tenyere combomra simuljon. Érintése újra felszítja a lángokat, amikkel már próbáltam megküzdeni. Minden egyes mozdulatával egyre távolabb kerülök józan gondolataimtól. Próbálom őket megragadni, de a lágyan cirógató ujjak nem engedik. Mintha már ők irányítanának, nem pedig én. A saját testem árul el, de képtelen vagyok megvetni ezért.

- Te vagy a leggyönyörűbb férfi, akit valaha láttam, Ray – nyelvemre harapva fojtok vissza egy nyögést. Csupán a szavai elegendők lennének, hogy az utolsó ép gondolatokat is szélnek eresszem. De még magamnál akarok maradni. Még emlékezni akarok minden pillanatra, amit együtt töltünk. Eszembe akarom vésni, ahogy tekintete minden szónál felizzik, ahogy ujjai érzékeny bőrömön simítanak végig kínzó gyengédséggel. Neki elhiszem. Ő valóban gyönyörűnek lát. A vörös gyémántok nem hazudnak. Szívem vad üteme már nem a vágynak köszönhető, hanem annak, amit szavai okoztak bennem. A boldogságnak. – Csókolj meg – parancs, kérés, könyörgés. Talán mindhárom egyszerre, de készségesen teljesítem. Hiszen én is vágyom rá. Függőjévé váltam az ajkainak, akár csókokról, akár csípős megjegyzésekről van szó.

Vállaira támaszkodva dőlök még közelebb hozzá, hogy bezárjam a köztünk lévő minimális távolságot. Nem tudom mikor eresztettel ez az utolsó józan gondolatot, de az már biztos, hogy nincs velem. Csak kettesben vagyunk. Én és a vágyam Castian iránt. Tetszik, hogy hagy időt, hogy én irányíthatom a csókot. Próbálom felidézni korábbi mozdulatait, próbálom utánozni, hogy lássa, tanulok. Hogy érezze, mennyire fontos számomra. Annyira belelfeledkezem az ízébe, hogy váratlanul ér támadása. Nyögésemet elnyelik ajkai, ujjaim kétségbeesetten szorítják vállát, mikor végigsimít merevedésemen. A világ egy pillanatra darabokra hullik, zihálva próbálom összerakni a töredékeket. Homlokom az övének támasztom, hátha a hűvös bőr segít visszatérni a valóságba. Frufrujának puha tincsei bőrünk közt ragadnak, próbálok ezek értintésére koncentrálni. Kell valami, ami ide köt, ami nem engedi, hogy elvesszek a vágy tomboló óceánjának hullámai között. De ő nem így gondolja. Ő azt akarja, hogy belefulladjak a viharos vízbe. Újra és újra megismétli a mozdulatot, egyre erősebben simítva végig rajta. Kétségbeesetten próbálom a víz felett tartani a fejem, zihálva kapkodok levegő után, de mind hiába. El fogok süllyedni.

- Cas, mit csin… - erőtlenül próbálom megállítani, lebeszélni arról, hogy folytassa, elmagyarázni neki, hogy nem bírom tovább elviselni, amit rám zúdít. Túl sok, túl heves, túl forró. Nem érdekli, csak lecsitít és folytatja a mozgást, amivel lassan az őrületbe hajszol. Semmit sem érzek, csak az ő illatát, az ő érintését. Tekintetem foglyul ejti a fortyogó lávatenger. Talán ez előbb fog elemészteni, mint a perzselő vágy.

- Várj, Cas… - utolsó elkeseredett próbálkozásként fonom ujjaim csuklójára, de nincs erőm, hogy elhúzzam merevedésemről. Áruló testem azt akarja, hogy folytassa. Követeli, hogy adja meg neki a kielégülést, amiért olyan rég áhítozik. De ha átlök azon a kapun, nem biztos, hogy valaha visszatalálok önmagamhoz. – Állj… állj meg…

- Csak engedd el magad, kicsim. Elkaplak, ha zuhansz - zuhanni. Igen, zuhanni a vágy mélységébe. Ő elkap. Ő megtart. Ő sosem fog elengedni. Képtelen vagyok tovább tartani magam, mindenem átengedem Castiannek. Hagyom, hogy tartson, miközben még mélyebbre taszít. Egyre nagyobb erővel csapnak össze felettem a hullámok, nem kapok levegőt, nem látok semmit, a sötétben izzó szempáron kívül. Fogva tart, nem enged. A végteleségig gyötör, hogy egy utolsó mozdulattal lendítsen át a gyönyör mámorító birodalmába.

Hátam ívbe feszül, nyögésem kicsúszik ajkaim közül, miközben testemen újra és újra végigsöpör a kielégülés vad hurrikánja. Remegve, levegő után kapkodva próbálom rendezni gondolataim, de túl nehéz. Túl messze járnak. Kell valami, ami segít visszajutni a ködfátylon túlról. Valami, ami visszavezet hozzá. Tekintetem csak egy pillanatra szakad el az övétől, de ez pontosan elég ahhoz, hogy minden azonnal visszazökkenjen a zavaróan nyers valóságba. A ruhámon lévő nedves folt a bizonyítéka testem árulásának, és Cas… Cas árulásának is. Remegő lábakkal ugrom ki öléből, és sietve rendezem vissza magamon a köntöst, elrejtve mögé szégyenemet. Képtelen vagyok ránézni. Hogy veszthettem el ennyire a fejem? Hogy hagyhattam, hogy megtegye Nem, én próbáltam leállítani, ő volt, aki figyelmen kívül hagyta a szavaim. Ő volt, aki nem engedte, hogy küzdjek, aki nem hagyott más választást. Tudom, hogy ez nem teljesen igaz, csupán egy hazugsággal tompított élű valóság, de könnyebb elviselnem szégyenemet, ha őt hibáztathatom érte.

- Mondtam, hogy állj meg – ez volt az egyetlen dolog, amit kértem. A fokozatosság. Hogy ne zúdítson rám mindent, hogy képes legyen megállni, ha elérem a határaimat. Szépen lassan egyre kintebb tolódhattak volna ezek a vonalak, de nem. Neki dúvadként kellett átgázolnia minden kis pihenőponton, amit magamban felépítettem. Ennyire nem számít neki, hogy én mit szeretnék? Ennyire képtelen uralkodni a vágyain? Neki a szex természetes, de nekem… nekem olyan, mint egy unikornis. Hallottam róla, olvastam róla, számtalanszor elképzeltem már, de ha egyszer valóban szembe jönne, akkor biztosan lefagynék, és halálra taposna. Ő is el fog tiporni, ha képtelen megállítani magát.

Néhány pillanatig még várok, hátha megkapom a bocsánatkérő szavakat, amik enyhíthetnék csalódottságom, de hiába. Nem kéne ezen meglepődnöm, mégis rettenetesen rosszul esik. Utálom, hogy ennyire nem látja, milyen következményekkel bírnak a tettei. Nem az volt a gond, amit tett, hanem ahogyan tette, de ezt nem fogja megérteni, sem belátni. Dühösen kapom fel a ruhákkal teli zsákot, és beviharzom a hálószobámba, becsapva magam mögött az ajtót. Egy duzzogó kisgyerek viselkedése? Nem, ez egy sértetett szerető tombolása. Szerető? Ledermedek egy pillanatra, de inkább csak megrázom fejem, és a földre hajítom a vászonzsákot. Feszült és éhes vagyok, képtelen vagyok rendezni a gondolataim. Majd ezt is átgondolom, ha végre étel lesz a gyomromban. Az az igazság, hogy sosem viseltem túl jól az éhezés. Apám néhány alkalommal próbált így megtörni, de csak még makacsabb, még idegesebb, és még ellenállóbb lettem. Ilyenkor a hidegvérem cserben hagy, és előbukkan az igazi elkényeztetett hercegnő énem. Anyám nevezte mindig így, mikor próbált segíteni átvészelni apám kínzását. Ételt ugyan nem hozhatott nekem, de társaságot nyújthatott… olyankor ő volt, akin kitöltöttem a dühömet, akire rázúdítottam minden panaszomat. De ő csak megértő mosollyal tűrte. Sosem panaszkodott, pedig legalább úgy szenvedett, mint én. Nagyon hiányzik.

Letörlöm a kósza könnycseppeket, ami felfedezőútra indult arcomon. Erről beszéltem. Az éhező Ray, és az ő zabolázatlan, rendezetlen érzelmei. Más esetben ez nem történne meg. Nem hagynám, hogy az emlékek felszínre törjenek, mert túl sok fájdalmat hoznak magukkal, amikre még nem állok készen. Nem, amíg anya nincs biztonságban.

Ledobom magamról a megviselt köntöst, és a fürdőben benedvesítek egy törülközőt, amivel óvatosan letisztítom a ragacsos maradványokat. Nem először kell ilyet tennem, történetek néha balesetek, mégis pirulok, mint egy kisiskolás, és a saját tükörképemre sem merek rápillantani. Jelenleg elítélem azt a Rayt, akit ott látok, mert cserbenhagyott. Mert átengedte magát annak a gyönyörnek, amivel Castian jelenléte folyamatosan csábít. Áruló.

Végül egy szürke nadrág, és egy pár árnyalattal világosabb ing mellett döntök. Halvány színes darabok is vannak a zsákban, de arra még nem állok készen. Ott még nem tartok, hogy ennyire magam mögött hagyjam a fakó Raylint. Időre van szükségem ehhez is. Pont elég nehéz felhúznom ezeket a ruhákat is. Kezem folyamatosan remeg, igazi kihívás begombolni az inget. Az első ingemet. Az első férfi ruhámat. Nem is igazán tudom meghatározni az érzést, ami eltölt. Boldogság? Elégedettség? Félelem? Inkább ezeknek valami groteszk keveréke.

Hatalmas sóhajjal engedem le kezem, mikor végre sikerül mindent tökéletesen eligazítanom. Már csak meg kéne fordulnom, és szemügyre venni magam a hatalmas tükörben. De nem merek. Félek, hogy nem fog tetszeni az, akit ott látok. Mi van, ha már nem tudok férfi lenni? Ha olyan sokáig éltem egy nő jelmeze mögött, hogy örökre ott ragadtam?

Te vagy a leggyönyörűbb férfi, akit valaha láttam, Ray.

Castian szavainak nem várt bátorságot öntenek belém. Görcsösen kapaszkodok a csendes, őszinte vallomásba. Ha ő gyönyörű férfinek lát, akkor az is vagyok. Meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy legalább egyetlen ember él ezen a földön, aki szerint egy sápadt szellem gyönyörű lehet. Aki szerint Ray gyönyörű lehet. Nem küzdök könnyeim ellen, miközben szembe fordulok azzal a fiúval, aki mindig is ott rejtőzött bennem. Azzal a fiúval, aki egész életében arra vágyott, hogy önmaga lehessen, hogy elfogadják, hogy szabadon élhessen. Aki meg akarta magát mutatni a világnak. Mintha most válna igazán valóságossá minden. A boldogabb jövő reménye halovány csillagként pislákol fel a távolban, de ott van. Ha nekem jutott esély a boldogságra, akkor a birodalom sincs veszve. Most először érzem azt, hogy megdönthetjük apám őrült hatalmát. Nem tudom hogyan, nem tudom mikor, de végre érzem, hogy sikerrel járhatunk.

oOoOo

Ideiglenesen elásom a csalódott szomorúságot, ami Castian tette miatt jár át, és próbálom minden figyelmem az ebédre fordítani. Plusz egy jó pont, amiért valóban megszervezte nekem a pikniket, és elrendezett mindent, míg én ismerkedtem Rayjel. Nem tette vele jóvá, amit elrontott, de legalább érzem, hogy számítok neki. De ha ennyire fontos vagyok a számára, akkor miért nem tudott leállni, mikor kértem? Miért nem hallott meg?

Elgondolkodva fürkészem a tó vizét, mintha választ kaphatnék a víztükrön táncoló fénysugaraktól. Bár tényleg képesek lennének megoldani a problémáimat. De erre nincs esély. ezeken nekünk kell valahogy átjutnunk.

Még soha életemben nem éreztem így senki iránt.

Nem akarsz bemocskolni, most mégis azt tetted. Átgondoltad a dolgokat, és mégis inkább egy trófeaként akarsz a polcra tenni? Vagy mi volt a célod? Nem értelek Castian. Sokmindent megtudtam rólad ezalatt a két hét alatt, de képtelen vagyok minden lépésed szándékát megérteni. Talán még a sakktáblán is képes lennél meglepni ezzel a kiszámíthatatlansággal. Mit tegyek? Hogyan folytassak mindent úgy, mintha a délelőtti események meg sem történtek volna?

Elgondolkodva kanalazok még egyet az eperpudingból, amit Cas hozott nekem. Mintha csak ráérzett volna, hogy mennyire szeretem a gyümölcsös édességeket. Néha úgy érzem, belém lát, olvas a gondolataimban, néha pedig olyan, mintha semmit sem tudna rólam. Vajon minden kapcsolat így kezdődik? Tétova puhatolózással, és váratlan meglepetések sorozatával? Bár lenne valaki, akitől tanácsot kérhetnék, de senkit sem ismerek, nincsenek barátaim Esthelben. Igazából sehol sincsenek barátaim. Csak anya és Castian vannak számomra. De egyikőjükhöz sem tudok most fordulni. Egy pillanatra eláraszt a magányosság érzése, mintha ismét a palotában lennék. A palotában azonban sosem nyúltak felém árnyékok, hogy megvédjenek a déli nap perzselő sugaraitól.

Kitépem magam a gondolatok szövedékéből, és szemem sarkából a jóllakott macskaként nyújtózó mágusra pillantok, aki felelős az árnyékok természetellenes viselkedéséért. Ha én gyönyörű vagyok, akkor rá nincsenek szavak. Lélegzetelállító, ahogy sötét ruhái alatt megfeszülnek az izmok, ahogy puha tincsei éjféli folyamként terülnek szét mellette. Bűnre csábít. Tekintetünk egy pillanatra találkozik csak, már vissza is fordítja az ég felé. Hiába csak a szemei egy tűzmágusé, én sokkal többet látok benne a Flerionok lenyűgöző, lángoló hevességéből, mint az árnymágusok ridegségéből. Bárcsak többet tudhatnék róla. Bárcsak megismerhetném a gyerekkorát, hogy miért vált azzá, aki. Egyszer talán elmeséli ezeket nekem.

- Nem te szoktad mondani, hogy ne pazaroljam a mágiámat? – kötekedve fürkészem arcát, amin egy halvány mosoly jelenik meg kuncogás közben. Jobban szeretem, ha teljes lélekkel nevet, de most ez is végigsimítja gerincemet. Bárcsak többet lenne ilyen vidám. Bárcsak többet nevetne. Bárcsak boldogabb lehetne mellettem. Tudom, hogy ehhez mit kéne tennem, de… de nem biztos, hogy képes vagyok rá.

- Inkább az enyém menjen pocsékba, mint a tiéd, mikor meggyógyítod a napégés nyomait – szívem nagyot dobban a szavai mögött megbújó védelmező éltől, de ugyanez az él sérti meg becsületemet is. Nem vagyok gyerek, akire folyton vigyázni kell. Ha leégek a napon, akkor elfogadom a következményeket, és meggyógyítom magam. Szerintem nincs tisztában vele, hogy az ilyen apró sérülések rendbehozatala alig karcolja az erőm felszínét. Leggyakrabban meg sem érzem, legyen szó égésről, vágásról vagy horzsolásról. Egyszer kellett rendbe hoznom a törött kulcscsontomat egy lovas baleset után, azt talán egy kicsit megéreztem. Bár azok után, hogy egészségesnek tettetve magam lovagoltam haza kísérőimmel, már meg sem kottyant a gyógyítás. Csillagokat láttam a fájdalomtól, de nem mutathattam jelét. Ha gyógyítót hívnak hozzám, aki ellenőrizni akarta volna a sérülést, akkor lebuktam volna. Sosem engedhettem, hogy egyetlen gyógyító is túl közel jöjjön hozzám. Ők megérezték volna, hogy… nos nem pont olyan szervekkel rendelkezem, amilyet egy hercegnőtől várnak. Szóval tudok magamra vigyázni. Mégsem teszem szóvá, csak próbálom engedni, hogy büszkeségem elnyomja a Castian védelmezése miatti halvány öröm.

- Magadat kéne féltened, téged még meggyógyítani sem lehet, ha hólyagosra sülsz. Ne várd, hogy csodakrémet keverjek neked – az igazat megvallva már régen kitaláltam egy keveréket erre a célra. A hosszú órák alatt, amit a tavunk mellett a sziklákon fekve töltöttünk, sokszor eszembe jutott, hogy mennyire veszélyes szórakozás ez mindkettőnknek. Én fehér vagyok, akár egy kíséretet, de ő is halovány, mint egy vízihulla. Nagyon mutatós páros lehetünk. A biztonság kedvéért begyűjtöttem azokat a növényeket, amivel el tudom készíteni a krémet, ami lehűti az arrogáns arc égett bőrét. Bár a mai után valóban megérdemelné, hogy hagyjam szenvedni. legalább egy pár órán keresztül. Igazán nem kéne sok, csak annyi, hogy picit elégtételt vegyek.

- Ne aggódj hercegem, engem elkerülnek a napsugarak – csak egy pillanatra hallani ki a szomorúságot mély hangjából, de az én figyelmemet nem kerüli el. Ha Castian érzelmeiről van szó, olyan vagyok, mint egy vadászkopó. Semmi sem kerüli el a figyelmemet. Elkerülik a napsugarak? Ez megmagyarázza, hogy miért nem égett még le soha, mikor nekem el kellett tüntetnek egy-két bőrpírt, amiről természetesen nem szóltam neki. Féltem, hogy többé nem vinne ki a szabadba, ha megtudná hogy sérült az értékes foglya. Megértem a szomorúságát. Látom milyen boldog és nyugodt, mikor a forró köveken fekszik, mikor arcát a ragyogó kék ég felé fordítja. Sosem gondoltam volna, hogy ez mind csak vágyakozás, és gyenge helyettesítése a napsugarak finom simogatásának. Ezért olyan rideg minden árnymágus? Mert sosem éri el a napfény a szívüket? Sosem melegíti őket fel semmi, állíndóan egy hiányérzettel, egy ürességgel kell élniük. Úgy sétálnak a világban, hogy tudják, nem tapasztalhatják meg minden titkát.

- Oh. Sajnálom – vajon mennyi szomorú titkot rejt még az árnymágusokról? Mert ez titok volt, egy pillanatig sem kételkedem benne. Próbáltam minél többet megtanulni a külnböző mágiatípusokról, de az árnymágusokról találtam a legkevesebbet. Pontosan ezért értékelem annyira az őszinteségét. Remélem egyszer még többet is elárul erről a különleges képességről. Majd később, ha már nem fog fájdalmas sebet feltépni minden visszaemlékezés. Ha már elfogadta, hogy ugyanolyan üldözött fajtává vált, mint én. Egy idő után tompa sajgássá válik az éles, tépő fájdalom. Csak időre van szükség, hogy elfogadja. És lehetőségre a bosszúhoz.

- Ha sajnálod, akkor mutasd meg a napsugarak melegét a bőröddel – még meg is sajnálnám a kérése miatt, ha nem érezném hangjában a szégyentelen hátsó gondolatokat. Ezt a hangot ismerem, már számtalanszor használta ellenem a kis harcaink során. Azonban most nem egy csípős válasszal készültem a számára. Most ideje, hogy egy kicsit megismerje a nem annyira ártatlan Ray gondolatait. Négykézláb mászok ki az óvó árnyékok alól, fölé hajolva söpröm félre puha tincseit, és homlokomat az övére simítom. Váratlanul hűvös az én felhevült bőrömhöz képest. Nem halotti hideg, mint a jégmágusok érintése, inkább mintha csak órákat töltött volna az árnyékban, anélkül hogy kilépett volna a napfényre. Tulajdonképpen ez történt, csak órák helyett években mérhető a száműzetése.

- Így? – végre sikerül meglepnem. Elégedett mosollyal figyelem az arcára kiülő döbbenetet, és tekintetének értetlen csillogását. Egy kis elégtétel. Mostmár talán látja, hogy idővel magamtól is mindent neki adtam volna, nem volt szükség rá, hogy szabályokat áthágva rontson nekem. Imádom az érintését, függője vagyok a csókjainak és bármit megtennék a mosolyáért. Minden hibájával együtt szeretem őt. Talán hamarabb meg tudok majd bocsájtani neki, mint korábban gondoltam.

- Így… - és már meg is kapom a puha ajkak vágyott érintését. Lassú táncra hívnak, ami teljesen más, mint a korábbiak. Sokkal több van benne a nyers vágynál, ez inkább szól az érzelmek elsöprő erejéről, az összetartozás kellemesen simogató tényéről. Hogyan is gondolhattam egy pillanatra is, hogy trófeaként tekint rám? Ostoba voltam. Aki képes így csókolni, ennyi gondoskodással és ragaszkodással, az nem tekinthet rám eldobható egyszer használatos tárgyként. Felgyülemlett feszültségem egy részét felkapja és messzire viszi a lány szélfúvás, amit csókja keltette bennem. Még nem tűnt el minden, még ott van a félelem és kétkedés, de sokkal kevesebb. Egyre jobban megismerem magunkat. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy a kapcsolatunk működhet.

Szokatlanul rövid idő után szakítja meg csókunkat, de nem bánom. Kivételesen nem kell fuldokolóként kapkodnom a levegőt a heves csata után, ami üdítő változatosság. Mégis, valahogy mintha hiányérzetet hagyna maga után. Nem tudom megmagyarázni, még nem. Ennyire még nem ismerem Rayt, nem mindig tudom, mire vágyik. Szótlanul ülök vissza Castian árnyékába, mert a napsugarak már ilyen rövid idő alatt is bántóan felforrósították bőröm. Ha ez így megy tovább, nyáron elviselhetetlen hőség vár ránk. Akkor tényleg nem mozdulhatok majd ki anélkül, hogy a leégést kockáztatnám. Remek kilátások.

- Eperpuding. Nem szeretem az édes dolgokat – ezt biztosan jól hallottam? Nem szereti? Hogy nem lehet szeretni az édes dolgokat? Pedig ezek képesek igazán boldoggá tenni egy szörnyű, szürke napot is. A palotában sokszor a desszertek sokasága volt az egyetlen örömöm, kár, hogy sosem ehettem belőle annyit, amennyire vágytam, mert az nem lett volna hercegnőhöz illő. A többi nemes lányka így is arról pletykált, hogy úgy eszem az édességet, mintha egy éhező parasztgyerek lennék, aki sosem látott még csokoládéba mártott gyümölcsöt. Nem tehetek róla, hogy ők nem tudják élvezni az életet.

- Akkor megehetem a tiédet is? – reménykedő pillantással fürkészem arcát. Ha ő úgysem szereti, akkor csak pocsékba menne, hamar megromlana idekint a napon. Nem szabad veszni hagyni egy ilyen finomságot. Bárhonnan is hozza Castian ezeket az ételeket, egyszer írnom kell egy köszönőüzenetet a szakácsnak. Az egyszerű, de ízes ételeket tényleg jobban kedvelem, mint a túldicsért fogásokat.

- Mindkettőt neked hoztam – felcsillanó szemekkel veszem magamhoz az újabb poharat, és lehunyt szemmel élvezem, hogy az édes, gyümölcsös íz elárasztja a számat. Egyetlen egy íz van, amit ennél is jobban élvezek, de mindent szép sorjában. Lehet, hogy még egy csókot fog kapni jutalmul, amiért nekem adta a pudingját. Ha minden alaklommal enyém a két desszert, akkor azt hiszem valóban összeillünk, tökéletes páros leszünk. – Én már elfogyasztottam a desszertemet ebéd előtt – miért nem tudott még várni ezzel egy keveset? Miért kellett feléleszteni bennem a csalódottság hűvös hajtásait. Sebesen bukkannak elő pihenőhelyükről és bontanak szirmot. Megpróbálom egy újabb falat édességgel elnyomni a feltörő keserűséget, de reménytelen. Elment az étvágyam. Félreteszem a félig teli poharat, és a tóra függesztem tekintetem. Akaratlanul is újra elkezdem felhúzni falaim, amik annyi éven át rejtettek el a világ elől. Nem. Nem szabad újra mögéjük rejtőznöm. Castian elől nem.

- Mert türelmetlen és falánk vagy. Nem tudtad kivárni a megfelelő időt – bár a falakat nem húzom tovább, képtelen vagyok felé fordítani a tekintetem. Nem tudom, hogy azonnal megadnám magam, vagy csak még hevesebb harcba kezdenék, ha meglátnám az arcát átsuhanó érzelmeket. Őszinteség. Erre kell törekednem. Csak úgy haladhatunk előre, ha elmondom neki a gondolataim. Nem tud olvasni bennük, és az érzelmekhez sem igazán ért, nem várhatom tőle, hogy egy mozdulatomból kitalálja a következő cselekedetem. Ahogyan az esetek nagy többségében én is csak tapogatózni tudok az árnyékba burkolódzó gondolatai között.

- Hogy tudnék ellenállni, mikor a legcsábítóbb falatokat szem előtt hagyják? – szemforgatva sóhajtok fel a bóknak szánt megjegyzésen. Ezzel most nem megy semmire, pont, mint az első csatározásainkkor. Ezekre immunis vagyok. Üres csipkelődések, nem valódi bókok, mint amiket… amiket más helyzetben kapok tőle.

- Az ember képes kordában tartani a vágyait, ez különböztet meg minket az állatoktól – megmozdul mellettem, talán felül, de lehet, hogy csak a fejét fordítja irányomba. Egyelőre kitartok, ellenállok a csábító vonzásnak, ami teljes erejéből rángat, azt akarja, hogy felé forduljak, hogy csak rá figyeljek. Előbb meg kell értenie, hogy mi a problémám. Hogy miért fájt annyira, amit tett.

- Szóval állatnak tartasz? – hangja mintha egy kicsit élesebb lenne a korábbinál, de nem tudok sok mindent kiolvasni belőle. Tulajdonképpen ez sem lenne rossz hasonlat. Ő egy ragadozó. Egy izzó szemű nagymacska, aki éjszaka jár zsákmány után. Aki közel oson prédájához, hogy utána kíméletlenül leterítse. És most én vagyok az áldozat, akit hamarosan elkap, és a földre kényszerít. Mégis, van egy sokkal jobban illő hasonlatom a jelenlegi helyzetre.

- Inkább egy vadembernek – szomorú mosollyal követem egy vadkacsa útját, míg el nem tűnik a tavat övező sűrű nádas rejtekében. Bárcsak utána mehetnék. Bárcsak elrejtőzhetnék ez elől a helyzet elől. Castian valóban olyan néha, mint egy vadember. De én szeretem ezt a vadembert. Szeretem a heves érzéseit, a nyers ragaszkodását. Néha azt kívánom, bárcsak a hajamnál fogva rángatna be a barlangjába, hogy örökre magához láncoljon.

- Úgy tűnt, élvezed, amit ez a vadember tesz veled – eddig tudtam kitartani. Zavartan fordítom felé arcomat, ami jelenleg nem a napsugarak érintésétől vöröslik. Ott van az az elégedett kis mosoly az arcán, ami miatt legszívesebben felképelném. Önelégült tuskó. Még mindig ennyire nem érzi, hogy helytelen volt, amit tett? Hogy hatalmasat hibázott, és ahelyett, hogy kijavítaná, csak még tovább ront a helyzeten ezekkel a megjegyzésekkel?

- Hogy ne élveztem volna? – kétségbeesett szomorúsággal tárom szét karjaim. Minden tagadnám? A testem elárult, ő látta, hallotta, érezte. Tudja jól, hogy milyen hatással van rám, hogy mennyire egyszerű megtörni az ellenállásom, és belehajszolni a vágy sűrű erdőjébe. – Hiszen olyan rég vágyom rád…

- Nem értem Ray – fölül, és tekintetével próbálja rabul ejteni az enyémet, hogy ne menekülhessek el. Most nem engedem neki. Most nem fogok belesétálni ebbe a csapdába. Inkább visszafordulok a biztonságot jelentő víztükör felé. Ha hagyom, hogy elnyeljen a lávaörvény, akkor nem leszek képes végig csinálni ezt a beszélgetést. Akkor magamba zárok mindent, és ismét az érintése, a csóka üres fejű rabszolgájává válok. – Ha te is akarod, akkor miért kérted, hogy haladjunk lassan? És miért vagy dühös rám, ha nem bánod, amit tettem? – hát persze hogy nem érti. Hogyan is érthetné. Ő, ha vágyik valamire, akkor megszerzi, és ennyi. Az ő szemében, ha két ember vágyik egymásra, az csak szeretkezéssel végződhet. Nem lát semmi buktatót, sem érzelmet, ami elé állhatna. De meg kell tanulni, hogy ez nem csak szex. Ez szex érzelmekkel.

- Nem dühös vagyok, hanem csalódott. Nem kértem nagy dolgot, csak…

- Nem kértél nagy dolgot? Azt vártad el, hogy teljesen más legyek, mint aki vagyok – indulatosan vág szavamba, ő is egyre nehezebben uralkodik érzésein. Ki a franc kérte tőle, hogy változzon meg? Ennyire nem szokott figyelni arra, amit mondok? Csak azt hallja meg, amit akar, és azt is kénye-kedve szerint értelmezi? Sosem vártam el, hogy más legyen. Én ilyennek szeretem őt. Az, hogy haladjunk lassabban, nem azt jelentette, hogy egy romantikus bájgúnárrá kell válnia, aki az esküvőig csak szavakkal csábíthat a hitvesi ágyba. Csupán azt akartam, hogy figyeljen rám, hogy türelmes legyen. De ha ez olyan messze áll a természetétől, akkor lehet, hogy én ismertem félre.

- Ne adj szavakat a számba! – dühösen pattanok fel a puha szőrméről, és kipirult arccal bámulok le a meglepett Castianre. Talán nem számított rá, hogy ennyire heves leszek? Hogy sikerül kizökkentenie rendíthetetlen nyugalmamból? Pedig neki mindig sikeürl. Őmindig megtalálja azokat a dolgokat, amikkel a leginkább kihozhat a sodromból. Ez az egyik ilyen. Nem tűröm, hogy olyan dologért vonjon felelősségre, amit soha nem is ejtettem ki a számon, sőt még csak a fejemben sem fordult meg. Sosem akarnám megváltoztatni őt. Ő tökéletes a maga tökéletlen módján. – Sosem kértem, hogy változz meg, egyszerűen azt szerettem volna, hogy adj időt. Egy kis türelmet és megértést, hogy felvehessem a lépést egy heves és érzéki szeretővel – megint ez a szó. Még mindig nem a legjobb kifejezés, de nem tudom mi mást használhatnék. talán így megérti. Talán ez egy olyan nyelv, amit ő is képes olvasni. Kár, hogy túl dühös és csalódott vagyok, hogy itt megálljak. Pedig, ha képes lennék gátat szabni sértettségemnek, lehetne esélyük. Most azonban lehet mindent el fogok rontani. – De sajnálom, hogy néhány óra alatt nem szoktam meg az új helyzetet, és nem váltam csodálatos lepedőakrobatává, mint valamelyik exed.

Sarkon fordulva indulok el az erdő felé, hogy minél távolabb kerüljek tőle. Hosszú léptekkel távolodom, hallom, hogy utánam kiált, de nem érdekel. Tartsa meg magának a mondanivalóját, vagy menjen és sírja ki magát az egyik odaadó estheli gerlice vállán. Most dühös vagyok. Dühös és szomorú. Nem akarom látni, szükségem van egy kis időre, hogy rendezzem a gondolataim. Egyszerűen képtelen vagyok a józan gondolkodásra, ha mellettem van. Az erő, ami folyamatosan az irányába vonzz, mindent eltérít. Máskor szeretem ezt az érzést, azt jelenti, hogy hozzá tartozom, hogy a sorsunk össze van kötve, hogy az egész életem azért volt sivár és magányos, hogy előkészítse a terepet a számára.

Én tényleg nem kértem sokat. Legalábbis úgy gondoltam, hogy nem kértem. Neki ennyire nehéz lenne ellenállni? Ha én kordában tudom tartani a vágyaim, akkor ő miért nem képes rá? Kössön csomót a farkára, vagy bánom is én, de ne okozzon csalódást. Nem akarom, hogy ő is megbántson, hogy fájdalmat okozzon. Azt hittem van ennyi erő benne, hogy rendelkezik egy harcos önfegyelmével. Hogyan lehet, hogy egy mezei herceg jobban uralkodik magán, mint a lázadók hős katonája? Talán mert az érzelmek és vágyak csatatere egészen más világ, mint azok a harcok, amiket addig megvívott. Ő egészen más küzdőtéren tanult meg helytállni, mint én. Ami nekem természetes, az számára lehet, hogy olyan, mintha a bőrét kéne levetnie. Annyira idegen, mint nekem a kardmarkolat érintése. Én sem tudnék mihez kezdeni egy tőrrel, lehet ő sem tudja hogyan fojtsa vissza a vágyait.

Még soha életemben nem éreztem így senki iránt.

Hogyan Castian? Pontosan mi az az érzés, ami hatalmába kerít, mikor a közelembe vagy? Csak a kettősség nyomasztó súlya, vagy van más is? Más, ami miatt összezavarodsz és elveszíted a kontrollt a gondolataid és a cselekedeteid felett. Vajon a csókjaidban felvillanó heves érzelmek téged is ledöntenek a lábadról? Bárcsak kicsit bőbeszédűbb lennél, hogy ne mindent magamnak kelljen kitalálnom.

Lábaim a közös kis tavunkhoz hoznak. Testem tudja, hogy a zaklatott gondolatok itt megnyugvást találhatnak, itt talán sikerül kioldanom az érzelmek kusza csomóját. Annyi békés délután töltöttünk el itt, ezen a helyen éreztem először valósnak a szabadságot. Itt tudtam először elhinni, hogy tényleg kiszabadultam apám kegyetlen vasmarkából, és többé nem kell attól félnem, hogy álmomban egy penge végez velem árulásom miatt. Most már legalább szemtől szembe várhatom a támadásokat. Emelt fővel, önmagamként viselhetem a sorsomat.

Felkapaszkodok a forró, lapos sziklákra, és fáradt sóhajjal dőlök hátra. Miközben dühösen szeltem az erdei ösvényeket, megjelent az első tavaszi vihar előhírnöke. Az égen folyamatos csata dúl az erejére kapó nap, és a sötét fellegek között. A csontig hatoló szél viszont azt sugallja, hamarosan az esőfelhőket kiáltják ki győztesként. Szerencsére a sziklák még egy darabig melegen tartanak, megmentenek a fagyhaláltól. Van egy kis időm, mielőtt visszakényszerítenek Castianhoz. Annyira kényszer lenne? Hiszen legszívesebben minden pillanatot mellette töltenék. Most, hogy elpárolgott dühöm, és csak a szomorú csalódottság maradt, szívem már húz is vissza hozzá. De nem szabad engednem. Át kell gondolnom a történteket. Józanul, hideg fejjel.

Végigpörgetem magamban az eseményeket, amik a jelenlegi helyzethez vezettek. Mostmár talán látom, hogy mit érzett Castian kényszernek a változásra. Tényleg azt hitte, hogy a heves vágyaival van a bajom? Azzal, hogy vad és zabolátlan, akár egy erdőtűz? Hiszen ezt tudtam. Amióta ismerem, meg sem próbálja elrejteni előlem a valódi énjét. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy könnyű dolgom lesz vele, tudtam, hogy alkalmazkodnom kell, ha magam mellett akarom tudni. De lehet, hogy túlságosan ragaszkodtam ahhoz, hogy mindent megtartsak, hogy minden a makacs önfejűségem szerint működjön. Fontosabb nekem a saját kényelmem és nyugalmam, mint Castian boldogsága? Fel tudnék áldozni egy újabb darabot magamból, az elveimből, csak hogy ő mellettem maradjon? Azt hiszem igen. Hiszen mindig is erről szólt az életem. Feláldozni magam mások boldogságáért. Ha képes voltam Xamore népének áldozni a gyermekkorom, ha miattuk küzdöttem az életben maradásért, akkor miért pont Castian miatt ne áldoznék be mindent? Egyszerűen csak az egyensúlyt kell megtalálnom. Táncolnom kell a peremen, de önmagam maradhatok úgyis, ha közben őt boldoggá teszem. Ha képes leszek legyőzni a félelem, és újra teljesen megbízni benne.

A hűvös, viharos szél egy ismerős illatot hoz magával. Egy illatot, amitől szívem boldog dalolásba kezd, vérem felpezsdül, és gondolataim máris összezavarodnak kissé.

- Hogy találtál meg? – sóhajtva ülök fel, miközben a mellém telepedő alakot figyelem. Homlokára mély barázdákat húzott a feszült aggodalom. Mitől félt? Talán aggódott, hogy a tóba vetem magam szerelmi bánatomban? Ugyan, én nem az a fajta vagyok. Előbb nyúlnék méreghez, ami gyorsabb és fájdalommentesebb. Nem. Talán csak attól félt, hogy nem megyek vissza, hogy inkább véget vetek a kapcsolatunknak, mint hogy megküzdjek érte. De ez egy pillanatig sem fordult meg a fejemben. Azért jöttem ide, hogy megoldást találjak. És azt hiszem, sikerült is ráakadnom.

- Nem voltál a mocsárba ragadva, így csak ez a hely maradt – ismét kicsúszik számon a nem túl hercegnős nevetésem, ami inkább hasonlít egy zaklatott ló prüszkölésére. Ez is egy olyan dolog, amit csak ő látott belőlem. Számtalan dolgot tud rólam, amit senki más. De én azt akarom, hogy még jobban megismerjen. Hogy azt érezze, teljesen az övé vagyok. - Sajnálom Ray – a halk bocsánatkérés egy újabb kis darabot billent helyre a köztünk lévő megtépázott bizalomban. Ő nem dobálózik ezzel a kifejezéssel, ha egyszer kimondja, akkor biztosan így is gondolja. Rájött, hogy hibázott, ahogyan én is.

- Én is sajnálom. Túlságosan elragadtak az érzelmeim – megdörzsölöm arcom, és szomorkás mosollyal fordulok felé. Végre. Hiányoztak a lángokat magukba záró vörös szemek. Hiányzott az a rengeteg érzelem, ami ott rejtőzik bennük, várva a megfelelő embert, hogy előássa. Remélem én vagyok az, aki a legalkalmasabb rá.

- Azt hiszem, most mindketten hibáztunk. De meg tudjuk oldani – igen, képesek vagyunk rá. De csak akkor, ha teljesen őszinték vagyunk. Ha nem titkolunk el semmit. Már csak egyetlen dolog aggaszt. Egyetlen dolog, ami súlyos sziklaként nehezedik a lelkemre, maga alá temetve a felhőtlen boldogságot, amire Castian mellett vágyom. Egyetlen dolog, ami miatt tényleg csalódtam, amit szinte árulásként éltem meg.

- Annyira szeretném, de… de félek Cas… mi lesz, ha egyszer tényleg nem bírom tovább? Ha tényleg fáj, amit teszel, de nem figyelsz rám, és képtelen vagy leállni? – remegő kezekkel ölelem át magam, és alsó ajkamba harapva próbálom visszatartani kétségbeesett könnyeim. Fogalma sincs, mennyire kiszolgáltatottnak érzem magam, mikor vele vagyok. Hozzászoktam, hogy irányítok, hogy mindent kontrollálok és az uralmam alatt tartok. De az ő karjaiban elveszem. Sebezhető vagyok, és annyi fájdalmat tudna okozni nekem, amennyi egy egész világot elpusztítana.

- Sosem okoznék neked fájdalmat – keze ökölbe szorul, szemeiben iszonyatos lángvihar tombol, mintha már csak a gondolata is dühhel és undorral töltené el. Szívem reménykedve tér át gyorsabb ütemre, de még nem merek teljesen bízni. Még mindig vannak bennem félelmek és kételyek.

- Tudom… tudom, hogy szándékosan sosem – kissé megrázom fejem, és egy pillanatra sem szakadok el a tekintetétől. Látni akarok minden átsuhanó érzelmet, hátha megfejthetem a gondolatait. Hátha jobban megérthetem. – De ha elragad a hév? Ha ugyanúgy elborítja az agyadat a köd, mint ma délelőtt? Az én testem… nem tudom, én sem ismerem – keserűen felnevetek. Nem tudom mit várhatnék magamtól. Nem tudom, hogyan fogok reagálni dolgokra. Nem tudom, hol vannak a határaim. - Hiszen még csak pár napja lehetek az a fiú, akinek mindig lennem kellett volna.

- Segítek, hogy megismerd, ezt az érzéki fiút – látom a szilárd elhatározást a tekintetében, de a kis csillanás sem kerüli el figyelmem, ami akkor jelenik meg, mikor valami perverz gondolat fut át a fején. Talán szinte percenként. Egy halvány, őszinte mosoly kúszik arcomra. Sejtettem, hogy ebben számíthatok a segítségére, bár eddig nem bizonyult túl türelmes tanárnak. Ezen a téren még sokat kell fejlődnie. – és megállok, amikor csak kéred – emögött már nincsenek félreérthető gondolatok, ez tiszta és őszinte. Egy újabb darab pattan a helyére fülsértő csengéssel. A bizalom lassan helyreáll.

- Ígérd meg – erre még szükségem van. Hallanom kell a szájából, látnom kell a tekintetében, hogy az utolsó kis töredékek is visszaolvadjanak.

- Ígérem, hercegem – ez a két szó megpecsételi a sorsunk. A sorsunk, ami örökké össze lesz kötve, míg a birodalom és a világ áll. Bízom benne. Hibázott, de jóvá tette. Csalódtam, de megbocsátottam. Vállalom egy újabb árulás kockázatát. Érte a legnagyobb szenvedéseket is vállalnám. Vállalnám, mert tudom, hogy utána ott várna rám a ragyogó boldogság.

- Rendben. Innentől köti az adott szava, Lord Flerion. Most pedig… - remegő ujjakkal, de határozott tekintettel állok neki kigombolni ingemet. Arcán a komolyságot felváltja a döbbenet, tekintetében pedig felizzik a vágy, ami az enyém pontos mása. Most jöhetnek, a hercegnők, és az ő piszkos gondolatai. - tanítson meg rá, hogyan legyek tökéletes szerető – kihívó mosollyal, szándékosan kicsit lassabban folytatom a gombolást. Tekintete elszakad az enyémtől, és éhes ragadozóként figyeli mellkasom felbukkanó bőrét. A nagymacska hamarosan támadásba lendül.

- Ahogy kívánja, felség – halkan felnyögök a megkönnyebbüléstől, mikor végre ajkaimra veti magát. Mintha egy örökkévalóság telt volna el legutolsó csókunk óta. Nem tudom melyikünk a mohóbb, nem tudom melyikünk követel többet. Ujjaim a puha tincsek közé fúrom, miközben ő folytatja a gombokkal való küzdelmet. Lassan dőlök vissza a meleg sziklára, magammal húzva őt is. Egy pillanatra sem szakítom meg a csókot. Bele akarok fulladni az ízébe, az illatába. Nem érdekel, hogy tüdőm kétségbeesetten követeli az oxigént, nekem csak Casre van szükségem. Én őt lélegzem be.

Összerezzenek, ahogy végre szétnyitja rajtam az inget. Ujjai lágyan simítanak végig oldalamon, apró kis tüzeket hagyva maguk után. Tüzeket, amiket semmi sem lesz képes eloltani. Képtelen vagyok visszafogni nyögéseim, ahogy kezei egyre több érzékeny pontot fedeznek fel rajtam. Mintha már ismerne. Mintha már tudná, hogyan okozhat minél nagyobb kínokat és szenvedélyt.

Eltépi magát ajkaimtól, zihálva kapkodok levegő után. Már a felettem térdelő sötét párduc látványa is elég, hogy még többet akarjak. Hogy testem kétségbeesetten követleje a folytatást és az enyhülést, amit csak Cas adhat meg neki.

- Gyönyörű vagy – rekedt suttogásától végigfut rajtam a borzongás, arcomat elönti a zavart pír. Még mindig hihetetlen, hogy szépnek lát. Hogy egy hozzá hasonló férfi, akire Esthel összes lakója vágyik, pont engem választott.

- Borzasztó az ízlésed – zavart dünnyögésemre csak nevetés a válasz. Nevetés, amitől remegve hunyom le szemeim, és átengedem magam a bizsergető boldogságnak. A boldogságnak, ami belőle árad. Érzem a mosolyát, ahogy csókokkal simítja végig államat, majd folytatja útját a nyakam érzékeny, puha bőrére. Tenyeremet számra szorítva folytom el nyögéseim hangját. Szégyellem, hogy ezt váltja ki belőlem. Szégyellem, hogy képtelen vagyok ellenállni a vágynak, amit kelt bennem. Ami szépen lassan elemészt mellette.

- Ne fogd vissza magad, kicsim. Hallani akarom a hangod – remegve bólintok, és visszavezetem ujjaim a sötét tincsek közé. Ez kapaszkodó. Ez segít magamnál maradnom. Még egy ideig. Míg nem zuhanok végleg a sötét mélységbe.

Kétségbeesetten tépek hajába, miközben ajkai közé veszi mellbimbómat. Nem bírom. Túl sok. Halk sikolyom belevész a viharfelhők fülsértő dübörgésébe.

Csak egy pillanat telik el, és már záporoznak is ránk a jéghideg esőcseppek.

Ray ébredése szakít ki engem is a felszínes, álomtalan pihenésből. Az árnyékmágusok képzésének fontos része az éberalvás elsajátítása, hiszen a mélyalvás túl kockázatos lenne egy-egy hosszabb és veszélyesebb küldetés során. Úgy látszik, hogy az ösztöneim bekapcsoltak az idegen hálószoba és a mellettem szuszogó test hatására. Nem véletlenül nem szoktam együtt aludni senkivel, ellent mond mindennek, amit nagyapám éveken keresztül sulykolt belém. Még éjszaka van, a minket ölelő árnyékok ereje azt sugallja, hogy a holdjaink gyönyörű fényárral ajándékoztak meg minket ezen a hangtalan éjjelen. Az egész erdő alszik, még egy kósza tücsökciripelés vagy a szél játéka sem töri meg a mélységes csendet. Valószínűleg már javában elmúlt éjfél, ilyenkor szokott ilyen rezzenéstelenné válni a természet élővilága. Ray az imént hirtelen felült mellőlem, de azóta mintha őt is magába szippantotta volna a világ dermedt mozdulatlansága. Hatalmas a csábítás, hogy kinyissam a szemeimet, és legeltessem őket a magam mellett érzett fiú frissen ébredt, álmos vonásain, de még ellenállok. Ha az arcomat nézi, ezek a fránya, élénk Flerion szemek azonnal elárulnának. Bezzeg ha igazi árnymágusnak születtem volna éjfekete íriszekkel, akkor most lophatnék magamnak egy pillantást.

Minden önuralmamra szükségem van, hogy ne üljön ki a mosolyom az arcomra, mikor váratlanul lejjebb húzza rólam a takarót. Már-már csalódok, hogy csak a hasamat szabadítja fel, pedig hatalmas meglepetésben lehetett volna része, ha kicsit délebbre is kíváncsiskodik. Hihetetlen, hogy képes vagyok csupán attól felizgulni, hogy itt van mellettem, és az éhes tekintete félreérthetetlenül végigperzseli a bőrömet. Még soha nem történt ilyen velem, ha róla van szó, úgy érzem magamat, mint egy kiéhezett, nyálcsorgató szűzifjonc, aki az első alkalmára vár.

Az ujjai kellemesen ágymeleg érintése csodálatos érzés az éjszaka hűvös levegője által végignyalt bőrömön. A hasamon lévő sebhelyet simogatja, az ujjai néha elkalandoznak a heg belsőbb részei felé, ahol szinte alig érzem az érintésüket, de még így is beleőrülök a bátortalan cirógatás okozta kellemes borzongás elfojtásába. Soha nem gondoltam bele, hogy lehet igazság a közhely mögött, hogy érzelmekkel jobb a szex. Egyszerűen nem érettem, hogy mi köze van egymáshoz a két dolognak, hiszen a szex az szex. Az mindig jó. És mégis, rá kell döbbennem, hogy ettől a tapasztalatlan, kíváncsi fiútól egy félénk cirógatás a hasamon izgalmasabb, mint a régi ágyasaim készséges, gyakorlott érintései bárhol a testemen. Bele sem merek gondolni, milyen lesz a meztelen, vágytól felhevült bőre forró érintése az enyémen, mert úgy érzem, hogy szétreped a rajtam lévő szerencsétlen kölcsönnadrág. Tényleg kifordít magamból. Imádom. Nem bírok tovább ellenállni, résnyire nyitott szemekkel, a szempilláim mögé bújva figyelem a mohó, elmerült pillantását. Most megint úgy ragyognak a szemei, mint akkor éjszaka, mikor majdnem felfedte előttem a titkát. Két büszke, fényes csillagként. Képtelen vagyok ennél tovább nézőként létezni a valóra vált álomban, ami a valóságunk. Úgy érzem, ha nem kapom meg az ezüstóceánként örvénylő szempár érzelmekkel teli figyelmét, akkor szomjan halok.

- Gyönyörködsz a látványban, hercegem – Kérdésként kezdtem el, de a rekedtes hangom valahogy tényközlést formált belőle. Rajtakapottan rezzen össze, a kitisztuló tekintete azonnal rám szegeződik, pont ahogy szerettem volna. A holdak sápadt fényében mintha tejfehérek lennének a világító ezüstíriszek. Kár, hogy most egy kicsit elsötétíti az ellenséges pajzs, amit maga köré von a megjegyzés hallatán. Ezzel csak alátámasztod az igazamat, hercegem. Ha tudnád, én milyen gyönyörűnek látlak téged, talán kevésbé vennéd támadásnak a szavaimat. Ha engednéd, hogy megmutassam…

- Álmaidban. – Kiszélesedik a mosolyom, és nem csak azért, mert magas labdát kaptam tőle. Ha a tegnapi csókunk utáni leplezhetetlen izgatottsága nem lett volna elég, most már biztosan tudnám, hogy igazi a férfiak utáni érdeklődése. Már csak abban reménykedek, hogy ez az érdeklődés nem csak plátói.

- Ó, ott egészen más dolgokat művelsz. – Látom rajta, hogy megértette a perverz utalást, pedig sajnos igazán mocskos álomképekhez még nem volt szerencsém róla. Sokszor szerepelt az álmaimban, de amíg lánynak hittem, inkább a személyisége vonzott, nem pedig a teste. Nem azt mondom, néhány unalmas pillanatomban, a szobám rejtekében elképzeltem párszor az örökké dacos, szószátyár ajkait és az éles nyelvét a farkamon, de a ruhája eddig minden ábrándban és álomban a helyén maradt. Mióta tudom, hogy fiú, azóta pedig inkább az elérhetetlensége és a düh ihlették az álmaimat a vágyakozás helyett, szóval még egyszer sem sikerült lecsupaszítanom az újdonsült kis szeretőmet, legyen az álom vagy valóság. De lassan eljön ennek is az ideje. Remélem a valóságban, mert ha rászokunk az együtt alvásra, álmaim egy ideig még biztosan nem lesznek.

A csend hosszúra nyúlik, és mikor hiába várom, nem jön se a megbotránkozás, se a szidalmazás, enyhítek egy kicsit a feszült hangulaton.

- Ne nézz így, talán a hercegek nem álmodnak a szeretőjükkel? – Több mint két hete fűzöm, ha azt mondja, hogy még egyszer sem ébredt arra, hogy a nadrágjába élvezett, őszintén csalódott leszek. Bár lehet, hogy az a fránya bűntudat, amivel teljesen feleslegesen sanyargatta magát, belecsúnyított a képbe. Mindegy, lesz még épp elég alkalma rólam álmodni, majd igyekszek bőséges táptalajt adni a mocskos gondolatoknak.

- A hercegek nem tartanak szeretőt. – Nem vagyok jó színész, de az arrogáns mosoly mögé bújást sok év gyakorlatával fejlesztettem tökélyre. A megjátszott felsőbbrendűsége visszavezeti az utat a régi szócsatáinkhoz, pedig kivételesen jobban érdekelt volna a komoly válasz. Ő maga keresett fel, ő maga vallotta be először az érzéseit, mégis azon kapom magamat, hogy a bizonytalanság keserű íze fűszerezi a meghitt pillanatainkat. Nem szoktam bizonytalan lenni. Általában megszerzem, amit akarok, és minél nehezebb dolgom van, annál jobban élvezem a folyamatot, legyen az küldetés, csábítás vagy bármi, ami kihívást jelenthet. Talán azért, mert még soha nem volt igazán veszítenivalóm. Soha nem volt semmi ennyire fontos, ezért hezitálás nélkül ugrottam fejest akár a legbolondabb, legkilátástalanabb tervekbe is, hogy megszerezzem. Most, hogy tényleg akarok valamit, illetve valakit, azon kapom magamat, hogy minden lépésemet megkérdőjelezem, mert nem akarom elijeszteni. Egyszerre szeretnék gyengéd és türelmes lenni vele, hogy tudja, mennyire fontos számomra, és akarom leteperni, a magamévá tenni, megjelölni, és mélyen a bőre alá égetni a gyönyöröket, amik örökre hozzám láncolják, még az előtt, hogy rádöbbenhetne, hogy mégsem vagyok méltó az érzelmeire. A saját vágyai rabjává kell tennem, mielőtt lenne ideje rájönni, hogy egy nő mellett boldogabb és színesebb jövő várhat rá. Lehet, hogy Theo szavai mélyebbre rágták magukat bennem, mint hittem.

- Valóban? Akkor én mégis mi vagyok? – Sikerül száműznöm az ostoba, rám aligha jellemző gondolatokat, de a kihívó, félig viccnek szánt szavak legmélyén még ott bujkál a remény egy szikrája, hogy hallhatom az ajkairól, hogy a szeretőjének gondol. A tegnapi megszakított csókunk, és a bátortalan reakciói azt sugallják, hogy lassan szeretne haladni. A fenébe is, még megérinteni is csak akkor mert, mikor azt hitte, hogy alszom. Ha már testileg nem tudom a magamévá tenni, legalább egy kibaszott szóbeli bélyeget aggassunk rá a kapcsolatunkra.

- Még nem döntöttem el. – Bamm. Ennyit erről. Nem tudom eldönteni, hogy csak húzni akar ezzel a válasszal, vagy őt is kétségek gyötrik e. Felülök, hogy közelebb kerüljek hozzá, a semmibe meredő, kusza gondolatokat tükröző pillantása válasz a kimondatlan kérdésemre. Ha nem lennének az aggodalom árnyai a szemei alatt, elmosolyodnék az emléktől, mikor először hallottam a fogaskerekek kattogását a fejében. Akkor és ott aligha gondoltam volna, hogy egyszer a mi párkapcsolatunk fog ilyen mély merengést kiváltani belőle.

- Mi a baj, Ray? – Mintha egy mély álomból ébreszteném, úgy kapja rám a riadt tekintetét. A kezemet finoman csempészem az arcára, hogy magamra kényszeríthessem a kissé még mindig ködös pillantást. Mikor megadón belesimul a gyengéd érintésbe, megkönnyebbülten fújom ki a feszülten bent tartott levegőt. Nem tudom miért, de ez az ösztönös gesztus szavak nélkül is sugallja, hogy most nem fogja elzárni előlem a kételyeit. Talán nekem is el kéne mondanom neki, hogy hiába van itt mellettem, félek, hogy kicsusszan az ujjaim közül, hogy olyan mély nyomokat akarok hagyni benne, mint amilyenre senki más nem lenne képes, hogy ott akarok lenni a bőre alatt, a gondolataiban, az álmaiban és minden szívdobbanásában. Csak remélni tudom, hogy enyhülni fog ez a kielégíthetetlennek tűnő éhség, ha végre megkapom őt, pedig a lelkem mélyén már sejtem, hogy nem.

- A többi szeretőd? – A reszketeg kérdés szinte csak egy halk sóhajként hagyja el az ajkait, és tudom, hogy kegyetlenség, mégis groteszk elégedettséget érzek, hogy ez a téma az, ami aggasztja. A féltékenysége furcsamód enyhíti az eddigi fel-fellángoló bizonytalanságomat, a tudat, hogy csak a magáénak akar, édes mézként simogatja az önérzetemet. Ha tudná, hogy eszembe sem jutottak, mióta először láttam őt mosolyogni, nem aggódna ilyen butaságokon. Még a szerető megnevezést sem szívesen aggatnám rájuk, hiszen szeretetről szó sem volt a velük való kapcsolatomban, csupán üres testiségről, egymás vágyainak az enyhítéséről.

- Ők nem érdekesek, verd ki őket a fejedből. – Semmi értelme, hogy rájuk gondol, mikor már én magam sem teszem. Régebben is csak akkor jutottak eszembe, ha fellángoltak a testem igényei. Most, hogy ismerem az érzéseket, amiket az ő érintése hagy maga mögött, nem hiszem, hogy valaha is vissza akarnék menni hozzájuk, túl unalmas lenne. Sokkal szívesebben tanítgatom meg a valódi, tapasztalatlan kis szeretőmet a lepedőakrobatika legmélységesebb rejtelmeire. Van egy olyan érzésem, hogy csodálatos diák lesz. Viszont ahhoz először el kell tűntetnem az arcáról ezt a szomorkás ábrázatot. Közelebb hajolok hozzá, mintha így bepillanthatnék a higanyként örvénylő szempár mögötti gondolatok kusza fonalaiba. – Te vagy az egyetlen. – Keresem a szavakat, amik eljutnak hozzá, amik el tudják csitítani az aggodalmai viharát, mert akármennyire is tetszik a váratlan féltékenysége, gyűlölöm, mikor bántja valami. Az eddig üveges tekintete kitisztul, és úgy érzem, hogy végre engem lát, nem pedig a képzelt problémáinkat. Mintha még egy halovány, alig észrevehető mosoly is megjelenne a szája bal sarkában, amit legszívesebben megérintenék az ajkaimmal.

- Helyes. Senkivel sem feküdhetsz le rajtam kívül. – A szavai egyenesen a farkamba száguldanak, elűznek minden gondolatot és fenntartást, csak az iránta érzett felemésztő vágyakozást és állatias elégedettséget hagynak maguk mögött. Ó valóban? Ezek után nem is mernék. Széles vigyorral élvezem, amit a testemmel művel ez a harcias, átgondolatlan megjegyzés, ami miatt valószínűleg már átkozza magát az én prűd szeretőm.

- Ezt vegyem ajánlatnak, hercegem? – Az ajkára sóhajtom a leplezetlen elégedettségemet, és nem engedem, hogy legyen ideje összekaparnia magát az előző botlásából. Megálljt kell parancsolnom ezeknek a felesleges agyalásoknak, mert totál ki fog készíteni velük. Inkább megmutatom neki, hogy milyen érzés kiüríteni a fejünket és nem gondolni semmire, csak élvezni a köztünk lobogó tagadhatatlan szenvedélyt. Az ajkai hezitálás nélkül nyílnak szét a nyelvem heves unszolására, a forró nedvesség, ami odabent fogad, majdnem előcsal belőlem egy megkönnyebbült nyögést. Örökre itt akarok maradni, összeforrni vele, hogy soha, semmi ne állhasson közénk. A testemet ostromló túlfűtött érzelmek mintha nem férnének el a bőröm alatt, szétszakítanak belülről. Türelmes és lassú akartam lenni, de ha nem találok mihamarabb gyógyírt ezekre a feszítő kínokra, akkor beleőrülök. És jelenleg az egyetlen, ami enyhíti a gyötrelmeimet, az a tömény íze, a részegítő illata, a teste izgatott remegése az enyém alatt, az ajkaimba fúló sóhajai és az ujjai bátortalan barangolása a hátamon. Miért vannak még rajta ruhák? Nem bírom ki a bőre hiányát az enyémen.

A nevem az ajkain csak egy reszkető sóhaj, szinte meg sem hallom. Finom csókokkal hintem végig az álla kecses vonalát, amíg el nem jutok a nyaka legselymesebb és legpuhább részéig a füle alatt. Legszívesebben beleharapnék, de ellenállok a vad késztetésnek. Az illata annyira töményen ölel minket, hogy beleszédülök, mintha már nem is az oxigén, hanem ez az édes, fűszeres aroma éltetne. Megint hallom a nevemet a távolból, és a kezeim öntudatlan mozgását a testünk között megállítja egy tétova szorítás. – Túl gyors. – A félénk szavak szinte jelentés nélkül vágják át a vágyakozásom átláthatatlan függönyét, de mintha belőlem is kivágnának egy darabot. Már tudom, hogy mi fog következni, de úgy érzem, hogy belehalok, ha most arra kér, hogy álljak meg. Úgy kéne tennem, mintha nem fognám fel a szavait, nemsokára eljutnánk arra a pontra, hogy képtelen lenne tovább ellenkezni. Csak meg kéne mutatnom neki, hogy milyen jó érzés végre elengedni azokat a fránya gondolatokat, és élvezni a pillanatot és a gyönyöröket, amiket adni akarok neki. Kár, hogy előbb vágnám le a farkamat, mint hogy olyat tegyek vele, amit nem szeretne vagy amit megbánna később. – Adj egy kis időt… kérlek… – A szavai mögött rejtőző kiszolgáltatottság az, ami véglegesen visszaadja a józan gondolataimat, egy nagy rakat bűntudattal karöltve. A matracon támaszkodó kezem ökölbe szorul, a ruháját bontogató ujjaim közül pedig lomhán csúszik ki a puha anyag. Hallom, hogy beszél, a szavai bejutnak a tudatomba, de túl sok energiát emészt fel a saját háborgó gondolataim leküzdése, hogy fel is dolgozzam őket. Akárhányszor megérintem őt, ahányszor megérzem az ízét, elveszítem a fejemet, mintha egy kezelhetetlen kanos vadállat lennék. Tanítgatni akartam, megmutatni neki az eddig ismeretlen gyönyöröket, megtalálni a teste legérzékenyebb szegleteit és addig kínozni őket, amíg nem reszket és könyörög az orgazmusért. De ehelyett az első csók után úgy esek neki, mint egy éhező egy elé dobott húsdarabnak. Aztán meglepődök, hogy megrémül. A picsába. Össze kell szednem magamat, de mellette ez lehetetlen feladatnak tűnik. Még soha nem kívántam senkit ennyire. Tényleg éhen halok, és életemben először csak egy elérhetetlen fogás enyhíteti az éhségemet. Ő.

Egyetlen szó áttöri magát az önsajnálat falain. Sajnálom. Micsoda?

Ő sajnálja? Miért?

„Eddig még a legkisebb érintés is tiltott volt, nem bírom elviselni, ha rám zúdítasz mindent. ”

Az elmém készségesen ismétli meg az imént hallott, de nem feldolgozott szavait. Hah. Ígéretes páros vagyunk. Ő képtelen elviselni a rázúdított érintéseket, én pedig képtelen vagyok visszafogni, hogy mindent rázúdítsak. Minél többször állít meg, annál kisebb önuralommal támadok rá legközelebb, és annál jobban elrémisztem magamtól. Hogy fogunk kijutni ebből az ördögi körből?

- Minden rendben. – Nem csak neki, magamnak is szól a bizonytalan kijelentés és a bizakodó mosoly. Bárcsak elhinném a saját szavaimat. Egyáltalán nem érzem úgy, hogy minden rendben lenne. A bőröm mintha lángolna, az ágyékom pedig szét akar szakadni, és fogalmam sincs, honnan merítsek elég kitartást és türelmet, hogy boldoggá tehessem őt. Még soha nem kellett ennyire figyelnem senkire, kezdek kételkedni benne, hogy egyáltalán képes vagyok rá. Az empátia és az önuralom sosem tartoztak az erősségeim közé. Mi lesz, ha egyszer eljön az a pont, hogy képtelen leszek megállítani magamat? Most is annyira egyszerű lett volna letépni róla a laza pólót, és olyan szorosan hozzásimulni, hogy elmosódjon a köztünk húzódó, jelenleg áthatolhatatlannak tűnő határvonal. De nem tudnám elviselni az elárult pillantását és a csalódottságát.

Ösztönszerű mozdulatokkal fekszem le mellé, és húzom magamhoz, hátha megint ránk talál a békesség, amit a közelsége néha magával hoz. Milyen ironikus, hogy pont ő tudja szítani bennem a leghatalmasabb orkánokat is.

- Van még pár óra hajnalig, pihenj hercegem. – Összeszorul a mellkasom a boldog, megkönnyebbült mosolyától és az apró, lelkesen fészkelődő mozdulatoktól, amikkel kényelembe helyezi magát a karjaimban. Olyannak érzem ezt a boldogságot, mint egy törékeny pillangó. Fogalmam sincs, mikor fogom letörni a szárnyait. Öntudatlanul szorítom szorosabban magamhoz, de ő már nem érzi. Ő már elaludt.

Fogalmam sincs, mit művel velem. Meg akarom védeni mindentől. Őrizni az álmait, a vágyait és a boldogságát, még akkor is, ha én magam jelentem a legnagyobb veszélyt rá. Nem próbálok visszaaludni, tudom, hogy este is csak a végkimerültség hozott felületes álmot a szemeimre. Helyette finom mozdulatokkal simogatom a selymes tincseit, és hallgatom a halk, egyenletes szuszogását, miközben az árnyékok lomha, alig látható éjszakai vándorútját figyelem. Mint mindig, most is megnyugtat, a tagjaimat szépen lassan elhagyja a bennük felgyülemlett feszültség. Még gyerekkoromban szoktam rá az árnyékok mozgásának a figyelésére, hogy valahogy átvergődjem magamat a nagyapám türelmi tréningjein. Mindig én voltam a leghevesebb, legtüzesebb árnymágus, nyughatatlan, forrófejű, örökmozgó. Minden, aminek nem kellett volna lennem szerinte. Azt hitte megtörhet, ha napokig tartó mozdulatlanságra ítél, de elfelejtette a leggyűlöltebb tulajdonságomat, a makacsságot. Szóval összeomlás helyett én összebarátkoztam az árnyékvilág örökös mozgásával magam körül, magamévá tettem az ő útjukat, a formálódásukat, a születésüket és a halálukat. Ki tudja, talán pontosan ez tett mindenkinél erősebbé.

A nap első sugarai egészen új életet varázsolnak a szobába, és rádöbbenek, hogy hosszú órákra magával ragadott a nosztalgia. Nem szoktam felidézni az árnyékmágus képzésem részleteit, nem tartoznak a kellemes emlékeim közé. Sokszor okoztam csalódást, és hosszú út vezetett oda, hogy elismerjenek, de utána sem tartoztam közéjük. Sehova nem tartoztam igazán, hisz a lelkem a tűzé volt, viszont a testem az árnyéké. Eddig.

Életemben először tartozom valahova. Valakihez. Ehhez a fiúhoz. Neki ha belehalok sem fogok csalódást okozni.

***

Egy rozoga fotelben elnyúlva várom, hogy összekészítsék a ruhákat, amiket Raynek szánok, a pillantásom megpihen a fekete hajú fiún, akinek a jelenléte meglepett reggel, mikor beestem az üzlethelyiségnek kialakított házikóba. Mint kiderült, nemrég kezdett el itt dolgozni, a telekinetikus képességeit remekül tudja hasznosítani a varrodában. Megbűvölten figyelem a háttérben maguktól mozgó tűket és ruhaanyagokat. Egészen lenyűgöző, ha nem lenne ilyen nyuszi lelke, a harctéren is csodásan tudná alkalmazni ezeket a technikákat.

- Fáradtnak tűnsz. – Visszasiklik a tekintetem a ruhákat egy nagy szövetzsákba hajtogató fiúra. Régebben néha összejártunk, de egy idő után nem kerestem a társaságát. Éreztem rajta, hogy kezd többet akarni, mint amit adni tudok neki. Belegondolva, az összes eddigi partnerem közül talán ő hasonlít a legjobban Rayre, a gyengéd, odaadó habitusával. Általában inkább a bevállalós, tapasztalt, kevésbé érzékeny fiúk az eseteim. Már nem is emlékszem, hogy kerültünk össze először. Igazából nem is számít, ez már mind csak a múltam része. Ha Ray megtudná, hogy egyáltalán összefutottam valakivel a „szeretőim” közül, teljesen kikészülne.

- Fáradt vagyok. – Csend. Nem kerüli el a figyelmemet, az arcára kúszó pír, de mielőtt szólásra rezzennének a bizonytalan ajkak, megelőzöm. Igazi tuskónak érezném magam, ha azok után, hogy egyik pillanatról a másikra eltűntem az életéből, még vissza is kéne utasítanom egy meghívását. – Ed, ne. – Felerősödik a pír, ami csak megerősít, hogy épp arra készült, amit sejtettem.

- Igaza van Evannek, tényleg egyre önteltebb vagy, Castian. – Dühösen vág egy barna nadrágot az eddigi kupac tetejére. Hogy jön ide Evan? Ezek már beszélgetnek? Oké, nem kéne meglepődnöm, valószínűleg nincs annyira sok férfiak iránt érdeklődő férfi Esthelben, nem meglepő, hogy az a néhány tisztában van a többi létezésével. – Akármilyen hihetetlen ez számodra, nem kikezdeni akartam veled. – Oh. Egy kicsit mondjuk tényleg hihetetlen, általában kikezdeni szoktak velem. Másra nem nagyon vagyok jó. Tétovázik, de azért folytatja. – Hanem megköszönni, hogy nem engedted, hogy beléd essek három éve. Azóta lett valakim, és nagyon boldog vagyok. – Oh.

Egy pillanatig olyan zavarodottan ülök a székben, mintha villám csapott volna belém. Sok mindenre számítottam tőle, de egy köszönömre nem. Boldog. Én is boldog voltam, mikor tegnap meghallottam Ray vallomását, azóta mégis megengedtem, hogy a közénk álló akadályok lehúzzanak. Vajon eljöhet az a pont, mikor én is ilyen könnyeden azt mondom majd, hogy boldog vagyok?

- Örülök neki. – Szinte fel sem fogom a válaszomat, úgy elmerülök a gondolataimban. – Nekem is. – Csak akkor döbbenek rá, hogy mit mondtam, mikor látom megakadni a pakolásban, és rám meredni a ruhák helyett. Igaz, még Ray szájából sem tudtam kierőltetni a kapcsolatunk megnevezését, de nem érdekel. Ő már az enyém, és teszek róla, hogy ezt mindenki idejében megtudja.

- Csak nem igazak a pletykák a hercegről, aki még a csatatérről is képes volt elrabolni? – Már visszafordította a figyelmét a hajtogatás felé, de egy kedvesen játékos mosoly ül az ajkain. Tényleg boldog és tényleg hálás, most már érzem rajta. Azt hittem, hogy képtelen vagyok kedvességre, de valahol mélyen talán mindig ott volt bennem. Pár éve, mikor Edet ellöktem magamtól, azt hittem, hogy magamért teszem, de az önzés az lett volna, ha kihasználom az alakuló érzelmeit. Lehet, hogy nem fogok mindent tönkretenni Rayjel sem? Lehet, hogy nem vagyunk arra ítélve, hogy csalódást okozzak neki? Elvigyorodva pislogok egy hosszút, hogy az ő mosolya helyett egy pillanatig Rayét láthassam magam előtt. Bárcsak ott lehetnék már. Mondta, hogy tervez venni egy fürdőt, vajon még áztatja magát? Látni akarom a vízfelszín tetején úszó hófehér tincseket, amik körbeölelik a meztelen testét.

- A pletykák általában igazak.

***

Egy hatalmas zsák ruhával, és két-három napra elegendő melegélelemmel megpakolva sétálok vissza a házba, amit napról napra egyre inkább az otthonomnak érzek. Már akkor is szerettem idejönni, mikor még csak kerülgettük egymást Rayjel, de most mintha egy láthatatlan, elszakíthatatlan kötél húzna felé. Taktikusan hazaugrottam, és magamnak is pakoltam néhány váltásruhát, hogy ne kényszerüljek vissza emiatt a városba, ha véletlenül annyira egymásba gabalyodnánk, hogy napokig nem tudjuk kioldani a csomókat. Mondjuk ha ez megtörténik, a ruha lesz az utolsó, amire szükségem van. Ah. Tényleg úgy érzem magamat, mint egy izgatott, kéjsóvár terveket szövögető tinédzser, annyira röhejes. Ha Theo megtudná, hogy egy tapasztalan kis ficsúr ilyen könnyedén csomót kötött a farkamra, akkor életem végéig hallgatnám. Eszembe jut a csók, amit az elválásunk előtt váltottunk. Megint majdnem elveszítettem a fejemet, de most először megállítottam magamat, mielőtt ő tette volna. Nem sokon múlt. Fogalmam sincs, hogy képes leszek e megismételni a lehetetlennek tűnő mutatványt.

Már távolról látom, hogy nyitva van az ajtó, így nem igazán lep meg az üres ház, ami fogad. Lepakolom a csomagokat, és elindulok megkeresni Rayt. Nem hiszem, hogy messzire ment, túl fáradtnak tűnt ahhoz reggel.

- Mit keresel a vízben? – A dühös szavak maguktól törnek elő belőlem abban a pillanatban, hogy meglátom a karcsú alakját a tó sötét vizében. Egyetlen jó magyarázatot sem tudok elképzelni arra, hogy mit keres odabent azon kívül, hogy engem akar felbosszantani vele. A nyár ugyan napról napra egyre közelebb van, még korántsem elég meleg az idő a szabadban való fürdőzéshez.

- Kalózkincset keresek – nagyon vicces – és élvezem a szabadságot. – Ez mind szép és jó, de miért a vízben és miért ilyen lenge öltözékben? Tudom, hogy meg tudja gyógyítani magát, de ha még egyszer ezzel a badarsággal jön, esküszöm, elfenekelem. Majd azután is meggyógyíthatja magát.

Megrökönyödve, ugrásra készen figyelem, ahogy bizonytalanul felszökell egy csúszós, enyhén mohás sziklán, valószínűleg csakis a vakszerencsének köszönheti, hogy nem vágódik hanyatt legalább egyszer a folyamat során. Ha így folytatja, a végén még elkezdek hinni az isteneinkben, mert az biztos, hogy valaki vigyázott rá. Akkor veszem az első nyugodt levegőt, mikor végre eléri a puha gyep biztonságát, de szinte azonnal átveszi a nyugalom helyét egy egészen más féle irritáltság. Az iménti ugrásától kissé szétnyílt rajta a selyempuha fürdőköntös, az öve meglazulva lóg a derekánál, az átlapolt anyag alól kivillan egy végtelen hosszú, vékony, hófehér láb. Az ujjaim bizseregnek, hogy megérintsék a puha, hamvas bőrét ott, ahol valószínűleg még senki nem érintette meg soha. Hallani akarom a jóleső sóhaját, mikor az ujjaim finoman belemarkolnak a puha húsába. Kitörölhetetlenül az emlékeimbe akarom vésni a fogását, a combja formáját, a húsa rugalmasságát. Erőszakkal tépem el a tekintetemet róla. Egy tucat fiúval voltam már, de tőle elég egy véletlenül elővillanó comb, hogy romokba döntsön. Szédülök.

- Nem gondolod, hogy kicsit lengén öltöztél egy tavaszi sétához, – és ahhoz, hogy megtartsd a szüzességedet? De ezt már csak a fejemben fűzöm hozzá, mégsem mondhatom ki hangosan, mikor ilyen a derűs őzike szemekkel néz rám. Ha tudná, milyen nyers, buja gondolatok száguldoznak a fejemben, nem táncikálna ezzel a boldog, gondtalan mosollyal a napsütésben, mint egy mit sem sejtő, földre szállt tavasztündér. Tényleg az a sorsom, hogy behúzzam magammal az árnyak világába, mikor még csak most szabadult a birodalmunk legmélyebb sötétségéből? Van egyáltalán jogom hozzá? Miért nem tudom én is élvezni az együttlétünk boldogságát ezek nélkül a domináns, kisajátító, sötét vágyak nélkül? Ki akarom tépni őket magamból, hogy lehessek az a férfi, akire szüksége van. Aki soha nem leszek. Aki türelmes, vidám és együtt táncol vele a napsugarak között. Aki könnyedén kimondja, hogy boldog, és aki tényleg képes rá, hogy az legyen. Nem érdemlem meg őt. Az ártatlanságát és ezt a gyermeteg, életvidám mosolyt, amit legszívesebben mélyen a szívembe zárnék, hogy senki más ne láthassa soha, és hogy csak engem melegítsen a hűvös éjszakákon.

- Élvezni akartam a természetet. Ha megfázom, majd meggyógyítom magam. – Tudom, hogy a szavai máskor idegesítenének, de ebben a pillanatban még a felelőtlensége sem tud kizökkenteni a belső küzdelmeimből. Ha sokáig itt maradok, olyan dolgot fogok tenni vele, amit egyikünk sem bocsát meg nekem. – Annyira gyönyörű az idő. Nem ehetnénk idekint? Elegem van a falakból. Mindig szerettem volna piknikezni.

A kristálycsengettyűket életre keltő kacagása az utolsó csepp, hátat fordítok neki, és szó nélkül belépek a ház délelőtti félhomályába. Az árnyékba, ahová tartozom. Úgy érzem, hogy muszáj csinálnom valamit, amivel elvonom a figyelmemet a mosolygós, kívánatos, alulöltözött szeretőmről, aki mintha a tökéletes ellentétem lenne, mégis könyörtelen, elviselhetetlen csábítást nyújt minden létező érzékemnek. Céltudatos mozdulatokkal pakolom ki a kisebb szatyorból az ételes dobozokat, mintha fontosabb és nemesebb feladat lenne, mint bármi a világon.

- Castian, mi a baj? – Ledermednek a mozdulataim. Ostoba remény volt, hogy nem jön utánam egyből, hiszen ő Ray. Ő mindig látja, megérzi, ha bajom van, pont, mint ahogy én is látom rajta, mikor buta gondolatok kavarognak a csodaszép szemei mögött. A nyelvemre harapva tartom magamban az ösztönös, agresszív „Semmi” választ, ami többet vinné hátra a beszélgetést, mint előre. Ő is őszinte volt velem tegnap éjszaka, mikor bántotta valami, az a legkevesebb, hogy elég tisztességes leszek viszonozni ezt a gesztust. A kelleténél erősebben vágom az asztalra a kezemben maradt dobozt, és Ray felé fordulok, pedig még nem találtam meg a szavakat, amiket mondani fogok neki.

- Ray, én… – feldúltan simítom hátra a túl hosszúra növő frufrumat a szemeimből – …én nem tudom, hogy kell ilyen boldognak lenni. Millió dologra kiképeztek, de erre nem. – Szeretném, hogy tudja, hogy szeretnék osztozni az örömében, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Fogalmam sincs, mi tart vissza. Szeretném én is büszkén azt mondani, hogy boldoggá tesszük egymást, de még úgy érzem, hogy hazugság lenne. Tudom, hogy velem van a baj, de életemben először nem találok megoldást a problémára. Szex? Bármikor megadom neki. Játékosan gúnyolódó beszélgetések? Jöhetnek. Néha még a kapcsolatunkról való lelkizésre is kapható vagyok. De ebben a boldog, hátsó szándékoktól és céloktól mentes, gondtalan pillanatban még nem találom a helyemet, és ez megrémiszt. Mi van, ha egyáltalán nincs helyem egy ilyen kapcsolatban? Mi van, ha egyáltalán nincs helyem egy napsütés piknikben? Még aludni sem tudok mellette, pedig ő tölti ki minden álmomat. Nem tudom, hogy kell küldetések és harcok nélkül létezni. Lehet, hogy engem nem tartottak falak úgy, mint őt, de én sem volt soha szabad.

- Senki nem mondta, hogy egyből ilyen boldognak kell lenned, majd kialakul. – Tétován felém lép, a határozottnak indult hangja egészen elbizonytalanodik a mondat végére, az utolsó szó már csak egy alig hallható suttogás, mégis üvöltve visszhangzik a füleimben. – Remélem… – Azt hiszi, hogy az ő hibája, látom rajta. Azt hiszi, hogy nem elég, amit nyújt, pedig az igazság pont az ellentéte. Túl sok, túl értékes, túl tiszta. Meg kell állítanom, mielőtt belelovallja magát azokba az alaptalan gondolatokba. A kezem az arcára simul, felkutatom a szomorkás szemek pillantását. Megszakad a szívem a gondolattól, hogy néhány perce még vidáman élvezte a napsütést, de elvettem tőle ezt a boldogságot. Egy láthatatlan erő megint elviselhetetlen súlyokat aggat a mellkasomra, kikényszeríti belőlem a vallomásom második felét.

- Még soha életemben nem éreztem így senki iránt. Olyan ártatlan vagy, úgy érzem, mintha összemocskolnálak minden érintéssel, és még ennek ellenére is megbotránkoztató dolgokat szeretnék művelni veled minden létező másodpercben. Szétszakít ez a kettősség. – A bőre felforrósodik a gyengéd érintésem alatt, az arcán lassan felfutó pír apró, alig látható pöttyöcskéi szinte beszippantanak. Egy pillanatra lesüti a tekintetét, de finom noszogatással kényszerítem vissza magamra.

- Én – elakad a hangja, én pedig olyan lélegzetvisszafojtva várom a folytatást, mintha a halálos ítéletemet hirdetné épp ki – nem vagyok annyira ártatlan, mint hiszed. – Kis híján felhorkantok az aligha hihető szavak hallatán. Mikor tegnap éjszaka egy hevesebb csók után reszketve megkért, hogy adjak neki időt, akkor igencsak ártatlannak és gyámoltalannak tűnt. Olyannak, mint akit meg kéne védeni a magamfajtáktól. Egy percig sem gondolom komolyan a szavait, mégis mintha levennék a fullasztó teher egy részét a vállamról. Felfedtem neki, hogy egy éhes szörnyeteg lakozik bennem, és ahelyett, hogy riadtan menekülne, engem bátorít. Nem tudom, hogy ennyire kedves, ennyire buta vagy ennyire fontos vagyok neki. Hazugság. Pontosan tudom, hogy a harmadik. Talán nem lesz olyan könnyű elijeszteni, mint féltem. Talán lesz időm rátalálni a helyemre mellette. A gondolat előcsalja az első mosolyomat a visszaérkezés óta.

- A hercegnők és a mocskos gondolataik? – Az egyik első párbeszédünkre való visszautalás az ő arcára is visszacsábítja a mosolyt, amit könyörtelenül elüldöztem onnan. Nem az a ragyogó felhőtlen mosoly, ami elővarázsolja az imádott gödröcskéimet, de kezdetnek megteszi. Pedig itt lehetett volna a tökéletes alkalom, hogy lecsókoljam őket, de el kellett rontanom a viharos természetemmel.

- Pontosan. – A titokzatos, kihívó pillantása elrabol egyet az önuralmam rabláncai közül. Mások évekig gyakorolják az érzéki csábítás művészetét, és a talpáig sem érnek fel. Látni akarom azokat a gondolatokat. Érezni őket a bőrömön. A tekintete árulkodón süllyed az ajkaimra, egy elreppenő pillanat az egész, utána rajtakapja magát, de én láttam. Még egy vaslánc lehullik a mélybe. Elsötétülő tekintettel simítom lejjebb a kezemet az arcáról a nyakára, majd egy lassú mozdulattal rajzolom körbe a mellkasából kivillanó V betűt, amit a köntös laza anyaga készségesen szabadon hagy.

- Lehet, hogy tényleg nem vagy ártatlan. – Szinte csak magamnak suttogok, miközben egy ujjam bekalandozik a ruha puha szegélye alá. Megborzong, mikor a felfedezőutam véletlenül eléri az egyik mellbimbóját, de nem állít meg. Miért nem állít meg. Ha nem állít meg, el fogok lopni mindent. A gyomrom görcsbe rándul a vágyakozástól, hogy az ajkaim közé vehessem a mellbimbója megkeményedett kis gyöngyszemét. – Arra kérsz, hogy haladjunk lassan, aztán így vársz rám. Nem gondolod, hogy kegyetlenség, hercegem? – Ha nem lenne jogos a kérdésem, talán bűntudatom lenne a tágra nyílt szemekben tükröződő érzéki kétségbeesés láttán. Bárcsak beleláthatnék a furfangos kis gondolataiba. Bárcsak tudhatnám, hogy sejtette e, hogy a tűzzel játszik vagy eszébe sem jutott, hogy mi van rajta. A hófehér tincsei kócosan keretezik a kipirult arcát, a pillantásában a bódító vágy vetekszik a józanész dacoló érveivel. Nem adok neki időt, hogy győzzön a második. – Fogalmad sincs, hogy milyen gyönyörű vagy, igaz? – Alig észrevehetően megnyalja az ajkait, ismét csókra invitál, de ha válaszolok a meghívásra, tudom, hogy végleg elveszek. Már így is csak egy cérnaszál tart vissza, hogy eldobjak mindent, és szenvedélyesen rávessem magamat, mint eddig minden alkalommal. Nem tudom, mikor kezdtem finoman a fotel felé húzni magunkat, csak akkor jövök rá az önkéntelen cselekedetre, mikor a lábam nekiütközik a fotel párnájának.

- Gyönyörűnek látsz? – A hangja remeg, az izgatottság okozta vékony könnyfátyoltól csillogó szemek világgá üvöltik a bizonytalanságát, a félelmeit, a kishitűségét. Mindent, amit legszívesebben nyom nélkül kitörölnék a szívéből. Ádázul kihasználom, hogy mennyire vágyik a válaszomra, lomha mozdulattal ülök le a fotelbe, és magammal húzom őt is. Az ölemben térdel, a köpeny lágy anyaga szétnyílik a combjain, épp csak az ágyékát takarja bosszantó, hűséges kitartással. Habozás nélkül engedek a sanyargató vágynak, és a hófehér, feltárulkozó bőrfelületekre simítom a kezeimet. A hüvelykujjaim kínzó köröket rajzolnak a belsőcombja őrjítő puhaságába, egyre feljebb és feljebb. Már megint túllépem a határt, de képtelen vagyok megállni.

- Te vagy a leggyönyörűbb férfi, akit valaha láttam, Ray. – Minden szót lassan és tisztán érthetően ejtek ki, úgy, hogy mindvégig fogva tartom a jégvihart börtönbe záró szemek elhomályosuló tekintetét. Tudnia kell, hogy ez a véresen komoly véleményem, nem pedig egy üres frázis, hogy elcsábítsam. A kezei bátortalanul támaszkodnak meg a vállamon, és a félénk kezdeményezést kihasználva hajolok közelebb, és suttogok az ajkaira. – Csókolj meg.

És megteszi. Az ajkai olyan gyengéden érintik az enyémeket, mint a szállingózó hópihék a fagyott talajt, de megteszi. Szinte fizikai fájdalmat okozó türelemmel engedem, hogy kísérletezzen az ajkaink lassú játékával, hogy elhúzódjon tőlem, majd felbátorodva újra rám találjon. De még ezt a ritka türelmet is egy aljas hátsószándék vezérli. Az egyik kezemet felemelem a combjáról, az ujjaim peremével pilleszárny érintéssel cirógatom végig a selyemruha takarása alatt leplezetlenül ágaskodó merevedését. Ez a kínzó, ruhán keresztüli alig-érintés is elég, hogy durván összerezzenjen és az ajkaim közé sóhajtsa a döbbenetét. Milyen érzékeny. Milyen gyönyörű. Összesimítom a homlokunkat, és az érzékeit rabul ejtve ismétlem meg egy leheletnyivel erősebben a vágya teljes vonalát végigsimító mozdulatot, de mikor elérem a már most átnedvesedett makkját, elveszítem a harcot önmagam ellen. Finom erőszakkal veszem a tenyerembe, a hüvelykujjam kínzón játszik a legérzékenyebb pontján.

- Cas, mit csin…

- Cssss. –Nem engedem, hogy végigmondja, mert rettegek, hogy megint arra kér, hogy álljak meg. Rettegek, mert most nem tudnám megtenni. Már érzem a kezemen a ruháján átszivárgó előnedveinek a melegét, ha nem láthatom kiteljesedni a gyönyörét, biztosan belepusztulok. A keze megint a csuklómra szorul, de most nem törődök vele, mintha csak egy ritka, kellemesen meleg, alig érezhető karperec lenne, ami igazából a legkevésbé sem gátol a mozgásban. A füléhez hajolok, és halkan dörmögöm bele azt, amiről magam sem tudom, hogy utasítás vagy könyörgés. – Csak engedd el magad, kicsim. Elkaplak, ha zuhansz. – A szavaimmal párhuzamosan folytatom a ruhán keresztüli kényeztetését, ő pedig apró darabokra hullik a karjaimban. Az ujjai a vállamba markolva keresnek horgonyt az élvezet vad tengerében, a fejét hátraejtve hódol be a gyönyör kényszerítő erejének. Egyedül a pillantását nem engedem szabadulni, mindvégig fogva tartom a lapos, a szempillái mögül rám vetülő ködös tekintetét, és az íriszeiben tomboló pusztító hóvihart. Nem kell sok neki, alig néhány gyengéd, kínzó simítás, és szaggatott, félig elfojtott nyögés kíséretében veszi át felette a hatalmat az orgazmus szemet gyönyörködtető megkönnyebbülése. Azt hiszem, örökre az elmémbe égett a kép, ahogy futólag az ajkába harap, mielőtt átlendül a gyönyör kapuján, az orra máskor kecses, hibátlan vonalát egy elmélyülő ránc töri meg a szemöldökei között, a félig lehunyt szemei pedig tágra nyílnak az élvezettől. Megdöbbent az erő, amivel rám hat, mintha én magam is a nadrágomba tudnék élvezni csupán a látványától, a gyönyörétől, a szíve hangos dübörgésétől, de ellenállok a rám törő szükségnek, mert tudom, hogy hiába nyújtana pillanatnyi kielégülést, csak még telhetetlenebb vágyakat hagyna maga mögött.

Lomhán csendesednek el a kapkodó lélegzetvételei, az ezüstszempárból szép lassan felemelkedik a bódulat ködfátyla. A kitisztuló pillantása lesüllyed az élvezetétől elázott köntös elsötétült anyagára, és úgy ugrik ki az ölemből, mintha csípős villámokat szórna a testem. Tegyük hozzá, hogy érzésre nem állok távol tőle, a vágy feszültsége tényleg szikrákat élesztget a bőröm alatt.

- Mondtam… - zihálva rendezgeti magán a megviselt ruhát, nem néz rám, mintha szégyellné, ami köztünk történt, pedig a legtermészetesebb dolog a világon – …hogy állj meg. –Összevont szemöldökkel próbálom felidézni a szavakat, amikre nem emlékszem, és az elmém egyik eldugott zugából feldereng egy-két, az ajkai közül kiszökő „állj” és „várj” szavacska a simogatásaim okozta sóhajok viharában. Kár, hogy ott már nem volt visszaút.

Kényszert érzek, hogy védekezzek, hogy őt tegyem felelőssé a lenge öltözéke miatt, hogy kerteljek, hárítsam a felelősséget, vagy legalább mondjam, hogy sajnálom, de az igazság az, hogy nincs mentségem és a legkevésbé sem sajnálom. Tudtam, hogy egyre közelebb vagyok az önuralmam elvesztéséhez, és hazugság lenne azt állítanom, hogy nem fog még egyszer előfordulni. Ha kidob amiatt, aki vagyok, akkor jobb, ha minél előbb túlesünk rajta.

Még mindig nem néz rám, néhány másodpercig várja, hogy hátha reagálok valamit a vádra, majd sarkon fordul, és a ruhás zsákot felkapva csörtet a hálószobájába, az ajtó hangosan csapódik mögötte. A nappali üressé és kihalttá válik a jelenléte nélkül. Mi a fenét művelek? Miért tesztelem őt? Mint egy gyerek, próbálom kitapasztalni a határokat, ameddig elmehetek büntetés nélkül, mert nem bírom a korlátokat, amiket a kérése szabott rám. Hogy tudnék fokozatosan haladni, mikor ismerem a testébe zárt szenvedély mélységeit? Hogy tudnék időt adni neki, mikor egy gyönyörű látomásként vár haza? Hogy tudnám nem bemocskolni, mikor ő maga esküdözik, hogy nem ártatlan?

Az ujjaimat elmosolyodva emelem az ajkaimhoz, még érzem rajta a gyönyöre kesernyés, mámorító illatát. Imádom, hogy ennyire érzékeny. Kiszélesedő rókamosollyal nyalintom meg az ujjbegyeimet, miközben elképzelem, hogy milyen hevesen és kétségbeesetten fog vergődni alattam, mikor először leszopom. Ha egy ruhán keresztüli simogatástól ilyen gyorsan elment, meg fog őrülni a nyelvem közvetlen érintésétől. De azt hiszem a mai rosszalkodásom után tartozom neki minimum egy piknikkel, hogy esélyünk legyen eljutni odáig. Mi a baj velem? Elég volt egy ilyen apró falat belőle, hogy elhomályosuljanak a kételyek, amik reggel óta gyötörnek. Ennyire sekélyes lennék? Vagy az nyugtat meg, hogy hiába villantottam meg a szemfogaimat, nem zavart el? Vagy csak be kellett mocskolnom egy kicsit, hogy elhiggyem, hogy képesek leszünk közös utat találni? Nem tudom, melyik.

***

Az éhségünk felülemelkedik minden képzelt vagy valós konfliktusunkon, azt hittem, hogy legalább fél órára elvonul a szobájába, de alig pár perccel azután, hogy befejeztem a dobozok kipakolását egy vastag szőrmére, ami eddig a kandalló elé volt terítve szőnyeg gyanánt, csatlakozott hozzám ő is. Apró, semleges szavakon kívül nem beszélgetünk, amíg el nem tűnik a kihordott ételek nagy része. Én jóval előbb végzek, hiszen a harcosok céltudatosságával nőttem fel, míg őt az udvar ráérős illemei nevelték. Jóllakottan nyúlok el puha szőrmén, és szótlanul élvezem, ahogy a déli napsugarak forrón beleivódnak a fekete ruháimba. Különös, hogy csak az ő élvezetét kényszerítettem ki, mégis mintha én magam elégültem volna ki tőle. Nem azt mondom, mindig fontosnak tartottam a partnerem kielégítését, de inkább büszkeségből, mintsem a saját élvezetem érdekében. De úgy látszik, Ray szeret minden játékszabályt átírni. Az eddig feldúltan háborgó sóvárgásom végre megpihent egy kicsit, utat adva a józan gondolatoknak és a hozzá fűződő békés ragaszkodásnak.

Kíváncsian sandítok az elmerengő pillantására, miközben öntudatlan áhítattal kanalaz magába egy pohár eperpudingot. Nemsokára eperszezon lesz, legközelebb hozok neki azt is.

Engedem, hogy az iránta érzett gyengéd érzelmeim kivételesen felülkerekedjenek rajtam, az egyik közeli fa árnyéka lomhán nyúlik meg, hogy őt körülölelve megvédje a veszélyessé váló napsugaraktól. Tudom, hogy nem szeret vigyázni magára, de én furcsamód szeretek vigyázni rá. Ray pillantása kitisztul a szokásos bambuló szürkeségéből.

- Nem te szoktad mondani, hogy ne pazaroljam a mágiámat? – Apró kuncogással fordítom vissza a tekintetemet a felhő nélküli égbolt csodaszép kékje felé. Bármibe lefogadtam volna, hogy nem egy unalmasan szokványos „köszönöm” lesz a reakció. Azt hiszed, nem készültem fel a támadásra, hercegem?

- Inkább az enyém menjen pocsékba, mint a tiéd, mikor meggyógyítod a napégés nyomait. – Néhány sértetten csendes másodperc múlva lerakja a kiürült poharat, és válaszol.

- Magadat kéne féltened, téged még meggyógyítani sem lehet, ha hólyagosra sülsz. Ne várd, hogy csodakrémet keverjek neked. – Nagy a szája, de tudom, hogy pontosan ezt tenné. Nem lankad a mosolyom. Mindig meglep, hogy a többi mágus mennyire keveset tud az árnymágiáról. Nem véletlenül, a fajtám szándékosan tartott titokban mindent, ami könnyen elrejthető volt, még az ilyen lényegtelen, mellékes részleteket is. A törvényen kívüli létezés egyik alapkövetelménye a misztikusság, és lássuk be, az árnyékmágia aligha használható tisztességes dolgokra.

- Ne aggódj hercegem, engem elkerülnek a napsugarak. – A mosolyom csak egy pillanatra válik szomorkássá. Nem tudom, hogy ezt veszi észre, vagy a szavak mélyén rejlő örökös, kielégíthetetlen hiányérzetet.

- Oh. Sajnálom. – Hah. Már meg sem lepődök. Nem sok emberrel osztottam meg ezt a titkot, de kivétel nélkül mindenki azt reagálta, hogy ez milyen hasznos és milyen menő. Szerettem, hogy ezt reagálták, mert fenntartotta az erőm iránti büszkeségem rendíthetetlen látszatát. Mégis, Ray ösztönös válasza helyrezökkent bennem valamit, amiről azt sem tudtam, hogy ki van billenve. Nem bírom elviselni a pillanat súlyát, muszáj porrá zúznom valahogy.

- Ha sajnálod, akkor mutasd meg a napsugarak melegét a bőröddel. – Nem tudom, hogy szándékosan hagyja e figyelmen kívül a hangom perverz, gúnyos élét, amivel enyhíteni akartam a szavaink komor valóságát, vagy tényleg annyira naiv, hogy komolyan vette a kérést, de ahelyett, hogy megdobna a kezében lévő pudingmaradványos kiskanállal, négykézlábra emelkedve mászik hozzám oldalról, és egy könnyed mozdulattal söpri fel a frufrumat, hogy a homlokomra simíthassa az övét. A forrósága lehet, hogy megijesztene, hogy nem védtem meg időben a napsugaraktól, ha nem lenne ennyire csodálatos érzés.

- Így? – A kérdés mögött olyan ártatlan gyermeki báj bújik meg, hogy már majdnem rosszul érzem magam attól, amilyen irányba a gondolataim fordulnak. Majdnem. Most már látom, hogy remekül szórakozik az arcomon átsuhanó őszinte döbbenet és megrökönyödés láttán, és tudom, hogy szándékosan játszik velem, de nem tud érdekelni. Imádom. Imádom, hogy képes egyszerre ilyen üdítően gyermeteg és ilyen izgatóan pajkos lenni. Megőrülök tőle. Megőrülök érte. Szeretem. Szeretem őt.

- Így… – Egy kicsit elbillentem az arcomat, hogy az ajkaira lehelhessem a mellkasomban felgyülemlett, váratlan érzelmek elviselhetetlen, fullasztó melegét. Lassan és szerelmesen csókolom, pontosan úgy, ahogy mindig megérdemelte volna, de ahogy sosem voltam képes. Eddig. Mintha szavak nélkül próbálnám valahogy mégis szavakba önteni minden érzésemet, viszont abban a pillanatban, hogy az érzelmeim gyengéd őszintesége mellé betársul a száműzött vágyaim mohó követelőzése, megszakítom az ajkaink szelíd összeforrását. Most nem engedem, hogy elvegyék tőlünk ezt a pillanatot. Tudom, hogy Ray erre a gyengéd szeretetre vágyik, nem pedig az én örökösen tolakodó szenvedélyemre, de csak ennyi ideig tudtam más lenni érte, mint ami vagyok. Meh. Az ismerőssé vált, imádott íze helyett a cukor émelyítő ragacsossága maradt a nyelvemen. Ezt be kell pótolunk néhány perc múlva.

- Eperpuding. Nem szeretem az édes dolgokat. – Elégedetlen fintorral ejtem vissza a fejemet a szőrme puháságára, és a szemem sarkából figyelem, ahogy Ray is visszaül az eredeti pozíciójába, a kapott mágikus árnyék védelme alá. A szemei hatalmas, reménykedő csillagokként ragyognak fel a hír hallatán.

- Akkor megehetem a tiédet is? – Hát lehet ennek a könyörgő kiskutyapillantásnak nemet mondani? Kétlem.

- Ha neked is fájt, miért löktél el? Ha te is erre vágytál, miért utasítottál vissza? – kérdésétől csak még jobban szétterjednek bennem a dühös kétségbeesés nyújtózó csápjai. Hogy lehet valaki ennyire vakon, ha érzelmekről van szó? Azt hittem kiismert engem, azt hittem megért és tudja mit miért teszek. Nem gondolatolvasó ugyan, de többet tud rólam, mint bárki. Mégis képes ilyen kérdéseket feltenni.

- Hát nem érted?! – megragadom ingét, legszívesebben addig ráznám, míg vissza nem tér az értelem abba az üres fejébe. Mikor nyitja már ki végre a szemét? Mikor lát végre túl a sértettségén? Ha hajlandó lenne távolabb nézni, megértene. Akkor észrevenné, hogy Ray vagyok. Az, a Ray, akit mindent érte tett. Fontosabb volt számomra, mint a saját boldogságom. Megtehettem volna, hogy elveszem tőle a csókokat és érintéseket, amiket felkínált. Mindent elfogadhattam volna, hogy boldog lehessek, még ha csak rövid időre is. Megérdemeltem volna annyi szenvedés után. Választhattam volna, hogy inkább ő szenvedjen az igazság felfedése után. De képtelen lettem volna rá. Nem vagyok kegyetlen. Nem vagyok olyan, mint az apám. – Bűntudatom volt, hogy átverlek! Téged próbáltalak védeni! – végső elkeseredésemben próbálom minél világosabban elmagyarázni neki. Rázúdítok mindent, ami meggyőzheti. Hinnie kell nekem. Ez az egyetlen esély rá, hogy valamit megmentsek a köztünk kialakult törékeny kapcsolatból. Ha nem sikerül… ha magamra hagy… Gondolni sem tudok rá. Össze tudnám szedni magam újra? Képes lennék egybe kovácsolni az apró szilánkokat, amikre törnék? Nem. Erre már nem futná az erőmből. Elfáradtam. A lázadás támogatása… a harc az apám ellen… csak úgy sikerülhet, ha ő mellettem van. Szükségem van a belőle áradó melegségre, a gondoskodásra, még az arrogáns mosolyára is. Képes vagyok erőt meríteni a szócsatáinkból, reményt faragni a megbotránkoztató megjegyzéseiből. Ő jelenti azt a sziklát amire az új, szabad Rayt építhetem. A sziklát, ami mindig ott lesz, ha a rozoga énem össze is omlik, és mindent elölről kell kezdenem.

- Mitől próbáltál védeni? A boldogságtól? – szavai maró gúnnyal borítva ássák magukat mélyen bőröm alá. Azt hiszi megsebez velük. Azt hiszi árthat velük. Talán így is van. Talán, ha elmúlik dühöm, akkor majd lüktető sebként marad meg kegyetlensége emléke, de most még van egy utolsó páncélom. A reménytelen harag, amit az értetlensége kelt bennem. Fel akarom pofozni. Azt akarom, hogy végre felébredjen.

- Attól, hogy beleszeress egy fiúba, te érzéketlen tuskó! – szinte arcába kiáltom a végső igazságot. Muszáj volt kimondanom, mert másképp nem értette volna meg. Sosem hagytam még, hogy az indulataim ennyire átvegyék az irányítást, de vele minden más. Castiannel semmi sem olyan, mint a régi életemben. Ő kihozta belőlem azt, akinek lennem kellett volna. Azt, akivé válhattam volna, ha nem egy omladozó birodalom rothadó szívénbe születek. De úgy tűnik ez sem volt neki elég. Azt hittem kedveli a valódi énem, azt hittem érteni fogja, hogy miért kellett elhallgatnom előle az igazságot. De minden más valóságos volt. Ez alatt a rövid idő alatt szorosan összefonódott a sorsunk. Mintha mindig is ő lett volna a kirakós, amibe hiányzó darabként beleillettem. Mellette megtaláltam a helyem, és azt hittem ez kölcsönös. Ezt neki is tudnia kell. Ha mindezek ellenére képtelen elfogadni az érzéseim, akkor nincs több esélyem. Nincs több esélyünk. Elvesztettem őt.

Szótlansága jobban bánt, mint korábbi szavai. Már nincs mit mondania nekem. Kijátszottam az utolsó lapomat, de játszma vége már régen el volt döntve. Bármit mondhattam volna, bármit tehettem volna, nem bocsátotta volna meg a botlásomat. A becsületén esett folt többet számít neki, mint a számtalan boldog pillanat, amire lehetőségünk nyílt volna, ha elfogad. Ha megérti, hogy mit jelent ő a számomra. Ha megérti, hogy mindig is őt akartam óvni. Mindig ez a jutalom vár azokra, akik próbálnak helyesen cselekedni? Vajon ez a világ már csak azok számára rejt boldogságot, akik erőszakkal és önzéssel érik el vágyaik tárgyát? Akkor nincs helyem ebben a világban. Akkor jobb lett volna, ha sosem szabadít ki a palotából, ahol már megbarátkoztam a nekem kirendelt sorssal. De ő csak megnyújtotta a szenvedésem.

Kezeim magam mellé ejtem, fejem lehajtom, hogy ne lássa a szemeimbe szökő könnyeket. Hogy ne lássam mikor hátat fordít, és végleg kisétál az életemből, helyrehozhatatlan romokat hagyva maga után. Évek óta nem sírtam, ő mégis újra és újra képes előcsalni a fájdalmam mélyre ásott bizonyítékait. Mert ő a falaimon belül kínoz. Előle már sehová sem tudok elrejtőzni. Hibáztam, hogy közel engedtem magamhoz. Hibáztam, hogy hittem a boldogságban. Nekem az istenek más utakat szántak. Egy magánnyal és néma fájdalommal kikövezet utat. Megpróbáltam letérni róla, új ösvényt keresni, de ez is csak ide vezetett vissza. Sosem fogom tudni elhagyni, hiába küzdök ellene. Ahogyan Castiant sem tudom visszaszerezni, hiába küzdök érte.

Nevet. Annyiszor vágytam a nevetésére. Bármit megtettem volna, hogy hallhassam. Bármennyi bosszantást eltűrtem volna. De most csak arra emlékeztet, hogy mit vesztettem el. Miért van még itt? Miért húzza még tovább a szenvedésem? Ő talán valóban örömét leli ezekben a kegyetlen játékokban. Csak menj el Castian. Menj, és hagyd, hogy gyűlölhessem magam a hibámért. Hogy gyűlölhessem magam az elvesztésedért.

Finom érintés az kézfejemen. Egy apró szellővel felérő lágy simítás. Az összetört lelkem elkeseredett képzelgése, amivel próbálja átverni csalódott szívemet. Átverni, és egyben meggyőzni, hogy van miért tovább dobogni. Hogy a világ még nem ért véget Castian elvesztésével. Bár tudnék hinni neki. Bár ne temetne maga alá a fájdalmas magány. Egy könyörtelen harcoshoz tartozó ujjak fonódnak össze az enyémekkel, egy forrón kavargó lávafolyamhoz hasonló tekintet kutatja fel az én szürke pillantásom. A könnyfátylon keresztül is látom, mosolyra húzódott ajkait. Az ajkakat, amiknek érintését annyi alkalommal képzeltem már el. Miért jött ennyire közel? Miért ennyire gyengéd? Így akar még nagyobb fájdalmat okozni? Hiszen már így is alig bírom elviselni.

- Nem tudok győzni ellened, hercegem – minden elhalkul körülöttem, csak szívem vad iramának hangja lüktet fülemben. Hűvös tenyere arcomra simul, enyhülést felforrósodott bőrömnek.

Hercegem.

A remény mindent elsöprő szélviharként söpör végig elmémen, elragadva a magány és önutálat élesen tépő szilánkjait. Végre megértette? Végre eljutottak hozzá a szavaim? Meglátta, amit mondani és mutatni akartam neki? Kétségbeesetten kapaszkodom az utolsó apró szóba, amibe milliónyi érzelmet zsúfolt bele.

Hercegem.

Elfogadta. Elfogadott. Elbúcsúzott Raylintől, aki elrabolta figyelmét az erdei séták alkalmával, és helyette magához ölelte Rayt. A harcost, akinek alakját csak ő látta feltűnni a hosszú évek alatt felhúzott vastag falak rejtekében. Megértette. Megértette, hogy az övé vagyok, bármennyire is próbál ellökni magától. Én hozzá tartozom. Meg akarom osztani vele a boldogságom. Azt akarom, hogy elvegye, ami az övé. Érezni akarom az ajka érintését sajátomon. Meg akarom tanulni tőle a játékokat, amiket csak szeretők játszhatnak egymással.

- Azt hiszem eljött az ideje, hogy én is őszinte legyek veled – szavai visszarántanak a valóságba. Zavartan kormányzom vissza elmém a sűrű köd borította messzeségből, ahova a közelsége sodorta. Őszinte? Ő mindig őszinte volt velem. Sosem hazudott, sosem játszotta meg magát, mint azok, akik egész életemben körülvettek. Pontosan ez fogott meg benne. Hogy nem rejti el a valódi énjét. Hogy nem próbálja selyembe öltöztetni azt a vadembert, aki benne rejtőzik. – Mióta az eszemet tudom, jobban vonzottak a férfiak, mint a nők – én… de… akkor… Próbálok értelmet találni szavaiban, de teljesen összezavarodtam. Ha nem érdeklik a nők, akkor kinek szóltak a pillantásai? Ha nem érdekelte őt soha a hercegnő, aki voltam, akkor melyikünk játszott játékokat? Nem lehet, hogy mindent megjátszott… képtelenség. A kisugárzás, ami hozzá vonzott, a belőle áradó energia nem szólhatott másnak. A remény egyre hevesebben tombol bennem, lassan az összes kétségem elűzi. Ha a férfiak vonzzák, akkor van esélye a kapcsolatunknak? Van remény arra, hogy valóra váljon minden eddigi ábrándozásom? – Te voltál az első nő, aki megtetszett. Igazán ironikus, nem igaz? – ironikus? Inkább kétségbeejtő. Tehát érzett irántam valamit, amikor még nőnek hitt. Talán megnyugodott, hogy végre esélye nyílik a normális életre, családot alapíthat, és tovább viheti a klánja nevét. És én ezt is tönkretettem. Lehet, hogy ezért neheztelt annyira? Mert elvettem tőle egy szebb jövő lehetőségét? Lehet, hogy…

- Csalódtál? – erre a rövid kérdésre futja. Az aggodalom olyan erővel szorítja torkom, hogy képtelen lennék többre. Így már megértem dühét. Csalódást okoztam neki, bár igyekeztem távol tartani magamtól, neki sokkal többet jelentettem volna egy újabb trófeánál a polcán. Én lehettem volna a különleges díj, ami túlragyogja az összes többit. És végül mégis ugyanolyan egyszerű kupává váltam, mint minden, amit korábban már megkapott. Így már talán nincs is rám szüksége. Talán pontosan én döbbentettem rá, hogy mégis szereti a nőket. Ha az elején elmondom az igazságot, akkor nem vesztettem volna el? Nem értem. Összezavarodtam. Életemben először cserbenhagy az elmém, az egyetlen dolog, amivel kitűnhettem. Semmi sem úgy történik ahogy vártam, ahogyan elképzeltem. Mintha az egész világ egy groteszk, kifordult ikre lenne annak, amit vártam. Bár a fiúkat szereti, el fog lökni magától, mert nem a hercegnő vagyok, aki végre kimozdította ebből az állapotból? Egy újabb kegyetlen fordulat lenne az istenek játékában.

- Megkönnyebbültem – a világ újabb bukfencet vet körülöttem, már nem tudom honnan indultam és merre tartok. Minden egyes szava csak még jobban összezavar. Tehát nem a tény zavarta meg, hogy fiú vagyok. Azt hittem a hercegnője elvesztése fogja összeomlasztani. Azt hittem rosszul lesz a gondolattól, hogy egy fiút kedvelt meg. De tévedtem. Akkor mi a magyarázat a viselkedésére? Miért fordult felém ekkora haraggal? Miért nem kereset válaszokat a kérdéseire, és törte rám a házam ajtaját?

- De akkor miért voltál dühös rám? – amint kimondom a kérdést, mintha minden a helyére ugrana. Gondolataim tanácstalanul forgó kerekei megtalálják a megfelelő ütemet. Végre értelmet nyernek az elmúlt napok történései. Az érzéseink, amik megannyi ki nem mondott szóból és félreértésből születtek. – Azt hitted, hogy színjáték volt minden – nem bízott bennem? Nem ismert annyira, hogy tudja, sosem játszanék meg ilyesmit? Hiszen olyan sokszor említettem neki az udvar álnok kígyói iránti gyűlöletem. Hogyan gondolhatta, hogy képes lennék olyan kegyetlenkedésre, mint azok, akiket a legjobban megvetek? Sosem tettem semmit, amit hamis lett volna. Minden pillantás, minden szó neki szólt. És ő még mindig nem hiszi el? Ahelyett, hogy feltette volna a kérdéseket, a néma sértettségével büntetett. Dühöm újult erővel ébred fel, hogy lesújthasson Castianre.

- Mi mást hihettem volna? Nem minden fiú örül egy férfitól kapott bókoknak, és te minden próbálkozásomat kitartóan visszautasítottad – vádló szavaim elakadnak, ahogy megérzem a hangjában bujkáló cseppnyi félelmet. Ő is félt. Félt, hogy elveszít, ha elárulja nekem az igazságot. Azt hiszem már értem. Ugyanaz a félelem állított meg minket, hogy felfedjük a titkunk. Én nem akartam őt bántani, ő nem akart engem elveszíteni. Végre megértettem. De ő vajon tisztán látja a dolgokat? Képes már belátni, hogy miért volt szükség a hazugságaimra?

- De csak azért, mert…

- Tudom… Most már tudom – elég belenéznem a ragyogó drágakövekbe, hogy tudjam, igazat mond. A megkönnyebbülés forró hullámai áradnak szét bennem. Végre megértett. Megértett és elfogad. A remény ragyogó csillagként fénylik bennem. Van esélyünk a boldogságra.

Simogató ujjai végigsiklanak arcomon, újra és újra. Szívem minden mozdulatra hevesebben kezd verni, míg már alig bírom mellkasomban tartani. Vágyom a figyelmére. Vágyom az érintésére. Bármennyire is harcoltam ellene, képtelen vagyok tagadni. Minden porcikám reagál rá, mintha egy hangszer lennék, amin tökéletesen tud játszani. Nem hibázik, bármit előcsal belőlem.

Tekintetem rabul ejti az örvénylő lávafolyam. Magához húz, és elnyel. Nincs több játék. Nincs több hazugság. Többé semmi sem állhat közénk. Ezt a pillanatot semmi sem törheti meg. Most már nem. Nincs visszaút. Légzésem felgyorsul, szinte kapkodom a levegőt, pedig még semmit sem tettem. Forró légvételei simítják végig ajkaim, de képtelen vagyok mást látni, mint a két csillogó rubint. A bennük kavargó vágy pontos mása az enyémnek. Még sosem éreztem hasonlót, de tagadhatatlanul ottvan. És ki akar törni. Mindkettőnkből. Ki vagyok én, hogy megálljt parancsoljak neki?

- Sajnálom, hogy megvárattalak, hercegem - a világ teljesen elcsendesedik, mikor forró ajkai az enyémre simulnak. A gyengéd simogató tánc minden mást kitöröl gondolataimból. Csak ő létezik. Ő és a sóvárgás. Többet akarok. Többet, pedig ezzel is alig bírok. Minden perccel újabb és apró lángok gyúlnak bennem, amik lassan elemésztenek. Mintha csak meghallaná néma könyörgésem, nyelve végigsimít érzékeny ajkamon. Képtelen vagyok visszatartani nyögésem, miközben ingjébe markolok, hogy megtartsam magam. Valami megváltozott. Éhesen tör be számba, csatára hívva nyelvem. Nem ismerem ennek a harcnak a szabályait, de tőle megtanulhatok mindent. Ebben egészen biztos vagyok. Reszketek, csak Castian szorosan ölelő karjai miatt nem csuklom össze. Mindent kitölt az ő illata. Az ő íze. Olyan elemi erővel hat rám, ami megrémít. Amit nem bírok most tovább elviselni.

Óvatosan próbálom távolabb tolni, épp csak annyira, hogy levegőhöz jussak. Nem akarom ellökni magamtól. Többé már nem. Azt pedig végképp nem szeretném, hogy félreértse. Egyszerűen csak túl intenzív volt a tapasztalatlanságomnak. Hiszen eddig a legkisebb érintés is tiltott volt. Most egy új világ nyílt ki, egy világ, amiben bármit megtapasztalhatok, amire csak vágyom. Sokszor képzeltem már el, hogy milyen lehet az első, de meg sem közelítette a valóságot. Vajon mindenkivel ilyen lett volna, vagy csak miatta éreztem ezt a tomboló, pusztító tornádót? Nem érdekel a válasz. Hiszen rajta kívül senki más nem érdekel. Soha nem ért hozzám még más, és soha nem is fog. Végérvényesen az övé vagyok.

Halkan zihálva próbálom kitisztítani ködös gondolataim. Apró elégedettséggel tölt el, hogy ő is kapkod a levegő után. Valószínűleg a korábbi szeretőinek a nyomába sem érhetek, de nem lehettem annyira ügyetlen, ha ezt váltottam ki belőle. Kár, hogy ő ennél sokkal több mindent hozott ki belőlem. Zavartan fészkelődve próbálok kikerülni öleléséből, mielőtt lebukom, hogy mennyire képtelen vagyok kontrollálni a vágyaim. A rideg önfegyelmem a kukába vághatom, ha Castian mellett vagyok. Legalább még női ruha van rajtam, így hálát adhatok a bő estheli nadrágokért. Azonban annyira közel vont magához, hogy esélyem sincs. Szorosan tart, amit korábban nem bántam, de most… most nyelvemre kell harapnom, hogy elfojtsam nyögésem, mikor egy pillanatra combjához simul vágyam. Mégsem volt jó ötlet ez a fészkelődés.

- Nem vicceltél, tényleg fiú vagy – komolyan? Egy igazi zseni veszett el benne, hogy végre elismeri az igazságot. Ha nem felejtem el, majd készítek neki valami díjat is érte. A legrosszabb, hogy élvezi a helyzetet, látom a mosolyán. Végre fogást talált rajtam, rájött hogyan hozhat zavarba. Eddig sikeresen kivédtem a szavait, de az őszintesége új erőt adott nekik. Erőt, amivel áttöri a páncélom.

- Te pedig tényleg tuskó vagy – ezt jobb, ha tisztázzuk. hiába húzol szép inget egy tuskóra, attól az még nem válik előkelő nemessé. Igazán megtanulhatná, hogyan kommunikáljon más emberekkel anélkül, hogy azok fel akarják képelni. Az egyik előnye annak, hogy nem kell a tökéletes modorú hercegnő álarca mögött rejtőznöm az, hogy bármikor az arcába vághatom, ha úgy viselkedik, mint egy vadember. Azt hiszem gyakran lesznek ilyen pillanataink, de nem bánom. Minden mozzanatát élvezem a harcoknak, amiket ellene vívok.

Végre sikerül kiszabadulnom karjai közül, de nem megyek túl távol. Nem akarok túl messze kerülni tőle, mert félek. Félek, hogy ha elveszítem szem elől, akkor szertefoszlik az álom, amiben most vagyunk.

- De ezt tudtad akkor is, mikor túlságosan megkedveltél – tőle hallani a szavaim egészen furcsa érzés. Valós. Tényleg volt bátorságom elmondani neki, hogy mit érzek. Mindent nem tárhattam elé, azzal lehet elriasztottam volna. Még nem kell tudnia, hogy mennyire szeretem őt. Erre a szóra még nem áll készen. Ha az érzelmekről van szó, akkor olyan, mint egy totyogós. De én fogom a kezét, amíg meg nem tanul biztosan járni. Zavart mosollyal bólintok, minek is vitatkoznék. Felvállalom minden érzésemet az irányába, ha ezt akarja felhasználni ellenem, csak tegye. Kezemet ismét magához húzza, mintha ő is attól tartana, hogy egy pillanatra nem figyel, és eltűnök. Nem kell aggódnod Castian, maradok. Már elfogadtál, nincs menekvés. Meg kell tanulnod kezelni egy herceg temperamentumát. – Ne aggódj hercegem, én is felizgultam – mély hangja, és lány csókja együttes erővel ostromolják frissen összeszedett, ép gondolataimat. Beleborzongok a csábító ajánlatba, ami szavai mögött rejlik. Csak egy szóba kerülne, és magával rángatna a legközelebbi ágyig, ebben egészen biztos vagyok. Látom a tekintetében csillogó vad vágyakozást. A vágyakozást, amit én keltettem benne. Büszkeséggel kéne eltöltenie, hogy ilyen hatással vagyok rá, de jobban megrémítenek az elsöprő érzelmek, amiket ő kelt bennem. Egyetlen simítás elég, hogy vadul lobogó máglyák gyulladjanak egész testemben. Egyre nehezebben bírok ezzel a tűzvésszel.

Zihálva rántom el tőle kezem. Nyugodj meg Ray. Nyugodj meg, és ne pillants le a nadrágjára. Olyat látnál, amire nem vagy még felkészülve. Aminek nem biztos, hogy ellen tudnál állni. Sértések hosszú sora kavarog fejemben, de képtelen vagyok bármelyiket a fejéhez vágni. Képtelen vagyok másra gondolni, mint…

Nem!

Tizenkilenc évig éltem egy maszk mögött. Az önuralmam tartott életben, és most… most olyan vagyok, mint azok a fiúk, akik nem tudtak parancsolni a vágyaiknak, és az udvarhölgyeket hajkurászták egész nap. Néhányan sikerrel is jártak, a nemes hölgyek erkölcsei is sokat lazultak abban a fertőben. De mikor süllyedtem én erre a szintre? Mikor lett Castiannek ekkora hatalma a testem, az elmém és… és a szívem felett?

- Gyere, menjünk haza – döbbenten figyelem összefűzött ujjainkat. Sosem gondoltam volna, hogy ilyet tesz. Ennyire… kedves dolgot? Romantikusat? Nem is tudom. Azt viszont igen, hogy tetszik. Ahogyan az is, hogy otthonként gondol a kis házamra. A boldogság szikrái ragyogják be az oly sok ideje sötétben lévő gondolataim, és engedem, hogy ez a ragyogás az arcomon is feltűnjön. Többé nem kell előre elrejtenem az örömöm, sem más érzéseim. Még meg kell szoknom, le kell győznöm az ösztönös védekezésem, de mellette sikerülni fog. Mert ő megóv és boldoggá tesz.

Széles mosollyal hagyom, hogy maga után húzzon. Mintha a világ is a boldogságom verné vissza. Mintha a tavasz pezsdítő illatai még tisztábbak lennének. A madarak dallamos éneke kísér végig minket, miközben az elhagyott ösvényeken haladunk. Ez most nem a beszéd ideje. Ez a boldogság és az összetartozás pillanata. Majdnem elvesztettük egymást, de megvívtuk a csatánkat. A legerősebb kardok is pusztító tűzben edződnek, a mi kapcsolatunk pedig a legforróbb lángokkal indult.

  A boldog nyugalom utat enged kimerültségemnek. A vadvirágok illatától nehéz levegő, a napsugarak meleg simogatása és Castian közelsége minden feszültséget elűz belőlem. Pedig a feszültség volt, ami eddig erőt adott és mozgásra bírta fáradt tagjaim. Most úgy érzem, bármelyik pillanatban elragadhat az álmok birodalma, és rongybabaként hullhatok a földre. Castian szavak nélkül is megért, olvas a mozdulataimban. Könnyedén emel fel, ahogyan akkor az erdőben is. De ez most más. Most nem a bajbajutott hercegnője vagyok, csupán a kimerült hercege. Tetszik az új szerepem, azt hiszem képes leszek megbarátkozni vele. Utolsó erőmmel hintek egy apró csókot nyakára, hogy megháláljam figyelmességét. Hogy tudassam vele, itt vagyok. Hogy ne felejtse el, hogy most már egymáshoz tartozunk.

oOoOo

Kétségbeesetten rohanok végig egy újabb hosszú folyosón. A palota hűvös falai éhes szörnyként tornyosulnak fölém, lépteim hangját elnyeli az arany színű szőnyeg. De van amit nem képes elfedni. Nehéz csizmák csattanása, surlódó páncélok bántóan éles csengése. Engem keresnek. Engem üldöznek. Rájöttek a titkomra, vége a bujkálásnak. Végezni akarnak velem. Nem. Előbb apám elé visznek, hogy ő maga kínozhasson meg. Pokoli fájdalom és megaláztatás lesz a jutalmam, amiért megtévesztettem őt. Ezért kell menekülnöm. Ezért kell kiutat találnom. De minden ajtó zárva. Nem nyílnak. Nem adnak lehetőséget a túlélésre.

Reménytelen próbálkozásként fonódnak ujjaim a kilincsre. A fegyveresek hangja már túl közel van. Többször nem próbálkozhatok, ez az utolsó lehetőség. De a kilincs most halkan kattan, az ajtó megmozdul. A szobát árnyékok borítják, de ezektől nem félek. Az árnyékok biztonságot adnak. Az árnyékok megóvnak engem. Jellegzetes illat ölel körbe, amint átlépem a keretet…

Zsálya?

Fáradt, lapos pislogással hagyom, hogy az illat áthúzzon az álmok világából a valóságba. Gondolkodás nélkül követem, mert ez csak egyetlen emberhez tartozhat. Castian. Rengetegszer éltem már ezt az álmot, de az ajtók minden alkalommal zárva maradtak. Mostanáig. Míg nem találtam valakit, aki képes volt megmenteni a tizenkilenc éve tartó rémálomból. De most itt van velem. Hallom nyugodt légzését, érzem a bőréből áradó forróságot az arcomon.

Az arcomon?

Akkora lendülettel ülök fel az ágyon, hogy majdnem sikerül lecsúsznom széléről. Reflexszerűen ellenőrzöm ruhám, bár már csak rossz berögzülés. Semmit sem számítana, ha most zaklatta volna az alvó herceget. Hiszen mindent tud már rólam. Többé nincsenek titkaim előtte. Ajkaimba harapva figyelem a fehér takarók közt alvó alakot. Sötét tincsei erős kontrasztot alkotnak az én színtelen világommal. Mintha csak arra teremtették volna, hogy megtörje az egyhangúságot, amit a sors szánt nekem. Óvatosan érintek meg néhány szálat, csak hogy megbizonyosodjak róla, valódi. Puhábbak, mint gondoltam. Valóban itt van velem, nem álmodtam. Boldog mosoly kúszik arcomra, ami még zavaromat is képes elnyomni. Meg sem lep, hogy felső nélkül aludt el, az azonban igen, hogy egész éjszaka képes voltam párnaként használni. Vagyis…

Tétován pillantok ki az ablakon, amin túl mindhárom holdunk együttes ereje áll harcban az éjszaka sötétjével. Az ő hideg fényük az, ami a szobám is beragyogja, ezért hittem, hogy már hajnalodik. Még így is átaludtam egy fél napot. Illetve aludtunk. Még mindig nehezen hiszem el, hogy esélyt kaptam a boldogságra. A kisfiú, aki magányosan sírt a takarója alatt, mert nem mutathatta ki gyengeségét, végre boldog lehet. Bárcsak elmondhatnám neki, hogy van remény. Bár úgysem hinne nekem. Túl mesébe illő az egész. Titkon én is arra számítok, hogy bármelyik pillanatban történhet valami, ami összezúzza ezt a törékeny boldogságot. Pedig nem kellene, hiszen a bizonyíték itt pihen mellettem. A bizonyíték arra, hogy már nem kell egyedül cipelnem a birodalom reményeinek súlyát. Hogy már nem kell egyedül felvennem a harcot apám uralma ellen. Biztos vagyok benne, hogy végig mellettem lesz, bárhova megyek, velem tart. Éreztem a tegnapi csókjában, a ki nem mondott ígéretet. Az ő érzelmei pont olyan hevesek és pusztítóak, mint a benne lobogó éjfekete lángok. Vajon elemésztenének, ha figyelmetlenné válnék?

Ajkaim rágcsálva próbálom lebeszélni magam egy nagyon-nagyon rossz ötletről, de végül győz a kíváncsiság. Alszik, úgysem fogja soha megtudni. A mocskos gondolatok lehet, hogy nem illettek egy hercegnőhöz, de egy herceg igazán engedhet a csábításuknak. Óvatosan húzom lentebb a vékony selyemtakarót, ami eddig Castian hasát takarta, éppen csak annyira, hogy ha nincs is rajta nadrág, még ne lássak semmit. Megfordul a fejemben, hogy ellenőrzöm, teljesen meztelenül alszik-e, de végül győz a jómodor. Nehogy megvádoljon illetlen viselkedéssel. Ez kettőnk közül inkább az ő asztala.

Legutóbb próbáltam egy gyógyító szemével vizsgálni őt, de most nem kell visszafognom magam. Hála a holdak erős fényének, szinte akadálytalanul élvezhetem a látványt. Arcom lángol a zavartól, azt sem tartom kizártnak, hogy bőröm felvette Castian szemének árnyalatát. Legalább alszik, így nem láthatja, pedig biztosan élvezné. Már látom is magam előtt az arrogáns mosolyt. Tudja, mennyire jól néz ki, és tudja, hogy milyen hatással van a környezetére. Hogy milyen hatással van rám. Vajon képes leszek valaha megszokni azt a pusztító szélvihart, ami minden alkalommal végiggázol érzelmeimet, mikor megpillantom őt? Talán, ha eleget mászkál ruha nélkül, akkor egy idő után megszokom a látványát. Még az is megtörténhet, hogy unalmassá válik. Nem, visszavonom. Sosem tudnám megunni ezt a látványt.

Az első, ami szemet szúr, az oldalán lévő vágás állapota. Nem tetszenek a duzzadt szélek, nem gyógyul szépen és elég gyorsan. Nem foglalkozott eleget vele a napokban, meg kellett volna nézetnie egy gyógyítóval. Feleslegesen szenved vele. De innentől ezt nem fogom engedni. Szerencséje van, hogy egy igazán tehetséges gyógyítót láncolt magához. Egy gyógyítót, aki addig fog a nyakára járni, míg végre komolyan nem veszi a sérüléseit. Apropó sérülések…

Kíváncsian érintem meg a hasán lévő nagyobb heget. Ez korábban elkerülte a figyelmem. Régi, de súlyos sérülésnek tűnik, amit szinte biztos, hogy valamilyen mágia okozott. Egyetlen fegyvert sem ismerek, ami képes lenne ilyen nyomot hagyni. Vajon egyszer elmeséli, hogyan szerezte? Félelmetes a gondolat, hogy ennyire komolyan megsérült, de ő erős. Ő képes bármiből felépülni, mágia nélkül is. Elbűvölten rajzolom körbe a különleges alakú mintát, izgalmasabbnál izgalmasabb csatákat képzelve el, amikben sötét démonként az árnyékokból harcolt. Van valami szép abban, hogy magán viseli a csaták nyomait. Sokkal vadabb és nyersebb erő árad belőle, mint a hibátlan szépségű harcosokból, akiknek mágiával gyógyítják be a sebeiket. Azoknak nem marad nyoma. Nem marad semmi, ami jelezné, mekkora erővel is rendelkeznek.

- Gyönyörködsz a látványban, hercegem? – rémülten rántom el kezem tőle, mintha megégetett volna a bőre. A hangja álmoskás ugyan, de arcán már ott virít az arrogáns mosoly, pont olyan idegesítő módon, mint ahogy korábban képzeltem. Vajon mióta van ébren? Lehet, hogy percek óta figyel? Annyira belemerültem a hegek tanulmányozásába, hogy lankadt a figyelmem. Korábban sosem történt még ilyen, mindig tisztában voltam, mi zajlik körülöttem, de ő ezt is eltompítja. És természetesen élvezi, hogy mennyire lenyűgöz.

- Álmaidban – megvető pillantásom láttán, csak még szélesebbé válik mosolya. Komolyan azt élvezi, ha undok és goromba vagyok vele? Néhányszor már gondolkodtam ezen, de egyre biztosabbnak érzem. Egy újabb furcsa perverzió Castian kelléktárában. De nem adom meg neki az örömöt, nem fogom bevallani mennyire lenyűgöz a külseje. Nem kell tudnia mennyire vakká tesz minden más iránt, hogy teste minden kis részletét meg akarom ismerni, és magaménak akarom tudni. Birtokló vagyok? Talán egy kicsit. De soha semmi sem volt igazán az enyém, soha semmi nem okozott ekkora boldogságot. Pontosan ezért fogok foggal-körömmel ragaszkodni hozzá.

- Ó, ott egészen más dolgokat művelsz – dermedten bámulok rá. Hogy lehet valaki egyszerre ennyire felháborító, és ennyire csábító? Legszívesebben felképelném, majd követelném, hogy úgy csókoljon, mint tegnap. Szemérmetlen tuskó, de tudni akarom mit lát álmában. Bár őt ismerve olyasmit, amire sosem leszek hajlandó. Neki ezek a dolgok természetesek, hosszú évei voltak mindent kitapasztalni, én viszont… én semmit sem tudok. Vajon el fogja riasztani a tudatlanságom? Nem fog unalmában visszatérni a jól bevált partnereihez, akik tökéletesen megvalósítják az összes elképzelését? – Ne nézz így, talán a hercegek nem álmodnak a szeretőjükkel? – kérdése kizökkent a gondolatmenetből, mielőtt arcomra is kiülhetne az aggodalom. Legalább így nem derül fény rá. Egy darabig még nem.

- A hercegek nem tartanak szeretőt – államat felszegve veszem fel az udvari előkelőségekre jellemző fintoromat. Ez most nem rejtőzködés, egyszerű játék. Látom rajta, hogy remekül szórakozik, én pedig kicsi időt nyerhetek a gondolataim rendezésére. Ezek az apró kis játszmák a megismerkedésünk óta velünk vannak, és remélem, hogy sohasem fogunk leszokni róla. Ez az egyik dolog, ami megfogott benne. Az őszinte vadember. De nem igazán tetszik a szerető kifejezés. Olyan egyszerűnek és könnyen elhajíthatónak hangzik. A szerető csak addig jó, míg kedved leleled benne, míg csillapítja a vágyaidat. Ha ráunsz, tovább állsz a következőre, nincsenek kötöttségek. Valószínűleg Castian csak ezt ismeri korábbi életéből. Én azonban többre vágyom. Én mindent akarok.

- Valóban? Akkor én mégis mi vagyok? – a kérdés jogos. Nem igazán tudom, minek nevezhetném. Annyira új és annyira törékeny közöttünk minden. Új, mégis annyira ősinek érzem. Van erre egyáltalán jó kifejezés? Társ? Partner? Minden olyan furcsán hangzik, és nem igazán írja le azt, ami közöttünk van. Az sokkal erősebb, vadabb, pusztítóbb. Elgondolkodva döntöm oldalra fejem, miközben arcát vizsgálom. Úgy vigyorog, mint egy ragadozó, aki érzi, hogy igazán nyeregben van.

- Még nem döntöttem el – ezzel tartom magam a fogadalmamhoz, nincs több hazugság. Valóban nem tudom, milyen névvel illessem. Még kell egy kis idő, hogy megtaláljam a tökéletes kifejezést. Remélem megvárja, és nem csábul el addig, valamelyik régi szeretőjéhez. Vagy lehet, hogy meg akarja őket tartani? Igazából ezt sem tisztáztuk. Mindig úgy beszélt róluk, mintha többen lennének. Ő maga utalt rá, hogy mennyien várják az ágyukba. Azt sosem említette, hogy ezek fiúk voltak. Amíg nőnek gondoltam őket, addig nem zavart, de most… most a féltékenység apró kis csápjai kúsznak bőröm alá, kibírhatatlan viszketést okozva. Ha úgy tervezi, másokat is megtart mellettem, akkor nagyon hamar ki kell vernem a fejéből ezt az ostobaságot. Ha mégsem sikerül, akkor valaki garantáltan testi sérüléseket szenved az érzékenyebb területein. Roppant kreatív módokon tudok fájdalmat okozni, erre jó volt apám borzasztó udvartartása.

- Mi a baj, Ray? – összerezzenek a közvetlen közelről érkező mély hangtól. Mikor Került ilyen közel? Mikor ült fel? Már megint sikerült teljesen elmerülnöm a gondolataimban. Nem szoktam meg, hogy valaki van mellettem, hogy valakinek feltűnhet, mikor elvesztem a kapcsolatot a külvilággal. Egyszerű megszokás, hogy bármikor utat engedek a gondolatok áramlásának, hiszen eddig csak ezek voltak nekem. Csak ők adhattak némi enyhülést magányomban. De többé nincs így. Gondolkodás nélkül simítom arcom a tenyerébe. Az ő érintése nem érződik furcsának és kéretlennek. Mástól lehet, hogy nem tudtám hogyan fogadjam, de ő nem más. Ő Castian. Rubin tekintete fogjuk ejti az enyémet, nem engedi, hogy elfordítsam a tekintetemet. Addig nem, míg választ nem kap a kérdésére. Látom szemeiben lobogni a néma elhatározást. Nem fogja engedni, hogy újra gondolataim útvesztőjébe zárjam magam.

- A többi szeretőd? – magam sem tudom, hogy kérdés, vagy kijelentés, ami elhagyja ajkaim. A szeretői léte a legnagyobb bajom. De az is érdekel, hogy mi a terve velük. Ha többé nem néz feléjük, akkor meg tudom szokni a gondolatukat. Külön világban nőtünk fel, és el kell fogadnom, hogy az ő világának szerves részét képezték a kalandozások. Ez az, amitől olyan, amilyen. Ő nem tehet róla, hogy az én világom sivár és mű volt. Minden el volt rendezve, minden meg volt játszva, és minden meg volt tiltva. Főleg számomra.

- Ők nem érdekesek, verd ki őket a fejedből – mintha ez annyira egyszerű lenne. A féltékenység még mélyebbre kúszik bőröm alatt. Hogyan verhetném ki azokat a fejemből, akikhez végig hasonlítani fog? Vajon azért ne gondoljak rájuk, mert úgy kisebb eséllyel bukik le? Vajon képes lenne megcsalni, ha megunja ügyetlenkedésem? – Te vagy az egyetlen – a válasz egyszerű. Nem. Sosem tenne ilyet. A hangja, a tekintete elárulja. A bizalmam iránta szétárad testemben, kiűzi a féltékenység terjedő csápjait. Ezt a bizalmat építjük hetek óta, de gyorsabban tör az ég felé, mint számítottam rá.

- Helyes. Senkivel sem feküdhetsz le rajtam kívül – ó a francba. Mire felfogom mit is mondtam, késő visszavonni. Castian meg sem próbálja elrejteni elégedettségét. Most annak örül, hogy kisajátítom, vagy annak, hogy belesétáltam a csapdájába? Bármelyik is, megint ő nyert. Tennem kell valamit, mielőtt túlságosan elbízza magát. Vöröslő arccal próbálok visszavágást találni, de gondolataim szétrebbennek, akár egy riadt madárcsapat. Túl közel van ismét.

- Ezt vegyem ajánlatnak, hercegem? – válaszomat meg sem várva zárja be a köztünk lévő távolságot. Most nem finomkodik, nem puhatolózik, nem fogja vissza magát. Sokkal hevesebb, mint tegnap. Nyelvével végigsimít ajkamon, és már tudom, hogy engedélyt kér. Nem vesz el semmit, amit nem önként adok. De ezt nem akarom megtagadni tőle. Én magam invitálom be. Ujjaim a selymes tincsek közé csúsznak, miközben elmélyíti csókunkat. Olyan rég vágytam rá, hogy megérinthessem a csábító fekete zuhatagot. Az íze és az illata puha bundaként ölel körbe, amit boldog nyögéssel tekerek még jobban magam köré. Szelíd erőszakkal dönt vissza a párnák közé, sötét tincsei függönyként takarják el a holdak sápadt fényét, ahogy felém hajol. Csak apró, kapkodó légvételek miatt törik meg csókunk, de többet nem enged. Mintha minden pillanat szenvedés lenne, mikor el kell válnia tőlem.

Talán zavarnia kellene, hogy nem visel felsőt, de a józan gondolkodásom abban a pillanatban szertefoszlott, mikor ajkaink összeforrtak. Bátortalan, kíváncsi mozdulattal simítok végig hátán, ráakadva egy újabb hegre. Önkéntelenül is elkezdem követni a durva mintát. Ez segít, hogy az ép eszemnél maradjak. Hogy a vágy pusztító lángjai ne perzseljenek fel bennem mindent.

- Castian… - zihálva tépem el tőle ajkaim, mikor kezei a felsőmet rögzítő övet kezdik kioldani. Nem zavartatja magát, csak új célpontot keres. Apró csókokkal cirógatja végig állam, elviselhetetlenné szítva vágyam emésztő forróságát. Túl jól esik, amit tesz, de félelmem felülkerekedik. – Castian állj! – remegő hangomba próbálok annyi határozottságot belesűríteni, amit reszkető elmém még képes kipréselni magából. Ujjaim csuklójára fonódnak, hogy megállítsák ruhám kioldásában. – Én… túl gyors – vörös szemei homályosak a vágytól, de figyel rám. Levegő után kapkod, akárcsak én, de nem tesz semmit. Nem folytatja. Mert neki számítok. –  Adj egy kis időt… kérlek… - mintha csak ez lenne a varázsszó. Tekintete kitisztul, mintha éppen most bukkant volna a felszínre egy tó mélyéről. Mostmár nem aggódok, hogy elveszíti a kontrollt. – Eddig még a legkisebb érintés is tiltott volt, nem bírom elviselni, ha rám zúdítasz mindent. – teljesen elemészt a szenvedély, amit minden alkalommal rám zúdít. Én nem tudom hogyan kell ezt kontrollálni, nem tudom hogyan kell felhasználni. Képtelen vagyok a fullasztó érzéseim erejét elviselni. Építkeznem kéne belőle, hogy viszonozhassam, amit tőle kapok. De még túl tapasztalatlan vagyok. És kissé a szeretői gondolata is zavar. Nem akarok egy lenni a trófeái közül. Ezt az érzést igyekszem minél mélyebbre ásni, bármilyen mély is a gödör, valahogy mindig a felszínre bukkan. - Fokozatosan menni fog, de csak úgy. Sajnálom… - tudom, hogy ő többre vágyik. Ő hozzászokott, hogy a szeretői készségesek és rögtön benne vannak mindenben. De én még képtelen vagyok rá. Elveszteném önmagam a belőle áradó érzelmek örvényében. Talán pont most löktem őt vissza ezeknek a szeretőknek a karjába. Talán pont most jött rá, hogy nem érem meg a fáradozást. 

- Minden rendben – megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, amiről nem is tudtam, hogy eddig visszatartottam. Mosolya a félelem jeges tömbjeit is megolvasztja bennem. Többet nem mond, csak mellém fekve húz ölelő karjaiba. Ez az ölelés többet jelent minden szónál. Nem lök el magától. Nem veti meg a döntésem. Így is elfogad. – Van még pár óra hajnalig, pihenj hercegem – széles mosollyal fúrom arcomat mellkasába, miközben tincseim simogatja. Lágyan, figyelmesen. Szívemet szétfeszíti a boldogság, és a szeretet. Végre valaki karjaiban aludhatok el.

Castian karjaiban.

oOoOo

Reméltem, hogy a fürdő segít, de kicsit sem frissített fel. Fáradtan bújok bele ezüst színű köntösömbe. A puha anyag jólesően simogatja végig bőröm, emlékeztetve árnymágusom gyengéd érintésére. Arcomon halvány mosoly, és a hozzá tartozó pír jelenik meg, ahogy felidézem búcsúcsókját. Nem igazán akart itt hagyni, de nem volt más választása. Vagy ez, vagy mindketten éhenhalunk.

„- Mikor ettél utoljára rendes ételt? Felelőtlenebb vagy, mint egy gyerek!

- Mert minden reggel laposra veretni magad sokkal felelősségteljesebb módja a lelki sérülések feldolgozásának. Láttam a zúzódásaid, ne tagadd!”

Apró kis vita, ami heves csókkal végződött. Kezdem úgy érezni, Castiannek ez az egyik megoldása a világ összes problémájára. Legalábbis a velem kapcsolatosokra. Bármennyire is élvezem, nem szabad hagynom, hogy szőnyeg alá söpörjön mindent egy váratlan támadással. Imádom az ízét, imádom az érintését, de a beszéd is fontos. Ezt meg kell tanulnia, bármennyire is ellene van. Így jár, aki politikai stratégákkal kezd.

Nekem nem lett volna erőm vele menni. Hiába aludtam át majdnem egy napot, nem tért vissza minden erőm. Castian azt mondta hamar visszatér, hoz meleg ételt, és néhány fiúruhát, amiket hordhatok, míg készen nem állok a saját ruhatár összeállítására. Talán tényleg a rendes ételek hiányoznak, és jobban leszek, ha visszatér. Beteg biztosan nem vagyok, leellenőriztem. Ez csak kimerültség és gyengeség. Elgondolkodva figyelem a tó tükrén csillogó napsugarak játékát, amit néha megtör egy-egy béka felbukkanása. Vágyakozó sóhajjal telepednék le a sakktábla mellé, mikor fáradt agyam végre elkezd működni. Hiszen már nem vagyok ide bezárva. Bármikor kimehetek, bármit felfedezhetek.

Nem bajlódom a cipő vagy akár a rendes ruha felvételével, azonnal kisietek a napfényben fürdőző tópartra. Egy pillanatra megborzongok ahogy a hűvös iszapba merül talpam, de nem állít meg abban, hogy bokáig sétáljak a hideg vízben. Köntösöm szegélye is elázik, de egy kicsit sem érdekel a dolog. Lehunyt szemmel fordítom arcom a nap felé, akár az első nap, amikor Castian kihozott. Mintha hónapokkal ezelőtt lett volna. Hogyan fordulhatott velem a világ ekkorát? Ha nem rabol el, a napokban indultam volna el az esküvőmre… illetve akkor indultam volna apám tervei szerint. De sosem történt volna meg.

Nem hagyom, hogy a borús gondolatok mérget csepegtessenek a boldogságomba. A sekély vízben sétálva fedezem fel a tó élővilágát, amit eddig csak az ablakon túlról csodálhattam. A növények sajnos nem használhatóak fel gyógyításra, de leveleik kiváló napozó helyet biztosítanak a békák számára. Hajam belelóg a tó vizébe, ahogy egészen közel hajolok az egyik színes kis kétéltűhöz. Mindig lenyűgözött, hogy mennyire színes, különleges lények. Kiskoromban szerettem volna akkorát ugrani, mint ők. Azt hittem megtaníthatnak átjutni a várfalon, és kiszabadulhatok a börtönömből. Egy szomorú kisfiú tervei a szabadságra.

- Mit keresel a vízben? – a dühös hang kalapácsként súlyt le a természet nyugodt zajaira. Szegény béka is megrémül, és azonnal a vízbe veti magát. Köszönöm Castian, tökéletesen tudod tönkretenni a legszebb pillanatokat. Nem vagy véletlenül Theodoric testvére? Legalább olyan jó az időzítésed.

- Kalózkincset keresek – szemforgatva tárom szét karjaim, és indulok el vissza a ház felé. Természetesen továbbra is a vízben sétálva. Látom, hogy zavarja, ott van az orrán a kis ránc, de nem adom meg neki az örömöt. Csak azért nem fogok lemondani az iszapba ragadó lépteim szórakoztató cuppogásáról, mert neki nem tetszik. – és élvezem a szabadságot – teszem hozzá, amikor már közelebb érek. Fellépek egy nagyobb sziklára, és mártom lábam a vízbe, hogy a kosz nagy részét eltávolítsam róla. Nem a leghatékonyabb, de legalább nem hagyok iszapos kis nyomokat, mikor bemegyek a házba. Egy kisebb ugrással próbálok a tó melletti füves részre érkezni, hogy ne koszoljam össze ismét. Nagyjából sikerül, bár látszik, hogy nem éppen ilyesmivel töltöttem a gyerekkorom. Legalább nem estem arcra, már ezt is sikerként könyvelem el.

- Nem gondolod, hogy kicsit lengén öltöztél egy tavaszi sétához? – furcsa, azt hinném, hogy inkább értékeli, hogy minél kevesebb ruha van rajtam. Lehet, hogy az én gondolataim mocskosabbak, mint a tiéd, Castian?

- Élvezni akartam a természetet. Ha megfázom, majd meggyógyítom magam - vállat vonva pördülök egyet a puha, zöldellő füvön. Túl hercegnős mozdulat? Nem érdekel. Végre élvezhetem az életet, végre boldog lehetek. – Annyira gyönyörű az idő. Nem ehetnénk idekint? Elegem van a falakból. Mindig szerettem volna piknikezni – kérlelő mosollyal fordulok Castian felé. Most pont olyan arcot vág, mint aki vívódik, hogy megöljön, vagy megöleljen. Nem tudok ellenállni a nevetésnek, túl szórakoztatóan néz ki. Talán a tavasz érintése, talán a szabadság érzése, talán az egyre mélyülő szerelem, de most semmi sem képes elrontani a kedvem. Együtt kacagok az énekesmadarak lágy énekével.

Ilyen érzés boldognak lenni?

A délelőtti tanácsgyűlés hosszúra és idegtépőre sikerült. Nem segített az a tény sem, hogy már második napja kerül el az alvás. A vezetők minden apró részletet kinyúztak belőlem, minden makacsságomra szükségem volt, hogy megtartsam magunknak a pillanataink legintimebb, legbensőségesebb mozzanatait. Sajnos mivel a pillanataink többsége ilyen jellegű volt, így is sokkal többre derült fény, mint feltétlenül szerettem volna. Nem mintha titkolni próbálnám a köztünk lévő megfoghatatlan kapcsolatot, de nem szeretném világgá kürtölni, mielőtt Raylin maga is elfogadja. Ha véget ér a délutáni tárgyalás, és végre szabad estheli lakossá válik, vége a játszadozásnak. Nem menekül, amíg nem kapom meg a válaszaimat. És őt.

Miután végre eleresztettek a gyűlésről, Theo, aki szintén végighallgatta a beszámolómat, elrabolt egy gyors ebédre. Az elmúlt két nap fennforgásai alatt szinte egy percünk sem volt, hogy normális szavakat váltsunk. Olyan szavakat, amikben nem épp ingerülten hibáztatom Raylin vallomásának az elrablásáért, vagy amikben nem bántó igazságtalanságokkal vádolom a gyász hevében. A tanács érthetően komor hangulata után szinte üdítő volt, hogy Theo nem félt kimondani a véleményét a látványos vonzalmammal kapcsolatban.

„- Az eddigi választásaid alapján nem gondoltam volna, hogy ilyen jó az ízlésed. Csodaszép lány. – Összeszűkült szemekkel próbálom figyelmeztetni, hogy vigyázzon a következő szavaira.

- Tudom, hogy az. – A vigyora kiszélesedik a ténytől, hogy zavar a téma. Valamiért csupán a tény, hogy Theo gyönyörű nőként tekint Raylinre, vörös ködöt ereszt a logikus gondolataim köré. Olyannak érzem magam, mint egy területét őrző vadállat.

- Ráadásul királyi vérvonal. Ki gondolta volna, hogy előnyösebb házassági lehetőségek elé nézel, mint én. – Most rajtam a sor, hogy lemásoljam a mosolyát.

- Bárki, akinek van két működő szeme. – A mély nevetésére néhányan felénk sandítanak a zsúfolt étkezdében. Elég jól ismerem Theo nőkhöz való viszonyulását. Csak egy fokkal kulturáltabb, mint az én pasizási szokásaim.

- Vigyázz, mert még nincs gyűrű az ujján. – Ami késik, nem múlik.

- Mindketten tudjuk, hogy csak azért választottak téged a nők, mert én nem törődtem velük. Eddig. – Rám néz, az önbizalma az enyém tükörképe.

- Ne aggódj, eszem ágában sincs lenyúlni az első lányt, aki végre felkeltette az érdeklődésedet. Ha tanács kell, hogy mihez kezdj a lábai között lévő dolgokkal, csak kérdezz. – Irritált horkanással vágom hozzá a kezemben lévő kenyérszeletet, pedig rettentő hálás vagyok neki, hogy nevetést csempészett az elmúlt másfél napom kényszeres depressziójába. Már nem aggódok olyan badarságokon, mint hogy kiábrándít Raylin meztelensége. Majd együtt megtanuljuk, mit kezdjünk egymással. Érte a légzést is újratanulnám.”

A nap magasan jár az égen, nem sokkal múlhatott dél. Lassan a tanács is végez a végtagjaik kinyújtóztatásával és az ebédszünetükkel. Sietnem kell, hogy ne várassuk meg őket túlságosan. A beszámolóm után nincsenek kétségeim, hogy Raylin elnyeri a megérdemelt szabadságot, de azért nem árt még jókedvükben rátalálni a tanácstagokra.

A mostanra megszeretett kis házikó kirajzolódik az ösvény végén, és eszembe jut a tegnap hajnali önkéntelen látogatásom. Halovány mosollyal idézem fel az ágymeleg testét odaadóan a karjaimba olvadni. Mintha ide teremtették volna az ölelésembe. Van egy olyan érzésem, hogy kérdések ezrei várnak az ajtó túloldalán, mégis lenyomom a kilincset, és belépek.

- Castian! Jól vagy? Hol voltál? Mi történt? Miért hagytál itt szó nélkül? Mégis mit sajnálsz? – A kedvenc foteljében ül a sakktábla mellett, meg sem próbálom leplezni, hogy képtelen vagyok levenni róla a fáradt szemeimet. Mint mindig, most is gyönyörű, még az aggodalom gyengéd ráncai sem képesek kárt tenni az arca tökéletes vonalaiban. Lehetne dühös, hogy szó nélkül magára hagytam, számon kérhetné, hogy titokban belopóztam az otthonában és azt is, hogy semmi érdemi információt nem adtam át neki az elmúlt két napról. De ő aggódik. Értem. Általában dühít, ha valaki aggódik értem, mert azt sugallja, hogy nem bízik benne, hogy megbirkózom egy adott problémával. Mint anyám, aki túl korainak tartotta, hogy tizenöt évesen veszélyes küldetést kapjak. Raylin aggodalma valamiért kellemesen bizsergő melegséget hagy maga mögött a mellkasom mélyén. Ellenállok a késztetésnek, hogy megismételjem a tegnapi merész cselekedetemet, és a karjaim fogságába zárjam, mert tudom, hogy nincs időnk ilyesmire. Lehet, hogy nem is engedné.

- Lassíts Raylin. Hamarosan minden kérdésedre választ kapsz. A tanács hívatott. – Akármilyen nyúzottnak érzem magamat, nem tudok nem mosolyogni rá. Valami más lett tegnap óta. Valamit megváltoztatott bennem az, hogy erőt meríthettem csupán a közelségéből, a támogatásából, a létezéséből. Még soha senkire nem volt szükségem olyan elemi szinten, mint rá tegnap. Újra felsejlik bennem az összetartozásunk megingathatatlannak tűnő ténye. Vajon ő is érzi, vagy csak engem ostromolnak ezek a gondolatok? Nézne rám ilyen érzelmekkel teli pillantással, ha nem érezne ugyanúgy, mint én?

- Segíthetek valahogy? – A kezei finoman simulnak a mellkasomra, a közeledése teljesen váratlanul ér, általában inkább menekülni szokott előlem. Hiába a vastag anyagú szövetingem, az érintése alatt mintha forró szikrák pattognának a bőrömön. Minden erőmre szükségem van, hogy ne képzeljem el, milyen lenne ugyanez az érintés ruhák nélkül. Nincs időnk. Nem szabad elmerülnöm ennek a gondolatnak a folytatásában, csak azért, mert végre nem fut el egy kis érintkezéstől.

- Többet segítettél, mint bárki más tehette volna, hercegnőm. – A tegnapi nap előtt ezt a kérdést talán kikerültem volna egy gúnyos, védekező megjegyzéssel, de már nem teszem ezt. Raylin többet érdemel ennél. Szó nélkül ott volt, mikor szükségem volt rá, ha már válaszokkal nem tudok szolgálni számára, az a legkevesebb, hogy legalább elismerem a segítségét. Nem tudom, mikor simult az arcára a tenyerem, a gyengéd érintés teljesen öntudatlan volt. Bárcsak így maradhatnánk. Még egy kicsit. Teljesen kifordít önmagamból. Zavarnia kéne, de inkább csak kíváncsiságot érzek, hogy miket képes még előcsalni belőlem.

- Adj pár percet, hogy átöltözzek. – Túl hamar elhúzódik tőlem, bénult bólintással nyugtázom a szavait. Most, hogy itt vagyok mellette, és rám talált ugyanaz a különös békesség, amivel tegnap is megnyugtatott, újult erővel zúdul a nyakamba a fáradtság érzése. Állva el tudnék aludni, de félek, hogy túl kedves lenne felébreszteni, és lekésnénk a tárgyalását. Harcosként kiképeztek arra is, hogy hogyan kell jól kezelni a kialvatlanságot, ha egy küldetésen úgy alakul, hogy napokig ébren kell lennünk, de ilyen helyzetekben mindig segítségünkre van az adrenalin. Itt nincs semmi, ami veszélyt jelenthetne vagy éberré tehetne. Mindenhol az ő illata van, minden tárgyhoz az ő emléke kötődik, és még érzem magamon az érintése melegét.

A friss levegő és a sétálás segítenek nyitva tartani a szemeimet, de nem élénkítenek fel eléggé, hogy jó társaság legyek. Igaz, mostanra eljutottam odáig, hogy a sötét esőfelhők között néha áttöri magát egy-egy napsugár, a hangulatom még mindig inkább viharos, mint derűs. Már elfogadtam, hogy a múltat nem tudom megváltoztatni, de még mindig nyomaszt, ami a fajtámmal és a családommal történt. Nem tudom, hogy ez az érzés elmúlik e valaha. Veszélyeztetetté vált a mágiánk. Akarva-akaratlanul néha azon kapom magamat, hogy keresem a pontot, ahol elrontottuk. Próbálok rájönni, mit csinálhattunk volna másképp, hogy ne így végződjön. Lehet, hogy túl arrogáns döntés volt a kastélyból elrabolni Raylint. Nyíltabb támadási felületet biztosított volna, ha megvárjuk, hogy elutazzon az esküvőjére. Talán út közben kellett volna lecsapni, nagyobb csapattal, hogy a király dühe ne összpontosulhasson egy konkrét mágiatípusra. De hiába eszem magam ezeken a megválaszolhatatlan kérdéseken, a szívem mélyén tudom, hogy jól döntöttünk. Túl kockázatos lett volna az utolsó pillanatra hagyni, hiszen ha ott elbukunk, akkor mindennek vége. Nem volt más út. Nem tudhattuk, hogy a király őrülete ilyen válaszreakciót szül majd.

Tisztában vagyok vele, hogy Raylin jó eséllyel már a tárgyalásán tudomást szerez arról, hogy mi okozta a tegnapi állapotomat, mégsem vagyok képes most beszélni róla. Úgy érzem, hogy összeomlanék a sajnálatától és az érzelmeitől, pedig végre kezdem újra felépíteni magamat. Nem akarok szánakozást látni azoknak a gyönyörű ezüstfényű szemeknek a mélyén. Inkább, mint valami utolsó gyáva féreg, engedem, hogy életem legnagyobb traumáját egyszerű tényként közölje majd vele valamelyik tanácstag.

- Castian, várj! – A nevem hallatán kitépem magamat a gondolataim összegabalyodott pókhálójának a ragacsos fonalai közül. Feleszmélve döbbenek rá, hogy már a tanácsteremnél vagyunk, pedig még csak az előbb indultunk el. Raylin hangja vékonyabb és erőtlenebb a szokásosnál. A pillantásában megcsillan ugyanaz a félelem, amit azelőtt láttam, hogy Theo megzavart volna minket a minap. – Bármi is történjen odabent, bármit mondok vagy teszek, szeretném, hogy tudd, hálás vagyok. Ez a pár hét különlegesebb volt, mint bármi, amiről valaha álmodtam. Lehetőséget adtál rá, hogy felfedezzem a világot, hogy hosszú idő után újra nevethessek, és hogy boldognak érezhessem magam. Köszönöm, hogy megmentettél, hogy mellettem voltál és hogy veled Ray lehettem. – Zavarodott pislogással hallgatom a szavakat, amik érthetetlen maszlaggá alakulnak a fejemben. Mégis mi történne odabent, ami miatt el kéne búcsúznia? Hacsak nem tervez rátámadni a tanács vezetőire, aligha történhet olyan, ami miatt visszazárnák a kalitkájába. A régi énem talán elbizonytalanodna a megbízhatóságát illetően ezen szavak után, de Raylin két hét alatt megtanított rá, hogy mit jelent vakon bízni valakiben. Tudom, hogy nincsenek alattomos tervei, már csak azért sem, mert túl intelligens hozzá. Bárcsak ő is képes lenne így bízni bennem. Akkor tudná, hogy nem fogom engedni, hogy bántódása essen. Akkor nem búcsúzna.

***

Napokon belül másodjára érzek úgy, mintha kihúzták volna a talajt a lábaim alól. Meg sem hallom a körülöttem felbődülő morajlások búgását, a fejemben lüktető ér fájdalmas dübörgése elnyom mindent, mintha egy ólomkalapáccsal püfölné valaki az agyamat. Az alig egy tucatnyi hallgatóság most nyomasztó tömegnek érződik. Megfulladok.

Ha nem látnám a saját szemeimmel, nem hinném el. De mindenki látja. Az egész kurva terem az ő fájdalmasan szép, karcsú testét figyeli. Egy férfi testét. Egy túlélő testét. Egy áruló testét. Azt mondanám, hogy lehetetlen. Hogy egy ilyen dolog nem kerülte volna el a figyelmemet. De igenis lehetséges. Igenis elkerülte. Az arroganciám elvakított, azt hittem, hogy mindent látok, pedig talán soha nem is néztem igazán. Hányszor mondogattam magamban, hogy ehhez nem lehet elég jó színész? Hányszor győzködtem magamat, hogy ilyet senki nem képes megjátszani? És ő mindvégig hazudott. Vajon igaz volt egyáltalán bármi? Vajon élvezte, hogy az orromnál fogva vezethet egy hamis ábránddal vagy belül undorodott az érzéstől, hogy egy férfi lohol utána? Idegesítette, hogy nem tud rendesen visszautasítani vagy titkon remekül szórakozott a beteges játékain? Üvölteni és pusztítani akarok.

Most én undorodom a saját érzéseimtől. Feleségül akartam venni. Az hittem, hogy közös jövő vár ránk, pedig azt sem tudtam, hogy ki ő. Mekkora marha vagyok. Nyíltan a szemembe mondhatja bárki, hogy elbuktam a küldetésemet. Ha ezt el tudta előlem rejteni, akkor ki tudja, milyen titkokon kotlik még. Felőlem akár vissza is zárhatják a börtönébe, de tudom, hogy nem fogják. Egy férfi gyógyító. A jóslat beteljesítője, a lázadás megmentője, az aranytojást tojó tyúk. Hányingerem van tőle.

Fogalmam sincs, mikor osontam ki a hátsó ajtón. Képtelen voltam tovább elviselni a szívszorító szépsége látványát. A keserű csalódottság által feltüzelt, tomboló haragomat még a meleg délutáni napsugarak vakító fénye sem tudja csitítani. Esthel belvárosának a délutáni tömege némán szétnyíló óceánként ad utat a hosszú, fenyegető lépteimnek. Úgy érzem magam, mint egy kitörni készülő vulkán, aminek elég egy rossz fuvallat, hogy elveszítse a harcot a benne háborgó tűzviharral szemben. Valószínűleg pontosan így is nézhetek ki, mert egyetlen bátortalan mukkanást sem kapok a városból kivezető úton.

***

A húsomba maró hidegre ébredek fel. Délután a felkorbácsolt érzelmeim Esthel legtávolabbi pontjára hajszoltak, ami a várostól északra, egy dombosabb, hegyvidékibb területen helyezkedik el. Itt mindig hűvösebb van néhány fokkal, mint a délebbi részeken, viszont cserébe szemet gyönyörködtető vízesések várják a bevállalós látogatókat. Mindig szerettem hallgatni a vízesések hangos csobogását, titkon most is abban reménykedtem, hogy a kősziklákra zuhanó vízcseppek koppanásai talán elnyomják majd a szívem dübörgését és az üvöltő gondolataimat. Így is lett. Nem véletlenül sikerült napok óta először végre felülkerekednie rajtam a kimerültségnek. Mondjuk nem aludhattam sokat, mert még csak most esteledik. Ez megmagyarázza azt is, hogy miért érzem magamat még fáradtabbnak, mint azelőtt. Csodás.

Megdörzsölöm az arcomat, és felkelek a kőszikláról, amin néhány órával ezelőtt hanyatt vágtam magam. Akkor még melegen tartották a nap sugarai. Fázom, de nincs kedvem visszamenni a városba a figyelő szemek közé. Éhes vagyok, de a torkom összeszorul az étel gondolatától. Fáradt vagyok, de tudom, hogy a mai néhány lopott órányi alvás pont arra lesz elég, hogy újabb két éjszakát éberen átvergődhessek.

Elindulok a visszavezető ösvényen, de mintha csak húznám magam után a lábaimat, képtelen vagyok sietni. Utol is érnek az emlékek, amik elől menekültem. Raylin mindent beragyogó mosolya, az érzelmekkel teli pillantások, amikkel rám nézett, és amik csak az enyémek voltak, az ujjai akaratlannak tűnő összesimulása, mikor zavarba hoztam. A boldogsága, az ártatlansága, az érzelmei, a bókoktól kipirult arca, és az elmélyülő gödröcskék, amiket már soha nem fogok lecsókolni a helyükről. Hazugságok. Elcseszett hazugságok. A picsába.

Nem tudok mit kezdeni a düh és a gyűlölet lélekölő hullámaival. Túl sok, én pedig túl kevés vagyok.

El kéne mennem hozzá, és megmutatni neki, hogy a tetteinek milyen következményei vannak. Mit szólna, ha rájönne, hogy engem aligha riaszt vissza, hogy férfi? Sőt. Vajon olyan édes és kielégítő lenne a rémületének az illata, ahogy elképzelem? Szinte látom magam előtt a pillanatot, mikor rádöbben, hogy mit akarok csinálni, és arra is, hogy nem tud védekezni ellenem. Vajon a fájdalma enyhítené az enyémet? Vajon küzdene, könyörögne vagy sírna, ha kényszerrel magam alá teperném? Vagy netán a színészi képességei ezt is felülírnák? Ha szépen megkérem, lehet, hogy még azt is meg tudná játszani, hogy élvezi.

Erős ujjak szorulnak a felkaromra, és mintha egy szörnyű rémálomból tépne ki a semmiből jövő érintés. A bátyámé.

- Mit gondolsz, hova mész ezzel a gyilkos kisugárzással? – Kitisztul a tekintetem. Megrökönyödve meredek a rám szegeződő, szigorú, lángvörös szemekbe, amik most mintha a kimondhatatlan, beteges gondolataimat olvasnák nyitott könyvként. Az iménti terveim megrendítő, józanító pofonként csattannak az arcomon. Még engem is halálra rémít a rádöbbenés, hogy már a hozzá vezető ösvényt taposom. Mi a fenét művelek? A bűntudat és a szégyenérzet olyan erővel marnak belém, hogy majdnem felszisszenek tőlük. A legborzasztóbb az, hogy nem vennék rá mérget, hogy meg tudtam volna állni. Nem vagyok méltó arra, hogy harcosnak nevezzenek.

A dühöm mögé akartam rejtőzni, mert már elegem van ebből a fájdalomból. Annyira fáj. Az árnyékmágusok sorsa is fájt, de az máshogy. Az olyan volt, mint sokmillió apró tűszúrás a bőrödön, amik nem hagynak nyugodni, bosszúra buzdítanak, dühítenek, és mikor végre azt hiszed, hogy nyugtod van tőlük, bénító zsibbadást és apró, lassan gyógyuló sebeket hagynak maguk mögött. Ez rosszabb. Úgy érzem, mintha egy kést döfött volna a hátam közepébe. Egy kést, ami most mélyen a bordáim közé ékelődve emlékeztet minden pillanatban az árulására, és arra mit veszítettem el vele. Minden mozdulat, minden levegővétel, minden szívdobbanás egy élet-halál harc, és hiába próbálok hátranyúlni, hogy kitépjem, nem érik el az ujjaim. Megpróbáltam dühödt, felbőszült rühes vadként vergődve megszabadulni tőle, de csak még mélyebbre vájta magát bennem. Most már bűntudatom is van, és gyűlölöm magamat, miközben szépen lassan elvérzek belülről.

- Semmi közöd hozzá. – Kitépném a kezemet az ujjai durva tartásából, de nem engedi, én pedig nem erőltetem a próbálkozást. Tudom, hogy azért nem ereszt, mert akkor könnyedén az árnyékokba menekülhetnék előle, és esélye sem lenne megállítani. Amit ő nem tud, hogy már magamhoz tértem. Fogalmam sincs, a pokol melyik bugyrában vergődtem pár másodperce, de előbb vájnám ki a saját szívemet, mint hogy még egyszer visszamenjek oda. Végtelen hosszúnak tűnő percekbe telik, hogy ezt ő is elfogadja.

- Hova tűntél egész napra? – Elfintorodva indulok el mellette az Esthel felé vezető úton.

- Ki kellett szellőztetnem a fejemet. – És a kínzó, fojtogató érzéseimet, hogy ne maradjon semmi, csak az üresség, amit huszonhárom év alatt már megszokhattam volna. A csend most nem a szokásos megnyugtató békét, hanem feszültséget és kimondatlanul maradt kérdéseket hordoz magában.

- Azt hittem… – tétovázva torpan meg, a hezitálás annyira nem jellemző a lényére, hogy ha nem lennék ennyire meggyötört, talán elvigyorodnék a szokatlan látványon – …hogy örülni fogsz a hírnek. – Felhorkanva fűzöm össze a kezeimet a mellkasom előtt. Örülni… talán más körülmények között tudtam volna örülni neki. Ha az elején elmondja, és úgy csiszolódunk össze. Ha nem kéne azt éreznem, hogy színjáték volt az egész, hogy a titkát védje. Minden pillantás, minden érintés, minden érzelem. De így visszanézve dühítően tökéletesen összeállnak a kirakós darabjai. Tudom, hogy nem voltak igazak az érzelmei. Teljesen biztos vagyok benne, hiszen ha igazak lettek volna, akkor nem tudott volna újra és újra ellökni magától. Ha olyan fiú lenne, aki képes férfiakkal hálni, már rég behálóztam volna eléggé, hogy elrebegje minden titkát és érzését. Arrogáns vagyok, de nem ostoba. Egy vonakodó hercegnőt meg tudok hódítani, ezért kitartóan ostromoltam, de a biológia ellen én sem küzdhetek. Ha férfi, és nem olyannak született, mint én, akkor felesleges ezen az ajtón tovább kopogtatnom. Az kibaszott élet kibaszott iróniája.

- Tévedtél. Ő nem olyan mint én. – Egy pillanatig vívódást látok a tekintetében, mintha mondani akarna valamit, de meggondolná magát.

- Akkor jó. – Összevont szemöldökkel, értetlen pillantással torpanok meg mellette. Igen, kurva jó. Kurva jó, hogy darabokra törtem belülről. – Meg akartalak kérni, hogy adj neki egy kis időt, hogy magára találjon fiúként, mielőtt… tudod… letámadod. – Hogy magára találjon fiúként? Jogos gondolat. Végülis az egész életét lányként élte le, nem kizárt, hogy van még benne egy aprócska rész, amit el tudnék csábítani. Már olyan közel voltunk. Talán még nem késő, ha azelőtt megkaparintom, hogy meggyógyulhatna a lelke, talán elég mélyre tudom vésni magamat a szívében, hogy ne számítson a nemünk. Én is elfogadtam volna őt lányként. Az áruló szívem mintha délután óta először pumpálna vért az ereimbe, a gondolataim egy pillanat alatt felélénkülnek. – Castian! Látom a gondolatokat az arcodon, nem ötletet akartam adni. – Theo jóságos, erőltetett lovagiassága még soha nem irritált ennyire. Mint mindig, most is a lehető legrosszabbat váltja ki belőlem, mintha az életem legfőbb célja lenne, hogy szándékosan feldühítsem.

- Nekem mindegy, hogy pszichológiai sebek vagy érzelmek miatt tárja szét a lábait. – Bamm. Egy hatalmas, a tarkómra érkező tasli rázza rendbe a felcsigázott gondolataimat. Tudom, hogy csak azért nem egy izmos jobbost kaptam, mert ahhoz szembe kéne állnunk egymáshoz. A lelkem mélyén sajnálom, hogy nem így történt, az ütése csípős csattanása a fejemen egy pillanatra elcsitítja a lelkemet szaggató kínokat. Segít összepontosítanom arra, ami igazán fontos, és amit majdnem megint szem elől tévesztettem. A lázadás. A háború. Ez csak egy küldetés volt.

Raylin mindvégig csak egy küldetés volt.

És ennek a küldetésnek most vége. Minden visszaállhat a régi kerékvágásba.

Szabad vagyok.

***

Azonnal észreveszem a jelenlétét. Egy jó harcos a környezete minden rezzenésére képes reagálni a legádázabb küzdelem hevében is, a perifériás látásom nem egyszer mentett már meg egy aljas nyílvesszőtől vagy egy árnyékból felém hajított shurikentől. Raylin nem egy fegyver, amit ki tudnék kerülni, ha elég fürge vagyok. Ő annál sokkal veszélyesebb és alattomosabb. Ő méreg. Mélyen a bőröm alá ette magát, és hiába próbálom kétségbeesetten kivakarni onnan, képtelen vagyok rá. Az elmúlt napok összemosódnak, túlhajtott nappalokból, és átvergődött éjszakákból állnak. Hiába fárasztom és veretem félholtra magamat estére, csak egy-két órányi ájult öntudatlanságot nyerek vele, utána felébresztenek az álmaim. Róla. A hiánya olyan űrt hagyott bennem, amiről azt sem tudtam, hogy létezhet. Még mindig érzem a hátamba döfött tőr hideg pengéjét a húsomban, a fájdalom még mindig pont olyan éles és könyörtelen, mint a legelső napon, de már megtanultam levegőt venni a jelenlétében. Gyűlölöm, hogy a közelsége, a tekintete súlya a rothadó seben, amit ő maga ejtett rajtam, mintha gyógyír lenne a kínjaimra. Gyűlölöm, és ezt az ellenfelem bánja. Ő már nem Rick, akivel napok óta együtt edzünk, hanem egy névtelen, arctalan boxzsák, akin levezethetem a szívem üvöltő gyötrelmeit. Felbőszült haraggal zúdítok rá újabb és újabb csapásokat az életlen kardommal, talán bűntudatom lenne, ha a napokban nem pont tőle zsebeltem volna be jópár kékeslilás zúzódást a vállamra és az oldalamra. Az egyik legjobb harcos Esthelben, de ez most nem elég számára, a keserű dühöm súlyát az ő képességei sem bírják el.

Úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy mögöttem áll, pedig minden idegszálam kiéleződik rá, minden érzékemmel az ő visszafogott mozzanataira figyelek. A fű néma susogására a cipője alatt, a feldúlt, halk légvételei egyenetlenségére, és a körülöttünk állók kíváncsian fürkésző tekinteteire.

- Felszakítod a sebed, ha így folytatod. – A lágy, ismerős hangjától összeszorul a mellkasom. El akartam felejteni. El kéne sétálnom, hogy megadjam magamnak az esélyt a gyógyulásra. Ha most ránézek, mindent kezdhetek elölről. De kit akarok becsapni? Egy leheletnyivel sem érzem magam kevésbé pocsékul, mint a legelső napon. Szinte még meg sem fogalmazódik bennem ez a gondolat, már rajta legeltetem a dühös pillantásomat. Már nem rá vagyok mérges, azt a dühöt sikerült hátrahagynom az első nap veszedelmes őrjöngése után. Tudom, hogy hazudnia kellett, ezek a hazugságok tartották életben tizenkilenc évig, akármennyire szeretném, nem róhatom fel neki bűnként. Magamra vagyok mérges, hogy tudom, hogy csupán a titka védelméért tette, amiket tett, mégis még mindig hatással van rám. Mintha igaz lett volna. Soha nem éreztem magamat ennyire szánalmasnak.

- Mit keresel itt? – Undorodom a szívem heves dübörgésétől. Mintha napok óta egy fekete-fehér világban éltem volna, és most visszahozta volna nekem a színeket. Bárcsak meg tudnék szabadulni ezektől a gyötrő gondolatoktól. Beraknám őket egy dobozba, lelakatolnám, elásnám mélyen a föld alá és a birodalom legmélyebb tavába hajítanám a kulcsot. És még így sem lennének elég mélyre elzárva.

- Castian. – Közelebb jön, a szél gyengéden borzolja végig a hófehér tincseit, a világ legcsábítóbb illatát hozva felém. Túl közel van. Most látom először közelről fiúként, és ugyan nem változott semmit, sokkal hangsúlyosabbnak és kézzel foghatóbbnak érzem a szépségét, mint előtte. A nők között is gyönyörűnek számított, de a férfiak között párja sem lesz. Megszorulnak az ujjaim a kardom markolatán. – Beszélnünk kell. – A hangja elvékonyodik, és megremeg, ahogy lehullik a nyelvéről a „kell” szó, mintha tényleg sorsdöntő beszélgetést várna tőlem. A remény szikrája ahelyett, hogy begyújtaná a kialudt lángokat bennem, inkább tovább altatja az elfeketedő parazsat. Nem engedem többször áltatni magamat.

- Nem érdekel a mondanivalód. – Egy heves mozdulattal rakom el a kardomat, van egy olyan érzésem, hogy egy veszélyes fegyver a kezemben nem a legjobb ötlet az elkövetkezendő pár percre. A szemem sarkából látom, hogy Rick mostanra szedte össze magát eléggé, hogy felkászálódjon a földről, és udvariasan kicsit távolabb somfordáljon. Persze odáig nem tart egyik tanulatlan fajankó előzékenysége sem, hogy adjanak nekünk egy kis teret, a kíváncsi tekintetük szinte égeti a bőrömet.

- Tudom, hogy dühös vagy, de…

- Dühös? – Félbeszakítom. Nem engedem, hogy még több mérget csepegtessen a füleimbe. Inkább emlékeztetem a hazugságára, hátha végre rájön, hogy igazam van, és nem kell beszélnünk. Nekünk kettőnknek már soha többé nem kell beszélnünk. Véget ért a küldetés, ami keresztezte az útjainkat, mostantól én a lázadás katonája vagyok, ő pedig egy politikus, egy sakkbábu egy olyan játszmában, amiből én szeretnék kimaradni. – Ugyan miért lennék dühös, Raylin herceg. – Szándékosan használom a bolond érzelmek vezette becenevének a férfi párját, hogy nyomatékosítsam a célzást. Hányszor duruzsoltam rendíthetetlen magabiztossággal, hogy hercegnőm. Hányszor ölelte magához őszintének tűnő boldogsággal ezt a megnevezést. Azt hittem, szereti. Gondolni sem akarok rá, mert rosszul vagyok tőle.

A célzásom betalált, látom a gyönyörű arcán a fájdalom elfojtott rándulását. Azt hittem, hogy kielégítő érzés lenne földbe tiporni őt azért, amit velem tett, de tévedtem. A ránk szegeződő tolakodó tekintetek egy dühítő védelmező ösztönt ébresztenek bennem, a fájdalma pedig ahelyett, hogy csitítaná az enyémet, mintha még meg is forgatná a hátamban pihenő tőrt. A saját fájdalmam eredetét értem, de vajon mi készteti alig észrevehető biggyesztésre azokat a haloványrózsaszín ajkakat? Valaki, aki nem szemezett ennyiszer a kecses kis vonalkákkal, talán észre sem venné az apró kunkort bennük. Lehet, hogy bűntudata van, és a megbocsátásomra vágyik, de az utolsó dolog, amire szükségem van, az a sajnálata, és a szánakozás látványa a sötét higanyként örvénylő szemek mélyén.

- Castian, csak pár percet adj. Kérlek. – Az elhaló könyörgés megmozdít bennem valamit, amiről azt hittem, hogy az elmúlt napok szenvedése már kiszaggatott belőlem. Valamiért eszembe jut egy sápadt, összetört szellemkép, aki lehetetlenül súlytalannak érződik a karjaimban, mintha bármelyik pillanatban a feledés homályába olvadhatna. Mintha egy élettel ezelőtt lett volna, hogy felébresztette bennem az érzést, hogy itt kell tartanom, különben elveszítem.

Magától mozdul a kezem, behúzom az egyik barakk óvó takarásába. Legszívesebben letölteném rajta a dühöt, amit az ébreszt bennem, hogy még mindig meg akarom védeni attól az áttetsző, rémisztő hangulattól, amit az első napok óta sikeresen távol tartottam tőle.

- Legyél gyors, nincs kedvem a játékaidhoz. – Már csak azt kívánom, hogy essünk túl a felszínes sajnálkozáson, és mehessek vissza őrjöngeni a csatatérre.

- Nem volt minden játék Castian. Eleinte talán, de utána… - Ökölbe feszülnek az ujjaim, mikor nem a várt bocsánatkérés érkezik. Nem akarom hallani a folytatást. Ha nem lennének földbe gyökerezve a lábaim, most lehet, hogy faképnél hagynám, de képtelen vagyok. Akármennyire nem akarom, hallanom kell.

- Utána sem változott semmi. Lett volna lehetőséged elmondani az igazságot, de te inkább hülyét csináltál belőlem. – Ez az egy, amire akárhogy keresek, nem találok magyarázatot. Miért nem mondta el? Ha úgyis csak hárította és elutasította a közeledésemet, miért nem volt egyszerűbb elmondani, mikor már megbíztunk egymásban? Csak nem attól félt, hogy kicsinyes haraggal rossz véleményt mondanék róla a tanácsnak? Tudhatná, hogy ennél sokkal jobban a szívemen viselem a lázadás sorsát, soha nem titkolnék bosszúvágyból vagy önös érdekből egy ilyen fontos információt.

- Azt hiszed nekem annyira könnyű volt? Szerinted élveztem mikor rám néztél, és tudtam, hogy a tekintetben lévő érzelmek egy nem létező hercegnőnek szólnak? Szerinted élveztem mikor újra és újra el kellett téged löknöm magamtól, ezzel mindkettőnknek fájdalmat okozva? Ennyire elvakít a sértett önérzeted? – Még az átázott ingemen keresztül is éget az érintése. Az egész testem életre kel tőle, a fülemben lévő ér megint vad dübörgésbe kezd, de most képtelen elnyomni az ő kristálytiszta hangját. –  Féltem, hogy elveszítelek Castian! Túlságosan kedvellek ahhoz, hogy megbirkózzak a hiányoddal. Ugyan nem vagyok nő, de ugyanaz a Ray vagyok, akit megismertél. Akit kicsalogattál a falai mögül. Akiről egyedül te tudtad, hogy létezik. És ha többre nem is látsz esélyt, legalább a barátságunknak adj egy lehetőséget. Kérlek Castian…

Megszédülök a szavaktól, amiket az egyik elérhetetlen álmomból is kiszakíthattam volna, mintha a remegő keze a mellkasomon lenne az egyetlen dolog, ami a húsvér valóságunkba horgonyoz. A remény, amit lépten-nyomon próbáltam eltiporni, már alattomos tombolásba kezdett, csalókán visszhangozza Ray könyörgő vallomását. Mert ez vallomás, akárhogy is nézek rá. Mi oka lenne hazudni? Már elnyerte a szabadságát, már nem függ tőlem. Ösztönösen keresem a hibát, a lyukat az érvelésében, valamit, ami elárulhatja, hogy miért van itt, hogy miért teszi még elviselhetetlenebbé a nyomoromat, miért forgatja meg bennem a tőrt, amit ő maga ékelt a bordáim közé.

- Ha neked is fájt, miért löktél el? Ha te is erre vágytál, miért utasítottál vissza? – A hangom rekedtes az elfojtott izgatottságtól. Meg akarom érteni, különben képtelen leszek kétkedés nélkül elfogadni a szavakat. Gyűlölöm, hogy hinni akarok neki. Mindennél jobban hinni akarok neki.

- Hát nem érted?! – Az irritált, felhergelt szenvedély vörös rózsákat lehel az orcájára, az ujjai ökölbe szorulnak a mellkasomon, a tenyerébe gyűri a laza vászoningem nedves, fekete anyagát. Most jobban hasonlít a bosszú feldühödött angyalára, mint a sápadt, szomorú szellemre, aki fél órája megjelent a küzdőtér mellett. – Bűntudatom volt, hogy átverlek! Téged próbáltalak védeni! – Bűntudata? Védeni? De hiszen tudhatta volna, hogy odáig vagyok érte. Tudhatta volna, hogy nekem ez nem számít. Ha pedig olyan nagy bűntudata volt, egyszerűen csak el kellett volna mondania az igazságot.

„Féltem, hogy elveszítelek, Castian.”

Nem. Nem akarom visszakapni azt a sebezhetőséget. Nem engedhetem megint a pajzsaim mögé, hogy kénye kedvére pusztíthasson odabent.

- Mitől próbáltál védeni? A boldogságtól? – A dühe nem kívánt, kegyetlen, aljas gúnyt csal a válaszkérdésembe, a szemeiben hófehér jégvirágok zabolátlan vihara szór haragos szikrákat. Ebben a pillanatban annyira távol áll a magába zárkózó, hűvös logikával érvelő önmagától, hogy legszívesebben átölelném, hogy érezzem belém áramlani a testében zúgolódó erőket.

- Attól, hogy beleszeress egy fiúba, te érzéketlen tuskó!

Nem tudom, melyikünket lep meg jobban az indulatosan felemelt hangja, és a szavai végre eljutnak a tudatomig. Hát ezért lökött el magától? Ahelyett, hogy megragadta volna, amire vágyik, ő engem próbált védeni attól, hogy beleszeressek? Miért nem engedte át magát egyszerűen az érzéseinek? Ennyire senki nem lehet önzetlen. Tényleg ilyen egyszerű lenne az egész? Akkor mégsem színjáték lett volna? Nem merek hinni neki. Nem lehet ennyire egyszerű. Mintha az eltökéltsége utolsó darabkái táplálták volna a felindult választ, fáradt pillantással, lebiggyedő ajkakkal ejti a teste mellé a kezét, ami eddig kitartóan markolta az ingemet. Az érintése borzongató hiánya vadul döngeti a védelmem falait. Most először tűnik fel az arca beesettsége és a bőre szokatlanul sápadtszürke árnyalata. Vajon evett rendesen a napokban? Segített neki valaki megismerni a várost? Még mindig a régi ruhái egyikében van. Miért nem kapott újakat?

A néma, elkeseredett megfutamodása mintha még az árulásánál is jobban fájna. Ismerem ezt a megfutamodást, pontosan ugyanígy néztem ki három napja, mikor elfogadtam, hogy már nincs szüksége rám. Most itt áll előttem, olyanokat mond, amikről álmodni sem mertem volna, én pedig kötöm az ebet a karóhoz és kíméletlenül ellököm magamtól. Már megint mit művelek? Féltem újra beengedni a pajzsaim mögé, de kezdek rádöbbenni a szomorú igazságra: még mindig ott van. Soha nem tudtam kitessékelni. Mióta betette a lábát, könnyedén birtokol mindent odabent. Könnyed arroganciával vádolom, hogy nem volt őszinte, de én az voltam talán? Soha egy szóval sem említettem neki, hogy amíg meg nem ismertem őt, a férfiakhoz vonzódtam. Még a gondolatot is elsöpörtem annyival, hogy ez egy jelentéktelen részlet, amiről szót sem érdemes ejteni, pedig most már tudom, hogy titkon féltem a véleményétől. Féltem, hogy elveszítem. Mennyi mindent megváltoztatott volna az őszinteségem. De úgy látszik ideje, hogy a homlokomra véssem a gyáva jelzőt. Vajon méltó leszek valaha a vallomásra, amit az imént ajándékba kaptam tőle? Amivel ismét tanúbizonyságot tett egy olyan lelki erőről és bátorságról, amit talán sosem érhetek utol. Egy jobb ember talán lemondana róla, hogy legyen esélye találni valakit, aki értékelni tudja és megbecsüli. Aki méltó hozzá. De én még mindig nem váltam elég jó emberré ehhez. Azt akarom, hogy csak az enyém legyen az ereje, a bátorsága, a tisztasága és a szenvedélye. Minden, amit adni tud, és amit el tudok venni tőle. Magamhoz akarom láncolni, azt akarom, hogy vak legyen mindenre rajtam kívül, hogy velem feküdjön és velem ébredjen, hogy elfeledtethessem vele a birodalmunk és a múltunk kínjait. Talán egyszer képes leszek felnőni hozzá.

Nem sikerült megvédened, Ray. De ezt a titkot még megőrzöm magamnak.

Egy keserű, megadó nevetés szalad ki az ajkaim közül. A mellkasomba visszaszivárgó meleg érzelmek összes gyengédségével cirógatom végig az ujjaimmal az övéit, majd finoman összefűzöm őket, nehogy az utolsó pillanatban kirebbenjen a karjaim közül. Most már nem engedem. Már nem engedem el soha többé. Nem tudok nem mosolyogni, mikor kicsit lehajolva végre felkutatom és magamra kényszerítem a könnyes szemek lesütött pillantását.

- Nem tudok győzni ellened, hercegem. – Mióta megismerkedtünk apró csatákat vívva harcolunk egymás figyelméért, de a végső háborút ebben a pillanatban nyerte meg. Örökre hálás leszek érte. A szabad kezemet az arcára simítom, az ujjaimat megperzselő mélyvörös pír lüktetően forró hullámokat indít útjukra a testemben. Kellemesen megborzongok a különös, semmihez nem fogható izgatottság érzésétől, ami átjárja mindenemet, mintha gyógyító mágiával forrasztaná be a lelkemen ejtett fájó sebeket. Óriási a kísértés, hogy még közelebb hajoljak hozzá, és végre valahára ellopjam a csókot, ami után napok óta sóvárognak az ajkaim, de még ellenállok. Még tartozom neki az igazsággal. – Azt hiszem eljött az ideje, hogy én is őszinte legyek veled. – Az érintésemtől kissé elködösült pillantásában megjelenik a zavarodottság csillogása. A puszta gondolat, hogy ilyen hatással vagyok rá, szinte elveszi az eszemet. Hogy hihettem, hogy képes leszek elfelejteni és elengedni? Őrület. – Mióta az eszemet tudom, jobban vonzottak a férfiak, mint a nők. – Kiszélesedik a visszafogott mosolyom a döbbent, értetlen arckifejezése láttán. Egy röpke tétovázás után folytatom. – Te voltál az első nő, aki megtetszett. Igazán ironikus, nem igaz? – Csak egy pillanatig emésztgeti a szavaimat, az aggodalom rémisztő gyorsasággal veszi át az értetlenség helyét.

- Csalódtál? – A hangja rosszul leplezi a kérdés mélyén megbúvó sebezhetőséget. A mellkasomra megint rátelepszik az az ólomnehéz súly, amitől alig kapok levegőt. Most már tudom, hogy az iránta érzett érzelmeim súlya. Dühönghetne, nekem eshetne, hogy nem voltam őszinte, ahogyan én tettem vele, de ő arra kíváncsi, hogy csalódást okozott e. Fájdalmasan tipikus. Át akarom ölelni, és megvédeni ezektől az önmarcangoló gondolatoktól. Valakinek, aki nem ismeri a helyzetemet, jogos lenne azt feltételeznie, hogy örültem, hogy végre felkeltette egy nő az érdeklődésemet, és megnyílt az út egy szokványos élet felé. De én már évekkel ezelőtt elfogadtam és megszerettem ezt a tulajdonságomat. Nem tudtam megtagadni a Ray iránti vonzalmamat, de a kételyek alattomosan marcangoltak, hogy működni fog e egyáltalán köztünk. Most, hogy itt áll előttem, és fiúként is felvállalja az érzelmei megingathatatlan valóságát, már a kételyek emlékét sem találom a szívemben.

- Megkönnyebbültem. – A legvadabb álmaimban sem mertem volna abban reménykedni, hogy a lány maszkja mögött, aki annyira kifordított önmagamból, hogy még a biológiát is szembeköptem volna érte, egy fiú bujkál. Egy fiú, akit mintha minden létező szempontból nekem teremtettek volna. Egy fiú, akit majdnem elveszítettem az ostoba büszkeségem miatt.

- De akkor miért voltál dühös rám? – Nincs időm összegyűjteni a szavaimat, megrökönyödve válaszol a saját kérdésére szinte azonnal. Az éles eszével még sokszor meggyűlik majd a bajom, de még ez is tetszik benne. Mindenét imádom. – Azt hitted, hogy színjáték volt minden. – Megint látom az elsötétülő, mélyszürke pillantása mögött gyülekező haragos viharfelhőket. A vádló, hitetlen hangszín ösztönös védekezésre késztet, még mielőtt orkánná duzzadhatnának benne a harag éledező szelei.

- Mi mást hihettem volna? – Nem tudom keserűség nélkül emlékeztetni a szomorú tényekre. Még mindig idegesítenek ezek az álnok visszautasítások, főleg, hogy a legfontosabb személytől kaptam őket. – Nem minden fiú örül egy férfitól kapott bókoknak, és te minden próbálkozásomat kitartóan visszautasítottad. – A felismerés döbbenete kitisztítja a tekintetét.

- De csak azért, mert… – mert azt hitte, hogy ezzel megvéd.

- Tudom… Most már tudom.

Kezdem azt érezni, hogy nincs az a földi vagy földöntúli hatalom, ami megvédhetett volna attól, hogy beleszeressek.

Egy lélegzetvételnyi csend súlya alatt dolgozzuk fel a másik álláspontját, nem tudom, mikor csúszott le a nyakára az arcára simított kezem, a hüvelykujjam öntudatlan mozgással cirógatja az álla lágy vonulatát, a tenyerem alatt érzem a kismadárként verdeső pulzusa izgatott lüktetését. Az enyém pontos mása. Szinte mellkason vág a felismerés, hogy életemben először nem ellopni szeretnék egy csókot. Neki adni szeretném. Azt akarom, hogy érezze benne a szavakat, amiket még nem állok készen kimondani. Azt akarom, hogy elfogadja tőlem, mint egy ajándékot, és kitörölhetetlenül a szívébe zárja, mint ahogy én a szívembe zártam őt.

A tekintetünk némán forr eggyé, lehajolok hozzá, az orrunk hegye egy pillanatra összeér, és már ez az ártatlan kis érintés is elég, hogy megolvassza a belső szerveimet. Az apró, elfojtott remegés, amit belőle kivált, maga a csábítás. Az izgatott, pihegő légvételei szinte égetik az ajkaimat, de most nem néz le követelőzően a számra, mint legutóbb. Most egyikünk sem képes megszakítani ezt a hipnotikus szemkontaktust, ami elrabol minden gondolatot, miközben láthatatlan erővel húz egymáshoz minket.

- Sajnálom, hogy megvárattalak, hercegem. – Az új kedvenc becenevemet elnyeli az ajkai képtelen puhasága. Nem mélyítem el az érzelmek uralta csókot, féken tartott vággyal, gyengéden élvezem az ajkai selymes, masszírozó érintéseit, és az ízét, ami pontosan olyan, mint az illata, csak még töményebb és még részegítőbb. És az enyém. Mindene az enyém. Csak egy pillanatnyi botlásnak indul. Engedek az ostromló csábításnak, hogy a nyelvemmel végigcirógassam az alsó ajka megduzzadt húsát. Ennyi lett volna az egész, de az ajkai közül kiszökő halk nyögés kitépi a gyeplőt a kezeim közül. Visszahív. Kényszerít. Végem. Ahol az őrjítő hang kiszökött, pontosan ott surran be a nyelvem a szájába. Az eddig csak kóstolgatott íze észbontó erővel árad szét bennem, a selymessége, a puhasága mindenhol ott van. Magamba akarom olvasztani a szenvedélyes reszketését, a számban érzett sóhajokat, a nyelve bátor válaszát az enyémre és a teste felforrósodó melegét. Már nem finomkodok, nem félek őszintén megmutatni neki a vágyaim mélységét. Alig várom, hogy megmutathassam neki, milyen gyönyörök várnak rá, hogy lássam, milyen árnyalattá sötétülnek a szemei, mikor átlépi az orgazmus kapuját, hogy milyen eddig ismeretlen ráncokat rajzol az arcára a gyönyör, hogy érezzem a teste édes rándulásait magam alatt és a farkam körül.

Egy bátortalan tolást érzek a mellkasomon. Minden porcikám üvölt, hogy ignoráljam az alig észrevehető jelzést, de a szívem és a védelmező ösztön, amit csak ő képes előcsalni belőlem az egész világon, megállítanak. Zihálva tépem el magamat az ajkaitól, de mintha egy részem ott maradna vele, abban a csókban, elszakíthatatlanul. Hozzám hasonlóan ő is levegőért kap a fullasztó csók befejeztével, és ahogy elkezd kitisztulni a világ, rádöbbenek, hogy mit sem törődve az edzés utáni izzadtságommal, mostanra már óvatos erőszakkal szorítom magamhoz a törékeny kis testét a dereka köré font kezemmel. Nem tudom, mikor történt. Igazából nem is érdekel. Tökéletes helyen van itt, hozzám simulva, fogunk még elégszer együtt izzadni, nem baj, ha szokja az érzést. Legszívesebben végigsimítanám az ajkaimmal az arcán végigfutó pírt, hogy érezzem a bőre melegét. Nem merek sokáig a csókunktól megduzzadt ajkaira nézni, mert félek, hogy újra rátámadok, pedig a légzése még nem épült fel az előző után sem. Muszáj lesz erőnléti edzéseket tartanunk, mert nem fogja bírni az iramot, de azt hiszem, nem rontom el a pillanat varázsát ezzel a megjegyzéssel. Kényelmetlenül próbál kicsit távolabb ficánkolni tőlem, és mikor megérzem a combomon a merevedése félreérthetetlen keménységét, arra is rájövök, hogy miért. Képtelen vagyok levakarni az arcomról a kaján vigyoromat.

- Nem vicceltél, tényleg fiú vagy. – Eddig soha nem sikerült piszkálódással pírt varázsolnom az arcára. Eddig. De most szűz terepen vagyunk, újak a játékszabályok. Nem kerüli el a figyelmemet a sebezhetőség a durcásan villanó tekintete mélyén.

- Te pedig tényleg tuskó vagy. – Rendben, lehet, hogy tuskóság az első csókja utáni sátorral heccelnem valakit, aki olyannyira szűz, hogy a világ többsége még csak nem is tud a nemi szerve létezéséről. De túlságosan tetszik a reakciója, hogy szó nélkül hagyjam. Azt mondják, mélyvízben a legkönnyebb megtanulni úszni.

- De ezt tudtad akkor is, mikor túlságosan megkedveltél. – Szándékosan idézem a kifejezést, amit pár perce ő használt, és végre kiérdemlek vele egy zavart, bátortalan mosolyt és egy bólintást. Az előbb végül sikeresen kiszabadította magát a szoros ölelésemből, de képtelen vagyok nem megérinteni. Az egyik kezét finoman húzom az ajkaimhoz, miközben foglyul ejtem a tekintetét. Újra előveszem a mély, búgó hangomat, amit néha már használtam ellene fegyverként. – Ne aggódj hercegem, – egy lassú, elnyújtott puszit lehelek a tenyerébe, érzem, ahogy a borzongás végigfut az egész karján – én is felizgultam. – A tágra nyílt szemeiben hófehér lángként lobban fel a nyers szenvedély, aminek már láthattam néhány ígéretes morzsáját, de az ösztönei még felülkerekednek. Pihegve tépi el tőlem a kezét, és úgy öleli magához, mintha az lenne a szeretője, nem pedig én. Azt hiszem, hosszú út áll előttünk, ki kell gyomlálnom az összes ilyen szégyellős beidegződést. Életében először mintha nem találná a szavakat, ezért halk sóhajjal, a játszadozó hangulatomat félretéve lépek mellé, és az ujjainkat összefonva fogom meg a kezét, hogy magam után húzzam. Nem tudok nem vigyorogni, de most már inkább a mellkasomban lüktető kellemes melegség táplálja, nem pedig az ő zavarba ejtése.

- Gyere, menjünk haza. – Hosszan ízlelgetem a szót, ami végre valahára ragyogó, őszinte mosolyt csalogatott az ajkaira. A délelőtti napsugarak elbújhatnak a fénye mellett. Lassú, kényelmes tempóban sétálva élvezzük a ránk ereszkedő csendet, a madarak halk csiripelését, a falevelek lágy susogását. Még annyi mindent meg kéne beszélnünk, de egyikünk sem képes megtörni a pillanat intim varázsát. A szemeim szinte leragadnak, rám talál az az ismerős fáradtság, amit a gyász után is éreztem a közelében. A biztonságérzet és a szeretet nyugalma. Szinte még rá sem léptünk a közös utunkra, már tudom, hogy ő lesz a béke szigete a harcok, a háborúk végeláthatatlan tengerében. Az én békém.

Érzem az oldalamnak nehezedni a pillekönnyű súlyát, szó nélkül emelem a karjaimba úgy, mint egykor az erdő mélyén. De most nem feszeng és nem is szomorú. Félálomba szenderülve, álmos mosollyal simítja az arcát a nyakamhoz, a csendes csók, amit a bőrömre sóhajt, sokáig visszhangzik a füleimben. A mellkasom összeszorul az érzelmeim fojtogató erejétől, és tudom, hogy soha többé nem leszek képes mást ölelni.

Az övé vagyok.

***

Gyengéden fektetem a hófehér selyemtakaróra, majd a ruháimat a földre dobálva sétálok át a fürdőszobába, hogy lemossam magamról az edzés koszait. Nem aggódok, hogy felébred, és szívrohamot kap a látványtól, olyan mélyen alszik, hogy szerintem még egy csörtető elefántcsorda sem tudná előcsalogatni az álmaiból. Csak remélni tudom, hogy ott vagyok vele én is.

Miután végeztem a fürdéssel, magamra húzom Ray egyik laza nadrágját, nem törődve vele, hogy csak a vádlim közepéig ér. Pizsamának tökéletes lesz. Eszembe sem jut itt hagyni őt, és nem csak azért, mert olyan fáradt vagyok, hogy nem jutnék el a saját lakásomig. A gondolattól, hogy felébred, és nem vagyok itt, a hidegrázás kerülget. Épp elég csalódást okoztam neki az elmúlt napokban. Befekszem mellé, és gyengéden húzom a fedetlen mellkasomhoz, ő pedig öntudatlanul fészkelődik közelebb hozzám. Elégedett, boldog mosollyal temetem az arcomat a hófehér tincsek selymes zuhatagába, és mélyen magamba szívom az ő egyedi Ray illatát. Furcsa ez az érzés. Voltam már boldog, de mindig csak egy konkrét dolognak örültem. Egy sikernek, egy győzelemnek, egy elismerésnek. De ez most más. Tisztább, maradandóbb és általánosabb. Nem illan el egy pillanat alatt, hanem ráérős, jóllakott kandúrként nyújtózik el a mellkasom mélyén, és élvezi az ablakon beszökő napsugarakat. Meg tudnám szokni a jelenlétét. Azt hittem, hogy amint leteszem a fejemet a párnára, magához ránt a sötétség, de túl sok érzés és gondolat kavarog bennem. Nem is beszélve a bőröm alatt feszengő, alattomos vágyról. Tudtam, hogy könnyítenem kellett volna magamon fürdés közben, és mégsem tettem. Ostoba vagyok.

Jobb lenne valami másra gondolni.

A vallomása sorsfordító szavai az emlékezetembe másznak a parancs hallatán.

„Túlságosan kedvellek ahhoz, hogy megbirkózzak a hiányoddal.”

Remélem komolyan gondolta a szavait, mert innen már nincs visszaút. Nem engedem el többé.

Aludni kéne. Most jut eszembe, hogy még soha életemben nem aludtam senkivel. Ő lesz az első. Vajon mosolyogna, ha megtudná?

- Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, hercegnőm, de nem tudsz bosszantani ezzel a névvel – most komolyan? Minden örömömet el kell venned tőlem? Igazán adhatnál legalább egy kis lehetőséget, hogy rést találjak az önbecsüléseden. Csalódott fintorral fordítom el róla tekintetem. Reméltem, hogy valamennyire hat majd rá, de megint ő nyert. Talán ennyire gyakran hívják így? Nem, a városban Istrid volt az egyetlen, aki használta. Valószínűbb, hogy csak kevesen engedik meg maguknak, ha tippelnem kéne azok, akikhez közel áll. Tehát nincs jogom a használatához. Már a frappáns visszavágáson gondolkodom, mikor karja derekamra kúszik, és a levegőt betölti körülöttem a bódító zsályaillat. Figyelmetlen voltam, és ismét túl közel engedtem. – Még egy szeretőm sem hívott így… de könnyebb lenne ezt suttogni a nyögések között – ajaki csak egy pillanatra érintik érzékeny bőröm, de ez is elég ahhoz, hogy testemet átjárja a perzselő forróság. A vágy szinte fájdalmas erővel cikázik végig rajtam, lüktető sebeket hagyva maga után. Bárcsak Castian apró csókjai begyógyíthatnák ezeket a sebeket. Akkor egy pillanatig sem gondolkodnék, hogy valóra váltsam elképzelését, és halkan suttogjak fülébe. Pillanatok alatt a rabjává tudnék válni, és bármit megtennék az érintéséért. Miért kényszerít mindig ilyen helyzetbe?

Zihálva szakítom el magam tőle, de erőtlen lábaim nem tartanak meg, így ismét a segítségére szorulok. Egy bajba jutott hercegnő vagyok, pedig gyűlölök az lenni. Erről is csak ő tehet. Folyton olyan helyzetben találom magam mellette, amibe magamtól sosem kerülnék. Miért szórakozik velem? Miért nem fogadja el a visszautasítást? Hány alkalommal kell még ellöknöm magamtól, hogy ne akarjon visszajönni? Hány alkalommal vagyok még képes megtenni? Nem sokra maradt már erőm.

- Az ég szerelmére, Castian! Mondtam, hogy kímélj meg a részletektől – rázúdítom dühöm, pedig nem teljesen ő az oka. A helyzet az, ami fellobbantja bennem a haragot. Hiába szakadtam ki a palotából, a hazugságok nem értek véget. Lehet nem is vagyok képes már ezek nélkül élni.

- Provokáltál, hercegnőm – provokáltam? Provokáltam?! Mégis miféle furcsa perverziói lehetnek, ha egy kimerült viccelődő hercegnő szavait provokációnak veszi? Vagy az árnyékoktól hemzsegő erdőben való élcelődés szerepel a lázálmaiban? Bármelyik is a valódi indok, fel kéne keresnie vele egy gyógyítót. Ha fogna rajta a mágiám, én magam raknám rendbe a fejét, bár lehet, hogy már teljesen menthetetlen. Remegő kezekkel dörzsölöm meg a pontot, ahol ajkai hozzám értek. Még mindig éget, mintha izzó billogot nyomott volna bőrömbe. Kezdek kételkedni, hogy nem e örökölt valamit a tűzharcosok erejéből. Vagy csak az én ép elmémet perzseli föl, mint egy futótűz.

- Mégis mivel provokáltalak, erre? - dühös, dacos tekintettel pillantok fel rá. Talán mégsem vagyok képes olyan jól elrejteni a vonzalmam, mint eddig hittem. Azt hittem az érzéseim egy vastag függöny mögé löktem, de ő látja a nyomait. Magamra vagyok dühös, amiért nem tudom tartani a falaim, amiért észrevettem ostoba gondolataim, amik csak körülötte forognak.

- Mindennel, Ray. Mindeneddel – nem fogom fel teljesen hogy mit gond, egyetlen szó ver fülsiketítő visszhangot fejemben. Egyetlen név, amit még senki sem mondott ki hangosan. Túl kockázatos lett volna. Még anya is csak leírni merte egy papírra, amit rögtön utána a tűzre vetett. Azt akarta, hogy tudjam, okkal választotta ezt nekem. Hogy erőt és reményt adjon, hogy egyszer talán új ember lehetek. Hogy egyszer talán önmagam lehetek. Most fuldokolóként kapaszkodnék ebbe a reménybe, hogy fenntartson a sötét óceán felszínén, ami elnyelni készül. Az ő szájából hallani ezt a nevet… fájdalmas. Üvölteni tudnék a kíntól, amit okoz vele. Nincs tisztában vele, nem szándékosan teszi. Ennek a névnek ereje van. Ez én vagyok. A kisfiú, aki duzzogva húzta fel a gyönyörűen hímzett szoknyákat, mert tudta, hogy az élete múlik rajta. A kisfiú, aki csalódottan bontotta ki az újabb porcelán babát a vágyott fakard helyett, de mosolygott, mert tudta, hogy az élete múlik rajta. A fiatal fiú, aki álarca mögé rejtőzve, nevetve fogadta az udvarban kapott üres bókokat. És a fiatal férfi, aki végre biztonságban érzi magát egy parázsló szemű árnymágus mellett.

- Ne hívj így – hangom cserben hagy, akárcsak erőm. Alig hallható suttogásra telik, de tudom, hogy hozzá eljut reménytelen könyörgésem. Nem hívj így, mert még valóságosabbá teszel mindent. A világ legkülönlegesebb emberének, a legdrágább kincsének érzem magam tőle. Örökké ezt akarom érezni. Örökké a tiéd akarok lenni, de nem lehet. Nem adhatom meg neked, amire vágysz. Egy olyan képet kergetsz, amit sosem fogsz tudni megragadni. Örökké ki fog csúszni az ujjaid közül. Én mégis hagyom, hogy küzdj érte. Mert egy önző szörnyeteg vagyok, aki őrületbe hajszolja a számára legfontosabbakat.

- Miért ne? Jobban illik hozzád – ha tudnád az igazat. Ha tudnád, hogy Ray én vagyok. Az, aki mindig is voltam a páncél mögött. Hogyan illhetne hozzám más név? De nem tudhatja… akkor miért mondja ezt? Mi vezette rá az igazsághoz oly közel járó ösvényre. Ott kanyarog a valódi titok mellett. Csak körbe kéne néznie, és ráakadna. – Raylin egy gyönyörű, érzékeny és kedves virágszál, akinek mindenki a csodájára jár, de eltöri a szárát az első erősebb fuvallat. De Ray ő sokkal több ennél. Nem csak egy hercegnő, hanem egy harcos is – évek óta nem sírtam. Nem ejtettem könnyeket a sorsomért, mert semmin nem változtatott volna. Csupán az őrült apám élvezetét növelte volna nyílt szenvedésem és fájdalmam. Most azonban nem tudom megállítani az arcomon legördülő apró cseppeket. A gondoskodás, a gyengédség, amivel eltörli őket, kiszorít minden levegőt tüdőmből. Hogyan ismerhet ennyire? Hogyan tudhat rólam mindent? Két hét alatt olyan közel ért Rayhez, hogy már meg is érinthetné. Csak ki kéne nyújtania a karját, és magához ölelhetné. Mindent tud rólam, de az elképzelései egy hibás alapra épültek. Egy alapra, ami hamarosan megremeg, és mindent magával ránt a mélybe. Képtelen vagyok tovább hazudni neki. A rubin tekintetben ragyogó érzelmek foglyul ejtenek. Tudja, hogy titkolok valamit. Tudja, hogy valami belülről tép, napok óta látom rajta. Ezért dörömböl akkora erővel a titkomat védelmező vastag ajtón. Ezért esett neki mindennel, hogy végre átjusson rajta. És az ajtó lassan megadja magát. Nem engedhetem, hogy tovább harcoljon egy szellem figyelméért. Nem engedhetem, hogy egy hamis kép rabjává váljon. Talán már most is túl késő. De képes vagyok rá? Képes vagyok megkockáztatni, hogy elveszítem? Ha várnék a tanács megérkezéséig, talán még lenne időnk. Néhány napnyi csalóka boldogság. De nem tehetem ezt vele. Tovább nem. Meg kell tennem. És ezzel darabokra kell tépnem mindent, ami közöttünk van.

Egy ág zörrenése zavarja meg a dermedt pillanat csendjét, összezúzva törékeny bátorságom. Mire körbepillanthatnék, már semmi mást nem látok, csak Castian széles hátát, és a minket elnyelő fullasztó sötétséget. A hűvös levegő váratlanul hatol csontomig, testem küzd, hogy elég oxigénhez jusson. Nyugodj meg Ray, ez csak az árnyékmágia. Ne ess pánikba, az nem segít. Ez csak Castian ereje, ő pedig nem hagyná, hogy bármi bántódásod essen. Tenyereimet puha ingjére csúsztatom. A vastag anyagon keresztül is érzem a belőle áradó forróságot, ami felolvasztja rémületbe fagyott tagjaim. Ez az ő birodalma, és vele biztonságban vagyok. Amíg ő a közelemben van, nem fogok elveszni a végtelen sötétségben. A kezdeti félelmet legyőzi kíváncsiságom, és kipillantok Cas védelmező alakja mögül. Gondolkodás nélkül terelt maga mögé, hogy megóvjon bármi is lép ki a fák közül. Ez ugyanúgy lehet egy harcos mozdulata, mint egy szerető gondoskodása. Szeretném azt hinni, hogy az utóbbi.

Végül narancsvörös lángok űzik el az erdei éjszaka sötétjét. A váratlan forróság érzete azonban elmarad, mintha az árnyak hűvös ölelése ettől is óvna minket. Remélem Castian egyszer majd mesél az erejéről, olyan keveset tudni az árnyékmágiáról. Túl hűvösek, túl titokzatosak, túl zárkózottak és túl alattomosak a használói. Tökéletes alapanyagok a lélektelen bérgyilkosokhoz, akiket apám úgy kedvel. De Castian nem ilyen. Benne forrón lobognak az éjsötét lángok.

Meghökkenve figyelem a fák közül kilépő alakot. Még Castiannél is magasabb, hozzám képest pedig egy valódi óriás. A kezében tartott lángok tökéletes másai a hátán hullámzó vörös tincseknek, és a ragyogó szemeknek. Theodoric? Hogy kerül ő Esthelbe? Cas azt mondta, ő az egyetlen Flerion, aki a városban van. Mikor érkezhetett? És legfőképpen miért? Az erdei séta célját nem nehéz kitalálni, minket keres. Talán csak az öccsét, de nálam van a legjobb esélye rálelni. A mi sorsunk fonalait egy kioldhatatlan csomó köti össze, akár akarjuk, akár nem. Néhány pillanatig azt hiszem, hagyja elmenni, de végül karomat finoman megfogva húz vissza a valóságba. Megborzongok a langyos éjszakai szellő érintésétől, és hálás szívvel fogadom a könnyebben lélegezhető levegőt. Valahogy mégis űrt érzek magamban. Az a világ különleges volt. Castian bepillantást engedett a saját birodalmába. Furcsa, szokatlan hely, de ha ott vele lehetek, el tudom fogadni a szabályokat.

- Castian! Végre valahára, már azt hittem, sosem kerültök elő – ezt a hanglejtést ismerem. Az udvarban használt fájdalmasan rideg, távolságtartó maszk. Olyan, mint egy színház… jól tudod, hogy mindenki szerepet játszik, de nem foglalkozol vele, csak sodródsz a történettel. El is felejtettem, hogy Theodoric a bábmesterek birodalmában nőtt fel. Egy olyan birodalomban, ahol mindenki tökéletesen képes manipulálni másokat. ha nem vagy elég óvatos, te is bábként végezheted. Ugyanazokat a védelmi vonalakat kellett felépítenie, mint nekem. Illetve nem. Az én falaim mások. Erősebbek. Több mindent kellett kiállniuk. – Hercegnő – kimért főhajtással üdvözöl, ahogy azt az etikett megkívánja. Ő nem vadember, mint a testvére, ő tudja hogyan kell játszani a nemesek kényes egyensúlyra épülő játékát. Örökösként kénytelen volt megtanulni. Néha nem harcolhatunk a sorsunk ellen, még ha teljesen másra vágyunk is. A kötelesség előrébb való az önös érdekeknél… ezt minden elsőszülött tudja. Még akkor is, ha egy őrült király lányáról van szó.

- Lord Flerion – viszonzom szavait, akadálytalanul csúszva vissza korábbi életem halvány lenyomatába. Emlékszem, mikor először láttam őt az udvarban. Tíz éves lehettem, ő öt-hat évvel idősebb, mégis sokkal többnek tűnt a köztünk tátongó szakadék. Bár az emlékek csalókák lehetnek, de talán a derekáig érhettem. Egyszerre vonzott a belőle áradó erő, és rémisztett meg a tiszteletparancsoló külső. Úgy tűnik ez a különleges vonzerő családi vonás a Flerion klánban.

- Megtisztelő a találkozás, hercegnő – zavart pírral és halvány mosollyal pislogok fel a hatalmas alakra. Egy valódi óriás. Egy óriás, drágakő színű szemekkel.

Még engem is meglep az emlékkép tisztasága. Azt hiszem kijelenthetem, hogy a vörös szem a gyengém. Van valami különleges a ragyogó rubinhoz hasonló tekintetben, aminek csak nehezen tudok ellenállni. Viszont bármennyire is hasonlóak, képtelenség lenne összekevernem őket. Hiszen az egyik olyan sokszor pillantott már rám tele érzelmekkel.

- A keleti kórházban voltunk. Raylin kimerítette magát – ha már érzelmek, Castian hangjából süt az udvariatlanság. Ezalatt az egy hét alatt úgy vettem ki a szavaiból, hogy közel állnak egymáshoz a testvérével. Akkor miért ilyen hűvösek egymással? A válasz egyszerű. Miattam. Én vagyok az a tényező, ami máskor nincs jelen. Thodoric nem tudja, hogy megbízhat e bennem, ezért elárulni sem akarja magát. Castian pedig… ő az elszalasztott pillanat miatt feszült. Ismerem már ennyire. Győzelemre állt, már majdnem porrá törte a titkomat óvó ajtót, de végül veszített. És ő gyűlöl veszíteni. Ha a testvére egy perccel később érkezik, talán már mindent elmondtam volna. Talán már csak engem talált volna ott a magányommal és fájdalmammal. Józan gondolataim azt követelik, hogy én is zúdítsam rá haragom, legyen ő a bennem felgyülemlett düh célpontja, de szívem elnyomja a vad acsarkodást. Ő boldog, hogy még pár pillanatot együtt tölthet Castiannel. A lopott, hamis boldogságunkban.

- Hallottam a hírét. Az egész város róla beszél, többek között ez segített a nyomotokra jutni. Istrid nem győzött áradozni róla – a neheztelést Castianre, amiért feltétlenül ki kellett emelnie, hogy túlléptem erőm határait, egy pillanat alatt sodorja magával az elismerő szavak okozta büszkeség áradata. Még sohasem ismertek el. Még sohasem voltak hálásak a képességeimért. Apám haszontalannak gondolta, de most itt a bizonyíték, hogy tévedett. Lehetőséget kaptam, hogy segítsek az embereken. Hogy megpróbáljam ellensúlyozni azt a pusztítást, amit ő végzett a birodalom népével. Alig egy lepkeszárny érintésével ér fel a próbálkozásom, de minden tőlem telhetőt meg fogok tenni. Ha Castian mellettem van, bármire képes vagyok. Mosolyogva pillantok fel rá, alig mozdulva, hogy testvére ne vehesse észre. Ő egy betolakodó a világunkban. Nincs joga hozzá, hogy lássa a valódi Rayt. A valódi mosolyom csak Castian ismerheti. Ahogyan az ő mosolya csak nekem szól. Vajon sikerülne elérnek, hogy a csókjainkba is belemosolyogjon? Nem csak látni, hanem érezni is akarom ahogy ajkai felveszik az imádott görbületet. – Köszönjük a segítséget, hercegnő – rajtakapottan fordítom vissza tekintetem az árnyékokba burkolódzó ösvényre. A gondolataim ismét tiltott helyre kalandoztak. Valóban hálásnak kell lennem Theodoric társaságáért, hogy megóv az ingoványos talajtól. Sőt, a szavai sem hangoznak annyira megjátszottnak, mint korábban. Ez nem csupán üres udvari fecsegés, ennek a legmélyén érzelmek vannak. Apró, alig érezhető, de ott van. Vajon ő milyen ember az álarc mögött? Kit rejt a rideg jólneveltség maszkja? Remélem egyszer megtudhatom.

- És mit akarsz? – már megint a hűvös sértettség. Igazán kedvesen fogadja a testvérét, már értem miért látogat bármelyik családtagja ilyen ritkán Esthelbe. Nem fürkészem arcukat, inkább az ösvényre függesztem tekintetem. Nem szabad elfelejtem, csak egy betolakodó vagyok a családi életükbe. Ez most egy testvérek közötti beszélgetés, amit én nem érthetek meg.

- Apánk magához hívatott – Somir? Mi történhetett, ami miatt szüksége van Castianre? Bár nem nézek rájuk, érzem a fellángoló feszültséget. A birodalomban történt valami váratlan? Talán az apám őrülete új szintre lépett? Nem. Ne láss rémeket Raylin.

- Miért? – ugyanaz a kérdés fogalmazódik meg mindkettőnkben.

- Azt majd ő elmondja, ha visszaérünk – tisztában vagyok vele, hogy a titokzatosság nekem szól. Nem akar beszélni, míg én is hallhatom. Ezért nem is jelzem Castiannek, hogy a tempó túl gyors kimerült testemnek. Inkább összeszorítom fogaim, és tartom a lépést. Minél hamarabb meg akarja tudni az igazságot, és nem akarok ennek akadályává válni.

- Itt van Esthelben? – bár szeretném azt hinni, hogy így van, mégis kétkedve gondolok rá, hogy csak a tárgyalásom miatt érkezett. Castian feladata volt, hogy kiismerjen, és utána jelentsem rólam. Talán csak ezért hívatják? Nem. Ennyire nem lehetek naiv. Akkor nem, a testvérek közötti feszültség fojtogató sűrűséggel ölel körbe minket.

- Igen – a tömör válasz súlyos kalapácsként sújt le repedező nyugalmamba. A félelem keserű íze kúszik fel torkomon, ahogy utat engedek az agyam mélyébe száműzött gondolatoknak. Két hét. Két hét telt el, mióta Castian anyámról informált. Egy őrült, tomboló király mellett ez az örökkévalósággal ér fel. Talán azért nem mondanak semmit, mert őt is érinti? Lehet, hogy megsérült, de nem akarják, hogy összeroppanjak a hír hallatán? Pedig a tudatlanság még rosszabb. A reménytelen vergődés, a válaszok véget nem érő keresése, a folytonos bizonytalanság.

- Raylin tudni szeretné, hogy a királynő jól van e – döbbent hálával bámulok fel Castian arcára, az sem érdekel, ha a bátyja bepillant a falaim mögé. Emlékezett rá. Emlékezett mennyire szükségem van erre a tudásra. Szívem összeszorul a mérhetetlen szeretettől, amit ez iránt a szörnyű modorú tuskó iránt érzek. Sosem fog nekem verseket írni, sosem fog nyájas szavakkal elcsábítani, de nincs is rá szüksége. Ő máshogy mutatja ki, hogy fontos vagyok számára. Szeretném azt gondolni, hogy én vagyok a legfontosabb. És hogy ezt az igazság sem fogja elfeledtetni vele.

- Igen. Már amennyire még jól lehet lenni abban a fertőben – a súlyos szikla legördül mellkasomról. Mióta tartottam vissza a lélegzetem? Féltem a válaszától. Féltem, hogy elveszítem anyát, akárcsak hamarosan Castiant. Sosem gondoltam volna, hogy lehetek magányosabb, mint a palotában. Az isteneknek furcsa humora van. De anya jól van. Ő képes túlélni azt a rothadó mocskot, erősebb, mint bárki gondolná. Az eltűnésem után valódi pokollá válhatott a hely. Theodoric tökéletesen írta le korábbi otthonom. Az otthont, amit örökre szeretnék magam mögött hagyni. Az otthont, ahonnan ki kell juttatnom anyát, hogy ő is nyugalomra találhasson Esthelben. Olyan nyugalomra, amit én is érzek Castian mellett.

oOoOo

A bejárati ajtó nyikordulása ránt ki felületes álmomból. A kimerültség magával ragadott, de a gondolataim vad örvénylése nem hagyott belesüllyedni a pihenés óceánjába. Castian gondterhelt tekintetének emléke satuként szorítja gyomrom. Mikor elbúcsúzott, láttam, hogy valami nincs rendben. Hogy valami aggasztja. Olyasmit érzett, amit én nem vehettem észre. Látott valamit a testvérén, ami nyugtalansággal töltötte el. És ezt a nyugtalanságot hátrahagyta nekem is. Vele akartam menni. Minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy magára hagyjam. Egyre nehezebb elválni tőle. Egyre jobban érzem, hogy hozzá tartozom, hogy vele akarok lenni, hogy mindent meg akarok osztani vele. Pedig hamarosan el fogom veszteni.

Meztelen talpam kellemesen simogatja a hálószoba puha szőnyegje, miközben az ajtajához csoszogok. A tagjaim mintha ólomból lennének. Nem tért vissza az erő, amit a mágia használta szívott ki belőlem. Erőtlenebb vagyok, mint egy fészkéből kihullott fióka, de tudnom kell, hogy ő érkezett-e ennyire korán. A nap tétova sugarai épphogy csak bekúsznak a függöny rései között, tehát nem a megszokott időben jött.

- Castian? – homályos tekintettel figyelem az ajtóban álló alakját. Háttal van nekem, de miért? Gondolataim fogaskerekei a szokottnál lassabban forognak, próbálják felvenni a történések fonalán, de kimerült elmém vadul tiltakozik.

- Pihenj még, hercegnő. Tegnap kimerítetted magad – Castian? A hangja azonnal kiűzik az álom bódító nyomait belőlem. Ez nem a magabiztos, arrogáns élcelődő hang, ami minden alkalommal egyszerre dühít fel, és csábít hercegnőtlen gondolatokra. Nem a ragadozó mély morgása, aki élveteg mód cserkészi be áldozatát. Ez egy sebzett, üldözött vad hangja, aki kimerült, és nem képes folytatni. Utána kapok, még mielőtt kiléphetne az ajtón, ahová nem követhetem. Ujjaim csuklójára fonódnak. Mintha a bőre is hűvösebb lenne. Nem érzem a megszokott forró nyugalmat, amiben úgy sütkéreztem, mint egy gyík a felhevült köveken.

- Mi történt, Cast… - mielőtt befejezhetném kérdésem, már karjaiban vagyok. Úgy szorít magához, mintha gyógyír lehetnék a benne lakozó összes fájdalomra. Gyógyító vagyok Castian, de van fájdalom, amit én sem vagyok képes rendbe hozni. De, amit csak tudok, átvállalok tőled. Szíve kalitkába zárt madárként verdes mellkasában, fékevesztett versenyben száguldva sajátommal. Az illata, az ölelése, nyakamat simogató szaggatott lélegzetvételek mind hatással vannak rám. Ez most nem egy újabb játék, amivel megpróbálja még mélyebbre ásni magát a falaim mögötti ismeretlen világban. Mi történt Castian? Mi volt képes rá, hogy megtörje a szilárd, arrogáns, határozott férfit, akit megismertem?

- Castian… - suttogásom elvész a köztünk vibráló feszültség fülsértő remegésében. Tudni akarom, hogy ki tette ezt vele. Tudni akarom, hogy én magam állhassak bosszút a pusztításért, amit végzett. Képes lennék ugyanolyan pusztító őrültté válni, mint az apám, ha Castianről van szó? A válasz egy fájdalmasan éles igen. A maró rettegés poklába taszítanék bárkit, aki fájdalmat okoz neki. Tudnom kell, mi történt. Finoman próbálom eltolni magamtól, látnom kell a forró lávaként örvénylő tekintetet. Látnom kell, hogy tudjam, rendbe fog jönni. De nem engedi, hogy megnyugtassam rémült dühtől csavarodó lelkem, csak még szorosabban tart.

- Még egy kicsit. Kérlek, Ray – a hangjában rejlő szükség összeroppant. Szinte fuldokolom a kétségbeesése mérhetetlen súlya alatt. Még egy kicsit, Cas. Amennyi időre csak szükséged van. Ha kell, életem végéig tartalak, ha ezzel segíthetek a fájdalmadon. Ha így átvehettek bármennyit is a lelkedet sorvasztó kínból. Szenved. Érzem. És én vele szenvedek. Köré fonom karjaim, még közelebb vonva magamhoz testét. Sosem öleltem így senkit, és soha senki mást sem fogok. Közös az emlékeinket átragyogó boldogságunk, és közös a jelent beárnyékoló sötét fájdalmunk is. Én hozzá tartozom.

- Köszönöm – rekedt suttogással válik el tőlem, és olvad bele a hajnali napfény teremtette árnyékok birodalmába. Egy olyan birodalomba, ahová nem tudom követni.

oOoOo

Sajnálom

Ezredszer olvasom el a gyűrött pergamenre írt egyetlen szót. Mit sajnálsz Castian? Mi az, ami miatt hajlandó voltál egy rád annyira nem jellemző bocsánatkérésre? Mi történt, ami ennyire felbolygatta a jól megszokott szabályok szerint játszódó világunkat?

Fejemet az ablak hűvös üvegének támasztva ölelem át felhúzott térdeim. A kinti világ nem változott, de ő tegnap reggel óta nem jött el hozzám. Talán a sajnálata a búcsú volt? A végéhez ért az a kéthétnyi boldogság, ami nekünk jutott? Talán az apja megbízta egy küldetéssel, amiről nem tudni mikor tér vissza hozzám. Talán eldöntötték, hogy a sorsom az, hogy ebbe a házba zárva sorvadjak el. Nem, akkor Castian elmondta volna, nem hagyott volna a kétségbeesés fénytelen ösvényén tapogatózni. Haragszom rá, amiért magyarázat nélkül hagyott rá? Nem. Kicsit talán neheztelek, de megértem őt. Amennyire megismertem, nincs hozzászokva ahhoz, hogy gyengének lássák. Pont, mint apám katonái… egy férfinak nem lehetnek érzései. Illetve csak elnyomva, a mélybe taszítva. Talán attól félnek, hogy így majd nem szeretik őket? A férfiak ostobák. Még én is. Szeretem a nagyszájú, pimasz, szégyentelen Castiant, aki folyton az őrületbe kerget, de ugyanúgy szeretném akkor is, mikor az érzelmek pusztító hulláma ragadja magával. Két hete még nem gondoltam volna, hogy valaha képes leszek bárkit szeretni, és ennyire könnyen bevallani magamnak. De vele valahogy minden könnyen megy. Kivéve a meggyőzése. Az a világ egyik legnehezebb feladata.

A bejárati ajtó hangja hozza el a hosszú ideje várt megváltás hangját. Leeresztem talpaim a nappali hűvös padlójára, és várakozva figyelem a belépő alakot. Az alakot, akire tegnap óta várok. Lábaim és szívem karjaiba parancsolnak, de megtagadom sóvárgásukat. Előbb válaszokat akarok.

- Castian! Jól vagy? Hol voltál? Mi történt? Miért hagytál itt szó nélkül? Mégis mit sajnálsz? – szünet nélkül eresztem rá a bennem kavargó kérdéseket. Mindegyikre egyszerre akarok választ kapni. Kitartóan fürkészem megviselt arcát. Mintha semmit sem aludt volna az elmúlt napokban. Ura az érzéseinek, de a szeme alatti árnyékokat és a tekintetét elhomályosító elgyötörtséget még ő sem képes elrejteni. Mégis egy erőtlen mosolyra húzódnak ajkai, miközben mellém sétál.

- Lassíts Raylin. Hamarosan minden kérdésedre választ kapsz. A tanács hívatott – nyelvemre harapva fojtom vissza indulatomat. Ez is egy olyan pillanat, mikor nincs értelme vitáznom. Bezárkózott, nem fog elárulni semmit. A tegnap reggeli pillanat elmúlt, nem fogja engedni, hogy ismét gyengének lássam. Inkább egyedül küzd meg vele. Gyűlölöm, hogy ennyire makacs és önfejű tuskó. Viszont bármilyen fejszével nekieshetnék, ezen a tuskón semmi sem fogna. Most is visszavonulót kell fújnom, és elfogadnom döntését a magányos harcáról.

- Segíthetek valahogy? – képtelen vagyok megállni ezt az utolsó kérdést, visszautalva a tegnap reggeli törékeny pillanatra. Tudnia kell, hogy látom, érzem a szenvedését, és bármit megtennék, hogy könnyítsek rajta. Tenyereim mellkasára simítom, mert éreznem kell a közelségét. Ez a tökéletes gyógyír mindkettőnk szenvedésére. Még pár órán át. A bűntudat könyörtelenül mardos, de már nem foglalkozom vele. Ezeket az utolsó pillanatokat át akarom élni, és meg akarom őrizni. Ezeket a pillanatokat szoríthatom majd magamhoz üres magányomban.

- Többet segítettél, mint bárki más tehette volna, hercegnőm – tenyere arcomra simul, és én készségesen hajtom bele fejem. Egy rövid pillanatig élvezem a nyugalom látszatát, majd elhúzom tőle. Bocsáss meg Castian, hogy ezt teszem veled.

- Adj pár percet, hogy átöltözzek – biccentve egyezik bele. Nincs jól, különben tett volna valami vérlázító megjegyzést a hercegnőkről, és az öltözködési mániájukról. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer azt kívánom, bárcsak láthatnám arrogáns mosolyát. Bárcsak hallhatnám az arcpirító megjegyzéseket, amikkel olyan könnyedén zökkent ki nyugodt álarcomból. Az azt jelentené, hogy minden rendbe jött, minden a régi közöttünk.

Hosszú vívódás után az estheli viselet mellett döntök. Szerencsére ebből is félretettem egy elegánsabb, hófehér darabot a szélein ezüst hímzéssel. Ha egy hosszú ruhában jelennék meg, azt gondolnák, hogy nem szeretnék a lázadók közé tartozni. Ha a túrinkhoz használt darabban tűnnék fel, akkor pedig megsérteném őket. Ez már a játszma nyitólépése. Jól meg kell fontolni, mert az egészet elvesztheted. Ez tökéletes átmenet, egy világosabb bőrcsizmával, amit még nem vettem fel korábban, így nem lepi el a mocsári sár. Néhány tincsem feltűzöm a gyöngyökkel díszített ezüst tűkkel, amik elrablásomkor a hajamban voltak. Drasztikus a változás. A tükörből nem a gyenge, kedves Raylin néz vissza rám. Nem, ő szépen lassan elhalványul. Hamarosan átveszi a helyét Castian harcos hercegnője. Hamarosan mindenki megismerheti Rayt.

oOoOo

Hosszú, néma séta vezetett az Esthel központjában található épületig. Sosem jártam még ennyire mélyen a városban, de most képtelen vagyok a szépségére koncentrálni. Minden figyelmem a mellettem sétáló sötét árnyék köti le. Merre jársz Castian? Milyen gondolatok kanyargós ösvényein vesztél el? Nem volt szívem megzavarni szótlan bolyongását, pedig annyi mindent akartam mondani. Talán az utolsó pillanataink voltak kettesben, de feláldoztam őket a nyugalma érdekében. Viszont az épületbe érve meg kell ragadnom az utolsó lehetőséget. Bármi is történik majd, bánni fogom, ha most nem teszem meg.

- Castian, várj! – megtorpanok mielőtt még kinyitná a tanácsterem ajtaját. Tekintetében az aggodalom egy halvány szikrájával fordul vissza felém. Szeretem, hogy már nem rejti el előlem ezeket az érzéseket. Talán azt hiszi, hogy félek a tanácstól. Nem, ez csak politikai játszma, azokhoz értek, nem tartok tőlük. Egészen más fajta rettegés szorítja össze torkom. Talán most látom őt utoljára. A tanács dönthet úgy, hogy nem adnak nekem esélyt, hogy veszélyeztetem a lázadást, és ezért meg kell halnom. Nem hibáztatnám őket érte, a világunk ingatag, nehéz bárkiben megbízni. A halál gondolata nem rémít meg, egész életemben fel voltam rá készülve. Arra azonban nem, hogy elveszíthetek valakit, aki ennyire fontos számomra. Ma felfedem a titkom, nincs több bujkálás, nincs több hazugság és megtévesztés. Képtelen vagyok így tovább éni. De vajon képes leszek Castian nélkül? Össze fogja zúzni, az igazság. Talán megérti. A szívem mélyén minden istenhez imádkozom, hogy elfogadjon, de… de valójában nem bízom benne. Ezért kell elmondanom neki. Tudnia kell, mielőtt minden szétesik körülöttünk. – Bármi is történjen odabent, bármit mondok vagy teszek, szeretném, hogy tudd, hálás vagyok – egyik kezét tenyereim közé fogom, és utoljára magamba szívom a melengető nyugalmat, ami belőle árad. Ám ez a nyugalom most nem jut el hozzám. Lelkem újabb és újabb darabra szakad a szavaim nyomán. – Ez a pár hét különlegesebb volt, mint bármi, amiről valaha álmodtam. Lehetőséget adtál rá, hogy felfedezzem a világot, hogy hosszú idő után újra nevethessek, és hogy boldognak érezhessem magam. Köszönöm, hogy megmentettél, hogy mellettem voltál és hogy veled Ray lehettem – szomorú mosollyal figyelem zavarodott arcát. Nem érti miért búcsúzom. Hamarosan meglátod. Remélem nem végső búcsú. Remélem el jön az idő, amikor meg tudsz majd bocsátani nekem.

Nem várok válaszálra, nem lenne erőm magyarázatot adni. Hamarosan úgyis mindent meg fog érteni. Utoljára megszorítom kezét, majd megkerülöm a döbbenettől sóbálvánnyá vált alakját. Felhúzom falaim, ez egy olyan harctér lesz, ahol szükségem van rájuk. Castian mindent elmondott rólam, ezért a klánok vezetői egy intelligens, hűvös nyugalommal rendelkező stratégát várnak. Ne okozzunk nekik csalódást.

oOoOo

- Raylin hercegnő – finoman meghajolok a mély hang gazdája előtt. A tágas, napfényes terem félkörben elhelyezett asztalai mögött foglal helyet a többi klán képviselője társaságában. Ám a többiekkel ellentétben őt személyesen is ismerem. Számtalanszor találkoztunk az udvarban, sőt, még bálokon is felkért táncolni. Igazi kifogástalan modorú nemes. Nem úgy, mint a fia.

- Lord Flerion, örülök, hogy újra találkozunk – most már látom a hasonlóságot közte, és Castian között. A tekintetükben ugyanaz az elszántság, becsületesség és intelligencia csillog. Az éles vonások az arcukon részben megegyeznek, de a fiáéban van egyfajta lágyság, ami a legtöbb tűzharcosból hiányzik. Valószínűleg az anyjától származik, ahogy a hajszíne is. Biztosan gyönyörű nő. A vonások mellett a kimerültséget és azt a megfoghatatlan komorságot is felismerem arcán, amit Castianon láttam. Ez csak igazolja az elméletem, hogy valami szörnyűség történt a birodalomban, míg mi ebbe a különleges, elzárt világban rejtőzködtünk.

Végig pillantok az asztalok mögött ülő többi alakon. A lázadásban résztvevő klánok képviselői, de mind elnyűttnek tűnnek. És egyvalaki hiányzik. Castian azt mondta hat klán alkotja a tanácsot, de most csak öten vannak jelen, az egyik szék üres. Flerion, Yole, Pamyar, Lamin, Miraren. A sok tanulás, és a legfontosabb családok megismerése most végre kifizetődik. A leírások alapján könnyedén felismerem őket, szerencsére az erős mágiához jól felismerhető külső jegyek is tartoznak. A Shaye klán vezetője azonban hiányzik. Castian nagyapja. Talán nem tudott kiosonni apám figyelő tekintetének sugarából. Neki mindenhol vannak figyelő szemei. Az egész birodalom hemzseg a kémjeitől, hiszen még egy ártatlan csecsemőt sem lehet elrejteni előle.

Azok, akiknek joga van még meghallgatni a felettem hozott ítéletet, a terem túlsó felét foglalják el, köztük Castian is. Jobb így, nem kell látnom az arcán végigfutó érzéseket a sorsdöntő pillanatban. Kérlek bocsáss meg, Cas.

oOoOo

Ahogy számítottam rá, Castian mindent megosztott, amit megtudott rólam és a képességemről. Ez volt a feladata, mégis árulásnak érzem. Beengedtem a falaim mögé, és ő minden titkomat továbbadta. Tudtam, hogy ez a cél, tudtam, hogy nem tarthat meg mindent magának, mégis nehéz. Elfogadom, de fáj. Rezzenéstelen arccal fogadok minden szót, legyen akár egyszerű kijelentés, vagy a hála kifejezése irányomban. Istrid is jelentést tett a kórházbeli munkámról, alátámasztva Castian szavait a megbízhatóságomról. Minél többet hallok, annál biztosabb, hogy nem fog a halálommal végződni ez a tanácskozás. Készségesen válaszolok kérdéseikre, egyetlen dolgot utasítok el. A képességem bemutatását. Lord Yole vadul ragaszkodik hozzá, hogy láthassa, nem hazudok. Talán csak biztosra akar menni, hogy semmilyen hatással nem vagyok a védővarázslatokra, amik Esthelt óvják. Biztos vagyok benne, hogy csak az ő klánja volt képes ezt a helyet elrejteni apám elől. Megértem az aggodalmát, de ragaszkodom a döntésemhez. Ártatlanokon nem fogom az erőmet használni, csupán azért, hogy bizonyíthassak.

Végül Lady Pamyar állítja le a fájdalmasan hosszúra nyúlt vitát. A tekintete közel sem olyan hűvös, mint a bőre lenne, ha megérinteném. Egyszer gyógyítottam apám egyik jégmágusát. Először megrémültem, mert teste jéghideg volt, mint egy holttesté, de utána megtudtam, hogy náluk ez természetes. A mágiájuk velejárója. Mintha elismerést láttam volna villanni a jégkék szemekben. A politika világában nehéz erős nőnek maradni, és valószínűleg ő sem számított ekkora ellenállásra egy törékeny hercegnőtől. Egy újabb ember, akinek csalódást kell majd okoznom.

- A tanács döntése alapján innentől szabadon járhat Esthelben, hercegnő. Hálásak vagyunk minden segítségért, amit a lázadóknak nyújtott eddig, és amit nyújtani fog a jövőben – nem kerüli el figyelmem, hogy mennyire készpénznek veszik a segítségemet. Természetesen nem fogom hagyni szenvedni az ártatlan lakosokat, de nekem is vannak feltételeim. Abba nem fogok beleegyezni, hogy kihasználjanak és uralkodjanak rajtam, ahogy apám tette. Nem engedem, hogy egy hatalom befolyása alól egy másik alá kerüljek. A magam ura kívánok lenni, saját döntéseim szerint cselekedni. Ezt jobb lesz, ha idővel ők is megértik és elfogadják. Nem azért támogatom a lázadókat, mert ők ezt várják el, hanem mert én ezt kívánom tenni. Fontos különbség. – Azonban néhány dologról még tudnia kell. A birodalom megváltozott, mióta elhagyta az udvart – elhagytam? Milyen finom kifejezés arra, hogy erőszakkal kiragadtak az életemből, hogy egy sokkal jobbat ajánljanak cserébe. Legszívesebben elmosolyodnék, de ezt az érzést hamar elűzi a döbbenet, harag és szomorúság. A tanács beszámol a pusztításról, amit apám véghez vitt. A történelem megismétli önmagát, az őrülete nem ismer határt. A gyógyítók után az árnymágus klánok is eltűntek. Minden erőmre szükség van, hogy visszatartsam könnyeim. Százak, ha nem ezrek haltak meg. Miattam. Az elrablásom miatt. Egy fékevesztett őrült tombolása miatt. Így már értem Castian gyötrelmét, hiszen a családja… Izmaim megfeszülnek, legszívesebben felpattannék, és újra karjai közé vetném magam. Bár tovább öleltem volna tegnap. Bár tudtam volna miféle fájdalom szeli darabokra belül. Nálam jobban senki sem ismeri ezt a fajta fájdalmat. Innentől már mindketten űzött vadként kényszerülünk élni. Azt hittem már nem lehet fokozni az apám iránti gyűlöletem, de tévedtem. Bármibe is kerül, végezni fogok vele. Elpusztítom őt, és az emlékét is kitörlöm a világból. Begyógyítom a gennyes sebet, amit az emberek életén hagyott a létezése.

- Most már talán érti, hogy miért van szükségünk a segítségére, hercegnő. Sok tétovázó klánt segítene meggyőzni a támogatása, a nyílt kiállása az apjával szemben. Hajlandó lenne rá? – Lord Lamin veszi át a szót. Megnyugtató baritonja segít elcsitítani háborgó gondolataim. Higgadtságra van szükségem a következő lépéshez.

Eljött a pillanat.

Bocsáss meg, Castian.

- Mielőtt választ adnék, szeretném meghálálni a lázadók bizalmát egy olyan titokkal, ami sorsfordító is lehet az ügyükben – eljött a pillanat. Egész életemben erre vártam, de mégsem tölt el boldogsággal. Pontosan ez az, ami miatt el fogom veszteni a legnagyobb boldogságom. – Az apámat elvakította saját önimádata. Túlságosan bízott a terrorban, amivel a hozzá legközelebb állókat sújtotta. Nem gondolta, hogy valaha ellene fordulnának – feszült tekintetek figyelik minden mozdulatom, nem tudják elképzelni, mire akarok kilyukadni. Azonban az ő pillantásuk egyáltalán nem érdekel. Egyetlen szempár van a teremben, aki számít, de nem kereshetem meg. Jobb, ha nem látom a szörnyű felismerést arcán. Inkább elkezdem kioldani ruhám övét. – Annyira rettegett a jóslattól, hogy több száz csecsemőt ítélt halálra szemrebbenés nélkül. Egyetlen kisfiú volt, aki az anyja cselszövése, illúziója és szeretete miatt túl tudta élni az eszement pusztítást, és képes volt felnőni a rothadó fertő közepén – szavaim súlyosan koppannak a dermedt csendben, miközben felállok, és lecsúsztatom vállamról a jegesfehér anyagot. A terem kellemetlenül hűvös levegője akadálytalanul simítja végig mellkasom. Legszívesebben borzongva venném vissza a ruhát, de nem engedem meg magamnak ezt a gyengeséget. Látniuk kell, hogy elhiggyék szavaim. Néhányan zavartan fordítják el a tekintetüket, néhányuk arcán még halvány pírt is látok feltűnni. A neveltetésük nem engedi, hogy egy hölgyet fedetlenül lássanak. A többiek reakciója igen változatos. A meghökkent kiáltástól az éles szisszenésen át a merev, kifejezéstelen tekintetig minden végigfut arcukon. Még a tétovázók is óvatosan visszalesnek, csak hogy utána a teljes döbbenet és zavarodottság jelenjen meg tekintetükben. Egy pillanatra lehunyom szemem, és lassan körbe fordulok, hogy a teremben mindenki láthassa az igazságot. Hogy Castian láthassa.

- Nos… azt hiszem eleget láttunk – Lord Somirnak sikerül leghamarabb megtalálnia a szavakat. Hangját kissé fel kell emelnie, hogy elnyomja a résztvevők döbbent morajlását. Értem az utalást, biccentve igazítom vissza ruhámat. Belülről mardos a szükség, hogy megkeressem tekintetemmel Castiant, de nincs hozzá bátorságom. Inkább nézek szembe a klánok vezetőivel, mint az ő elvesztésével. – Mindannyiunk nevében mondhatom, hogy kíváncsiak vagyunk a teljes történetre.

- Szívesen megválaszolok a tanács minden kérdésére, de előtte én válaszolnék a korábbira. Hajlandó vagyok támogatni a lázadókat és segíteni őket más klánok meggyőzésében – néhány tekintetben felvillan a remény szikrája. A jóslat beteljesítőjeként még könnyebb dolgom lesz, mint törékeny hercegnőként. A lelepleződésemből is húzhatnak hasznot, sőt, így még értékesebb vagyok a szemükben. Szükségük van a segítségemre, ahogyan nekem is az övékre. Eljött az alku ideje. – Ám a titkom nem hagyhatja el Esthelt egészen addig, míg a királynőt ki nem szabadítják az udvarból – szándékosan nem az elrablás kifejezést használom. Anyám ugyanolyan fogoly a palotában, mint én voltam. – Az ő illúziója mentett meg, ezt a király is tudni fogja, és végez vele. Ha bárki elárul, és ez megtörténik, soha nem hagyom el a várost, és nem fogok nyíltan a lázadás mellé állni – ebben hajthatatlan vagyok. Anyám életét nem fogom kockáztatni. Ő nem engedné, hogy az életét a birodalom sorsa elé helyezzem, de én képtelen lennék azzal a tudattal tovább harcolni, hogy az én döntésem miatt kellett meghalnia. Nem tudnám ezt a súlyt cipelni. Jelen helyzetben pedig nagyobb veszélyben van a palotában, mint valaha. – Hozzák a királynőt Esthelbe, és megteszek mindent, amivel segíthetem a király hatalmának megdöntését.

- Ez képtelenség! Lehetetlen kihozni onnan! – tekintetem a méltatlankodó Lord Mirarenre villan. Bár még sosem láttam személyesen, gyakran emlegették nevét együtt a tekintélyes méretű bajuszával, és legalább annyira figyelemfelkeltő folyékony arany tekintetével. Ezek a szemek csak a fémmágiát használókra jellemzőek, és a Miraren klán az egyik legkiemelkedőbb közülük. Kevesen harcosok közülük, inkább fegyvereket, páncélokat és ékszereket készítenek. Én is rendelkeztem néhány gyönyörű darabbal, ami a mestereiktől származott. Sosem gondoltam volna, hogy a vezetőjük ennyire gyáva alak. Bár, ha képes fellépni a birodalom ellen, akkor nem nevezhetem gyávának. Felőlem azonban nyugodtan fröcsöghet és elégedetlenkedhet, nem tud meghatni. Jobban teszi, ha ezeket a negatív véleményeket megtartja magának, és inkább a megoldás kiötlésére fordítja energiáit. Valószínűleg ezt ki is olvassa pillantásomból, mert elcsendesedik, és halkan morgolódva ereszkedik vissza székébe. Én is így gondoltam.

- A tanácsnak ezt meg kell vitatnia – bólintva egyezem bele a ki nem mondott kérésbe. Annyit gondolkodnak rajta, amennyit csak akarnak. Az arcokon végig nézve biztos vagyok benne, hogy heves viták várnak rájuk. Újra kell gondolniuk a tervüket, mérlegelni a lehetőségeket, és megtalálni a megoldásokat. Szerencsére nekem azt már nem kell hallanom. Ha döntésre jutottak, akkor majd üzennek, ahogy mindig is tették a döntéshozó hatalmak. A jelenlétemben úgysem mernének kimondani mindent, ami a fejükben van. – És most halljuk a történetedet, Raylin herceg.

oOoOo

A szám kiszáradt, a fejem finoman lüktet az elmúlt órákban rám zúdult kérdéshullám megválaszolásától. Úgy érzem, mintha az egész gyermekkorom fel kellett volna tárnom a tanács előtt. Nehéz volt a személyes érzelmeim elválasztani a tényektől, amik valóban rájuk tartoznak, de azt hiszem sikerült. A fájdalmam, a magányom és dühös kétségbeesésem, ami végig kísérte az eddigi életem, csak különleges emberekre tartozik. Egyetlen különleges embernek van joga megismerni, ha egyszer készen áll rá. Ez az ember azonban nem vár rám. Nincs az ajtó túloldalán, amit pár órával ezelőtt ő maga tárt ki számomra. Ahogy számítottam rá. Nem lep meg, mégis őrjítő fájdalom kapar belülről. Nem kapok levegőt, kétségbeesetten keresem a megnyugvást adó vörös szempárt. Természetesen csak mélyen magamba rejtőzve. Kívülre a nyugodt hercegnő… illetve herceg páncélját mutatom.

- Herceg! Elkísérhetem a mágushoz, aki eltávolítja a pecsétet, hogy szabadon mozoghasson Esthel határain belül? – nem az a Flerion lép mellém, akire vártam. Üres mosollyal nézek fel Theodoric határozott vonásokkal felépített arcába. Akár egy szobor. Egy gigantikus szobor, akinek a mellkasa közepéig sem érek fel. Nem érdemel ekkora ürességet tőlem, de képtelen vagyok érzelmekre. Még maga alá gyűrt a rideg tény, hogy Castiant nem érdeklem többé.

- Örömmel venném a segítséget.

oOoOo

- Kérdezhetek valamit, Raylin herceg? – összerezzenve engedem le kezem, amit eddig vizsgáltam. Furcsán üresnek tűnik a mágikus bilincs nélkül, ami eddig a házhoz kötött. Ami eddig Castianhoz kötött.

- Többé nem az udvarban vagyunk Theodoric, nem kell törődnöd a formaságokkal. Kérdezz bármit, amire kíváncsi vagy – egy vállrándítással jelzem neki, hogy már hidegen hagy az ilyesmi. Az udvarias megszólítást is elhagyom, biztos vagyok benne, hogy nem fog neheztelni érte. Mind a ketten gyakorlottak vagyunk az udvar hamis játékaiban, de kétségem sincs afelől, hogy csupán rettenetesen jó színész és stratéga. Pontosan, mint én. Bólint, míg tovább folytatjuk utunk az otthonom felé. A védővarázs eltávolítása után felajánlotta, hogy visszakísér. Elfogadtam, mert féltem, hogy eltévednék nélküle. Büszke vagyok, de ostoba az nem. Vannak helyzetek, mikor fel kell vállalni a gyengeséged, hogy még erősebben térhess vissza. Emellett hálás vagyok a társaságáért. Így nem kell kettesben maradnom önpusztító gondolataimmal. Lesz még elegendő időnk egymásra.

- Köszönöm – jól gondoltam. Ő sem kedveli a színjátékokat. – Miért titkoltad Castian előtt? – sejtettem, hogy fel fogja tenni ezt a kérdést. Valószínűleg ő is neheztel rám, azért, amit a testvérével tettem. Szomorú mosollyal ölelem át magam karjaimmal, miközben tovább követjük az előttünk lebegő lángcsóvát. Megbűvölve figyelem a fények és árnyékok táncát, amit körülöttünk lejtenek. Most a fény kísér, pedig az árnyékra vágyom. Mindennél jobban.

- Ha az egész életedet hazugságban éled le, nehéz megnyílni. Nem tudhatod, hogy kiben bízhatsz – ez csupán féligazság. Eleinte valóban így volt, de később féltem, hogyan reagálna. Rettegéssel töltött el a lehetőség, hogy elhagyhat emiatt. Ezt azonban nem kell tudnia. Ez csak rám, és az árnymágusomra tartozik. – Hibás döntés volt, utólag belátom, de megváltoztatni már nem tudom. Csak a megbocsájtásában tudok reménykedni.

Hosszú percekig tartó csend telepszik ránk. Talán csak nem akar nyíltan hibáztatni mindenért. Vajon mit mondott neki rólam Castian? Mennyit tud arról a kapcsolatról, ami az elmúlt két hétben szövődött közöttünk? Valószínűleg mindent, és nem lát esélyt rá, hogy valaha helyre jöjjön.

- Adj neki időt. Castian elég…

- Makacs, önfejű, meggondolatlan és hirtelen haragú? – fejezem be helyette a mondatot. A jutalmam egy meglepett nevetés. Láss csodát, ő sem egy érzelmek nélküli politikus, aki csak a játszmákhoz ért. Talán egyszer jól ki fogunk jönni egymással. Kivéve, ha a testvére oldalára áll, és ő is örökre megszakít velem minden kapcsolatot.

- Jobban kiismerted, mint gondoltam – a hangjában rezgő elismerés sem tud mosolyra fakasztani. Ahogy távolodunk a várostól, egyre jobban rám telepszik a magány. A magány, amit Cas elvesztése okoz. Hogyan leszek képes ezt túlélni? Hogyan fogom elviselni a nyomást, és nem összeroppanni alatta?

oOoOo

Három nap.

Három napja szabad vagyok, mégis képtelen arra, hogy elhagyjam az otthonom. A saját érzéseim zártak kalitkába. Kétségbeesett szükséggel pillantok szinte percenként az ajtóra, várva, hogy Castian belépjen rajta. De nem jön. Nem érkezik a megszokott meleg ebéddel, nincsenek kellemes és egyben bosszantó délutáni séták. Senki sem érkezik. Hiszen én magam kértem. Szabad vagyok, elmehetnék beszerezni amire szükségem van, de még reménykedem, hogy Castian beállít egy csomag férfiruhával, és perverz vigyorral ajánlja fel, hogy segít felvenni őket. Próbáltam felkészülni, de a hiánya olyan erővel csapott arcon, hogy beleszédültem. Tudtam, hogy fontos a számomra, de most, hogy nincs velem… most érzem igazán, hogy mit jelentett a kapcsolatunk. Biztonságot és boldogságot. Nélküle akár újra a palotában is lehetnék. Magányosan. Elrejtőzve.

Megértem őt. Az elmúlt hetekben ő is megkedvelt, megnyílt nekem, lentebb engedte a páncélját. Mert neki is van páncélja, láttam hogyan viselkedik másokkal, és mit tesz, ha csak velem van. Láttam a nevetéstől ragyogni a máskor kemény tekintetet, harcoltam az arcpirító szavak ellen, éreztem a gyengédséget minden apró érintésében. Azon a reggelen pedig… sebezhetőnek is láttam. Éreztem milyen, ha szüksége van támaszra. Ha szüksége van rám. Beengedett a páncél mögé, és én könyörtelenül összezúztam odabent mindent. Miért is vágyna ezek után a társaságomra? Milyen aljas szörnyetegnek kell lenni ahhoz, amit tettem?

Mégis, reménykedtem, hogy ő is meg fog érteni engem. Nem árulhattam el a titkomat, nem tehettem, hiszen az életem függött tőle. Kénytelen voltam neki is hazudni… bár minden alkalommal egy újabb darabot tépett ki belőlem. Ezt miért nem látja? Miért nem látja, hogy próbáltam minél kisebb fájdalmat okozni? Minden elutasított közeledés, minden kétségbeesetten megtört pillanat azért volt, mert megpróbáltam őt megóvni a csalódástól. Reméltem, hogy így könnyebben megbocsájt. De úgy tűnik, tévedtem. Meg kell próbálnom nélküle boldogulni. Azt hittem lesz elég erőm elengedni őt, elfogadni a döntését, és hagyom szó nélkül távozni. De ebben is tévedtem. Az elmúlt napok magánya rádöbbentett, hogy nem vagyok rá képes. Önző vagyok. Hozzá tartozom. Meg akarom vele beszélni, ki akarom vívni a figyelmét. Azt akarom, hogy tudja, mennyire fontos a számomra. Nem vagyok nő, ezért nem reménykedhetek semmiben, de legalább megpróbálom. Mit veszíthetek? Ha elutasít, még ezek után is van remény a barátságunk helyreállítására. Apró szilánkokra fogok törni, miközben barátként figyelem majd, ahogy más mellett találja meg a boldogságot, de képtelen lennék teljesen lemondani róla. Szükségem van rá, még ha el is pusztít a közelsége.

Szomorú és elkeseredett vagyok, de más érzelem is kavarog bennem. Csendesen figyel a háttérből, akár egy szikrázó tekintetű ragadozó. Le akar csapni. Bele akarja mélyeszteni fogait valaki húsába. Hosszú éveken át tartottam vissza ezt a dühöt, de most fáradok. Túl sok. Dühös vagyok magamra, amiért hagytam idáig fajulni a dolgokat. Dühös vagyok, hogy nem állítottam le Castiant, nem vetettem ennek véget sokkal korábban. Dühös vagyok Castianre, hogy nem ért meg. Hogy nem képes túllátni a saját sértettségén, és beismerni, hogy mindent érte tettem. Legszívesebben belé búgnék, hogy végre észhez térjen. De ő olyan ostoba ha az érzelmekről van szó. Eddig csak skalpokat gyűjtött, nem foglalkozott másokkal, hogyan is tudhatná mit érzek? Pont ezért kell elmondanom neki. Nem szeretném rászabadítani a dühöm, de úgy érzem egyre kevésbé vagyok ura az érzéseimnek. Fel kell hagynom az önmarcangolással, és meg kell találnom őt.

oOoOo

Nem igazán tudtam aludni a napokban, ezért kimerített a városhoz vezető séta. Szerencsére az utat nem tévesztettem el, nem is tudtam volna, hiszen ez az egyetlen ösvény, ami a házamhoz vezet. Mire a kereszteződésekhez érek, már feltűnik néhány estheli lakos, akiktől mosolyogva kérek útbaigazítást a gyakorlótér felé. Nekik nem kell tudniuk, hogy belül üvöltök, ők nem tehetnek arról, ami velem történt. A városban hamar elterjedt a titkom, talán pont ezért sokkal kedvesebben fogadnak. Bennem látják a reményt, a jóslat beteljesülését. Nem tudom hogyan felelhetnék meg az elvárásaiknak. Gyenge vagyok, nem tudok ártani apámnak. Az ő reményeik is hamisak, akár az enyémek Castiannal kapcsolatban. Nem tudom mit várok. Azt viszont tudom, hogy mit szeretnék. Azt akarom, hogy magához öleljen, hogy a fülembe súgja, hogy velem marad, és végre befejezzük a félbe szakított csókot. Talán, ha behúznám egy fa mögé, és letámadnám, nem foglalkozna azzal, hogy férfi vagyok. Nekem nem számítanak a nemek. Nekem az számít, hogy ő Castian. Ezt tudnia kell.

Sejtésem beigazolódik, a gyakorlótéren találok rá. Egy sötét, pusztító, fáradhatatlan árnyékként veszi fel a harcot újabb és újabb harcosokkal. Olyan, akár egy bűnre csábító démon. Percekig figyelem mozgását, ami sokkal hevesebb, mint egy egyszerű edzés megkívánná. Az ellenfele kimerült, lassulnak a mozdulatai, de Castian nem kíméli. Rázúdítja dühét. A dühét, amit valójában irántam érez. Le kell állítanom, nem hagyhatom mások szenvedjenek az én hibám miatt. Ha valakin le kell vezetnie a feszültségét, akkor az legyek én.

- Felszakítod a sebed, ha így folytatod... – mikor ismét földre küldi ellenfelét, úgy érzem közbe kell avatkoznom. Aggódom szegény fiúért is, de amiatt jobban, hogy Castian megerőlteti magát. A vágás csúnya volt, és nem vagyok benne biztos, hogy mióta elváltunk, akárcsak ránézett volna. Nem varázskrémet adtam neki, ami azonnal eltűnteti, csak egy esélyt a gyorsabb gyógyulásra. De ez az esély mit sem ér, ha meggondolatlan, őrült vadkanként tomból.

Azonnal felém fordul, így közelről még tisztábban látszik az izzó harag a vörös tekintetekben. Torkom összeszorul, legszívesebben hátat fordítva menekülnék, de nem tehetem. Most nem. Felelnem kell a hibáimért, meg kell próbálnom jóvá tenni őket. Különben egész életemben gyűlölni fogom magam.

- Mit keresel itt? – megremegek a hangjában rejtőző megvetésből. Pont, mint mikor először találkoztunk. Amikor még semmit sem tudott rólam. Hát ebbe az állapotba taszítottam vissza a kapcsolatunkat. Én is ugyanúgy megvetem magam, ő engem.

- Castian… - pár lépéssel közelebb lépek hozzá, hogy szavaim ne hallja az egész küzdőtér. Nincs szükségem közönségre. Nincs szükségem rá, hogy mások is lássák összeomlani az életemet. Nincs szükség rá, hogy az egész város a megaláztatásomon nevessen. De ha kell, érte még ezt is vállalom. Rosszabbat is éltem már át. – Beszélnünk kell.

- Nem érdekel a mondanivalód – kardját dühös mozdulattal löki hüvelyébe, közbe egy pillanatra sem veszi le rólam ékszerként csillogó tekintetét. Örökre magaménak akarom tudni ezt az ékszert. Büszkélkedni vele, bezsebelni az érte kapott elismerő és féltékeny pillantásokat. Megóvni minden sérüléstől, hogy sose veszítsen a fényéből.

- Tudom, hogy dühös vagy, de… - próbálnám ész érvekkel meggyőzni, de túl vastag a harag ködje, ami körbeöleli. Nem jutok át rajta. De nem tud eltántorítani. Addig küzdök, míg rá nem lelek az útra ahhoz a Castianhez, akit megismertem. Aki vágyakozva pillantott rám, aki mosolyogva figyelte mozdulataim, mikor azt hitte nem látom. Ő biztosan ott van a köd túloldalán, nem tűnhetett el nyomtalanul. Csak ki csalogatnom.

- Dühös? Ugyan miért lennék dühös, Raylin herceg – szinte várom, hogy a talajra köpjön az utolsó szót követően. Fájdalmasan rándul össze arcom. Ez az egyetlen szó tüzes ostorként mar bőrömbe, lüktető sebeket hagyva maga után. Sebeket, amik arra emlékeztetnek, hogy mit tettem Castiannel. Hogy ugyanilyen sebeket téptem rajta a kegyetlen hazugságaimmal. Sebeket, amiket nem vagyok képes begyógyítani.

- Castian, csak pár percet adj… kérlek – nem szoktam könyörögni. A becsületem nem engedi. A becsületem volt az egyetlen, amit sosem tudtak elvenni tőlem, de érte ezt is feláldozom. Ha kell, térdre ereszkedem. Elé rakom mindenem, ha ezzel elérem, hogy végre meghallgasson.

Néhány pillanatnyi csend után megragadja felkarom és behúz az egyik épület mögé, távol a kíváncsi tekintetektől és fülektől. A szorítása erősebb, mint korábban, hiányzik belőle a figyelő gyöngédség, de nem okoz fájdalmat. Talán szándékosan, talán véletlen. Szeretném azt gondolni, hogy még ilyen állapotban is foglalkozik velem. Hogy még mindig érdeklem.

- Legyél gyors, nincs kedvem a játékaidhoz – tekintete feszült és komor. Mintha az árnyékok, amiket irányítani képes, felsejlenének a forró lávatengerben. Még sosem láttam ilyennek. Gyűlölöm magam, amiért ezt ettem vele.

- Nem volt minden játék Castian. Eleinte talán, de utána…

- Utána sem változott semmi. Lett volna lehetőséged elmondani az igazságot, de te inkább hülyét csináltál belőlem – szóval ezért. A becsülete sérült? Azt hittem az érzéseit sértettem meg, de ő csak az önbecsülésén esett sebeket nyalogatja napok óta? Akkor kettőnk közül ki is az önzőbb? Talán soha nem is érzett semmit? Talán tényleg minden játék volt, hogy bejuthasson a falaim mögé? Nem. Biztosan nem. Ő nem ennyire jó színész. De az érzelmekhez sem igazán ért. Csak a saját sebeit képes észrevenni.

- Azt hiszed nekem annyira könnyű volt? Szerinted élveztem mikor rám néztél, és tudtam, hogy a tekintetben lévő érzelmek egy nem létező hercegnőnek szólnak? Szerinted élveztem mikor újra és újra el kellett téged löknöm magamtól, ezzel mindkettőnknek fájdalmat okozva? Ennyire elvakít a sértett önérzeted?  - dühösen csapok mellkasára, csak hogy utána ott felejtsem tenyerem. Képtelen vagyok elhúzni a forró, izzadtságtól nedves vékony ingtől. Újra hatalmába kerít a megszokott illat, ami belőle árad. Amibe legszívesebben belehentergőznék, hogy mindenhol magamon érezhessem. Miért nem érti meg? Miért nem tud átlátni a saját dühös sértettségén? – Féltem, hogy elveszítelek Castian! Túlságosan kedvellek ahhoz, hogy megbirkózzak a hiányoddal – engem is megrémít szavaim súlya, de innen már nincs visszalépés. Ha elbukom, legalább őszinte szavakkal teszem. Egyszer az életben. – Ugyan nem vagyok nő, de ugyanaz a Ray vagyok, akit megismertél. Akit kicsalogattál a falai mögül. Akiről egyedül te tudtad, hogy létezik. És ha többre nem is látsz esélyt, legalább a barátságunknak adj egy lehetőséget. Kérlek Castian…

A számat végigcirógató, mohó, szinte könyörgő tekintete elárulja a titkos vágyakat, amiket napok óta elnyom, ahányszor közeledni próbálok felé. Összezavar. A nevem az ajkain csak egy hangtalan, meggyötört sóhaj, nem tudom, hogy azért fohászkodik, hogy végre megtegyem, amire mindketten leplezetlenül vágyunk, vagy azért, hogy legyek erősebb, mint ő maga, és engedjem szilánkokra törni ezt a pillanatot is, mint annyi másikat ezelőtt. De miért tenném? Már így is túl sok lehetőség csusszant ki az ujjaim közül ezen a héten. Nem fogok megfutamodni haszontalan nemesi elvek és múlt hibásan meghozott, felszínes fogadalmai miatt, főleg azok után, hogy az éhes pillantása már felperzselte az érte sóvárgó ajkaimat. Itt az ideje, hogy a saját ajkaival enyhítse a fájó bizsergést, amit ott hagyott.

- Bocsáss meg, hercegnőm. – Szinte már a számban érzem az izgatott zihálásának az ízét, a melegét, a nedvességét, mikor váratlanul kitépi magát a gyengéd szorításomból. A tekintetemből a pillanat töredéke alatt tisztul ki a vágyódás köde, de szinte rögtön utat nyernek maguknak a csalódottsággal fűszerezett düh kábítóan vörös fellegei. Megint elmenekült. A szemei elárulják, mégis elmenekül. Újra és újra elutasít, és fogalmam sincs, hogy miért, a tehetetlenség pedig szinte darabokra szaggat. Az indulataim olyan lehengerlő erővel támadnak rám, hogy ha nem lennék edzett a dühöm elfojtásában, lehet, hogy ripityára törném a körülöttünk lévő székeket. Legszívesebben hangosan üvöltenék és durván, nyers erővel kényszeríteném, hogy nézzen rám, és mondja nyíltan és őszintén a szemembe, hogy nem vágyik a csókomra, de nem mozdulok. Nem mozdulok, mert életemben először rám talál egy teljesen új és ismeretlen érzés: a félelem. Félek. Borzasztóan nehéz beismerni, de félek, hogy könnyedén visszautasítana, és még ezt a játékos, pengeélen egyensúlyozó kapcsolatot is elveszítenénk, amink most van. Eddig soha nem utasított vissza egy kiszemeltem sem, soha senki nem állította meg a csókomat vagy sütötte le a tekintetét egy elmélyülő szemkontaktus bűvöletében. Csak ő. Néha kezdem úgy érezni, hogy csak képzelem az ezüst szemek mélyén csillogó vonzalmat. Lehet, hogy csak azért kényszerül válaszolni a közeledésemre, mert tudja, hogy én vagyok a kulcs a szabadságához. Talán minden más lesz, ha már kevésbé függ majd tőlem.

Mire befejezem a büszkeségemen és az önérzetemen ejtett sebek nyalogatását, már nincs a szobában. A tudatom mélyéről előkaparom a távozása előtti szavait, és az elhadart utasításának megfelelően elkezdem bekenni a szétnyílt seb vörös, duzzadt felületét. Fájnia kéne, de semmit nem érzek a mellkasomban háborogva dübörgő szívemen kívül. Sok negatív jelzővel lehet illetni engem, de gyáva soha nem voltam. Nem fog sokáig sakkban tartani a félelem bénító ereje. Soha nem buktam el egyetlen küldetésemet sem, nem pont azzal fogom kezdeni, amit magamtól kaptam. Még kapsz egy kis időt, hercegnő, de amint elnyered a szabadságodat, az enyém leszel. Ebben biztos lehetsz.

Összegombolom magamon az ingemet, és a gondolataimba merülve foglalom el a szokásos helyemet az ajtó mellett. Fogalmam sincs, hogy a hét melyik részén alakultak át az őt védelmező, távolságtartó gondolatok és fogadalmak leküzdhetetlen, önző és mindenen túlmutató birtoklási vággyá. Már régóta nem érdekel, hogy mi a neme. Ő nem lány vagy fiú, ő Raylin. Ő már az enyém, akkor is, ha ő maga ezt még nem fogadta el teljesen. Azon az egy apróságon kívül, hogy nőnek született, mintha nekem teremtették volna. Imádom az eszét, amit nem fél könyörtelenül felhasználni ellenem, a fondorlatos visszaszólásait, a tiszta, kicsit talán túl naiv szívét, a nevetésekor megszólaló kristály csengettyűket, és az arcán elmélyülő, árnyékba burkolózó kis gödröcskéket. Még mindig nem simítottam végig őket az ajkaimmal, pedig minden áldott alkalommal belém mar a kísértés, hogy megtegyem. A fene egye meg, még a sápadt színeinek a látványát is megkedveltem. Csodálatosan mutatna meztelenül a Flerion klán lángvörös bársony ágyneműinek az ölelésében. Széttárt lábakkal, a hófehér bőrén végigfutó rózsás pírral, várakozással teli, félszeg mosollyal és a szemeiben tükröződő ezüstfényű tejútrendszerrel. Ó, egy percig sem zavarna, hogy nő, ebben már egészen biztos vagyok. Ah. Viszont meg kell szakítanom ezt az ábrándozást, mielőtt még szűkösebbé válik a nadrágom. Ha végre elfogadja az elkerülhetetlen jövőjét, egyszer elviszem az itteni kis lakófülkémbe, hogy megcsodáljam az imént elképzelt látványt. Most először nem bánom, hogy anyám régebben ide is utánam küldött néhány szettet a klánunk jelképes garnitúráiból.

A hálószoba ajtó nyikorgása rángat vissza véglegesen a valóságba, csendesen figyelem, ahogy visszasétál a biztonságot nyújtó gyógynövényeihez. Úgy érzem magamat, mint egy kiéhezett ragadozó, aki túl fürge prédát választott magának, és rendre hoppon marad. És üres gyomorral. Már nem zihál úgy, mint a távozása előtt, bár ezt az emléket is csak a keserű düh ködfátylán keresztül tudom visszanézni. Miért? Miért utasít vissza, ha rá is ilyen hatással van a közelségem? Már a mozdulatain is látom, hogy újra felhúzta a hűvös, kimért álarcot, amit pár napja oly készségesen hajított a talpaim alá ő maga, hogy kedvemre eltaposhassam. Most mégis újra itt vagyunk a legelején, mintha ez a hét meg sem történt volna. Felettébb bosszantó.

A pillantásom a hajára kúszik, és kényszerrel ásom el az iménti túlfűtött gondolatmenetem kiegészítését, hogy bizonyos pózokban milyen jó kapaszkodónak lehetne használni azt a vastag, megmarkolható fonatot, ami a gerince vonalát kíséri. Valószínűleg jó alaposan felpofozna, ha hallaná, milyen megbotránkoztató dicséretekkel illetem a hibátlan frizuráját. Mondjuk ahányszor meglepett ezen a héten, az sincs kizárva, hogy egyenesen felizgatná a szemérmetlen megjegyzés. Újra megállítom magamat, mert Raylin felizgultságának csupán a gondolata is rémisztő erővel hat rám. Vajon elsötétülne a tekintete, vagy jeges, szinte vakító hóviharrá válna, mint mikor örül valaminek? Tudni akarom. Megismerni minden arckifejezését, minden kicsalogatható nyikkanást és sóhajt, minden reszkető érintését és az összes izgatott szívdobbanását.

Elég.

- Még sosem fontad össze a hajad. – Kimért, csendes megállapítás. Gondolom van magyarázat rá azon kívül is, hogy bennem akart beteljesületlen vágyakat ébreszteni.

- Jobban szeretem kiengedve, de a betegek ápolásához ez praktikusabb. – Logikus. Olyannyira, hogy a tarkómba öntött jeges vízként józanít ki az elmaradt csókunk óta itt ragadt fülledt hangulatból. A betegek. A járvány. Hát persze. Megígértem neki, hogy segíthet. Mekkora ostoba agyalágyult vagyok, hogy felajánlottam, ahelyett, hogy megtartottam volna magamnak ezt a napját is. A picsába. Annyira hozzászoktam ehhez a kesernyés ízű csalódottsághoz az elmúlt héten, hogy most már meg sem lep.

Az elcseszett napunkba némán beletörődve figyelem a készülődését, majd mikor úgy látom, hogy végzett, felé nyújtom a kezemet.

- Mehetünk? – Pont mint a csókot, még a kezünk ártalmatlan érintkezését is megtagadja tőlem, de a bőrének a jóleső melege még az ingem vastag szövetén keresztül is a csontomig hatol. Amint kilépünk az ajtón, riadt madárkaként reppen távolabb tőlem, mintha titkon hallotta volna a dühtől fortyogó, durva gondolatokat, amik a visszautasított csók után támadtak rám. Pedig azok semmik, a megfogalmazatlanul maradt, tudatalatti könyörtelenségekhez képest, amikre képes lennék, hogy az utunk végén megszerezzem őt magamnak. Ezeket még önmagamnak sem tudom igazán bevallani, de a létezésüket már képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni. Ha ezekről szerezne tudomást, sikítva menekülne előlem, és soha többé nem mutatná meg azt a bizonytalan, imádnivalóan kedves mosolyt, amitől kellemes melegség kúszik minden végtagomba. Ha jobb ember lennék, talán megingatna a brutalitás, amivel magamhoz akarom láncolni, talán elgondolkodnék rajta, hogy ezek a sötét vágyak nem fogják e beszennyezni az érintetlen, tiszta szívét, és elvenni tőle mindazt, ami megfogott benne. Szerencsére nem vagyok jobb ember. Raylin olyan, mint egy csodaszép, érintetlen, hófödte táj, amire vakító csillámokat vetnek a reggeli nap lapos sugarai. Még ha éjfekete árnyékokkal is kell elvennem tőle ezt a ragyogást, hogy a magamévá tegyem, akkor is megteszem.

- Messze van a kórház?

Mindig tökéletesen megérzi, hogy mikor kell kizökkentenie. A lágy hangja édes gyógyír a sebzett lelkem makacs zúgolódására. Egy hangtalan sóhaj kíséretében engedem le a megfeszített vállaimat. Ideje lenyugodnom, ha ép elmével végig akarom csinálni ezt a napot. Még van időm. Még van időnk.

- Harminc perc kényelmes séta. Még nem a legbelső területek, de így is sokat láthatsz majd a városból. – Óvatosan sandítok a mögöttem pár lépéssel lemaradva kullogó lányra, aki most inkább tűnik egy szomorú, eltévedt szellemnek, mint egy húsvér emberi lénynek, aki épp másokon készül segíteni. Ismerem már ezt a halovány, áttetsző állapotát, de a saját gyerekes sértettségem most megállít, hogy olyan mélyen érintsen, mint máskor. Viszont ha ilyen marad, akkor akár vissza is fordulhatunk, mert ha magán nem tud segíteni, másokon sem fog. – Mi a gond, Raylin?

- Semmi. Csak elgondolkodtam. – Ennél tipikusabb, irritálóbb ostoba női választ még nem hordott magán a világ. Magam sem tudom, hogy a nulla információtartalom bosszant fel a végletekig, vagy az, hogy úgy viselkedik, ami egyáltalán nem méltó az értelmes, szókimondó lányhoz, akit megismertem a személyében. A neve szinte csak egy ingerült morranásként hagyja el az ajkaimat, és látom a pillanatot, mikor megadja magát az ostromomnak. Mostanra tudja, hogy milyen hajthatatlan tudok lenni, és ha a hangulatához illően felvágja az ereit még mielőtt odaérnénk, semmi hasznát nem vesszük a kórházban. Elfordul tőlem, mintha a minket ölelő fűtengerek megválaszolhatnák az élet nagy kérdéseit.

- Mit fognak szólni az emberek? Hiszen annak az őrültnek az utóda vagyok, aki miatt bujkálni kényszerülnek. – Meglep a félelme. Nem gondoltam volna, hogy az én nagyszájú, bátor Raylinem megretten Esthel gyámoltalan lakóitól. Persze ha lenne bennem akár egy hangyafasznyi empátia, akkor talán rájöhettem volna, hogy a kegyetlen király egyetlen leánya joggal feltételezi a számára ismeretlen menekültekről, hogy nem látják szívesen. Amit nem tud, hogy Esthelben sikerült kialakítani egy olyan támogató közösséget, amiről azt sem gondoltam volna, hogy létezhet. Itt mindenki tudja, hogy mi mindenre képes kényszeríteni valakit a király tébolya, még olyan szökött katonákat is befogadunk, akik egykor szolgálták őt. Miért ne fogadnánk be valakit, aki nem is önként került mellé?

- Esthelben mindenkit szívesen fogadnak, nem számít, ki volt korábban. – A rám villanó szemei szinte üvöltik felém a „most komolyan?” kérdést, és az arcát látva bármibe lefogadnám, hogy magában valami olyasmin gúnyolódik, hogy ez akár a lázadás kampányszövege is lehetne. Tudom, hogy közhelynek tűnik, de itt életfilozófiává vált.

- Én hátrányból indulok. Az apám…

- Te nem az apád vagy, Raylin. – Nem is hagyom neki, hogy befejezze a gondolatot, amin kitudja, mióta rágódik. Mindenki tudja, hogy ha Esthel utcáit járja, akkor a lázadás vezetősége megbízik benne. Ez mondjuk az ő esetében még nem a konkrét valóság, de mivel én leszek ennek az ítéletnek a bírája, tulajdonképpen már elkönyvelhetjük annak. Már értesítettem is volna a tanácsot, de ha nem történik valami eget rengető, Esthelbe minden hónapban csak egyszer érkezik a tanács egy kiemelt megbízottja, aki hoz a benti vezetőknek egy riportot a kinti eseményekről, majd visz a tanács vezetőinek egy összefoglalót az Esthelben történtekről. Általában ez a küldönc az egyik tanácstag bizalmasa, többnyire minket, a hozzájuk közel álló fiatal generációt ugráltatják emiatt.

Reméltem, hogy a jelenlegi különleges helyzet a hercegnő elrablása körül változtat ezen az egyhavi állásponton. Nem csak azért, mert szívesen tudatnám velük, hogy már ez a két hét is elég volt, hogy megbizonyosodjak Raylin ártatlanságáról, hanem azért is, mert ugyan sikerült mélyre ásnom a kinti események iránti kíváncsiságomat, a tudatom legmélyét kapirgáló rossz előérzet sosem hagy teljesen megnyugodni. De hiába a hiú remény, nagy a csend kintről, mintha a hercegnő és vele együtt az én létezésem is feledésbe merült volna. Ha így megy tovább, nem lesz más választásom, mint megvárni a jövő heti időzített riport cserét az üzenetemmel. Az pedig azt is jelenti, hogy még több mint egy hétig nem zúdíthatom rá gátak nélkül az egyre sürgetőbbé váló vágyakozásomat.

- Köszönöm. – Lassú, üresnek érződő mosollyal viszonzom a felém ragyogó valóságos, de nem felhőtlen mosolyt. Látom rajta, hogy még mindig bántja valami. Valami, ami megakadályozza azt is, hogy megadja magát nekem. De milyen titok, milyen emlék vagy bizonytalanság űzi el minden egyes alkalommal a boldogságot és a vágyakozást azokból a higanytengerekből? Mit őriz ilyen kitartóan a szíve mélyén? Lehet, hogy bántalmazták úgy? Lehet, hogy emiatt riad vissza a saját érzéseitől és a közeledésemtől minden alkalommal? Szeretném azt gondolni, hogy látnám rajta, ha így lenne, de néha olyan kibaszottul erős, hogy el tudom képzelni, hogy még ezeket a sebeket is büszkén viselné.

A gyomrom fájó görcsbe rándul a gondolattól, pedig csak egy kósza, alaptalan felvetés. Ha igaznak minősül, lázadás és parancsok ide vagy oda, én magam fogom puszta kézzel megölni a kegyetlen királyt, akkor is, ha ez az utolsó cselekedetem ebben az életben.

***

Amilyen nyögvenyelősen indult meg a kis sétánk a kórház felé, olyan sikerrel végződött. Amint elértük a lakott területeket, Raylin kibújt a burokból, ahova addig zárta magát, hogy megcsodálhassa a világot, ami egy darabig az otthona lesz. Tudtam, hogy tetszeni fog neki, de arra nem számítottam, hogy én magam ennyire élvezni fogom az örömét. Az őszinte, lelkes ámuldozása olyannyira magával ragad engem is, hogy úgy bámulok a fatörzsekbe vésett házszerkezetekre, mintha nem velük együtt nőttem volna fel. Nem egynek még segítettem is az építésében, most mégis az ő szemén keresztül, újdonsült ámulattal vizslatom az íves vonulataikat, és az őket összekötő masszív függőhidakat. Hogy az ő szavaival éljek, tényleg meseszép.

Az utunk során számtalan barátságos köszönés kísér végig minket, és máskor talán idegesítene, hogy kívülről úgy festhetek, mint valami pocakos polgármester, akit mindenki ismer és kedvel, most abban reménykedek, hogy az én meleg fogadtatásom talán enyhíti Raylin szorongását. Az egyre kisimultabbá és gondtalanabbá váló vonásai azt sugallják, hogy ez így is van. Helyes. Alig várom, hogy még többet megmutathassak neki a városból.

A többi épülettel ellentétben a fölénk magasodó kórház vastag kőfalakból áll. Itt eredetileg egy nagy tisztás volt, így a szélesen és hosszan elterülő épület érdekében nem kellett fákat kivágni. Ez, és a nyugati kórház az egyetlen olyan építmények Esthelben, amik hasonlóan lettek megtervezve, mint a birodalomban elhelyezkedő társaik, hiszen a kórházakban fekvő betegek aligha tudnak védekezni a téli hideg ellen, ha nem óvják őket vastag kőfalak. Egyébként általában a két nagy kórház épülete szolgál menedékhelyként is, ha valakinek túlságosan hideggé válnak a téli éjszakák a saját lakrészében.

Már épp elindulnék a kétszárnyas fából faragott ajtóhoz, mikor egy finom érintés a könyököm fölött megállít.

- Várj. – Megtorpanok, és hátrapillantok a furcsa eltökéltséget sugárzó szempárba. – Nem jöhetsz be a betegek közé. Ha elkapod, nem tudlak mágiával meggyógyítani. – Csak egy pillanatnyi meghökkenést engedek magamnak, mielőtt széles vigyor terül el az arcomon. Imádom, hogy mindig meg tud lepni, bár a ma délelőtti kudarcba fulladt sebgyógyítás után erre pont számítanom kellett volna. Azért remélem, nem hiszi, hogy megússza gúnyolódás nélkül.

- Hízelgő az aggodalmad, hercegnőm. – Az erőtlen kis csapás, amit a felkaromra mér, a legbiztosabb bizonyítéka, hogy betaláltak a szavaim. Szinte hallom a néma, durcás puffogását. Nagyon aranyos. Nincs kétségem afelől, hogy már a megtorláson agyal.

- Nem miattad aggódom, egyszerűen csak nem akarok a házba zárva meghalni, ha téged esetleg elvinne a himlő. – Bamm. És itt is van. Eddig bírtam nevetés nélkül, de nem bánom, hogy megadtam magamat, mert a mosolya elmélyül azzá az érzelmekkel teli, bizonytalan és félénk kis kunkorrá, amit túl ritkán tudok előcsalni belőle. Ebben a mosolyban ott rejlik egy különös, szomorkás kiszolgáltatottság, ami nem kéne, hogy tetsszen, mégis úgy érzem, világokat forgatnék fel érte, hogy láthassam.

- Nem mehetsz be egyedül, veled maradok. – Remélem mostanra nem lesznek olyan butuska gondolatok a fejében, hogy azért mondom ezt, mert nem bízok benne. Ha a kétely legapróbb szikrája is lenne a szívemben, most nem állnánk itt. Viszont felesküdtem, hogy követem a tanács utasításait, amik egyértelműen kimondták, hogy csak a felügyeletem alatt tartózkodhat a házikóján kívül. Igazából már az szürkezóna, hogy elhoztam Esthelbe a tudtuk és az engedélyük nélkül, de mivel nem sértek vele kimondott parancsot, úgy döntöttem, hogy a cél szentesíti az eszközt. A cél pedig nyilván a betegek gyógyulása, nem pedig az, hogy őt boldoggá tegyem. Így van. A betegekért döntöttem így.

- Miért vagy ennyire makacs tuskó? – Ó ha tudnád, kedvesem.

Újra teret nyer az arcomon a kihívó vigyorom, remekül szórakozva figyelem az irritált, erőfitogtató pózt, amit felvesz. Már csak tényleges erő kéne mögé. Mindketten tudjuk, hogy egyáltalán nincs alkupozícióban.

- Mert csak makacs tuskók képesek kézben tartani egy csökönyös hercegnőt. – Úgy pislog rám, mintha most először jöttem volna ki nyertesként a viccelődős szócsatáinkból, pedig számtalanszor megtörtént már. Egy apró kis biccentéssel, és egy ingerült orr rándítással fogadja el a győzelmemet, de látom, hogy a szövevényes gondolatai már a következő lépésén kattognak. Hah. Baromi fárasztó lehet ennyit gondolkodni.

- Megígérem, hogy felveszem a védőfelszerelést, ha te is így teszel, és a lehető legtávolabb maradsz a betegtől. Nem érintkezel velük, és ha súlyos az állapotuk, akkor a szobájuk előtt vársz rám. – Hmmm. Nem vagyok bolond, ha rángatnának sem lépnék be védőfelszerelés nélkül ebbe a lepratelepbe. Persze ezt neki nem kell tudnia.

- Felveszem a védőfelszerelést, de minden szobába bemegyek, ahová te is. – Tárgyilagos hangnemben írom újra a feltételeit egy olyan verzióra, ami az égvilágon semmiben nem különbözik az eredeti terveimtől. Kompromisszum, Castian stílusban tálalva. Csak neked, csak most, hercegnőm.

Sokáig nézünk némán farkasszemet, szinte látom a hűvös, ezüstszínben derengő szempár mögött lezajló belső küzdelmeket. Tudom, hogy kettőnk közül ő fogja először megsajnálni a bent szenvedő beteg embereket, vele ellentétben én soha nem voltam az a szentimentális típus. Fontosak számomra Esthel lakói, de inkább mint közösség, a tömeget alkotó egyének sorsát nem viselem egyesével a szívemen. Ezzel szemben Raylin valószínűleg még egy fészekből kiesett döglött fiókát is képes lenne őszintén meggyászolni.

A várva várt bólintás meg is érkezik.

***

Rosszul leplezett fintorral hallgatom Raylin és Istrid bemutatkozását, az öreglány hozta a tőle várhatót, és egy megalapozatlan dorgálással robbant be közénk. Ez a baj az idős generációval. Nem tűnik fel nekik az évek múlása, ráadásul igencsak ködössé válnak az emlékeik. Már hat év eltelt, mióta legutóbb bent feküdtem Esthel egyik kórházában, ráadásul akkor sem „felnyársaltam magam”, hanem egy küldetésen szereztem egy életveszélyes sérülést. Ha nem pont neki köszönhetném, hogy még itt vagyok, talán haragudnék a lekezelő hangnemért, de így képtelen vagyok. Istrid már azóta a családom gyógyítójaként szolgál, hogy húsz éve a király elrendelte a férfi nemű gyógyítók kivégzését. Akkor veszítette el a férjét és a fiát. A gyógyító klánok szétesése után az apám meggyőzte, hogy álljon a klánunk szolgálatába, és cserébe otthont és védelmet ad neki és a lányának. Apámnak mindig nagyon éles szeme volt ahhoz, hogy felfedezze, és kedvességgel maga köré vonzza a megbízható, hűséges, tehetséges mágusokat, és célt adjon nekik az ellenségeikkel szemben. Mikor pár éve Istrid lánya teherbe esett, apám maga intézte el, hogy helyük legyen Esthelben. Egy gyógyító mágusnak nem biztonságos odakint gyermeket a világra hozni, akármilyen domináns mágiával rendelkezik a másik fél. Sajnos a gyerek végül se fiú, se gyógyító nem lett, de Esthel törvényei mindenkire érvényesek, így ők sem térhettek vissza a birodalomba.

Raylin kedves, udvarias mosolyát fürkészve felmerül bennem a kérdés, hogy vajon ez ugyanaz a lány e, akit megismertem az elmúlt héten. Valamiért tetszik a gondolat, hogy nekem tartogatja a felvágott nyelvét és a csípős megjegyzéseit. Most előzékeny és visszafogott, de nem az udvar hazug, színjátszós stílusában, hanem a saját Raylines tisztelettudó módján. Szóval ilyet is tud. Igazán megtisztelhetne vele engem is. Illetve… jobban belegondolva inkább ne, unalmasabb lenne.

- Nincs sok tapasztalatom, de gyorsan tanulok, és segíteni szeretnék. Ha megengeded, annyi beteget gyógyítok meg, amennyire csak képes vagyok. – A hangjában ott suttog az a kiszolgáltatottság, amit szavakba is öntött az idefelé vezető úton, és tudom, hogy a lelke mélyén felkészítette magát a kegyetlen visszautasításra. Azt is tudom, hogy nem lesz visszautasítva. Nem azért, mert én magam hoztam ide. Még csak nem is azért, mert jelenleg épp ekkora szükség van rá. Ha egy átlagos, pangó, nyári délután lenne, akkor is elfogadnák a segítségét. Ismerem ennyire Istridet.

- Örömmel fogadjuk a segítséget, mindenkire szükség van. Üdvözlünk a gyógyítók között, Raylin.

Szinte hallom leesni a hatalmas követ a szívéről, és ezzel együtt egy kicsit mintha az én is könnyebbé válnék.

***

Azt hittem, hogy soha nem ér véget ez a nap. Ahányszor úgy tűnt, hogy most már tényleg a végét járja a kis hercegnőm, egy rejtett zugból merített még annyi erőt, hogy egy újabb és újabb utolsó beteget meggyógyíthasson. Egészen furcsa érzés, hogy az Istrid arcán felsejlő döbbenet megmagyarázhatatlan büszkeséget keltett bennem minden alkalommal. Mindig pletyka tárgya volt, hogy a király lánya ritkaerős gyógyító erőkkel bír, de Istrid arckifejezéseiből ítélve jobban kiemelkedik a többi gyógyító közül, mint eddig bárki gondolta volna. Nagyon helyes. Így méltó lesz a helyére a legerősebb árnyékmágus mellett, mikor végre elfogadja a sorsát. Kit akarok becsapni? Akkor is magamhoz bilincselném, ha egy kiskanálnyi mágikus erőt rejtegetne.

Meg akartam állítani, még mielőtt teljesen lemeríti magát, de nem volt szívem. Eszembe jutott a küldetés, mikor őt elraboltam. Az utolsó percben alig álltam a lábamon, szédültem, és csillagokat láttam, csupán az önnön makacsságom adott elég erőt, hogy ájulás helyett felszenvedjem magunkat a légballonról leeresztett kötélen. Az ott az én harcom és az én döntésem volt, ez pedig itt az ő harca és az ő döntése. Nem volt jogom elvenni tőle azt a sikerélményt, amit egy győztes csata okoz, csak hogy kicsit kényelmesebb legyen a hazaút.

Persze ez a döntés most, a hazaúton bosszulja meg magát. Nem tudom, hogy rá vagy önmagamra vagyok mérgesebb. Hogy gondolhattam egy pillanatig is, hogy összehasonlítható a helyzetünk? Én nyilván kockára tettem a végkimerülést, hiszen ígyis úgyis meghaltam volna, ha összerogyok, de Raylinnek kockáztatni a testi épségét, csak hogy valaki kicsit kevésbé himlősen hajtsa ma álomra a fejét, merő ostobaság volt. Dühös vagyok rá, hogy nem tartotta be a szavát, de magamra még inkább, hogy engedtem, hogy az ereje okozta büszkeség magával ragadjon és elvakítson. Viszont magamat nem teremthetem le, szóval őt fogom.

- Túlhajtottad magad. – Elhúzott szájjal morgom a tényszerű megállapítást a rajtam csüngő erőtlen hercegnő felé. Megfordult a fejemben, hogy ahelyett, hogy visszakísérem a távoli házikójába, a saját belvárosi lakrészembe viszem pihenni, de félek, hogy az együtt alvás túlságosan megrémítené a lelkecskéjét, ami még egy csókra sem vette rá magát. Így hát marad az, hogy visszacipelem a börtönébe. Szerencsére a reggeli sérülésemen kívül számomra kifejezetten pihentető volt a mai nap, bár ez az unalmas semmittevés sokszor fárasztóbbnak érződik, mint egy egész napos edzés lenne. Nem egyszer majdnem leragadtak a szemeim az unalomtól, jobb híján az ő bámulásával múlattam az időt.

Távolról, a szoba másik végében lévő székben tespedve figyelem őket. Raylin kapkodva, a kézfejével söpri ki a homlokába hulló hófehér szálakat, amik kiszöktek a mostanra megviseltté vált fonatból, miközben feszült figyelemmel hallgatja Istrid kiselőadását. A máskor puha, lágy vonású arc most egészen markánssá keményedik a koncentrációtól. Vagy a nem létező isteneink, vagy a könyörtelen képzeletem játszik velem, de ebben a pillanatban jobban hasonlít egy gyönyörűséges fiatal férfira, mint egy bájos, gyengéd hercegnőre. Már elfogadtam, hogy nő, miért szórakozik velem mégis a fantáziám? Igazából még rengeteg előnye is van. Apám boldog lesz, hogy tőlem is számíthat utódra, szerintem titkon már évekkel ezelőtt lemondott róla. Természetesen, mint minden kényes, személyes témáról, erről sem beszélünk soha nyíltan. Igen, már napokkal ezelőtt elfogadtam, hogy nem fiú, mégis van egy kiűzhetetlen bizonytalanság bennem. Voltam már együtt nővel, mielőtt rádöbbentem volna a saját vágyaimra, azóta viszont egyetlen egyszer sem. És nem is hiányzott.

- Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer látlak így nézni. Ráadásul egy nőre. – Annyira váratlanul ér a vékony, magas hang, hogy csak a sokéves katonai kiképzésemnek köszönhetem, hogy nem rezzenek össze.

- Vyvienne. – Irritáltan sandítok a gondolataim megzavarójára. Istrid lányával szinte együtt nőttünk fel, nem véletlenül engedi meg magának ezt a testvéries hangnemet. – Úgy látom az évek nem csorbították meg a fantáziádat, épp nyitott szemmel aludtam. – Mintha meg sem hallott volna, folytatja. Kezdem újra felidézni az okokat, hogy miért tartottam magam távol a nőktől. Pedig Raylin olyan készségesen elfeledtette őket velem.

- Nem értem a felhajtást a szépsége körül, ha engem kérdezel, – senki nem kérdezett – egy kicsit túl fiúsak a vonásai. – Összeszorítom a fogaimat, mielőtt olyat mondok, amit magam is megbánok utólag. Semmi kedvem hozzá, hogy Esthel legnagyobb pletykafészke elkönyvelje magában, hogy odáig vagyok a hercegnőért. Még akkor sem, ha közelebb áll a valósághoz, mint szeretném.

- Nincs jobb dolgod, mint itt legyeskedni? Például embereken segíteni? – Fintorogva forgatja meg a szemét. Az ellenséges megjegyzés ellenére látom rajta, hogy ő is kimerült, valószínűleg most tért vissza egy kis pihenőből. Végre veszi a lapot és magamra hagy, de a szavai sokáig velem maradnak. Azt hittem, hogy csak az elnyomott vágyaim és a rossz fényviszonyok láttatják fiúsnak a vonásait, de ezek szerint tévedtem. Összeszorul a mellkasom, a mindig ott fészkelő bizonytalanság elnyújtózva vájja belém a karmait. Lehet, hogy csak emiatt tud tetszeni nekem? Mert egy kicsit fiús? Mi lesz, ha meghódítom, és utána kiábrándít az, amit a szoknyája alatt találok?

A picsába.

Ezért utálom az ilyen napokat. Túl sok időm van gondolkodni.

Most, hogy újra itt van a karjaimban, a napközbeni vívódásaim távolinak, és végtelenül jelentéktelennek tűnnek. Olyan, mintha lenne egy mágikus bűvköre, ami megbabonáz, ahányszor a közelemben van. Esélyem sincs logikus vagy józan gondolatokra ilyenkor.

- Te pedig megszegted az ígéreted, és a beteg közelébe jöttél. – Máskor talán elvigyorodnék az érvelésében ejtett hiba miatt, de most túl dühös vagyok hozzá. Egy ilyen hosszú nap után nem lep meg, hogy elfelejtette azt az apró tényt, hogy soha nem hagyta el a számat ilyen ígéret. De mindegy is, mert amúgy sem hagyott más választást, mint hogy a közelükbe menjek. Pedig baromira nincs kedvem átvergődni magamat egy elcseszett himlőn. Ha az ő felelőtlensége miatt elkaptam, akkor beköltözöm hozzá, és személyes ápolást követelek a nap minden percében, amíg meg nem gyógyulok.

- Ha nem teszem, ráborulsz a betegekre. – Csak megvonja a vállát, a nemtörődöm reakció pedig új lángra lobbantja a parázzsá fojtott dühöm szikráit. Legszívesebben bezárnám egy jópár napos kényszerpihenőre, hogy elgondolkodhasson ezen az ostoba hozzáálláson. Tudom, hogy milyen részegítő érzés tud lenni a hatalmunk mélységének a megismerése. A fenébe, jobban tudom, mint az emberek többsége. Azt is tudom, hogy őt eddig eltiltották ettől, ezért sokszorosan nehéz lehetett visszafognia magát. Nem is hibáztatom, hogy nem sikerült. De ez a hanyag viselkedés, amit megenged magának, konkrétan az őrületbe kerget. Legalább ismerje be, hogy meggondolatlan volt, és mutasson egy kis megbánást.

- Holnap is eljöhetünk? – Persze, hogyne, miért ne kísérjelek vissza már most.

- Ne is álmodj róla. Pihenésre van szükséged, nem bírnád ezt a tempót. –  Látom az arca beletörődő rezzenésén, hogy vette a lapot. Valószínűleg hallotta a hangomon, hogy felesleges tovább feszítenie a húrt, ha így folytatja, csak még több privilégiumát fogja elveszíteni. Nagyon közel állok ahhoz a döntéshez, hogy amíg én felelek a biztonságáért, addig többet nem lép a kórház területére. Pedig ha a tanács folytatja ezt a makacs elzárkózást, akkor még hetekig elhúzódhat a tárgyalása.

- Pihenek egy napot, ha cserébe te is kihagyod a holnapi edzésedet. – Haha. A bosszúságom vastag, átláthatatlan ködfátylán majdnem átrágja magát egy keserű nevetés. Van az a pont, hogy annyira felháborító, hogy már vicces. Na, most itt tartunk. Hihetetlen ez a lány. Ha nem tudnám, hogy milyen intelligens, most meg lennék győződve róla, hogy teljesen zakkant. Remélem nem gondolja komolyan, hogy alkudozni fogunk. De ha már a vicceknél tartunk…

- Fel tudsz ajánlani más fajta testmozgást helyette? – A kiszökő, kicsit sem elegáns, kicsit sem hercegnős nevetése az egyetlen hang az erdő szunnyadó éjszakájában. Mintha a gyógyító érintése végre egyszer elérhetne engem is, az elsöprő kacaja magával viszi forrongó, mellkastépő dühömet. A hazaút során most először megérzem a felhőtlen éjszaka ismerős illatát, a harmat páráját az arcomon és a hűvös levegő csípős fuvallatait. Esthel fényeit már egy ideje hátrahagytuk, most már csak a holdjaink sápadt világa kísér minket. Ebben a hófehéren derengő homályban mintha egy elérhetetlen látomás lenne a ragyogó mosolya.

- Komolyan van, aki vevő erre a szemérmetlenségre? – Nem tudok tovább védekezni az idegesítően derűs hangulata ellen, szabad utat engedek egy perverz mosolynak. Bátor kérdés, hercegnőm, biztos tudni akarod a választ? Ám legyen.

- El sem tudod képzelni, mennyi ágyba juttatott be, hercegnőm. – Meg sem próbálom elrejteni az önelégültségemet. Könnyebb lenne megszámolni, hogy hányan nem voltak vevők rá. Máskor talán jobban ködösítettem volna, nehogy elriasszam magamtól, de most még ott van bennem a bosszúvágy, hogy megtoroljam a mai butaságát.

- Elég, elég! Kímélj meg az arcpirító részletektől, és csak kísérj haza, Cas. – Csak egy röpke pillanatra akaszt meg a becenevem. Elmerülök a reakciómat kutató, huncut szempár játékos fényében, a leírhatatlan melegség, ami végigcsordogál a mellkasomon, elűzi a csontjaimba maró hideget. Mintha elveszíteném az irányítást a cselekedeteim fölött. Ebben a pillanatban már abban sem vagyok biztos, hogy ő az enyém. Az is lehet, hogy én vagyok az övé.

- Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, hercegnőm, de nem tudsz bosszantani ezzel a névvel. – Az akaratlan, aprócska biggyesztés, ami átsuhan az ajkain, teljesen védtelenül ér. Bárcsak lecsókolhatnám róla. Ami késik, nem múlik. A kezemet, amibe eddig csimpaszkodott, a háta mögött a dereka köré lopom, és kicsit magamhoz húzom a karcsú testét, hogy támogassam a járásban. Élveteg mosollyal hajolok a füléhez, hogy beledörmöghessem a kegyelemdöfést. – Még egy szeretőm sem hívott így… – a mosolyom megérinti a füle mögötti lehetetlenül selymes bőrt, az ő egyedi, semmihez nem fogható illata uralja az érzékeimet – …de könnyebb lenne ezt suttogni a nyögések között. – Lássuk milyen mocskosak azok a mocskos gondolatok, kedvesem.

Úgy tépi ki magát az egyoldalú ölelésemből, mintha megégette volna a füle mögötti cirógatás, és ugyanezzel a lendülettel össze is esne, ha nem kapnám el a felkarját. Már megint azzal az izgatott, felhevült pihegéssel kapkodja a levegőt, a szemei mégis dühös szikrákat szórnak felém. Mintha ő maga sem tudná, hogy a karjaimból vagy a karjaimba akar menekülni.

- Az ég szerelmére, Castian! Mondtam, hogy kímélj meg a részletektől. – Na, máris elment a kedve a becézgetéstől? Nem is bánom. Imádom a teljes nevem dallamosan izgató lejtését az ajkain, de ezt a titkot még megtartom magamnak.

- Provokáltál, hercegnőm. – Az őszinte felháborodása rendkívül jól szórakoztat, a remegő kezével megdörzsöli a fülét, mintha ezzel eltörölhetné az érintésem emlékét a bőréről. Sok sikert hozzá. Már nyoma sincs bennem a dühnek, amit éreztem az irányába. Úgy látszik, most eljött annak az ideje, hogy ő legyen mérges rám. Az egymáshoz való viszonyunk örök körforgása.

- Mégis mivel provokáltalak, erre? – Egy hosszú, dermedt pillanatig elgondolkodom a válaszon. Megfogadtam, hogy kicsit visszább veszek, amíg ennyire függ tőlem, hogy ez ne befolyásolhassa a kapcsolatunkat. De a türelem soha nem tartozott az erényeim közé. Megállok vele szemben, de most nem tolakodok a közelébe, csak a felkarját fogom gyengéd erőszakkal, nehogy összerogyjon a kimerültségtől. Már nyoma sincs a hangszínemben a játszadozásnak. Eljött az ideje, hogy megkapjam a választ a kimondatlan kérdésemre, amivel napok óta üldözöm. Tudni akarom, mi elől menekül.

- Mindennel, Ray. Mindeneddel. – Úgy döntöttem, hogy ha ő szabadon lecsípheti a nevem végét, akkor én is megtehetem az övével. A becenév kíváncsi próbálkozásnak indult, de amint elhagyja az ajkaimat, mélyre rágja magát a szívemben. Tetszik az íz, amit a számban hagy maga mögött. Tágra nyílnak a lehetetlenül fehér szemek, és a döbbenetétől egy pillanatra megtorpan az idő örökké pergő homokórája. Mintha elraboltam volna kettőt a legfényesebb csillagaink közül, hogy neki ajándékozhassam, és csak nekem ragyogjanak a sötét éjszakában. Megtenném.

- Ne hívj így. – A könyörgő sóhaja megtöri az elillanó örökkévalóságot, ami az előző pillanatunk volt. A csillagaim fényét eltompítja a fájdalom és a bűntudat homálya. Mi rejtőzik a szívében, ami erre készteti? Bármit megtennék, hogy elűzzem ezeket az érzéseket onnan.

- Miért ne? Jobban illik hozzád. – A kétségbeesett, kérdő tekintete láttán nem várom meg, hogy szavakba kelljen öntenie a kérdését, készségesen válaszolok rá. – Raylin egy gyönyörű, érzékeny és kedves virágszál, akinek mindenki a csodájára jár, de eltöri a szárát az első erősebb fuvallat. – A testem magától mozdul, képtelen vagyok nem megérinteni. A szabad kezemet önkéntelenül simítom az arcára, hogy letörölhessem a holdfényben megcsillanó kihűlt könnycseppeket. – De Ray ő sokkal több ennél. Nem csak egy hercegnő, hanem egy harcos is.

Darabokra szaggatóan hosszú, néma másodpercek telnek el. Látom a küzdelmet, amit maga ellen vív, a fájdalmát, a félelmét. Ha tehetném, a vállamra venném a terheket, amiket cipel, de ez lehetetlen, amíg elzárja őket előlem.

A ránk telepedett feszült csendbe szinte üvöltve furakszik be egy gally eltéveszthetetlen reccsenése a távolból. Ösztönösen fordulok a hang irányába, és Raylint védelmezőn magam mögé húzva olvadok bele vele együtt a fák végtelen árnyékrengetegébe. Érzem megfeszülni magam mögött a testét. A kívülállók általában kellemetlen élményként élik meg az árnyékokkal való összeolvadást, mert itt mindig sokkal hidegebb van, és ritkább a levegő. Nekem annyira természetessé vált az évek alatt, hogy minden alkalommal megfeledkezek erről. Valószínűleg felesleges volt az ösztönös védekezési reakció, mert csak egy eltévedt estheli lakos vagy egy éjszakai vadállat közeledik felénk, de jobban szeretném én meglepni az érkezőt, mint fordítva. A fák mögül kiszűrődő lángcsóva fénye egyre közelebb ér, a tűz élénknarancs árnyalatán csak azért ismerem fel a mágia érintését, mert a mágikus lángok végigkísérték a fiatalkoromat. Összevont szemöldökkel figyelem kirajzolódni a bátyám mogorva arcvonásait, a lángnyelvek árnyai mögött egészen rémisztő látványt nyújt ezzel a fanyar ábrázattal, a derékig érő, oroszlánsörény szerű narancsos hajrengetegével és a kolosszális méreteivel. Az egyetlen, ami kicsit visszafogja a brutális megjelenését, az a Flerion színekben pompázó nemesi öltözéke.

A kísértés, hogy némán, az árnyék védelmében megbújva engedjem, hogy mit sem sejtve tovább sétáljon, szinte megfojt. Eszembe jut a feszült beszélgetés, amit megszakított, és Raylin néma vívódása, hogy megossza e velem a titkot vagy érzéseket, amik napok óta közénk állnak. Annyira közel voltam, hogy bejussak az utolsó védelmi vonala mögé. A picsába. Viszont ezen az úton csak egy helyre igyekezhet, és ha ott nem talál minket, akkor még magyarázkodhatunk is a hollétünkért. Finoman fogom meg Raylin csuklóját, és vele együtt kilépek a sötétség öleléséből. Theot jó harcos létére nem riasztja meg a semmiből előlépő párosunk. Nem is beszélve arról, hogy mellettem nőtt fel, ha valaki, ő megedződött az árnyékból érkező csínyek ellen.

- Castian! Végre valahára, már azt hittem, sosem kerültök elő. – A szavaival ellentétben a hangja nyugodt és távolságtartó, csak azért hallom ki a mélyéről az ingerültséget, mert elég jól ismerem hozzá. Elsőszülöttként neki muszáj volt magára kényszerítenie az udvari színjátékok alapjait. Végigmér minket, a tekintete csak egy alig észrevehető másodpercig időzik a ponton, ahol Raylin belém csimpaszkodik, de tudom, hogy már ezzel a röpke kis pillanattal is felesleges kérdéseket zsebeltem be magamnak. Végül, mintha az udvarban lennénk és kötelező lenne, megejt egy udvarias biccentést Raylin felé. – Hercegnő. – Raylin az udvari szokásokhoz illően viszonozza a köszöntést egy hasonló mozdulattal. Szerencsére a röhejes pukedlit most kihagyja, nem tudom, hogy azért, mert nincs ereje hozzá, vagy azért, mert végre sikerült megszabadulnia a rossz beidegződésektől.

- Lord Flerion. – A személyes megszólítás hallatán tudatosul bennem, hogy ők ketten valószínűleg már régről ismerik egymást, már amennyire az udvari ismeretségeket ismeretségnek lehet csúfolni. Nem kéne, hogy zavarjon a gondolat, egy részem mégis átkozza magát, hogy előbújtunk az árnyékok közül, ahol csak az enyém volt a társasága. Lassú léptekkel, a hercegnővel a jobbomon indulok tovább a keskeny ösvényen, miközben arról győzködöm magam, hogy Raylin fáradtsága miatt kell sietnünk, nem pedig azért, hogy minél hamarabb szétrobbantsam a kényelmetlen hármasunkat.

- A keleti kórházban voltunk. Raylin kimerítette magát. – Gorombán, szűkszavúan próbálom összefoglalni a félreérthető helyzetünket, hátha enyhíthetem a gyanakvást, ami jellegzetes ráncokat csalt a bátyám homlokára. Nincs elég hely az ösvényen, hogy Theo mellénk lépjen, ezért mögöttünk indul el, mint egy túlméretezett gardedám. Ha nem idegesítene a végletekig a jelenléte, akkor megmosolyogtatna ez a gondolat. Viccet félretéve tudom, hogy Theo ittléte azt jelenti, hogy mozgolódás van odakint. A tanács akar valamit. És nem utolsó sorban, megnyílt az út Raylin szabadságához is.

- Hallottam a hírét. Az egész város róla beszél, többek között ez segített a nyomotokra jutni. Istrid nem győzött áradozni róla. – Újra ez az érzés. Ez a megmagyarázhatatlan büszkeség, mintha a sikere rám is jó fényt vetne, pedig csak a saját érdeme, amit elért. Egy apró, csak neki szóló mosollyal sandítok le rá, és látom a rám szökő, bizonytalan, lopott pillantásában az érzéseim pontos mását. Soha többé nem kell szorongania, hogy visszautasítják Esthel lakói, ebben végre ő is biztos lehet. – Köszönjük a segítséget, hercegnő. – Theo nyájas, tenyérbemászó köszönete belecsúfít az intim pillanatunkba, a minket ölelő buborék szertefoszlik. Na jó, igazából lehet, hogy nem volt se nyájas, se tenyérbemászó, egyszerűen csak kedves, mégis legszívesebben bevezetném a mocsaras területre, hogy egyszer csak véletlenül eltűnjön mögülünk. Pár nap múlva visszajönnék érte. Eskü.

- És mit akarsz? – Sosem voltam az a kertelős típus, de most kifejezetten érdekel, hogy mi olyan sürgős, hogy egész este utánunk loholt, és elszúrta azt a pillanatot. Megvárhatott volna a lakrészemnél, hiszen ő maga birtokolja a szomszédos lakást. Arra számítottam, hogy a nyers, ellenséges kérdéssel nyerek magamnak egy gúnyolódó „nekem is hiányoztál, öcskös” megjegyzést, de helyette elkomorul a tekintete. Baljós árnyak suhannak át a jellegzetesen lángvörös szemeken, amik akár az enyémek is lehetnének. Most először veszem észre az arcán megbúvó fáradtság ráncait, mintha éveket öregedett volna két hét alatt.

- Apánk magához hívatott. – Ez még mindig nem magyarázza, hogy miért nem ért rá a dolog a hazaérésemig. Mondjuk az tény, hogy általában csak akkor rendel magához, ha egy lehetetlen küldetést kell véghezvinni, vagy ha valami őrületesen nagy ostobaságot csináltam.

- Miért? – Látom, ahogy vet egy alig észrevehetően bizalmatlan pillantást Raylin felé. Valószínűleg épp azt mérlegeli, hogy megoszthatja e előtte a részleteket.

- Azt majd ő elmondja, ha visszaérünk. – Egy pillanatra földbe gyökereznek a lábaim, de szinte azonnal rajtakapom magamat, és folytatom a lehető leggyorsabb tempóban, amit még kinézek a fáradt kísérőmből.

- Itt van Esthelben? – Hiába ő az egyik alapító tag, Esthel létrejötte óta nem tette be a lábait a határain belül, még a saját emlékeit is kitöröltette az elhelyezkedéséről. Szükséges óvintézkedés, ha árulóként egy tébolyult uralkodó bennfentese vagy. De akkor mi a fenét keres most itt?

- Igen. – Még egy süket is kihallaná, hogy a kurta válasz mögött mennyi kimondatlan szó bujkál. Vajon Raylin miatt jött? Két hétig figyelmen kívül hagyták a létezését, most mi változott? Hiszen még nem volt lehetőségem üzenni nekik a megbízhatóságáról. Az is lehet, hogy eljött az idő, hogy apámnak is menekülnie kellett az udvarból? Még ha így is lenne, nehéz elképzelni, hogy Esthelbe jönne bujkálni a menekültek közé. Előbb vinne magával a sírba egy ezredet a király leghűbb katonái közül. Még mindig marcangol ez az elzavarhatatlan rossz előérzet, aminek bőséges táptalajt adott Theo látványos megviseltsége. Történt valami, most, hogy távolabb látok az eddigi kicsinyes féltékenységemnél, szinte érzem a gyász orrfacsaró szagát a levegőben.

A témalezáró választ hosszú, feszült csend követi. Raylin taktikus hallgatásba merült, valószínűleg a háttértudása és a kiolvasott reakciók segítségével nagy vonalakban neki is összeállt a kép. Nem tudom, hogy annyira elmerült a gondolataiban, hogy kiment a fejéből, vagy a tökéletes pillanatot várja a benne tomboló kérdés feltételéhez, ezért megelőzöm. Hátha bezsebelek néhány jó pontot azzal, hogy emlékszem.

- Raylin tudni szeretné, hogy a királynő jól van e. – Nem nézek le rá, mert tudom, hogy képtelen lennék megállítani a mosolyomat, ha hálát látnék a pillantásában. Nincs szükség rá, hogy az eddiginél is többet eláruljunk a kapcsolatunkról.

- Igen. Már amennyire még jól lehet lenni abban a fertőben. – Theo olyan stílusban köpi a szavakat, ami egyértelművé teszi, hogy milyen irányban változtatta meg az udvari hangulatot Raylin elrablása. Persze erre számítani lehetett, aligha tesz jót egy paranoiás őrültnek, ha az orra elől elrabolják az eszközt, amivel megszilárdíthatta volna a hatalmát.

A birodalom könyörtelen valósága hűvös lavinaként mossa el az álmot, ami az elmúlt hetünk volt. A gyermeteg problémák, amiken napok óta aggódok, hirtelen aprónak és szánalmasnak tűnnek. Majdnem elfelejtettem, hogy ez is csak egy küldetés, a sok közül. Majdnem elfelejtettem, hogy ki vagyok és hol a helyem. Véget fog érni ez az ábránd, és vissza kell térnem az örökölt felelősségeim béklyóiba.

***

Sípol a fülem. Biztos vagyok benne, hogy vagy rosszul hallottam, vagy félreértem. Szédülten rogyok le a legközelebbi székbe.

- Hogy érted azt, hogy megszűntek létezni? – A hangom rekedtes és idegen, nem ismerem fel magamat benne, mintha a testemen kívülálló, befolyástalan szemlélővé váltam volna. Homályosan látom a karfát markoló ujjaim remegését.

- Úgy, ahogy mondtam. A király parancsa volt, hogy az árnyékmágia köré épülő klánokat azonnali hatállyal meg kell szüntetni. – Mi az, hogy megszüntetni? Gyűlölöm ezt a semmitmondó szót. Gyűlölöm ezt a kertelést. Miért nem mondja a szemembe, hogy meghaltak? – Mostantól mindenki, aki ezzel a mágiatípussal rendelkezik, egy erre kialakított intézményben, a király speciális hadosztályának a katonájaként lesz felnevelve.

A fogaim között préselem ki a percek óta bent tartott levegőt. Felnevelve. És mi van a felnőttekkel? Mi van azokkal, akiket már nem tud az őrülete szerint formálni? Hogy engedhette bárki, hogy ez megtörténjen?

- Hányan élték túl? – A csend többet mond minden szónál. Még mindig nem látok rendesen, de érzem a szánakozó pillantás súlyát, amit apám és a bátyám váltanak. – HÁNYAN?! – Az üvöltésem visszapattan a tágas tárgyalóterem kőfalairól.

- A király katonái váratlanul, éjszaka támadtak. A befolyásosabb tagokat elhurcolták kihallgatásra, de senki mást nem hagytak életben a klánok központjaiban. – Bérgyilkos képzés ide vagy oda, a gyomrom kegyetlen bukfencet vet, a torkomban megjelenik a hányás előtti jellegzetes, szorító érzés. – A Nefaris klán amnesztiát kapott, ők fogják megalapozni a király árnyékosztagát.

Undorodva szisszenek fel. Hát persze. A Nefaris klán. A király kutyái, bérgyilkosok, besúgók, az árnyékban bujkáló, örökké figyelő szemek.

Akkora káosz van az elmémben, hogy szinte fel sem fogom a cikázó gondolataimat, a kérdések, a düh, a kétségbeesés hullámai váltják egymást szédítő sebességgel. Még engem is meglep, hogy mi töri felszínre magát először a zűrzavar óceánjának a mélyéről.

- Anya?

- Jenna jól van. A más klánokba beházasodott, szétszóródott árnyékmágusok hajtóvadászatát könnyebb volt kikerülni, mint egy váratlan rajtaütést. Még ragaszkodott hozzá, hogy maradhasson segíteni a Shaye klán túlélői után kutatni, de pár nap múlva Esthelbe költözik. – Néma bólintással temetem az arcomat a kezembe. A körvonalazódó gondolatok szép lassan elém vetítenek egy újabb kérdést. Felemelem a fejemet, és kőkemény tekintettel nézek az apám sötétvörös parázsszemeibe.

- Ez mikor történt? – Rezzenéstelen arccal hagy válasz nélkül. A düh teret nyer magának a feldúlt érzelmeim között. – Ez nem egy megfontolt döntés, hanem egy megsebzett őrült tombolása – ami azt jelenti, hogy Raylin elrablása utána azonnal lecsapott.

Megint a csend válaszol a szavaimra. Nem véletlenül nem jött hír két hétig. Nem elfelejtettek minket. Szándékosan titkolták el előlem. Fogalmam sincs, hogy mikor álltam fel. Ebben a pillanatban minden felgyűlt haragot és undort az apámra vetítek. A hűvös nyugalom, ami az üvöltés és az őrjöngés helyett talál rám, még engem is megrémiszt.

- Megvártad, hogy megölje őket. – És a halál még a szerencsésebb sors, amit kaphattak. Ki tudja hányan veszítették el az elméjük épségét a különböző kínzási módszereinek a terhe alatt. – A túszul ejtett klánvezetők mostanra halottak, igaz? Tudtad, hogy ki akarnám szabadítani őket.

- Meghaltál volna. – Már felbőszülni sem tudok a bizonyosságon, amivel ezt a kijelentést teszi. Azt sem hitte senki, hogy képes leszek elrabolni a hercegnőt.

De. A férfi akit épp gyűlölni készülsz. Ha nem hitte volna, sosem engedte volna, hogy elmenj.

A lelkiismeretem tudja, hogy igaza van. Mégis úgy érzem, hogy ha nem okozok neki fájdalmat valahogy, akárhogy, akkor én fogok beleroskadni.

- Anyám tudja, hogy ilyen készségesen áldozod fel a családját? – A kicsinyes támadásom lepattan róla, szigorúan merev arcvonásokkal lép elém. Csak néhány centivel magasabb nálam, de most jóval többnek érzem.

- Anyád kért meg rá. – A kegyelemdöfése betalál a helyére. A számban szétáradó keserű íztől szinte nevetni lenne kedvem. Hát persze. Tipikus Shaye húzás. Csak mi vagyunk képesek hátba szúrni a hozzánk legközelebb állókat.

***

Élőhalottként bolyongok az ébredező város hűvös rengetegében. Az első roham után hosszú órákon keresztül újabb és újabb kérdéseket és vádakat zúdítottam apám és a bátyám fejére, és ők mindenre válaszoltak, hogy enyhíthessék a szenvedésemet, de hiába. Néhány válasz csak még mélyebbre nyomott a fullasztó mocsárban, amibe kerültem. Minél jobban kapálózok, annál jobban visszatart.

„- Tudnod kellett volna, hogy mire készül! Mi értelme, hogy a bizalmasa vagy, ha nem tudod mérsékelni a pusztítását?

-  Már nem bízik bennem. Hiába próbáltalak elrejteni, tudja, hogy árnyékmágus a fiam. Tudja, hogy hagytalak elmenekülni. A Flerion klán örökösen trónhű múltja az egyetlen, ami még az udvari körökben tart.”

Kiesett a bizalmi körből. Miattam. A legrosszabb, hogy egy szóval sem hibáztatott érte. Az egész életének a munkáját vettem el tőle a létezésemmel, de sosem kaptam tőle mást, csak hűséget és megbecsülést.

„- Egyáltalán honnan tudja ennyire biztosan, hogy egy árnyékmágus tette? Hogy hozhat ilyen ítéletet egy gyanún alapozva? – A szívem mélyén rettegve bújik meg egy kérdés, amit nem merek feltenni. Látott valaki aznap este? Az én hibám?

- Ne feledd, hogy arról az emberről beszélünk, aki egy jóslat miatt újszülötteket gyilkoltat.”

Üres vagyok és fáradt. Mint egy elhasznált fegyver, egy kialudt láng. Üldözötté vált a fajtám. Még az is lehet, hogy én tehetek róla. A gondolat, hogy amíg a király a trónon ül, nem járhatom szabad emberként a birodalmunkat, szinte megfojt. Az ember fel sem fogja, hogy mi az a szabadság, amíg el nem veszik tőle. Valamiért bekúszik a gondolataim közé egy lány, aki soha nem volt szabad, mégsem panaszkodott. Órák óta nem jutott eszembe, most mégis elég egy emlékfoszlány, hogy napsugár legyen a sötét hangulatom árnyéktengerében. Hozzá húz a szívem, pedig nem akarom, hogy így lásson. Mégsem tudok ellenállni a késztetésnek, hogy legalább a közelében legyek. A kezemben lévő kétnapnyi főtt étellel engedem, hogy a lábaim tegyék a dolgukat, és elvigyenek hozzá. Nemrég kelt fel a nap, szinte kizártnak tartom, hogy ébren legyen, de nem is baj. Lenézek az ételes dobozokra a kezemben, és a tetejükön lévő apró pergamenre, amire annyit írtam, hogy „Sajnálom”. Ma nem tudom elvinni a szokásos kirándulásunkra. Talán még holnap sem. Túl fontos ahhoz. Előbb össze kell szednem magam. Meg fogja érteni.

Nyitva hagyom magam mögött a bejárati ajtót, hiszen csak azért jöttem, hogy becsempésszem az ebédjét. Kész. Miért nem tudok egyszerűen kisétálni? Hogy kerültem a hálószobája ajtaja elé? A kilincs hűvös érintése józanít ki. Megállítom magamat, mielőtt beosonnék és olyasvalamit lopnék el tőle, amit nem önként adott. Még akkor is, ha ez csak egy pillantás vagy egy ártatlan érintés lenne. Hátat fordítok, de mielőtt kiléphetnék a bejárati ajtón, a hálószoba ajtajának a nyikordulása állít meg. Nem fordulok felé. Tovább kéne mennem, de a testem nem engedelmeskedik.

- Castian? – A fáradt hangja felidézi az álmot, amit az elmúlt napokban együtt álmodtunk.

- Pihenj még, hercegnő. Tegnap kimerítetted magad. – A saját hangom még mindig nem talált vissza hozzám. Ez a reszelős, rekedt hang nem tudom, kihez tartozik. Végre eljut az agyam parancsa a lábamig, de mielőtt átléphetném a mágikus határvonalat, meleg ujjak puha érintése szorul a csuklóm köré. Megállít. Tudom, hogy erősebb vagyok nála. Könnyedén kitörhetnék a szorításából, de túl erősen vonzz magához az ereje, amivel a nem kért sorsát viseli ilyen rendíthetetlen büszkeséggel.

- Mi történt, Cast… - Nem tudja végigmondani a nevemet. Még nincs erőm itt hagyni, de azt megállíthatom, hogy látnia kelljen. A csuklómat szorongató kezénél fogva rántom magamhoz, a könnyű teste némán puffan a mellkasomon. Úgy ölelem, mintha csak ő enyhíthetné a lelkem kínjait. Talán így is van. Tegnap éjszaka óta először érzek bármi mást, mint mélységes üresség. Szó nélkül hajolok le hozzá, az arcomat a nyakába temetve szívom magamba mélyen az illatát, ami újraéleszti az eltompult érzékeimet. Feszeng, de még nem tol el magától. A nevemet szinte némán formálják az ajkai, de én meghallom a kiejtetlen hangokat is. A szíve vad, őrjöngő dübörgése a mellkasomon mintha az enyémet is új életre keltené. Az ujjai a felkaromra csúsznak, és hosszú másodpercek óta először, finoman megpróbál kicsit távolabb kerülni tőlem. Tudom, hogy a tekintetemet akarja megkeresni. Tudom, hogy válaszokat szeretne. Még egyiket sem vagyok képes megadni neki.

- Még egy kicsit. Kérlek, Ray. – Halkan suttogok a nyakába, és ő remegve, megadón csúsztatja körém a kezeit. Magához húz, mintha nem csak nekem, hanem neki is szüksége lenne erre a pillanatra. Úgy szorítom, mintha ezzel magamba olvaszthatnám a lelke erejét, hogy segítsen átvészelni a gyászt, ami úgy érzem, hogy megnyomorít.

Nem tudom mennyi idő telik el, de hála neki, szép lassan elkezdem újra egésznek érezni magamat. Ott, ahol eddig a fájdalom és az elveszettség dominált, most egy rég elvetett mag kezd el szép lassan csírába borulni. Még nem tudom megnevezni ezt az új, semmihez nem fogható érzést, talán ilyen lehet tartozni valahová. Hozzá.

- Köszönöm. – Elengedem, és felegyenesedem, de mielőtt a reggeli nap erőteljes sugarai felfednék előtte a kivirágzott sebezhetőségemet, a nyitott ajtón benyúló, hosszú árnyékok rejtekébe olvadok.

***

A reggeli látogatásom Raylinnél segített ugyan új életet lehelni belém, mégsem jött álom a szememre. Az egész napot a hálószobámban töltöttem, de a vergődésen, és a felesleges gondolatokon kívül semmire nem voltam képes. Megviselten, és elmesorvasztó fáradtsággal sétálok ki a lakrészem előtti, fából összetákolt kis teraszrészre, hátha a naplemente szívszorítóan szép látomása segít megtalálni az élet értelmét. Nem mintha jogom lenne bármi más célhoz, mint a velem született kötelességek és küzdelmek. A lázadás az egész életemet felemésztette, ezzel keltem és ezzel feküdtem minden nap. Ez a mi generációnk öröksége. Eddig soha nem zavart. Szerettem a küldetések kihívásait, a harcok nyújtotta izgatottságot, a tiszteltet és a megbecsülést, amit ilyen fiatalon kikényszerítettem a vezetőinkből. Úgy éreztem, hogy erre születtem. Egy fegyvernek. De egy hatalmas hibát vétett a sors, mikor megkovácsolt, úgy látszik, hogy kaptam érzelmeket.

- Jobban vagy? – A világ összes hangja közül felismerném apám mély baritonját. Nem nézek rá, a pillantásomat fogva tartják a lombok között átszűrődő rózsaszín napsugarak búcsúzó érintései. Már nem érzem azt a haragot apám és a bátyám felé, ami órákig tartó tombolásra késztetett tegnap éjszaka. Válasz nélkül bólintok. Mellém lép, de sokáig nem szólal meg, némán köszöntjük az éjszaka első fényeit.

- Gyermekkorodban egy nap sem telt el anélkül, hogy ne jutott volna eszembe, hogy talán hibát követtem el, hogy a Flerion klánban tartottalak. – Általában két más klánból érkező mágus gyermeke annak a klánnak a sarjaként nő fel, amelyiknek az erejét örökli. Általában. Vannak kivételes esetek, ahol házassági szerződésben ezt felülírják, vagy ha egy véletlen folytán egy mellékágról teljes más típusú mágiát örököl az utód. A tűz klánoknál általában fel sem merül a lehetőség, hogy a gyerek nem a tűz mágiát örökli, nem véletlenül volt ekkora a káosz az elhelyezésem körül. De arról fogalmam sem volt, hogy az én vezető szellemiségű, mindenható apámnak kétségei voltak. Azt sem sejtettem, hogy képes rá. A furcsa pillantásomat látva egy apró mosollyal folytatja. – Aggódtam érted. Hogy túl nagy teher két merőben eltérő szellemiségű család elvárásainak megfelelni. – Hiába kutatom az emlékeimben az aggodalmát, nem találok rá jeleket. Csak szigort, fegyelmezést és soha véget nem érő erkölcsi leckéket.

- Soha nem mondtad.

- Hogy mondhattam volna el? Gyerek voltál. Az én gyerekem. Azt érezted volna, hogy megbántam. – Tudom, hogy igaza van. Még így is ezt éreztem néha. Minél sikeresebb voltam a nagyapám leckéiben, annál nagyobb csalódást okoztam neki. – De aztán felnőttél. Emlékszem, mikor visszatértél az első fontos küldetésedről. Emlékszem, hogy a nehezebb utat választottad, csak hogy ne kelljen embert ölnöd. – A szórakozott mosoly, ami az arcára költözik, elgondolkodtat, hogy láttam e már egyáltalán mosolyogni. Nem hiszem. Lehet, hogy nem csak a mi generációnk öröksége a küzdelem. – Castian, abban a pillanatban tudtam, hogy jól döntöttem. Tudtam, hogy a fiam azzá a férfivá nőtt, akivé reméltem, hogy fog. Lehet, hogy arrogancia, de szeretném hinni, hogy a döntésem segített ebben. – A szemeimet szinte marják a benntartott könnycseppek vékony fátylai. Hogy segített e? Minden jót, amit a lelkemben valaha találtam, tőlük kaptam. Egy halk, karcos nevetéssel fejezi be a történetét. – A nagyapád persze őrjöngött. Felesleges kockáztatásnak hívta, ha jól emlékszem még büntetést is kaptál. Nyugodjék békében, ha már az életben soha nem találta meg azt.

Érdekes dolog a gyász. Az egyik pillanatban átláthatatlan, sötét leplet terít az egész világra, mintha magát a jövőt is képes lenne elrejteni előled. Fullasztó és kétségbeejtő. De eltelik egy nap, és rájössz, hogy a napunk ugyanúgy felkelt és ugyanúgy nyugovóra tért, mint azelőtt. A holdjaink fénye még mindig bevilágítja az éjszakánkat, és a csillagok még mindig utat mutatnak az eltévedt harcosoknak. Húsz éve a gyógyítókat sújtotta a király őrülete, és az idő kereke ugyanúgy mozgásban maradt, mint most, hogy az én fajtám vívta ki a haragját. Tudom, hogy ez így fog menni, egészen addig, amíg az emberek félelemből fejet hajtanak egy zsarnok előtt.

- Háború lesz, fiam. Inkább hamarabb, mint később. – Az arckifejezéséről leolvasva ez nem jó hír a lázadásnak, még akkor sem, ha a birodalmunk elérte azt a pontot, hogy kevesebben halnának meg naponta háborúban, mint ebben a békében.

- Nem állunk jól?

- Nem tudni. A király brutális válasza a hercegnő elrablására megbolygatta az erőviszonyokat. Minden klán magába fordult, rettegnek a dühétől. A lázadással eddig rokonszenvezők elnémultak, viszont a király iránti hűség és tisztelet is meginogni látszik. Senki nem meri felfedni a lapjait. – Ezért gyűlölöm a politikai játszmákat. Sokkal egyszerűbb lenne összeülni, és nyíltan megbeszélni, hogy ki kinek az oldalán áll.

Elfintorodva fűzöm össze a karjaimat a mellkasom előtt. Kezdem érteni, hogy miért van itt. Akármilyen rossz hírt is hozott, nincsenek olyan tévképzeteim, hogy miattam látogatott el Esthelbe.

- Úgy gondolod, hogy a hercegnő nyilvános támogatása a mi malmunkra hajthatná a szelet. – Apró mosollyal bólint.

- Éles az eszed, kár, hogy képtelen vagy kordában tartani az indulataidat. Jó politikus lehettél volna. – Akár jól is eshetnének a szavai, ha lenne bármi ilyen jellegű törekvésem. Még szerencse, hogy rossz színésznek születtem. – Az udvarban feléledt egy pletyka, hogy a hercegnő önmaga is cinkos volt az elrablásában. Természetesen mi tudjuk, hogy teljesen alaptalan, de a reakciók meglepőek voltak. Úgy látszik, hogy a gyáva klánvezérek könnyebben árulnák el a királyukat, ha egy törékeny kis gyermek is képes volt rá. Lehet, hogy fel tudnánk használni. Lehet, hogy nem. De kénytelenek vagyunk megpróbálni, minden támogatásra szükségünk van. – Undorral ejti ki a szavakat, és megértem, hogy miért. Pont ez a gyávaság tartja még a trónján Dranort. Mondjuk, ha tudnák, milyen erő lakozik abban a lányban, senki nem gondolna rá törékeny gyerekként. Hatalmas a kísértés, hogy üvöltve teremtsem le apámat, hogy a lázadás céljaira akarja felhasználni a frissen szabadult hercegnőt, de képtelen vagyok rá. Főleg azért, mert sejtem, hogy Raylin szívesen segítene felszabadítani a birodalmat ebből a nyomorból. Nincs jogom dönteni helyette, akármennyire is szeretném Esthel biztonságában tudni.

- Biztosan segítene, úgy vettem észre, hogy a szívén viseli az összes szenvedő ember sorsát.

- Megbízható? Támogatna minket? – Feszülten bólintok, miközben a csillagok által felrajzolt ábrákat figyelem az égbolton.

- Igen. De a másodikat tőle kell megkérdeznetek. – Most rajta a sor, hogy bólintson.

- Holnap reggel Esthelbe érkezik az összes tanácstag. Kérlek csatlakozz hozzánk, és készülj egy összegzéssel a hercegnőről. A személyiségéről, és az eltitkolt erejéről egyaránt. A hercegnőt délután fogadjuk. Ha minden jól halad, mindenki visszatér a birtokára, mielőtt lenyugszik a nap. – Irritáltan húzom el a számat. Tudom, hogy ez volt a küldetésem, de valamiért ellenérzést kelt bennem, hogy közönség előtt kiteregetem az elmúlt hetünk bensőséges titkait. Az ártatlanságát, a mosolyait, a megbízhatóságát. Azt akarom, hogy ezek csak nekem szóljanak. Apám épp távozni készül, de egy rövid tétovázás után megállítom. Tudom, hogy ha meghallja, ahogy Raylinről beszélek, úgyis rá fog jönni. Ezt valamiért jobban esik négyszemközt megbeszélni vele, főleg, hogy életemben először elérhetőnek érzem őt.

- Apám. – Megtorpan, és visszanéz rám. – Ha Raylin visszatér a birodalomba, elkísérem én is. – Összefutnak a sötétvörös szemöldökök. Tudom, hogy nem kerüli el a figyelmét, hogy nem kérésként vagy kérdésként, hanem tényként fogalmaztam meg a mondatot. Azt is tudom, hogy jelenleg odakint szinte csak ellenségeim vannak. Nem érdekel egyik sem. Ha a lázadás mellett fogunk kampányolni, akkor amúgy is csak ellenségeink lesznek, egy árnymágus jelenléte a legkevesebb.

- Miért?

- Mert feleségül fogom venni. – Állom a tekintetét, az évtizedes politikai tapasztalatát dicséri, hogy az arca meg sem rezzen, pedig pontosan tudja, hogy eddig kizárólag fiúkat hajkurásztam. – Te sem bíznád másra anyánk életét ilyen veszélyes időkben.

Egy soha nem látott, atyai mosoly töri át a merev maszkot.

- Rendben. – Eddig tartott az édesapám szerepe, szinte hallom a politikus gondolatait a háttérben, aki már a lehetőségeket látja ebben a nászban. Nem zavar. Raylin a feleségem lesz. Akkor is, ha ezt ő még nem tudja. 

Talán hozzá kéne vágnom még egy bábút. A csomagok lepakolása közben talán kevésbé éber a figyelme, így lenne esélyem eltalálni. Komolyan csábít a gondolat. Fel is emelek egy futót, de végül csak ujjaim között forgatom. Szinte biztos, hogy így is ki tudná kerülni. A reflexei sokkal jobbak az enyémeknél, az előző mozdulatát is alig tudtam lekövetni. Mintha egy kolibrit próbálnék a tenyereimmel lecsapni.

Letelepszik a sakktábla túloldalára, de a bábuk állása helyett az arcomat tanulmányozza. Nem nagyon próbálkozom érzéseim elrejtésével, jól tudja milyen vagyok. Eleinte tartottam tőle, hogy a valódi személyiségem bajba sodor, hogy megbüntet a makacsságért és ellenszegülésért, de feleslegesen tettem. Ő még a nyílt dühömet is örömmel fogadja, mintha ez lenne a legszórakoztatóbb dolog a világon. Fura egy humora van.

- Egy igazi tuskó kihasználta volna a tegnapi kiszolgáltatott helyzetedet, nem igaz kedvesem? – hozzá kellett volna vágnom a második bábút is. Akkor leszek én a kedvesed, ha a Flerion klán tagjai vízi tündérekké változnak, és tavirózsák termesztésébe fognak. Viszont nehogy azt hidd, hogy zavarba hozhatsz egy ilyen gyenge próbálkozással. Még egy selyempapucsos nemes ficsúr is képes volt cifrábbakat mondani nekem, mikor a figyelő tekintetek elől a kert egyik elhagyott sarkába invitált. Szegény azt gondolta, hogy van bármi esélye megnyerni magának. Szóval nem kell aggódni, én készen állok a harcra, megmutatom mire képes a te kedvesed.

- Remélem nem vár dicséretet, hogy nem zaklatott egy ájult hölgyet, mylord – tudom, hogy mennyire utálja ezt a megszólítás, és a mesterkélt udvari hangnemet. Persze már nincs rá olyan hatással, mint eddig, mert tudja, hogy nem valódi. Nem is látom megjelenni orrán a kis ráncot, ami akkor bukkan elő, ha valami nagyon nem tetszik neki. Hamar kiszúrtam, mert általában nem volt boldog a dolgoktól, amiket mondtam. Most azonban csak egy széles mosoly jelenik meg arcán, amitől, fáj elismernem, de piszkosul jóképű. Nem olyan bájgúnár módon, mint akikkel az udvarban voltam körülvéve, ő sokkal nyersebb. Ez a nyersesség pedig úgy tűnik, hogy az egyik gyengém.

- Zaklatás? Én arra gondoltam, hogy összefirkálhattam volna az arcodat tintával – érzem a késztetést, hogy prüszkölve nevessek fel a megjátszott felháborodást látva. Mintha egy borzasztó színdarabot látnék egy olcsó utcai társulat előadásában. Legalábbis így képzelem, mert saját szememmel még sosem láttam. Na persze, pont olyan alkatnak tűnik, aki csak firkálásra gondol, ha egy törékeny hölgy fekszik előtte az ágyban. – Nem illenek ezek a mocskos gondolatok egy hercegnőhöz – perverz mosolya kétséget sem hagy afelől, hogy mi jár a fejében. Inkább csak az döbbent meg, hogy szerinte egy hercegnő nem gondolhat ilyenekre. Attól, hogy bájolgunk és bután mosolygunk, még nem lehet fantáziánk? Szerintem az udvarhölgyek fejében sokkal arcpirítóbb gondolatok játszódnak le, mint amit Castian el tud képzelni. Biztosan nem látta még, ahogy a legyezőjük mögött sutyorogva figyelik a katonák az edzőtéren… én hallottam is. Egyszer odamerészkedtem hozzájuk, és rá kellett jönnöm, hogy az ártatlan kis maszkok valódi bestiákat rejtenek. Szóval kötelességemnek érzem, hogy eloszlassam Castian tévhitét ezzel kapcsolatban.

- Majd a szóban forgó hercegnő eldönti, hogy milyen gondolatok illenek hozzá – a gondolataim voltak az egyetlenek, amiket sosem uralhattak. Azok csak a sajátjaim, bármilyen hercegnőtlenek is. Talán azt hiszi, hogy én napozni mentem ki az edzőpálya mellé? Véletlen sem a felső nélkül egymásnak feszülő harcosok látványa csalogatott oda. Jobb, ha ő is tisztában van vele, hogy nem vagyok makulátlanul tiszta. Egy ártatlan hercegnő talán képes lett volna vele felvenni a harcot? Ugyan, az első perzselő pillantástól aléltan rogyott volna össze. Én azonban állom Castian tekintetét, ami végig siklik rajtam. Mintha egy veszélyes, éjsötét, forrón égő lánggal játszanék. Élvezem, ezért hajlandó vagyok megkockáztatni, hogy megégetem magam.

Castian megadó mosolya és a király halk koppanása a sakktáblán rég nem érzett elégedettséget és örömöt kelt bennem. Végre nyertem. Annyi játszma után enyém a győzelem. Most már ideje elismernie, hogy az ostoba hercegnője képes felvenni vele a kesztyűt, és megszorongatni az arroganciáját. Leengedem vállaim, és én is megengedem magamnak a boldog mosolyt. A kastélyban sosem volt lehetőségem ennyire boldognak lenni, senki sem viselte méltósággal, ha ellenem vesztett, így nem is igazán örülhettem a sikeremnek. Előtte azonban nem fogom elrejteni az örömöm. Igyekszem minél kevesebb dolgot elrejteni előle, hisz cél a bizalom. Viszont a régi szokásokat nem teljesen tudom legyőzni. Mielőtt Castian észrevehetné, összefonom magam előtt karjaim, így elrejtve az áruló ujjakat. Igazából ezt sincs okom titkolni, inkább csak az ösztönök vezérelnek. Annyi éven át volt szükségem a falaimra, hogy lehetetlen pár nap alatt mindent hátrahagyni. Ő így is messzebb jutott, mint valaha bárki. Nem tudom megmondani, hogy miért, de mellette biztonságban érzem magam. Ő élvezi az igazi Rayből kapott apró morzsákat. Amikor ide kerültem, láttam a megvetést a tekintetében, de ez mostanra eltűnt. Gondolkodás nélkül száll szembe velem, élvezi a kis harcainkat, és szórakoztatja, hogy nem vagyok ártatlan és befolyásolható. Ahogyan én is élvezem, hogy nem egy jéghideg modorú arrogáns fajankó. Szinte kényszert érzek rá, hogy minél többet mutassak neki a valódi énemből. Azt akarom, hogy ismerjen, és… hogy kedveljen.

- És milyen gondolatok illenek ehhez a hercegnőhöz? – visszatér a játékos hangnemhez, ezzel jelezve, hogy mára vége a Castian féle érdekes flörtölési módszerek bemutatójának. Talán jobb is így, nem szabad többé válnia, mint ártatlan csipkelődés. Nem engedhetem, hogy többé váljon, mert az mindkettőnknek fájdalommal végződne.

- Például a kíváncsiság. Miket hoztál? – ez is egy olyan dolog, amit a palotában nem tehettem meg. Ott nem lehettem nyíltan kíváncsi, pedig vágyom a kalandokra, hogy minél többet tudjak meg a világról, minél több csodát lássak a saját szememmel. Tanulni tanulhattam a könyvekből, de sosem mehettem oda ahová akartam, és sosem tehettem azt, amire igazán vágytam. Egy üresen mosolygó dísztárgy voltam apám groteszk múzeumában. Itt azonban kérdezhetek, maximum a válaszokat nem kapom meg. De már ez is előre lépés.

- Az időjáráshoz megfelelő cipőket és ruhákat – szívem nagyot dobban, ahogy a két nagy csomagra pillantok. Nem hittem volna, hogy képes ezt megtenni értem. Könnyebb lett volna, ha úgy dönt, többé nem visz ki az erdőbe, mert a ruhatáram nem alkalmas rá, és csak az életét nehezíteném meg. Ő azonban megoldást keresett, és talált is. Tehát van egy sokkal kedvesebb, figyelmesebb énje is, amit eddig rejtegetett előttem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen meglepetéseket tartogat. – Több méretben, ugyanis az elmaradt zaklatás miatt nem tudtam elég információt szolgáltatni a bájaidról – ó ugyan már, gyenge próbálkozás, tudsz te ennél többet is, erőltesd meg kicsit magad. Magára hagyom a sakktáblával, és letelepszem a két nagy csomag mellé. Azért örülök, hogy visszafogta magát, és nem kezdett a bájaim keresésébe. Nagyon meglepődött volna annak a felfedezőútnak a végén.

A zsákokban egyszerű, de kényelmes öltözékeket találok, mindegyik nadrág, de nőkre szabva, a hozzájuk illő felsővel. Reméltem, hogy egyszer megkönyörülnek rajtam az istenek, és felfedhetem magam a világ előtt. Akkor terveztem először nadrágot viselni, de értékelni kell az apró lépéseket. Ha türelmes vagyok, talán elérhetem az álmom.

Van pár darab, amit gyorsan kizárok, vagy a méret, vagy a kialakítás miatt. A túl szűk nadrágokban nehéz lenne elrejteni az oda nem illő dolgokat, de még a bő nadrágok is aggodalommal töltenek el, ha nem találok hozzájuk elég hosszú felső részt. Bevallom, sosem érdekelt igazán, hogy mit hordok, nem is értettem hozzá. Anyám készítette a ruháimat, az illúziójával szőtte át, hogy még nagyobb biztonságban legyek. A szolgálók pedig mindig odakészítették a szobámba a megfelelő öltözéket. Természetesen megtanultam egyedül felvenni őket, nem kérhettem mások segítségét. Nehezen tudtam volna magyarázatot adni a felmerülő kérdéseikre. a csomagban lévő ruhadarabokhoz hasonlókat még sosem viseltem, de csak nem lehet annyira bonyolult kitalálni, hogyan hordjam őket. Ha a sakktáblán nem lehet megverni, akkor egy női ruha sem fog kifogni rajtam. Legalábbis remélem.

Végül kiválasztok néhány darabot, ami ránézésre megfelelő lehet, és elindulok hálószobám felé. Minél hamarabb magamra varázsolom ezeket, annál hamarabb indulhatunk a mai sétánkra. Gondolatban már az eldugott kis tó forró homokjában sétálok, élvezem, ahogy lábujjaim besüppednek az apró szemcsék közé, és a hűvös hullámok simogatják talpam.

- Mit szólnál, ha ennénk, mielőtt átöltözöl? Éhen veszek – komolyan azt mondta, amit hallottam? Döbbenten fordulok vissza, de még mindig a fotelben terpeszkedik, mint egy lusta nagymacska. Biztosan csak túlságosan belemerültem gondolataimba és a tóparti békák koncertje miatt félreértettem, amit mondott. Eddig próbált minél kevesebb időt a társaságomban tölteni, csak letudni a feladatát és távozni. A tegnapi beszélgetést is okkal kezdeményezte, ki akarta deríteni a titkaim, nem a kellemes társaságom vonzotta. Akkor most miért ajánlaná fel önként? Talán van valami hátsó szándéka vele? Lehet, hogy hazudott a zaklatásról, és rájött a titkomra? Kinézném belőle, hogy arra vár, elmondom e magamtól ezt is. Ha nem, akkor megbízhatatlannak ítélhet, és végezhet velem. Nem. Túl paranoiás vagy Ray. Úgy tűnik nem csak a szemeim színét örököltem az apámtól.

- Ebédelünk? Együtt? – nem tudom elhinni, hogy tényleg ezt mondta. Újabb Castian féle játék lenne? Tekintetem a kisebb csomagra vándorol, amit az asztalra rakott le megérkezésekor. Annyira elvonta a figyelmemet ő maga, hogy meg is feledkeztem róla. Ha egy szobában vagyunk, akkor nehéz bármi másra koncentrálnom, és ez bosszant. Eddig a képességeim tartokkal életben a palotában, de mellette olyanná válok, mint egy idős bányaló. Csak vakon követem.

- Hátha kevésbé fáradsz el főtt étellel a gyomrodban – főtt… étel? Kimondta a varázsszót, innentől az sem érdekel, ha a legerősebb ismert mérgekkel pakolta tele az ételt, vagy gyíkszemekből főzött valami ehetetlen ízű ragut. A friss étel gondolatára gyomrom boldogan megrándul, és nagy önfegyelmembe telik, hogy ne csak letépjem a csomagolást a dobozokról, hanem türelmesen bontogassam ki őket. Vége az asztalt gyümölcsök és szárított húsok végtelen körforgásának. Még pár nap, és magam álltam volna neki felfedezni a főzés sötét rejtelmeit. Gyógynövényes főzeteket már készítettem, miért lenne más egy leves? Tulajdonképpen csak zöldséges főzet, nem? Bár a probléma ott kezdődne, hogy a tüzet sem tudom egymagam begyújtani.

A zöldségleves még langyos, mikor az első falatot végre számba veszem. Ó istenem. Legszívesebben felnyögnék az ízek kavalkádjától, de az nem lenne túl hercegnőhöz méltó. Számtalan lakomát ültem már végig, de soha semmi sem esett még ennyire jól. Semmi túlcicomázott kiejthetetlen nevű fogás, amit inkább csak turkálni van kedvem, semmint megkóstolni. Sosem szerettem a különlegességeket, az egyszerű ételek híve voltam, ha én választhattam volna, szerintem a szolgálók menüjét kérem. De persze az elvárásoknak meg kellett felelni. Így soha nem ehettem azt amit akartam, és soha nem ehettem annyit, amennyit akartam. Egy hercegnőnek nem illik habzsolni, és éjféli csemegézésekre lejárni a konyhába. Az illem mellett a félelem is akadályozott. Féltem, hogy ha túl sokat eszem, elvesztem az apró, törékeny termetemet, és sokkal nehezebb lesz fenntartani az illúziót. Bár anyám is apró és törékeny, valószínűbb, hogy az ő alkatát örököltem, de nem mertem kockáztatni. Nem kellemes, ha az ember élete múlik azon, hogy egy vagy két csirkecombot eszik ebédre. Itt már legalább emiatt sem kell aggódnom. Vannak azonban más, sokkal égetőbb problémáim.

oOoOo

Mégis mi a francot művelek?

Panaszos nyögéssel döntöm hátam a bejárati ajtónak, és temetem arcomat a tenyerembe. Hol van a hűvös önfegyelem Ray? Miért viselkedsz hírtelen úgy, mint ez tinédzser? Miért engeded, hogy ilyen dolgok történjenek? Miért engedted ennyire közel magadhoz?

Az elmúlt egy hét volt életem legcsodálatosabb időszaka. Castian minden nap meglátogatott, és a meleg ebéd mellé egy újabb kirándulás lehetőségét hozta el. Türelmesen figyelte ahogy felfedezem az erdőt, ahogy megtapasztalom a szabadság okozta örömöt. Egyre hosszabb távokat tudtam megtenni, egyre több új lehetőséggel találkoztam. Ő pedig semmire sem mondott nemet. Megkaptam tőle a táskát a gyógynövények gyűjtéséhez, pedig ezekkel akár rá is támadhatnék. A pajzsmágia nem véd a mérgek ellen, ezt ő is tudja. Mégis megbízik bennem. Elmehettem bárhová egy-egy növényért, órákon át keresgélhettem, nem állított meg. Hagyta, hogy a saját bőrömön tapasztaljam meg a hibás döntéseim következményeit is.

- Marasztal a mocsár, hercegnő? – esküszöm, hogy le fogom törölni az arcáról azt az arrogáns, nagyképű vigyort. Nem mindenki született mocsárlakó tuskónak! Ő tudja, hogy hová léphet biztonságosan, de az istenért se adna tanácsot. Inkább remekül szórakozik azon, hogy bokáig süllyedtem csizmámmal a puha talajban.

- Megszakadnál, ha segítenél kijutni innen? – mogorván tűröm, hogy alkarjaimat megfogva segítsen ki a szorult helyzetből. Nem tudja visszatartani nevetését, de nem bánom. Szeretem hallani.

Ezekkel az apró gondolatokkal kezdődött, míg már képtelen voltam megálljt parancsolni nekik. Elindultam a lejtőn, és már csak a lendület sodort magával. Én pedig kacagva élvezem, ahogy tincseimbe kap a szél, nem törődve azzal, hogy az út végén megsérülhetek. Mind a ketten megsérülhetünk.

- Ostoba, ostoba, ostoba – motyogom tenyeremnek, majd gyógynövényes táskámat az asztalra dobva indulok meg a fürdő felé. Szükségem van a forróvízre, hogy segítsen összeszedni a gondolataim. Szükségem van egy tervre. Egy jól működő, gyors tervre. Különben mindketten összeroppanunk.

Egyre jobban megismertem ezekben a napokban. Talán a köztünk épülő ingatag bizalom miatt, vagy a benne lapuló arroganciától hajtva, de sok mindent megosztott magáról. Elmesélte milyen volt gyermekként bejárni az Esthelt körülvevő erdőket. Rengeteg kaland, játék és szabadság, amit mindenki megérdemelne. Milyen ironikus, hogy a király haragja elől rejtőző kis településen szabadabban élhet valaki, mint a királyi udvarban. Legalább neki nem kellett a családja miatt szenvednie… legalábbis azt hiszem. Ez az egyetlen téma, amiről nem hajlandó beszélni. Kétszer próbálkoztam, mindkétszer olyan vastag jégfalakba ütköztem, amiket az én kedvességem sem volt képes megolvasztani. Megértettem, hogy ez egy kényes téma, így többé nem hoztam elő. Ő sem említi a képességem, így hálából ezt megtehettem érte. Az arrogáns tuskó énje mellett megismertem egy figyelmes, szokatlanul kedves és szórakoztató oldalát. És ezt a Castiant egyre jobban megkedveltem. Élvezek minden vele töltött pillanatot, a szócsatákat, a csipkelődéseket, a gúnyosnak szánt megjegyzéseket. A falaimat leengedtem. Ha vele vagyok, nincs szükségem rájuk. Már csak romok maradtak az egykori védőbástyákból.

A sáros ruhákat a mély, talajba süllyesztett kád mellett hagyom. Bár a kád nem a legjobb kifejezés rá, inkább egy medence. A ház tervezői ezt tökéletesen megalkották. A börtönöm legszebb része. Nem börtön, otthon. Most már ez az otthonom, el kell fogadnom. Magamtól ugyan még nem hagyhatom el, de ennek is el fog jönni az ideje. Castian többször utalt már rá, hogy ha megbízhatónak talál, akkor szabadon járhatok majd, és felfedezhetem Esthel rejtett titkait. Mégis mikor erre gondolok, az izgalom mellett egy sokkal kellemetlenebb érzés is hatalmába kerít. A veszteség tudata éles karmokkal mar belém, és szorosan tart. Ha elnyerem a szabadságom, elveszítem Castiant. Ő egy képzett harcos, akire szüksége van az ellenállásnak. Tudom, hogy sokszor küldik küldetésre, kevés időt tölt egy helyen, ami érthető, mégis… mégis azt kívánom bár itt maradhatna mellettem. Talán csak annak köszönhető a beteges ragaszkodás, hogy még soha senki más nem ismert ennyire. Soha senki másnak nem mutattam meg magam. Most megléptem, és elveszítem az egyetlen személyt, aki mellett önmagam lehetek.

Lebukok a forró víz alá, lehunyt szemmel élvezem pár pillanatig. Nem, nem csak erről van szó. Azért ragaszkodom hozzá, mert boldoggá tesz a vele töltött idő. Kedvelem a tenyérbemászó modorát, az öntelt vigyorgását, a borzasztó humorát, sőt még a szemérmetlen élcelődését is. De a legjobban azt szeretem, ahogyan rajtam felejti a tekintetét, mikor azt hiszi, nem látom. Az apró, őszintén kedves mosolyt, ami akkor az ajkaira kúszik. Ez a mosoly volt, ami végérvényesen lerombolta védelmem. Rommá zúzta, akár egy faltörőkos az ősi várfalakat. Ez a mosoly volt, ami rádöbbentett, hogy nem mindent a játékok miatt tesz és mond. Ez a mosoly volt, ami bűntudatot ébresztett bennem. Ez a bűntudat napról napra nő, formálódik, erősödik, lassan gyűlöletté válik. Gyűlöletté saját magam iránt. Le kéne állítanom. El kéne riasztanom magamtól, de én csak lehetőségeket adok neki, hogy a benne csírázó remény lombot bonthasson. Önző vagyok, magamnak akarom a figyelmét, én is hinni akarok benne, hogy nem csupán a képzeletem szüleménye az egész. Hinni akarom, hogy nem a bennem rejlő magányos kisgyermek szeretet utáni vágya látatja velem mindezt. És ezért egy hamis boldogság képét kínálom neki. Sosem tudnám valóra váltani azt, amit akar.

Életemben először azt kívánom, bárcsak valóban nő lehetnék.

oOoOo

- Itt maradhatunk, ha inkább pihennél – halkan ajánlom fel, hátha már el is aludt a várakozásban. Próbáltam időt adni neki, olyan lassan öltöztem amilyen lassan csak tudtam, de feltűnő lett volna, ha ennél is tovább maradok. Még a végén vad csatakiáltással törte volna rám az ajtót. Nem, az sem biztos, hogy észrevette volna. Ma kifejezetten fáradtan tűnik, nem a szokásos edzés utáni kimerültség. Most valami sokkal sötétebb árnyék húzódik meg a vörös tekintet mélyén, de még nem tudtam rájönni, hogy pontosan mi is az. Pedig próbálok figyelni rá, próbálom kilesni az apró rezdüléseit, próbálok olvasni benne. Bármennyire is az idegeimre megy a nap legnagyobb részében, mégis képes vagyok aggódni érte. Ez az aggodalom pedig sokszorosára nő, mikor meghallom fájdalmas szisszenését.

- Jól vagyok, hercegnőm. Csak veszítettem egy kis vért – hát persze, én pedig a király hűséges alattvalója vagyok. A katonák sokszor a legrosszabb betegek, mert a makacs büszkeségük nem engedi, hogy gyengének lássák őket. Néhány alkalommal meggyógyíthattam apám sérült embereit, de ők is úgy tettek, mintha jelentéktelen karcolás lenne minden sebük. Pedig az egyiküknek szinte teljesen lemetszették a kézfejét, alig tartotta valami. De persze, akkor is a „minden rendben hercegnő, nincs szükség rá, hogy fárassza magát” monológot hallgathattam. Nekik hercegnő voltam. De most már Castian hercegnője vagyok.

„Pihenj, hercegnőm.”

A forró köveinken feküdtem, mikor először nevezett így. Először egy válogatott sértésáradatot akartam rázúdítani ezért a szemtelenségért, de aztán ráébredtem, hogy nem zavar. Kerestem a felháborodott düh nyomait magamban, de csak boldog elégedettséget találtam. És ez megrémisztett.

- Megsérültél? – táskámat az asztalra téve lépek hozzá közelebb. A kis vérveszteség a harcosok nyelvén egy mély vágást is jelenthet. Castian esetében erre még jobban kell figyelni, mert rá nem hatnak a gyógyító mágiák. A gyakorlótéren sérült volna meg? Miért használ ott bárki éles fegyvert? Illetve miért használnak vele szemben éles fegyvert? Sokkal nagyobb veszélyben van, mint bárki más, nincsenek tisztában vele? De. Valószínűleg mind tudják. Ahogyan azt is, hogy Castian nem engedné, hogy emiatt kivételezzenek vele. Ő meg az a hatalmas büszkesége.

- Csak egy karcolás – hát persze, ezt már hallottam. Bármennyire is vigyorog, nem megyünk sehová, míg le nem ellenőriztem azt a sebet. Nem tudom mennyire felelőtlen a sérüléseivel kapcsolatban, de nem kockáztatok. Nincs szükségem egy láztól képzelgő testőrre.

- Mutasd meg – nem kérés, utasítás. Szinte várok egy éles megjegyzést a hercegnői parancsolgatással kapcsolatban, de most elmarad. Az aggodalom egyre nagyobb erővel telepszik rá gondolataimra, képtelen vagyok másra koncentrálni, csak az előttem álló makacs árnymágusra. Az udvarban mindig tisztában voltam az érzéseimmel, képes voltam uralni őket, de Castian mellett… ő egy mágnes, ami teljesen összezavarja az iránytűmet. Nehezebb koncentrálni, nehezebb visszafogni magam. Sokkal hevesebb minden érzelem. Az aggodalom, a düh, és a szere… nem. Erre gondolnom sem szabad. Felejtsd el, Ray.

- Tudod jól, hogy nem tudsz meggyógyítani szavai ellenére végre felkel a székből, és óvatos mozdulatokkal gombolni kezdni ingjét. – De nem tudok nemet mondani, ha egy ilyen gyönyörű nő vetkőzésre szólít fel – komolyan? Még most is? Nem hiszem el ezt az embert. Arcomra halvány pír kúszik, és ujjaim önkéntelenül is megérintik egymást, ahogy minden alkalommal, mikor eluralkodik rajtam a zavar. Ezt is csak ő tudja kiváltani belőlem. Az elmúlt héten felfedezte a gyenge pontomat. A palotában sosem találkoztam kedvességgel, így védekezni is képtelen vagyok ellene. Ettől nem óv meg az udvar fertőjében szilárdult páncélom. Ott is kaptam bókokat, de leperegtek rólam, mert tudtam, hogy hamis gondolatok húzódnak mögöttük. Castian esetében azonban… már tudom, hogy az ő szavai mögött semmi hazugság nincs. Ő gyönyörűnek lát. Emellett kissé túlzottan fakónak, ahogy már többször felhívta rá a figyelmemet. Csak hogy ne legyen tökéletes a kedvessége. Furcsa és gyanús is lenne, egy végtelenül kedves Castian, akiben a gúnyolódás halvány nyoma sem tűnik fel. Riasztó.

Kirántom magam a kusza gondolatok hálójából, és még közelebb lépek hozzá. Ő most egy beteg, én pedig a gyógyító. Ezzel a tekintettel kell megvizsgálnom. Ennek ellenére megengedek magamnak egy gyors pillantást, aminek semmi köze eredeti célomhoz. Igazam volt. Pont olyan izmos, mint amilyennek elképzeltem. A ruhái sok mindent bíztak a fantáziára, de az én fantáziám szerencsére igen színes. A nem hercegnőhöz illő gondolatok ugyebár. Nos, ez a hercegnő legszívesebben minden hegen végig simítana, ami a sápadt bőrt keresztezi, majd ajkaival is újra bejárná ezt az utat. Egy önző szörnyeteg vagyok.

Nagyot nyelve fordulok vissza a véres kötés felé, miközben néma fohászt rebegek el az isteneknek, hogy Castian nem gondolatolvasó. Viszont felelőtlen harcos annál inkább. Még hogy karcolás. Megérdemelné, hogy jól leteremtsem az ostobasága miatt. Óvatosan fejtem le az átázott anyagdarabot. Érzem ahogy megremeg ujjaim alatt, hiszen biztos fájdalmas lehet. A seb széle már gyulladt, talán nem fertőtlenítették le eléggé. Bele akar halni valami fertőzésbe? Ha ekkora benne a halálvágy, tudok gyorsabb és tisztább módszert, csak kérnie kell. Legszívesebben bokán rúgnám, hogy levezethessem rajta aggodalmamat. Igazán gondolhatna arra, hogy én mit érzek, amikor ilyen állapotban kell látnom. Vagyis… jobb, ha semmi ilyesmire nem gondol. Jobb, ha semmit sem érez irántam.

Óvatosan helyezem kezem a vágás fölé, és előhúzom mágiámat a nyugodt tó mélyéről. Ebbe a tóba gyűjtöm minden erőmet, de vize általában mozdulatlan, hisz nincs mire használnom. Most lehetőségem van segíteni valakin, de hiába. Nem jó. Éreznem kéne a gyulladt szövetet, a szakadt ereket, a fájdalomtól lüktető idegvégződéseket. De nem érzek semmit. Az energiám kiáramlik kezeim közül, de mintha nem érné el a sebet, mintha csak szétszóródna valahol. Nem. Nem foghat ki rajtam egy vacak pajzsmágia. Elvileg én vagyok, akiről a jóslat szól. Én vagyok, akinek fel kéne szabadítania az országunkat. Én vagyok, akinek le kéne győznie az őrült királyt… és még egy vágást sem vagyok képes begyógyítani. Dühösen merítek még több energiát tartalékjaimból, de semmi sem történik. A hús továbbra is gyulladt, a vér még mindig lassan szivárog, majd apró vörös rubintként gördül le a sápadt bőrön. A francba.

Castian vet véget az értelmetlen próbálkozásnak. Olyan óvatosan fogja közre kezem, mintha aggódna, hogy bármelyik pillanatban összetörheti csontjaim. Bőre forró, szinte izzik az enyémhez képest, ahogy ujjával végig simít tenyeremen. Szíven vad iramba kapcsol, mintha ki akarna szabadulni a mellkasomból, hogy Castian lábai elé vesse magát. Nem. Ezt nem szabad. Nem tehetem ezt vele.

- Ne pazarold erre a mágiádat, túl értékes ahhoz – kényszerítenem kell magam a mozgásra, de sikerül meggyőznöm vadul ellenkező szívem, hogy ez egy szörnyű ötlet. A bűntudat sötét árnyékként tornyosul a korábbi boldogságom fölé. Ha ezt teszem vele, nem vagyok jobb, mint az apám. Hiszen kínzom. Kínzom, bár neki sejtelme sincs róla. Egy szörnyeteg vagyok. Pont amilyennek az apám szánt. És pont olyan gyenge is, vagyok. Kezdem azt hinni, hogy mindenben igaza volt.

Zavartan, kissé remegő kezekkel kezdek bele egy gyógynövényes keverék elkészítésébe. A mágiám haszontalan ugyan, de a tudásommal segíthetek Castian gyorsabb gyógyulásában. Legalább így a büszkeségemen ejtett lüktető sebet is befoltozhatom. nem fogom feladni az első kudarc után. Tudom, hogy a legerősebb gyógyítóknak is lehetetlen vállalkozás egy pajzsmágia áttörése, mégis reménykedtem. Reméltem, hogy felfedezhetem magamban azt az erőt, ami miatt anyám megmentett. Ami miatt mindenki tőlem várja majd a csodát és a megváltást, ha fény derül az igazságra.

- Nem mintha hasznosabb dolgokra használhatnám – rajta vezetem le a felgyűlt feszültséget. A kudarc, az önutálat, a bűntudat. Ez mind azon csapódik, aki a legközelebb áll hozzám. Tudom, hogy nagy rajta a felelősség. Ha elvisz engem Esthel lakói közé, és kiderül, hogy olyan beteg elmém van, mint az apámnak, akkor ő lesz a hibás az ártatlanok halála miatt. Nem kockáztat fölöslegesen, ezért tart távol mindenkitől. Megértem, mégis úgy érzem, hogy levágja a szárnyaim.

- Úgy hallottam, hogy himlőjárvány van a város keleti részében. A gyógyítóink kimerültek és megtelt a kórház betegekkel – ezzel most arra céloz, amire gondolok? Még a kezemben tartott cickafark levelekről is megfeledkezem, olyan erővel próbálom kiolvasni a gondolatait tekintetéből. Ha nem vigyázok, beleveszek a vérvörös óceánba.

- Ezért azért mondod el, mert…? – izgatott remegés fut végig gerincemen. Nem merek örülni. Nem merem kimondani, mert akkor eltűnik és köddé válik a lehetőség.

- Szerintem nagyon jól jönne nekik a segítséged. De csak akkor, ha megígéred, hogy nem fárasztod túl magadat, és betartod a járványügyi előírásokat. Amúgy is eljött az ideje, hogy kicsit megismerd a várost – eszem ágában sincs beleegyezni ezekbe a kritériumokba. Ha lehetőségem adódik, hogy segítsek akkor mindent be fogok vetni. Sokkal több energiám van, mint ő gondolná. A szüleim erősek, és én talán még több energiával rendelkezem, mint ők. Nincs sok gyakorlatom a megfelelő beosztásban, de ez most nem is érdekel. Annyi embert gyógyítok meg, amennyit csak képes vagyok.

- Nagyon szívesen segítek! Egész életemben erre vártam! – taktikusan elkerülöm a válaszadást, és egy új gyógykeverék készítésébe kezdek. Nem tudom, mint találtak ki Esthel gyógyítói, de egy lázcsillapító csepp nem árthat. Ehhez a mocsárban gyűjtött növényeket is felhasználom, lehet, hogy ők nem merészkednek ennyire veszélyes vidékre. Persze az is lehet, hogy csak kinevetik a gyenge próbálkozásom, de a megaláztatást már megszoktam. Elviselem. Legalább adtam magamnak egy esélyt.

A fegyverhasználattól érdes ujjak arcomra simulnak. Először féltem az érintésüktől, szokatlan és riasztó volt. Most legszívesebben éhes macskaként dörgölőznék tenyerébe. De nem tehetem. Nem engedhetek. El kell ásnom magamban. Mélyen. Gyengéden fordítja maga felé arcomat, izzó tekintete foglyul ejti az enyémet. Annyira közel van. Orromba kúszik az erőteljes zsályaillat, szívem vad ütemmel dobol füleimben. Csak őt látom. Csak őt érzem.

- Előbb halljam az ígéretet, Raylin – tekintetem az ajkaira rebben. Egyetlen mozdulat. Egyetlen apró biccentés. Csak ennyi kellene.

- Castian – kétségbeesve, szinte hangtalanul sóhajtom nevét. Nem fogok tudni ellenállni. Nem, ha ennyire közel van. Még sosem érezezem így. Még sosem vágytam senkire. Miért most? Miért ő? Ostoba, kegyetlen játékot űznek az istenek.

- Bocsáss meg, hercegnőm – a vészharangok megkondulnak fejemben, és kitépem magam ujjai közül. A lendület miatt nekiesek a konyhaasztalnak, de sikerül megtámaszkodnom. Úgy zihálok, mintha hosszú kilométereket futottam volna. Nem tudom miért kért bocsánatot. Talán az érintés miatt, és el akart engedni, talán… talán azt akarta tenni, ami után minden porcikám sóvárog. Miért vonz így magához? Miért nem tudok ellenállni neki? Elegem van ebből a helyzetből. El kellene mondanom neki az igazat. Véget kellene vetnem a játéknak, hogy ne sérüljön meg még jobban. Nem tehetem ezt vele. Mégsem vagyok képes felfedni a titkot. Nem, mert akkor elveszítem. Ez a vég elkerülhetetlen, de a hosszabb utat választom. Mert önző vagyok. Mert tovább akarom magam mellett tudni.

- Én… el kell látni a sebed – remegő kezekkel fejezem be a krémet, ami összehúzza a vágást, csökkenti a gyulladást, és segíti a véralvadást is. Így nem gyengül le még jobban, és sokkal hamarabb felépül. – Vékonyan vidd fel a sebre, utána bekötözöm – válaszát meg sem várva menekülök a hálószoba ajtaja mögé. Lábaim eddig bírták. Lerogyok a földre és arcomat a puha szőnyegbe nyomom. Bárcsak belefulladhatnék. Próbálom rendezni kusza gondolataim, megkeresni a foszlányok végeit, hogy helyükre húzhassam őket. Percekbe telik, mikre csillapul légzésem, és eloszlik az érzékeimet körbeölelő finom zsályaillat. Nem tudom meddig bírom még ezt. Miért nem vagyok képes ezeket az érzéseket is kordában tartani? Talán mert sokkal hevesebbek, mint a düh és kétségbeesés vagy bármi, amint valaha is éreztem az udvarban. Maguk alá temetnek, és semmit sem tudok tenni ellene.

Újabb pár perc múlva sikerül felállnom, és a nagy tükörhöz lépve kezdem befonni tincseimet. Néhány túrára már szerettem volna így menni, könnyebb lett volna a növények gyűjtése, ha nem kell folyton az előre hulló szálakkal foglalkozom. Azonban akárhányszor befontam, megrémültem a tükörképtől. Anyám illúzió és az előkelő ruhák nélkül nem tűntem eléggé nőnek. Az alkatom nem változott, de a vonásaim mintha élesebbé váltak volna. Talán a testem is érzi, hogy nincs szüksége többé álcára. Vagy csak paranoiás képzelgéseim vannak. Micsoda családi örökség. A szoros fonatot hátra dobom vállam föl, és mély levegőt véve szedem össze maradék bátorságom, mielőtt visszamegyek a konyhába.

Castian már begombolt inggel várakozik az ajtó mellett. Ezek szerint bekötötte magának a sebet. Hálás vagyok érte, a történtek után nem tudom milyen hatással lett volna rám a közelsége. Nincs türelmetlenség az arcán, inkább úgy tűnik, ő is elveszett gondolatai ösvényén. Nem szeretném megzavarni, így visszatérek a korábbi gyógyfűkeverék készítéséhez.

- Még sosem fontad össze a hajad – hangjából nem igazán tudok kiolvasni semmit, de érzem kutató tekintetét magamon. Ő egy harcos, aki felméri a terepet. Egy ragadozó, aki mindent meg akar tudni a zsákmányáról.

- Jobban szeretem kiengedve, de a betegek ápolásához ez praktikusabb – akaratlanul térek vissza a hamis érzelmekkel teli udvari hangnemhez. Ha bizonytalan vagy tedd azt, amihez értesz. Játszd meg magad. A kész gyógyszert apró üvegekbe töltöm, amiket Castian hozott nekem néhány nappal ezelőtt. A táska után írtam neki egy listát azokról az eszközökről, amikre szükségem lehet, és megkértem, hogy próbálja őket beszerezni.

„Talán futárnak vagy inasnak látszom, hercegnőm?”

A puffogás ellenére másnap elhozta őket. Megtehetné, hogy nem foglalkozik az igényeimmel, kétlem, hogy ez is a feladatához tartozna. Csak őriznie kéne engem, de ő gondoskodik is rólam a maga furcsa módján. Néha egy apró, gonosz hang felhívja figyelmemet rá, hogy ez talán egy színjáték része, amivel el akarja nyerni a bizalmam… de én hiszek benne, hogy ő nem visel álarcot.

Nem szól semmit, csak némán figyeli ahogy a megtöltött üvegeket a táskába pakolom, és vállamra veszem. Nem zavar a tekintete. Nem félek, hogy lebukok. Egy részem titkon arra vágyik, hogy ő maga fedezze fel az igazságot.

- Mehetünk? – kimért biccentéssel nyújtja felém kezét. Nem tetszik neki a sem a helyzet, sem viselkedésem, látom az apró ráncot az orrán. Viszont ismer már annyira, hogy tudja, felesleges erőltetnie. Csak még jobban bezárkóznék a kagylóhéjamba, nem tudná elérni a valódi Rayt. A bezárkózáshoz istenek adta tehetségem van.

Nem fogadom el kezét, csak karjára csúsztatom tenyerem. Nem akarom, hogy bőrünk érintkezzen, így is olyan, mintha szikrák pattognának közöttünk. Korábban azt mondtam, szívesen játszom a tűzzel… most már nem vagyok ebben annyira biztos. Amint kiérünk a szabadba, azonnal el is engedem, és távolodok tőle néhány lépést. Vissza a kezdetekhez. Pedig az elmúlt héten már nem okozott gondot hozzáérnem. Megszoktam az érintését, és próbáltam minél hosszabb ideig kapaszkodni belé. Ezt is rosszul tettem. Hamis reményeket keltettem benne. Csak magammal foglalkoztam.

- Messze van a kórház? – nem bírom elviselni a feszült csendet, ami körbeölel minket. Még az erdei madarak csicsergése is megvetően kísér minket a szűk ösvényen. Nem szükséges emlékeztetniük rá, magam is tudom, hogy mennyire gyerekes, amit művelek. Ragaszkodom Castianhez, azt akarom, hogy figyeljen rám, közben… közben tudom, hogy pont ezért fog meggyűlölni. Ha kiderül a titkom, úgy fogja érezni, hogy minden hazugság volt.

- Harminc perc kényelmes séta. Még nem a legbelső területek, de így is sokat láthatsz majd a városból – a várt izgatottság elmarad. Azt hittem, hogy ha lehetőségem lesz eljutni az élettől hemzsegő központba, akkor alig férek majd a bőrömbe. Most azonban sokkal erősebb a félelmem. Befurakszik bőröm alá, akár egy tüske, amit hiába próbálok ledörzsölni, csak egyre mélyebbre kerül. Eddig fel sem merült bennem, hogy rosszul is végződhet egy ilyen látogatás, de sosem jártam a palotán kívül. Nem tudom hogyan fogadnak majd a lázadók, hiszen az apám… az apám tehet a szenvedésükről. Mi történik, ha rajtam akarnak bosszút állni az ő bűneiért? – Mi a gond, Raylin? - persze hogy észreveszi. Előle már nem tudom elrejteni minden érzésem, átlát rajtam. Tudja mikor húzom fel a falakat, és mikor nem őszinte a mosolyom. Ennek ellenére nem akarom könnyen adni magam.

- Semmi. Csak elgondolkodtam - halvány mosollyal rázom meg fejem, bár ezzel szerintem olyan embert sem győznék meg, aki egyáltalán nem ismer. Ma nem vagyok önmagam. Túl sokat hibázom.

- Raylin! - hangjában visszafojtott feszültség vibrál. Hát persze, a bizalom. Megfogadtam, hogy nem hazudok neki. Most mégsem oszthatom meg vele a teljes igazságot, csupán az egyik kétségbeesett gondolatomat. Sóhajtva adom meg magam, és az ösvényt szegélyező sűrű fűtengert kezdem figyelni. Megnyugtató, ahogy a szél mozgatja a hajlékony szálakat, mintha minden hullámozna körülöttünk.

- Mit fognak szólni az emberek? Hiszen annak az őrültnek az utóda vagyok, aki miatt bujkálni kényszerülnek – az emberek néha váratlanul viselkednek. A bennük felgyűlt feszültség, düh és kétségbeesés olyan tettekre sarkallhatja őket, amiket más körülmények közt sosem tennének meg. Az én jelenlétem vörös posztóként hathat rájuk. Talán jobb lett volna a házban maradni.

- Esthelben mindenkit szívesen fogadnak, nem számít, ki volt korábban – savanyú mosollyal fordulok felé. Úgy hangzik, mintha egy hirdetmény főcíme lenne. Vajon az ehhez hasonló hangzatos leírással csábítják ide az újabb és újabb lázadókat? Mások esetében talán működhet, de én…

- Én hátrányból indulok. Az apám…

- Te nem az apád vagy, Raylin – a tekintetéből áradó melegség felolvasztja a félelemtől lefagyott testem. Igaza van. Egész életemben el akartam szakadni tőle, tagadtam mindent, amit ő képviselt. Nem hagytam, hogy az őrülete megrontsa az elmém, nem engedtem, hogy a bábjává tegyen. Megtagadtam őt minden szinten. Ha kell, Esthel összes lakosának elmondom, és kivívom, hogy megbízzanak bennem.

- Köszönöm – boldog mosoly kúszik ajkaimra, aminek párja hamarosan megjelenik az éles vonású arcon. A szemei azonban elárulják. Tudja, hogy más is nyomja a lelkem, de egyelőre ezt a titkot megtarthatom magamnak.

oOoOo

- Ez a hely meseszép – legalább háromszor hagyta már el szám ez a mondat, de képtelen vagyok más szavakkal kifejezni érzéseim. Esthel olyan, mintha egy mesekönyvből lépett volna elő. A fák törzsére épített otthonok, a köztük húzódó átjárókkal olyanok, mint egy égi város. Sosem láttam még ehhez hasonlót. Mintha a lakóinak nem lenne szüksége arra, hogy a földön járjanak. Pedig idelent is nyüzsög az élet. Sosem láttam még ennyi boldog embert egy helyen. Itt mindenki szabad. Egyszer szeretnék egy lenni közülük. Órákig tudnám figyelni, ahogy az egyszerű hétköznapjaikat élik. A felnőttek vásárolnak, beszélgetnek a gyerekek közben nevetve játszanak. Látszik az arcukon az ártatlan boldogság. Itt akarok maradni, és magamba szívni az illatokat, a hangokat, mindent.

A megvető pillantások, amire számítottam, elmaradnak. Kíváncsi tekintetek, bizonytalan mosolyok akadnak, de ez teljesen érthető, hisz idegen vagyok az ő világukban. Sokan köszönnek rá Castianra, olyan érzésem van, mintha mindenkit ismerne a városban. Nem szabad elfelejtenem, hogy a borzasztó modora ellenére ő a Flerion klán klán tagja. Az egész családját tisztelet övezi, nem csak az erejük miatt, hanem mindazért, amit a lázadásért tettek. Nélkülük nem lehetne itt ez a rengeteg ember, nem lenne reményük egy szebb holnapra.

Túl hamar érkezünk meg az épület elé, ami méreteiből ítélve a kórház lehet. Legszívesebben továbbmennék, minél többet akarok látni ebből a varázslatos helyből, fel akarom fedezni a titkait, meg akarom ismerni a rejtett zugokat. De a betegeknek szüksége van rám. Végre én is tehetek valamit azokért, akik apám mérgező hatalma ellen harcolnak. A város megvár, de a betegeknek most kell a segítség. Még mielőtt belépnénk az épületbe, finoman megérintem Castian karját.

- Várj – kérdő pillantással fordul vissza felém. Egy hete még biztosan tett volna egy szúrós megjegyzést a parancsolgatásért, de elcsitultak a dolgok köztünk. Egyre jobban összecsiszolódunk. – Nem jöhetsz be a betegek közé. Ha elkapod, nem tudlak mágiával meggyógyítani – nem engedhetem, hogy veszélynek tegye ki magát csak azért, hogy én kielégíthessem a segíteni vágyásom. A pajzsmágia hasznos, de valódi járványok esetében az egyik legrosszabb dolog, amit valaki birtokolhat. A himlőt túl lehet élni mágikus segítség nélkül is, de sokkal kockázatosabb. Én pedig nem fogom engedni, hogy kockáztasson. Fontosabb annál. A lázadásnak… és nekem is.

- Hízelgő az aggodalmad, hercegnőm – frusztráltan ütöm meg felkarját, mire mosolya csak még szélesebbé válik. Újra a pályánkon vagyunk. Ezeket a játékokat ismerjük, és mind a ketten igazán profik vagyunk benne.

- Nem miattad aggódom, egyszerűen csak nem akarok a házba zárva meghalni, ha téged esetleg elvinne a himlő – igyekszem a legtárgyilagosabb hangomat megütni, mintha csak a frissen sült cipó ízéről társalognánk. Elégedetten hallgatom halk nevetését. Egy apró kis győzelem. Igazából az sem szokott érdekelni, ha veszítek, ha hallhatom a nevetését. Mély hangja minden alkalommal lágy bizsergésként fut végig gerincemen. Legszívesebben lehunyt szemmel élvezném hosszú órákon keresztül.

- Nem mehetsz be egyedül, veled maradok – a mosoly mögött ott a hajthatatlan tekintet. Biztosan nem fogom meggyőzni. Talán nem is mer egyedül hagyni, talán csak a kapott parancsát nem akarja megszegni. Egy igazi jó katona. A fene vigye el a kötelességtudatát.

- Miért vagy ennyire makacs tuskó? – irritáltan fonom össze karjaim magam előtt, és a lehető legmegvetőbb tekintetemmel súlytok le rá. De persze lepattan róla, akár a gyógyító energiám. Van bármi, amivel meg lehet őt sérteni? Talán, ha leszólnám a puha tincseit, akkor sikerülne rést ütnöm az egoján.

- Mert csak makacs tuskók képesek kézben tartani egy csökönyös hercegnőt – sakk-matt. Pár döbbent pislogás után kelletlenül hajtom meg előtte fejem. Ezt a kört most ő nyerte. Nehéz eldönteni, hogy kettőnk közül ki a makacsabb, ezt nem tudom vitatni. Ebből is látszik, mennyire jól ismer. Igen, csökönyös vagyok, de elismerem, ha valakinek igaza van, nem úgy, mint ő. Viszont biztos vagyok benne, hogy nem fogom tudni meggyőzni.

- Megígérem, hogy felveszem a védőfelszerelést, ha te is így teszel, és a lehető legtávolabb maradsz a betegtől. Nem érintkezel velük, és ha súlyos az állapotuk, akkor a szobájuk előtt vársz rám – az alkudozás a politikai stratégiák része. Ezekben a stratégiákban pedig jó vagyok. Ha már ki kell tennem a veszélynek, akkor a lehető legbiztonságosabb körülményeket kell megteremtenem.

- Felveszem a védőfelszerelést, de minden szobába bemegyek, ahová te is – egyikünk sem pislog, egyikünk sem akarja megadni magát. Örökké itt fogunk állni, míg odabent emberek szenvednek. A mi makacsságunk miatt. Csak miattuk, de le tudom győzni a büszkeségem, és apró biccentéssel egyezem bele az alkuba. Ennek a harcnak még nincs vége, Castian.

oOoOo

A kórház levegője nehéz a gyógynövények és a betegség illatától. Castian nem túlzott, tényleg rengeteg a beteg, és a gyógyítók kimerültek. Sötét karikák húzódnak szemük alatt, kezük remeg, ahogy utolsó erőmorzsáikkal próbálnak segíteni a betegeken.  Torkom összeszorul a rengeteg szenvedéstől és legszívesebben rohannék a legközelebbi szoba felé. De ez felelőtlenség lenne. És persze köt a Castiannak tett ígéretem is.

- Cas, kérlek mondd, hogy nem nyársaltattad fel magad újra. Van elég gondunk anélkül is, hogy felelőtlen kölyköket kelljen összefércelnünk – Cas? Kölyök? Döbbenten fordulok a hang irányába. Eddig senki sem mert így szólni Castianhez, ezért vagy nagyon fontos személy, vagy nagyon meg akar halni. A közeledő idős nőt látva inkább az előbbire tenném a voksom. Ősz tincsei szoros kontyban vannak rögzítve tarkóján, ruhája ugyanolyan egyszerű darab, mint amit a többi gyógyítón is láttam. Az arcán szigorú ráncok húzódnak, tekintete pedig még a dühös Castiannél is nagyobb óvatosságra int. Kétség sem fér hozzá, hogy ő a vezető gyógyító, több tapasztalattal, mint amiről én valaha álmodhatok.

- Nem kell aggódnod Istrid, teljesen egyben vagyok – ez azért nem egészen igaz. Futó pillantást vetek oldalára, ahol a vágás húzódik. Már bánom, hogy nem ellenőriztem le, megfelelően bekötözte e. Bár talán a képzése részeként megtanulta ellátni magát. Az árnymágusok gyakran dolgoznak egyedül, így sok mindenhez kell érteniük. Legalábbis apám bérgyilkosaiból kiindulva. Mindenesetre le kéne beszélnem a holnap reggeli edzésről, legalább egy napot pihentetnie kéne, hogy megfelelően gyógyuljon. – Nem szándékozom plusz munkát adni nektek, inkább egy kis segítséget hoztam magammal – az idős gyógyító szemei most rám villannak. Eddig észre sem vett, hisz nagyon jó vagyok a láthatatlanná válásban. A felismerés szikrája csillan meg a fekete szemekben. Tudják, hogy a hercegnő Esthelben van, tudják, hogy fakó, mint egy szellem, és tudják, hogy gyógyító. Nem nehéz összerakni a puzzle darabkáit.

- Hercegnő? – hangja most először kissé bizonytalan és zavart. A legtöbb ember így viselkedik a közelemben, nem tudnak mit kezdeni egy hercegnővel. Kevesen gondolnak rá, hogy ugyanolyan ember vagyok, mint ők, csak máshová születtem. Castiant például sosem zavarta, ő ugyanolyan vadember módjára viselkedett körülöttem.

- Raylin – segítem ki kedves mosollyal. Sokkal idősebb és tapasztaltabb nálam, nincs szükség rá, hogy a rangokkal foglalkozzunk. Ha tehetném, az egész hercegnőséget magam mögött hagynám. – Nincs sok tapasztalatom, de gyorsan tanulok, és segíteni szeretnék. Ha megengeded, annyi beteget gyógyítok meg, amennyire csak képes vagyok – megteheti, hogy nemet mond. Joga van hozzá, féltheti tőlem a betegeket. Itt minden élet az ő felelőssége, és ha árulóként ellenük fordulok, akkor az az ő lelkén fog száradni. Ennek ellenére remélem, hogy Castian igazat mondott, és Esthelben mindenki új lapokkal indulhat.

- Örömmel fogadjuk a segítséget, mindenkire szükség van. Üdvözlünk a gyógyítók között, Raylin.

oOoOo

- Túlhajtottad magad – és kezdődik a szentbeszéd. Szememet forgatva kapaszkodom Castian karjába, miközben a sötét ösvényen sétálunk a házam felé. Késő estig maradtunk a kórházban, annyit segítettem, amennyit csak bírtam. Még Istridet is megleptem, valószínűleg nem várta, hogy ennyi mágia rejtőzik egy törékeny hercegnő testében. A határaimat feszegettem, sosem használtam fel egyszerre ennyi erőt, a bennem lévő tó, szinte teljesen kiürült. De megérte. A legtöbbeknek csak javítottam az állapotán, segítettem a testüknek, hogy elég erős legyen magától legyőzni a betegséget. Istrid szerint így hatékonyabban fel lehet használni a mágiánkat, és teljesen igaza volt. Ez alatt a néhány óra alatt is rengeteget tanultam tőle. A modora kissé durva, és rengeteget fecseg, mint a legtöbb idős, akikkel eddig találkoztam, de ezek a történetek legalább szórakoztatóak voltak. Kiderült, hogy rég óta ismeri Castiant, már akkor is ő volt a gyógyítók vezetője, mikor a kis bajkeverő árnymágus fiúcska elkezdte begyűjteni a sérüléseit. Úgy beszélt Castianről, mintha a szomszéd bosszantó kisunokája lenne, de éreztem hangjában a szeretetet. És ezzel a szeretettel az én szívembe is belopta magát.

- Te pedig megszegted az ígéreted, és a beteg közelébe jöttél – kimerült vagyok, ha nem kapaszkodnék belé, akkor nem biztos, hogy lábaim elbírnának, de azt nem engedtem, hogy felvegyen. A sérülése állapotán csak rontott volna. Támogatással hazajutok, ennyi elég.

- Ha nem teszem, ráborulsz a betegre – finoman megrántom vállam, mire még jobban elmélyül orrán a ránc. Szemei szinte világítanak a dühtől a sötét éjszakában. Mégsem tud rám ijeszteni.

- Holnap is eljöhetünk? – annyit szeretnék segíteni, amennyit csak tudok. Erősebb vagyok, mint a többi gyógyító, bár még nem tudom olyan hatékonyan használni a képességeim. Ha tanítanak, akkor sokkal többre leszek képes.

- Ne is álmodj róla. Pihenésre van szükséged, nem bírnád ezt a tempót – felesleges lenne vitatkoznom vele, ez megint az „engem ugyan nem győzöl meg” hangja. Tényleg dühös lehet rám.

- Pihenek egy napot, ha cserébe te is kihagyod a holnapi edzésedet – nem feledkeztem meg az ő sérüléséről sem. Ha akarnék se tudnék, mert minden, ami vele kapcsolatos, folyamatosan ott kering a fejemben. Néha kinyúlok egy-egy gondolatért vagy emlékért, magamhoz ölelem, majd visszaeresztem a többi közé.

- Fel tudsz ajánlani más fajta testmozgást helyette? – prüszkölve nevetek fel. Még akkor is képes ezekre a játékokra, ha legszívesebben belefojtana egy kis pocsolyába az út mentén. Ezt is szeretem benne. Komoly, de ugyanakkor játékos. Mindig megtalálja az utat hozzám.

- Komolyan van, aki vevő erre a szemérmetlenségre? – végre a dühös arcon is megjelenik egy halvány mosoly. Így máris jobb. Tudta, hogy nem képes rám túl sokáig haragudni. Mindig ügyesen puhítottam meg másokat, lehengerlő a személyiségem. Na peresze.

- El sem tudod képzelni, mennyi ágyba juttatott be, hercegnőm – helyben vagyunk. Az önelégült mosoly, és az öntelt duruzsolás. Sosem ringattam magam abba a hitbe, hogy Castian egy ártatlan szerzetes. Egyszerűen olyan a kisugárzása, ami vonzza a nőket, nem lehet neki ellenállni. Legszívesebben megütnéd, de utána rögtön berángatnád az ágyba. Minden jól működő kapcsolat alapja. Mégis, egy apró kis lény kényelmetlenül kapar elmém eldugott zugában. Neki nem tetszik, hogy Castian más nőkkel volt. Csak magának akarja.

- Elég, elég! Kímélj meg az arcpirító részletektől, és csak kísérj haza, Cas – mosolyogva ejtem ki becenevét, mire egy pillanatra megdermed. Talán azt hitted nem vettem észre? Talán azt hitted nem foglak bosszantani vele? Olyan kevés fogást találni rajtad, mindent ki fogok használni. Én megmondtam, hogy a harcnak még nincs vége.

A gúnnyal fűszerezett öniróniám meghozza a kívánt hatást. A halkan csilingelő nevetése majdnem elveszik a vízcsobogás és madárcsiripelés dallamában, de én kihallom belőlük. A mosolyom kiszélesedik, most még jobban bánom, hogy nem lehettem szemtanúja is a váratlan jelenségnek. Felesleges a jégbörtön, ha olvadoznak a falai, hercegnőm.

- Ha mégis ez lett volna a küldetésed, csúfos kudarcról kéne beszámolnod a feletteseidnek –Hé. Azért nem kell ilyen vehemenciával alátámasztani a viccnek szánt megjegyzésemet. Vajon szándékosan provokál, vagy olyannyira nem ismeri a férfiakat, hogy eszébe sem jut, hogy ezt kihívásnak vehetem? A végén még kivételt teszek a kedvéért, és tényleg magamhoz édesgetem nő létére. Valamiért egyre kevésbé tűnik ellenszenvesnek a gondolat. Szerencsére mielőtt túl mély gyökeret vethetne a fejemben az elképzelés, komolyabb témára tereli a szót a kis áldozatom. – Inkább arra tippelnék, hogy veleszületett pajzs mágia véd. Ez a legkézenfekvőbb magyarázat arra, hogy miért kell egy olyan feladatot végezned, amihez túlképzett vagy. A hozzád hasonló árnymágusokat nem éppen békés felvigyázónak teremtették. A képességeim nem teljesen ismertek, illetve nem tudhattátok, hogy a kiszivárgott információkból mennyi igaz. Akár szándékos megtévesztés is lehetett volna. Az apám őrült ugyan, de nem ostoba. Szóval a legkézenfekvőbb olyat küldeni, akiben semmilyen képesség sem tehet kárt. – Mostanra már egyáltalán nem lepődök meg, hogy eltalálta. Elhessegetem a gyerekes büszkeséget, amit a rejtett bókja váltott ki belőlem. Mindenki, akinek van két működő szeme és nem fűrészpor van az agya helyén, látja, hogy túlképzett vagyok, hogy gyámoltalan hercegnőket hajkurásszak, szóval nem kéne vigyorognom a szavaitól. Nem kéne.

- Nem rossz, hercegnő. Miért nem teszteled le rajtam az elméletedet? – Tudom, hogy nem fogja. Kihallottam a szavai határozott lejtéséből, hogy magabiztosan elköteleződött emellett a teória mellett, ha pedig igaza van, akkor csak visszaütni tud, ha rám támad a titkos képességével.

- Sajnos az arroganciát, a szemérmetlenséget és a kellemetlen modort nem tudom meggyógyítani, bármennyire is próbálkoznék. – Csak azért nem röhögök fel hangosan a váratlan beszólás hallatán, mert eltart egy darabig, mire leesik, hogy mire is gondol pontosan. Annyira rákoncentráltam a másodlagos képességére, és a lehetséges, de nem túl valószínű támadásra, hogy egy pillanatig elfelejtettem, hogy valóban le tudná tesztelni az igazát a gyógyító képességével is. A szemérmetlenségemet nehogy meggyógyítsa, számtalan ágyba juttatott már be. Eddig talán egyik gúnyolódó szócsatánkat sem kezdeményezte ennyire egyértelműen ő maga, a bátorsága kifejezetten imponál, még akkor is, ha csak figyelemelterelésnek szánta. Valamiért rettenetesen nehéz rávennem magamat, hogy tovább erőltessem a témát, amit ennyire látványosan szeretne kikerülni, de muszáj megtennem.

Úgy döntök, hogy elég időt adtam neki a tisztálkodásra, lopva pillantok felé, de sajnos csak a hátát látom. Lusta vagyok felülni, a kezeimet párnaként fűzöm össze a fejem alatt.

- Kár, pedig tudtam volna szerezni néhány másik pácienst is. – Még egy lélegzetvételnyi időhúzást engedek mindkettőnknek, mielőtt tovább dörömbölök a pajzsain. – Miért nem próbálod meg a másik képességeddel? – Az elkomoruló hangom mintha sötétebbé tenné a napfényes délutánt, süvítő szélként fújja el a minket körülölelő jókedv kellemes melegét. Végtelen hosszúra nyúló néma másodpercek telnek el, még a hátára omló, dús, hófehér hajzuhatag alatt is látom, hogy minden izma remegésig feszült. Akármi is legyen ez a képesség, nagyon mély traumát okozott neki.

- Azt soha többé nem akarom használni. – A hűvösen kipréselt szavak mélyén talán pár napja még nem fedeztem volna fel az eltemetett érzelmeket. Bűntudat, ellenszenv, undor.

- Mi az, amitől ennyire undorodsz? – Egy darabig kíváncsian fürkészem a mozdulatlan alakját, miközben megpróbálom felidézni a valós vagy téves információkat, amiket eddig összegyűjtöttünk az említett képességről. Ha minden igaz, illúziókon alapszik, mint az anyja ereje, de kisebb kiterjedésű. Szóval tulajdonképpen nem tudunk az égvilágon semmit. A tekintetem az égbolton fáradtan vánszorgó bárányfelhőkre siklik. Tudom, hogy muszáj túlesnünk ezeken a témákon, hiszen mindkettőnk szabadsága a tét, a reakcióját látva mégis egyre kevésbé fűlik hozzá a fogam. Rossz előérzet kerülget.

- Mi a legnagyobb félelmed, Castian? – A semmiből jövő kérdés annyira váratlanul ér, hogy ösztönösen választ keresek rá, ahelyett, hogy összezavarodnék. Hogy mi a legnagyobb félelmem? Kísértést érzek, hogy macsós büszkeséggel rávágjam, hogy nem félek semmitől, de ostobaság lenne. Mindenki fél valamitől. Csak éppen én még nem jöttem rá, hogy mi az. Talán a hideg, bár az iránt is inkább csak ellenszenvet érzek, mint félelmet. – Bármi is az, én meg tudlak róla győzni, hogy éppen átéled. Rá tudom kényszeríteni az agyad, hogy azt lássa, amitől a világon a legjobban rettegsz. Pókok lephetik el a tested, éreznéd szőrös lábaikat, ahogy végig futnak tagjaidon, üvöltenél a fájdalomtól, miközben sok száz csáprágó mélyed a bőrödbe. Fuldokolhatsz egy tóban, csapkodhatsz kimerülten miközben süllyedsz, és a tüdődbe áramló víz égető fájdalma kínoz. A saját elméd fogja lennél, míg meg nem bomlik, vagy a kín, fájdalom és rettegés nem végez veled. – Megremeg a hangja, mintha a sírás kerülgetné, és azt is sejtem, hogy miért. El tudom képzelni, hogy a tébolyult apja milyen groteszk élvezetet talált ebben a szokatlanul erősnek és morbidnak mondható másodlagos képességben. Nem nézek rá, és most nem keresek hozzám amúgy sem illő vigasztaló szavakat. Már elhatároztam, hogy nem fogok érzelmileg belefolyni a múltjába, és ehhez próbálom tartani magamat. Kezdem azt is kapizsgálni, hogy miért rejtegették az erejét. – Egyszerre csak egy, maximum két emberen tudom használni, így apám sosem becsülte sokra. Remélte, hogy egyszer majd fejlődni fogok, és tömegeket leszek képes kínozni, ezért…

Nem nehéz kitalálni a folytatást, amit képtelen szavakba önteni. Összeszorított fogakkal küzdöm le a feltörő dühömet. Nem kéne meglepődnöm, hogy egy király, aki csecsemőket gyilkoltat országszerte, ilyenre kényszeríti a saját lányát, mégis újdonsült döbbenetet érzek. Ki tudja, hány éves volt, mikor először állította ilyen lehetetlen döntés elé. Talán még ahhoz is túl fiatal, hogy döntésnek lehessen hívni. Mindig ironikusnak tartottam, hogy pont neki született gyógyító leánya, és néha elmerengtem rajta, hogy ha fiúnak születik, habozás nélkül végzett volna e vele is. Ezután a történet után úgy gondolom, hogy ez nem kérdés.

- Kényszerített, hogy másokon használd. – Befejezem helyette, mert úgy látom, hogy elfogytak a szavai. A bólintását csak a szemem sarkából látom. A nyelvem hegyén van a kérdés, hogy milyen fiatal volt, mikor először kellett használnia ezt a könyörtelen mágiát, de úgy érzem, hogy jobb, ha nem tudom. Talán mindkettőnknek.

- Igen. Vannak kislányok, akik babák között, békében nőnek fel, és vannak, akiknek rettegő sikolyok, és fájdalomtól eltorzult arcok jutnak. – Észre sem vettem, de újra őt nézem, a szomorúsága vonzza a tekintetemet, mintha vigaszt nyújthatnék egy pillantással. Homályosan ugyan, de akaratlanul is válaszolt a kérdésre, amit szándékosan nem tettem fel. Nem hibáztatom érte, nehéz lehet magányosan cipelni ezt a terhet. Valahol azt kívánom, bár segíthetnék neki ebben, de nem én vagyok erre a megfelelő ember. Tudom, hogy a kényszert, hogy a támasza és a védelmezője legyek csak ez az elillanó, szívszorító pillanat szülte, és elmúlik, ha pislogok párat. Tudom. Ez most mégsem teszi könnyebbé a légzést.  – Ezért is vagyok hálás, hogy elraboltál. Bárhol is vagyunk, csak jobb hely lehet, mint a palota.

Örülök, hogy ezzel lezárta a témát. Gyűlölöm az érzéseket, amiket kelt bennem a kép egy sápadt, meggyötört kislányról, aki olyan kegyetlen erőt kapott, amit nem kért, egy zsarnok mellett, akit senki nem érdemel. Egyáltalán hogy nem őrült bele ő maga? Hogy maradt ennyire ép, ennyire élettel teli, ennyire kíváncsi és játékos? Vagy olyan lelkierő lakozik benne, amit elképzelni sem tudok, vagy teljesen az ujjai köré csavart a precíz, jól megkomponált színjátékával. Kezdem lehetetlennek tartani a másodikat. Senki nem ennyire jó színész, főleg nem valaki, akinek elég bomlott az elméje ahhoz, hogy egy ilyen történetet magától kitaláljon.

Magam sem tudom, mikor ültem fel, az egyik térdemet felhúzom, hogy rákönyökölhessek, miközben őt nézem. Az arcát a nap felé fordítva próbálja elűzni a nem kívánt emlékeket, amiket valószínűleg én szabadítottam ki a börtönükből, a kócossá vált tincseit lágyan mozgatja a finom, délutáni szellő. Egészen apróra összekuporodva ül, mintha el akarna tűnni a világ elől. Néha úgy érzem, hogy talán tényleg így van. Máskor pedig nagyszájú, dacos és izgalmas, mintha egyszerre próbálna kikövetelni magának minden jogot, amit az élet eddig megtagadott tőle. Kezdem érteni a hűvös maszkot, és azt is, hogy miért dobta el ilyen készségesen, mikor a megfelelő irányból támadtam. Életemben először bánom egy kicsit, hogy nem vonzanak a nők. Ha egyszer hátra tudja hagyni a múltja árnyékát, és megtalálja önmagát, megállíthatatlan lesz.

- Esthelben vagyunk, a lázadás központjában. – Halkan töröm meg a kényelmes csendet. Eljött az ideje, hogy megháláljam, hogy feltépte a múlt sebeit a bizalmamért. A legkevesebb, hogy megjutalmazom érte, és jelenleg az információ a legértékesebb kincs kettőnk között. Amúgy lennének még ötleteim jutalomra, de azok után, amiket most megosztott velem, már nem érzem úgy, hogy jogom lenne játszadozni az érzéseivel csupán a „szoknya”vadász büszkeségem érdekében. Épp eleget szenvedett, az utolsó, amire szüksége van, hogy belém szeressen, hiszen komoly érzelmeket nem tudok felajánlani neki.

A bizonytalan, törékeny mosolyát szinte tündöklővé teszik a nap sugarai.

- Milyen találó… Remény. – Elbűvölten bólintok. Igen, valóban az. – Ha jól tippelek, a délnyugati erdőségekben rejtettétek el apám szemei elől. – És bamm. Szertefoszlik a nyugalom varázsa. Tudtam, hogy gyanúsan méregeti azokat a fránya leveleket. Túl okos. Viszont az pozitív csalódás, hogy önként megosztja velem a felfedezése titkát.

- Valamelyik ostoba virág árult el, igaz? – Elfintorodva dünnyögöm a szavakat, és látok a szemében megcsillanni egy jókedvű mosolyt, ami az arcát sajnos nem éri el. Büszke magára. Igazából jó oka van rá, de ettől még nem lesz kevésbé idegesítő.

- Mondtam, hogy ne becsüld le a gyógynövényeket. – Hah. Az ismételt kioktatás lehet, hogy komolyan felbosszantana, ha nem lennék titkon megkönnyebbülve, hogy végre sikerült magunk mögött hagyni az előző, elkerülhetetlen téma nyomasztó hangulatát. Látszólag ő is rendbe szedte a feldúlt gondolatait, és visszaalakult a megszokottá vált, feleslegesen eszes bestiává. Elfelejtettek neki szólni az udvarban, hogy ha valaki ilyen szép, akkor nem illik okosnak is lenni? A férfiak általában amúgy sincsenek oda az okos nőkért. Ezt a titkot egyszer megosztom vele. Majd ha fel akarom húzni.

- Nem számít. Esthelt senki sem képes elhagyni, a vezetők engedélye nélkül.  – Elgondolkodva osztom meg vele a következő információmorzsát. Nem baj, ha szokja a tényt, hogy még egy jódarabig a város vendége lesz, viszont a mai beszélgetésünk után úgy érzem, hogy a kis viskójából hamarabb szabadul, mint bármelyikünk remélte volna.

Felemelem a kezemet, hogy megmutassam a pecsétet, ami a város határai közé zár minket. Nem tűnik meglepettnek, gondolom már egy ideje foglalkoztatja a gondolat, hogy pontosan mire szolgál az ismeretlen motívum a csuklóján. Ez a válaszok napja.

- Hányan laknak itt? – Legutóbb, mikor hallottam az adatokat négyezer körüli volt a népesség, de ez már két-három éve lehetett. Nem lepődnék meg, ha azóta megduplázódott volna. Ha tudnám a pontos választ, talán még ezt is megosztanám vele, hiszen úgysem tudja kivinni innen az információt, de inkább elrejtem a tudatlanságomat egy jól megfogalmazott hárítással.

- A számuk folyamatosan növekszik. – Hihetetlen, hogy eleinte csak egy kis táborhely volt, most pedig már egy hatalmas, a fákon felfutó, lengőhíd-rendszerekkel összekötött belvárosból, és több tágasan elterülő külváros részből áll. Innen a legközelebbi lakott terület körülbelül húsz perc sétára fekszik, de az én belvárosi lakófülkémet már közel negyven percbe telik elérni, pedig a közelebbi részen van. Kíváncsi leszek az arcára, mikor először elviszem őt a méhkasként hemzsegő városrész szívébe. Szinte mindenkinek leesik az álla a fák törzsein felfutó lépcsőrendszerek és a törzsekbe és lombkoronákba épített házak láttán. Vajon úgy fog csillogni a szeme, mint mikor rádöbbent, hogy egy mocsár partján állunk? Arra késztet, hogy újabb és újabb dolgokat mutassak neki.

- Remélem így marad, és sikerrel jártok. – Finom mosollyal figyelem a tó vizét simogató pillantását végigszaladni a napfényt szóró hullámokon. Még engem is meglep, hogy mennyire elhiszem, hogy tényleg így gondolja. Talán egy nap önmagát is közénk fogja sorolni. Talán egy nap tényleg segíteni fogja a céljainkat. A király rendelete óta a gyógyítók száma annyira lecsökkent, hogy sokszor csak a legsúlyosabb betegségeket és sérüléseket van erejük meggyógyítani Esthel mágusainak. Láttam már fiatal harcosokat lábon kihordani csonttöréseket, mert annyira ki voltak merülve az orvosaink. Ha elnyeri a bizalmunkat, egész biztosan szívesen fogadják majd a segítségét. Van egy olyan megérzésem, hogy ő is élvezné. El tudom képzelni, ahogy a fiatal harcosok sebeit gyógyítgatja, miközben komolytalanul leteremti őket az óvatlanságukért. Az összes ostoba kölyök az ő figyelméért harcolna. – Azt hiszem, ideje visszaindulni. – Néma hümmögéssel szakítom ki magamat az előrerohanó gondolatok ármányos szövevényeiből. Még abban sem vagyok biztos, hogy ténylegesen megbízható e, nem kéne már most azon morfondíroznom, hogy vajon a harcosaink elkezdenének e szándékosan megsebesülni, csak hogy láthassák.

Ha nem tudnám, hogy a mágiám miatt képtelenség, azt hinném, hogy napszúrást kaptam.

- Igazad van, rengeteged jár a szád, elszaladt az idő. – Csipkelődős vigyorral húzom az agyát, és a várva várt lesújtó pillantás nem marad el. Hihetetlen, hogy mikor idekerült, ez az arc egy kifejezéstelen maszk volt.

- A modorod még mindig szörnyű. – Micsoda bók, mindjárt zavarba jövök. – Gondolom felesleges lenne kérnem, hogy saját lábon sétálhassak vissza a házhoz. – Lenyelem a gúnyos nevetésemet, hogy ne szólja meg ismét a modoromat, de a vigyort nem tudom levakarni a képemről. Teljesen esélytelen, hogy a puha, edzetlen kis hercegnő talpain engedem sétálni a hideg, kavicsos, tüskés, saras erdőben.

- Nos, egyre biztosabb, hogy csak nagyon jól játszod az ostoba hercegnőt. – Felkapom a karjaimba, és ő ellenkezés nélkül dönti a vállamra a fejét, az ujjai finoman összesimulnak az ölében. Lassú, óvatos léptekkel indulok el a koradélutáni erdő sűrűn szőtt árnyékai között, néha lopva lenézek a karjaimban halkan szuszogó csomagra. Az ajkain egy alig észrevehető, titokzatos mosoly bujkál, pedig a szemei már rezzenéstelen álomba merültek. Valószínűleg tényleg megviselte a soknapos magányos bezártság, ha ájulásig kimerült egy kis erdei sétától. Talán rosszul indult a kapcsolatunk, de most bizakodó vagyok. Sikerült lebontanom a falai egy részét, és szerény véleményem szerint nem egy pszichopatát, hanem egy érzékeny és lehetőségekkel teli fiatal lányt találtam odabent. Tényleg hasznos lehet számunkra. És ami még fontosabb, hogy a sötét múltja ellenére, egyelőre tényleg elég megbízhatónak és jó szándékúnak tűnik, hogy hamarosan szabad lehessen.

És vele együtt én is.

Apám minden bizonnyal visszarendelne a családi birtokra, vagy kapnék egy izgalmasabb küldetést.

Remek lenne.

De akkor miért húzza össze egy ismeretlen, szorító érzés a gyomromat? Lehet, hogy figyelmeztetni akar a testem, hogy elsietem a bizalmat, és tegyek hátrafelé néhány lépést. Kapkodok. Igen. Minden bizonnyal ez az oka.

Korai még eldönteni, hogy rábízhatom e Esthel lakosait. Több időre van szükségem. Több együtt töltött időre.

Igen, ilyen egyszerű.

Máris enyhült a gyomromban lüktető görcs.

***

Lassú léptekkel, immáron rakomány nélkül sétálok vissza a városba, miután lefektettem az igazak álmát pihegő hercegnőt az ágyára. Csak egy pillanatig haboztam, hogy jó ötlet e a sáros aljú szoknyájában befektetni a tiszta paplanok kupacára, de inkább ez, mint hogy megsértsem a túl nagyra értékelt erényeit. Ha tudná, hogy sajnos mennyire nem érdekel, ami a ruhája alatt van, akkor talán kevésbé zavarná a dolog. Mikor felébred, minden bizonnyal átkozni fogja magát a gyengeségéért. Milyen kár, hogy nem lehetek ott, hogy lássam az arcát, mikor rádöbben, hogy elaludt a karjaimban.

Az árnyékok megnyugtató ölelésében térek le a hazafelé vezető ösvényről, hogy meglátogassak egy barátot, akit túlságosan rég nem láttam. A külvárosokban távolabb vannak egymástól a házak, mint a belváros sűrűjében, és itt még nem terjeszkedett fel az életterünk a föld fölé. Haloványan elmosolyodom, mikor kirajzolódik a kitaposott ösvény végén elhelyezkedő kétemeletes faházikó.

- Hallottam a pletykákat, hogy itt vagy. Már azt hittem, meg sem látogatsz. – Bocsánatkérően pislogok hátra a vállam fölött. Kevés ember tud észrevétlenül a hátam mögé osonni, de a régi tanárom közéjük tartozik. Ő és a férje azon kevés katona közé tartoznak, akik nyíltan megtagadták a király parancsait, és emiatt menekülésre kényszerültek, így kötöttek ki Esthelben a régmúltban, mikor még csak egy kis falu volt. Azóta Bryer a hadsereg parancsnoka, Cate pedig az első években az újoncok edzője volt, amíg vissza nem vonult, hogy megszülje a kisfiukat, majd két évre rá a kislányukat. Remélem, jó messze vannak. Iskolában vagy előkészítőben, nem is tudom, hova rakják manapság a szülők az ilyen korú gyerekeiket.

- Cate! Örülök, hogy látlak. – Szemforgatva sétál el mellettem, és egy intéssel jelez, hogy kövessem befelé az ajtón. Akár fel is ajánlhatnám, hogy segítek becipelni a cuccait, de félek, hogy csak egy megdorgálást kapnék jutalmul. Ő volt az egyik legkönyörtelenebb edzőm kistinédzser koromban, a leckéi túl mély nyomot hagytak, hogy olyat merjek feltételezni róla, hogy nem küzd meg néhány egyszerű zacskóval.

- Mit akarsz, Cas? – Na, azért ennyire nem vagyok átlátszó.

- Az ember már meg sem látogathatja a kedvenc tanárát ok nélkül? – Lemondó pillantással néz rám, de a mosolya elárulja, hogy nem neheztel.

Alig fél óra múlva már mindent tud a hercegnőről és a küldetésemről, valamint arról is, hogy tényleg azzal a hátsó szándékkal jöttem, hogy kiderítsem, honnan tudok használható női csizmát szerezni holnapra. Ha valaki, Catlyn tudni fogja, hogy hol lehet kényelmes, túrázáshoz, vagy az ő esetében harchoz megfelelő női lábbelit szerezni a városban. Persze néhány perc múlva már az is a lelkemre van kötve, hogy ne csak csizmáért, hanem valamiféle nadrágos ruháért is menjek el, és ő is elmorog néhány keresetlen szót ahhoz, aki berendezte Raylin ruhatárát. Csodálatos, ezekszerint egy kerülő helyett kettő vár még rám. Ennyit a délutáni edzésről.

- Elhozhatnád ide ebédelni. Holnap itthon lesznek a gyerekek, biztos jól esne neki a társaság. – Nem tudom elrejteni a fintoromat, Cate pedig egy nevetéssel jutalmazza a fanyar ábrázatot. – Ty már emlegetett, ő is hallotta, hogy a városban vagy.

- Tudod jól, hogy még nem tudom biztosan, hogy megbízható e. – És előbb küzdök meg egyedül az őrült királlyal, mint hogy önként kitegyem magamat annak a hiperaktív szörnyetegnek, de ezt inkább nem mondom ki hangosan az édesanyja előtt. Bár lehet, hogy ha itt lenne a hercegnő, engem észre sem venne. Majd ha Raylin rosszul viselkedik, büntetésből elhozom.

Cate anyáskodó mosolyától szinte a falra tudnék mászni. Már akkor is azt hitte, hogy mindent jobban tud, mikor még csak edző volt, de mióta anyuka lett, kiteljesedett a szerepben.

- Kedveled őt, látom rajtad. – Lefagy az arcomról az azóta mosollyá alakult fintor.

- Szórakoztat. – Hümmögve bólogat, miközben beledob egy meghámozott krumplit a köztünk lévő tálba. Természetesen engem is befogott a munkára, nem is ő lenne, ha nem így tett volna. Idegesít a reakciója. – Tudod jól, hogy a másik csapatban játszom. – Most rajta a sor, hogy leolvadjon a mosolya.

- Ezért is lep meg. Remélem nem tervezel ostobaságot csinálni. – Irritáltan dobom a tálba az újabb lecsupaszított krumplit. Eltelt kilenc év, mióta megismertem, és még mindig úgy kezel, mint egy agyalágyult kölyköt. Nem mintha nem jutott volna eszembe pontosan az az ostobaság, amitől óva int, de egyedül is rájöttem, hogy egy katasztrófa lenne, köszönöm.

- Nem a te dolgod. – A felindult kicsattanásom meghozza a hatását, és nem firtatja tovább a témát. Irritál, hogy ennyire átlátott rajtam. Tinédzser koromban apám sokszor rendelt Esthelbe, azzal az indokkal, hogy szeretné, ha lenne itt is egy szempár, amiben teljesen megbízik. Felnőtt fejjel már rájöttem, hogy a nagyapám leckéinek a mérge ellen próbált elrejteni. Akkoriban sok időt töltöttem Bryjal és Catetel, nem lep meg, hogy ilyen jól ismer. Ő mellettem volt, mikor felfedeztem, hogy ki is vagyok. Valószínűleg pontosan ezért tudja, hogy mennyire lehetetlen, amit tudat alatt, valahol mélyen még mindig fontolgatok.

***

Rosszul aludtam. Nem elég, hogy kimaradtak az edzések, amik lefáraszthattak volna testileg, az eseménydús nap történései nem hagytak nyugodni. Újra és újra lejátszottam a beszélgetéseinket a hercegnővel, hátha találok egy hibát a történeteiben, vagy egy nem stimmelő rezzenést az ártatlan színjátékán, de hiába. Minél többször gondolom végig, annál inkább hiszek benne. Egyrészről megnyugtat, hogy helyes volt a hirtelen levont következtetésem, másrészről viszont zavar, hogy ennyiszer férkőzik a gondolataim közé. Lassan bérleti díjat kérhetnék tőle, ha már folyton ott lakik az elmém egy zugában.

A nappal együtt felkeltem én is az ágyból, és elmentem futni, hogy lemozogjam a felesleges frusztrációt, amit a tegnapi ide-oda rohangálás és az unalmas várakozások okoztak. Mire beszereztem ezeket a fránya ruhákat, lement a nap. Szó szerint. Aztán még jöttek a keresztkérdéseikkel, hogy mik a hölgy méretei. Kellemesen vékony, alacsony és nincs megáldva röhejesen pattogó óriáskeblekkel. Nem örültek ennek a válasznak. Jobban belegondolva kifejezetten lapos a mellkasa, bár bevallom, hogy még soha nem vettem igazán szemügyre. Még az sem kizárt, hogy kedvemre való lenne. Szinte hallom a fejemben Cate hangját, hogy ez nem így működik.

Most nem megyek olyan korán, mint tegnap, annak is az lett a vége, hogy ájulásig fárasztotta magát. Útközben beugrok Cate-hez, aki még tegnap indulás előtt a lelkemre kötötte, hogy ha már nem vagyok hajlandó odavinni Raylint, akkor legalább vigyek neki a frissensült ebédből, mert biztosan elege van már a gyümölcsökből és a zöldségekből, amiket oda hordok. Személy szerint nekem ez sosem jutott volna eszembe, az udvarhölgyek, akikkel néha összevetett a sors, folyton arról dicsekedtek, hogy csak ilyeneket esznek, hogy megóvják a kívánt vonalaikat, mintha ez valami elbaszott erény lenne. Jobban belegondolva lehet, hogy ez sem segítette a tegnapi túránkat. Talán el lehet élni gyümölcsön és zöldségen, amíg az embernek nincs más dolga, mint egy kicicomázott ruhakupac alatt, üres fejjel díszelegni egész nap, de a testi és agyi munka energiát igényel.

A könyökömmel nyomom le a vaskilincset, és már előre mosolygok az orrom alatt az elkövetkezendő párbeszédünkön. A tekintetem egyből megtalálja őt a kedvenc foteljében, ha nem látnám, hogy engem figyel, akkor is minden idegszálammal érezném magamon a pillantását. Talán hasonló érzés lehet a napsugarak érintése is, egyszerre éget és cirógat.

- Kipihented magad, hercegnő? – Szinte hallom felgyorsulni a szívverését az aligha burkolt célzás hallatán, a szoba megtelik az idegessége és a komolytalan düh édesen csípős illatával. Remélem nem gondolta, hogy szó nélkül hagyom a tegnapi elszenderülését. Ó, nem. Mit meg nem adnék, hogy egyszer lássam belepirulni az ostromomba, de még mindig tartja magát. Akkor jöhet a következő lapát. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar jön el a pillanat, amikor a karjaimban alszol el.

Bammm. Elhajolok a felém repülő sakkbábu elől. Ugyan nem pirulás, de tetszik ez az új, harcias énje is. Hogy hasonlíthattam valaha egy hűvös porcelánbabához? Teljesen vak voltam.

- Egy igazi tuskó vagy. – A szemei szikrákat szórnak, de még a nevetés vékony könnyfátylán keresztül is látom a száját kerülgető mosoly apró kunkorát. Senkit nem versz át, Raylin.

Leteszem a két nagy, ruhás- és cipős zsákot a szoba közepére, majd az étkezőasztalhoz sétálok a kisebb zacskóval, amiben az ebédünket hoztam. Ráérősen ülök le a sakktábla másik oldalán lévő fotelbe, hogy felvegyem az ismerős helyzetünket, az elsötétülő tekintetem sokatmondóan villan felé.

- Egy igazi tuskó kihasználta volna a tegnapi kiszolgáltatott helyzetedet, nem igaz kedvesem? – Az ajkai egy pillanatra döbbent felháborodottsággal nyílnak el, de ezt hamar elüldözi a pillantásában teret nyerő szenvedélyes versenyszellem. A szoba levegője mintha felforrósodna körülöttünk. Itt lehetne az egész hadsereg, most akkor is csak őt látnám.

- Remélem nem vár dicséretet, hogy nem zaklatott egy ájult hölgyet, mylord. – Enyhén túljátszott, az udvari hangnemet magára öltő megdorgálással ejti ki a szavakat, és kivételesen egy cseppet sem zavar. Most már tudom, hogy ez is a táncunk része, és egy pillanatig sem gondolja komolyan. Alig tudok megálljt parancsolni a fülig érő mosolyomnak, de a válaszom hatásosabb a mesterkélt megrökönyödésemmel előadva.

- Zaklatás? Én arra gondoltam, hogy összefirkálhattam volna az arcodat tintával. – Látszik, hogy nem vagyok jó színész, mert győzedelmeskedik az arcizmaimon egy perverz, féloldalas vigyor. – Nem illenek ezek a mocskos gondolatok egy hercegnőhöz. – Csak egy pillanatnyi meglepettséget enged felsejleni az arcvonásain, kihívóan húzza ki magát, és az állát felvetve, büszkén küld felém egy elegáns, megsemmisítő pillantást.

- Majd a szóban forgó hercegnő eldönti, hogy milyen gondolatok illenek hozzá. – Sok mindenre számítottam. Zavarra, tagadásra, felháborodásra, nevetésre. De arra, hogy nyíltan megvédi a mocskos gondolatait, a legkevésbé sem. Tudom, hogy csak a játék részeként tette, mégis fellángol a tekintetem, önkéntelenül végigsimítom vele a megfeszülő vállait, a ruhája alól kilógó kulcscsontja kecses vonalát, és a keskeny árnyékot, amit az érintetlenül hófehér bőrére vet, az egészen apró domborulatokat rejtő mellkasát, és a szoknyája összegyűrődött ráncait. Irigylem azt a férfit, aki képes lesz majd kinyitni a börtön kapuját, ahova húsz éve zárja ezt a szenvedélyt.

Lehetnél te is az.

Nem.

Elillan a pillanat. Kifújom a levegőt, és megadó mosollyal döntöm el a feladás jeleként az oldalamon lévő érintetlen királyt. Az eddig kimért, büszke pillantásában most megcsillan a győzelem gyermeteg, őszinte boldogsága, és hirtelen évekkel fiatalabbnak tűnik a koránál. Az arcán elmélyülő szimmetrikus mosolygödröcskék egy idegen rögeszmét szögeznek a gondolataim közé. Tudni akarom, milyen érzés lenne az ajkaimmal elsimítani őket. Ha kevésbé lennék arrogáns, talán több sikerélményt hagynék neki, csak hogy láthassam ezt a fényt, ami szinte aranyszín ragyogást visz a máskor szürke szemekbe. Még soha nem töltött el ilyen megmagyarázhatatlan elégedettséggel a vereség.

A tekintetem az ölében pihenő, összesimított ujjaira siklik. Remegnek. Alig észrevehető, de látom. Rajtakapottan fűzi össze a kezeit a mellkasa előtt, mintha ezzel átláthatatlan pajzsot húzhatna maga köré. Már nem célom szándékosan zavarba hozni, ezért elfordulok tőle. Jobban kell figyelnem magamra. Úgy érzem, mintha egy láthatatlan erő húzna felé, mintha a döntéseim néha nem az enyémek lennének. Az elején csak a falait akartam lebontani, utána a büszkeségemet sértette az immunitása, mostanra viszont a függője lettem ezeknek az élcelődéseknek. Talán azért, mert tudom, hogy ezt a nagyszájú, forróvérű arcát nem ismeri senki, csak én. Vajon ha egyszer beilleszkedik Esthelbe, mindenkivel ilyen lesz, vagy megtartja ezt a lehengerlő temperamentumot a kedvesének? Remélem nem valami puha pöcsöt néz majd ki magának, aki soha nem hozza ki belőle a benne lakozó szenvedélyt.

- És milyen gondolatok illenek ehhez a hercegnőhöz? – Ezt már csak szórakozott, a hangulatot enyhítő hangnemben kérdezem, és látom rajta, hogy ő is vevő rá, hogy ideiglenesen hátrahagyjuk a köztünk pattogó szikrákat. Most már tudom, hogy vissza fognak térni akkor is, ha küzdök ellenük.

- Például a kíváncsiság. – Ezt pont tudtam eddig is. – Miket hoztál?

- Az időjáráshoz megfelelő cipőket és ruhákat. – A földön lévő zsákok felé intek. – Több méretben, ugyanis az elmaradt zaklatás miatt nem tudtam elég információt szolgáltatni a bájaidról. – Egy szemforgatással ereszti el a füle mellett a mondandóm második felét, miközben letérdel az egyik zsák mellé. Nem válogat túl sokat, nem tudom, hogy azért, mert fél, hogy beszólok, ha nekikezd hercegnősködni, vagy azért, mert tényleg nem érdekli. Persze az is lehet, hogy attól fél, hogy ha sokáig szedelőzködik, akkor a mai séta elmarad, pedig most elég jó kedvemben vagyok, hogy várjak rá. Valamennyit. Mielőtt azonban eltűnne átöltözni, megállítom.

- Mit szólnál, ha ennénk, mielőtt átöltözöl? Éhen veszek. – Úgy néz rám, mintha azt mondtam volna, hogy négy holdunk van. Az értetlensége megbénítja egy pillanatra, szólásra nyílnak a halovány rózsaszín ajkak, de inkább visszazárja őket. Ezt megvárom. A tekintete az étkezőasztalon pihenő, még kibontatlan zacskóra siklik, ami az ebédünket rejti. Semmi extra, valamilyen zöldségleves és krumpli sült hússal. Ha tudná, hogy az a hárpia velem hámoztatta a krumplit, jól kinevetne.

- Ebédelünk? – Gyanakvóvá szűkülnek a szemei, amik most ismét az arcomat firtatják. – Együtt? – Most akár kötekedhetnék is. Annyi lehetőséget látok. De úgy érzem, hogy akkor később jutunk ételhez, és tényleg éhes vagyok.

- Hátha kevésbé fáradsz el főtt étellel a gyomrodban. – Elkerekednek a most hófehér színnel vakító szemek. Huss. Már az asztalnál is ül, és ügyes mozdulatokkal bontogatja az összecsomózott vászonzacskót, amiben a dobozok sorakoznak, én pedig egy igazi tuskónak érzem magam, hogy egy hete szárított, tartós kajával és gyümölcsökkel szúrom ki a szemét. A fenébe. Már megint itt van ez a nyomasztó súly a mellkasomon, ami megnehezíti a légzést. Nem szabadna élő embereket rám bízni, valószínűleg még egy elcseszett növényt sem tudnék életben tartani. Egy pillanatig várom, hogy ismét maga alá temessen a rám kényszerített feladat okozta ingerültség lavinája, de most nem jön. Inkább csatlakozom Raylinhez az asztalnál, és engedem, hogy engem is megfertőzzön a gyermeki élvezet, amivel magába kanalazza a langymeleg zöldséglevest, miközben némán megfogadom, hogy ezentúl minden nap meleg ételt fog enni, ha beledöglök is.

***

Lecsúszok az étkezőasztal melletti széken, a lábaimat a bokáimnál keresztezve nyúlok el, a fejem hátrabillen a túl alacsony háttámla tetejére. Most el tudnék így aludni, miközben azt várom, hogy Raylin elkészüljön az ebéd utáni sétánkra. Általában nem kell rá várni, és egy alattomos megérzés azt sugallja, hogy most is csak azért „várakoztat”, mert látja, hogy milyen kényelmesen elfeküdtem. Mert ő ilyen.

Az elmúlt héten kialakítottunk egy mindkettőnknek működő és kényelmes rutint. Én részt vehetek a délelőtti edzésen, hogy ne őrüljek meg a mozgáshiánytól, aminek a végeztével gyorsan lezuhanyozok és hozok neki ebédet a hadsereg menzájáról. Biztos vagyok benne, hogy az étel minősége meg sem közelíti az udvari lakomákat, mégis minden alkalommal olyan örömmel eszi meg, amit hozok, mintha egy országszerte híres fogás lenne. A közös ebédünk után a délutáni sétán van a sor. Minden nap egyre többet bír, és az első napok után olyat tett, amire nem számítottam: kért valamit. Egy táskát, hogy tudjon mibe gyógynövény leveleket gyűjtögetni. Sajnos a házikó kertjébe nem tud kimenni nélkülem, így a kertészkedésre nincs elég ideje, de az mondta, hogy hasznosítani tudja a kiszárított leveleket is. Még magamat is megleptem vele, hogy igent mondtam. Pontosan tudom, hogy a gyógynövények rémisztő fegyverként tudnak szolgálni valakinek a kezében, aki ért hozzájuk, de rá kellett jönnöm, hogy már nem félek fegyvert adni a kezébe. Ha pedig mégis ellenem használná őket, inkább rajtam derüljön ki az árulása, mint Esthel lakóin a jövőben.

A halk neszelés hangja elhal, valószínűleg elfogyott minden mondvacsinált teendő, amivel időt adhatott nekem. A következő szavai alátámasztják azt, ami eddig csak gyanú volt.

- Itt maradhatunk, ha inkább pihennél. – Sunyi mosollyal nyújtózom egyet a székben, de egy elégedetlen szisszenésbe fullad.

- Jól vagyok, hercegnőm. Csak veszítettem egy kis vért. – Leteszi a táskát, amit már útra készen átvetett az egyik vállán. Az elmúlt napokban bőven volt lehetőségem legeltetni rajta a szememet, néha titokban, néha pedig szándékosan polgárpukkasztó stílusban. A testét lazán ölelő szürkésfehér, átlapolt ruha kényelmes, és nagy mozgásteret biztosít neki, a combjánál magasan felvágott szabása miatt inkább hívnám köpenynek, mint szoknyának, az átlapolt anyagok alatt pedig egy buggyosított szürke nadrág villan ki. Jól áll neki az estheli viselet, a vékony csípőjével és a szolid idomaival néhány szögből kifejezetten fiús alkata van ezekben a ruhákban. Ezt persze soha nem mondanám el neki, már nem célom, hogy megbántsam. Pedig ez az én ajkaimból kifejezetten bók lenne.

- Megsérültél? – A szemeiben megbúvó aggodalmat már nem vonom kétségbe, de ott van az aggodalom mögött egy olyan makacs, fellángoló elszántság is, ami újra eszembe juttatja, hogy egy rendkívül erős gyógyító áll velem szemben. Kár, hogy az én esetemben ez felesleges.

- Csak egy karcolás. – Összeszűkülnek a szemei, a vigyorom már azelőtt teret nyer, hogy kimondhatná a megjósolható parancsot. Végre eljött a pillanat, hogy letépje a ruháimat? Tudtam, hogy a türelmem meghálálja önmagát.

- Mutasd meg. – Sosem voltam az a túlságosan büszke mártír fajta, aki rejtegeti a sérüléseit, de ennek ellenére egészen fiatalon meg kellett tanulnom, hogy az én sebeim nem fognak úgy felszívódni, mint a társaimé. Ez adott egy ösztönös óvatosságot is, ami úgy hiszem, megmentett már párszor.

- Tudod jól, hogy nem tudsz meggyógyítani. – A figyelmeztető szavak ellenére felállok, és lassú mozdulatokkal kigombolom a fekete, laza szövetingemet. Az elmúlt hét elhozta a nyár ígéretét, lassan el lehet dobni a vastag zekéket. – De nem tudok nemet mondani, ha egy ilyen gyönyörű nő vetkőzésre szólít fel. – Engedem, hogy a vigyorom kiszélesedjen, a tekintetem végigperzseli az arcain felsejlő, alig észrevehető pírt. Erre is rájöttem az elmúlt napok ismerkedései során. Soha nem fogom őt zavarba hozni civakodós piszkálódással, ahhoz túl erős, és túlságosan megedzette a kegyetlen udvari élet. Viszont az őszinte kedvesség és a nyílt bókok könnyedén átjutnak minden létező védelmén. A tekintetem már azelőtt az ujjaira siklik, hogy összesimíthatná őket azon az imádnivaló módon, ami a zavarát jelzi, és érzem a vigyoromat ábrándos mosollyá szelídülni. És meg is érkezett a szokásos mozdulat. Kíváncsi vagyok, hogy egyáltalán észreveszi e.

Egy bénult pillanatig mozdulatlanul fürkésszük a másikat, a testemben várakozással teli szikrákként cikázik végig az elnyomott és figyelmen kívül hagyott vágyakozás, amit mostanában felébreszt bennem a közelsége. Számít egyáltalán, hogy mi van a lábai között, ha úgy érzem, hogy már a mosolya, a lénye felizgatna, ha engedném?

Mintha meghallaná a veszélyessé váló gondolataimat, megtöri a pillanat dermedt varázsát. Az oldalamhoz lép, ahol egy hosszú, vérnyomos gézlappal van letakarva az arasz hosszúságú vágás, amit a mai edzésen sikerült bezsebelni. Az egyik lassú felfogású újonc képtelen volt megtanulni, hogy edzésen nem használjuk a kard élét. Még csak nem is a harc hevében vágott belém véletlenül, hanem az egyik formagyakorlat közben. Teljesen váratlanul ért. Raylin kecses, vékony ujjai ártatlan pilleszárnyként érintik a bőrömet, hogy leszedje a sebre ragasztott ruhaanyagot. Próbálok nem megborzongani a gyengédségétől, de a kezemen végigfutó lúdbőr elárulja, milyen jól esik. A kényszer, hogy máshol is érezzem magamon a félénken matató ujjait, olyan váratlan erővel vág pofán, hogy megszédülök tőle.

Meleg bizsergésként érint meg a gyógyító mágiája a seb körül, a pajzsom passzív ereje felizzik a bőröm alatt, és a szétnyílt, gyulladt hús meg sem rezzen. Látom láthatatlanul vékony vonallá szorulni a máskor rózsás, formás ajkakat, és a mágikus érintés a bőrömön felerősödik. Makacs nőszemély. A pajzs, mintha csak egy tükör lenne, egyre erősebb bizsergéssel veri vissza a betolakodó mágiát.

Elhúzom magamtól a gyógyításra teremtett érintését, gyengéden veszem a kezeim közé az övét. Az egyik hüvelykujjam önkéntelenül simítja végig a tenyere selymes bőrét újra és újra és újra és újra.

- Ne pazarold erre a mágiádat, túl értékes ahhoz. – Kihúzza a kezét az enyémek közül, és mintha egy lázálomból ébrednék, csak utólag döbbenek rá, hogy milyen intim volt az érintésem. Egész héten ez volt a koreográfiánk. Én túllépek egy határt, mert úgy érzem, hogy ő maga hív a túloldalára, és mikor azt hiszem, hogy végre a kezeim között van, elillan, mint egy látomás. Akár hálás is lehetnék a hárításának, ez az egyetlen dolog, ami segít betartani az önmagamnak tett fogadalmat.

Elfordul, és sértetten lesüti a tekintetét. Imádom, hogy már nem rejti el az érzelmeit, mintha egy nyitott könyv lenne, ami csak arra vár, hogy valaki kiolvassa a titkait. Ellép tőlem, zavartan kezd el a szárított leveleiből összekutyulni valami készítményt. Nem kérdezem meg, mit csinál, egészen biztos vagyok benne, hogy valami varázslatos gyógyírt, ami összehúzza a sebet. Ismerem már annyira, hogy tudjam, nem adja fel, csak mert a mágiája kudarcot vallott.

- Nem mintha hasznosabb dolgokra használhatnám. – Igaza van. Emlékszem, mikor a találkozásunkkor abban reménykedtem, hogy egyszer talán hasznos tagja lehet majd a társadalmunknak. Tudom, hogy szívesen segítene, és lenne is mit, mégsem voltam képes meghozni a döntést az elmúlt napokban. Talán azért, mert túlságosan élveztem, hogy átmenetileg csak az enyém a társasága, de ez nem csak a város betegeivel, hanem vele szemben is rettenetesen önző hozzáállás. Halkan sóhajtok fel.

- Úgy hallottam, hogy himlőjárvány van a város keleti részében. A gyógyítóink kimerültek és megtelt a kórház betegekkel. – Ledermed a mozdulataiban, az elkerekedett szemeivel és a hitetlen pillantásával egészen aranyos látványt nyújt, mint egy meglepett kismókus.

- Ezért azért mondod el, mert…? – Hagyja, hogy én fejezzem be a fel nem tett kérdését.

- Szerintem nagyon jól jönne nekik a segítséged. De csak akkor, ha megígéred, hogy nem fárasztod túl magadat, és betartod a járványügyi előírásokat. Amúgy is eljött az ideje, hogy kicsit megismerd a várost. – Amennyire sikerült kiismerni ezen a héten, gondolkodás nélkül figyelmen kívül hagyná a saját biztonságát, csak hogy több emberen segíthessen, de semmi értelme nincs se annak, ha ő maga is elkapja a betegséget, se annak, ha ájulásig fárasztja magát. Ma semmi kedvem ezzel a sebbel az oldalamon hazacipelni őt, de ezt inkább nem emelem ki, mert akkor még ezen is aggódna.

- Nagyon szívesen segítek! Egész életemben erre vártam! – A lelkesen kapkodó szavaival párhuzamosan, gyakorlott mozdulatokkal kezd bele egy új gyógyszer készítésébe, és nem akarom letörni a lelkesedését azzal, hogy elárulom neki, hogy valószínűleg amit az itteni gyógynövényekkel el lehet érni, azt már elérték az orvosaink. Ki tudja, milyen praktikák jutottak eszébe, több szem többet lát. Viszont még be kell hajtanom egy cselesen kikerült ígéretet.

Mellé lépek, mintha vonzana a testéből áradó meleg, az ujjaim finoman simulnak az arcára, hogy magam felé fordíthassam a folyékony higanyként örvénylő szemek döbbent fényét. Az állát megcsippentve kényszerítem szemkontaktusra, de azt magam sem értem, hogy miért hajolok közelebb hozzá, talán hogy jobban láthassam a szikrázó hópihéket a higanyóceánban.

- Előbb halljam az ígéretet, Raylin.

Néhány lépéssel szeli át a köztünk lévő távolságot. Nem siet, kényelmesen lépdel, akár egy macska, aki teljesen otthon érzi magát. Egy macska, aki éppen becserkészi az áldozatát. Ám ez a kismadár nem olyan elesett, mint gondolná. Csak akkor áll meg, mikor szinte összeér testünk. Ha megfélemlítésnek szánta, akkor nagyon melléfogott. Az apám még álmában is riasztóbb dolgokra volt képes, mint ő. Természetesen az illemre ismét fittyet hány, amiért egy királyi udvarban az életével fizetne. Egyre tisztább, hogy miért nem mutatták be őt apámnak.

- Csak azokkal, akiknek tetszik – dühösen állom pillantását. A szemei úgy csillognak, mint két vérvörös drágakő. Most, hogy ennyire közel áll, látom az apró, sötétbordó csíkokat íriszén, ami még különlegesebbé teszi tekintetét. Lélegzetelállító. Kár, hogy egy önelégült mosollyal párosul, amitől legszívesebben tompa késsel hántanám le a bőrét.

Dühösen szakítom meg kis játszmánkat, és elvágtatok mellette az ösvényen. Még hogy tetszik. Egoista tuskó. Melyik hölgynek imponálna, ha folyton sértegetnék, és bunkó megjegyzéseket vágnának a fejéhez? Biztos vagyok benne, hogy megkeseredett öregemberként, magányosan fog meghalni ezzel a hozzáállással.  

- Akkor akár abba is hagyhatod, mert én nem tartozom közéjük – legalábbis jobb, ha ezt hiszed. Az igazság az, hogy tényleg élvezem. Egy kicsit biztosan. Annyival másabb, mint a sok álarc mögé bújt nemes, aki eddig körbevett. Ő valóban egy bunkó, de legalább egy őszinte bunkó. Valóban nem érzi a határt, és hajlamos túllőni a célon, de a vele való játék valamiért felszabadít. Aggódnom kéne, hogy bepillant a falaim mögé, de egyre kevésbé érdekel. Mit veszthetek? Itt már nem kell a tökéletes, kedves, megértő Raylin álcája mögött megbújnom, remélve, hogy senki sem fedezi fel Rayt. Itt kicsit talán jobban lehetek önmagam. Én önmagamként fojthatom bele egy kis kanál vízbe a világ legidegesítőbb gardedámját.

- Talán visszasírod az udvaribolondok hazug bájolgását? Ne röhögtess – gúnyos hangja nyomán újult erővel izzik fel dühöm. Persze, számára az egész régi életem egy ostoba cirkusz volt. És ostoba cirkuszból csak ostoba emberek kerülhetnek ki. Elegem van abból, hogy mindenki üres fejű hercegnőként kezel. Elegem van abból, hogy mindenki lebecsül. És elegem van abból, hogy nem lehetek önmagam.

- Fújódj fel – motyogom ingerülten. Már az se érdekel, ha meghallja. Úgyis lepereg róla, mert nincsenek érzései. Kezdem úgy érezni, hogy a társasága nagyobb büntetés, mint a kunyhó magánya. Talán az a lázadók célja, hogy az én eszem is teljesen elmenjen, és pont olyan zavarodott legyek, mint az apám. Aztán a két őrültet egymásnak lehetne ugrasztani, győzzön a jobb.

Már kezdtem kimerülni, a lábujjaimat alig éreztem az átázott cipőben, most mégis, fortyogó dühöm új erőt adott. Olyan, mintha az elmúlt évek minden sérelme egyszerre próbálna a felszínre törni. Ha nem vagyok elég óvatos, akkor könnyedén maguk alá temetnek. Magam mögött hagyom önelégült mosolyát, és végre eltávolodhatok tőle. Majd megállít, ha akar. Ha olyan nagy, csodálatos és erős árnymágus, akkor nem fog neki gondot okozni egy törékeny hercegnő féken tartása.

- Állj meg! – hogyne, már ugrok is, hogy teljesítsem az óhaját. Bár józan eszem azt súgja, hogy hallgatnom kéne rá, jelenleg az érzelmeim irányítanak. Elfojtani megtanultam őket, de úgy tűnik, túlerőben vannak. Szinte fuldokolok alattuk. Talán, ha elterelném őket, ha másra irányítanám az áradatot, akkor nem roppantana össze. De nem tehetem meg, hogy Castiant célzom meg. Ő az egyetlen, aki kihozhat kényelmes börtönömből. Ha rázúdítom minden dühöm, akkor talán azzal fog büntetni, hogy elveszi a szabadságom. Akkor újra egy kalitkába zárt madár lennék. Egy sebzett, törött szárnyú madár. – Raylin! – azonnal ledermedek. Még sosem hívott a nevemen. Sosem szerettem ezt a nevet, mert ez is csupán az álcám része volt. Egy hazugság. Az ő szájából hallani pedig… nem akarom őt is hazugságokba kergetni. Akkor sem, ha akaratán kívül történik.

Próbálom visszafogni zihálásom, míg mellém ér. Nem vagyok hozzászokva a hosszú sétákhoz, főleg nem ilyen dühödt tempóban. Tüdőm küzd, hogy levegőhöz jusson, látásom egy pillanatra elhomályosul, de nem ingok meg. Nem láthat gyengének. Ő olyan, mint egy ragadozó… ha megtalálja a gyenge pontodat, akkor támad. Kérdőn pillantok fel rá, de tekintetét látva azonnal elfog a pánik. A vörös szemek mereven bámulják ziháló mellkasomat. Észrevette volna? Anyám illúzió már nem védenek, és ilyen közelről talán feltűnt neki a hibám. Az alkatom és a ruhám hajtásai segítenek fenntartani a látszatot, de talán eddig volt sikeres az álcám. Mit tegyek? Semmi esélyem ellene. Mágiával és anélkül is egyaránt túltesz rajtam.

Végül zavart közintéssel néz félre, én pedig legszívesebben megkönnyebbülten rogynék a földre. Vaklárma. Egyszerűen csak belefeledkezett a látványba. Más esetben biztosan megbotránkoznék viselkedésén, de most csak hálás vagyok. Inkább legyen szemérmetlen és pimasz, mint hogy felfedezze titkomat.

- Lehet, hogy tiszteled a növényeket, hercegnő. De most eljött az ideje, hogy tiszteld a vadont is – mosolyogja hajtja félre az ösvényre boruló vastag ágakat, én pedig kíváncsian követem tekintetét. Én tisztelem az erdőt, minden életet tisztelek. A tudás hiánya nem egyenlő a tisztelet hiányával. De tudni akarom mi késztette arra, hogy megállt parancsoljon, és kimondja nevemet. Valami nagy dolog kellhet ahhoz, hogy maga mögött hagyja a gúnyoshercegnő megszólítást. – Látod? – a felfedezés öröme elnyomja a haragot, amit legutolsó megjegyzése gyújtott bennem. Mindig vágytam rá, hogy megismerjem a világot, hogy minél többet tudjak róla. Tudtam, hogy a kastély falain túl számtalan csoda vár arra, hogy megfejtsem titkait. Most itt a lehetőség, nem hagyhatom elillanni sértett büszkeségem miatt. A nap fénye átsüt a sűrű lombkoronán, mintha ő is támogatna a felfedezésben. Többször végig futtatom tekintetem a cserjéken, az ösvényre hajoló kósza ágakon, és a talajt borító sötétzöld fűcsomókon. Csak harmadjára sikerül kiszúrnom a nedvesen csillogó foltokat. Izgatottan hajolok még előrébb, hogy biztos legyek benne, nem csak a fény játékát látom.

- Ez egy…? – tétován kezdek bele kérdésembe. Még sosem volt lehetőségem saját szememmel látni, de megmagyarázza a nehéz, páradús levegőt. Most, hogy tudom mit kell néznem, már sokkal könnyebben kiszúrom a jellegzetes növényeket is, amik csak ehhez hasonló területen fordulnak elő.

- Mocsár. Igen, a tó egy sekélyebb holtága elláposodott ezen a részen – megerősíti teóriámat. Attól eltekintve, hogy tavaknak nincs holtáguk, de talán nem most kéne felhívnom a figyelmét a hiányosságára. Vajon megengedné, hogy közelebb menjek és megvizsgáljam a vegetációt? Talán gyűjthetnék egy-két ritkaságot a herbáriumomba is.  – Nem akartam azzal tölteni a délutánt, hogy kihorgászlak a derékig érő sártengerből – pedig vannak pillanatok, mikor inkább süllyednék el egy mocsárban, mint hogy melletted legyek. Nagyjából úgy 3 percenként érzem ezt. Már nyelvem hegyén van a válasz, de időben kapcsolok. Nem szabad indulatból cselekednem, annak sosincs jó vége. Ha túlságosan felbosszantom, akkor biztosan azonnal visszavisz a házba, és nem valószínű, hogy egyhamar megismételjük a kis kirándulást. Nekem viszont szükségem van a napfényre, a friss levegőre, az természet illatára. Olyan sokáig éltem bezárva, hogy most mindent megadnék a szabadságért. Még Castiannel is hajlandó vagyok békét kötni.

- Gyere – ruhám ujjánál fogva húz gyengéden maga után. Nem tudom eldönteni, hogy figyelmességből teszi, vagy csupán ez is egy véletlen, mint bókjai. Be kell vallanom, hogy meglepően kellemes volt az érintése, egyszerűen csak nem vagyok hozzászokva. A kastélyban alig néhány ember került pár lépésnél közelebb hozzám, igazi szeretettel teli érintéseket pedig csak anyámtól kaptam. Nem tudok mit kezdeni másokkal. Nem tudok mit kezdeni a kedvességgel. Nem mondom, hogy nem vágyom rá, hiszen melyik magányosan felnőtt gyermek ne törné magát a szeretet leghalványabb árnyékáért?

Elfagyott lábam nem mozdul úgy ahogy szeretném, pontosabban olyan, mintha egyáltalán nem mozdulna. Csak Castian fogásának köszönhetem, hogy nem vesztem el egyensúlyom, és végzem a sárba zuhanva. A cipőim viszont úgy tűnik örökké a nedves talaj foglyává váltak. Visszafojtok egy nyöszörgést, ahogy megérzem a hűvös, csúszós talajt meztelen lábam alatt. A fájdalmat tudom enyhíteni, amit azapró kövek és ágak okoznak puha talpamon, de a hideg ellen nem tudok mit tenni. Elfagyni nem fognak, a véráramlást fenn tudom tartani, de a csontig hatoló hűvösség ellen védtelen vagyok. Kellemetlen lesz a házig vissza, de túl fogom élni. Hacsak nem Castian élcelődésébe halok bele. Már biztosan az összes gúnyos megjegyzést összegyűjtötte a hercegnőkről, és az ő előkelő, de haszontalan ruhatárjukról.

Gúnyos megjegyzések helyett azonban egy bosszús sóhaj kíséretében könnyed mozdulattal kap fel a földről, és karjaiban tartva, hosszú léptekkel távolodik a mocsaras vidéktől. Ennyit arról, hogy nem bosszantom fel. Azonban ez egy olyan dolog, ami ellen nem tehetek. A ruhatáramat nem én válogattam össze. Ők azok, akik nem gondoskodtak túrázáshoz megfelelő öltözékről, de persze könnyebb az idegesítő hercegnőt hibáztatni.

- Tegyél le, erre nincs semmi szükség – valójában nem sok kedvem van cipők nélkül átkelni az erdőn, de van büszkeség is a világon. Tudja, hogy gyógyító vagyok, és nem okoz gondot egészségesen tartani magam. A kisebb sérüléseket pillanatok alatt meggyógyítom, és ha meg is fáznék a hűvös, kora tavaszi időjárás miatt, az sem emésztené fel túl sok energiámat. Ezek mind apróságok, rutin feladatok. Mielőtt felsorakoztathatnám érveim, egyetlen pillantással fojtja belém a szót. A vörös tekintetetek, most valóban izzanak. Nincs túl jó hangulatban, nem kéne provokálnom.

- Miért nem szóltál, hogy nem bírja a cipőd a terepet? – persze hogy számonkér. Ha panaszkodok, akkor nyafka hercegnő vagyok, ha némán tűröm akkor pedig ostoba hercegnő. nem is tudom melyiket válasszam, mind a két lehetőség annyira hízelgő. Dühösen pillantok fel arcára, és fontolgatom a vad kapálózás lehetőségét. Nem túl kecses megoldás, de talán leejtene, és ha már a földön vagyok, akkor bokán is haraphatnám. Na azt hozd össze a hercegnőkről kialakított képeddel, te öntelt hólyag.

Ne feledd Ray, békét kell kötnöd Castiannal.

Sóhajtva engedek utat szomorúságomnak, ami vad hullámokkal mossa el a bennem fortyogó indulatot. Felesleges harcolnom vele, és hazudnom neki. Bármit lépnék, csak veszítenék. Sakkmattot kaptam tőle,

- Mert még nem akartam visszamenni – a magány és bezártság gondolata összeszorítja torkomat. Addig könnyebb volt elviselnem a börtönt, míg nem tapasztaltam meg a szabadságot. Most, hogy megismertem a világ egy apró kis szeletét, már nem bírnám elviselni az elvesztését. Egészen kicsire húzom össze magam karjaiban. Sem az érzéseimmel, sem a helyzettel nem boldogulok. Castian mellett minden annyival másabb, mint az udvarban. Ott a dühömet, a gyűlöletemet és az undoromat kellett elrejtenem maszkom mögé. Mellette felváltotta ezeket a bizonytalan öröm, boldogság és felszabadultság. Meg persze némi düh, mikor az idegeimre megy. De még ez is más, mint az udvar mérges viperái között.

Olyan természetességgel szorít magához, mintha a karjaiba tartoznék. Vajon milyen gyakran udvarol így a hölgyeknek? Az egoját ismerve nem egy lányt csábított már el. Velük valószínűleg nem ekkora tuskó… vagy azok a lányok nagyon furcsák voltak. Akaratlanul is orromba kúszik illata, és egy pillanatra lehunyt szemmel engedem el magam. A rengeteg lágy vonás mellett egyetlen illat dominál. Talán… zsálya? Így belegondolva, valahogy illik Castianhez.

Hosszú percekig tart a sétánk, aminek a végén egy meleg sziklapárkányra érünk. Óvatosan ereszt le a földre, mintha nem lenne benne biztos, hogy lábaim megtartanak. Ez is egy olyan figyelmesség, amivel nehezen tudok bármit is kezdeni. A tökéletes helyet találta meg egy meztelen talpú hercegnő számára. A kora tavaszi nap gyenge sugarait magukba itták a sziklák, amitől kellemesen felmelegedtek, és most enyhülést hoznak lábujjaim számára is. A simogató meleggel csak a látvány tudja felvenni a versenyt. Gyönyörű ez a hely. A tó egyik partján magas sziklák fala töri meg a lágy hullámokat, míg szembe aranyló homokkal borított partra futnak ki. Nem gondoltam volna, hogy az erdőben ehhez hasonló drágakő rejlik. Halvány mosollyal telepszem le a sziklaperem szélén, ahonnan a legjobb kilátás nyílik az alattunk elterülő csillogó vízfelszínre. Castian magamra hagyott ugyan, de eszemben sincs menekülni. Pár perc múlva vissza is tér.

- Sajnálom – elgondolkodva figyelem a felém nyújtott vizes zsebkendőt. Lehet, hogy máris napszúrást kaptam? Ritkán töltöttem ennyi időt a szabadban, talán ezek a lágy tavaszi sugarak is megártottak. Egy bocsánatkérés az ő szájából csodaszámba megy. Egyre nehezebben tudok kiigazodni rajta. Ha ez a valódi Castian, akkor kivel hadakoztam az elmúlt napokban? Lehetséges, hogy egyik énje sem hazugság? Végtére is az emberek ritkán egysíkúak. Kivéve, ha ezt akarják láttatni. Vagy ha ostobák. Végül elveszem a hímzett szélű anyagot, és nekiállok letörölni a talpamra száradt sarat. Közben erőm egy apró kis foszlányával begyógyítom a vágásokat is, amit a durva talaj okozott. Semmi súlyos, de minek szenvedjek, ha egy pislogásnyi idő alatt meg tudom oldani a problémát? Olyan ritkán gyógyíthatok másokat, és a gyakorlás fontos. Apám sosem engedte, hogy bárkin segítsek. Kizárólag akkor használhattam, ha számára fontos embert kellett összefoltoznom, vagy látni akarta a fejlődésem, hátha az én képességem is torz fordulatot vesz. Szerencsére nem így történt. – Nem akartalak megbántani. Általában katonákkal diskurálok, ők pedig nem veszik magukra az ilyesmit – tudtam, hogy a türelmes hallgatásnak meglesz az eredménye. Nem kétlem, hogy igazat mondd. Ő nem edződött udvarokban, ahol kényes politikai játszmákat kell túlélni, és egy rosszul fogalmazott mondat háborúhoz vezethet. Ő a katonák nyers humorához és viccesnek szánt sértő megjegyzéseihez van szokva. Legalább tisztában van ezzel.

- Köszönöm – kicsit zavaró ez a nyugalom közöttünk. Az elmúlt napokban folyton vitáztunk, most pedig… most az a másik Castian van itt velem. Lehunyt szemmel nyúlt el a meleg, lapos kőfelületen. Olyan, mint egy hüllő, aki élvezi a napsütést, és feltölti magát energiával. Lehet ez a kulcs hozzá… ha túl idegesítő, ki kell lökni a napfényre, hogy lenyugodjon, és elviselhetővé váljon. Talán legközelebb kipróbálom. Fekete tincsei szétterülnek körülötte, mint egy sötét fátyol. A gyenge szél időnkét belekap egy-egy szálba és lustán arrább mozdítja őket. Egészen festői. Talán kihasználhatnám ezt a békét. Úgy tűnik ő is a béke oldalán áll jelen pillanatban, még ha nem is hosszú időre. Most talán van esélye, hogy többet tudjak meg helyzetemről. – Rendes választ is kapok a kérdésemre, vagy ilyesmiben ne is reménykedjek? – egy próbát megér.

- Megeszem a kalapom, ha a furmányos agyaddal nem következtetted már ki a választ – ohhh… erre nem számítottam. Zavartan érintem össze ujjaim, és meg sem próbálom elnyomni mosolyomat. A bókok is olyanok, mint az érintés. Nem igazán tudok mihez kezdeni velük. Az udvarban kapott dicséreteket sosem lehetett komolyan venni, a legtöbb közülük csak üres frázisok csattogtatása volt. De ezek szerint ő nem gondol ostobának? Az összes megjegyzés csak a bosszantásomat szolgálta? Nem voltam benne biztos, hogy valóban átlát a közönyös maszkomon, de úgy tűnik, jó megfigyelő. Vagy az én védelmem gyengült meg. Az állandó félelem sok erőt adott, és ez eltűnt, mióta itt vagyok. Őszintén? Egy pillanatig sem bánom.

- Nincs is kalapod – mosolyogva figyelem arcát, látom, hogy megrándul szája széle. Ez a játék most más. Ahogyan az egész helyzet teljesen új, és szokatlan.

- Valóban nincs. Már megmondtam, hogy nem megyek bele olyan játszmákba, amikben veszíthetek – nem éppen erre a válaszra számítottam. Kis híján kibukik belőlem egy nem túl hercegnős nevetés, de sikerül időben elkapnom. A falaim valóban szépen lassan omlanak le. Mintha minden Castiannel töltött perccel újabb és újabb darabok hullanak ki a gondosan megépített védvonalból. – Na halljuk a teóriádat, Raylin. Segítek kizárni a legkézenfekvőbb választ, és elárulom, hogy nem azért küldtek engem, hogy elcsábítsalak a bájos modorommal és az ellenállhatatlan megjelenésemmel – ami az előbb sikerült, most csúfos kudarcot vall. Halk nevetéssel rázom meg fejem, miközben a tó felé fordítom tekintetem. Idejét sem tudom, hogy mikor nevettem utoljára. Nem az udvarban használt mesterkélt nevetésre gondolok, hanem arra, ami szívből jön. Már nem emlékszem a pillanatra, elnyomja a rengeteg keserű emlék. Hamar meg kellett tanulnom, hogy az élet nem örömteli pillanatok sokasága.

- Ha mégis ez lett volna a küldetésed, csúfos kudarcról kéne beszámolnod a feletteseidnek – nevetésem csillapodik, de a mosolyt nem tudom eltűntetni arcomról. Castian és a báj… annyira említhető egy lapon, mint én és a fizikai erő. Egyáltalán nem zavar, hogy így fel van vágva a nyelve, örülök, hogy végre van ellenfelem, akivel szemben megvédhetem magam. Persze ennek ellenére tanulhatna egy kis illemet, hogy ne vigye túlzásba a dolgokat. – Inkább arra tippelnék, hogy veleszületett pajzs mágia véd. Ez a legkézenfekvőbb magyarázat arra, hogy miért kell egy olyan feladatot végezned, amihez túlképzett vagy. A hozzád hasonló árnymágusokat nem éppen békés felvigyázónak teremtették – a képessége hasznos ugyan, könnyedén elkapna, ha menekülni próbálnék, de ezt sokan mások is meg tudnák tenni. Körülbelül bárki. – A képességeim nem teljesen ismertek, illetve nem tudhattátok, hogy a kiszivárgott információkból mennyi igaz. Akár szándékos megtévesztés is lehetett volna. Az apám őrült ugyan, de nem ostoba. Szóval a legkézenfekvőbb olyat küldeni, akiben semmilyen képesség sem tehet kárt – sokat gondolkodtam már ezen a kunyhó magányában. Ez a logikus döntés, amit valószínűleg én is meghoztam volna a helyükben. Az anyám erős illúziókra képes, az apám… az apám ő mindent elpusztít maga körül. Ebből az elegyből egy veszélyes fegyver is születhetett volna, a jelentéktelen gyógyító helyett.

- Nem rossz, hercegnő. Miért nem teszteled le rajtam az elméleted? – már megint provokál. Valószínűleg az elejétől fogva ilyesmi volt a célja. Ha megtöri az önfegyelmem, akkor megpróbálom megtámadni, veszélyesnek ítélhet, és végezhet velem. Legalább hamar megszabadulna a problémától, és koncentrálhatna más feladatra.

- Sajnos az arroganciát, a szemérmetlenséget és a kellemetlen modort nem tudom meggyógyítani, bármennyire is próbálkoznék – nem fordulok felé, így nem is próbálom elrejteni mosolyomat. Úgyis kihallatszana hangomból a komolytalanság. Az efféle játékokkal nincs gondom, és tudom, hogy ő is vevő rá. Amennyire észrevettem, sokkal ügyesebben mozog ezen a terepen, mint a kedves, dicsérő szavak világában.

- Kár, pedig tudtam volna szerezni néhány másik pácienst is – ismét csak egy mosolygós fejrázásra telik. Mozdulni nem hallottam, de szinte érzem, ahogy tekintete a hátamba fúródik. A komolytalan szavak mögött valódi szándék rejtőzik. Mindketten válaszokat akarunk a kérdéseinkre. – Miért nem próbálod meg a másik képességeddel?

Másodpercek alatt hűl le körülöttünk a levegő, úgy érzem, a nap sugarai már nem érnek el engem. A tóra ereszkedő madarak hangos rikácsolását elnyomja a bensőmben támadt fülsértő zúgás. Merev háttal bámulok magam elé, de keveset fogok fel a látványból. Ujjaim ökölbe szorulnak ölemben, ahogy végigcikázik rajtam az undor. Az undor saját magamtól. Az undor attól a taszító képességtől, aminek használatára olyan sokszor rákényszerítettek. Minden áldozat sikolya belevésődött emlékeimbe, sosem leszek képes kitörölni őket. Nem is akarnám, hiszen ezek emlékeztetnek rá, milyen szörnyeteggé válhatnék.

- Azt soha többé nem akarom használni – hangom kimért, akaratlanul is visszahúztam a kastélyban hordott maszkomat. Nincs szükség még több szenvedésre. Nem fogom többé senki poklát megidézni. Megfogadtam, hogy ha egyszer kijutok apám irányítása alól, akkor örökre elásom ezt a képességet. Csak akkor használnám újra, ha egy ártatlant kell megvédenem.

- Mi az, amitől ennyire undorodsz? – már meg sem lepődöm. Ismét tudja, hogy mi jár a fejemben. Nem tudom hogyan csinálja, de képes átlesni a falamon lévő apró repedéseken. Amik már nem is annyira aprók. Igazából nincs miért titkolnom előtte, hogy mire vagyok képes. Apám valószínűleg titkos fegyvernek szánta, hátha egyszer ki kell iktatni egy politikaiellenségét. Hiszen ki hibáztatna egy ártatlan hercegnőt, a főúr őrületéért? Viszont többé már nem használhat erre. A lázadók sosem engednének vissza hozzá, amiért hálás vagyok. Talán a bizalom első lépéseként felfedhetem néhány titkom.

- Mi a legnagyobb félelmed, Castian? – hagyom, hogy gondolkodjon kicsit, bár választ nem várok. Ilyen titkot még a szeretőjével is vonakodva oszt meg bárki, nem, hogy a foglyával. – Bármi is az, én meg tudlak róla győzni, hogy éppen átéled. Rá tudom kényszeríteni az agyad, hogy azt lássa, amitől a világon a legjobban rettegsz. Pókok lephetik el a tested, éreznéd szőrös lábaikat, ahogy végig futnak tagjaidon, üvöltenél a fájdalomtól, miközben sok száz csáprágó mélyed a bőrödbe. Fuldokolhatsz egy tóban, csapkodhatsz kimerülten miközben süllyedsz, és a tüdődbe áramló víz égető fájdalma kínoz. A saját elméd fogja lennél, míg meg nem bomlik, vagy a kín, fájdalom és rettegés nem végez veled – hangom megremeg a végére, képtelen vagyok kordában tartani minden érzelmet. Felnőttként már könnyebb feldolgozni, hogy efféle szörnyűségre vagy képes, de kisgyerekként… egy apróságnak sem kéne megtapasztalnia, hogy mennyire félelmetes, taszító hatalommal bír. – Egyszerre csak egy, maximum két emberen tudom használni, így apám sosem becsülte sokra. Remélte, hogy egyszer majd fejlődni fogok, és tömegeket leszek képes kínozni, ezért… - mély levegőt véve próbálok úrrá lenni a feltörő emlékek sokaságán. Kiskoromban rendszeresen ébredtem sírva az éjszaka közepén, mert álmomban újra átéltem mindent. Én enyhíteni akartam mások kínjait, nem előidézni. Az a szörnyeteg azonban nem engedte. Mennyire kell őrültnek lenni ahhoz, hogy egy nyolcéves kislánnyal kínoztasd az árulónak hitt tanácsadódat?

- Kényszerített, hogy másokon használd – nem kell kimondanom, ő így is érti. Mereven biccentek egyet. Hálás vagyok, hogy magától rájött, nem vagyok benne biztos, hogy képes lettem volna folytatni.

- Igen. Vannak kislányok, akik babák között, békében nőnek fel, és vannak, akiknek rettegő sikolyok, és fájdalomtól eltorzult arcok jutnak – keserű mosollyal fordítom arcom az ég felé, hátha a napsugarak képesek elűzni a jéghideg, mardosó ujjakat. Remélem eleget hallott. Visszaakarom zárni ezeket az emlékeket a vasajtó mögé, ahol eddig rejtőztek. – Ezért is vagyok hálás, hogy elraboltál. Bárhol is vagyunk, csak jobb hely lehet, mint a palota.

Hallom, hogy felül mögöttem, de semmi mást nem tesz. Hagy nekem időt, hogy megnyugodjak, és összeszedjem széthullott darabjaim. Percekbe telik, de újra elkezdem érezni a meleg sugarak simogatását, és a szikláknak csapódó hullámok csobbanásait. Sikerül elnyomnom a keserűséget, és meggyőzni magam, hogy nem kell újra átélnem a borzalmakat. Minden rendben. Fogoly vagyok ugyan, de sosem voltam még ennél nagyobb biztonságban.

- Esthelben vagyunk, a lázadás központjában – hátrapillantok rá vállam felett, és egy hálás mosollyal köszönöm meg őszinteségét. Mindketten kaptunk ma válaszokat, de úgy tűnik ő még bőkezűbben bánik az információkkal.

- Milyen találó… Remény - ennél jobb nevet valóban nem választhattak volna. Apám elnyomása ellen valóban ez az egyetlen ellenszer. Ebben a birodalomban már csak a remény halvány sugara segíti az embereket. Egy szebb jövő ígérete – Ha jól tippelek, a délnyugati erdőségekben rejtettétek el apám szemei elől – felesleges lenne tagadnom, hogy többet tudok, mint hiszi. Az őszinteség a bizalom alapja. Nem szabad elfelejtenem, bármennyire is ellent mond mindennek, amiben eddig éltem.

- Valamelyik ostoba virág árult el, igaz? – irritált fintorától ismét kényszert érzek a mosolyra, de ellenállok. Nem szeretnék a sérülékeny kis önérzetébe gázolni, így csak bólintok.

- Mondtam, hogy ne becsüld le a gyógynövényeket – csak kelletlenül morran egyet. Ne mosolyodj el Ray, nem szabad kinevetned őt. Állj ellen, tartsd meg a semleges maszkot. Még akkor is, ha ennyire szórakoztató bosszantani őt.

- Nem számít. Esthelt senki sem képes elhagyni, a vezetők engedélye nélkül – felemeli karját, amint végigfut az én csuklómon is ott lévő jel mása. Sejtettem, hogy az is egy pecsét, de most már legalább azt is tudom, hogy mihez tartozik. A mágikus határok felhúzása okos gondolat volt. Valószínűleg elrejtik a várost a nem kívánt figyelem elől, de azzal, hogy senki sem hagyhatja el, a titkukat is megőrzik. Elég lenne egyetlen áruló ahhoz, hogy az egész lázadás vesztét okozza. Megértem, hogy nem kockáztathatnak.

- Mennyien élnek itt? – kíváncsian fordulok a sűrű fák felé, mintha lenne esélyem meglátani az épületeket. Ezek az erdőségek hatalmas kiterjedésűek. Nehéz lenne átfésülni őket akkor is, ha az ember pontosan tudja, hogy mit keres. Apámban sosem merült fel, hogy ehhez hasonló helyet választanak.

- A számuk folyamatosan növekszik – nem lep meg, hogy erre nem ad pontos választ. Még nem bízik bennem igazán, nem akarja, hogy az én árulásom buktassa meg a lázadást. A létszám fontos, hisz következtethetnék belőle, hogy mekkora hadsereggel rendelkeznek. Azonban abban biztos vagyok, hogy így sem vehetik fel a versenyt azzal a számtalan katonával, akik apámat szolgálják.

- Remélem így marad, és sikerrel jártok – fejemet lehajtva fejezem ki tiszteletem irányába, majd visszafordulok a tó felé, hogy egy utolsó búcsú pillantást vethessek rá. Remélem nem telik el sok idő, és úja láthatom majd. Körbe akarom sétálni, fel akarom fedezni a titkos zugokat, és a rejtélyeket, amiket tartogat. Meg akarom ismerni az itt élő állatokat és növényeket. Minél többet szeretnék tudni erről a varázslatos helyről. – Azt hiszem, ideje visszaindulni – hosszú órákkal ezelőtt indultunk útnak, bár csak perceknek tűntek. Biztosan Castian is megéhezett már, és van jobb dolga, mint mellettem üldögélni, míg én a szabadsággal ismerkedem. Így is hálás lehetek neki a mai napért. Még akkor is, ha néhány részében egy igazi tuskó volt. Végül mégis hagytam, hogy ma minden játszmát ő nyerjen.

- Igazad van, rengeteget jár a szád, elszaladt az idő – fintorogva állok fel, és lépek mellé. Már sajnálom, hogy otthagytuk azokat a sáros cipőket, szívesen hozzávágnám az önelégült fejéhez. Mégis, jól esik a csipkelődése, segít visszazökkenni a jelenbe, távol a múlt kísérteteitől.

- A modorod még mindig szörnyű – mosolyából ítélve élvezi, hogy megint nyeregben lehet. Ez inkább neki való terep, mint a komoly beszélgetések. – Gondolom felesleges lenne kérnem, hogy saját lábon sétálhassak vissza a házhoz – igazából csak büszkeségem látszata miatt kérdezek rá, nem akarom, hogy azt gondolja, élvezem amikor cipel, mint valami liszteszsákot. Nem sok kedvem van a hideg, sáros talaj, és az éles szélű kavicsok fájdalmas érintéséhez. Akkor inkább lenyelem a büszkeségem.

- Nos, egyre biztosabb, hogy csak nagyon jól játszod az ostoba hercegnőt – meg sem várja válaszom, csak felkap a földről, és elindul vissza az erdő irányába. Zavart mosollyal érintem össze ujjaim, és lehunyt szemmel élvezem az örömöt, ami bókja miatt áramlik át rajtam. Miért képes ezt kihozni belőlem?

Az elmúlt napok kialvatlansága, a kora tavaszi napfény ízével csókolt levegő, és a Castianból áradó zsálya illat végül megnyeri a csatát, és nyugodt, álomtalan álomba merülök.

oOoOo

Halk sóhajjal rendezem vissza a bábúkat kezdő pozícióba. Nehezen tudok koncentrálni, tekintetem újra és újra a bejárati ajtóra kúszik. Tegnap késő délután az ágyamban ébredtem, ahová valószínűleg Castian rakott le. Szerencsére volt benne annyi tisztelet, hogy a ruháimhoz nem nyúlt, így a titkom nincs veszélyben. Legalábbis remélem, hogy semmire sem jött rá. Már nem volt itt, és azóta sem tért vissza. Talán rájött, és most elment jelentést tenni? Talán ezekben a pillanatokban döntenek a sorsom felől? Remélem értékelik, hogy elmondtam a képességemről az igazat, és ezt az apró kis titkot meg akartam tartani magamnak.

Legszívesebben felugranék, mikor kinyílik az ajtó, de tartom magam. Csak tekintetemmel követem a belépő magas, sötét alakot. Ma egyszerű ruha van rajta, nem a megszokott öltözék, ami jobban illene rangjához. Tehát már ő sem töri magát a látszat fenntartására, hisz úgyis rájöttem, hogy nem a Flerion klán egyik bírtokán vagyunk. Várakozva fürkészem arcát, próbálok rájönni, hogy miért jött. Végezni fog velem? Kifaggat a titkomról? Vagy élelmet hozott a két nagy csomagban, mert hosszabb időre fog magamra hagyni?

- Kipihented magad, hercegnő? – már megint ez a gúnyos kis mosoly. Persze hogy kihasználja a tegnapi gyengeségem. Nem tehetek róla, hogy elaludtam, kimerült voltam. Ennek semmi köze sem az ő vonzerejéhez, sem semmi hasonló dologhoz, ami az egoját simogatná. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar jön el a pillanat, amikor a karjaimban alszol el – ó hogy az a…

- Egy igazi tuskó vagy – dühösen kapok fel egy bábút az asztalról, és felé hajítom. Természetesen egy könnyed mozdulattal kikerüli, esélyem sincs eltalálni, de a lelkemen segít, hogy legalább megpróbáltam. Jókedvűen felnevet a gyenge próbálkozáson, és bár még midig kavarog bennem az indulat, egy apró, szórakozott mosoly kúszik ajkaimra.

A sápadt szemek világgá üvöltik a vívódását. Fogalmam sincs, pár napja még hogyan volt képes üresen és fénytelenül tartani ezt a sokatmondó pillantást, ami most ellentétes érzelmek feldúlt háborújáról árulkodik. Mindent látok benne, a büszkeségtől kezdve, a haragon és megvetésen át, egészen a sóvárgásig. Talán rosszul kéne éreznem magamat, hogy ennyire a végletekig feszítem az idegeit, de tudni akarom, mit rejteget a felszín alatt. Ha egy jól képzett, mesterkélt bábja lenne a királynak, akkor nem engedné, hogy a szurkálódásaim elérjék. Akkor mindent megtenne, hogy ártalmatlan és feddhetetlen maradjon a szememben, és minden bizonnyal nem nézne rám úgy, mint aki legszívesebben kiherélne egy tompa kiskanállal.

Na jó, gyorsítsuk fel kicsit a döntést, nem érek rá egész nap. Illetve sajnos igen, de nem ez a lényeg.

- Akkor én megyek is. – A szavaimat nyomatékosítva felemelkedek a székemről, és flegmán harapok még egyet az almámból.

Három… kettő… egy….

- Várj! – Bingó.

Szinte túl egyszerű.

Elvigyorodva torpanok meg, ha eddig gyűlölködő tekintete volt a kis harcias amazonnak, akkor most egyenesen vérszomjasnak mondanám. Nem szeret veszíteni. Pedig jobb, ha hozzászokik, mert még jódarabig az én szabályaim szerint fogunk játszani.

- Csak néhány percet kérek. – Újra magára ölti a negédes, tenyérebemászó mosoly védelmét, amitől felfordul a gyomrom. Nem engedhetem, hogy megkeserítse a győzelem ízét, szóval biztos, ami biztos, megadom neki a kegyelemdöfést.

- Ne tollászkodj sokáig. – Derűs hanyagsággal duruzsolom utána a figyelmeztetést, és mikor látom megfeszülni a kecses vállait, tudom, hogy betalált a megjegyzés. Ebből a szögből már nem látom az arcát, de mérget vennék rá, hogy leolvadt róla az erőltetett műmosoly. Egy hosszú pillanatra megtorpan az ajtóban, mintha a saját nyugtató technikámat alkalmazva elszámolna tízig a válasza előtt. Egy részem arra számít, hogy a séta helyett inkább elküld melegebb éghajlatra, de úgy látszik, hogy túlságosan szeretne kijutni a négy fal közül hozzá.

- A kedvedért amúgy sem törtem volna magam. – BAMM.

Az ajtó olyan hangos durranással csapódik mögötte, hogy valószínűleg nem hallja a jókedvű nevetésemet. Erre a válaszra nem voltam felkészülve, de be kell vallanom magamnak, hogy meglepően tetszik. Talán azért, mert a hozzá hasonló lányok, és a reputációmat ismerő fiúk is általában igenis törni szokták magukat a kedvemért. Egészen üdítő az ő őszinte, dacos tekintete a sok nyálcsorgató, üresfejű díszkolonc után. Vajon mit kéne tennem, hogy törje magát? Vajon hogy viselkedne, ha nem uszítanám lépten-nyomon ellenségeskedésbe? Zavarba hoznám és elbűvölném, mint ahogy mindenki mást, vagy akkor sem lenne könnyű levenni a lábáról? Nem mintha számítana, nem ezért vagyok itt, és nem is érdekel olyan módon.

Az ajtóhoz sétálok, hogy kiszellőztessem a fejemet, miközben azon gondolkodom, miért bassza a büszkeségemet, hogy valaki nem olvadozik tőlem. Ráadásul egy lány. Annyira még én sem vagyok arrogáns, hogy olyan emberek figyelmére vágyjak, akik hidegen hagynak, általában inkább nyűg szokott lenni. Mikor lettem ilyen? Valószínűleg nekem is kezd az agyamra menni, hogy lassan egy hete be vagyok zárva ebbe az utópisztikus világba. Nincs jobb dolgom, mint ilyen badarságokon töprengeni, és képzelt kihívásokat magam elé állítani. Pedig micsoda kihívás lenne…

Tényleg nincs szüksége sok időre. Kinyílik a hálószoba ajtaja, végigmérem a rajta kilépő leányzót, akiben az égvilágon semmi kifejezetten különleges nincs, mégsem tudom levenni róla a szememet.

- Valóban nem vitted túlzásba. – A megszokottá váló piszkálódás szinte már kötelező építőeleme a társalgásunknak, de most nem juttat be a hűvös pajzs mögé. Nem baj, ami késik, nem múlik. Felém lép, én pedig töretlen vigyorral figyelem a méltóságteljes hajlebbentését. Az elején tökéletesnek tűnt a színjátéka, de mióta láttam megtörni a védelmi vonalait, már színpadiasnak érzem az erőltetetten fegyelmezett mozdulatokat.

- Ahogy te sem a jómodort. – Haha. Sokan mondták már, de eddig tőled esik a legjobban, hercegnő. – Ezzel mi lesz? – Kérdőn emeli fel a csuklóját, amin ott díszeleg az őrzőbűbáj pecsétje. Szerencsére tudtam, hogy a legjobbat kell megkérnem a feladatra, és Jin elég okosan alkotta meg a bűbájt ahhoz, hogy az én pecsétem segítségével be és ki tudjak vinni bárkit. Ő a legjobb védőbűbáj szakértőnk, az Esthelt körbevevő mágikus falak nagy részében is benne van a keze.

Előre látom, hogy ez mókás lesz.

- Ha megengedi, hogy kikísérjem, hercegnő. – Jelentőségteljesen nyújtom felé a kezemet, és megesküdnék rá, hogy látom még sápadtabbá fehéredni az arcát. Ennyire nem kell megrémülni egy kis bőrkontakttól, nem harapok. Na jó, néha igen, de csak ha a másik fél is élvezi.

- Gondolom nincs más lehetőség. – Nem tudom, hogy a sértett fintora az ellenségeskedésünk megfűszerezésére szolgál, vagy az őszinte érzelmeit írja le, és nem is kéne, hogy érdekeljen, mégis árgus szemekkel figyelem az ujjai finom rezzenését, mikor a bőrünk összeér. A keze kellemesen meleg és puha, kevésbé veszik el a tenyeremben, mint számítottam rá. Magam felé húzom, miközben dünnyögök neki valamit, amit alig fogok fel. Mikor legutóbb ilyen közel álltunk egymáshoz, akkor mögötte voltam, és épp kiragadni készültem az addigi életéből. Elvenni tőle mindent, amit ismer, és ami addig az élete volt. Akkor és ott átlátszónak, sebezhetőnek és összezúzhatónak éreztem az előttem feszengő apró testet. Ezek közül már egyikkel sem jellemezném őt.

Mielőtt feltűnhetne neki, hogy kis híján magamhoz húztam, ellépek tőle, egyenesen ki a szabadba. Pedig megnéztem volna a szórakoztató megbotránkozását, mikor a mellkasomnak ütközik. Amint átérünk a mágikus határvonalon, úgy szabadítja ki a kezét az enyémből, mintha égetné az érintésem. Csak nem nem kívánt érzéseket kelt benned, hercegnő? A végén még bóknak veszem.

A látványa belém fojtja a szavakat, még mielőtt arrogáns beszólásként megfogalmazódhatnának az előző gondolataim. Lehunyt szemmel issza magába a napsütést, a kinti fényár felfedi a szeme alatti sötét árnyakat, amiket a benti félhomály elrejtett. Fogalmam sincs, mi meríthette ki, napok óta semmi dolga nincs azon kívül, hogy pihenjen és életben tartsa magát. Vagy sírt volna? Lehet, hogy jobban zavarja az elzártság és a magány, mint mutatja? Bár a ma reggeli ellenséges fogadtatás árulkodó jel lehetett volna, ha hajlandó lettem volna tudomást venni róla ahelyett, hogy egy újabb szórakoztató játékként kezeljem.

Elfojtok egy irritált sóhajt. Harcos vagyok, nem pedig agykurkász, a fenébe is. Hogy kéne kiderítenem, hogy mi rejlik egy tinédzser lány fejében? Ezek a játszmák nem nekem valók. Egy katona hozzáállásával mentem egy politikai csatába, és itt az eredmény: egy kimerített, meggyötört hercegnő. Annyi mindenben én vagyok a legjobb, miért aggatnak olyan küldetést a nyakamba, amiben pont nem?

- Gyűjtöd még a napfényt, vagy indulhatunk? – A hangomban megrezzen az éledező idegességem, hiába próbálom mélyre temetni. Most nem hagyhatom itt, hogy máshol vezessem le az indulataimat, szóval kénytelen leszek megbirkózni velük.

- Mutassa az utat, mylord. – Most rajtam a sor, hogy elfintorodjak az udvarban szokványos pukedli láttán. Rosszul vagyok ezektől a megjátszott bájolgási rituáléktól. Tudom, hogy csak azért csinálta, hogy bosszantson. Az apró, szinte láthatatlan, önelégült mosoly a szája bal sarkában elárulja. Hát így játszunk, hercegnő? Már majdnem rosszul éreztem magamat, hogy kisebb csatákból álló háborúként kezelem az ismerkedésünket, de úgy látom, hogy nem én vagyok itt az egyetlen harcos. Elfordulok tőle, hogy ne lássa a visszatérő, veszedelmesen villanó mosolyomat.

Egész sokáig sétálunk kényelmes, jóleső csendben. Egy részem hálás neki, hogy az átlagos udvarhölgyekkel ellentétben ő nem érzi kötelességének, hogy felesleges lotyogással töltse ki a békés csendet. Pedig biztos vagyok benne, hogy szívesen beszélgetne, hiszen napok óta egyedül van. Talán ez a gondolatfoszlány késztet arra, hogy mikor lemarad a lomha lépteimtől, visszasétáljak hozzá. Nem tervezem közelről felügyelni minden mozdulatát, a sűrűn benőtt erdő árnyékaiban egy szempillantás alatt utolérném, bármekkora lemaradásom van. Ha nem bizonyította volna már többszörösen az intelligenciáját, akkor lehet, hogy kipróbálnám, megpróbál e elfutni, ha elég messze sétálok tőle, de így felesleges. Okosabb annál.

Túl okos.

A picsába. Arra nem gondoltam, hogy egyes növényzetből lehet, hogy következtetni tud az elhelyezkedésünkre. Ha rájön, hogy milyen messze vagyunk a fővárostól, akkor arra is rá fog jönni, hogy nem az egyik klán birtokán van. Nem mintha az lett volna a tervem, hogy soha nem mutatom meg neki Esthelt, hiszen elhagyni úgysem tudja, de jobban szeretem, ha az én irányításom alatt derülnek ki a dolgok. Na mindegy. Már meg sem lepődök, hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogy eltervezem. Mekkora nyűg ez a lány. Egész életemben panaszkodtam a buta nőkre, és most kell rájönnöm, hogy ha okosak, az még rosszabb.

- Mi olyan érdekes néhány levélen? – Rajtakapottan rezzen össze, alátámasztva az iménti gondolataimat. Mesés. Kicsit oldalra hajolok, hogy lássam, milyen növényt vizsgálgat ilyen kitartóan. A válasz nem meglepő: fogalmam sincs. Pedig a képzéseken, amiket a nagyapám erőltetett rám, rengeteg gyógynövény felismerését megpróbálták lenyomni a torkomon, hiszen az árnyékklán bérgyilkosai küldetéseik során kényszerülhetnek hosszas menekülésre vagy bujkálásra, és ilyenkor életmentő lehet a természet segítsége. Én tudtam, hogy túl jó vagyok, hogy ez velem megtörténjen. Helyette az unalmas, ugyanúgy kinéző levelek tanulmányozása késztetett menekülésre és bujkálásra. És mégis most itt vagyok, egy levelet bambulok, és azt kívánom, bár tudnám, mi ilyen különleges benne. Az élet iróniája.

- A gyógynövényeket sokan lenézik, gyakran kis jelentőséget tulajdonítanak nekik. Pedig sokkal nagyobb erő, sokkal több lehetőség rejlik bennük, mint az kívülről látszik. – Elhessegetem a régi tanárom emlékeit, aki mindig hasonló lelkesedéssel vallott a kis növényeiről, hogy végigsimíthassam a tekintetemmel a hercegnő lefelé pislogó profilját. Eddig soha nem vettem észre, milyen hosszú szempillái vannak, mert a különleges, fehér színük miatt beleolvadnak a sápadt bőrébe.

Én soha nem néztem le a gyógynövényeket, tényleg számtalan hasznos dolgot lehet belőlük készíteni. Többek között az izombénító mérget, amit a tőröm élére kenek minden küldetés előtt, és az altatót, amivel számtalanszor tudtam már elkerülni a felesleges vérontást. Csak ne nekem kelljen kikeverni ezeket a nyavalyákat. De valamiért úgy érzem, hogy ez a szomorkás vallomás egyáltalán nem a gyógynövényekről szólt.

- Pont, mint benned, hercegnő? – Úgy kapja rám a tekintetét, mintha meglepné, hogy észrevettem a gondosan elrejtett metaforát. Valószínűleg az udvar felületes társalgásai során nem gyakran esett példa arra, hogy a szavait ténylegesen meghallotta valaki. Már ha egyáltalán engedélyezve volt, hogy a semmitmondó bájcsevejen kívül mondjon bármit is. Még az is lehet, hogy szívességet tettem neki, hogy elraboltam onnan. A csillagfehér szemek kétségbeesetten ragyognak rám, és megint szinte hallom a képzeletbeli fogaskerekek zakatolását a fejében. Bárcsak bepillantást nyerhetnék azokba a rafinált gondolatokba. Tudni akarom, hogy zavarba hozta e a burkolt elismerés, vagy titkon örült neki.

- Valóban csak véletlen bókokra vagy képes. – Véletlen? Aligha. Az előző talán. Ez nem.

Még az sem tudja levakarni a sejtelmes vigyort a képemről, hogy kikerülte a választ a kérdésemre, de most inkább nem kötöm az ebet a karóhoz. Végre elszakadunk a titokzatos növénytől, amit eddig bűvölt, és tovább indulunk az ösvényen. – Jobban kéne tisztelned a növényeket. Sármányfű nélkül nem lettél volna képes elrabolni a kastélyból. – Hmm. Aranyos, hogy azt hiszi, nem tudom pontosan hol és milyen erővel kell megütni a tarkóját, hogy elveszítse az eszméletét. Ment volna az a Sármányfű nélkül is. De persze egyetértek a lényeggel, nem véletlenül használok segédszereket a küldetéseim során, valóban sokszor felettébb hasznosak. A kedvenceim az altatóbombák, amiket Brienne szokott csinálni egy növényből, amit ő alkotott egy orbáncfű alfaj macskagyökérrel való beoltásával. Vagy valami ilyesmi, folyton ódákat zeng a különböző keresztezési kísérleteiről, a sikeresekről és a sikertelenekről egyaránt. Nem véletlenül töltök nála csak annyi időt, amennyit muszáj. Van egy olyan érzésem, hogy a hercegnővel jó barátnők lennének. – Mellesleg… köszönöm.

Összevonom a szemöldökömet.

- Az elrablást? – Sok helyről vártam köszönömöt az azóta is elismeretlenül maradt csodáról, amit véghezvittem az elrablásával, de tőle magától nem. Azon a részén nem lepődök meg, hogy szabadulni akart arról a helyről, de azon igen, hogy ezt nyíltan bevallja most nekem.

Nem mondaná ezt, ha tudná, hogy majdnem megöltem. Nem akarok erre gondolni.

- Abban a kastélyban felnőni nem olyan mesébe illő, mint sokan gondolják. – Épp eleget hallottam apámtól az udvar belső köreinek az elfajzásáról, hogy tudjam, hogy nem hazudik. Nem véletlen, az őrület mindig vonzotta és mindig vonzani fogja az őrületet. Mostanra a király igazán hűséges bizalmasainak a többsége legalább olyan tébolyodott, mint ő maga. Ezek között a mocskok között felnőni… valószínűleg csak az apja sekélyes büszkesége védte meg őt. Illetve ki tudja, hogy megvédte e egyáltalán. Még mindig nem tudom biztosan, hogy nem törte e meg az elméjét, de valamiért egyre kevésbé hiszek abban a teóriában, hogy csak egy irányítható báb lenne. Több van benne annál. Túl sok. Túl összetett.

Nem szólalok meg, valamiért azt várom, hogy folytassa, de nem teszi meg, helyette újra leguggol egy furcsa levelű növény mellé. Talán jobb is így. Kicsit sem akarok érzelmileg belefolyni ebbe az egészbe, nem akarom megsajnálni, nem akarok osztozni a múltja fájdalmain. Nem azért vagyok itt, hogy pátyolgassam, hanem azért, hogy ha veszélyesnek látom, képes legyek meghozni azt a döntést Esthel biztonsága érdekében, hogy elszigetelve kell maradnia.

- Az elrablást még értem, az árnymágia kapóra jön egy ilyen küldetésnél, de miért téged bíztak meg az őrzésemmel? – Kapva kapok az alkalmon, hogy a komoly és elszomorító vizekre evező témákat visszagöngyölítsük az eddigi könnyed szócsatánkba, és elvigyorodva kerülöm ki a földön gubbasztó lányt, hogy visszanyerjem a vezető pozíciót a keskeny ösvényen.

- Biztosan megsértettem valakit, és ez a büntetésem. – Előre sétálva nyújtózók egyet, és egy halk ásítást fűzök a mondat végére.

- Mindenkivel ennyire bunkó vagy, vagy csak nekem tartogatod? – A felcsattanó kérdésétől ledermedek, majd széles mosollyal fordulok felé. Felpattant a földről, az a tippem, hogy szinte öntudatlanul, az arcán a felháborodás és a harag finom vonalú ráncai szaladnak végig, de mire igazán elmélyülhetnének, már nyomuk is vész. Látom a szemeiben a pillanatot, mikor rájön, hogy mit mondott, és azt a pillanatot is, mikor megbánja. Végre. Ha csak egy kérdés erejéig is, de végre megtört az az átkozott önfegyelme. És ugyebár azt mondják, hogy addig kell ütni a vasat, amíg meleg.

Lassan lépek elé, sokkal közelebb, mint amit az illem diktálna, és lenézek rá. Állja a kihívó tekintetemet, és nem hátrál. Minden elismerésem. Mindig elfelejtem, hogy egy kiszámíthatatlan elmeháborodott mellett nőtt fel, valószínűleg nem könnyű megfélemlíteni. Szerencsére én nem megfélemlíteni, hanem összezavarni szeretném.

- Csak azokkal, akiknek tetszik. – A tágra nyílt szemeiben mintha folyékony higany örvénylene, mohó kíváncsisággal figyelem életre kelni az apró világosabb, szinte hófehéren ragyogó pöttyöket az ezüsttenger mélyén. A fogvillantós vigyorom az utolsó csepp, elmenekül a közelségemből. Kikerül, hogy újra ő vezesse a kis túránkat, és ezzel el is rejtőzik előlem.

Kieresztek egy néma, lemondó sóhajt. Kemény dió lesz megpuhítani, még egy pirulást sem sikerült kierőltetnem belőle. Lehet, hogy tényleg nem vagyok rá semmi hatással? Nem, az lehetetlen.

- Akkor akár abba is hagyhatod, mert én nem tartozom közéjük. – Annyira hihetően veti hátra a szavakat, hogy ha nem lenne megingathatatlan önbizalmam, talán hinnék is neki. De láttam minden alig észrevehető szájrándulást és elsuhanó szemcsillanást. Őt is szórakoztatják a szócsatáink, ebben biztos vagyok.

- Talán visszasírod az udvaribolondok hazug bájolgását? Ne röhögtess. – Gúnyos fintorral szólok utána, de engedem, hogy távolságot nyerjen a feldúlt menetelésével. Semmi kedvem sértett hercegnők után loholni. Meg mernék esküdni, hogy egy halk dünnyögést hallok az irányából, de a szél elfújja a szavait. Remek. Rendben, bevallom, a legutolsó megjegyzésem lehet, hogy kicsit bántó volt, de vicces is. Azt hittem, hogy ez is lepereg majd a büszkeségéről. Ezekszerint tévedtem. Szeszélyes nőszemély.

Már egészen távol van, mikor meglátom, hogy az ösvény szétágazásánál a tóparti irányt választotta, és elmormogok egy csúnya káromkodást. Azt hittem, még messze vagyunk. Mikor telt el ennyi idő?

- Állj meg! – Hangosan szólok utána, de úgy látszik, kivételesen felülírják az intelligenciáját a felbolygatott indulatai. Végülis pont ezt akartam elérni. Gratulálok Castian, sikeresen megnehezítetted az életedet. Ha a mágiámhoz kell nyúlnom, hogy időben megállítsam, nagyon morcos leszek. – Raylin!

A neve megteszi a kívánt hatást, úgy dermed le, mintha egy láthatatlan lasszót dobtam volna köré. Hosszú léptekkel érem be a visszafogottan pihegő alakját, a tekintetem végigsimítja a mellkasa szapora emelkedését és süllyedését. Elfáradt. Gondolnom kellett volna rá, hogy az udvari élet és az itteni bezártság után egy rövid túra is kimerítő lehet számára. Mindig magányos farkas voltam, az, hogy másvalakinek az igényeire figyeljek, annyira áll közel hozzám, mint az örökké elérhetetlen horizont. A megrökönyödötté váló, számonkérő tekintete szakít ki a gondolataimból, és rádöbbenek, hogy a pillantásom a mellkasán ragadt. Kivételesen nem abból az okból, mint, aminek tűnhet, de a viselt dolgaim után nem hibáztatom a feltételezésért. Zavartan megköszörülöm a torkomat. Khm. Hol is tartottam? Ja igen, ideje elmagyaráznom, miért parancsoltam ilyen hirtelen megálljt az indulatos úttörésének.

- Lehet, hogy tiszteled a növényeket, hercegnő. De most eljött az ideje, hogy tiszteld a vadont is. – Titokzatos mosollyal lépek mellé, előre hajolok, és a kezeimmel széttárom az ösvény folytatása fölött összeboruló, derékmagasságig növő gaz rengetegét. – Látod? – Felvonja a szemöldökét, a gyermeteg kíváncsisága valószínűleg megnyerte a csatát az eddig uralkodó düh ellen. Hosszúra nyúló másodpercekig hiába keresi a ritkuló fák árnyékában, hogy mit is kéne látni, de nem adja fel. Először nehéz észrevenni, de ha az ember egyszer meglátja, utána képtelenség eltéveszteni. Az arcán őszinte döbbenet, tudásszomj és izgatottság szalad végig, mikor ő is meglátja a lábunk előtt elterülő földtenger szinte láthatatlanul lomha hullámzását.

- Ez egy…?

- Mocsár. Igen, a tó egy sekélyebb holtága elláposodott ezen a részen. – Az előttünk elnyúló, nádassal és gazzal benőtt lápvidéket szinte lehetetlen kiszúrni, ha az ember nem aktívan kutat utána. – Nem akartam azzal tölteni a délutánt, hogy kihorgászlak a derékig érő sártengerből.

Megrezzennek az ajkai, egy pillanatig azt hiszem, hogy megköszöni, hogy megállítottam, de úgy látszik, végül meggondolja magát, és csendben marad. Valószínűleg arra jutott a kiszámíthatatlan gondolatmeneteivel, hogy túl bunkó vagyok, hogy megérdemeljem. De persze az sem kizárt, hogy a lápvidékekről tartott meg magának egy tankönyvi információt. Ezesetben nekem kéne köszönetet mondanom, hogy nem fecsérelte vele a földbolygó levegőjét.

- Gyere. – Finoman fogom meg az alkarját a ruhája hosszú selyemujja felett, hogy most megkíméljem a reggeli traumától, amit a kézfogásunk jelentett. Magam után húznám, de ő megbotlik valamiben, és ha nem tartanám, valószínűleg lendületből a mellkasomnak zuhanna. Oh. Fránya ösztönök, pedig szívesen megnéztem volna, milyen arcot vágott volna, ha ez megtörténik.

Gyanakodva nézek a mögötte feltárulkozó két kicsi topánkára, amik a sötét sárpocsolyában ragadtak. Idáig még nem terjedt ki a mocsár, de az elmúlt napok esőzései a tó környékén eléggé fellazították a talajt, hogy a nem erre kitalált cipőkben szinte lehetetlen legyen közlekedni az erdőben. És az a vékony, lapos kis szövetcipellő minden, csak nem erdei túrára alkalmas viselet. Még egy dolog, amit akár észre is vehettem volna, ha túllátnék a szórakoztató szócsatáinkon. Ki a fene rendezte be ennek a lánynak a ruhatárát? Egy erdő közepén vagyunk, az istenek szerelmére, nem raktak neki egy átkozott bőrcsizmát? Azt is le merném fogadni, hogy már réges-rég átázott az az istenverte cipő, már ha lehet ilyen névvel illetni azt a felesleges vászondarabot.

A saját ignoranciám által felbosszantva, irritált sóhajjal kapom fel a hercegnőt a karjaimba, és a haszontalan cipőket gondolkodás nélkül hátrahagyva vetem be magunkat a fák sűrűjébe a tó felé. Még nyáron sem a legmókásabb elfoglaltság mezítláb tocsogni a ragadós sárban, de ebben a bizonytalan kora tavaszi időben egyenesen veszélyes.

- Tegyél le, erre nincs semmi szükség. – Egy megsemmisítő pillantással fojtom belé a hozzá képest meglepően bizonytalan ellenkezést, még mielőtt igazán belelendülhetne. Ha előjön nekem egy nyakatekert indoklással, hogy nem baj, ha megfázik, mert úgyis meg tudja gyógyítani magát, akkor nem állok jót magamért. Amíg itt van, én felelek a biztonságáért és az egészségéért, és nem fogom tűrni ezt a felelőtlen viselkedést.

- Miért nem szóltál, hogy nem bírja a cipőd a terepet? – Minél többször gondolok vissza arra, amilyen kitartással csörtetett előre a minden bizonnyal nedves, letapadó cipőjében, annál idegesebb vagyok. Ennyit nem ér a dac. A rám villanó pillantás egyszerre dühös és elkeseredett, mintha nem tudná eldönteni, hogy a fejemhez vágjon egy kicsinyes, de jogos választ, hogy nem tűntem úgy, mintha érdekelne, vagy sírjon.

Végül egy hangtalan, megadó sóhaj kíséretében távozik belőle a feszültség. A nap elején talán örültem volna, hogy még egy csatát megnyertem, de ennek a győzelemnek most élvezhetetlenül keserű az íze.

- Mert még nem akartam visszamenni. – A hangja halk, szinte csak egy keserves sóhaj. Nincs benne az a makacsság, ami a lépteit hajtotta, inkább csak ezután a hamis szabadság utáni fájdalmas sóvárgás, és a magány. A szám teljesen kiszárad, a fullasztó súlynak, ami a mellkasomra telepszik, semmi köze ahhoz, hogy percek óta cipelem a pillekönnyű alakját. Veszekedni, párbajozni, játszadozni bármikor tudok vele, de ezzel a sebezhető, letört állapotával egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Most egy kicsit megint olyannak látom, mint a kastélyban, azon az éjszakán, aprónak és elkeseredettnek. Mintha egy rossz rezzenésemtől helyrehozhatatlan szilánkokra hullhatna a kezeim között. Fogalmam sincs, mit csináljak, hogy elmúljon.

Kicsit szorosabban magamhoz húzom, mikor végigugrálok néhány kisebb, a sárból kiemelkedő kövön, hogy elérjem a tó partján napozó hatalmas, felhevült sziklákat. Fiatalabb koromban, mikor Esthelbe szólított a kötelesség, sok időt töltöttem itt titokban a hidegebb évszakok délelőtti edzése után, hogy felmelegedjek. A legnagyobb tűz klán tagjaként természetesen elvárták tőlem, hogy soha ne fázzak. Senkit nem érdekelt, hogy csak szimbolikusan tartoztam a tűz klánhoz, apám eszméi miatt. Persze hálás vagyok neki, egy kisebb ember megtagadta volna tőlem a nevét.

Leeresztem a széles, napsütötte sziklára a csomagomat, és csendben figyelem az önkéntelen megkönnyebbülését, mikor a talpán megérzi a kő kellemes melegét. A tó halk csobogással áztatja a partján sorakozó sziklarengeteg alsóbb építőköveit. Amíg ő feltehetőleg a lábujjaiba visszatérő életet élvezi, addig én lemászok az alattunk lévő kövön, hogy a zekém zsebébe tuszkolt röhejes díszzsebkendőt benedvesítsem, hogy legyen mivel letörölnie a lábáról a sarat. Nem gondoltam, hogy valaha az életben hasznát fogom venni ennek a rongynak. Mire visszahuppanok a sziklánkra, ő már kényelembe helyezte magát az egyik szélén.

- Sajnálom. – Békeáldozatként nyújtom neki a vizes ruhadarabot, és ő néhány elgondolkodó pislogás után, némán veszi el. Az arcát már most megérintették a nap késődélelőtti, tolakodó sugarai. Hanyatt fekszem a szikla másik oldalán, és lehunyom a szemeimet, hogy ne sértsem meg a kisasszony erényeit azzal, hogy a lába tisztogatását vizslatom. Tudom, hogy azért nem reagál semmit a rövid, de annál szokatlanabb megszólalásomra, mert folytatást vár. – Nem akartalak megbántani. Általában katonákkal diskurálok, ők pedig nem veszik magukra az ilyesmit.

 - Köszönöm. – Még mindig csukott szemmel bólintok. Vészhelyzet elhárítva. Egyelőre. Magamat ismerve nem az utolsó volt. Lassan eljön annak az ideje is, hogy a komolyabb dolgokról is elbeszélgessek vele, de most túlságosan élvezem, ahogy a nap melege beeszi magát a fekete ruháimba. – Rendes választ is kapok a kérdésemre, vagy ilyesmiben ne is reménykedjek? – A hangjában felsejlő felbátorodó mosoly valamiért megfertőz engem is. Lehet, hogy bunkó és érzéketlen vagyok, de nem kegyetlen. Jó tudni, hogy visszatért a stratéga énje, aki pontosan tudja, hogy most nem fogom elutasítani a kérdését. De azért kikerülni mégiscsak megpróbálom. Még egy bókot is belerejtek, csak most, csak neki.

- Megeszem a kalapom, ha a furmányos agyaddal nem következtetted már ki a választ. – A tavasz illatú levegőt megfűszerezi a levegőben megrezzenő derű érintése.

- Nincs is kalapod. – Kötekedik, de már egyértelmű mosolyt hallok a szavak mélyén. Ha jól hallom, betalált a bókom. Ellenállok a kísértésnek, hogy kikukkantsak a szemhéjam alatt. Lassan dél van, érzem magunk körül a semmibe olvadni az erőmet tápláló árnyékokat, de most kivételesen nem zavar különösebben.