Az ágy szélén ülve, arcomra égett mosollyal fonom össze frissen mosott, még nedves tincseimet. A kora délutáni napsugarak melege majd kiszárítja őket teljesen, nem várhatok tovább. Így is túl sokáig időztem ezen a tökéletes helyen, ami a törhetetlen békét és boldogságot hordozza magában. Túl sokáig időztem azzal az árnymágussal, aki futótűzként tört be az életembe, és felébresztette lassan kialvó lángjaimat. Az árnymágussal, aki végtelen nyugalommal az arcán pihen az álmok rejtekében. Legalább egy órába tellett, mire meggyőztem magam, hogy tovább nem maradhatok mellette. A kórházban szükség van rám, és nem lehetek önző. Bármennyire is szeretném minden időmet vele tölteni, míg a sorsunk utol nem ér minket, a kötelességeim elől nem bujkálhatok. Vissza kell adnom Esthelnek, amit én kapok Estheltől.

Mégis, mielőtt felállhatnék, magával ránt Castian látványa. Sosem láttam még őt így pihenni. Az árnymágusok tényleg csak a saját rejtett zugaikban képesek mély alvásra. Mert itt érzik biztonságban magukat. Ő pedig beengedett engem ide, bizonyítva, hogy az otthona részévé váltam. Hogy biztonságos pont vagyok az életében. Szívem forró szeretettel telve követeli a parázsló vörös szemek pillantását, de képtelen vagyok felébreszteni őt. Azt akarom, hogy annyit aludjon, amennyit csak tud, hiszen az én kőházamban erre képtelen. Talán majd egyszer. Egyszer talán képes lesz arra a helyre is biztonságos búvóhelyként tekinteni. Addig időnként meg kell győznöm róla, hogy töltsön itt néhány éjszakát, nélkülem. Remélem, hogy az önzőségem ellenére is képes leszek kimondani ezt. Ujjaim közé veszek egy puha, fekete tincset, ami sötét tintafolyóként terül szét a vörös ágyneműn. Sokkal jobban illik ide, mint az én színtelen, fakó világomba. A világba, ahová ő hozott először színeket. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy érte megérte a hosszú, keserű évek fájdalma, és a sok borzalmas kegyetlenség, amit át kellett élnem. A nemlétező istenek próbára tettek, hogy elég erős vagyok-e egy lángokból született árnyék mellé, és én bizonyítottam.

- Pihenj, szégyentelen vademberem – puha, alig csókot lehelek homlokára, amire máskor biztosan felébredt volna, de most fogva tartják a kimerültség láncai. Pedig én vagyok, aki szégyenszemre elaludt miután… miután… gondolatban sem vagyok képes kimondani. Még nem. Arcomra forró pír kúszik a szavak emlékére, amiket rekedtesen suttogott fülembe a tanításom közben. A tanítás közben, amit én magam kértem. Néha érzem, hogy rossz hatással van rám Castian gátlástalansága, de ha nem vakít el a vágy vagy a kétségbeesett szükség, még nem tudom olyan természetességgel kezelni, mit ő. Egyszer talán majd képes leszek rá. Ha elég mélyre húz magával a mocsárban. Vajon bánnám, ha így lenne? Nem tudom. Talán az igazi Ray mindig is ilyen volt. Ilyenné vált volna, ha nem kell egy apró szobában, feje fölé tornyosuló sivár kőfalak közt felnőnie. A sötétben. Magányosan.

De többé már nem kell ott élnie.

Többé már nem lesz egyedül.

oOoOo

A halk beszélgetés, a gyógyfüvek kesernyés illata, és a betegek szüntelen panaszkodása áttöri koncentrációm csendjét. Ismét. Egyre gyakrabban történik ez, mintha már a saját gondolatamnak sem lennék ura. Talán csak nem próbálkozom eléggé. Fáradt mozdulattal söprök hátra egy arcomba hulló kósza tincset, de mielőtt a következő ágyhoz léphetnék, Istrid hangja szakít félbe.

- Mára elég, Ray – ingerült szusszanással fordulok meg tengelyem körül, és kutatom fel az idősödő gyógyító tekintetét. Még bírnám, miért szakított megint félbe? Alig néhány órája kezdtem neki a gyógyításnak, addig csak figyelni engedett. Mintha egy tanulatlan kölyök lennék, aki életében nem látott még sérülteket, nem pedig a jóslat beteljesítője, egy olyan gyógyító, aki több erővel bír, mint bárki, itt a kórházban. – Mióta beléptél az ajtón, képtelen vagy koncentrálni – ajkaim szólásra nyílva vágnának vissza, de bennem reked a méltatlankodó ellenkezés. Tudom, hogy igaza van. A feszültségem nem annak szól, hogy félbeszakított, hanem a saját ügyetlenkedésemnek. Miért nem vagyok képes megzabolázni a gondolataim? Miért csúsznak ki újra és újra a vasmarokból, amivel eddig tartottam őket? Miért forognak folyton egy árnymágus körül? Egy árnymágus körül, aki nem az én Castianem. Próbáltam a háttérbe száműzni Lady Flerion érkezésének tudatát, de nem jártam sikerrel. Ő hozhatja magával anyám sorsának hírét. Ő adhatja a család áldását a fiával való kapcsolatomra. Ő hordozza a lehetőségét annak, hogy többet tudjak meg Castianről. Túl sok ez ahhoz, hogy a kemény munka mellett kezelni tudjam. Egy újabb dolog, amihez nem vagyok elég erős.

- Bocsáts meg Istrid – fejet hajtva lépek távolabb a betegektől, mielőtt kárt okozhatnék figyelmetlenségemmel. Igaza van, így nem maradhatok itt, bármennyire is szeretnék. Az érzéseim, amik fölött hosszú évekig hatalmam volt, most fölém kerekedtek. Gyengébb vagyok, mint gondoltam. Hogyan lehetek majd Esthel hasznára, mikor Castiannak küldetésre kell mennie? Mert biztosan el fog érkezni ez az idő, a békés életünk csak egy törékeny álomkép. Az aggodalom maga alá teper majd, és képtelen leszek gyógyítani. Fejlődnöm kell. Megoldást kell találnom. Erőssé kell válnom

- Fiatal vagy még. Idő, míg ezt is megtanulod, ifjú herceg – meglepetten kapom fel fejemet az arcomra simuló hűvös ujjak érintésétől. A gyógyítókhoz olyannyira nem illő sötétzöld szemekben olyan mély fájdalom csillog, amihez hasonlót még nem láttam. Ami szinte megfojt és maga alá teper. A veszteség, a mindennapos küzdelem a puszta létezésért, a végtelen mélységű szomorúság. Mellkasom összeszorul, a mérhetetlen érzelemtől, tekintetem elhomályosul a vékony könnyfátyoltól. Hogyan képes létezni mindezzel? Hogyan képes ép maradni és mosolyogni ennyi szomorúsággal?

- Anya, várnak rád – mindketten megrezzenünk a pillanatot finom porrá zúzó hangtól. Istrid elhúzza kezeit, és egy utolsó, szomorú mosollyal hagy magamra a lányával és azeszméletlen betegekkel. Vyvienne nem tűnik túlságosan meglepettnek, de sok mindent elárul az, hogy kivételesen szótlanul várja, míg ruhám ujjával megtörlöm szemeim, és szaporán pislogva térek vissza a valóságba a mérhetetlen fájdalom világából. Láttam már embereket meghalni, láttam ahogy átélik a legnagyobb félelmeiket, de semmi sem volt ehhez hasonlítható. Ez egészen más volt. Mélyebb. Ősibb. Mintha… A felismerés izzó tőrként fúródik mellkasomba, kis híján elérve száguldó szívemet. Felkutatom az idős gyógyítóéhoz oly hasonló szemeket, de válaszokat nem kapok, csak tompa fájdalmat. Nem éles és bántó, mint az anyjáé, de ott van. Tulajdonképpen ez is egy válasz.

- Ti elvesztettetek valakit – nem kérdés, csupán halk, remegő kijelentés. Biztos vagyok a válaszban, mégis Vyvienne halovány mosolya és apró bólintása megforgatja a mellkasomban pihenő tőrt. Pedig számíthattam volna rá. Eddig nem gondoltam bele, de talán minden gyógyító, aki a kórházban dolgozik, találkozott ezzel a fájdalommal. Miattam. Az apám miatt.

- Az apámat és a testvéremet – a kopott fájdalom, ami hangjában rezzen össze sem hasonlítható Istidével. Tehát Vyvy fiatal volt, és kevés emléke van. Az emlékek elviselhetetlenebbé tennék a veszteségét. A bűntudat vasmarokként ragadja meg torkomat. Miért nem gyűlölnek az apám tettéért? Annyi fájdalmat okozott a birodalomban, engem mégis elfogadnak. Pedig a fia vagyok. Az ő vére folyik benem. – Emlékezteted rá, hogy mivé válhatott volna a testvérem. A sors fintora, hogy az ő szeme a gyógyítók színeit viselte, ezért vagy olyan, mint egy be nem teljesült jövő álomképe – ez sosem jutott még eszembe. Túlságosan jellegzetes a külsőnk. Vajon bocsánatot tudnék kérni mindenkitől, akiben feltéptem a fájdalmas sebeket? Önző döntés volt ide jönnöm. Segíteni akartam, de talán csak ártottam a jelenlétemmel.

- Sajnálom. Én… - karcsú kezét felemelve szakít félbe, és rázza meg fejét. Néhány szökött ezüst tincs ragyogva csillan meg a napfényben. Minden gyógyító gyönyörű. Az istenek ostoba vicce, hogy pont a mi fajtánkat ítélték halálra.

- Ne ostorozd magad, Ray. Nem te okoztad ezt a pusztítást – tökéletesen kitalálta, hogy mi jár a fejemben. Úgy tűnik már nem tudom olyan jól elrejteni az érzelmeimet, mint korábban. Talán mert nem is vágyom rá. De lehet, hogy egyszerűen csak Vyvienne rendelkezik csodálatos képességekkel ezen a téren. – Nem anyám lesz az egyetlen, aki egy elvesztett szerettét látja benned, és ez jó dolog. Segítesz nekik emlékezni, és feléleszted a reményüket, hogy másoknak talán nem kell többé átélniük azt a fájdalmat – igaza van. Azt hiszem igaza van. A fájdalmas emlékek mellé reményt is hozhatok. Én vagyok az, akiről a prófécia szól. Az, aki véget vethet az évtizedek óta tartó pokolnak. Próbálok ezekbe a szavakba kapcsolódni, de nehéz. Az elmémben megbújó éles fogú szörnyeteg könyörtelenül tépi, és marcangolja húsomat. Hiába vágom rá az ajtót, érzem őt.

- Ugyanolyan bölcs vagy, mint az anyád – az udvarban használt műmosolyomat magamra véve hajtom meg fejemet. A mosolyom hamis, de a szavaim nem. Csupán időre van szükségem, hogy elfogadjam Vyvy szavait. A világ sok mindenben eltér attól, amire számítottam. Sokkal nagyobb a káosz és keserűség, mint ahogyan a palota magas falai közt észleltem. Nem tudom, hogyan tudnám mindezt legyőzni.

- Ezt ne áruld el Casnek, különben órákig hallgathatnád a cáfolatait – halk nevetése átüt maszkomon, és az álmosoly, ha csak egy kicsit is, igazivá válik szavai nyomán. Talán nem is a nevetésének hatása, hanem a lángoló szemű árnymágusom említésének. A hiánya állandó, szúró érzés a gyomromban. Vele akarok lenni. Minél többet. Mert ki tudja meddig tehetem még meg.

oOoOo

Markomban a Vyvienne-től kapott cetlit gyűrögetve pislogok a ruhaüzletre, amit ő ajánlott. Ha már nem maradhattam a kórházban, találnom kellett valami elfoglaltságot, míg Cas pihen, vagy edzésre megy. Nem akarok rátelepedni az életére, félek, hogy elriasztanám a ragaszkodásommal. Bár lehet, hogy inkább ezt a plusz időt is csak kihasználná arra, hogy valami arcpirítóan szemérmetlen dolgot műveljen velem. Nem lehet, inkább biztos. Castianről van szó, ő pedig egy igazi vadember. Egy vadember, akit veszélyes módon szeretek.

A ragyogó rubint tekintetek emlékéből erőt merítve, halvány mosollyal ajkaimon lépek az ajtóhoz. Vyvy azt mondta itt biztosan mindent kapok, amit csak szeretnék, és elkészítenek nekem bármit, amire szükségem van a jövőben. Nem játhatok örökké csak azokban a ruhákban, amiket Castian hozott nekem, szükségem van néhány váltásra, és olyanokra is, amik nem hétköznapokra valóak. Ha az anyám kiszabadul, beindul a politikai sakkjátszma, ahol én leszek a legfontosabb bábú. Herceghez méltó öltözéket kell viselnem, ha legalább egy kis reményt akarok arra, hogy a klánok vezetői komolyan vegyenek. A ruha páncél és fegyver azon a harctéren. És egy őrült király gyenge fiaként szükségem lesz minden védelemre.

A bolt nem túl nagy, de nyugodt, békés csend uralkodik benne. Mintha teljesen üres lenne. De nem az. Egyáltalán nem. A szoba közepén egy magas, szőke férfi áll, aki izmos karjait az őt ölelő, karcsú fiú derekán pihenteti. Mindkettőjük tekintete mély, tagadhatatlan imádattal és szeretettel telve pillant a másikra. Az egész pillanat olyan, mint egy tökéletes festmény, ahol az alkotó elkapta az érzelmeket, amik mindent átszőnek. Remélem mi is legalább így nézünk egymásra Castiannel. Remélem mások is azt a harmóniát érzik, mikor ránk pillantanak, mint én most. Nem illendő, de képtelen vagyok levenni róluk a tekintetemet. Akaratlanul is magával ránt az őket körbe ölelő boldogság. A remény, hogy még nem veszett ki minden csodálatos pillanat a világunkból. Esthel tényleg egy csoda. A népünk utolsó védőbástyája.

A halk, mély mormogást nem érthetem, de a zavart kuncogás ismerős. Túlságosan is ismerős. Nem maradhatok tovább. Nem tehetek tönkre ezt a tökéletes pillanatot. Némán hátrálnék ki, mikor a fiú zavartan oldalra sütött tekintete felfedezi jelenlétem. A sötétkék szemek elnyílnak a döbbenettől, arcát mélyvörös pír önti el, ahogy távolabb lép a társától. Zavaromat elrejtve nyúlnék megszokott maszkomhoz, de megállítom magam. Megfogadtam, hogy próbálok kevesebbet rejtőzködni, még ha ennyire kínos helyzetbe is kerülök. A palotában láttam olyan pillanatokat, amik nem egy fiatal hercegnő szemének valóak, de egyiknél sem éreztem, hogy nem helyénvaló a jelenlétem. Talán mert azokban nem sok érzelem volt, csak a vágy hajszolása. Olyan közel a bűzölgő, rothadó maghoz szinte lehetetlen igaz szeremet találni. Nem úgy, mint itt, Esthelben. meg fogom védeni ezt a helyet és a lakóit. Meg fogok tenni mindent, hogy az ártatlanok, akik biztonságot kerestek, megőrizhessék törékeny békéjüket.

- Este találkozunk – a magas férfi nem igazán zavartatja magát, és búcsúképp végig simít a fiú vöröslő arcán egy nyugodt, széles mosollyal. Tekintetében ott csillognak az ismerős érzelmek, amikkel Castian szokott rám nézni. Gyomrom boldog bukfenccel köszönti az emléket, mikor először láttam ezt a ragaszkodást a lobogó tekintetekben. – Herceg – egy mély meghajlás után már el is lép mellettem, ki a boltból. Éppen csak annyi időm marad, hogy egy kapkodó fejhajtással fogadjam szavait. Ezt is inkább a megszokás végezteti velem, semmint a józan eszem. Elszoktam ettől a megnevezéstől, ez a város időnként képes azt éreztetni velem, hogy csupán egy vagyok a rengeteg lakója közül. Szeretném, ha ez így is maradna a falain belül. Itt nem akarok herceg lenni. Itt csak Castian hercege akarok lenni.

- Bocsásson meg, herceg – szegény fiú arca még mindig zavart, mintha élete legkínosabb pillanatát élte volna át az imént. Talán így is van. Ő nem tűnik olyan gátlástalan vadembernek, mint Cas, aki bárki előtt képes lenne bemutatni az összes ágybéli képességét. Én mondtam neki, hogy normális ember az ilyesmit a négy fal közé tartogatja. – Mit tehetek önért? – meghajtja fejét, amitől legszívesebben fintorognék, de nem akarom őt megbántani. Csak azt teszi, amit hisz, hogy tennie kell egy herceg jelenlétében. Az átlagos emberek számára a palota falai közt bájolgó nemesek szinte fantomok. Csillogó álomképek. Csak ezek az álmok belülről rohadnak. Az apám rohasztja őket minden perccel, amit az élők világában tölt.

- Először is, kérlek hívj Raynek – meglepett tekintetére csak egy lágy mosoly a válaszom. Tényleg szeretnék Ray lenni, legalább Esthelben. Nem akarom idő előtt visszaölteni a herceg páncélját. Még nem. Még kicsit élvezni akarom a szabadságot. – Nincs szükség felesleges udvariaskodásra, ugyanolyan ember vagyok, mint te – felé lépek néhányat, félve, hogy nem tudja majd elfogadni ezt a kérést, de végül elmosolyodik. Finom vonásai és hatalmas sötétkék szemei igazán széppé teszik őt. Van benne valami megfoghatatlan kedvesség, ami vonz. A mosolya túl kedves és ártatlan. Egy olyan fiú mosolya, akit órák alatt megtörne a világ kegyetlenség, amiben én felnőttem. Remélem elég rég óta él Esthelben ahhoz, hogy ne ismerje igazán a külvilágot.

- Egy herceg, akit megszöktettek, és aki beteljesíti a jóslatot, szemben egy fiúval, aki nadrágokat varrogat – halkan felnevet, amitől az én mosolyom is kiszélesedik. – Nem igazán mondanám magunkat ugyanolyannak – érvelésnek nem rossz, de idővel be fogja látni, hogy a származásomon és a nememen kívül nem sok érdekes van bennem. Csillogó tekintete végigszalad rajtam, miközben a bolt hátsó részében mozgás támad. Csodálva figyelem az életre kelő ollók, tűk és anyagok táncát. Lenyűgöző. Ezt mind ő csinálja? Anélkül, hogy különösebben nagy figyelmet fordítana rájuk? Miért rejtegetnek egy ilyen erős képességet egy ruhaboltban? Talán mert a gazdája nem akarja harcra használni. És ő dönthet. Neki lehet választási lehetősége, ami nekem sosem volt. – Őrülök, hogy volt megfelelő ruha azok közt, amiket Cas vitt neked – szóval ő is innen hozta a ruháimat? Mosolyom elmélyül a tudattól, hogy ő is a legjobb helyen akarta beszerezni a ruháimat. Értékelem a szándékát, még ha a méretek terén nem is igazán volt pontos.

- Tökéletes és kényelmes, köszönöm – hálás bólintással simítok végig átlapolt felsőm hosszú ujján. Még mindig furcsa a gondolat, hogy ezek férfiruhák. Hogy többé nem kell szoknyát viselnem a túlélésem érdekében. – Te készítetted őket? – egy pillanatba zavarba jön, de végül lassan bólint. Néhány sötétfekete tincs arcába hullik a mozdulattól. Ugyanaz a szín, mégis teljesen más, mint Castian haja. Vajon az is az árnymágia része, hogy minden szál a folyékony éjszakára emlékeztet? Lehet. De az is lehet, hogy csupán ennyire a varázsa alá kerültem.

- Igen. Az üzlet tulajdonosa sokat tanított, de idővel utolérte a kor, és már csak időnként jön ide, hogy ellenőrizzen – szerény, kedves, és igencsak tehetséges, ha ennyire fiatalon rá merték bízni ezt a boltot, és ennyire csodás darabokat készít. Ő a tökéletes példa rá, hogy mi birtokoljuk az erőnket, és nem az erőnk minket. Tökéletes gyilkológéppé válhatna a csatatéren. Az apám biztosan nem tűrné, hogy fonalgombolyagokkal zsonglőrködjön, alattomos tőrök helyett. Ha túl jámbor ahhoz, hogy öljön, akkor pedig megtörné, míg lelketlen, üres fegyverré nem válna. Nem ő lenne az első, akivel ezt tenné.

- Vállalnád még néhány ruhám elkészítését? Nem csak egyszerű estheli viseletekét – tekintete okosan csillan, nincs szüksége több magyarázatra. Nem kellett részt vennie a tanácskozáson, hogy tudja, nem sokáig maradok Esthelben. Az én háborúmat nem itt fogják megvívni.

- Megtiszteltetés… Ray – látom a félbeharapott megszólítást, a zavart a büszke mosoly mögött. Hálás vagyok neki. Nem csak a munkájáért, hanem azért, mert emberként kezel. Nem hercegként, nem idegenként. Elfogadja, hogy nem akarok más lenni. Most még nem. Meglepett pislogással fogadom a csuklómra fonódó ujjakat, és a szelíd erőszakot, amivel egy asztal felé húz. Egy igazi herceg talán felháborodna ezen, de engem magával sodor a szenvedély, amivel a ruhákról beszél. Sosem érdekelt az ilyesmi, most mégis széles mosollyal, és határtalan érdeklődéssel hallgatom szavait. Ez az ő személyes varázsa. Kedves fiú. Túl kedves ebbe a világba.

oOoOo

Fáradtan, de széles mosollyal követem az irányt, amit a lakosok mutattak meg időről idő. Hamarosan már ismerőssé is válik a környezet, habár mikor legutóbb itt jártam, az egész világ szürke és reménytelen volt. A mai nap azonban a boldogság apró, színes magvait vetette el a lelkemben, ami biztos vagyok benne, hogy hamar szárba szökik majd. Végre nem érzem magam annyira egyedül. Végre olyanokkal vagyok körülvéve, akik nem rideg maszkokat viselnek. Ők Őszinték. A szavaik, a tetteik, a felvállalt érzelmeik. Minden annyira új, de annyira csodálatos. Esthel tényleg egy ékszer, amit az ékkőként ragyogó lakosok tesznek igazán gyönyörűvé.

Ed szórakoztató társaságnak bizonyult, hosszú ideig maradtam nála, és nem csak amiatt, hogy herceghez illő ruhatárat tervezzünk. Élveztem a társaságát. Többnyire ő beszélt és én hallgattam, de most ez is elég volt. A ragyogó mélykék tekintet olyan ártatlan és nyílt volt, amilyennel még nem találkoztam. A kastélyban még a gyerekek is túl hamar felnőttek. Hamar átitatta őket a méreg, ami a legevőben kering. Itt viszont egy fiatal fiú is megengedheti magának, hogy ártatlan, és tiszta legyen. Bárcsak az egész birodalmunk olyan lehetne, mint Esthel.

Még meg kell tanulnom, hogy másokkal is lehetek olyan őszinte, mint Castiannel. Meg kell tanulnom, hogy többé nem kell fenntartanom a tökéletes, bájos hercegnő maszkját, amit oly sok éven át viseltem. Nem tudom, képes leszek-e rá valaha, de próbálkozom. Legalább talán abban a kis időben lehetek majd Ray, amit itt töltök.

Habár sok időt töltöttem a kis üzletben, a szatyraimban nem ruhák vannak. Azokhoz kell néhány nap, hogy a tökéletes, méretre igazított darabok elkészüljenek. Ezek a szatyrok növényekkel vannak tele, amiknek képtelen voltam ellenállni. Ed küldött Egy lányhoz, aki növényekkel foglalkozik, mintha csak tudta volna, hogy mire van szüksége zavaros lelkemnek. Brienne otthona csodálatos. A boldogságom vetekedett azzal, amit Castian lombházánál éreztem. Nem kerekedik fölé, de szorosan a nyomában van. Rengeteg gyönyörű növény, ami nem csak szemkápráztatóan csodálatos, hanem hihetetlenül fontos is a gyógyítók számára. Volt jónéhány olyan faj is, amit még sosem láttam, csak szárított példányokat a vándorkereskedőknél. Biztos vagyok benne, hogy Brienne mágiája a természettel kapcsolatos, máskülönben képtelenség lenne ezen az éghajlaton megtermeszteni mindent, ami az ő kertjében pompázik. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyermek a játékboltban. A lelkesedésem kicsit sem volt herceghez illő, de tulajdonképpen ez volt a célom. Ray akartam lenni, és az is voltam. Amit úgy tűnt, egy pillanatig sem bánt a vendéglátóm. Inkább izgatottnak tűnt, hogy más is osztozik a szenvedélyén. nem csak friss gyógynövényeket kaptam tőle, hanem palántákat is, amiket a saját kis kertemben elültethetek. Még azt is felajánlotta, hogy beszél néhány emberrel, akik segítenek kialakítani a kertet a kőházam mellett. Nem utasítottam vissza, hiszen hercegnőnek neveltek, nem földművelőnek. Az igazat megvallva nem is tudom, hogyan állnék neki. Castian pedig biztosan ostobának nézne, ha ilyesmire kérném, és inkább csak heverészne tovább a házban. Nem. Inkább csak keresne embereket, akik megcsinálják, hogy örömet okozzon nekem. Bármennyire is tagadja, gondoskodó, a maga módján. Csak még ő maga is tanulja, hogyan kell

Így, hogy nem vagyok a falak közé zárva, szeretnék saját növényeket. Istrid úgysem fogja engedni, hogy mindig a kórházban legyek, más elfoglaltságot kell találnom. Castiannek persze biztosan lennének erre ötletei, de nem csinálhatjuk állandóan azt. És ő sem lesz mindig mellettem. Nem ámíthatom magam azzal, hogy az ellenállás örökké nélkülözni tudja a képességeit. Eddig őrködnie kellett felettem, de most, hogy szabad vagyok, a békében töltött napjaink meg vannak számlálva. Érzem, hogy hamarosan elragadják őt mellőlem. Félek, hogy milyen küldetésekre küldik, míg én biztonságban szervezem a körutat, amivel magunk mellé állíthatunk klánokat. Talán ki kéne találnom valamilyen indokot, amivel magam mellett tarthatom őt addig is. De nem fogom tenni. Nem lehetek önző. Egy herceg azt tartja szem előtt, ami a birodalomnak jó, nem pedig a saját vágyait.

Megrázom fejem, elűzve a sötét fellegeket, amik el akarják tőlem lopni boldogságomat. Most nem engedem. Most élveznem kell a pillanatot. A pillanatot, mikor újra láthatom imádom árnymágusomat. Már messziről kiszúrom alakját, ami egy lángoló narancsvörös hajkoronával alkot riasztóan tökéletes kontrasztot. Szóval Theo is itt van. Éreztem, hogy a küzdőtéren fogom őt megtalálni, de nem gondoltam volna, hogy nem egyszerű katonák társaságában. Végtére is érthető, hiszen úgy tud a legjobban gyakorolni, ha erős ellenféllel száll szembe, és ki lehetne erősebb, mint a Flerion ház örököse? Remélem azért óvatos volt, az oldalán lévő seb éppen csak a gyógyulás útjára lépett, nem lenne szerencsés felszakítani, vagy újakat gyűjteni melléjük. Pedig ahogy látom, pontosan ezt tette. Az istenekre, mit a fenét műveltek ezek ketten? Fintorogva mérem végig a két férfit, akik egyáltalán nem úgy néznek ki, mintha barátságos gyakorlásban vettek volna részt. Egy pillanatra még meg is riadnék, hogy esetleg megtámadták Esthelt, de az arcukon elterülő kimerült vigyor tökéletesen az ellenkezőjét igazolják. Ez a két ostoba mamlasz egymást verte össze, mint a marakodó gyerekek.

Cas puha, fekete tincseit vastagon fedi be a por, akár csak ruháját és sápadt arcát. Innen is látom, hogy álla felduzzadt, és a koszréteg alatt kellemetlen vörös színt öltött. Pont, mint akinek behúztak egyet. Komolyan nem hiszem el. Dühös aggodalommal mérem végig a farönkön kuporgó alakját, de nem látok más sérülést. Persze ez nem azt jelenti, hogy nincs is neki. Ostoba. Az egyetlen, ami kis elégedettséggel tölt el, hogy Theo sincsen jobb bőrben. Sőt, mintha sokkal több zúzódást viselne, és még az ajka is felszakadt volna. Helyes. Nem kéne, hogy ez a hír boldogabbá tegyen, de mégis így van. Először is, mert én magam vágnám pofon, amiért fájdalmat okozott Casnek, másodszor pedig lábszáron is rúgnám, amiért nem volt több esze. Cas egy vadember, ezt eddig is tudtam, de Theot egy kimért, higgadt nemesnek gondoltam. Eddig. Megtévesztett a maszk, amit viselt, de úgy tűnik igazából minden Flerion egy neveletlen vadember.

- Veletek meg mi történt? – ajánlom, hogy valami hihető magyarázattal álljanak elő. Ha valós okuk volt rá, vagy valahol van két másik harcos, akikkel összeverekedtek valami nemes ügyön, el tudom fogadni. Ha csak unatkoztak ezért péppé verték egymást, akkor nem sok jóra számíthatnak. Lerakom csomagjaimat a földre, csak a kis hátizsákot hagyom magamon, amit Castől kaptam. Kezeimet derekamra csúsztatva pillantok le a két férfira, akik jelenleg inkább koszos kis kölykökre hasonlítanak. Még így is alig vagyok magasabb náluk, de sokkal érettebbnek érzem magam bármelyiküknél. Megérkezik az anyjuk, és rögtön úgy viselkednek, mint két kajla kölyökkutya. Íme a legnagyobb tűzklán két méltó örököse.

- Edzettünk – Castian széles mosolya láttán legszívesebben felhorkantanék, de nem akarom, hogy más is ennyire hercegetlen dolgot halljon tőlem. Velém még szorult némi jómodor és önérzet, nem úgy, mint egyesekbe. Tényleg meg kéne kérnem az anyjukat, hogy beszéljen a fejükkel.

- Megbeszéltük a családi problémáinkat – ez a vigyor… le sem tagadhatnák, hogy testvérek. Ugyanaz a sunyi mosoly, ugyanaz a csillogás a vörös szemek mélyén. Ezt a választ már sokkal inkább elhiszem, bár megbeszélésnek beállítani azt, hogy elverik egymást, erős túlzásnak érzem. Normális családokban egy asztalhoz ülve némi bor mellett keresnek békés megoldásokat a nézeteltérésekre. Ehelyett mit csinál ez a két vadember? A porban fetrengve próbál minél több feszültséget kiadni anélkül, hogy hosszútávú sérülést okozna a másiknak. Remek. Igazán remek gondolat. Remélem Castian nem tervezi, hogy így próbálja majd meggyőzni a makacsabb klánokat. Arra nem állok készen, hogy bevert képű nemeseket csitítgassak. Inkább komoly illemtanórákra van szüksége. Illetve mindkettőjüknek. Ha azt hiszik, hogy elviccelhetik ezt az egészet, akkor nagyon tévednek. Nem lehetnek ennyire felelőtlenek következmények nélkül.

Már nyílnak ajkaim, hogy lehordjam őket, de sajnos elkövettem egy nagy hibát. Kartávolságban álltam meg Castiantől. Mielőtt bármit szólhatnék, már ölében ülve simulok hozzá. A rá jellemző halovány zsálya illat most verítékkel és porral keveredik, mégis szívem azonnal hevesebb ütemre vált, amint megérzi a közelségét. Karja körém fonódik, és bármennyire próbálok ellenállni neki, testem jóleső borzongással üdvözli. Áruló. Már megint azt hiszi, hogy a szemérmetlenségével mindent megoldhat.

- Gyönyörű vagy – nem is annyira a kimondott szavak, inkább a mély, rekedt hang az, ami forrósággal tölti meg testemet. Számtalanszor hallottam már tőle ezt a bókot, de még mindig képtelen vagyok elfogadni. Hercegnőként talán gyönyörű voltam, de fiúként… fiúként fogalmam sincs hol a helyem. Talán csak ő lát ilyennek, mert elvakítják az érzelmei. De ez most nem az az idő és hely, ahol vitát indíthatunk erről. Vagy ahol ilyen szavakat suttoghatna a fülembe. Túl sokan látnak minket, és Theo biztosan hall is. Tekintettel lehetne a testvérére, aki még mindig mellettünk ül. Vagy tekintettel lehetne rám. A bátyja valószínűleg nem akarja hallani ezeket a szavakat, és én sem vágyom rá, hogy hallja őket. Ezek a szavak csak az enyémek kellenének, hogy legyenek, nem osztozkodom. Zavartan pillantok a körülöttünk álldogáló harcosokra és járókelőkre. Próbálnak roppant elfoglaltnak tűnni, de tudom jól, hogy csak miattunk vannak még itt. Látni akarják a hercegüket. Csak éppen a hercegük nincs olyan helyzetben, amit szívesen vállalna. Egyelőre nem. Még túl új és túl intim minden, amit Castian velem tesz. Idővel talán képes leszek olyan fesztelenül viselkedni, mint ő. Ha elég mélyre húzott már magával. – Megszöktél reggel – halk suttogása elűzi a figyelő szemek okozta kellemetlen feszültséget, hogy átadja a helyet a kellemes emlékeknek. A kisimult, sápadt arcnak, a vörös ágyneműn szétterülő éjfekete tincseknek. Olyan gyönyörű volt akkor. Mikor ébren van, a nyers modora, és tekintete metszően éles ridegége szinte lehetetlenné teszi, hogy ezt mondjam rá, pedig az. Castian a maga módján a legszebb férfi nem csak Esthelben, hanem az egész birodalomban. Játékos számonkérése, és az emlékek apró mosolyt csempésznek ajkaimra. Már nem látok mást, csak őt. Már nincs más, csak a vérvörös ékkőként csillogó szempár, és a sunyi mosoly, ami nem sok jót ígér. Vagy pont, hogy túl sokat.

- Sajnálom. Nem akartalak felébreszteni – túl békés és tökéletes volt, ahogyan ott pihent. Nem akartam tönkre tenni a pillanatot. De már bánom. Ha megteszem, talán nem keveredik a harctérre, hogy újabb sérüléseket gyűjtsön a vágása mellé. Felelőtlen vadember. Mégsem tudok rá haragudni. Képtelen vagyok, amikor végtelen gyengédséggel emeli ajkaihoz egy tincsem, hogy puha csókot hintsen rá. Tudtam, hogy jó ötlet kiengedni. Tudtam, mennyire szeret beletúrni, hogy mennyire élvezi, ha játszhat vele. Boldog vagyok, hogy végre én is kiismertem néhány gyenge pontját.

- Legközelebb ébressz fel – hangja inkább érződik utasításnak, mint kérésnek, de nem teszem szóvá. Valószínűleg pont annak szánta, aminek hangzik. Viszont nem ismer eléggé, ha azt hiszi minden parancsát maradéktalanul teljesíteni fogom. Ha úgy ítélem meg, hogy szüksége van a pihenésre, akkor nem fogom kirángatni az álmok birodalmából. Ahogyan akkor sem, ha nekem van fontos dolgom valahol. Castian képtelen uralkodni magán, és minden lehetőséget megragad, hogy… arra.

- De akkor nem engedsz elmenni – mosolya figyelmeztet rá, hogy a lehető legrosszabb választ adtam. Ujjaim ingjébe markolnak, hogy megállíthassam az arcpirító válasz előtt, de túl késő. Megint belesétáltam a csapdájába.

- Hogy mondhatsz ilyet? Tegnap is annyiszor elengedtelek – szavai újra és újra megismétlődnek a felháborodás okozta néma csendben. Nem hallok mást, csak a szégyentelen megjegyzést, és nem érzek mást, csak kényszert, hogy a föld alá süllyedjek. Ez aljas volt, Castian. Borzalmasan aljas. Hogy lehetsz ekkora perverz, szégyentelen tuskó? Nem zavar, hogy bárki meghallhatja? Miféle képet fest a leendő uralkodóról, ha egy egyszerű vágyak hajtotta szeretőnek nézik? Nem hiszem, hogy volt mersze ezt mondani.

Arcom lángra gyúl, a harag és a szégyen pírja szinte égeti bőrömet. Faragatlan, barbár vadember. Tényleg semmi jómodort nem tanítottak neki? Mindent visszavonok. Ez a szemérmetlen tuskó nem lehet testvére az udvarias Flerionnak, akivel gyermekkoromban táncoltam. Hogyan hasonlíthat és különbözhet egyszerre ennyire két ember? Nevét suttogva csapok mellkasára, de a tekintetében rejlő nevetés engem is megfertőz. Gyűlölöm, hogy nem tudok ellenállni neki. Még akkor is mosolyognom kell, mikor legszívesebben felképelném. De nem tudok haragudni rá. Addig nem, míg ennyi boldogsággal és gyönyörrel ajándékoz meg. Addig nem, míg ő csak az én vademberem, aki senki másnak nem suttog ilyen szégyentelen szavakat.

- Hé! Még itt vagyok – a felháborodott méltatlankodás porrá töri a vékony buborékot, ami eddig óvott miket a külvilág létezésétől. Riadtan kapom zavart tekintetemet Theo felpuffadt arcára. – Menjetek szobára – én… mi… Ó a nemlétező istenekre, miért kell mindig ilyen helyzetbe hoznia? Miért nem ölelt meg, és húzott magával a házunk felé tartó ösvényre. Esküszöm, hogy minden perverz gondolatát megoszthatja velem, de nem akkor, ha más is hallja. Főleg nem akkor, ha valamelyik rokona hallja. Mi lesz a következő? Az anyjának fogja ecsetelni, hogy pontosan milyen hangosan nyögök az érintései alatt? Akkor valóban lángra kapnék, akár egy tehetségtelen Flerion.

Néma zavarral tűröm, hogy Castian lábra állítson, és minden önfegyelmemre szükségem van, hogy ne kezdjek fejvesztett menekülésbe, tenyerekbe temetett arccal. Na az ne lenne túl herceghez illő. És még mindig tudja tetézni. Nem látja, hogy így is éppen elég kínos már a helyzet? Nem mindenki született szégyenérzet nélkül, te tuskó.

- Gyere, menjünk szobára – ismét visszafolytom kétségbeesett nyögésemet. Mit ártottam az isteneknek, hogy ezzel büntetnek? Miért nem tudtam volna valaki olyanba beleszeretni, aki nem köti mindenki orrára, miket művel velem a négy fal között? Előre látom, hogy holnap ettől a beszélgetéstől lesz hangos a város. Soha többé nem jövök be Esthelbe. Száműzöm magam a kőházamba. Örökre.

- Muszáj folyton ilyen trágárnak lenned? – legalább egyszer megpróbálhatna kevésbé arcpirító lenni. Mondhatta volna, hogy menjünk haza pihenni. Vagy induljunk vacsorázni. Vagy bármi. De nem, ebbe kellett kapaszkodnia. Theo pedig csak adja alá a lovat. Úgy érzem, hogy a Flerionok fogják okozni a vesztemet.

- Azt hittem önmagamért szeretsz – a drámai kétségbeesés, amivel előadja a szavakat annyira mű, és röhejes, hogy képtelen vagyok ellenállni neki. Felébreszti az első csípős szóváltásaink emlékét. A parázsló, játékos vitákat, amik olyan közel sodortak minket egymáshoz. Amik segítettek rájönni, hogy összetartozunk.

- Hülye vagy – megszorítom ujjait, amik az otthon melegét idézve fonódnak össze az enyémekkel. Lökött vadember. De az én vademberem. Hiányzott, hogy mellettem legyen, még ha csak fél napról is volt szó. A jelenléte olyanná vált, mint a levegő. Nélkülözhetetlenné az élethez. Szívem izgatott lüktetésbe kezd a gondolattól, hogy hamarosan kettesben maradhatunk. Hogy hamarosan újra érezhetem az ajkai ízét. Az ízt, amiért talán elég bátor lennék megcsókolni őt, bárki előtt. Talán meg is tenném, ha nem neheztelnék rá az ostoba verekedés miatt. De még bűnhődnie kell a tettéért.

- Hé Ray, - néhány napja még udvariasan szólt hozzám, a rangomnak megfelelően, de úgy tűnik, Cas mellett ő is egyre jobban elvadul. Vagy csak rájött, hogy ha a testvérével bújok ágyba, nem vagyok olyan ártatlan és törékeny, mint a hercegnő, akinek gondolt. – általában szívesen megyek kórházba, de ha már itt vagy, nincs kedved összeforrasztani ezt a sebet? Pokolian fáj? – tekintetem végig simítja a duzzadt ajkakat, és az alsón tátongó sebet, amiből még mindig szivárog a vér. Még sosem tudtam sérülés mellett elsétálni anélkül, hogy ne éreztem volna kényszert a meggyógyítására. Most mégis, kicsit sem hat meg a seb, amivel Theonak együtt kell élnie. Mikor lettem ennyire kicsinyes és könyörtelen? Nem tudom. Talán mindig is az voltam, csak nem volt olyan személy, akiért megérte volna megmutatnom ezt az oldalamat. Most viszont itt van Castian. Egy ostoba árnymágus, aki felelőtlen döntéseket hoz, és akinek a fájdalmát képtelen vagyok elviselni. Neheztelek Theora, ahogyan neheztelek Casre is. Bugyuta, gyermeteg módot találtak arra, hogy rendezzék a nézeteltéréseiket, és most itt az ideje, hogy tanuljanak belőle.

- Cas is kivárja a sebei természetes gyógyulását, úgy lenne testvéries, ha te is ezt tennéd – nagyon ügyelek rá, hogy hangom ne legyen se sértő, se gúnyos, csupán a nemesi nyugalom áradjon belőle. Látom Theo arcán a mélységes döbbenetet, és érzem, hogy Castian is pontosan így mered rám. Mi olyan meglepő ezen? Egy viperafészekben nőttem fel, ahol, ha nem növesztesz te is méregfogakat, nem éled túl. Kedvességgel és ártatlan mosolygással nem maradtam volna eddig életben. A kulcs az volt, hogy az apám figyelmét ne keltsem fel a szavaimmal és tetteimmel. – Vagy talán nem bírod a fájdalmat? – ártatlan, metszően éles mosolyom mögé rejtett kérdéssel viszem be a végső pofont. Szinte látom, ahogy Theo arca megrándul. Pontosan tudja, hogy mit miért mondok, hiszen ő is azokat a játékokat játszotta gyermekkora óta, amiket én. Annyi kivétellel, hogy én jobb vagyok bennük. A legjobb. Mert túléltem.

Nem válaszol, de mindketten tudjuk, hogy vesztett. Ez a büntetése azért, mert kezet emelt arra, aki az enyém. És a büntetése azért, mert ostoba volt. Legközelebb kétszer is átgondolja, hogy erőszakkal akarjon megoldani egy problémát. Cas könnyen el tudja érni, hogy bárki meg akarja ütni, de Theonak önfegyelmet kell tanulnia. Tudom jól, hogy a kórházban gyorsan rendbe fogják őt hozni, de ha már néhány óra sajgó fájdalmat kiróttam rá, ami emlékezteti az ostobaságára, elégedett vagyok. Ha még egyszer ezt művelik magukkal, az összes gyógyítónak meg fogom tiltani, hogy meggyógyítsák őt. Illetve… kérni fogom őket, mert nem tudok parancsolni nekik. Esthelben nincs hatalmam. Ahogy sehol máshol sincs.

- Imádom, mikor gonosz vagy értem – Castian mély hangjából kihallom az elégedettséget. Most biztosan nagyon büszkemagára, de remélem nem gondolja, hogy ő megússza. Ugyanúgy bűnhődni fog, mint Theo, csak még nem sikerült megtalálnom a módját. Mégis egy kis elégedettséggel tölt el, hogy ezt az oldalamat is szereti. Hogy nem csak az ártatlan hercegnő volt az, aki elnyerte a szívét. Remélem akkor is szeretni fog, ha egyre többet lát a valódi Rayből. Mindenesetre egy lesújtó oldalpillantással jelzem, hogy ne kezdjen boldog farokcsóválásba. Ő ugyanolyan ostoba volt, mint Theo. Bármelyikük is kezdte, Casnek volt több veszteivalója. Ő lassan gyógyul, a mágiája ritka és értékes, és ha Theo elveszti a fejét, könnyedén ropogósra süthette volna őt puszta véletlenből. A pajzsmágia nem védi ót a fizikai sérülést okozó támadásoktól, legyenek bármilyen eredetűek. Ez az oka annak is, hogy az apám annyi védő varázslatot vont maga köré. De Castian felelőtlen és vakmerő volt. Egy ostoba kölyök.

- Ez nem ér, nekem sokkal több sérülésem lett – ez komoly? Komolyan panaszkodni kezd, mint egy nyűgös kisgyerek? Mikor vált ez a harctér pityogó totyogósok játszóterévé?

- Akkor ez egy tökéletes lecke, hogy legközelebb óvatosabban harcolj – nem kívánom tovább hallgatni egy két méteres, izmos harcos nyavalygását az ajkain keletkezett apró kis sebről. Cast túlélte, hogy egy jéglándzsa fúródott a hasába, és szinte teljesen felépült belőle. Azt hiszem Theo is megbirkózik a fájdalommal, míg elsétál az egyik kórházig. Még szerencséje is lehet, és beleakadhat egy hazafele tartó gyógyítóba. Ha igazán nagy szerencséje van, a lány nem csak az ajkait veszi szívesen kezelésbe. Az istenekre, mikor váltam Castianné? Zavaromat a műmosoly mögé rejtve szorítom meg Cas ujjait. Biztosan az érintése a gond. Valahogyan átkerülnek belém az arcátlan gondolatai a bőrén keresztül.

- Egy jövőbeli uralkodó igazságossága – szívem hálásan dobban meg Castian szavaitól. Mellkasom elnehezül a boldogságtól, hamis mosolyom pillanatok alatt válik valódivá. Még soha senki sem mondta ki, hogy jó uralkodóvá válhatnék. Ha gondolt is rá bárki, nem merte szavakba önteni. Az apám mindig is gyengének látott. A nemesek egy bábnak, akinek nincsenek saját gondolatai. De Castian látja, hogy kivé válhatnék. Hogy kivé válok majd az oldalán. Ha mindketten túléljük a háborút. A boldogság pírjával arcomon mosolygok föl rá, ő pedig már húz is magával a kunyhónk felé vezető ösvényre. Nem ellenkezek, én is vágyok rá, hogy végre kettesben legyünk. Csak az enyém legyen minden figyelme. Hogy ne hallhassák mások, a gátlástalan gondolatait. Elég volt a szégyenből mára. Most figyelemre és törődésre vágyom. Castiantől.

- Ja, teljesen objektív – nem hagyom, hogy Theo keserűsége a boldogságomat szegje. Ezek csak egy férfi szavai, aki nincs hozzászokva ahhoz, hogy veszítsen. Ugyanezt hallottam azoktól a tábornokoktól, akiket legyőztem sakkban. A hatalmas és erős harcosok ritkán viselik jól, ha veszítenek. Castian a vállamat átkarolva húz magához, mintha csak meg akarna óvni testvére szavaitól. – Cas, beszélj anyával. Tudod, hogy apánk nem tűri, mikor acsarkodtok – lépteim lelassulnak egy pillanatra, de Castian húz magával, mielőtt megállhatnék.

Még akkor is Theo szavai járnak a fejemben, mikor rég magunk mögött hagytuk a városkülső, lakott részeit. Nincs más, csak a madarak éneke, az összesimuló levelek halk zörgése, és a kora nyári lemenő nap utolsó sugarainak búcsúérintése az arcomon. Semmi más. Nincs magyarázat, sem halk szavak, amik értelmet adhatnának Theo búcsújának. Illetve én látok bennük értelmet, csupán igazolásra lenne szükségem szótlan árnymágusomtól. Ilyenkor bezzeg nem jár a szája. Ha fontos dolgokról van szó, hallgat, ha engem kell zavarba hozni, akkor minden titkunkat kikiáltja a világba. Úgy tűnik ismét nekem kell lépnem, ha bármit meg akarok tudni. De ha válaszok nélkül hagy, a nemlétező istenekre esküszöm, hogy ma egyedül alszik a saját lakásában.

- Miatta veszekedtetek? Az anyukád miatt? – nem tudok más okot elképzelni. A szavaimban biztos vagyok, csak abban nem, hogy milyen fogadtatásra lelnek. Castian családja különleges. Nehezen találhattak volna két annyira eltérő mágiát és neveltetést, mint az ő szüleié. Keveset árult el a múltjából ahhoz, hogy mindenre rájöhessek. Túl keveset. De ez értelmet ad a testvérek eldurvult vitájának.

- Néha megrémisztenek az intuíciós képességeid – elismerő mosolya és tekintete ismét egy olyan dolog, amivel ritkán találkoztam életem során. Többször nyűgöztem le őt ez alatt a pár hét alatt, mint korábban egész életem során bárkit. Mert nekik nem mutathattam meg az igazi Rayt. Mert ők akkor sem akarták volna meglátni, ha megtettem volna. De Castian látni akar. Az elejétől fogva arra kíváncsi, hogy ki rejtőzik a maszkom mögött. És hízelgő bókokkal jutalmaz mindent, amit megmutatok neki. Bókokkal, amikhez hasonlót sosem kaptam, és ezért nem is tudom, hogyan fogadjam őket. Zavart tekintetem a lombok árnyékának játékát figyeli, ujjaim jobb híján ruhám anyagába süppednek. Sajnos még mindig Cas foglalja le a másik kezem, így esélyem sincs összefűzni az ujjaimat. Castian előtt sosem figyeltem meg igazán az árnyékokat. Sosem tűnt föl, hogy mennyire csodálatosak, és lenyűgözőek.

- Ott ahonnan én jövök, ha nem látsz az emberek fejébe, halott vagy – szavai felidéznek néhány kósza emléket, amiket hagyok is tovább rebbenni anélkül, hogy beléjük kapaszkodnék. Castiannek fogalma sincs milyen hamar meg kellett tanulnom a sorok közt olvasni. Túl fiatal voltam, de nem tehettem mást. Az életem múlott rajta. Remélem neki sosem lesz szüksége erre a képességre. Ő nem való egy olyan méreggel átitatott viperafészekbe. Megpróbálná mindet lefejezni, de hamarabb marnák őt halálra.

- Igaz. Olyan szép vagy, könnyű elfelejteni, hogy okos is – pontosan érzi, hogy mire van szükségem. A lelkem felkacag, ahogyan én is. A bókja forró mézként árad szét mellkasomban, édes boldogságot égetve belém. Nem is tudja, hogy hányan estek ebbe a csapdába előtte. A szépségem volt az, ami megvédte az eszemet. Senki sem gondol intelligensnek egy üres mosolyú hercegnőt.

- Hé! Ne felejtsd el! Okos vagyok – tőle nem tűröm, hogy erről megfeledkezzen. Őt addig fogom gyötörni, míg teljesen az elméjébe nem ég a tény, hogy egy intelligens herceggel jár, akit nem túl jó ötlet megvezetni. Rá fogok jönni, ha valaha megpróbál átverni. Ebben a kapcsolatban nincs több hazugság. Egyik részről sem.

- És szerény – hah. Ezzel korábban sosem volt gondom. Az ő hibája, és a bókjaié. Azért kezdtem hinni magamban, mert ő folyton a falaimat ostromolta. Annyit hallottam az ajkai közül a kedveskedő szavakat, hogy már kezdtem elhinni őket. Azt hittem erre vár, erre a szememre hányja. Castian, lassan kijelenthetem, hogy neked semmi sem jó. De persze tudom, hogy mindez a folyamatos játszmánk része. A játszmáé, amit annyira imádok.

- Ebben is elrontottál! – nem elég, hogy egyre több félreérthető gondolatom van miatta, most a szemérmetlensége mellett a hatalmas önbizalmával is megfertőz. Castain tényleg az ártatlan hercegnők megrontója.

- Inkább meséld el, hogy miért is cipelek hat zacskónyi gyógynövényt – tekintetem a vászonzsákokra siklik, amikben a növényeim pihennek. Boldog mosollyal és végtelen szeretettel gyönyörködök bennük, mintha a gyermekeim lennének. Alig várom, hogy felhasználhassam és elültethessem őket. – Remélem nem Brienne-nél voltál, az a lány őrült – lesújtó pillantással jutalmazom a nem túl kedves megnyilvánulásért. Ő az utolsó, aki őrültnek titulálhat másokat. Ha szerinte furcsa dolog így vonzódni a növényekhez, akkor érni fogják még meglepetések mellettem.

- Ne mondj ilyet, nagyon aranyos volt – egyetlen rossz szava sem volt hozzám, mindenben segített, és még a legújabb kísérleteiről is mesélt. Különleges növényeket próbál termeszteni, amiket más fajok keresztezésével hoz létre. Némelyikkel már sikerrel járt, némelyikkel még küzd, de lenyűgöző a kitartása és a szenvedélye. 

- Rajong a fiú párokért, várd ki, és arcpirítóbb dolgokat vág a fejedhez, mint én szoktam – nos ebben erősen kételkedem. Senki, de tényleg senki sem képes olyan arcpirító dolgokat mondani, mint Castian. Hallottam cifra dolgokat a palotában, a szolgálók és a katonák elég mocskos szájúak, és szemérmetlenek, de meg sem közelítik az én árnymágusomat. Erősen kétlen, hogy egy kedves, növénytermesztő lány lesz az, aki zavarba tud hozni valamilyen megjegyzéssel. Biztos vagyok benne, hogy az egész csak terelés, amivel el akarja kerülni az eredeti kérdésem megválaszolását.

- Azt hiszed ezzel elvonhatod a figyelmemet? Még mindig nem mesélted el, miért verekedtetek – úgy tűnik igazam volt. Terelni akart, de most belátta, hogy nincs esélye ellenem. Mindig megkapom az információt, amit akarok. Ahogyan ő is mindig behajtja rajtam azt, amire vágyik. Más-más harctéren, de mindketten a másik fölé tudunk kerekedni. Ettől olyan kiegyensúlyozott és csodálatos ez a kapcsolat.

- Csak a szokásos. Anyám érzéketlen tuskó volt, ezért én is érzéketlen tuskó voltam – a történések sorrendjében nem vagyok egészen biztos, de abban igen, hogy ezek a szavak igazak. Castian heves, és ha azanyja egy kicsit is hasonlít hozzá, látok értelmet a vitákban. – Tudod, nem esik messze az alma a fájától – ezzel a megjegyzéssel mintha csak igazolni akarná gondolataimat. Rendben, ezt a részét értem. De azt nem, hogy hogyan találhattak olyan témát, ami így elfajult. Hiszen családtagok, és talán a klánjuk utolsó képviselői. Csak ők maradtak egymásnak, nem harcolniuk kéne, hanem magukhoz ölelni a másikat.

- Ez még nem magyarázza, hogy miért verekedtetek Theoval – talán a vitában Theo az anyjuk oldalára állt? De miért nem beszéltek meg mindent hármasban? Miért estek inkább egymásnak a fiúk? Ha az apjuk itt lenne, ő is beszállt volna a verekedésbe? Ebben a családban mindent ilyen ostoba módon próbálnak megoldani?

- Nem tetszett neki, hogy megfenyegettem anyát, hogy ne menjen a közeledbe – szavai súlyos csendet hagynak maguk után. Lábaim dermedten tapadnak a talajhoz, tenyerem kicsúszik az övéből a következő lépésénél. Elnyílt szemekkel és ajkakkal, hitetlenül fúrom tekintetem a ragyogó vérvörös szempárba. De nem azt találom, amit várok. Nincs játékos csillogás, csak komor, mélybordó eltökéltség. Még az erdő is elcsendesedik körülöttünk. Az utolsó napsugarak sejtelmes árnyékba vonják arcát, mintha a mágiája boldog, üdvözlő ölelése lenne.

- Hogy mit csináltál? – halkan rebegem el a kérdést, reménykedve, hogy rosszul értettem. Hogy ez az egész egy ostoba félreértés, ne pedig Castian életének legostobább tette.

- Megfenyegettem, hogy maradjon távol tőled – némán tátogva próbálok választ találni szavaira, de döbbenetem és méltatlankodó dühöngésem kioltja egymást. Túl sok minden kavarog most bennem. Hitetlenkedés, hogy tényleg megfenyegette a nőt, aki életet adott neki. Felháborodás, hogy anélkül hozott döntést az én életemről, hogy engem megkérdezett volna. És egy cseppnyi boldogság, hogy bárkiről is legyen szó, Castian megóv engem. Kár, hogy a saját hülyeségétől nem tud megvédeni.

- Nem fenyegetheted meg a saját anyádat, Castian! – fejemet rázva, a kelleténél kicsit talán hangosabban fejezem ki nemtetszésemet. Ezt nem hiszem el. Hogy tehette ezt? A fenyegetőzés sosem megoldás, főleg nem, ha a rokonodról van szó. Milyen kifacsart, borzasztó kapcsolatban van ő a szüleivel? Vagy csak az anyjával? Nem értem. Semmit sem értek.

- Hazudnék, ha azt mondanám, ez volt az első alkalom – a ridegség, ami eluralkodik arcán, szinte már megrémiszt. Arra a férfira emlékeztet, akit az ideérkezésemkor ismertem meg. Egy érzelmek nélküli, hidegvérű gyilkosra. Egy árnymágusra, aki nem ismeri a fény érintését. De nem válhat újra azzá, mert én már itt vagyok neki. Azt hittem végre elhoztam a Nap érintésének melegét az életébe. Úgy tűnik túl sokat vártam tőle. Ő sem tud ennyi idő alatt megváltozni, ahogyan én sem. De ez akkor sem maradhat így.

- Te tényleg egy vadember vagy – frusztráltan nyöszörgöm válaszomat, és egy feszült mozdulattal söprök fülem mögé néhány hajszálat. Ő pedig csak bámul. Áll ott, és engem néz a beköszöntő alkony félhomályában ragyogó szemekkel. – Van fogalmad róla, hogy milyen helyzetbe sodortál minket? – Eddig is meg kellett volna küzdenünk a családja és a többi klán elfogadásáért. Én csak egy báb vagyok a táblájukon, akit biztosan ahhoz akartak volna hozzáadni, akit a leghasznosabbnak találnak. Napok óta tervezem, hogyan tudnánk a kapcsolatunkat mindenki számára előnyösként láttatni. Keresem a kiskapukat, hogy ne haragítsunk magunkra minden tanácstagot. A politikai játszmák finom manőverezést igényelnek, nem pedig azt, hogy rárúgjuk valakire az ajtót. Castian ezzel a barbár lépéssel talán mindent tönkre tett. Természetesen így is vele maradnék, de megkeserítenék az életünket, és rengeteg támogatót is veszthetünk. Nem dönthet el mindent helyettem. Felháborodásom lassan kavarogva alakul át parázsló haraggá. Szó nélkül pördülök meg, és indulok el visszafelé a kitaposott ösvényen.

- Ray, mit művelsz? – hosszú ujjak fonódnak csuklómra, apró rántással gátolva meg lépteimet. Feszült szusszanással pillantok hátra vállam felett, és próbálom kitépni kezemet a szorításából.

- Visszamegyek a városba, és bocsánatot kérek – ismét rántok egyet kezemen, de lazul a bilincs. Ha megint megzúzódik, és foltok maradnak miatta, a nemlétező istenekre esküszöm, hogy ott hagyom. Nem fogom begyógyítani, legyen csak bűntudata azért, amit velem tett.

- Nem – ennyi? Komolyan ennyi? Ő a legnagyobb barom, akit ismerek. Egy igazi faragatlan tuskó. És mi a terve? Addig távol tart a várostól, míg az anyja itt vagy, hogy nehogy összefussunk? Meg tudom védeni magam, ez az én harcterem. Nem fegyverekkel fogunk küzdeni, hanem szavakkal. Ismernie kéne annyira, hogy tudja, nyertesként fogok kikerülni. Bíznia kéne mennem annyira.

- Miért nem akarod, hogy találkozzunk? – dühömet lenyelve váltok stratégiát. Erővel nem fogok menni semmire Castian ellen. Meg kell ismernem az ellenségem ahhoz, hogy védekezni tudjak ellene. Hogy támadásba lendülhessek. Meg akarom érteni a tette mögött rejlő okokat, hátha szolgál valami magyarázattal. Én sem lehetek olyan forrófejű, mint ő.

- Az anyám nem kedves nő, Ray – arcán megjelenik egy fintor, ahogy belekezd halk magyarázatába. Az éles, tökéletes vonások eltorzulnak, tekintetében olyan érzelmek csillannak meg, amiknek nem kéne ott lenniük. Nem akkor, ha az anyádról beszélsz. – Mindig is múló hóbortként kezelte, hogy a fiúkhoz vonzódom. Egyszerű lázadásnak hitte – közelebb lépek hozzá egy lépést, hogy lentebb ereszthessem karomat, amit még mindig szorosan tart. Sajnálom Castian. Sajnálom, hogy nem fogadtak el olyannak, amilyennek vagy. De egy szülőnek ez is nehéz lehet. Tekintetem töretlenül kutatja az övét. Ennél több magyarázatra van szükségem. – A mi kapcsolatunkat sem nézi jó szemmel – nem érnek váratlanul végső szavai. A mi kapcsolatunkat kevesen nézik jó szemmel. Az, hogy mindketten férfiak vagyunk, nem olyan megrázó, még a politikai életben is előfordulnak ilyen érdekházasságok. De a miénk más. A mi helyzetünk kicsit sem egyszerű. Nem hiszem, hogy Lady Flerionnak a nememmel van a baja. Neki a személyemmel lehetnek gondjai.

- Ez még nem indok rá, hogy megfenyegesd – hangomat lehalkítva fogom vissza indulataimat. Az első felháborodás elillant, átadva helyét lassan fortyogó dühödt értetlenségnek. Ennyi erővel mindenkit megfenyegethetett volna, aki ellenzi a kapcsolatunkat. Minden facér gyógyítót a kórházban, a nemesek nagy részét, és ki tudja mennyit, Esthel lakói közül. Remélem nem tette meg. Ennyire még te sem lehetsz ostoba, Castian.

- Ő egy árnymágus. Sok mindenre képes – igen, feltűnt, hogy az árnymágusok nem kapták a legjobb nevelést, és furcsa megoldásaik vannak a problémák rendezésére. De mégis mitől tart? Hogy az anyja előugrik az árnyékból, és addig tart kést a torkomnál, míg lenem mondok a fiáról? Akkor addig ül a mellkasomon, míg mindketten éhen nem halunk. Vagy mérget csöpögtet a fülembe, hogy szavaival eltántorítson a szerelmünktől? Elfelejti, hogy hol nőtem fel. Egész életemben hamis szavak, és a bennük rejlő hátsó szándékok közt lavíroztam.

- Túl fontos vagyok, kárt úgysem tenne bennem, a szavai pedig nem bánthatnak – nem tudom olyat mondani, ami elriaszthat Castian mellől. Ő a boldogságom. A biztos pont egy groteszkmódon kicsavarodott életben. Talán önző döntés, de nem fogom őt elengedni. Szükségem van rá, nélküle képtelen lennék végig csinálni mindazt, ami rám vár.

- Alábecsülöd őt – fejemet oldalra billentve próbálom megérteni a mélyen gyökerező ellenszenve okát. Miért harcol Castian ennyire ez ellen a nő ellen? Miért akar megvédeni tőle, amikor a családja része? Nem menekülhetünk örökké előlük, ha együtt akarunk maradni. Keveset tudok az árnymágusokról, de nem gondolnám, hogy a családi kötelékeket ennyire semmibe veszik. Sőt. Biztos vagyok benne, hogy Cast ugyanúgy szereti az anyja, ahogyan engem a sajátom. Nem tudok elképzelni egy anyát, aki szenvedést kívánna a gyermekében. Az apák mások. Ők könnyedén válhatnak szörnyeteggé.

- Csak téged akar védeni – halkan suttogom az igazságot, ami pont eléggé meglepi ahhoz, hogy lazuljon szorítása. Elrántom csuklómat, és összefonom karjaimat a mellkasom előtt, mielőtt ismét megragadhatná. Kétszer nem követem el ugyanazt a hibát.

- Tessék? – rideg tekintete végre megtörik, legalább annyira, hogy a zavar apró szikrái átüssenek rajta. Úgy néz rám, mintha legalább azt állítottam volna, hogy az apám mégsem egy őrült zsarnok. Komolyan nem látja, hogy ez is egy lehetséges válasz?

- Ő az anyád Cas, a legjobbat akarja neked – látom arcán, hogy nem sok hiányzik egy gúnyos horkantáshoz. Ha jól esik, tegye, én akkor is végig mondom. Muszáj látnia más nézőpontokat is. Olyan emberek nézőpontját, akik képesek egy nő fejével gondolkodni. Ebben van pár év tapasztalatom. – És az nem egy hatalom nélküli trónörökös herceg – fáj a mellkasom. Fáj, mert valahol mélyen én is így gondolom. Castian jobbat érdemelne nálam. Vékony vonallá préselt ajkaim egy szomorú mosolyra húzódnak. Jobbat érdemelne, de képtelen leszek őt elengedni. Velem kell beérnie.

- Fogalma sincs mi a jó nekem. Nem is ismer igazán – tekintetét kutatva arra jutok, hogy ezt komolyan gondolja. Talán az árnymágusok tényleg nem mintaanyák? Ha ők is olyan nehezen fejezik ki az érzelmeiket, mint Castian, akkor megértem. Talán a mágiájuk, talán a neveltetésük az oka. Túl keveset tudok ezekről a klánokról ahhoz, hogy megértsem. Ezt a hiányosságot orvosolnunk kell. Casnek mindent el kell mesélnie magáról, a mágiájáról, a klánjáról. Ha már nem lesz ennyire friss és fájdalmas az emlékük. Annyira vágyom rá, hogy mindent tudjak róla.

- De ő azt hiszi, a legjobbat teszi – talán minden szülő ilyen. A saját igazukat akarják bizonyítani, és aszerint cselekednek. Ha minden árnymágus ilyen makacs tuskó, akkor biztos vagyok benne, hogy Cas anyját sem a rossz szándék vezérli. A célok nemesek, csak a módszerek nem túl kifinomultak. – Meg akar óvni, Castian. Szerinted hányan akarnak végezni veled most? Az utolsó szabad árnymágusok egyike vagy, aki a szökött, jóslatot beteljesítő herceg párja – ennél nagyobb céltáblát nem is festhetett volna a hátára. És mindegyiknek én vagyok az oka. Miattam fog eltűnni az árnymágia, és az én szerelmem miatt kívánják annyian a halálát. Ha mellettem marad, nincs biztonságban. Ha elengedne és Eshelben várná ki a háború végét, okkal több esélye lenne a túlélésre. De mindketten tudjuk, hogy erre képtelenek lennék. Nem tudunk ölbe tett kézzel várni, és nem tudjuk elengedni egymást. – És ha sikerrel is járunk, akkor is célpont maradhatsz, hiszen mindenki tudni fogja, hogy te vagy az uralkodó szíve – mosolyomba egyre több szomorúság, és a hozzá tartozó mély szerelem vegyül. Ő lesz az én gyenge pontom. Ha engem nem is érhetnek el, őt próbálják majd elpusztítani, hogy összezúzzanak. Talán sikerülne is nekik, ha Cas nem lenne ennyire erős. Ő az én elpusztíthatatlan szívem. De még így is rettenetesen féltem őt. Féltem mindkettőnket. Félek a közös jövőnktől. Végre az ő pengeéles vonásai is ellágyulnak, tekintetében felragyog a forró szeretet, én pedig boldogan ölelem magamhoz ezeket a lángokat. Talán végre átjutottam a makacs ellenállás és tagadás falain. – Utódokat várnak majd tőlem, de én téged fogadlak majd az ágyamba nők helyett. Az életemet hozzád fogom kötni, nem ahhoz, akit a nép szánna nekem. Ezért válsz majd a gyűlöletük tárgyává – halk szavaim kimondatlan ígéretet hordoznak magukban. Nem tudom, mikor indult útjára egy hűvös könnycsepp arcomon, nem tudom mikor simult az arcomra Castian forró tenyere, de mélyről jövő szeretettel simulok érintésébe. Megértem az anyát, aki nem kívánja ezt a fiának. De neki azt kell megértenie, hogy a fia jelent nekem mindent. Bármit tesz, bármit mond, nem tud elszakítani tőle. Ha mégis megtenné, azzal mindkettőnket elpusztítaná.

- Ezt vegyem házassági ajánlatnak? – időközben lehunyt szemeim felpattannak, arcomat elönti a forróság. Széles, sunyi mosolya csak még tovább szítja zavaromat. Aljas. Komolyan eztsikerült megragadnia mindabból, amit mondani akartam neki? Igazi tuskó. De lehet, hogy csupán jobb kedvre akart deríteni. Még mindig furcsák a módszerei.

- Ne tereld a témát! – zavart dünnyögéssel sütöm le szemeimet, kikerülve a választ. Egyáltalán nem annak szántam, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy még nem gondolta rá. Először taktikai döntésként gondoltam rá, amivel meggyőzhetnénk a tanácsot, és ami segítene előnnyé kovácsolni a kapcsolatunkat, aztán rájöttem, hogy ez sokkal több annál. Hogy szeretnék Castain párja lenni mindenhogy. Azt akarom, hogy mindenki tudja, hogy ő az enyém, és én az övé. Szétválaszthatatlanul. Örökké.

- Ray, tudtam mire vállalkozom, mikor eldöntöttem, hogy az enyém leszel – megborzongok a hangjában rezgő megmásíthatatlan birtoklási vágytól. – Képes vagyok megvédeni magamat, nem vagyok már tapasztalatlan kölyök – efelől nincs késégem. Ha már testen kívül hordott szívet kellett választanom, hálás vagyok, hogy Castain lett az. Őt is féltem mindentől, szenvedés arra gondolni, mit kell majd átélnie, de azt is tudom, hogy a nagy része lepereg majd róla. Rideg és önimádó tuskó, akin a szavak nem fognak. Tapasztalt és erős harcos, akit a pengék nem élnek utol. Talán az egyetlen, akinek van esélye életben maradni az oldalamon. – Bármi is jön szembe, megbirkózunk vele, amikor eljön az ideje – tudom, hogy komolyan gondolja. Látom az elszántságot a tekintetében. A forrón kavargó érzelmeket, amik csak az enyémek. Amiket senki más nem látott még.

- Ha az anyád tudja is ezt, nehéz belátnia. Ő mindig másképp fog tekinteni rád – egyetlen szülőnek sem könnyű felnőttként kezelni a gyermekét. Ők örökké az esetlen totyogóst fogják látni benne, akit óvtak és neveltek. Legalábbis én biztosan ezt látnám a sajátomban. – Senki sem szánna ilyen életet a gyermekének – akkor sem, ha meg tudja védeni magát. Castian egy boldog, nyugodt életet érdemelne, távol a veszélyektől, amiből egy életre elég jutott neki a háború miatt. Egy kedves párt, aki időnként tartón vágja, ha hülyeséget csinál, és megajándékozza őt egy családdal. Kacagó kis árnymágusokkal, akik reményt adnak a klánjuknak. Valószínűleg az anyja is hasonlót képzel el neki helyettem. Ezt nem lehet felróni neki.

- Nem ismered az anyámat – halk sóhajjal rázom meg fejemet, és Castain mellett ellépve indulok meg a kunyhónk felé. Ha másra nem is, arra jó volt ez a beszélgetés, hogy összeszedjem nyugalmamat, és ne akarjak visszarohanni a városba. Cassel úgysem tudnék megküzdeni a szabadságért.

- Lehet, de te sem az érzelmek világát – mindkettőnk hiányosan látja a képet, ezért nem fogjuk pontosan tudni, mi jár az anyja fejében. Addig biztosan nem, amíg nem beszélnek egymással. Nyíltan, érzelmekkel. Acsarkodás, és egymás laposra verése nélkül. Felzárkózik mellém, léptei felveszik az enyémek ütemét. – Ha minden árnymágusnak ennyire szörnyűek a képességei ezen a téren, nem csodálom, ha folyton vitatkoztok – nehéz lehet érzelmek nélkül kommunikálni. Jobban mondva olyan érzelmekkel, amiket elrejtesz a másik elől, ezért nem tud reagálni rájuk. Könnyen a másik lelkébe taposhatsz, ha nem tudod, hogy pontosan mit is rejt. A némaság, amibe burkolódzik, engem igazol. Remélem legalább egy kicsit elgondolkodik a szavaimon, és nem viselkedik makacs szamárként. – Beszélj vele, Castian.

- Nincs értelme – irritált sóhajjal rázom meg ismét fejemet, tekintetemet egy pillanatra a sötétre festett égbolt felé fordítva. Ma a Luna kezdte meg magányos útját, hátrahagyva nővéreit. Úgy tűnik ma mindenki a családja nélkül próbál boldogulni.

- Beszélj vele, vagy én fogok – ezt nem üres fenyegetésnek szánom. Ő is tudja, hogy megtenném. Ő maga mondta, hogy Raylin egy törékeny virágszál volt, de Ray egy harcos. Ő pedig ezt a harcost szereti, jobb, ha beletörődik.

- Nem mehetsz a közelébe – egy lesújtó oldalpillantással jutalmazom hűvös szavait. Attól, hogy az övé vagyok, ne várja, hogy a parancsai szerint cselekedjek. Ha nem látja be, hogy beszélniük kell, akkor nem fogom tovább tiszteletben tartani a vágyát, és valóban megkeresem az anyját. Ebben Lord Flerion oldalán állok. Nem állhatom, ha egy anya és fia marják egymást.

- Próbálj megakadályozni benne – kihívó mosolyomra egy apró, kis rókamosoly a válasz. Tudom mi jár a fejében. Millió és egy perverz ötlet, amivel maradásra bírhatna. Ha rajta múlik, napokig az ágyhoz kötne, csak hogy távol tartson az anyjától. Na persze, csak ezért. Arcomat halvány pír színezi meg a gondolatképektől, hogy mi mindent fog művelni velem, amint hazaértünk. Büntetni akartam azzal, hogy csak a sérüléseiről gondoskodom, de nem biztos, hogy képes leszek ellenállni neki. Bármennyire is feldühített, vágyom az érintésére. Borzasztó hatással vagy rám, Castian.

- Szörnyen csökönyös egy herceg vagy – azt hiszem ezt most bóknak veszem. Mosolyom kiszélesedik, és hajlandó vagyok végre leengedni kezeimet, csak hogy újra összefűzhessem ujjainkat.

- Tudtad mire vállalkozol – idézem korábbi szavait, mire az ő mosolya is elmélyül, séta közben ajkaihoz emeli kézfejemet, és egy puha csókot lehel rá. Megborzongok lehelete forró érintésétől és a forróságtól, ami szétárad testemben attól a ponttól indulva, ahol ajkai a bőrömhöz értek. Így tényleg nehéz lesz megbüntetnem őt az ostoba, felelőtlen tetteiért.

- És egy pillanatig sem bántam meg semmit – szeretem őt. Annyira szeretem. Castian minden részemet elfogadja. Neki nem számít, hogy nem egy tökéletes hercegnő vagyok, hogy Rayt szereti. A herceget, aki csak most bontogatja a szárnyait. Annyira hálás vagyok, hogy itt van velem. Itt van nekem.

A csendben, ami ránk telepszik, még mindig érezni a korábbi feszültséget, de a hűvös szellő, és az erő halk neszei otthonos nyugalommal töltenek el. Korábban börtönként tekintettem a kis kunyhómra, de most, hogy visszavonulhatunk ide a város forgatagából, válik nyilvánvalóvá, hogy szükségem van erre a békére. A lelkem még gyógyul a palotában töltött évek sanyargatásából, és a természet segít. Az, hogy Castiannel lehetek, segít. De még van egy dolog, amit tudnom kell, mielőtt estére magunk mögött hagyjuk a városban történtek súlyát.

- Cas, az anyád… - elakadva keresem a szavakat. Tényleg tudni akarom? Bármennyire is fájhat, igen. Addig úgysem találok nyugalomra, míg nem kapok választ. – … hozott üzenetet a tanácstól?

- Erre nem terjedt ki a beszélgetésünk – hát persze. Hamarabb estek egymás torkának, mint hogy a legfontosabb információt megszerezte volna. Csalódott szomorúságomat magamhoz ölelve bólintok, elfogadva, hogy még egy ideig velem marad ez a félelem. – Ezért jöttél el hamarabb a kórházból? Remélted, hogy híreket kapsz? – Lám, még ő is képes rá, hogy összerakja a kirakós darabjait. Még egy vadember is gondolkodhat. Castian intelligens, csak túl forrófejű.

- Igen és nem – szégyenkezve hajtom le fejem, engedve, hogy ő vezessen az ösvényen. – Istrid elküldött, mert képtelen voltam koncentrálni – és bár nem tiltotta meg, addig nem fogok visszamenni, míg ki nem derül, hogy Lady Flerion elhozta-e a tanács ítéletét. Úgyis több időt akartam Castiannel tölteni. Kihasználni minden percet, ami még csak a miénk. Mert túl gyorsan peregnek a szemek a békénk homokórájában.

- Nem tetszett neki, hogy megfenyegettem anyát, – megakad a hangom, mert előre tudom, hogy Ray nem fog lelkesedni a folytatásért. Nem éppen az a család vagyunk, ahova öröm beházasodni. Bár Raynek aztán egy szava sem lehet, ha a családunkat kezdjük boncolgatni. – hogy ne menjen a közeledbe.

- Szeretlek, kicsim – egész testem megremeg a bőrömet simogató mély hangtól. Váratlan, alattomos támadás, de halk nyögésemet még éppen sikerül elfojtanom. Legalább ennyi. Egyszerre imádom és gyűlölöm ha így nevez. Imádom, mert ebben az egy szóban ott van összezsúfolva minden, amit irántam érez, de egyben gyűlölöm is, mert olyan képeket jelenít meg gondolataim között, amik… nos… nem segítenek abban, hogy megőrizzem egy nyugodt herceg látszatát. Az a baj, erre már ő is rájött. Tudja, hogy elég elsuttognia, és áruló testem máris a lábai előtt hever, könyörögve, hogy tegyen vele minél kimondhatatlanabb dolgokat. A jövőben nem vihetem be magammal tárgyalásokra, mert őt ismerve ott sem fogná vissza magát. Nem tudom, hogy élnék túl egy több órás szópárbajt, ha bármelyik pontján ezt duruzsolná a fülembe. Sunyi tuskó.

Nem áll meg ennyinél. Neki több kell, mint mindig. Telhetetlen vadember. Egy vadember, akit imádok. Körmei végigkarcolják combom érzékeny bőrét, megállíthatatlan hullámot indítva testemben. Józan eszem még küzd, hogy a felszín felett tartsa a fejét. A forróság szétárad ereimben, már semmit sem érzek a hűvös éjszakából. Ellenkeznem kéne. Le kéne állítanom, hisz éppen egész Eshtel felett próbálja lebűvölni rólam az egyetlen ruhadarabomat. De mégsem érdekel. Egyszerűen csak arra még többet akarok érezni belőle. Olyan mágia ez, amivel csak rám van hatással. Pusztítóan erős hatással. Olyannal, aminek végül kénytelen vagyok megadni magam.

Apró, erőtlen sóhajjal adom fel a küzdelmet ajkai rendíthetetlen, kínzó támadásával szemben. Reszketve mélyednek ujjaim a derekamat ölelő karjába. Nem akarom leállítani, csak szükségem van valami szilárd kapaszkodóra, ami még itt tart. Alig ér hozzám, mégis reménytelenül elveszek az élvezet éledező árnyaiban. Halkan suttogom nevét, de én magam sem tudom, hogy mi a célom vele. Könyörögni akarok a folytatásért? Kérlelni akarom, amíg nem ad egy pillanatnyi szünetet a gondolkodásra? Azt úgysem hagyná. Akkor elveszítené a csatát. Ha minimum két lépés távolságra vagyok tőle, és a gondolataim nem tompák a forróságtól, amit érintése kelt bennem, akkor nálam van a győzelem. Ezért lopja el mindig a józanságom. Taktikus döntés egy vadembertől. Meglepő.

Ujjai már mellkasomon barangolnak. Nem tudom mikor és hogyan kerültek oda, de apró pici tüzeket szítanak, ahol csak hozzám érnek. A lángok égetik bőröm, és úgy érzem, semmi sem hozhat enyhülést. Egy könnyed esti szellő az egyetlen, aki megpróbálja. Játszva kap bele tincseimbe, hűs ujjaival végigsimítja arcom, és ellopja ajkaimról újabb sóhajomat.

- Mit művelsz? – reszkető hangom messziről szól, még énmagam is csak tompán hallom. Nem is tudom honnan gyűjtöttem elég erőt ehhez az egyetlen kérdéshez. Sejtem mi a célja, de remélem, hogy tévedek. Remélem, hogy nem a korlátnak döntve, egész Esthel előtt készül szeretkezni velem. Még ha nem is látnak, meghallhatnak, vagy egy küldönc is bármelyik pillanatban érkezhet. Zavartan harapok ajkamba, mert a gondolat egyszerre hoz zavarba, és kelt életre bennem újabb szikrákat. Mikor váltam annyira szégyentelenné? Mikor tett Castian ennyire tönkre bennem minden ellenállást? Nem fogunk szeretkezni ma éjjel. Legalábbis idekint biztosan nem.

- Boldoggá teszlek. Ha már ilyen szépen megköszönted – szavai pont az ellenkező hatást érik él. Nem taszítanak még mélyebbre a vágy mocsarában, hanem segítő kezet nyújtva rántanak ki onnan. Boldoggá tesz, de én mikor tehetem majd őt boldoggá? Ezen a téren túlságosan egyoldalú a köztünk lévő kapcsolat. Ő mindent megtesz értem, minden vágyam kielégíti, de én nem tudom ő mire vágyik. Hogy hogyan tehetem őt boldoggá. Tudni akarom a titkát, én is olyan hatással akarok lenni rá, mint ő énrám. Azt mondta tanítani akar, hát tegye, ne pedig újra és újra elorozza épelméjűségem.

Ujjaimat csuklójára fonom, elhúzom érzékeny mellbimbómtól, amivel elmélyülten játszogatott. Nem próbál megállítani, tartja magát a korábban tett ígéretéhez. Annyira szeretem őt. Már most hiányzik az érintése, de nem hagyom, hogy ez eltántorítson. Amennyire tudom, hátra fordítom fejem, hogy tekintetünk végre találkozhasson. A lángvihar tombol és magához húz, anélkül, hogy felperzselne. Csábít, hogy elvesszek benne. Nem. Maradj erős Ray.

- Nem ér, hogy pillanatok alatt el tudod venni az eszemet – neheztelve pillantok rá, de egy pillanatnyi döbbenet után csak nevetés a válasza. Ezzel nem segítesz a helyzeteden Cas. Morcosan húzom fel orrom, próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy még ez a tette is milyen észvesztő hatással van rám. Én ma már csak vacsorázni és aludni akartam, erre igazi vadember módjára letámad, elködösíti az agyam, és még ki is nevet. Nem bánunk így egy herceggel. Mielőtt azonban ezt szóvá tehetném, könnyedén fordít meg, hozzám simulva dönt a korlátnak. Ő most… ő most komolyan teljesen meztelenül sétált ki ide?! Hogy lehet ennyire szégyentelen és szexi? Nem zavarja, hogy mások esetleg megláthatják? És hogy én nem akarom, hogy bárki így lássa őt? Ez a látvány csak nekem jár, nem osztozom rajta. Azt is fogom neki tiltani, hogy félmeztelen eddzen a többi harcossal. Ha ilyen magamutogató életet akar élni, akkor nagyon gyorsan le kell szoktatnom róla, vagy hamarosan nagyon sok vak férfi és nő fog Eshtel utcáin sétálni. Zavart pír kúszik arcomra, ahogy karjaival megtámaszkodik mellettem, elzárva minden menekülőutat, arca pedig veszélyesen közel kerül az enyémhez. Tekintetem lesiklik ajkaira, de gondolatban felpofozom magam, és ellenállok a kísértésnek. Miért van rám ilyen hatással?

- Mert figyelek rád, és tudom, hogy hol vannak az érzékeny pontjaid – ezt már észrevettem. Lágy mosolyának, puha prémként simogató hangjának bűvöletében figyelem, ahogy ujjai közelítenek arcomhoz. Eligazít egy szökevény tincset, majd gyengéden végigsimít nyakamon, mintha csak szavait akarná igazolni. Csalódottan harapok nyelvemre. Aljas. Ha így folytatja, ugyanaz fog történni, mint minden alkalommal. Magamhoz ölelem a gyönyört, amit felkínál, és elfogadom a tényt, hogy ő sokkal jobban ismer, mint én őt. De nem Akarok. Azt szeretném, hogy ő is átélje ezt, hogy ő is érezze azt az észvesztő vágyat, ami néhány másodperc alatt, kósza érintések nyomán születik. Hallani akarom a hangját, a mély, elfojtott nyögéseket, amiket én váltok ki belőle. Olyan nagy kérés ez?

- Én is tudni akarom a tieid, de mire odajutunk, képtelen vagyok figyelni – erről ő tehet ugyan, mégis magamat érzem hibásnak. Ha jobban ellen tudnék neki állni, ha nem lenne ennyire áruló a testem, akkor talán ő is jobban élvezni az együttléteinket. Akkor képes lennék megadni neki azt, amit megérdemel. A nemlétező istenek a tanúim rá, hogy megpróbáltam, de… túl tapasztalatlan vagyok. Nem tudom hogyan ismerjem meg a testét. Bár lehettek volna korábbi szeretőim, hogy ne Castian szenvedje meg a tudatlanságomat.

„Nekem pont olyan élvezet megmutatni neked ezeket a dolgokat, mint neked megismerni őket, kicsim.”

Mintha évekkel ezelőtt mondta volna ezeket a szavakat a kádban, pedig alig egyetlen nap telt el. Nem tudok hinni neki. Nem tudom elképzelni, hogy ugyanazt éli át, mint én, csupán azzal, hogy kényeztet. Vissza akarok adni neki mindent.

- Majd szépen lassan te is megtalálod őket, oké? – hogyan, ha sosem ad rá lehetőséget? Ha minden alkalommal elveszek a mámoros ködben, mielőtt róla egyáltalán lekerülne a ruha? Gyűlölöm, hogy ennyire elveszítem a nyugalmam és az önfegyelmem. Az állandó kontroll tartott életben eddig, de ő átír minden szabályt. Tudom, hogy igaza van, hogy hosszú éveim vannak rá, hogy megismerjem a testét, de én türelmetlen vagyok. Nem akarom, hogy egyszer rám unjon amiatt, mert nem tudok neki megadni mindent.

Próbálom elrejteni aggodalmam, és bólintok szavaira, de mint mindig, most sem tudom őt átverni. Már régen átlát rajtam, bármikor képes bepillantani a függöny mögé, ahol valódi gondolataim és félelmeim rejtőznek. Próbálok értelmet találni a mellkasából felszakadó sóhajnak, miközben figyelem mozdulatait. Felegyenesedik, és egy pillanatra belém hasít a félelem, hogy megunta a témát, egyszerűen itt hagy, és keres valakit, aki… nem. Erre gondolnom sem szabad. Kényszerítem gondolataim, hogy a mosolyára koncentráljanak. Eltart néhány pillanatig, míg megértem miért tartja így fejét, hogy miért vigyorog rám úgy, mint egy róka, akit most engedtek be a tyúkok közé. Lehetőséget akar adni, hogy próbálgassam a szárnyaim. Szívem fájdalmasan szorul össze a mérhetetlen szerelemtől. A büszke harcos, az irányításmániás vadember most engedi át az irányítást. El sem tudja képzelni, hogy mennyit jelent ez nekem.

Elfogadom a felajánlást, és engedek a csábításnak. Csak lábujjhegyen érek fel hozzá, de így tökéletesen elérek minden pontot. Főleg miután tenyerei is derekamra simulnak, kissé megemelve testem. Talán reflex, talán szándékos segítség, de jól esik a figyelmessége. Így minden figyelmem a puha, sápadt bőr felé fordíthatom. Benedvesítem ajkaim, és lassú felfedezőútra indulok. Illata szinte elkábít ennyire közelről, legszívesebben macskamód dörgölném hozzá arcom, hogy minél tovább megőrizhessem. Érzem csókjaim alatt a lüktetést, ami egyre sebesebbé válik, míg már száguldó vadlovakkal is felvehetné a versenyt. Tehát végre én lökhetem őt az áthatolhatatlan ködfelhőbe. Karjai erősen tartanak, időnként szorosabban simulva derekamra. Kevés alkalommal bár, de érzem végigfutni testén a remegést. Elraktározom ezeket a helyeket, hogy visszatérhessek majd egy újabb próbára. Légzése egyre egyenetlenebb, érzem ajkaimon a belőle áradó forróságot.

- Itt volt a legjobb? – halkan suttogok bőrébe, felidézem a helyet, majd lusta csókot hintek az álla alatti puha ívre. Nagyot szusszanva reszket meg teste, még egy kis libabőrt is felfedezek nyakán, ami végigfut kulcscsontjáig. Elégedetten nyalom meg ajkaim, bőréhez közel, hogy ne láthassa. Bevallom, ez nem túl hercegies viselkedés, és nem vagyok rá büszke. Arra annál inkább, hogy ilyen hatással voltam rá. Le sem kell pillantanom, merevedése tolakodóan simul hasamhoz a vékony ingen keresztül. Vajon, ha folytatnám, ő is elveszíteni a kontrollt? Hagyná, hogy gondolatai kicsúszanak ujjai közül? Nem hiszem. Ő képtelen lenne ezt elviselni. De egyelőre ennek a kis sikernek is örülök.

- Igen. Látod? Máris tudod – rekedtes hangja még tovább építi elégedettségem. Látnom kell az arcát, tudni akarom, hogy tekintetében is ott van-e a sűrű köd előszele. Hátrébb húzódok, ismét nekidőlök a korlátnak, hogy fel tudjak pillantani arcába. A hömpölygő lávafolyam már elsötétedett a vágyakozástól. Ezt már szeretem. Hűvös tenyerét arcomra simítja, és én boldogan simulok érintésébe. Úgy érzem, hogy itt a helyem. Mellette. Örökre. – Csodálatos vagy – szavai őszinték, szívem szerelemmel telt fájdalmas dobbanással válaszol rájuk. Szinte szétszakadok a forró érzelmektől, a boldogságtól, a szeretettől, a büszkeségtől. Ő ilyennek lát engem. Gyönyörűnek és csodálatosnak. Számára nem egy csalódást okozó selejt vagyok. Arcom lángol a mélyvörös pírtól, de szavai bátorságot adnak.

„Csodálatos érzés az érintésed.”

Remélem nem bánja, ha kap még belőle. Ujjaimmal gyengéden simítok végig mellkasán, érintésem alatt megrezdülnek a kidolgozott izmok. Tekintetemmel követem mozdulataimat, magamba iszom a tökéletesre faragott test látványát. Nem sikerül előcsalnom belőle a korábbihoz hasonló reakciót, ezért tovább kalandozok hasára, türelmesen rajzolva körbe a bőre alatt rejtőző kockákat. Ismét belém hasít a vágy, hogy ajkaimmal kövessem ujjaim útját, hogy nyelvemmel nedves nyomokat hagyjak a fakó bőrön, de még kitartok. Egyszer talán ahhoz is lesz elég bátorságom. A sima, tökéletes puhaság megtörik, mikor kitapintom a hasán húzódó régi sérülés nyomát.

Egyetlen pillanat csupán. Egyetlen ép ésszel fel sem foghatóan rövid pillanat.

Ujjai fájdalmas erővel szorulnak csuklómra és elrántja kezemet. Mellkasa gyorsabban emelkedik, légzése felületessé válik, szemeiben kialszik a vágy izzása és riasztóan sötétvörössé válik. Rémült, fájdalmas sikolyra nyílnak ajkaim, de a döbbenet túlságosan összeszorítja torkomat, hogy bármilyen hang is távozzon.

Egyetlen pillanat.

Új életre kelnek a lángok tekintetében, és elűzik a sötétséget. Visszatér, bárhol is járt. Nem tudom melyikünk döbbenete a nagyobb. Látom a felismerést az arcán, ahogy rájön, mit is tett. Elengedi csuklómat, és hátrál egy lépést, mintha ő sem tudná eldönteni, mi következik most. A korábbi boldogsággal telt szappanbuborék könyörtelenül durrant szét, beengedve az éjszakai szél jeges érintését.

- Ne haragudj. Menjünk inkább enni – itt hagy. Megint elmenekül. Ismét elfut a problémák elől, elzárkózik tőlem, mintha nem lenne az ő fájdalma az enyém is. Ugyanezt csinálta korábban. Nem beszél, és ez egyszerűen megőrjít. Nem tudom mit rontottam el. Nem tudom hogyan zúztam össze egyetlen pillanat alatt mindent, de nem is fogok rájönni, ha bezárkózik a falai mögé.

Ajkamba harapva veszem szemügyre csuklómat, ami már el is kezdett színesedni. Pokolian lüktet, a szorítása kegyetlenül megzúzta. Pedig ez csak egyetlen érintés volt. Újra megfeledkeztem róla, hogy a gyengéd érintések és szerelmes mosolyok egy erős, veszélyes harcoshoz tartoznak. Egy harcoshoz, aki szándékosan sosem okozna nekem fájdalmat, most egyszerűen ösztönből védekezett. Fájdalmat okoztam volna neki? Mi másra adott volna ilyen heves reakciót? Nem engedhetem, hogy úgy tegyen, mintha semmi sem történt volna. Válaszokat akarok.

Óvatosan csuklómra simítom másik tenyerem, és hagyom, hogy mágiám forró hulláimai enyhítsék a tompa lüktetést. Nem okozott igazán nagy károkat, így gyorsan végzek, és nem is igényel sokat erőmből. Lassú mozdulatokkal tesztelem le, de jobb, mint újkorában. Legalább ennyi haszna volt annak, hogy Istrid nem hagyta teljesen kimerülni a tartalékjaim. Halk sóhajjal gyűjtöm össze erőmet, és lépek be az apró lakásba.

Néhány perccel ezelőtti hangulatomban valószínűleg felkacagnék az abszurd látványra, ahogy birodalmam legcsodálatosabb árnymágusa anyaszült meztelen játszik lakberendezősdit. Azonban az a pillanat már elmúlt. Most egyszerre vagyok szomorú, csalódott és neheztelek erre a makacs tuskóra, amiért nem tart méltónak rá, hogy megossza velem a gondolatait. Nem lehet úgy működtetni egy kapcsolatot, ha folyton a szőnyeg alá söpörjük a problémáinkat. Tudom, mindkettőnknek szokatlan, hogy már nem a magány az egyetlen társunk, de muszáj lesz változnunk. Mindkettőnknek.

Ennek ellenére a látvány nem hagy teljesen hidegen. Hogyan is hagyhatna? Annyira tökéletes, annyira hihetetlenül szexi, annyira csábító, ahogy feneke minden lépésnél megfeszül, ahogy… nem. Ne gondolj erre Ray! Az ing ugyan eltakar, de nem akarom kényelmetlenül fészkelődve végigülni a vacsorát.

- A vacsora tálalva, hercegem. Választhatsz, hogy a hercegi hátsódat a székre vagy az ágyra szeretnéd helyezni – megpróbálja elviccelni a dolgot, a sajátos módján oldani a feszültséget, ami közöttünk vibrál, de nem engedek. Tudnom kell mi váltotta ki belőle azt a reakciót, hogy többet véletlen se tegyem. Meg akarom ismerni a benne rejtőző sötét szörnyetegeket, meg akarom akadályozni, hogy széttépjék őt. Szótlanul telepszem le a székre, és húzok magam elé egy tányért, aminek nem is igazán figyelem a tartalmát.

- Jó döntés volt, ehhez te kicsi lennél – szinte sokkol a látvány, mikor felpillantok. Ismét veszélyesen közel kerülök a nevetéshez, de sikerül időben megállnom. Roppant szórakoztató látványt nyújt, ahogy a besüppedt ágyon üldögélve, röhejesen alacsonynak tűnik az asztalhoz képest. Értékelem az igyekezetét, de ez most nem jó megoldás a problémáinkra. Most válaszokat akarok. Miért ennyire makacs? Miért nem hajlandó elmondani, hogy mi történt? Még egy vadembernek is szüksége van rá, hogy kommunikáljon, ő mégis úgy tesz, mintha teljesen felesleges dolog lenne. Látom rajta, hogy ő is tépelődik, rágja belülről valami, de nem engedi, hogy elérjek hozzá.

Némán fogyasztjuk el a vacsorát, aminek igazából íze sincs. Mintha minden falat egy adag fűrészpor lenne, amit le kell szuszakolnom torkomon. Egyre feszültebb vagyok, egyre jobban dühít a szótlanság, amibe burkolódzik. Mire kiürülnek tányérjaink, legszívesebben már belerúgnék az asztal alatt, de türtőztetem magam. Annyira elmerül gondolataiban, hogy észre sem veszi mikor felállok, és elhúzom előle az üres edényeket. Gyűlölöm, hogy ennyire messze jár, gyűlölöm, hogy olyan helyre került miattam, ahol nem érhetem el, és gyűlölöm, hogy szól semmit. Képtelen vagyok tovább elviselni, ha ő nem teszi, majd felhozom a témát. Eleget éltem titkok és hazugságok között.

- Tényleg nem fogunk róla beszélni? Ha tudtam volna, hogy fáj, nem fogtam volna meg, de legutóbb nem mondtad, és… - a folytatást már képtelen vagyok megformálni, arcom mellkasához simul, ahogy karjait szorosan körém fonja. Ujjait tincsimbe fúrva von még közelebb magához, de túl feszült vagyok. Nem tudok ellazulni, bármennyire is jól esik a közelsége és a belőle áradó melegség.

- Sajnálom, Ray. Gyere ide – ölébe húzva telepedig vissza az ágy szélére, én pedig követem. Máskor zavarba hozna ez a póz, de a kétségbeesett aggodalom és tehetetlenség a vágy legapróbb szikráját is elnyomja bennem. Csak a tekintetére koncentrálok, a gyengédségre, ahogy ajkaihoz húzza csuklómat, a bűntudatra, ami egy pillanatra elmélyíti a ráncokat az arcán. Jól döntöttem, hogy eltűntettem a nyomokat, különben hosszú időre belesüllyedt volna az önmarcangolás feneketlen tavába.

Megfeszülök, amint rájövök, hova irányítja kezemet. Ez… nem a legjobb ötlet. Nem akarok neki több fájdalmat okozni. Nem akarok olyat tenni, amivel bántom őt. Korábban tetszett ennek a hegnek az érintése, most mégis felkavarodik gyomrom, mikor megérzem tenyerem alatt. Kár volt vacsorázni.

- Ezt a heget erős jégmágia okozta, és sajnos mélyebb, mint amilyennek látszik. Fizikailag meggyógyult, de nagyon érzékeny a hidegre. Szólnom kellett volna előre, ne haragudj – érzékeny a hidegre? Akkor az éjszakai levegő és a hűvös érintésem együttesen váltották ki a fájdalmat, amire ilyen hevesen reagált. Miért nem szólt róla hamarabb, hogy elkerüljük ezt? Ha jobb gyógyító vagyok, akkor nem történt volna meg. Aprót bólintok, de a feszültség nem múlik. Hálás vagyok, amiért elmondta, de… de gyűlölöm, hogy valaki akkora fájdalmat okozott neki. Hogy örökre magán fogja viselni ezt a nyomot, ő szenvedni fog tőle, de aki okozta, az már halott. Neki nem kell együtt élnie fájdalommal. Megrémít, mennyire szeretném, hogy átérezze mindazt, amit Castian érez miatta. Mikor váltam kegyetlenné?

Rémületem és bűntudatom csupán addig tart, míg bele nem kezd a történetbe. A történetbe egy fiatalról, aki olyan harcban vett részt, amire még nem állt készen, egy olyan háborúban, amit nem neki kellene megvívnia. Szinte megfojtanak az érzések, mellkasom egyre jobban elnehezül, ahogy hallgatom a halk szavakat. Szomorúság, sajnálat, düh, féltő szeretet, és sok másik, amit nincs is időm megnevezni, olyan gyorsan illan el. Senkinek sem kellene ezt átélnie, főleg nem az ő korában. Meg kellett tennie, nem volt más lehetősége, ha életben akar maradni, de pokoli lehetett a fájdalom. Nem a jéglándzsa okozta fagy, hanem az, ami a fiatal lelket tépte ketté. Bárcsak megóvhattam volna őt ettől.

- Sajnálom, Castian – halkan lehelem a szavakat, beleveszve a kavargó lávafolyamba. Legszívesebben alaposan megráznám azokat, akik elküldték őt egy ilyen küldetésre.

- Ne sajnálj, nekem csak egy heg maradt itt emlékeztetőül, ő az életével fizetett – félreértett. Nem a sérülésére gondoltam. A sokkal mélyebb törésre, és arra, ami azt okozta. Tudnia kell, hogy én megértem őt. Hogy én látom azt is, ami az erőszakos politikától elvakult vezetők előtt rejtve maradt. Tenyereimet arcára simítva vonom magamra ismét figyelmét. Lesütötte tekintetét, nem akarta, hogy lássam benne a keserűséget és a tompa fájdalmat, de előlem nem kell elrejtenie. Én itt vagyok vele, hogy együtt cipeljük a súlyát.

- Nem úgy értettem. Sajnálom, hogy meg kellett ölnöd őt. Szörnyen nehéz döntés lehetett – senkinek sem kéne meghoznia ilyen döntéseket. Főleg nem egy tizenhat éves fiúnak, aki szinte még gyermek. Mégis meg kellett tennie, és élete végéig hordozni fogja ennek a súlyát. Végre látom a megvilágosodást a vörös ékkövek mélyén. Csillognak az érzelmektől, amiket eddig elrejtettek a világ elől. Amiket csak én láthatok, senki más. Az ilyen pillanatok csak a mieink, nem engedem, hogy valaha bárki is ennyire sebezhetőnek lássa őt. A világ számára ő egy hidegvérű harcos, egy Flerion, aki az árnyakat uralja a klánja hevességével. És ez így van rendjén. Bármi áron meg fogom óvni ezeket a törékeny pillanatokat, és kincsként örzök mindent, amit megoszt velem. Egyszer be fogja látni, hogy ez nem gyengeség. Hogy ketten sokkal erősebbek vagyunk.

- Köszönöm – nem kell többet mondania. Mindketten érezzük, mennyire fontos mérföldkő volt ez a kapcsolatunkban. Hogy közel engedett magához. Olyan szobákba pillanthattam be, ahová korábban senki más, és a kulcsukat innentől én örzöm. Akár az életem árán is.

Gyengéd csókja lassú, ott van benne minden érzelem, ami mindkettőnk lelkét elárasztja. A ragaszkodás, amit érzünk, a végtelen erő, ami egymáshoz húz minket. A féltés, ami életünk végéig velünk marad, és élesen szúr, ha a másikunk épp nincs szem előtt. A szerelem, ami olyan sűrűn szőtt szalagként köt minket össze, hogy nem hiszem, hogy létezhet erő, ami elszakítaná.

Abban a pillanatban érzem mosolyát, hogy tenyerem alatt felforrósodik bőre. Hiába minden, az erőm csak áramlik ki belőlem, de nincs hatással a pajzsra, ami védelmezi őt. Nem érzem a sérült szöveteket, nem érzek egyszerűen semmit, csak a csalódottságot, ami szétárad bennem. Nem akarok ártani neki. Nem akarok fájdalmat okozni neki, de ez az ostoba képesség nem ismeri fel a szándékaim. Talán, ha erősebb lennék, sikerülne. Mi értelme gyógyítónak lenni, ha nem tudok mindenkin segíteni? Ha pont rajta nem tudok segíteni?

- Tudod, hogy nem tudsz meggyógyítani – a korábbi komor hangulat, ami az emlékek miatt szállta meg, mostanra elmúlt, ajkain ott játszik egy szeretetteli mosoly. Legalább ennyi haszna van a képességemnek. Ha már másra teljesen alkalmatlan. Dühös szusszanással fújom ki a levegőt, és adom fel a próbálkozást. Felesleges erőpazarlás.

- Nem igazság, hogy pont azt nem tudom meggyógyítani, akit a legjobban szeretnék – halkan suttogva hunyom le szemeim, pedig leszívesebben dühösen kiabálnék és csapkodnék. Szinte fizikai fájdalmat okoz, hogy nem tudok segíteni rajta, pedig erre születtem. Ostobaság az egész. Elvárják, hogy megmentsem a birodalmat, közben pedig tehetetlenül kell néznem, ahogy szerelmem szenved. Hol van itt az igazság?

- Ironikus, nem? Te beleszerettél az egyetlen árnymágusba, akit nem tudsz meggyógyítani, én pedig az egyetlen gyógyítóba, akit nem tudok elrejteni a világ elől – savanyú mosolyra húzódnak ajkaim, és közelebb fészkelem magam hozzá, hogy vállára fektethessem fejem. Mélyet lélegzek illatából, hagyom, hogy puha takaróként öleljen körbe. Legalább tudom, hogy ő is tehetetlennek érzi magát. Meg akar óvni a világtól, de az én sorsom az, hogy mindenki ismerjen, hogy szem előtt legyek, hogy reményt adjak.

- Ostoba játékot űznek a nemlétező istenek – morcos dünnyögésem közben ajkaim végigsimítanak nyakán. Érzem ujjait tarkómra csúszni, az apró simogatásokat érzékeny bőrömön, az megnyugtató játszadozását tincseimmel. Megtennék bármit, hogy örökre így maradhassunk, de túl törékeny ez a béke.

- Nemlétező? Hová lett a herceg, aki szerint az tetteimmel magamra haragíthatom az isteneket? – érzem hangján, hogy mosolyog. Tehát emlékszik. Nem gondoltam volna, hogy benne ugyanolyan élénken élnek a találkozásunk emlékei, mint bennem. Minden beszélgetést fel tudnék idézni, és ezzel ő sem lehet másképp.

- Az egy jólnevelt hercegnő volt – javítom ki csendesen, és én is utat engedek mosolyomnak. – Nem pedig a herceg, akit aljas vadember módjára megrontottál – nevetése a tökéletes gyógyír a sebre, amit a csalódottság hagyott a lelkemen. Vállai rázkódnak alattam, másik karja derekamra fonódva húz magához még közelebb. Hírtelen még a rajtam lévő ing is elkezdett zavarni. Riasztó mennyire vágyok rá, hogy bőrünk akadály nélkül simuljon össze. Mintha erre lenne szükségem a teljes megnyugváshoz.

- Te állítottad, hogy nem vagy ártatlan – nos, ebben igaza van. Kutatok valami frappáns válasz után, elgondolkodva futtatom végig ujjaim az oldalán, de nem jut eszembe semmi. Minden nagy játékosnak meg kell tanulnia méltón fogadnia a vereséget.

- Kivételesen megadom ezt a pontot – ha már ebben veszítettem, egy apró kis győzelmet azért bezsebelek magamnak. Sunyi mosollyal hintek csókot a pontra, amit korábban felfedeztem, majd visszafektetem fejemet a vállára. Egy jóleső szusszanás, és a hajamban megfeszülő ujjak a jutalmam.  – Bárcsak így maradhatnánk örökre – ez lehetne a tökéletes pillanat. Elzárva a világtól, biztonságban, kettesben. Vajon egyszer eljön az idő, mikor a jövő szürke fellegei nélkül élhetjük át ugyanezt? Félek, hogy nem,

- Te is tudod, hogy nem lehet. Nem tudnál nyugodni a bűntudat terhétől – ismer engem. Tudja jól, hogy amíg a birodalomban számítanak rám, amíg egyetlen ember is bízik a jóslatot beteljesítő gyógyítóban, nem fogom feladni. Addig nem találok megnyugvást, amíg az apám a trónján ülve pusztítja a világunkat. Mégis igazságtalan az egész. Nem szenvedtünk még eleget az életben? Nem érdemeljük meg végre a boldogságot?

- Tudom – szomorú sóhajjal emelem fel fejem, és kutatom föl tekintetét. Szükségem van arra a forróságra, amit a benne lobogó lángok nyújtanak. – Egész életemben rejtőzködtem, ideje, hogy felfedjem magam, és reményt adjak az embereknek – keze tincseim közül arcomra csúszik, és én ismét belesimulok érintésébe, mint korábban olyan sok alkalommal. Ide illek. Mintha egy kirakós utolsó darabja lennék.

- Ha folyton csak adsz, elveszítheted önmagad – hangja halk, ő sem akarja megtörni ezt a békességet. Bármennyire is óvjuk, már nem sokáig tudjuk megvédeni. Tudom, hogy mennyi mindent veszíthetek. Hogy a politika mocsara magába húzhat, hogy a döntéseim következményei elpusztíthatnak, de ettől még meg kell tennem. Ez a sorsom. Szívem összeszorul, ajkaimra szerelmes mosoly kúszik aggodalmától. Ő maga is tudja, milyen veszélyekkel teli út ez. Hamarosan rálépünk az ösvényre, ami csapdákkal tűzdelt, ellenségek ronthatnak ránk minden pillanatban, de együtt talán sikerül épségben a végéhez érnünk.

- Azt hittem ez nyilvánvaló – tekintetében értetlenség csillan, így megfogom csuklóját, és mellkasomra húzom. Tenyere alatt szívem üteme felgyorsul, mintha csak köszönteni akarná őt. – A szívem nálad hagyom Castian. Neked kell megóvnod. Emlékeztetned kell, hogy ki is vagyok, ha túl messzire sodródom – talán túl nagy terhet rakok rá ezekkel a szavakkal, te tudnia kell. Tudnia kell, hogy mennyire szükségem van rá, hogy nélküle képtelen leszek ezt végigcsinálni. Nem is várom el, hogy válaszoljon. Nem kérem, hogy tegyen ígéretet. Nem kérhetem. Az túl sok lenne. Egy egyszerű, gyengéd csókkal pecsételem meg az alkunkat. Ebbe sűrítek bele mindent. Minden félelmet, reményt és kétségbeesett szükséget. Szükséget a közelségére és a támogatására. Esetlen herceg vagyok egy kegyetlen uralkodóval szemben. Egy törékeny kölyök a sebezhetetlen zsarnok mellett. Nem indulok túl jó esélyekkel.

Egyikünk sem mélyíti el a csókot. Mindkettőnknek erre a gyengéd, gondoskodó érintésre van most szüksége. Nem tudhatjuk meddig tehetjük ezt, nem tudhatjuk mikor lesz rá újra lehetőségünk. A világ egy másik arcunkat ismeri, és nekünk szükségünk van arra a páncélra az életben maradáshoz. Nem mozdítja el tenyerét, és szívem egyre vadabb iramot diktál érintése alatt. Meg akarja magát mutatni. Azt akarja, hogy Castian megismerje, hogy megszeresse és megóvja. Hogy senki más ne létezzen a makacs tuskó számára, csak ő. Ahogyan számomra is csak ez a gátlástalan vadember létezik.

Hosszú percek múlva szakítom csak meg a csókot. Nem volt heves, nem volt tele pusztító szenvedéllyel, mégis halk zihálásunk töri meg a szoba csendjét. Ez az érzelmek súlya miatt van. Legalábbis szeretném ezt hinni. Óvatosan harapok duzzadt, érzékeny ajkaimba, és zavartan merülök el tekintetében. Látom a megállíthatatlan futótüzet, a ki nem mondott szavakat, a csendes várakozást. Nem tesz semmit, pedig érzem, hogy teste reagált még erre a gyengéd csókra is. Ahogyan az enyém is. Az idő rövid, bátornak kell lenned, Ray.

Néma elhatározással, gyors mozdulattal húzom át fejemen az inget, és dobom le a földre. Arcom felforrósodik, képtelen vagyok teljesen elnyomni zavaromat, de nem adom még fel. Cas tényleg rossz hatással van rám. Újra ajkaihoz hajolok egy csókért, de ez már más. Ez már mélyebb, követelődzőbb. Nyelve végigsimít az enyémen, íze elárasztja a számat. Ujjai végigzongoráznak hátamon, mintha minden egyes kis csigolyát szeretne elhalmozni figyelmével. Reszketve élvezem érintését, de harcolok a vágy könyörtelen hullámai ellen. Még nem. Most nem. Kezemet magunk közé csúsztatom, és csak egy rövid pillanatig hezitálok, mielőtt ujjaimat merevedésére fonnám. Morranását elnyelik ajkaim, teste megremeg alattam a váratlan érintésre.

- Amíg még van időnk… tanítanál? – csupán suttogok, de hangom így is megremeg a zavarba ejtő kérdéstől. Azt akarom, hogy büszke legyen rám. Olyan szeretővé akarok válni, akit megérdemel. Éreztetni akarom vele, hogy mennyire szeretem őt, hogy bármit képes vagyok megtenni érte. Egy veszélyes ragadozó mosolya kúszik az ajkaira. Tekintetében a lángok van táncra csábítanak, és én nem állok ellen.

- Örömmel, kicsim – a becenév és az erős ujjak érintése merevedésemen együtt túl aljas támadás. Pont olyan, ami egy vademberhez illik. Nem tudom bent tartani halk nyögésemet, de pont ez volt a célja. Látom rajta az elégedett vigyort. Most kellene megütnöm ezért. Kellene. – Csak csináld, amit én – homlokunkat egymáshoz simítva duruzsolja mély hangján, ami kis híján még egy nyögést előcsal belőlem. Hogy lehet ennyire pofátlanul szexi, bármit is csinál?

- Megpróbálom… - szinte még be sem fejezem ezt az egyetlen szót, máris megmozdítja kezét. Összerezzenek, de ugyanígy teszek én is. Hol erősebben, hol gyengébben simít végig lüktető vágyamon, én pedig próbálom leutánozni mozdulatait. Ajkaim elnyílnak, halkan pihegve harcolok a homály ellen, ami elmémre támad. Most itt akarok maradni vele. Emlékezni akarok mindenre. Emlékezni akarok ujjai érintésére az érzékeny bőrön, a gyengéd nyomásra makkomon, kezei változó ütemű mozgására. Nem sieti el. Nem kapkod. Mikor testem már kétségbeesett remegéssel jelzi, hogy a peremen van, visszaránt. Nem hagyja, hogy levessem magam. Kínoz, de ugyanígy gyötri saját magát is. Hallom mély morranásain, a reszketve elsuttogott utasításokon, azon, ahogy ajkai nevemet formálják.

Elveszünk az idő örvénylő homokviharában. Csak a vágy fullasztó hőségét érzem, a bőrömet vékony izzadtságréteg borítja, legszívesebben könyörögnék, hogy vessen véget szenvedésemnek, de nem akarok elbukni. Mégis meghallja gondolataim, mert néhány gyors, erős mozdulattal taszít le a mélybe. Halk nyögésem összemosódik az övével, testünk egy emberként reszket a gyönyör hullámai alatt. Én… nem… túl sok. A kielégülés utórezgéseivel együtt a maradék erőm is elszáll belőlem. A fáradtság szinte arcul csap, könyörtelenül követeli magának minden figyelmemet. Még ne. Még Castiannel akarok maradni.

- Tehetséges tanítvány vagy, kicsim – fülemhez hajolva suttogja bele a szavakat, amitől ismét végigfut rajtam egy kósza remegés. Zavart mosollyal fúrom arcomat nyakába, nem akarom, hogy lássa, mennyire jól esik a dicséret.

- Remélem nem is vártál mást – dünnyögésemre halk nevetés a válasz. Érzem karjait körém fonódni, hallom halk hangját, de szavai elvesznek a tompa sötétségben, ami ragadozóként támad rám, és vonszol magával egy másik birodalomba.

A pihentető sötétségből, ahová Raynek csak a tömény, mindent átható illata jött velem, a testem lázongása szakít ki. A bőröm szét akar szakadni, mintha nem férne el alatta a vágyaim elapaszthatatlan óceánja. Az őrületbe fog kergetni ez az érzés. Még a bódult félálmomban is érzem, hogy itt van mellettem, a puha bőre az arcomhoz ér, a jellegzetes illata pedig mostanra annyira természetessé vált, hogy szinte keresni kell az érzékeim között. Azt hittem, ha megkapom, egy kicsit elcsitul ez a borzalmas sóvárgás, de helyette a szeretkezésünk vágyképei kísértik a kiérdemelt nyugalmamat. Nem elég. Még nem volt elég belőle. Újra éreznem kell a gyönyörittas mosolyának a simogatását az arcomon.

A szemeimet résnyire nyitva mérem fel a helyzetünket, nem adok hangot a felháborodott döbbenetemnek, mikor meglátom, hogy egy könyvbe bújva szórakoztatja magát ahelyett, hogy édesded békességgel szuszogna a karjaimban. Úgy néz ki, nem sikerült eléggé lefárasztanom. Ami késik, nem múlik. Kábán, frissen ébredt lomhasággal, ráérősen simítom fel a tenyeremet az egyik hosszú, kecses lábán, a hüvelykujjam ösztönös kíváncsisággal tesz apró köröket a belsőcombja selymes bőrfelületén. Ahogy egyre közelebb érek az ágyéka érzékeny területéhez, a bőre egyre puhább, egyre több alig észrevehető, elfojtott rezzenést csal ki belőle a hüvelykujjam pimasz felfedezőútja. Hiába próbálja elrejteni a reakcióit, a lábujjai öntudatlanul feszülnek meg, a levegő pedig némán felforrósodik és elnehezedik körülöttünk.

- Éppen csak felébredtél, és máris nem bírsz magaddal. – Még a hangjából sem tudja elrejteni a mosolyát, pedig hallani, hogy elszántan próbálkozik. Úgy látszik a sokéves, hibátlan udvari színjátékot sikerült a ruháival együtt a küszöbön hagyni. Ez majdnem nagyobb büszkeséggel tölt el, mint a teste őszinte, árulkodó válaszai a finom kis ismerkedő érintéseimre. De csak majdnem. Mindennél jobban imádom, hogy ilyen heves hatással vagyok rá. Ha tisztességes lennék, talán nem használnám ki lépten-nyomon, de szerencsére nem vagyok az, legalábbis ezen a téren nem.

- Valahogy magamra kellett vonnom a figyelmed. – Halkan suttogok a bőrébe, legszívesebben finoman beleharapnék a selymes húsba az ajkaim alatt, de még ellenállok a késztetésnek. A világ legrayesebb fuldokló nevetését kapom válaszul, a fránya könyv ugyan eltakarja előlem, de így is látom a lelki szemeim előtt a tekintete könnyes csillogását, és az arcára életteli árnyékokat festő, elmélyülő mosolyráncokat. Hihetetlen, hogy alig pár napja még csak feszülten kerülgettük egymást, és kimondatlan titkok álltak közénk, most pedig kívül-belül lecsupaszítva, vidáman kacag a karjaimban. Még mindig felfoghatatlan számomra, hogy így megadta magát nekem. A szenvedélyes, kéjsóvár nyögdécselés, amivel élvezte az első alkalmát, csak alátámasztja, amit mindigis gyanítottam: hogy csodálatos, kíváncsi szerető bujkál a rákényszerített szégyenlős maszk mögött. Alig várom, hogy végleg kibújjon a burokból, amit születése óta kénytelen maga körül tartani. Az első lépést talán meg is tette azzal, hogy ugyan megvolt a lehetősége, mégsem rejtette felesleges ruhák mögé a gyönyörű kis testét, amíg aludtam. Pirospont.

- A nevemen szólítani túl egyszerű lett volna, ugye? – Ugyan. Abban hol a móka? A nevén bárki szólíthatja, így viszont csak én érhetek hozzá. Roppantul élvezem közelről végignézni, ahogy a teste szépen lassan életre kel a flörtölő érintéseim alatt. Kicsit erőteljesebb puszit lehelek a combja felső részére, hogy az ajkaim alatt érezzem az ütőere izgatott, gyors lüktetését. Ugyanez az izgalom már ott bujkál az éledező farkában is. Képtelen vagyok megállítani az önelégült félmosolyomat. Még egy pirospont.

- Igen. Ez izgalmasabbnak tűnt. – Néhány szívdobbanásnyi csend következik. Nem kapok választ. Tudom mit csinál. Húzza az agyamat. A teste már rég a markomban van, de szokása szerint ő maga még dacoskodik. Nem tudom, hogy ösztönösen jön neki, vagy egyszerűen tudja, hogy odavagyok a játszadozásainkért, és imádom újra és újra becserkészni. Már azon sem lepődnék meg, ha szándékosan provokálna. Feljebb csúszok, hogy alattomos csókot hinthessek a köldöke csikis gödröcskéjébe. A hasizmai megfeszülnek, és a kötelező, várt nevetés nem marad el. A csikissége lesz az egyik veszte. A másik pedig ez a kéjsóvár test, ami úgysem fog tudni sokáig ellenállni a vágy ostromának. – Nem akarod félretenni végre azt a könyvet? – A kérdés csak a játékunk része, pontosan tudom, hogy a büszkesége nem fogja engedni, hogy ezen a ponton megadja magát. Még nem. Még tovább kell feszítenem a húrt.

- Nem is tudom. Elég érdekes résznél tartok. – Hmmm. Megeszem a kalapom, ha egy sort is elolvasott, mióta ébren vagyok.

- Érdekesebb annál, amit én tehetek veled? – Nem bírom tovább visszatartani, a bőrébe mosolyogva várom a színlelt ellenállása utolsó megnyilvánulását.

- Talán igen. – Még mindig sunyi mosollyal az ajkaimon, könyörtelen elszántsággal hintek apró puszikat a hullámzó, lapos hasfalára, hogy megbüntessem az imádnivaló makacsságáért. Még szerencse, hogy élvezni fogja ezt a büntetést. Az ajkaim lágyan simítják végig a kemény merevedését, a belőle áradó forró vágyakozás szinte felemészt, az alig hallható, elharapott sóhajai végigborzolják a gerincemet, az utolsó csepp a pohárban pedig az ajkain kicsusszanó, a nevemet formáló, vágyakozó nyöszörgés. Szinte megremegek tőle, de még akkor is kínzom egy kicsit, ha beledöglök. Ő az, aki húzogatta az oroszlán bajszát.

- Te csak olvass tovább, addig én is elfoglalom magam. – Végre utat adok a vágynak, ami ébredésem óta kísért, és finoman elmélyesztem a fogaimat a bűnösen fehér combja bársonybőrébe, majd megállok egy pillanatra gyönyörködni a halványpiros foltocskában, amit maga mögött hagyott az érintés. Nem kerüli el a figyelmemet a teste izgatott rándulása és a farka apró, helyeslő ugrása. Ha mindig ennyire szeretni fogja a harapdálást, még jobban összeillünk, mint eddig gondoltam. Mielőtt megismételném a kísérletet, félbeszakít a megismételt könyörgése.

- Cas… kérlek… - Az átkozott könyv végre a paplanon landol, és feltárja nekem Ray édesen kipirult arcát, és a kérlelő pillantását. A látványa övön aluli támadás, a szemében ott csillog a vágy fülledt könnyfátyla, az ajkait hívogatóan eltátva kapkodja felületesen a levegőt. Fogalma sincs róla, hogy mennyire érzékien gyönyörű, és talán pont ez teszi mindenkinél szebbé. Megtölti a szívemet az iránta érzett gyengéd érzelmek fojtogató súlyával, és tudom, hogy legyőzött. Képtelen leszek elnyújtani a játszmánk bosszúhadjáratát, az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy előrehozom a neki szánt kegyelemdöfést.

- Mit szeretnél, kicsim? – Emlékszem, mikor először juttattam el a csúcsra az ajkaimmal, az ártatlan döbbenetre a szemeiben, mikor pillanatok alatt a gyönyör darabkáira hullott a világa. Csak egy szavába kerül, és újra megadom neki ezt az érzést, az ajkaim bizseregnek a melegéért.

- Én… - a vággyal keveredett szégyenérzet sötét csillogás a higanyszemek örvényeiben – …szeretkezni akarok. – Egy pillanatra lebénulok a váratlan vallomás hallatán. – Magamban akarlak érezni. – Minden lélekjelenlétemre szükségem van, hogy legyőzzem az ösztöneimet, és ne vessem magamat rá veszett vadállatként. Látni akarom a fogaim nyomait a bőrén, a gyönyör könnyeit az arcán és azt akarom, hogy az eltorzult sikolyait verjék vissza a szobám falai. Le akarom húzni őt a szintemre, azt akarom, hogy ő is csak egy józan gondolatok nélküli ösztönlényként vergődjön alattam. Ha tudná, milyen őrjítő hatással vannak rám a váratlanul erotikus szavai, valószínűleg sikítva menekülne. Na jó nem, az nem Ray lenne. Ray szigorúan megdorgálna, és kioktatna, hogy illik így viselkedni egy herceggel.

Apró, önkéntelen mosollyal támaszkodom fel, és ahogy kitisztul a szemeim elől a vágyvörös köd, meglátom Ray zavarodott bujkálását. Bármire lefogadom, hogy azt hiszi, hogy rosszat mondott, pedig az igazság az, hogy túl jót. Nem számítottam rá, hogy az első alkalmunk után letámad egy ilyen vérprofi csábítással. Ha kicsit több tapasztalata lenne odalent, már féktelen szenvedéllyel teljesíteném a pajzán kérést, de még túl korai lenne, azt pedig nem akarom, hogy fájjon neki.

Néma sóhajjal, megadó mosollyal hajolok le a butuska hercegemhez, hogy elcsitítgassam ezt az alaptalan önbizalomhiányt. Ha kell, ezerszer mondom el neki, hogy milyen gyönyörű és milyen szexi. Egészen addig, amíg el nem hiszi.

- Gyerünk, bújj elő. – Finom puszikkal csábítgatom ki a kezei rejtekéből, az ajkaim gyengéden kalandoznak a fülcimpája érzékeny bőre felé. – Nem kell szégyellned, imádom, hogy ilyen kéjsóvár tested van, kicsim. – A vigyorom most már levakarhatatlan, az őszinte vallomásom megteszi a hatását, és előbukkan a bizonytalan ezüstpillantás. A mosolygó ajkaimmal egyből a szájára tapadok, már nem hagyom, hogy felesleges szavak férkőzzenek közénk. Elmondta, hogy mit akar, nekem pedig minden vágyam, hogy teljesítsem azt. A mozdulataink elmosódnak, gyengéden simogatom, markolászom, miközben falom a puha ajkait. Fogalmam sincs, mikor nyúltam bele a langyos, selymes olajba, de már a bejáratát masszírozom a csúszós ujjaimmal. – Biztos vagy benne, kicsim? – Rekedtes vágyódással suttogom a kérdést, pedig akkor sem biztos, hogy meg tudnék állni, ha meggondolná magát. Megállnék, de kettészakadnék belülről.

- Én… meggyógyítottam magam. – Halkan mormogja az újabb meglepetését, a pillanatnyi döbbenettől elnyíló ajkaimat kihasználva férkőzik közéjük. Egyszer már leszidtam, hogy a felelőtlenségéből összeszedett betegségei meggyógyítására használja a mágiáját, de most eszem ágában sincs felróni neki az ereje pazarlását. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen hasznos lehet egy gyógyítóval járni. – Folytasd. – Az ajkaim közé lihegi a rövid, ellenállást nem tűrő parancsot. Ha nem lenne épp elfoglalva a szám mással, valószínűleg elvigyorodnék. Ő az egyetlen ember, aki így adhat nekem parancsot. Senki más.

Most sokkal gyorsabban kitágul nekem, mint délután, de még így is egy örökkévalóságnak érzem a felkészítését. A farkam már fájdalmasan lüktet a szívem vad ritmusában, a hátamon forró borzongásként fut végig a kielégítetlenség érzéki fájdalma. Még akkor sem eresztem el az ajkait, mikor felhúzom az ágyról, az ölembe ültetem, és szép lassan a merevedésemre húzom a pillekönnyűnek tűnő testét. Az elnyöszörgött nevem visszhangja dübörög a füleimben.

- Lazulj el, kicsim. – Halkan mormogok a fülébe, ő pedig reszketve, megadón ejti a vállamra a fejét. Lehunyt szemmel temetem az arcomat a hófehér tincsek selyemzuhatagába, hogy magamba szívjam az erotikus illatot, aminél izgatóbbat még sosem éreztem. Ha tehetném, olyan szorosan ölelném magamhoz, hogy ne tudjuk, hogy kezdődök én és hol végződik ő.

Összefonódnak a nyögéseink, mikor végre tövig merülök a tűzforró, szűk testében. Olyan csodálatos érzés benne lenni, mintha egy valóra vált álom lenne. Egy álom, ami mindig túl hamar véget ér. Ha nagyobb lenne az önfegyelmem, órákig húznék vele minden aktust, csak hogy tovább érezhessem a selymes forróságát, hogy tovább nézhessem a gyönyörtől elaléló, kusza pillantásait, hogy lássam a hófehér fogacskáit újra és újra a vörös ajkaiba harapni a vágy hevében. Most is csinálja. Imádom. Egyszer talán lesz türelmem megkínozni mindkettőnket egy hosszú aktussal, de nem most. Még túl új, túl heves és túl izgató minden.

Apró mozdulattal lök egyet a csípőjén, de ez a váratlan kezdeményezés is elég, hogy kicsaljon belőlem egy vágyakozó morranást. Ha ilyen türelmetlen a kis kéjsóvár szeretőm, ki vagyok én, hogy megvárassam? Elsötétülő tekintettel, a mámor buja ködfelhőitől eltompulva kezdem el már-már kíméletlenül mozgatni magamon, minden rezzenése, minden hangja és érintése olaj a lángoló vágyaim tüzére. Megfeszül a gyönyörtől, vadul reszket a karjaimban, hangosan levegőért kap, átadja magát a teste követelőzésének, elsüllyed a tudata. Az aprócska, megkeményedett mellbimbója szinte felkarcolja a nyelvemet, annyira izgató az érintése, hogy muszáj erősebben is megkóstolnom. A sikkantása maga a gyönyör, az ujjaim elsüllyednek a feneke puha, ruganyos húsában.

Az enyém.

Mindene az enyém. Soha senki nem fogja így látni őt, csak én. Senki nem fogja megtudni, hogy milyen tökéletesen markolható feneke, milyen érzékeny prosztatája és milyen aprócska, ágaskodó mellbimbója van. Senki nem fogja megtudni, hogy a hercegnő, aki büszkén, könnyek nélkül túlélte az udvar könyörtelenségét, most a gyönyör és az érzelmek mértéktelen könnyeit potyogtatja a karjaimban. Ezek mind az én titkaim maradnak. Előre hajolok, és lenyalom az egyik nedves csíkot az arcáról, a sós íz felborzolja az eltompult érzékeimet. Megremeg az ölelésemben, de a homályos pillantásán látom, hogy már nincs velem teljesen. Az ajkai közé csempészem a könnyei mámorítóan sós ízét, felsóhajt, a körmei öntudatlanul szántják végig a hátamat. A fülébe nyögve rántom kicsit erőteljesebben magamra, a pikáns fájdalom tökéletes fűszere az élvezetnek, amit a feneke egyre szűkülő szorítása ad. Tudom, hogy egyikünk sem bírja sokáig, szinte megsüketülök a szívünk vad dübörgésétől és a kifulladó sóhajaink zihálásától.

Ray hátravetett fejjel, teljesen elgyengülve, bennakadó sikollyal adja át magát az orgazmus elsöprő erejének, a buja arckifejezésének látványa és az izomgyűrűi lüktető szorítása pedig az utolsó csepp nekem is. A látásom elsötétül, hangosan felnyögve, remegve élvezek a forró, lehetetlenül szűknek érződő testébe. Az orgazmus váratlanul hosszú, elgyengülő és felerősödő hullámokban tör ránk. Ahányszor azt hiszem, hogy végre lecsengett, az ölemben pihegő test vad, kéjes remegése kicsalja még egy hullámát a gyönyörnek.

Ray annyira gyönyörűen élvez, hogy arra nincsenek szavak. Még véget sem ért, már látni akarom újra.

Lassan elcsitul a reszketésünk, de sokáig pihenünk szótlanul a másik elgyengült ölelésében. Már most tudom, hogy szeretni fogom ezeket a meztelen, ragacsos, szex után összebújós pillanatainkat. Furcsa ez a testi, lelki megnyugvás, amire csak az ő karjaiban találhattam rá. Legszívesebben így maradnék örökre, de az ágy vízszintje szokatlanul erős csábítással hívogat magához. Óvatos mozdulatokkal fektetem le a félájult szeretőmet, és letörölgetem egy ronggyal a hasát, miközben büszke vigyorral figyelem az önkéntelen, kielégült mosolyát. Ezt bóknak veszem. Csodaszép.

Mikor már nem látok több ragacsos foltocskát a testén, a földre ejtem a rongyot, odabújok mellé és magunkra húzom a takarót. Úgy érzem, hogy egy hetet át tudnék most aludni ebben a szex utáni punnyadt forróságban. Vele.

- Szép álmokat, kicsim. – Álomittas puszit lehelek a homlokára, magamhoz ölelem, azonban mielőtt egy mély sóhajjal végre álomba zuhanhatnék, megrezzen a karjaimban. A szemhéjaimat láthatatlan ólomsúlyok húzzák lefelé, mégis kinyitom őket.

- Nem aludhatunk még el. – A bőrömbe dünnyög, majd fészkelődni kezd. Ahhh. Kicsit korainak érzem még a következő menetet, de ha nagyon ragaszkodik hozzá, én nem leszek semmi jónak az elrontója. Szerintem Ray öt orgazmus után is képes lenne azonnal felizgatni. – Le kell zuhanyoznunk, nem akarok nyakig ragadósan aludni, és vacsoráznunk is kell. – Bamm. Végleg el is illant az álom a szemeimből. Az ember azt hiszi, hogy sikeresen kiszexelte a szeretőjéből a szuszt, erre az a vacsoráról ábrándozik. Nem is Ray lenne… mindegy, még zuhanyzás közben emlékeztethetem a fontossági sorrendekre.

- Menjünk. – Már kapnám is fel, de egy szórakoztatóan koordinálatlan gördüléssel menekül el az ölemből. Pffff. Árulkodóan megrezzen a szám sarka, csak azért nem röhögöm ki hangosan, mert félek, hogy akkor megsértődik, és ugrik a fülledt zuhanyszex. Hihetetlen, hogy két perce még az alvásról ábrándoztam, mikor itt van mellettem ő. Ki akar ilyenkor aludni?

- Nem. Először én, aztán mehetsz te is. – Mi? Most komolyan? Ezért tartottam vissza a nevetést? – A közös zuhanyzás után csak még koszosabbak lennénk. – Pont ez a lényeg. Koszossá válni vele. Újra látni a gyönyörtől torzuló arckifejezéseit. Újra érezni a verejtékcseppjei síkosságát a bőrén. Az ágyékom felforrósodó feszengése figyelmeztet, hogy nem kéne belelovallnom magamat ezekbe a gondolatokba, mert nagyon úgy néz ki, hogy hoppon maradok.

- Ugye tudod, hogy könnyedén felkaphatnálak, és nem tudnál ellenkezni? – Egy utolsó, előre eltemetett próbálkozás. Csak az első pár másodpercben lenne mérges, utána ő maga könyörögne a folytatásért. Már látom a túljátszott hercegi sértettségén, hogy a megjegyzésem többet ártott, mint használt az ügyemnek. Ennél még az alvás is jobb lett volna.

- Ugye tudod, hogy ha ezt megtennéd, soha többet nem jutnál a hercegi hátsóm közelébe? – Frusztrált sóhajjal dőlök vissza a puha párnára. Ebből nekem hidegzuhany lesz, mert már most félig merev vagyok. Az sem segít, hogy az éjjeliszekrényen nyitva felejtett olajos üvegcse az aktusaink illatával tölti meg a szobát. Gyötör. Azt hiszem, ez az aroma életem végéig fel fog izgatni.

- Kegyetlen vagy – Sértett dünnyögéssel masszírozom meg az arcomat, a matrac megmozdul, ahogy kimászik mellőlem az ágyból. Vajon jól szórakozik? Már most rájött volna, hogy milyen hatalma van felettem? Bestia.

- Csak próbállak önfegyelemre tanítani. – A nagyapám két évtized edzésterveit építette az önfegyelem köré, ha neki nem sikerült, neked sem fog, hercegem.

A kimondatlan válaszomat lenyelve, csalódott fintorral figyelem a távozását, tudom, hogy a saját síromat ásom, de képtelen vagyok levenni a szemeimet a feneke formás, csábítóan mozgó félgömbjeiről. Az érzékeny, hófehér bőrön halványrózsaszín foltot hagytak az ujjaim, ahol elmélyedtek a puha húsban. Vajon hogy nézne ki néhány harapásnyom mellettük?

Ezt a csatát lehet, hogy megnyerte, de a háborút még nem.

***

A szoba üresen vár, mikor visszasétálok az élvezhetetlen hidegzuhany után. A bőrömön még néhol hűvös vízcseppek csillognak, de legalább már nem fenyeget a veszély, hogy túlfeszítem a húrt Raynél. Legalábbis vacsora előtt. Addig kibírom, jóllakottan pedig ő is készségesebb lesz. Remélem. Egy elharapott ásítás kíséretében törlöm le magamról az utolsó vízcseppeket, egy ujjam elidőzik az alhasamon elterülő csillagsebhelyen, ami most jeges lüktetéssel bosszulja meg az ajándékba kapott hideget. Gyűlölöm a hideget. De legalább ami kis szexuális feszültség bennem maradt a kínzó zuhany után, most azt is ellopják tőlem a bőröm alatt lappangó jégszilánkok. Kár, hogy egy egészen másféle feszültséget hagynak a helyén.

Nem kell sokat gondolkodnom, hogy merre lehet a kegyetlen kis szeretőm, a tárva nyitva hagyott ajtó árulkodik a menekülési útvonaláról. Nem hibáztatom, én is szeretek gyönyörködni Esthel koraesti fényeiben.

- Kezdem úgy érezni, hogy mindent megteszel egy kiadós megfázásért. – Még mindig a megmagyarázhatatlan ingerültségemmel morogom a megrovást, pedig kettőnk közül én vagyok az, aki hidegzuhany után, anyaszült meztelenül sétálgat a teraszon.

A máskor mindig hófehér Rayem imádnivalóan meghökkentő látványa a túlméretezett, éjfekete ingemben megfoszt a felkorbácsolt indulataim túlnyomó részétől, a szívemből kiinduló lomha melegség eltompítja a múlt jeges karmait. Ray közelsége most is úgy vonz magához, mint lepkét a fény. Muszáj megérintenem. Hozzásimulok, a teste melege a hasamon végleg elűzi belőlem a fagy emlékeit. Néma, megkönnyebbült sóhajjal olvadok a megnyugvást hozó forróságába.

- Annyira gyönyörű ez a hely, látnom kellett. – Lusta mosollyal támasztom az államat Ray feje tetejére, pont tökéletes magasságban van, mintha arra teremtették volna, hogy a támaszom legyen ezeken a csendes, nyugodt éjszakákon. Ez az új kedvenc helyem.

Hosszú másodpercek, talán percek telnek el, amíg mindketten a gondolataink fogságába zárkózva fürkésszük a város távoli, morajló fényeit. A hűvös esti szellő talán még mindig zavarna, ha a testünk összesimulása nem árasztana el füllesztő meleggel. Szeretem ezt a helyet. Szeretem, hogy innen szinte az egész belvárost belátni, de mi rejtve vagyunk a kíváncsi tekintetek elől. Alattunk az elterülő város esti fényei olyanok, mint egy örökké mozgásban lévő, zsibongó szentjánosbogár raj. Csodaszép. Sajnos mikor megépítettem, számításba sem vettem a lehetőséget, hogy egyszer valaki mással is meg kívánom majd osztani a lakásomat. Ha tudtam volna, akkor lenne egy saját tornyunk Rayjel, és most nem kéne a családom elől menekülnünk.

Egyszer talán építek nekünk egy saját otthon itt, a városban is.

Nem. Hova gondolok? Akármennyire meghitt a mai este békés illúziója, az igazság az, hogy lopott időn élünk Rayjel. Nemsokára veszélyes küldetésre megyek, utána pedig megkezdődik a politikai hidegháború, aminek Ray lesz a főszereplője. Csak önmagam becsapása lenne arra gondolni, hogy mindezek között lesz időm papás-mamásat játszani vele.

- Maradjunk néhány éjszakát, hogy tudj pihenni? – Mintha csak a gondolataimban olvasna a város fényeit is túlragyogó hercegem, felteszi a kérdést, amire minden vágyam lenne igent felelni, de sajnos nem ilyen egyszerű az élet. Nem akarom, hogy a jövő árnyai beszennyezzék azt a kevés kis időt is, amit kaptunk, muszáj a jelenre koncentrálnom.

- Nem tartom jó ötletnek. Anyám holnap beköltözik a szomszéd lakásba, te pedig eléggé hangosan fejezed ki, ha élvezed, amit teszek veled – Mi más szakíthatna ki jobban a hirtelen rám törő melankóliából, mint az én személyes pukkancsom. Olyan aranyos, mikor így csapkod. Remélem nem hiszi, hogy fáj.

- Remélem, ha már itt lesz, ver egy kis jómodort a fejedbe! – A vigyorom kiszélesedik. Anyám és a jómodor aligha fér meg egy mondatban, de ezt Ray még nem tudhatja. Valószínűleg nem sok árnymágussal találkozott életében, különben tudná, hogy én vagyok közülük a legbájosabb.

- Be akarsz árulni az anyámnak? – Igazából meghallgatnám azt a párbeszédet, amiben Ray panaszkodik anyámnak a perverzitásaimról. Remélem egészen részletesen felvázolná, hogy miket tettem és mondtam. Anyára ráfér egy kis művelődés, mindig azt vallotta, hogy csak makacs tinédzser lázongás, hogy fiúkkal bújok ágyba. Ha eleget hallana, talán végre rájönne, hogy nem így van.

- Megérdemelnéd. – Valószínűleg ő is elfogadja, hogy ez számára nagyobb fenyegetés, mint számomra, mert tovább tereli a szót. – Azért jön ide, hogy biztonságban legyen? – Először némán bólintok, a mozdulattól Ray kócos tincsei megcsikizik meg az államat.

- A birodalom most túl veszélyes az árnymágusok számára. Itt viszont nem eshet bántódása – legalábbis ameddig nem töltünk túl sok időt együtt. Sajnos a múltbeli tapasztalatok azt bizonyítják, hogy ha túl sok tagja tartózkodik egy helyen a családunknak, akkor annak általában katasztrofális következményei vannak. Nem is tudom, voltunk e mind a négyen egy szobában az elmúlt évtizedben. Kész csoda lenne, ha ez megtörténne. Sajnos ha apám visszatér a tanács döntésével, minden lehetőség meglesz rá.

- Sajnálom, hogy az apám miatt rejtőzködnie kell. Sajnálok minden szörnyűséget, amit árnymágusok ellen elkövetett – Ray buta szavai rángatnak ki a múltbeli családi viszályok szövevényes dzsungeléből. Azt hittem, hogy ezen a témán már átrágtuk magunkat az elején.

- Ray, ezt már megbeszéltük. Nem vagy felelős az apád tetteiért – Utálom a gondolatot, hogy Ray képtelen eldobni a kéretlen öröksége terheit, viszont hálás vagyok, hogy már nem próbálja meg egyedül cipelni őket. Ha ezzel segíthetek neki, én is a szívemen hordok minden kioltott életet, egészen addig, amíg be nem tudjuk teljesíteni a bosszúnkat. Néha eszembe jut a titokzatos jóslat, ami húsz éve végleg megpecsételte a birodalmunk sorsát. A jóslat egy gyógyító fiúról. Az én gyógyító fiúmról. Egyikünk sem kérte soha, hogy kulcsfigura legyen ebben az istenverte háborúban. Néha azt kívánom, hogy bár elfuthatnánk a sorsunk és a ránk szabott felelősségek elől. Csak ő és én. Soha nem találnának meg minket, és leélhetnénk egymásért egy csendes, boldog életet. De Ray képtelen lenne rá. Túl tiszta a lelke ahhoz, hogy hátat fordítson a szenvedőknek. Ha most meg is tudnám győzni a szerelmünk hevével, az évek múlásával szépen lassan belenyomorodna a bűntudatba.

- Tudom. De bosszút fogok állni minden elpusztított klánért – Tudom. Ha valaki, akkor ő tényleg képes lesz rá. A kérdés csak az, hogy ha valami csoda folytán mindketten túl is éljük a közelgő háborút, Ray milyen árat fog fizetni a bosszújáért. Mekkora részét kell feláldoznia önmagának, hogy megtehesse, amit igazságtalanul elvárnak tőle?

- Mikor lettél te ilyen harcias? – A szavaimban még hallatszik a mosolyom emléke, de újra átveszi felettem a hatalmat a féltés, ami szerintem most már örökre a részem lesz. Miért pont ő? Miért pont neki kellett ekkora teherrel a vállain születnie? Nem igazságos. Újra és újra eszembe ötlik a pillanat, mikor a karjaimban tartottam, és olyan áttetszőnek tűnt, mint egy árnyék, amit magával vihet egy kósza napsugár. Néha még mindig úgy érzem, hogy ha nem ölelem elég szorosan, kicsúszhat a kezeim közül. Fogalmam sincs, mit tennék, ha elveszíteném. Az előző kérdésem helyett inkább magamat kellett volna megkérdeznem, hogy mikor lettem ilyen érzelgős.

- Egy gyógyító sem békepárti, ha a számára fontosakat támadják. – Ismét bólintok egyet, a mozdulat közben egy kósza puszit nyomok a feje tetejére, és mélyen magamba szívom az illatát. Ezt el tudom fogadni. Soha nem felejtem el Istridék gyászát és haragját, mikor darabokra hullott a családjuk a király őrülete miatt. – Köszönöm, hogy mellettem vagy, Castian. Köszönöm, hogy boldoggá teszel.

Elmosolyodom. Már megint sikerült elvesznem a jövő aggodalmaiban, pedig nekem van a legjobb sikerarányom a lehetetlen küldetések véghezvitelében. Azt hiszem csak egyféle módot ismerek, amivel könnyíthetek végre ezen a témán.

- Szeretlek, kicsim. – Rekedtesen mormogom a bal füle mögötti érzékeny bőrfelületre a bénító vallomást, és a várt hatás nem marad el. Finom borzongás fut végig a hozzám simuló testén. Még csak párszor voltunk együtt, mégis beléivódott, hogy a teste reagáljon a becenévre, amin csak ezekben a pillanatainkban szólítom. Tökéletes. Az egyik kezemmel még mindig a derekát karolom, de a másikkal lenyúlok, és könyörtelen gyengédséggel húzom végig a körmeimet a combja külső felén egészen a csípőjéig, nem törődve a teste körül lengedező ing felgyűrődésével. Újabb borzongás a jutalmam. Imádom ezt a kéjsóvár testet. Hosszúra nyúló puszikkal kínzom a legérzékenyebb pontot a füle mögött, az ajkai megadó, bódult sóhajjal nyílnak el. A markomban vagy, kicsim. Már-már túl egyszerű.

Hangtalanul suttogja a nevemet, a némán könyörgő gesztust aligha lehet ellenállásnak nevezni, ezért felbátorodva folytatom. Az ujjaim gyakorlott könnyedséggel gombolják ki a felső két gombot az ingemen, hogy elérjem a mellbimbója kemény gömböcskéjét. A felszakadó sóhaját elviszi az esti szellő. Lehet, hogy ugyanez a szellő józanítja ki eléggé ahhoz is, hogy értelmes szavakat formáljon.

- Mit művelsz? – A költői kérdés sunyi mosolyt csal az ajkaimra. A mai délutánunk után nem hiszem, hogy magyaráznom kéne. Lehet, hogy a helyszín hozta zavarba, pedig nincs is jobb a szabadtéri szeretkezésnél. Az is lehet, hogy már a vacsora lebeg a lelki szemei előtt szegénykémnek.

- Boldoggá teszlek. Ha már ilyen szépen megköszönted. – A kezei a csuklóimra csúsznak, hogy megállítsanak a kitartó tevékenységeimben, ezért a múltbéli fogadalmamhoz híven engedelmesen megtorpanok, és a fejemet felemelve nézek a világ legédesebb, durcás hercegpofijába.

- Nem ér, hogy pillanatok alatt el tudod venni az eszemet. – Most nem próbálom meg visszatartani a nevetést, hangosan tör fel belőlem. Sok mindenre számítottam, de erre nem. Azt hittem, megdorgál, hogy megint a szexen jár az agyam a vacsora helyett, mert ugye az teljesen normális dolog, hogy a meztelen szeretőnknél érdekesebb egy tál étel. De nem. Őt az zavarja, hogy túl gyorsan elveszem az eszét. Nem fogok bocsánatot kérni amiatt, hogy túl jó vagyok. Érzelmessé szelídülő mosollyal perdítem meg, a feneke a korlátnak ütközik, amikor hozzásimulok, és lenézek a világ leggyönyörűbben piruló arcára. Kicsit lehajolva támaszkodom meg a korláton a teste mellett két oldalon, így a tekintetünk majdnem egy szintre kerül.

- Mert figyelek rád, és tudom, hogy hol vannak az érzékeny pontjaid. – Egy lassú mozdulattal emelem fel az egyik kezemet, hogy a szavaimmal egy időben a füle mögé tűrjek egy hófehér, rakoncátlan tincset. A mozdulat befejezéseként végigcirógatom a nyaka vonalát, hogy újabb futó remegést csaljak elő a testéből.

- Én is tudni akarom a tieid, de mire odajutunk, képtelen vagyok figyelni. – Lebiggyedt ajkakkal, szinte bűntudattal a hangjában dünnyög az orra alá, mintha a tapasztalatlansága az ő hibája lenne. Hihetetlen, hogy ma veszítette el a szüzességét, de már ezen aggódik. Nem gondoltam, hogy képes lesz még mélyebbre rángatni a szerelmünk mocsarában. Hogy lehet valaki ennyire önzetlen? Főleg, hogy még én magam sem nagyon ismerem az érzékeny pontjaimat. Sok szexuális kapcsolatom volt, de általában minden alkalommal egyből a lényegre tértünk, aligha fecséreltünk időt a másik testének az aprólékos felfedezésére. Ray volt az első, akinek mindene érdekelt, nem csak a segge és a farka, de ezt mégsem fejthetem ki a kis prűd, féltékeny hercegemnek.

- Majd szépen lassan te is megtalálod őket, oké? – Bólint, de a bizonytalanságtól örvénylő higanyszemekben látom, hogy nem nyugodott meg. Halk sóhajjal egyenesedek fel, érzem magamon a tekintetét, miközben látványosan, apró mosollyal felkínálom neki a nyakamat. Furcsán kiszolgáltatott érzés kivételesen felkínálni, nem pedig elvenni, de ha növelhetem vele Ray szexuális önbizalmát, megér egy próbát. Ray egy röpke hezitálás után hozzám simulva, lábujjhegyen pipiskedik fel, hogy az ajkaival elérje a nyakam érzékeny területeit. A szája lassú, kíváncsi puszikkal halad végig az államtól a nyakamon át egészen fülem alatti területig. Fogalmam sincs, mikor csúsztak az ujjaim a karcsú derekára, hogy segítsék a nyújtózkodásában, de néha meg-megszorul a gyengéd tartásom, mikor érzékenyebb pontokra találnak az ajkai.

- Itt volt a legjobb? – Halkan suttogva csókol hosszan az állívem alatti vonulat peremére, hosszút pislogva, szinte megszédülve borzongok bele az ajkai végtelen puhaságába. A testemet nem hagyta hidegen a felfedezőútja, harcra kész állapotban várja a folytatást, de nem törődök vele.

- Igen. Látod? Máris tudod. – Ray egy icipicit eltávolodik tőlem, nem tudom, hogy a hozzá türemkedő merevedésem ijesztette el, vagy egyszerűen végzett a dolgával, de a teste hiánya fájdalmasan hideg a hűvös éjszakában. Nem számít. Most csak ő számít. Az egyik kezemet az arcára simítom, ő pedig készséges odaadással bújik a tenyerembe. – Csodálatos vagy. – Elpirul a szavaimtól, de ez a pirulás most más. Mélyebb, vörösebb, boldogabb. Szeretem látni a boldogság csillogását a szemeiben. A következő pillanatban az is kiderül, hogy még nem végzett, az ujjai a mellkasomon futnak végig, elakadnak a mellbimbóimban. Kellemes érzés, de nem váltja ki belőlem ugyanazt az izgatottságot, amit belőle. Egyszer ki kell próbálnom, hogy el tudom e juttatni a csúcsra úgy, hogy csak a mellbimbóit izgatom.

Minden olyan gyorsan történik, hogy szinte fel sem fogom, a hideg levegőtől áthűlt ujjak érintése lejjebb siklik a hasamon, egyenesen oda, ahova a legkevésbé szerettem volna őket. A hasamba nyilalló jeges fájdalom minden izgatottságot kitép a testemből. Mire feleszmélek, Ray csuklóját szorítom olyan erővel, amivel szándékosan soha nem érinteném meg pont őt, akit mindentől óvni szeretnék. Nem tudom, hogy melyikünk lepődött meg jobban a semmiből érkező, villámgyors mozdulatomtól, Ray elnyíló ajkaiban még a riadt sikkantás is bennragadt. A pillanatba bénulva meredünk egymásra néhány hosszú, döbbent másodpercig. Én töröm meg a mozdulatlanságot. Elengedem a csuklóját, de a szavakat, amivel meg tudnám magyarázni a viselkedésemet, még nem találom.

- Ne haragudj. – Rekedt a hangom. – Menjünk inkább enni. – Hátat fordítok és magára hagyom őt a hideggel és az aludni készülő város lassacskán elhalványuló fényeivel.

Nem kell sokat várnom rá, mire előkészítem az ételeket a fal melletti, kicsi asztalon, már csukódik is mögötte a kis lakás ajtaja, ezzel végleg kizárva az esti szellő hűvös érintését. Tekintettel arra, hogy Ray az első vendégem, most döbbenek rá egy hatalmas hiányosságára a szobámnak. Csak egy szék van. Egy könnyed mozdulattal kapom fel az asztalt, és az ágy mellett rakom le.

- A vacsora tálalva, hercegem. Választhatsz, hogy a hercegi hátsódat a székre vagy az ágyra szeretnéd helyezni. – A túljátszott bájolgás nem jön be, a hangulat egy kicsit sem válik könnyedebbé. Rayt ismerve nem fog megenyhülni, amíg nem kap magyarázatot az imént történtekre. Válasz nélkül ül le a székre, és szó nélkül nekikezd az evésnek. Ahhh. Most komolyan sikerült elrontanom az egész esténket?

Leülök az ágyra, a matrac széle váratlanul mélyre süpped a súlyom alatt, egészen röhejessé téve a jelenetet. Még szerencse, hogy a magasságom megment attól, hogy mellkasomig érjen jelenleg az asztal.

- Jó döntés volt, ehhez te kicsi lennél. – Megrezzennek az ajkai rágás közben a mulatságos bénázásom láttán, de nem törik meg. Percek telnek el úgy, hogy némán esszük a vacsorát, még egyikünk sem adja meg a másiknak, amire vár. Tudom, hogy én leszek az, akinek lépnie kell, és nem azért, mert Ray makacsabb vagy kitartóbb, hanem egyszerűen azért, mert neki van igaza. De egy harcosnak nem egyszerű felfedni a legnagyobb gyengeségét. Egy múltból hátramaradt, örökké fájó heget. Egy bizonyítékot, hogy nem sebezhetetlen. Egy emléket, ami kísérti a hideg éjszakákon.

Arra zökkenek ki, hogy Ray elpakolja előlünk az üres tálakat. Azt hiszem, megint túl mélyre merültem az önsajnálatban. Végül nem csak a dermedt pillanatot, a csendet is ő töri meg. Nem tudok győzni ellene.

- Tényleg nem fogunk róla beszélni? Ha tudtam volna, hogy fáj, nem fogtam volna meg, de legutóbb nem mondtad, és… - Egy lélegzettel hadarja el a rám ömlesztett gondolatokat, és valószínűleg még folytatná néhány teljesen alaptalan bocsánatkéréssel, ha nem állnék fel, és ölelném magamhoz, hogy elhallgattassam. Nem bírom elviselni, hogy bocsánatot kér az én hibámért. Még a végén azért is neki lesz bűntudata, hogy erősen megszorítottam a kezét.

- Sajnálom, Ray. Gyere ide. – Visszaülök az ágy szélére, magammal húzom őt is, és az ölembe ültetem lovaglóülésben. Finoman a kezeim közé veszem a kezét, amit elkaptam, és óvatos puszit lehelek a csuklójára, amin szerencsére nem maradt nyoma a szorításomnak. Megnyugtató, akkor talán mégsem volt vészesen erős az érintésem. Vagy meggyógyította, hogy ne legyen bűntudatom? Sosem fogom megtudni. Lassan simítom a tenyerét a hasamon lévő hegre, a mostanra átmelegedett bőre kellemes megnyugvás a bőröm alatt lappangó hidegre. – Ezt a heget erős jégmágia okozta, és sajnos mélyebb, mint amilyennek látszik. Fizikailag meggyógyult, de nagyon érzékeny a hidegre. Szólnom kellett volna előre, ne haragudj. – Egy szomorú bólintást kapok válaszul, de látom, hogy még nem nyugodott meg teljesen, ezért néhány végtelen hosszúra nyúló néma másodperc után szép csendesen elmesélem neki a történetet, amit még soha nem mondtam el senkinek részletesen. A történetet a jégmágusról, aki könnyedén legyőzhetett volna, ha komolyan veszi a küzdelmünket. A harcos énemről, aki egészen addig azt hitte, hogy mindenkinél erősebb, és ez a hibája majdnem az életébe került. És a gyermek énemről, aki azt gondolta, hogy minden küldetést megúszhat vérontás nélkül, de aznap gyilkolni kényszerült a túlélésért.

- Sajnálom, Castian. – A hangja szinte csak egy sóhaj. Nem kell sajnálni, már megtanultam élni a sebeimmel. Többnyire nem hátráltatnak semmiben.

- Ne sajnálj, nekem csak egy heg maradt itt emlékeztetőül, ő az életével fizetett. – Ray finoman veszi a kezei közé az arcomat, és magára húzza a keserűséggel telt pillantásomat.

- Nem úgy értettem. Sajnálom, hogy meg kellett ölnöd őt. Szörnyen nehéz döntés lehetett. – Összeszorul a torkom a rám szakadó érzelmek súlyától. Miután visszatértem a küldetésemről és leadtam a jelentést, sokféle reakcióval találkoztam. Nagyapám megdicsért, hogy végeztem egy nálam sokkal nagyobb hatalmú harcossal. Apám leszidott, hogy az én hibám, hogy lelepleződtem és emiatt harcra került sor. A legtöbben sajnálkoztak a lassan gyógyuló, súlyos sérülésemen. Theo viccelődött, hogy csak egy szavamba kerül, és kiégeti belőlem a jeget. Az első hetekben annyira fájt, hogy meggondoltam az ajánlatát. Ha Istrid nem jelentette volna ki egyértelműen, hogy ebbe az akcióba belehalnék, akkor lehet, hogy meg is próbáltuk volna.

De soha senki nem mondta azokat a szavakat, amikre mindvégig szükségem volt. Ezidáig.

- Köszönöm. – Már szinte az ajkaiba suttogok, mert képtelen vagyok tovább távol tartani magamat tőle. Éreznem kell magamon az ajkakat, amik valahogy mindig rátalálnak a tökéletes szavakra, mintha a lelkem legmélyéről olvasnák ki őket. Szeretem. Szeretem őt. A csókunk lelassul, szerelmessé, becézgetővé válik, és gyengéden belemosolygok, mikor megérzem a hasamon Ray mágiájának a bizsergető melegségét, és a pajzsmágiám azonnali felizzását válaszul.

- Tudod, hogy nem tudsz meggyógyítani. – Szórakozottan, bágyadt jókedvvel suttogok a nedves, duzzadt, érzékennyé vált ajkaira. Imádom, hogy újra és újra megpróbálja, pedig tudja, hogy hiába. Az én kitartó, makacs gyógyítóm.

- Nem igazság, hogy pont azt nem tudom meggyógyítani, akit a legjobban szeretnék. – Karcos, csalódott hangon suttog, mintha komolyan azt gondolta volna az imént, hogy sikerülhet a lehetetlen. Tényleg nem igazság. Mint ahogy az sem, hogy az egész életemet a lázadásnak szenteltem, és mindezek után, összekötött a sors az egyetlen emberrel, akit lehet, hogy még nekem sem lesz hatalmam megmenteni a veszély karmaiból.

- Ironikus, nem? Te beleszerettél az egyetlen árnymágusba, akit nem tudsz meggyógyítani, én pedig az egyetlen gyógyítóba, akit nem tudok elrejteni a világ elől.

A külvilág megszűnik létezni, mikor tekintetem összekapcsolódik a lángoló szempárral. Jelenléte olyan erővel hat rám, mintha hetek óta nem láttam volna, pedig csupán néhány óra volt. Vajon mennyit hallott a beszélgetésből? Szemei csillogásából arra következtetek, hogy a végét biztosan. A kijelentésem, hogy ő a párom, eljutott hozzá. most már tudja, hogy mások előtt sem titkolom a kapcsolatunkat, igazából soha nem is akartam. Miért tenném? Miért akarnám elrejteni a boldogságom a világ elől? Jobb tisztázni, hogy mi egymáséi vagyunk, többé őt sem kaphatja senki más, bármennyit is flörtöl vele, bármennyire is gyakorlott szerető. Tudom, hogy ő is ugyanezt érzi. Hiszen ő akart először birtokolni, ő akarta, hogy kimondjam a szavakat, amiket sokkal régebb óta érzek a szívem mélyén. Nem tudom létezik-e olyan szerelem, amit az istenek rendeltek el, nem tudom fonódhat-e össze két ember sorsa ennyire szorosan, de szeretném hinni, hogy a mi történetünk így volt megírva. Hogy mi mindig is egymáséi voltunk, csak időbe tellett míg rátaláltunk a másikra. Innentől azonban senki sem szakíthat szét minket. A tekintetében megvillanó birtoklási vágy biztosít róla, hogy ő sem engedné, hogy bármi elválasszon tőle. Valószínűleg legszívesebben minél több ember előtt rántana magához, és egy fullasztó csókkal jelölne meg magának. Castian nem olyannak tűnik, aki szívesen osztozkodik azon, ami az övé, és mindenkivel tudatni akarja a határokat. Arcomra halvány pír fut a gondolatra, hogy ajkaink egymásra simulnak, hogy erős karjai szorosan ölelnek. Imádom ezt a gondolatot. Imádom, de nem akkor, ha gyógyítók kíváncsi tekintete függ rajtunk. Elszakítom tőle tekintetem, mielőtt észreveszi a szürkeségben megcsillanó vágyakozást, és ajánlatnak veszi. Ez nem az a hely Ray. Uralkodj magadon, ne legyél akkora vadember, mint ő.

- Talán meleged van, Ray? Úgy kipirultál – Vyvienne egy mindentudó mosollyal fürkészi arcom, miközben egy újabb falatot tűntet el. Látom rajta, hogy élvezi a helyzetet. Ez a rövid ismeretség elég volt arra, hogy rájöjjek, a pletykák éltetik. Mindent, amit a kórház gyógyítóiról tudok, azt tőle tudom. Emellett pedig úgy tűnik, hogy remekül szórakozik a káoszon, amit okozni tud. Mindezek ellenére is valamiért szimpatikus. Talán mert megvéd a kéretlen rajongóktól, és nem néz rám másképp, mióta kiderült rólam az igazság. Olyan könnyedén lépet túl ezen az információn, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy férfiak nőnek adják ki magukat.

- Nagyon vicces – dünnyögöm lesütött szemekkel, és inkább egy újabb falat sülthúst veszek számba. Valamit kezdenem kell ezzel a zavarral, amit Castian hoz ki belőlem. Régen olyan könnyedén uralkodtam az érzéseimen, most olyan, mint azok uralkodnának rajtam. Úgy reagálok dolgokra, ahogy korábban sosem tettem volna. Valószínűleg ez is a valódi Ray felszínre kerülésével jár, de még szoknom kell. Szoknom kell, hogy Castianon kívül más is megismer, és ezzel nincs semmi probléma. Nem bűn, ha az emberek megismerik a valódi személyiségedet, senki sem fog kivégezni érte. Nehéz elhagyni a régi szokásokat, de itt talán menni fog. Itt talán tényleg önmagam lehetek.

- Azt hittem jobban fog zavarni, hogy minden fiatal gyógyító a kiszemeltedre pályázik, Cas – szemem sarkából pillantok az asztalhoz telepedő árnymágusra. Ő is szerzett magának ebédet, gondolom a helyreállítási munkálatok mellett nem igazán volt rá ideje. Helyes, elég, hogy ki van merülve, nem kell, hogy éhes is legyen. Bár csak egy gyors biccentéssel köszöntik egymást, Vyvienne szavai túl bizalmas hangnemet ütnek meg. Korábban nem nagyon hallottam, hogy mások így beszélnének Castiannel. Emögött a kapcsolat mögött többnek kell lennie egyszerű ismeretségnél.

- Felőlem pályázhatnak, amire akarnak, Ray attól még az enyém marad – jóleső borzongás fut végig gerincemen a határozott szavak hallatán. Hát persze, nem is ő lenne, ha nem próbálná meg mindenki számára nyilvánvalóvá tenni, hogy hozzá tartozom. Kisajátít. Szerintem, ha tehetné, még körbe is pisilne, mint egy vadállat, hogy megjelölje a területét. Ez lenne az igazán vademberes megoldás. Úgy érzem, hogy ha bármelyik lány túl tolakodóan közelít felém, akkor lesz egy kellemetlen látogatója az éjszakai árnyak rejtekében. Hálás vagyok érte. Hálás és boldog, hogy végre valóban szeret valaki, hogy végre nem vagyok egyedül. Viszont azért már kevésbé vagyok hálás, hogy ezeket a szavakat használta. Finomabban is megfogalmazhatta volna, hogy együtt vagyunk. Az övé vagyok ugyan, de mások előtt ez rosszul is lecsapódhat. A pletykák sokszor saját életre kelnek, és hamar megváltoztatják a mögöttük rejlő igazságot. Éppen megszabadultam a képtől, hogy a király bábja vagyok, nem szeretném, ha az emberek arról kezdenének suttogni, hogy a Flerionok befolyása alá kerültem. Tudom, hogy megy ez a politika világában. Azt akarom, hogy azt a határozott, éles eszű fiút lássák bennem, aki vagyok, nem pedig egy bábút a nagy klánok sakktábláján. Ezt majd el kell mondanom Castiannek is, hogy többet ne kerüljünk ilyen helyzetbe. Vyvienne előtt talán nem akkora probléma, de ha rossz pillanatban használja ezeket a szavakat, nehéz helyzetbe hozhat. Nem tudom mennyire van otthon az ilyen játszmákban, de a biztonság kedvéért most is jelzem felé, hogy finomítson szavain.

Halk köhintésemre, és összepréselt ajkaimra csak egy széles mosoly a válasz. Nehéz rá neheztelnem, ha így mosolyog. Tökéletesen tudja, hogy mivel akadt problémám, túl jól ismer. Vajon számított rá, hogy belekötök a szavaiba, és direkt használta őket, hogy bosszantson? Nehéz eldönteni, igazából kinézném belőle. Talán most valószínűbb, hogy egyszerűen nem gondolta át, mit is mond pontosan, csak az ösztönös védelmezés beszélt belőle. Otthon az ágyban olyan szavakat suttog a fülembe, és olyan szavakat követelhet tőlem, amilyeneket csak akar, de mások előtt fontos a rólam kialakult kép. Fontos, hogy önmagamért tiszteljenek, és ne higgyék, hogy Castian utasításait követem.

- Sajnálom hercegem, nem akartalak tárgyiasítani – jól tippeltem, tényleg látja a problémát, de a szavai mögött nem érzek igazi megbánást. Miért is bánná? Ő élvezi, hogy a sajátjának mondhat, erre már rájöttem. Neki ez volt az igazán fontos. Hogy teljesen az övé legyek. Enyhítek ajkaim szorításán, de szúrós tekintetemet továbbra sem veszem le róla. Ajánlom, hogy most jobb legyen a folytatás. – Szóval… Ray engem választott, ha valakinek ezzel problémája van, bármikor jöhet hozzám panaszkodni – majdnem kicsúszik számon egy fáradt sóhaj szavai hallatán. Kezdem érteni, hogy miért tartották őt távol a politika ingoványos ösvényeitől. Annyi finomság rejlik benne, mint egy tehénben, akit agyagozni tanítanak. Persze ez már sokkal jobb válasz, benne van, hogy az én döntésem volt és saját akaratomból vagyok, mellette, de a vicsorgó mosoly a végén… az nem volt igazán tárgyalóterembe illő. Már helyzetben talán még fel is nevettem volna ettől a játékosságtól. Meglepően jól állt neki, illik a vademberhez, aki benne rejlik, de kissé ront a szavahihetőségén. El tudom képzelni, ahogy a fiatal gyógyítók majd sorban állnak Castian előtt, és próbálják elnyerni tőle a szívemet. Vajon már az első pillanatban leharapná a fejüket, vagy várna vele néhány percet?

Úgy tűnik Vyviennet is váratlanul éri a viselkedés, mert hangos nevetésben tör ki. Egy őszinte hang, ami több figyelmet irányít ránk, mint szeretném, pedig, ha tippelnem kéne, pontosan ez a célja. Van egy olyan sejtésem, hogy szeret a középpontban lenni. Kár, hogy én sokkal rosszabbul viselem a kíváncsiskodó pillantásokat.

- Ki vagy te és hol van Castian? – a drámai előadás kedvéért még szemeit is megtörli, hogy megszabaduljon nem létező könnyeitől. Ügyes. Ezek szerint Castian még vele sem viselkedett így korábban. Talán neki sem mutatta meg ennyire ezt az oldalát. Sejtettem, hogy a legtöbbekkel hűvös és távolságtartó volt, de reméltem, hogy legalább néhány kiváltságos ember ismeri azt a Castiant, akibe én beleszerettem. Úgy tűnik, tévedtem, és csak velem ilyen. Csak miattam nyílt ki. Boldog mosoly játszik szám sarkában, és legszívesebben odahajolnék hozzá, hogy megcsókoljam, de azzal összetörném ezt a csodálatos pillanatot. – Ray, nem tudom, mit csinálsz Casszel, de kérlek folytasd, a végén még ember lesz belőle – mosolyom kiszélesedik a játékos szavak hallatán. Szerintem fogalma sincs, hogy milyen közel jár az igazsághoz. Hogy mikor kettesben vagyunk, próbálom megszelídíteni és illemre tanítani ezt a vadembert. Hogy próbálom kicsalogatni abból a barlangból, ahová a világ elől húzódott. A világ elől, ami megvetette őt. Úgy tűnik, jó úton haladok.

- És belőled ki csinál embert, Vyvy? – ismét egy hangos nevetés a válasz Castian éles szavaira. Valamiért játékos csatájuk az egyik legszórakoztatóbb dolog, amit valaha hallottam. Talán meg igazi. Nincs benne hazugság, nincs benne megjátszás, csak az őszinte érzelmek. Ez az, amiben sosem volt részem. Egészen idáig.

- Miért érzem úgy, hogy régóta ismeritek egymást? – tekintetem kíváncsian járatom köztük, remélem nem veszik zokon, hogy becsatlakoztam beszélgetésükbe. Én is a részese akarok lenni az őket körülölelő jókedvnek. Vagyis inkább a Vyvienneből áradó jókedvnek, Castian inkább olyan arcot vág, mintha szörnyen sajogna egy foga. Biztos vagyok benne, hogy továbbra sem a kedvenc elfoglaltsága másokkal beszélgetni, de értem meg fogja tenni.

Szerencséjére Vyvy kettőjük helyett is eleget tud beszéni. Néha még az evésről is elfeledkezem, annyira koncentrálok minden szóra, minden történetre, amit megosztanak velem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire régi és ennyire szoros a közöttük lévő kapcsolat. Már amennyire Castian esetében lehet szoros kapcsolatról beszélni. Én viszont megragadom a lehetőséget, és próbálok minél többet megtudni róla. Próbálom minél jobban megismerni a lobbanékony kis árnymágust, aki egykor volt. Most, hogy tudom mennyi közös emlékük van, Vyvienneből is próbálok majd minél többet kihúzni, ha kettesben leszünk. Ha eleget nógatom, olyan dolgokat is elmondhat, amikre most nem volt idő. Nem tudom letörölni arcomról a boldog mosolyt, miközben hallgatom őket. Valamiért minden egyes aprósággal, amit megtudok róla, amit megismerek a múltjából, még jobban szeretem. Még mélyebbre ássa magát a szívemben. Talán őt nem érdekli a múltam, nem érdekli min mentem keresztül, de én remélem egyszer képes lesz velem megosztani minden emlékét, még azokat is, amik fájdalmasak, hiszen azok tették őt erőssé. Most már a múlt keserűségét sem kell egyedül cipelnie, itt vagyok mellette, hogy mindenben osztozkodjunk. Egyszer talán ő is el tudja majd ezt fogadni.

Túl hamar ér véget az ebéd, és vele együtt a történetek is. Vyviennek vissza kell mennie a betegekhez, és bármennyire is szeretnék csatlakozni hozzá, Istrid élve megnyúzna, ha meglátna egy kórteremben. Azok után, amiket Vyvy történeteiben hallottam róla, még inkább tudom, hogy nem tanácsos magamra haragítanom. Inkább kelletlenül szedem össze táskámat, és a reggel bedobott váltás felső és nadrág mellé csúsztatom az Istrid által adott könyvet. Nem hoztam magammal mást, hiszen nem egy hosszú túrára indultam, csak az éjszakát töltöm máshol. Castiant ismerve hálóruhát teljesen felesleges lett volna eltennem, úgysem tűrné meg rajtam, az első dolga lenne a legtávolabbi sarokba hajítani. Halvány mosollyal csóválom meg fejem, és próbálom eltűntetni a pírt, ami a gondolataim miatt siklott arcomra. Rossz hatással van rám Castian.

oOoOo

Megkönnyebbült sóhajjal hunyom le szemeim egy pillanatra, és élvezem az új erőre talált tavaszi napsugarak simogatását. Castian megszorítja kezem, és lassan maga után húz Esthel utcáin. Imádom, hogy összefűzte az ujjaink, hogy úgy tart, mintha ez lenne a legtermészetesebb mozdulat a világon. Ennek ellenére csak akkor vagyok képes igazán kiélvezni, mikor elég távol érünk a kórháztól, és egyre kevesebben keresztezik utunkat. Úgy tűnik a legtöbbeknek erős sugdolózási kényszere támadt csupán attól, hogy láttak minket kézen fogva sétálni. Megszoktam már a nagy a figyelmet, hercegnőként nehéz volt elkerülni a fürkésző pillantásokat, de ez most egy kicsit más volt. Mintha neheztelnének. Neheztelnek, mert nem őket választottam. De mit tehetnék, ha én már megtaláltam azt a személyt, aki mellett boldog lehetek? Nem fogok hazug érzelmeket magamra kényszeríteni csupán azért, hogy megfeleljek az elvárásaiknak. Igen, talán velem lenne a legjobb esélyük egy új gyógyító klán megalapítására, de mi értelme lenne, ha csak kényszerből tenném? Ha nem lennék boldog? Nem akarok többet feláldozni magamból a birodalomért. Eleget kaptak már belőlem, a boldogságomat többé nem adom. Ha annyira gyógyító gyermeket szeretnének, keressenek maguknak egy gyengébb mágiával bíró férjet, és imádkozzanak az isteneikhez. Igaz, hogy a gyógyító erő nem tartozik a legerősebb típusok közé, de egyáltalán nem lehetetlen tovább örökíteni. Nem minden mágia olyan, mint a tűz, de még ezekben az esetekben is akadhatnak kivételek, ahogy azt a mellettem sétáló árnymágus mutatja. Bűntudatot kéne éreznem, hogy a ritka erőnket egy olyan kapcsolatra pazaroljuk, amiből nem születhet gyermek, de magamat is meglepem azzal, hogy mennyire hidegen hagy a gondolat. Mikor váltam ennyire érzéketlenné a birodalom sorsa iránt? Nem. Ez nem érzéketlenség. Csupán életemben először többet számít Castian boldogsága, mint bárki másé. Sosem tenném meg vele, hogy politikai érdekből elhagyom és feleségül veszek egy gyógyítót. Már a gondolatától is a rosszullét kerülget. Kénytelen lesz mindenki elfogadni a döntésünket, mert nem fogok engedni mások kényszerének. Roppant makacs és hajthatatlan tudok lenni, ha valamit a fejembe veszek, és ha kell, ezt az összes fiatal gyógyítóval meg fogom értetni.

Mintha csak megérezné, hogy körülötte forognak gondolataim, engem figyel egy halvány mosollyal. Ez nem az arrogáns vigyora, ez az a lágy mosoly, amit csak nekem tartogat, amit átitat a mély szeretet, ami az enyém pontos mása. Csak egy vak nem venné észre, hogy mennyit jelentünk egymásnak. Tudom, tőle szokatlanok az ilyen megnyilvánulások, Vyvyenne szavaiból úgy vettem le, hogy sosem látta még őt ilyennek. A szerelem megváltoztatja az embert. Mindketten változunk, és ez így van rendjén. Szép lassan összecsiszolódunk, míg tökéletes egységgé nem válunk. Zavartan simítom füleim mögé a kósza tincseket, amikbe játékosan belekap a tavaszi szellő. Bár pontosan tudom, mennyire szeret, még könnyen zavarba tud hozni ezzel a pillantással. Mintha a lelkem legmélyére nézne. Mit látsz ott Castian? Ugye látod, hogy mennyit jelentesz számomra? Ugye látod a forró lángviharként tomboló szerelmemet? Remélem igen. Remélem érzed.

- Fáradtnak tűnsz – még mindig megrendít a figyelmesség és törődés, ami szavait átitatja. Mennyivel másabb, mint a gúnyos, rideg beszélgetések, amikkel az első napokban kommunikáltunk. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ide jutunk. Hogy valaha képes leszek őt előcsalogatni. A saját csapdájába esett. Míg a falaim lebontásával foglalkozott, nem ügyelt eléggé sajátjaira. Lassan bejutottam mögéjük, és addig nem nyugszom, míg ki nem rángatom őt onnan teljesen. Azt elfogadom, hogy másoknak sosem lesz képes igazán megnyílni, valahol még jól is esik, hogy apró részek belőle örökre csak az enyémek maradnak, de én nem követelni fogom, hogy ne titkoljon előlem semmit. Hogy minden sötétségével együtt az enyém legyen. Bármit el tudok fogadni, mert az is az ő része. Mikor váltam ennyire elvakult hősszerelmessé?

- Tényleg? Pedig jól vagyok, Istrid nem engedte, hogy túlhajtsam magam – az ebéd után már tényleg nem igazán érzem magam fáradtnak. Egy kiadós étkezés sokat visszaad az erőmből, ezért nem is értettem Istrid szigorát. Sokkal többre lehettem volna képes, ha még hagy kibontakozni. Majd holnap megmutatom neki, talán lankad a figyelme, és enged valamennyivel tovább gyógyítani. Mindenesetre próbálom megfogadni a tanácsát és ma pihenni, illetve beleolvasni a könyvbe, amit tőle kaptam. Lehet, hogy Castian elég fáradt ahhoz, hogy hamar elaludjon, így bőven van időm olvasni. Ha mégsem dől ki elég korán, akkor nem hiszem, hogy lesz lehetőségem kinyitni a könyvet. Ennél sokkal izgalmasabb, és arcpirítóbb tervei vannak.

- Ennek örülök – hát persze, állj te is az ő oldalára. A legutóbb sem fárasztottam ki magam annyira, még csak a karjaiba sem kellett vennie! Kis támogatással ugyan, de haza tudtam sétálni, egy szava sem lehetne. Lehet, hogy ő kérte meg Istridet, hogy ne engedjem ma sokat dolgozni, mert szükség lesz az erőmre? Nem. Nem tenne ilyet. Nem akarná, hogy örökké zavarba jöjjek, ha csak rá kell néznem az idős gyógyítóra. Ami a hálószobánkban történik, az senki másra nem tartozik, túlságosanintim, túlságosan zavarbaejtő. Lehet, hogy neki nincsenek gátlásai és a szemérmesség fogalmát sem ismeri, de én bőven mögötte járok ezen a téren. Megtippelni sem merem hány év lemaradást kell behoznom hozzá képest. Vajon mikor csábította el az első szeretőjét? Tizenhat? Tizenhét? Talán ennél is korábban? A lényeg, hogy talán nekem is évekre lesz szükségem, mire annyira természetesen kezelem a dolgokat, mint ő. Bár kétség sem fér hozzá, hogy mindent meg fog tenni, hogy minél hamarabb hozzászokjak mindenhez, amit adni tud.

- Ezt amúgy is inkább nekem kéne kérdeznem, te vagy az, aki nem tud aludni – és hullafáradtan dolgozott egész délelőtt. Remélem volt rajta valami védőfelszerelés, és nem teljesen felelőtlenül javította a több méter magasban lévő építményeket. Ha valaki lezuhan abból a magasságból, még mágiával sem biztos, hogy meg tudjuk menteni, az ő pajzsa mellett pedig szinte lehetetlenné válik a megmentés. Átok ez a képesség, sosem vágynék passzív pajzsmágiára. Több a hátránya, mint az előnye. Bár, a saját másodlagos képességemet gondolkodás nélkül elcserélném rá. Annál bármi jobb. Hátrapillantok rá vállam felett, miközben dacosan szelem a fatörzsbe vágott lépcsőfokokat. Sajnos itt nem tudunk egymás mellett haladni, pedig már most hiányzik az érintése. Azonban el kell fogadnom, hogy az Estheli építészet nem támogatja a romantikus andagást.

Ez komoly? Én éppen legorombítom, erre ő nem tesz mást, csak legelteti rajtam a szemét? Ha ezt tudom, őt küldöm előre. Nem ér kihasználni a helyzeti előnyöket. Rám figyeljen, ha beszélek, ne a hátsómra. Talán ezt kéne megjelölni a kapcsolatunk egyik alapszabályaként. Megtorpanok, ő pedig szinte belém ütközik, annyira el van merülve a látványban. Ekkora egy tuskót. Valahol belül jól esik, hogy ennyire imádja a testem, de ez is egy olyan dolog, amit nem nyilvános helyen kéne tennie. Komolyan egyszer felképelem. Csak azelőtt kéne ezt megtennem, hogy magára ölti mosolyát, mert utána már nem tudok rá haragudni. A francba. Elfordítom róla dühös tekintetem, de már késő. Ennyi elég volt, hogy elveszítsem ellene a csatát. Fülemhez hajolva simul hátamhoz, szabad keze gyengéden átöleli át derekamat.

- Reméljük, ma álomba ringatsz, kicsim – arcom vörösbe borul a képektől, amik szavai nyomán villannak fel elmémben. Kétség sem fér hozzá, hogy mire gondol, ezt pedig tökéletesen alátámasztja a becenév, amit használ. Csak akkor hív így, amikor… amikor…

- Perverz! – kilépek öleléséből, és sietve lépkedek föl a kanyargós lépcsőkön. Szégyentelen vadember. Gátlástalan perverz tuskó. És mégis, imádom, hogy ilyen.

oOoOo

Ha eddig azt mondtam Esthelre hogy gyönyörű, akkor kénytelen vagyok új szavakat keresni. Szavakat, amik képesek leírni azt a látványt, ami a lengőhidakról tárul a szemem elé. Eddig csak részleteket, apró ízelítőt kaptam azokból a csodákból, amiket az erő mélyére épített titkos város rejteget magában. Csak lassan haladunk, mert szinte percenként megállok megcsodálni egy-egy építményt, vagy építészeti megoldást, amivel lakhatóvá tették a lombok közötti világot. Castian nem sürget, türelmesen válaszol a kérdéseimre, és mutatja meg a legfontosabb városrészeket. Az földön lévő épületek egészen babaház szerűek a magasból, a közöttük sétáló emberek pedig fürge kis foltoknak tűnnek. A látványnál már csak a ránk telepedő béke a csodálatosabb. Végre olyan, mintha rendes életet élnénk, mintha mindig is ez lett volna a normális. Lelkesen mesélek neki a különböző módszerekről ahogy felhasználhatom mágiámat a csontok összeillesztéséhez, ő pedig figyelmesen hallgatja, mintha a világ legizgalmasabb dolgairól fecsegnék. Kivételesen ő sem fukarkodik a szavakkal, és mesél a javításokról, a megoldásokról, ahogy egy-egy részletet rögzítettek. Sosem érdekelt igazán az építészet, szintem egy fűrésszel előbb vágnám le az ujjaim, mint hogy kettészeljek egy deszkát, mégis úgy iszom a szavait, mintha az életem múlna rajta. Csak azért, mert jó hallgatni. Csak azért, mert ő mesél. Meghitté teszi a sétát, egy széttörhetetlen boldogságbuborékot fúj körénk. Szívem szinte szétreped az érzelmektől, legszívesebben boldogan nevetve táncolnék végig a hidakon, hogy egész Esthel hallja, mennyire boldog vagyok.

Az utolsó néhány emeleten azonban a boldogság és kíváncsiság érzését átveszi a félelem. Eleinte izgalmas volt az egyre zsugorodó város látványa, de egy idő után inkább torokszorítóvá vált. Eddig nem tudtam, hogy félek a magasságtól, de úgy tűnik minden kicsit jobban megismei magát az ember. Bár talán nem is félelem ez, csak egészséges életösztön. Tudom, hogy Castian nem engedné, hogy bajom essen, ettől függetlenül egy leszakadó lengőhídról ő sem igazán tudna megmenteni. Mindenhol vannak biztonsági korlátok, de azokon is át lehet bukni. Vajon hányan vesztették már életüket Esthelben egy rossz lépés miatt? Inkább nem is vagyok kíváncsi erre az adatra.

Nagyon szusszanva nézek körbe az apró teraszon, ahonnan már nem vezet több lépcső tovább. tehát elértük a legtetejét. Hála az égnek. Nem tudom hány emeletet tehettünk meg, de az biztos, hogy nem ellustult hercegek erőnlétéhez tervezték ezt a várost. Ha ilyen magasan élnék, akkor biztosan legalább olyan jó kondiban lennék, mint Castian. Már az felér egy edzéssel, hogy hazajusson az ember. Apropó haza. Kíváncsian fürkészem a három kis lakást, de külsőre semmi eltérő nincs rajtuk. Egyszerű kis építmények. Egyszerűek, de otthonosak. Felfele jövet Castian elmesélte, hogy Theo és a szülei használják a másik két épületet, amikor a városban tartózkodnak, de ma este csak a miénk az emelet. Nem akarom tudni mivel vette rá a bátyját, hogy máshol töltse az éjszakát, de igazán hálás vagyok. Túl közel vannak ezek az épületek egymáshoz, és ha elveszítem kontrollt, akkor…

Nagyon nyelve fordítom figyelmem a terasz másik fele felé. Bár kissé tartok a magasságtól, győz a kíváncsiság. Látnom kell a várost. Remegő ujjaim a korlátra simítva hajolok előrébb, hogy lepillanthassak a végtelennek tűnő mélységbe. Huh. Nem számítottam rá, hogy ennyire magasan vagyunk. A kilátás gyönyörű, elképesztő, hogy mire voltak képesek a lázadók. Elképesztő, hogy egy rettegésbe taszított nép mire képes. Xamore csodálatosan virágzó birodalom lehetne a megfelelő irányítás alatt. Igazi drágakő, ha sorvadna el lassan egy őrült keze alatt. A benne élő emberek csodálatosak, kreatívak, és sokkal többet érdemelnek annál, mint amit a sors eddigi életükben kiszabott számukra. Remélem egyszer láthatom, ahogy a népem feltámad a hamvaiból, és ragyogó főnixként emelkedik a többi birodalom közé.

- Nem tudsz leesni – mögém lépve simítja tenyerét kezemre, és az ismerős, imádott módon fűzi össze ujjainkat. A közelsége kiránt a gondolatok örvényéből, és emlékeztet rá, hogy most a jelennel kell foglalkoznom, nem pedig jövőbeli reményeket kergetnem. – Védőbűbáj. Minden magas építmény el van látva vele a városban – kezeinket óvatosan helyezi a láthatatlan falra, ami a körülöleli a teraszt, és ezek szerint minden más épületet is. Hasonló tapintása van, mint a védőpajzsnak, ami a házamban tartott. Hihetetlen, hogy ilyesmire is képesek az Esthelben élő mágusok. Vajon ebben is a Yole klán keze van? Abban biztos vagyok, hogy Esthelt az ő bűbájaik védik, de el tudom képzelni, hogy ez a megoldás is az ő fejükből pattant ki. Leleményesek. Több ilyen klán támogatására lenne szüksége a lázadásnak, és akkor valóban lenne esélyük apám ellen. Csodálatos, hogy ilyen védelemre is gondoltak. Az pedig még csodálatosabb lett volna, ha Castian időben szól, hogy ne remegve tegyem meg az utolsó néhány lépcsőfordulót.

- Ezt mondhattad volna azelőtt is, hogy az előző három lépcsőt remegő térdekkel másztam meg – fintorogva, neheztelő tekintettel pillantok hátra vállam felett. Ha direkt rám akart ijeszteni, akkor jobb a tudja, nem igazán élvezem az ilyen játékokat. Sokkal jobb lett volna, ha teljes nyugalomban tudok gyönyörködni az elém táruló látványban. Így már sokkal bátrabban fogok haladni, ha legközelebb fel kell másznunk Castian otthonába. Ha tényleg csak itt lesz képes igazán mélyen aludni, akkor gyakori vendég leszek ezek között a lombok között. Nem bánom, igazán otthonos. Gyönyörű, ahogy a napfény beszökik a levelek között, apró fényszikrákkal szórva tele mindent. Úgy tűnik ő is érzi, hogy hibázott, mert apró puszikat szór arcomra, próbál megenyhíteni. Természetesen most is szinte azonnal sikerrel jár.

- Remegtek a térdeid? Ne haragudj kicsim, a csodálatos feneked elvonta a figyelmemet - ó istenem ez az ember. Komolyan kimondja ezeket a szavakat? Nem értem mikor hagyhatta el a gátlásait. Egyáltalán volt neki valaha? Nem próbálom tovább elrejteni mosolyom, megfordulok karjai között, és a szokásos felháborodott ütést mérem mellkasára. Vajon megérzi egyáltalán, vagy annyira zavaró számára, mint egy szúnyogcsípés?

- Hülye vagy! – széles mosollyal rázom meg fejem. Hülye, de az én hülyém. Imádom, hogy ennyire szemérmetlen, imádom, hogy mindent kimond, ami csak az eszébe jut, imádom, hogy ennyire imád engem. Mosolyát még érzem ajkaimon, mikor végre megkapom a csókot, amire órák óta vágyom. Gyengéden, forró, simogató. Mintha üdvözölne az egymástól távol töltött hosszú órák után. Többet nem fogok eddig várni vele, ha kell, egész Esthel előtt fogom követelni csókját. Túlságosan szomjazom rá.

- Gyere, menjünk be – elszakad ajkaimtól, csak hogy ostobabeszédre használja száját ahelyett, hogy engem csókolna tovább. Hangjából eltűnt a korábbi játékos él, már átvette a helyét a szenvedély és a végtelen gyönyör ígérete. Imádom ezt a hangját. Imádom, ahogy végigbizsergeti a bőrömet, ahogy beindítja zabolátlan fantáziám, és egyre közelebb csalogatja hozzám a vágy fátyolos ködjét. – Egész nap azt vártam, hogy szeretkezhessek veled – már megint a nyers őszinteség. Nem szépít, nem hazudik, kimondja amire vágyik. Bárcsak én is képes lennék rá. Bárcsak ne jönnék zavarba szavaitól.

- Castian! – vöröslő arccal pislogok rá, de hagyom, hogy magával húzzon birodalmába. Eszemben sincs megállítani, hiszen én is pontosan arra vágyom, amire ő. Hazudnék, ha azt mondanám, nincs bennem félelem, hogy nem simogatnak az aggodalom jeges ujjai a fájdalom gondolatára, de próbálom elűzni őket. Próbálok bízni Castianben. Ő sosem okozna nekem fájdalmat. Sosem hagyná, hogy szenvedjek. És a legfontosabb, hogy bármilyen ügyetlen is leszek, sosem fog csalódni bennem.

Az apró kis lakás egyszerű, pont egy magányos katonához illő, aki leginkább csak alvásra használja. A legszokatlanabb az egészben a szín. Minden a Flerionok erős, vörös színeit viseli. Az ágynemű gyönyörű aranyhímzéssel futtatott vöröse szinte valódi lángokat idéz a tetőablakon beszűrődő tavaszi napfényben. Gyönyörű. Gyönyörű, de valahogy nem tudom elképzelni, hogy Cas választotta. Az ő ízlése ennél sokkal sötétebb. Már éppen feltenném a kérdést, hogy kinek köszönhető ez a berendezés, de vad csókja pillanatok alatt feledteti el velem az ágynemű kérdését. Szinte nekiesik ajkaimnak, a korábbi gyengédség hamuvá égett a vágy fellobbanó forró lángjai között. Ujjaim a mellkasán feszülő ingbe markolnak, kapaszkodót keresnek a vad rohammal szemben. Nyelveink észvesztő táncot járnak egymással, tovább szítva a bennünk tomboló fotótüzet. A lángok megállíthatatlanul pattognak közöttünk, nem létezik más, csak az ő illata, ami körülölel, az íze, amit próbálok magamba olvasztani. Nem állítom le, nem kérem, hogy legyen gyengédebb, inkább próbálom felvenni vele a lépést. Próbálok tökéletes társ lenni heves táncunkban. Érzem, hogy kioldja fonatomat, hogy tincseim vékony függönyként terülnek szét hátamon. Testem már csupán ennyitől reszket a folytatásért, még többet akar Castianből.

Végül a levegőhiány vet véget a vad ostromnak. Szemei már egészen sötétvörösek a bennük tomboló vágytól. A vágytól, ami pontos mása az enyémnek. Remegve kapaszkodok belé, miközben levegőt kapkodva próbálom összeszedni gondolataimat. Lassan eltűnnek a sötét foltok, amik eddig szemem előtt ugráltak, de nem engedni, hogy teljesen rendbe jöjjek. Újabb alattomost támadást indít józan eszem ellen. Hajamba markolva húzza hátra fejem, de még most is vigyáz, hogy ne okozzon fájdalmat. Ajkai nyakamra siklanak, halk sóhajt csalva elő belőlem. Nem lesz ez így jó. Ha tovább folytatja, újra el fogok veszni. Már érzem a gyönyör simogató érintését, ami magával akar rántani.

- Cas… nem kéne előbb… - … lezuhanyoznunk? – remegve próbálom feltenni ezt az egyszerű kérdést, de nem hagy rá időt. Pedig én csak tiszta szeretnék lenni, hogy ne egy kórház szagú Rayt kelljen csókolgatnia. Még a végén elkap valami betegséget, amiből hosszú hetekig tartana a felépülése. Még hogy én vagyok a felelőtlen, aki nem foglalkozik a saját egészségével.

- Nem – bármit mondhatnék, semmi sem lenne képes megállítani a benne tomboló sóvárgást. Minden mozdulatából érződik, hogy ez egy fullasztó roham, ami nem fog elcsitulni, míg el nem éri célját. Ajkai nyakam érzékeny pontjait kutatják, miközben kezei bejárják testem. Mindenhol magamon érzem simogatását, ujjai néha gyengéden, néha erősebben markolnak belém. Mintha felfedezőúton lenne. Felfedezőúton, ahol perzselő tüzeket hagy maga után, amik szinte égetik bőrömet. Meg kéne riadnom a hevességétől, de mintha teljesen elűzte volna a félelmemet. Mintha minden bizonytalan gondolat elveszett volna mélységben, ami felett együtt táncolunk. Megígérte, hogy leáll, ha kérem, így bátran merem rábízni magam. Bátran fogadom fullasztó csókját, a fenekembe markoló ujjakat. Most nem egyedül járok a vágy okozta köd útvesztőjében. Most ő is ott van velem.

Türelmetlen mozdulatokkal szabadt meg ruháimtól, és én bátorságot gyűjtve másolom le mozdulatait. Magamon akarom érezni a bőre érintését, közvetlenül vágyom a forróságra, ami belőle árad. Ujjaim alatt akarom érezni izmai rezdülését, a vágyakozó remegését. Alig egy napja még rettegtem a gondolattól, hogy testünk akadálytalanul simul össze, most pedig jobban vágyom rá, mint a birodalom megmentésére. Elégedett sóhajomat elnyelik forró ajkai, mikor végre hozzábújhatok. Legszívesebben macskaként dörgölőznék testéhez, hogy minél közelebb érezhessem magamhoz. Csókolni, érinteni, simogatni akarom őt mindenhol, de ehhez még nem érzem elég bátornak magam. Még csak kapaszkodni van erőm. Kapaszkodni belé, hogy ne vesszek el teljesen.

A jól ismert mozdulattal emel fel a földről, én pedig karjaimat nyaka, lábaimat pedig dereka köré fonom. Mintha tökéletesen illenék karjaiba. Mintha a nemlétező istenek is arra teremtették volna, hogy örökké engem hordozzon. Hogy magához szorítson, és sose engedjen el. Felhevült testem összerezzen a hűvös fal érintésétől hátamon. Csak messziről érzékelem, hogy egy zuhanyban állunk, többet már nem látok. Már semmi sem létezik a gyönyörön kívül, amivel Castian ölel körbe. Fejemet rekedt nyögéssel döntöm a falnak, reszketve kapaszkodok belé, miközben határozott mozdulatokkal simítja össze merevedésünket. Lehunyt szemmel veszek el a fékevesztett ritmusban, amit diktál. Csípője minden egyes mozdulatával közelebb lök a megváltó gyönyör felé, nem lassít, nem játszadozik, nem kínoz. Ugyanolyan vadul vágyik a kielégülésre, mint én. Ugyanúgy bele akarja vetni magát az orgazmus fullasztó hullámai közé, mint én. Az apró fürdő falai kérlelhetetlenül verik vissza halk nyögéseim és az ő elfojtott zihálását. Nem tudom melyikünk lendül át hamarabb a vékony határon, nem tudom melyikünk suttogja előbb rekedten a másik nevét, de néhány perces őrült hajsza után remegve szorítjuk egymást a kielégülés viharos óceánjában vergődve. Ziháló légvételei szinte karcolják érzékeny bőröm, ahogy nyakamba fúrja arcát. Szívem fájdalmas ütemben zakatol, kétségbeesetten kűzdök az levegőért, arra sincs erőm, hogy szemeimet kinyissam. Bár még mindig Castian köré vagyok fonódva, csupán az ő ereje tart meg, én már képtelen vagyok kapaszkodni. Elvesztem. Tudatom lassan emelkedik elő a sűrű ködfátyolból, amit tettei borítottak rám. Én… ez… össze sem hasonlítható az eddigiekkel. Ez sokkal vadabb, sokkal ösztönösebb volt. Mintha Castian is nehezebben uralkodott volna a vágyain, és elszabadult volna a vadember, aki ott rejtőzik benne. Rémültnek kellene lennem. Aggódnom kéne, mégis… boldog vagyok. Boldog vagyok, hogy meg merte ezt mutatni nekem. Boldog vagyok, hogy volt bátorságom, és nem állítottam. Boldog vagyok, hogy képes vagyok megbízni benne.

Óvatosan enged le a földre, remegő lábaim bizonytalanul ugyan, de képesek megtartani. Az orgazmus apró kis szikrái még ott pattognak bőröm alatt, de a vad éhség, amit iránta éreztem már részben elcsitult. Most már tudom mi volt az az érzés, ami egész nap feszített, ami egész nap húzott egy ismeretlen irányba. Hozzá. Bár eleresztett, homlokát továbbra is vállamnak dönti, elrejtve előlem arcát. Ez nem ér, a bujkálás az én specialitásom, neki nem kellene ezt tennie. Mit próbál takargatni előlem? Miért nem néz a szemembe, hogy láthassa a boldogságot, ami tekintetem mélyén csillog?

- Ne haragudj Ray. Azt hiszem, jobban idegesítenek a hódolóid, mint eddig hittem – szívem nagyot dobban az őszinte bocsánatkérés hallatán. Ez lenne a gond? Szégyelli, hogy ennyire elvesztette a fejét? Ugyan Castian, mindig tudtam, hogy egy vadember vagy, a hevességed sosem ér váratlanul. Megtanulom kezelni, megtanulok táncolni a sötét a lángokkal, de ehhez az kell, hogy néha szabadjára engedd őket. Igazából még jól is esik a féltékenysége, gyengéden simogatja a bennem rejlő bizonytalan fiút. A heves, vad szeretkezés az ő birtoklási vágyának megnyilvánulása, most már ezt is tudom. Addig nincs is ezzel baj, míg nem a kórház falának dönt neki, hogy a rajongóim előtt bizonyítsa be, tényleg az övé vagyok. Annyira imádom, hogy előttem fel meri vállalni a „hibáját”, és a valódi énjét. Képtelen vagyok visszatartani szerelmes mosolyomat, és egy apró puszit hintek a sötét tincsek közé, amit valószínűleg meg sem érez. Féltékeny olyan nőkre, akik a lába nyomába sem érhetnek. Olyan nőkre, akiket észre sem veszek mellette, és sosem lesz esélyük rá, hogy elcsábítsanak mellőle. Halkan felhorkantok az abszurd gondolatra, hogy Esthel legkelendőbb, legszexisebb férfija egy csapat idegesítően fecsegő tinilányt tekint ellenfelének. Mi mindent lesz még képes kihozni belőle a szerelem? Átkarolom vállát, és kissé bizonytalanul, de gyengéden simítok végig tarkóján a puha tincsek alatt. Nem igazán tudom, hogy mennyire sérti ez a gondoskodás a nagy harcias önbecsülését, de éreztetni akarom vele, hogy minden rendben, hogy szeretem, bármit is tesz, bárhogy is viselkedik.

- Pfff. Miattuk ne aggódj. Téged szeretlek – és ezen semmi sem fog változtatni. Esélyük sincs ellene. Jobban bukom a kockás hasra, mint a puha mellekre. Jobban bukom Castianre, mint a birodalom bármelyik férfi tagjára. Ezek tények. de ha tényleg ennyire bosszantják őt a rajongóim, akkor ki kell találnom valami megoldást, amivel valóban megértetem velük, hogy ne próbálkozzanak. Sajnos tapasztalataim szerint sok lányt csak még jobban vonzz, ha a kiszemeltjük foglalat, mintha külön dicsőség lenne, hogy el tudják őt nyerni az előző párjuktól. Türelmes vagyok, és eddig kedvesen akartam elutasítani őket, de ha ennyire zavarja Castiant, kénytelen leszek keményebben reagálni. Érte megteszem. Nem mindig vagyok jámbor és ártalmatlan herceg, tudok kevésbé megnyerő is lenni.

- Tudom – de ettől még nehéz elfogadni. Megértem. Ez a féltékenység marja az én lelkemet is, ha a korábbi partnereire gondolok. Ha csak eszembe jut, hogy előttem mennyien érinthették már meg őt, mennyien hallhatták mély, rekedtes nyögését, amivel átlép a gyönyör kapuján, legszívesebben kikaparnám a szemüket, és örökre megsüketíteném őket. Csak mert látták és hallották, ami az enyém. Talán nekem is jutott apám őrületéből. De ezt az őrületet csak Castian képes kiváltani belőlem. – Jó döntés, sokkal jobb vagyok, mint azok a fruskák – végre hajlandó rám nézni, és láthatom arcára rajzolódni az öntelt mosolyt, amit annyira imádok. Amivel annyiszor kergetett az őrületbe mikor megismertem. Igen, ez a válasz más sokkal jobban illik a tőle megszokottak közé. Másoknak nem is kell tudnia, a mögötte rejlő érzelmeket. Azok csak az enyémek. Halk nevetéssel ejtem rabul tekintetét, hogy a bennem kavargó boldogság végleg elűzhesse az árnyakat a ragyogó vörös szemekből. Elégedetten figyelem, ahogy mosolya ellágyul, és a korábbi bizonytalanság helyét átveszi a szerelem.

- Öntelt tuskó vagy – széles mosollyal csóválom meg fejem, de nincs benne semmi rosszallás. Imádom az önbizalmát, imádom ahogy lassan az enyémet is felépíti a magabiztossággal, ami belőle árad. Jó, persze néha kicsit visszavehetne az arroganciából, de ha így néznék ki, lehet nekem is nehezemre esne nem imádni magamat. Minél többet látok belőle, minél jobban megismerem, annál inkább elnézem ezt neki.

Szívem kihagy egy ütemet, ahogy hirtelen eltávolodik tőlem, és háttal fordít magának. Szinte várom, hogy újra a falnak lökjön, és onnan folytassa, ahol pár perce abbahagyta. Talán biztatásnak vette a korábbi szavaim? Remélem nem. Bármennyire is szeretném, az első alkalmam nem egy zuhanykabinban képzeltem el. Bár lehet, hogy Castiannel még ezt is elfogadnám. Meglepetésemre azonban csak hajamat tekeri szoros kontyba és rögzíti fejem tetején. Egész ügyes. Azért még korai lenne, hogy fodrásznak szegődjön a királyi udvarba, de látszik, hogy van benne tapasztalata. Úgy tűnik van még egy előnye annak, ha hosszú hajú partnert választ magának valaki.

- Nincs kedvem vizes hajjal bajlódni – a halk szavakat kísérő lágy érintéstől jóleső borzongás fut végig bőrömön. Egy apró kis érintéssel is képes ezt kiváltani belőlem, és hangja alapján nagyon is boldoggá teszi a tudat, hogy ekkora hatással van rám. Pedig szerintem csak a felszínét kapargatja a tudásnak. Még hosszú évei vannak rá, hogy kiismerje a hatalmat, amit felettem gyakorol.

Lehunyom szemeim egy pillanatra, ahogy a kellemesen meleg vízcseppek elkezdenek záporozni bőrömre. Továbbra is előnyben részesítem a kádat, de a forró víz az forró víz. Némán, teljes összhangban mosakszunk egymás mellett, mintha hosszú évek óta ezt csinálnánk. Talán ő pont ezt csinálja évek óta. Rutinosan mozog valaki mellett. Vajon hány fiú járt már itt előttem? Hány korábbi kaland jut eszébe, mikor rám pillant a zuhany alatt? Eddig vártam, hogy magával húzzon a vörös ágyneműk közé, most azonban inkább görcsbe rántja gyomromat a gondolat, és elfog az émelygés. Nem akarok abban az ágyban szeretkezni vele először, ahol korábban más fiúk sóhajtoztak az érintésétől. Azt képes vagyok elfogadni, hogy léteztek, hogy a múltja részét képzik, de… de fel akarom égetni ezt az ágyat, és egy újat készíttetni, amit már csak hozzám tud kötni. Mennyire szánalmasan beteges gondolataid vannak Ray. Biztosan nem értené meg, ha ezzel hozakodnék elő. Hogyan magyarázhatnám meg neki, hogy a féltékenységem miatt nem teljesül be, amire egész nap várt? Amire mindketten egész nap vártunk.

- Mondd – hangja kiránt az önmarcangolásból, és összerezzenve pislogok a széles hátra, amit most nem takarnak éjfekete tincsek. Mikor lépett ki a zuhany alól? Annyira elmerültem gondolataimban, hogy észre sem vettem a távozását. Még egyszer nem követhetek el ilyen hibát. ha hagyom elkalandozni gondolataim, akkor lemaradok a legizgalmasabb látványról. Tekintetem végig futtatom a hátán húzódó sebhelyen, amit eddig nem tudtam igazán szemügyre venni. Most, a tavaszi napfényben minden részlete látszik, minden fájdalmas igazság, ami a keletkezése mögött áll. Túl jellegzetes az alakja ahhoz, hogy el lehessen téveszteni. Csak egy villámcsapás hagy maga után ilyen nyomot. Egy mágikus villám, aminek célja Castian elpusztítása volt. Ajkaim összeszorulnak a bennem fellobbanó haragtól, kétségbeesetten próbálom leküzdeni védelmező ösztönöm. Igen, lehet, hogy sokkal nagyobb és erősebb nálam, de ettől függetlenül meg akarom őt óvni mindentől. Nevetséges, remekül szórakozna, ha hallaná, hogy mi jár a fejemben. Szerencsére akad valami, ami még erről is képes elterelni gondolataim. Ajkaimba harapva simítom végig tekintetemmel izmos fenekét és combjait. Ma már ő is kigyönyörködhette magát, most rajtam a sor. Hogy lehet valaki ennyire piszkosul tökéletes? Nem érzem tisztességesnek a birodalom többi férfijával szemben, hogy Castian egyáltalán létezik. Túl nagyok az elvárások az irányukba. Sosem tudják felvenni vele a versenyt. Sűrű pislogással próbálom visszaterelni figyelmemet a kérdésre, amit feltett, mielőtt pocsolyává olvadva terülök szét a padlón.

- Mit? – igazából tudom jól, hogy mire gondol. Látja rajtam, ha valami nincs rendben, tőle nem védenek a falaim. Olyan vagyok számára, mint egy nyitott gyerekkönyv. Túl gyorsan, túl sokat tud olvasni belőlem.

- Látom, hogy valamin kattog az agyad, ki vele – nem szívesen vágok bele a magyarázatba, szégyellem, hogy egy csapat régi fantomképre vagyok ennyire féltékeny. Szégyellem, és félek, hogy mit fog reagálni, ha emiatt nem vagyok hajlandó szeretkezni vele. Bár őt ismerve akkor felajánlaná, hogy az ágy helyett az étkezőasztalon csináljuk, csak hogy végre megkaphasson. Az igazat megvallva még az is kényelmesebb lenne, mint a tudat, hogy kik feküdhettek előttem a párnák között. Hogy időt nyerjek a válasszal, kilépek a zuhany alól, és hálásan bújok a nagy vörös törülközőbe, amit Castian terít körém. Természetesen csak azután, hogy kiélvezte ázott testem látványát. Nem tudom elítélni érte, hisz pár pillanattal ezelőtt én is pont ugyanazt tettem.

- Csak azon gondolkodtam, hogy hány fiút hoztál ide előttem – a padlóra függesztem tekintetem, kerülöm pillantását. Igazából nem is akarom tudnia pontos számot, csak valahogy értelmet kell adnom az ágycserével kapcsolatos kérésemnek. Remélem a szoba más részein nem csinálták, mert akkor teljesen új bútorzatra lesz szükség. De lehet erre nem is lesz szükség, mert az értelmetlen féltékenységem miatt elveszítem őt. Ha ma nemet mondok a szeretkezésre, akkor lehet, hogy feldühödik, és soha többet nem akar majd látni. Hogy azt hiszi, egyáltalán nem is kívánom őt, pedig ez nincs így. Én is akarom, hogy megtörténjen, de… de… túl bonyolult. Ujjaim görcsösen szorítják a törülköző puha anyagát, miközben tenyereit arcomra simítva vezeti magára tekintetem. Pillantásunk összefonódik, nem tudom elrejteni aggodalmam. Már a kósza gondolata is annak, hogy elhagyhat, megbénít. Vajon megérti, vagy inkább hallgatnom és tűrnöm kéne?

- Senkit, Ray. Még Theo sem tette be a lábát azon az ajtón soha – döbbenten nyílnak el szemeim, amint eljutnak szavai szétcsúszó gondolataimhoz. Soha senki sem járt még itt rajtam kívül? De akkor én… ez azt jelenti… Megremegek a hatalmas súlytól, amit a rám szakadó érzelmek aggatnak kétségbeesetten kapkodó szívemre. Szinte belepusztulok a heves szerelembe, ami belülről mar, amit a belém vetett bizalma és szeretete táplál. Sosem éreztem magam különlegesnek és értékesnek. Egy ostoba jóslat miatt váltam sok ezer ember titkos reményévé, de ebből sosem éreztem igazán semmit. De Castian minden korábbi szabályt felrúg. Ő újra és újra bebizonyítja, hogy neki számítok. Hogy neki többet jelentek a lázadás üres jelképénél. Mellette vagyok valaki. A szerelme. – Komolyan azt gondolod, hogy beengednék bárkit az egyetlen helyre, ahol képes vagyok aludni? – halkan suttogja ajkaimra a kérdést, miközben letörli arcomról az előbukkanó könnycseppet. Milyen ironikus, hogy az egyetlen ember, aki képes könnyeket kicsalni belőlem ugyan az, mint aki a világ legboldogabb hercegévé tesz. Torkom összeszorul az újabb ki nem mondott vallomástól, csak könnyeim halvány fátylán keresztül látom a ragyogó lángokkal szót tekintetet. Bízik bennem. Bízik bennem annyira, hogy hagyja elcsitulni mellettem nyughatatlan ösztöneit. Egy harcosnak talán az alvás a legfélelmetesebb dolog, mert akkor nem irányít, akkor kiszolgáltatott és sebezhető. Engem mégis beengedett a falak közé, önként tárta ki az ajtókat, pedig a legnagyobb pusztítást vihetném végbe, ami csak létezik. Ez lenne a tökéletes alkalom, hogy végezzek vele, ha valóban apám kémje lennék, de ez meg sem fordul a fejében. Ő rám bízná az életét, ahogyan gondolkodás nélkül tenném én magam is.

- De akkor engem miért? – nem tudom mit várok. Megerősítést? Vallomást? Halkan elsuttogott szerelmes szavakat? Hiszen tudom jól a választ. Tudom, de bizonytalan szívemnek az ő szájából kell hallania. Mi történik, ha bizalma és a szeretete nem elég? Ha ezek sem tudják legyőzni ösztöneit, és még itt sem lesz képes aludni? Ha sosem lesz rá képes úgy, hogy mellette vagyok? Akkor kénytelen leszek megtanulni nélküle álomra hajtani a fejem, bármennyire is elszomorít a gondolat. Mennyire szánalmas, hogy két együtt töltött éjszaka után, már képtelen vagyok elválni tőle. Azt hiszem, túlságosan függőjévé váltam a szeretetének.

- Mert te te vagy – mosolyogva hagy magamra könnyeimmel. Nem éppen erre a válaszra számítottam, mégis a maga tömör Casszes módján nem kaphattam volna ennél megnyugtatóbb szavakat. Nincs szükség körítésre és díszítésre. Ő aztért szeret, aki vagyok, és ezt el kell fogadnom. Talán egyszer teljesen képes leszek rá.

Halvány mosollyal törlöm le az utolsó kósza könnycseppeket, és nekilátok szárazra törölni magamat a puha törülközővel. Még ez is a Flerionok jellegzetes színét viseli, ami teljesen biztossá teszi, hogy ezt a lakást nem Castian rendezte be. Részben értem, hogy miért nem hordja a klánja színeit, hiszen küldetéseket csak felfedné velük magát. Nehéz beleolvadni az árnyakba, ha szinte világítasz. Mintha a Flerionoknak az lenne a célja, hogy mindenki őket vegye észre először a harcmezőn, és dicsőséget szerezhessenek maguknak és klánjuknak hősies küzdelmükkel. Ettől függetlenül amikor nincs küldetésen, igazán hordhatná őket, nem kéne a lázadó fiút játszania. Nem kiskamasz már, ideje lenne elfogadnia a helyét és büszkén vállalnia a származását. Majd megpróbálom titokban felfrissíteni egy kicsit a ruhatárát.

Mikor sikerül felitatnom magamról az utolsó vízcseppeket is, reszketeg sóhajjal tekerem magam köré a törülközőt és óvatosan kioldom kontyomat. Az utóbbi pár percben bár csak az időt húztam, és a bátorságot gyűjtöttem. Ha most kilépek azon az ajtón, nincs visszaút, Castian nem fog megállni, és szeretkezni fogunk. Illetve csak akkor állna le, ha én kérném, de sosem tennék vele ilyet. Nem akarnám, hogy annyi önmegtartóztatás után szenvedjen. Mert már rájöttem, hogy neki valódi fájdalmat okoz, ha nem kaphat meg. Mintha legalább annyira lenne szüksége arra, hogy megérintsen, mint az oxigénre. Hogy képes ennyire szeretni egy ügyetlen herceget? Még mindig tartom, hogy borzasztó az ízlése. De ha most megfutamodom, azzal mindent tönkre tennék. Mi értelme lenne megfutamodni? Hiszen én is akarom. Szeretnék az övé lenni teljesen, nem engedhetem, hogy az aggodalom és a félelem eltántorítson ettől. Bátorság Ray. Bátorság mindkettőnkért.

A fürdőből kilépve szinte arcon vág Castian tökéletessége. Természetesen ő nem bajlódott azzal, hogy törülközőt tartson magán, de teljes magabiztosság sugárzik belőle. Szívszorítóan gyönyörű, ahogy a szoba uralkodó színei kiemelik sápadt bőrét, szemei pedig jobban ragyognak a tavaszi napfényben, mint valaha. Bár a hajszíne nem stimmel, le sem tagadhatná, hogy Flerion… annyira tökéletesen illik ide. Az otthonába. Tekintetem végig futtatom rajta, és apró pír kúszik arcomra félig merev vágyát látva. Oké, így nappali fényben látva lehet még sem túlzott a méreteit illetően. Szerencsére akaratlanul ment meg a gondolatoktól, amik forró hullámokat indítanak saját ágyékom felé. Elém lépve simítja tenyerét arcomra, én pedig mosolyogva bújok tenyerébe. Már ettől a kis érintésétől is végtelen nyugalom árad szét bennem, egy távoli sarokba űzi a kétségeket, amik a fürdőben marcangoltak. Imádom, mikor ezt csinálja. Örökké az arcomon akarom érezni puha tenyerét, amit a sokéves fegyverforgatás okozta bőrkeményedések tesznek különlegessé. Nem durva, nem kellemetlen, hanem különleges. Tökéletesen Castienhez illő.

- Csodálatosan mutat rajtad a klánom színe – az apró bóktól arcom is elkezdi felvenni a klán jellegzetes árnyalatát. Ezekkel a dicsérő szavakkal még mindig nem tudok mit kezdeni. Még mindig nehéz elfogadnom és elhinnem őket. De próbálkozom. Ujjaim kétségbeesetten kapaszkodnak a vörös anyagba, mikor megpróbálja lebontani rólam. Nem valódi félelem ez, inkább a hosszú évek berögződése. Ő már látott belőlem mindent, nincs okom szégyellni magam, de… de nem tudom az ösztöneim néhány nap alatt elnyomni, ahogyan ő sem. Nehéz megszokni, hogy valaki szégyentelenül gyönyörködik abban, amit egész életemben rejtegetnem kellett. Mégis csak pár pillanatig tart az ellenállásom, engedem neki, hogy a földre ejtse utolsó menedékem.

- Neked is jól állna, kár, hogy sosem hordod – a visszavágás segít úrrá lenni zavaromon, és legalább ő is tisztában lesz vele, hogy látni akarom ők vörös ruhákban. Látni akarom ahogy klánja színei kiemelik a drágakőként csillogó tekintetét. Annyira gyönyörű lenne. Gyengéden húz közelebb magához, csak centiméterek választják el egymástól bőrünket. Torkom kiszárad az emlékre, ahogy az esőtől nedves bőrünk először egymáshoz simult, ahogy elöntötte gondolataimat a perzselő vágy. Most is erre vágyom. Most is csak őt akarom.

- Ha neked tetszik, hordani fogom – szavait már csak messziről hallom. Valahonnan vadul dübörgő szívem tombolásán túlról. Puha ajkai az enyémekre simulnak, a korábbi vad roham helyett most lassú keringőre invitálja nyelvemet. Ki vagyok én, hogy visszautasítsam? Lehunyt szemmel szívom magamba jellegzetes ízét, tenyereim mellkasára simítva élvezem a belőle áradó forróságot. Kezei végig simítanak oldalamon, majd derekamon megpihenve késztetnek lassú hátrálásra. Vakon bízom benne, hagyom, hogy irányítson, hogy oda tereljen, ahová csak akar. Testem szinte azonnal válaszol közelségére, a jól ismert bódító köd lassan terpeszkedik el gondolataimon. Még nem engem át magam teljesen neki, még küzdök. Még Castian mellett akarok maradni.

Lábaim az ágynak ütköznek, csókunk megszakad, ahogy hátradönt a puha, vörös anyagon. Már megint az a pillantás. Megint az az elégedett, falánk tekintet, ami szinte felperzsel. Kiszolgáltatottnak kéne éreznem magam, félnem kéne ahogy felém tornyosul, de éppen, hogy csak egy kis zavar vegyül a bennem tomboló vágyban. Miért csak áll és bámul? Miért nem veszi el, amit akar, ami már hetek óta az övé, bár nem tudott róla? Most akar nézelődni és lassan élvezni a pillanatot, mikor testem szinte sikolt a gyönyörökért, amiket tőle kaphat? Biztosan szándékosan kínoz.

- Baromi izgató, hogy végre az ágyamban láthatlak – végre az ő tekintetében is megjelenik az a vágy, ami bennem már percek óta növekszik. Végre őt is elcsábítja a látvány. Engem már foglyul ejtett az ő tökéletessége. Zavartan szakítom el róla tekintetem, és ajkamba harapva próbálok elfordulni, hogy takarjam magam.

- Mert vadember vagy – szemrehányó dünnyögéssel osztom meg vele az igazságot, amit már mindketten tudtunk. Azért elégedett ennyire a látvánnyal, mert végre megszerzett magának. Végre ott vagyok, ahová ki tudja mi óta próbált berángatni. Vajon elképzelte már ezt a pillanatot? Vajon gondolt rá valaha, hogy bárkit beenged a birodalmába? Remélem, hogy igen. Remélem, hogy rám ilyen módon is vágyott.

- Akkor most csinálok valami vadembereset – zavartan rágcsálom ajkaim, miközben hasamra fordít, és felém mászik. Szinte érzem a belőle áradó erő vibrálását, érzem ahogy tekintete újra végig simítja testem egy olyan szögből, amiből eddig még nem láthatott. Amiből még senki sem láthatott. Ő olyan dolgokat tehet meg velem, amiket sosem gondoltam volna, hogy valakinek megengednék. Sebezhetőnek és gyengének láthat, meztelennek a büszkeségem védőpáncélja nélkül. Bármennyire is zavarba ejtő a helyzet, képtelen vagyok uralkodni testem reakcióin. Remegve, sóhajtok fel újra és újra ajkai puha simogatásától hátamon. Nem siet el semmit, nem kapkod, hagy időt, hogy megszokjam a szokatlan helyzetet. Egy részem hálás ezért, egy részem könyörögne, hogy vessen véget minél hamarabb az édes szenvedésemnek. A gyengéd csókok már fenekemnél járnak, arcom lángol a szégyentől, de nem állítom meg. Nem teszek semmit, csak reszketve élvezem. Talán annál is mocskosabbak a gondolataim, mint hittem… vagy ő mocskolta be őket ez alatt a pár nap alatt. Ujjaim a takaróba markolnak, ajkaimon egy döbbent nyögés csúszik ki mikor nyelve váratlan kíváncsisággal simít végig bejáratomon. Nem tudom, hogy a rajtam végigcikázó gyönyör előszele, vagy a mély megbotránkozás e nagyobb bennem.

- Castian! Mit… mit csin… - aljas csaló. Egy újabb nyelvmozdulattal rekeszti bennem a szavakat. Ahhh… miért ennyire jó, amit csinál? És miért érzem rettenetesen bűnösnek magam, hogy ilyesmit élvezek? Sosem gondoltam volna, hogy férfiak közt ez így megy. A legfontosabb résszel tisztában voltam, de az ilyen apróságok… ezek a tettek… ezek túlságosan zavarba ejtőek. Túlságosan nagy élvezetet nyújtanak. Legszívesebben felugranék, mikor finom harapást érzek fenekemen. Tényleg fel akar falni.

- Minek tűnik? Itt is megkóstollak – mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, folytatja nyelvével a lassú kínzást. A vágy és a szégyen émelyítő elegye kavarog bennem. Az elmém menekülni akar a zavarba ejtő, szokatlan tett elől, de testem ismét elárul. Ő újra Castian oldalára áll. Ő halk nyöszörgéssel és fékezhetetlen remegéssel reagál minden egyes nyelvcsapásra. Ő hagyja, hogy feljebb húzzák csípőjét, mert így csak még közelebb kerül a gyönyört ígérő ajkakhoz. Régi barátként üdvözlöm a ködöt, ami lassan kezdi körbeölelni gondolataim. Még nem adom meg magam neki teljesen, most túl sokakadályba ütközik, amit nem tud azonnal legyőzni. Nem veszem el a homályban, tisztában vagyok minden érintéssel, amivel Castian ajándékoz meg. Tisztában vagyok velük, és végtelenül zavarba hoznak. Hiába ér véget a megdöbbentő érzés, hiába reszket testem a folytatásért, arcomat tenyerembe temetve és a párnába fúrva próbálom elrejteni vörösségem. Szelíden próbálja elérni, hogy megforduljak, de nincs esélye hercegi makacsságom ellen. Nem akarom, hogy így lásson. Nem akarom, hogy észrevegye mennyire közel sodort a gyönyörhöz ezzel a szégyentelen kényeztetéssel.

- Megint elbújsz előlem? – mély hangja végigsimítja bőröm, érzem ahogy újra fölém mászik, akár egy ragadozó, ami lassan megunja az áldozatával való játszadozást. Lassan eljön az a pillanat, amikor valóban belém mélyeszti a fogait, amikor végleg az övé leszek. Mintha csak gondolataimat akarná igazolni, megérzem forrón lüktető vágyát bejáratomhoz simulni. Egy újabb vad reszketés fut végig testemen, halk nyögésemet elnyeli tenyerem és a párna puha anyaga. A fájdalmasan erős vágyakozás és a szégyenérzés mellé most már csatlakozik a feszült félelem apró szikrája is. Tényleg megtörténik. Szeretkezni fogunk.

- Csak csináld… - halkan suttogva adom meg neki az engedélyt, amire talán nincs is szüksége. Szeretném, ha tudná, hogy vágyom rá, hogy minden félelemem ellenére én is szeretném, hogy végre teljesen egymáshoz tartozzunk. Lélekben próbálom felkészíteni magam a kellemetlen, feszítő fájdalomra. Próbálom gondolataimat a gyönyör emléke felé fordítani, próbálom felidézni a boldog kielégülést, amivel megajándékozott, de nem megy olyan egyszerűen. Eddig olyan jól el tudta terelni a figyelmem, olyan ügyesen csábított be a vágy sűrű takarásába, hogy nem volt időm gondolkodni és félni. Most viszont nem tudok szabadulni kavargó gondolataim szorításából. A várt fájdalom azonban elmarad, és helyette apró csókot érzek meg tarkómon, megnyugtató, mély hangja meleg takaróként csavarodik körém.

- Még messze vagyunk attól, hogy kész legyél, kicsim. Szóval fordulj szépen a hátadra – már ennyi is elég, hogy lobogó félelmem izzó parázzsá váljon. Már nem éget annyira, már szinte nem is érzem jelenlétét. Ilyen hatással van rám a figyelmessége. Megnyugtat a tudat, hogy törődik velem, hogy felkészít, hogy gondoskodik arról, hogy én is élvezhessem. Hogyan képes ennyire türelmesnek lenni? Hol rejtegeti ezt a rengeteg önfegyelmet? Vajon mással is megtenné mindezt, vagy azért nem esik nekem, mert különleges és fontos vagyok? Szeretnék hinni benne, hogy a második a valódi igazság. - Látni szeretnélek – ajka végig simít fülemen, miközben belesuttogja vágyát. Szeretném, ha boldog lenne. Szeretném, ha ő is mindent megkaphatna, amit csak akar. Bármennyire is zavarban vagyok, beletörődő sóhajjal fordulok hátamra. Esetlennek és kicsit sem csábító látványnak érzem magam, ő mégis úgy pillant végig rajtam a térdeim közé térdelve, mintha a világ legkülönlegesebb ételét tálalták volna elé. Vajon fel fogja falni ezt az ételt, vagy csak gyönyörködni fog benne? Dönts gyorsan Castian, mielőtt elszáll a bátorságom.

Mintha csak megérezné a bennem gyülemlő feszültséget, megadja a tökéletes ellenszert. Egy puha, kényeztető csókot. Ajkai lassú táncra hívják az enyémeket. Ennek a táncnak már ismerem a lépéseit, így ellazulva, boldogan csatlakozom hozzá. Ujjaim tarkóján fonódnak össze, közelebb vonom magamhoz, hogy eszébe se jusson elhúzódni. Most mindennél jobban szükségem van a figyelmem elterelésére, hogy a belőle áradó szeretet és gyengédség távol tartsa az aggódó gondolatokat. Testem összerezzen, mikor megérzem masszírozó ujját bejáratomnál, de nem eresztem el őt, nem szakítom meg a csókot. Próbálok az ízére koncentrálni, erőt meríteni a belőle áradó puha forróságból. Ujjai sokkal könnyebben siklik belém, mint legutóbb, testem kevésbé ellenkezik. Nyugodj meg Ray, Castian vigyáz rád. Felsóhajtva próbálok ellazulni és az élvezet apró kis hullámaira koncentrálni. Csupán néhány percbe telik, hogy a békés fodrozódás a fejem felett átcsapó vad viharrá váljon. Castian csókjai és ujjai lassú, türelmes érintése felveszik a harcot félelmemmel, és elsöprő győzelmet aratnak. Már nem érzek szégyent, nem érzek aggodalmat, csak a gyönyör torokszorító ígéretét. Reszketve, nyögve kapkodok levegő után, próbálom fejem a víz felett tartani, de egyre mélyebbre süppedek a szenvedély sötétségében. Már alig kapok levegőt. Szükségem van a kielégülés hűsítő erejére, hogy csillapítsa a bennem tomboló, emésztő futótüzet. Sóvárogva sóhajtom nevét, vágyakozva nyöszörgöm újra és újra, de szavaim nem hozzák meg a várt megkönnyebbülést. Csak még tovább szítja bennem a vágyat, még közelebb hajszol az orgazmushoz. De nem elég közel. Nem adja meg az utolsó lökést. Szorosan tart, hagyja, hogy szenvedjek. Szemeimbe kétségbeesett könnyek szöknek, zokogni tudnék a vágytól, ami belülről tép szét.

Ő is látja a könnyeket. Látnia kell, mert a mélyvörös tekintet összekapcsolódik az enyémmel, nem ereszt egy pillanatra sem. Magukba rántanak az örvénylő lávatavak, szenvedélyünk egybe olvad, ahogy teljesen átadom magam neki. Farka óvatos lassúsággal csúszik belém, izmaim akaratlanul szorítják körbe. A forró lüktetés társra talál bennem, testem vágytól reszketve válaszol minden mozdulatra. Minden apró kis követelésre, amivel egyre inkább az övé leszek. A vágy sötét vermének mélyéről érzem, hogy végre teljesül, amiről régen álmodok. Amire régen vágyom. Hogy mindenestül tartozok valakihez. Valakihez, aki szeret. Ujjaim a takaróba markolnak, testem megfeszül a fájdalmas, feszítő szikrától, ami végigpattog bőröm alatt. Ajkaim összepréselődnek, gerincem apró ívbe hajlik, ahogy próbál ellenkezni a szokatlan érzés ellen. A kellemetlen lüktetés nem múlik, de nem is válik rosszabbá. Nem mozdul. Egy néma, dermedt fegyverszünetben rekedtünk, ahol egyikünk sem hátrál meg. Egyikünk sem képes rá.

- Ray, kicsim, lazulj el – hangja messziről jut el hozzám. A benne rejlő könyörgés az, ami segít visszatérni a fájdalommal keveredett vágy örvényének mélyéről. Apró puszikat hint arcomra, egyszerre nyugtat vele minkettőnket. Érzem teste reszketését, érzem, hogy szinte szétszakad a vágytól, hogy vadember módjára tegyen megáévá. De én nem biztos, hogy képes vagyok rá. Nem biztos, hogy meg tudom tenni, amit kér, amire vágyik. Túl új, túl rémítő. – Fújd ki a levegőt, szerelmem – nem. Nem adhatom fel. Érte meg kell próbálnom. Csak azt kell tennem, amit mond. Csak bíznom kell benne. Reszketve engedem ki a mellkasomat feszítő levegőt, amit nem is tudom mi óta tatok bent. Mintha a levegővel együtt a feszültség is távozna belőlem, feloldódik az izmaimat szorító görcsös ellenállás. Testem már nem harcol Castian ellen, a küzdelem helyét újra átveszi a fejem felett összecsapódó gyönyör hulláma. Döbbenten kerekednek ki szemeim, ahogy lüktető farka végre akadály nélkül merül bennem. Gyötrő tökéletességgel tölt ki a forrósága, mintha mindig is itt lett volna a helye. Mintha teljesen összeillenénk. Zihálásom összekeveredik az övével. Együtt küzdünk azért, hogy levegőhöz jussunk a pusztító szenvedély szorításában. Én… elvesztem. Sosem gondoltam, hogy ennyire csodálatos érzés lesz, hogy soha többé nem vágyom majd másra, csak erre a tökéletes pillanatra. Hogy testünk szédítő harmóniában fonódjon össze hátralévő életünkben. A szokatlan feszítő érzés nem múlt el teljesen, de már elnyomja a súlyos vágyakozás. Vágyakozás a gyönyör után, ami minden mást kiűz gondolataim közül. Reszketve várom a folytatást. Nem tudom mit kéne tennem. Nem tudom hogyan kéne örömet okoznom magunknak, pedig kétségbeesett szükséggel várom a hűsítő gyönyört.

- Annyira jó benned lenni, kicsim. Kérlek mondd, hogy nem fáj, hallanom kell – rekedt zihálása szinte karcolja bőrömet, ismét megreszketek a benne lévő szükségtől. A szükségtől a kielégülés és a megnyugtató szavaim iránt. Még most is csak én számítok neki, pedig mindkettőnket széttép a gyönyör reménye. Legszívesebben a fülébe suttognám, hogy mennyire csodálatos ez a pillanat, hogy mennyire tökéletes az érzés, ahogy farka követelőzve lüktet bennem, hogy sikítani tudnék a boldogságtól, ami szívemet szorítja. Azt akarom, hogy tudja, mennyire vágyom rá, de képtelen vagyok szavakat formálni. Nincs erőm. A gondolataim cserben hagynak. Elborítja őket a sűrű köd, amit csak egyetlen dolog képes eloszlatni. Egyetlen dolog, amit csak Castian adhat meg nekem.

- Nem fáj… - remélem sikerül kivennie gyenge szavaim a remegő, ziháló légvételek között. Kényszerítenem kell magam, hogy lélegezzek, hogy ellazuljak, hogy ne küzdjek. Hogy megtanuljam élvezni ezt a tökéletes pillanatot. – De… csinálj valamit… kérlek – szükségem van a megkönnyebbülésre, szükségem van, hogy a vágyaim kicsit csituljanak, különben összeroppanok. Túl sok, túl csodálatos. Végre meghallja könyörgésemet, végre látja és megérti könnyeimet. Végre tudja, hogy mire van szükségem. Óvatos mozdulattal emeli meg csípőm, de hiába a gyengédség, így is váratlanul ér a testemen végigsöprő gyönyörhullám. Igen. Rekedten könyörögnék a folytatásért, ha képes lennék halk nyöszörgésen kívül másra. Az ismeretlen, újfajta gyönyör reménye szinte felemészt. Ujjaim remegve keresnek kapaszkodót a puha takaróban, kétségbeesetten tépnek bele, ahogy újra megmozdul, végigsimítva az előző ponton. Csak néhány apró mozdulat kell, hogy végre belezuhanhassak a sötét mélységbe. Testem megfeszül, ajkaim közül egy hangos sikoly szökik ki, miközben reszketve zuhanok. Remegésem nem csitul, a bennem felgyűlt feszítő vágy most nem tűnik el teljesen. Hiába adta meg amire vágytam, többet akarok. Töbre vágyom. Azt akarom, hogy úgy tegyen magáévá, hogy nem fogja vissza magát. Hogy megmutassa a másik Castiant, a vad szeretőt, aki az ágyába csábított.

Tekintete csillanása jelzi, hogy megértette a ki nem mondott szavakat. Hogy eljött az ideje az újabb, közös gyönyör hajszolásának. Ajkunk egy vad csókban forr össze, és nekem ennyi is elég, hogy újabb remegés fusson végig testemen. Minden részem ki van élezve az érintésére, minden részem feszülten várja, hogy forró bőrünk összesimuljon. Kihúzódik, de csak hogy csípője határozott mozdulatával merüljön bennem még mélyebbre. Belenyögöm döbbenetem csókunkba, ujjaim kétségbeesetten keresnek kapaszkodót testén. Izmai megfeszülnek érintésem alatt, és az újabb ritmusos lökésektől, amikkel szinte beleprésel az ágyba. Érzem a fékevesztett vágyakozást mozdulataiban. Érzem a követelőző, őrült szenvedélyt, ami hajtja. Ha okoz is fájdalmat hevességével, már régen nem érzem. Nincs más, csak a minket körbeölelő fullasztó, kéjtől terhes levegő, a heves zihálásunk fülsértő robaja, és egymás elsuttogott neve, amit elnyelnek egymást tépő ajkaink. Sötét tincsei elzárják tőlünk a tavaszi nap sugarait, mikor véletlen kioldom kontyát. Nem bánom. Még a nap sem méltó rá, hogy lássa boldogságunk. Remegő ujjakkal kapaszkodok a selymes szálakba, miközben testemen végigsöpör az orgazmus hűsítő hulláma. Sikolyom akadálytalanul tör elő belőlem, de pár pillanattal később válaszol rá egy mély nyögés. A leggyönyörűbb hang a világon. Egy pillanatra megérzem a fenekemben szétáramló forróságot, és ha képes lennék rá, akkor biztosan elmosolyodnék. A mellkasomat szétfeszíti a boldogság, de reszkető testem cserben hagy. Nincs ereje, csak átadja magát a lágy ringatózásnak a kielégülés lassú hullámain. Megsemmisültem. Darabokra törtem, és most apró szilánkokból ragasztom össze újra elveszett gondolataim. Megtette. Megtettük. Eddig is az övé voltam, de most már mindenem megkapta. Most már talán ő is elfogadja, hogy sosem engedem el. Hogy sosem hagyom el. Hogy nem csak a lelkében lobogó lángokat szeretem, hanem az árnyékokat is, amiket a lényére festenek. Az árnyékokat, amik a részei, amik ennyire különlegessé teszik őt.

A kellemetlen üresség érzése ránt vissza a valóságba. Halk, csalódott nyögés csúszik ki ajkaim közül, amit azonnal meg is bánok, mikor eljut kusza gondolataimhoz, hogy mi okozza ezt a hiányérzetet. A fenébe. Pont ez hiányzik Castian hatalmas önbizalmának. Pont arra van szüksége, hogy lássa, minden porcikám rá vágyik, hogy testem a tomba zsibongás ellenére is csak a folytatásra tud gondolni. Azonnal meg is jelenik egy bosszantó vigyor ajkain. Élvezi, hogy ekkora hatással van rám.

- Egy szót se – ha most tesz egy megjegyzést a kéjsóvár testemről, esküszöm, hogy hazamegyek és itt hagyom magányosan a lakásában. Ajkaimat összeszorítom, hogy mosolyom ne bukkanjon elő, de ő biztosan észreveszi. Ő minden apró rezdülésemet kiismerte ennyi idő alatt is. Számára nyitott könyv vagyok, de cseppet sem bánom. Azt akarom, hogy mindent megtudjon rólam. Hogy lássa azt a Rayt, akit még én magam sem ismerek.

Ellágyult mosolya mögött felsejlik a fáradtság, ami ki tudja hány napja környékezi őt. Tekintete elhomályosul, szinte félálomban helyezkedik el rajtam. Szívem összeszorul, ahogy arcát hasamra simítja, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Mintha számtalanszor használt volna már párnának. A belőle áradó forróság puha takaróként öleli körbe megfáradt testemet. Ujjaim a selymes tincsek közé csúsznak, lágyan simogatva kimerült szerelmemet. Az én erős és arrogáns árnymágusom.

- Ne aggódj, még nem végeztem veled – egy szerelmes mosoly kúszik ajkaimra a játékos megjegyzéstől. Hát persze Castian, egy egész élet áll még előttünk, hogy megtaníts mindenre, amit tudnom kell, hogy megismertesd velem a gyönyör összes formáját. De most aludj. Most pihenésre van szükséged, nem egy újabb fullasztó menetre. Lágyan cirógatom tincseit, míg hamarosan el nem mélyül légzése. Lassú szuszogása összeszorítja torkom, szinte alig kapok levegőt a rám szakadó érzelmek súlyától. Végre képes volt elaludni mellettem. Az ösztönei elfogadták a jelenlétem, elfogadták, hogy nem lennék képes bántani őt. Mellettem biztonságban van, bármit megtennék, csak hogy megőrizzem álmai békéjét. Most már látok rá esélyt, hogy a rejtett kis házunkban is képes lesz egyszer igazán mély álomba merülni. Ha mégsem, akkor itt is élhetünk, érte képes lennék megbarátkozni a magasággal és az apró kis lakással is. Sőt, még a rendes fürdő hiányával is megbirkóznék, csak hogy ő boldog legyen. Ne rohanj ennyire előre Ray. Miért aggódsz az együttélésen, mikor egy szóval sem említette, hogy erre vágyna? Ő eddig önálló és független volt, talán ragaszkodna továbbra is ehhez. Talán csak heti pár napot akar majd együtt tölteni, mert élni akarja tovább azt az életet, aminek nem teljesen vagyok a része. Lehet időre van szüksége, hogy megbarátkozzon érzéseivel, és elfogadja, hogy most már szeretve van. Borzasztó mekkora kétségbeeséssel vágyok a közelségére, hogy mennyire nem akarok tőle elszakadni egyetlen éjszakára sem. Talán ez az önző ragaszkodás is a szerelem része. Bár lenne valaki, aki tanácsot tudna adni ebben.

Lehunyt szemmel élvezem a napsugarak kellemes simogatását, és Castian lassú légzésének forró érintését. Én nem akarok még aludni, ébren kell maradnom, hogy helyre billenjen a ritmusom. Szerencsére a gondolataim sosem hagytak cserben, mikor a lomhán vánszorgó órák kitöltéséről volt szó. Képtelen vagyok abbahagyni a mosolygást, és Castian puha tincseinek simogatását. Eddig nem ismert béke telepszik ránk, mintha azzal, amit tettünk, az utolsó kirakósdarab is a helyére pattant volna. Mintha a születésem óta torz világ, amiben éltem, most végre helyrezökkent. Mintha minden szörnyűséget csak azért kellett volna átélnem, hogy egy neveletlen árnymágus karjaiban kössek ki. Mellette már nem látom olyan borúsnak a jövőt, vele az oldalamon képes leszek megtenni mindent, hogy véget vessek apám uralkodásának. Az ő támogatásával talán még a birodalmat is könnyebb lesz meggyógyítani a hosszú évtizedek alatt szerzett mély sebekből. Talán nem fogunk gyógyító klánt alapítani, de segíthetem a birodalom fiatal gyógyítóit a tudással, amit Esthelben szerzek. Azért akarom minél többet tanulni, minél több mindent megismerni, hogy továbbadhassam Istrid, és a hozzá hasonló idős gyógyítók örökségét. Talán még sincs teljesen halálra ítélve a fajtánk. Talán idővel megbocsájtják nekem, hogy sosem fogok feleséget választani, és kicsit a saját vágyaimnak és örömömnek élek. Az boldogságnak, amit csak Castian mellett érzek.

A sorsunk fonalai lassan fonódtak össze, de többé senki sem választhatja szét őket.

oOoOo

Elmélyülten lapozok még egyet a könyvben, amit Istrid nyomott a kezembe. Meglepően jól választott, pontosan tudta, hogy mire van szükségem. Tökéletesen látja, hogy hol vannak hiányosságok az oktatásomban, mik azok a részek, amiket valamiért kihagytak korábbi tanáraim. Leginkább az erőm megfelelő beosztása és a pontosabb, koncentráltabb használat okoz gondot. Talán azért nem fektettek erre korábban hangsúlyt, mert szélsőséges esetektől eltekintve sosem kellett az erőmet használnom az udvarban. Néhány havonta egy alakalom nem igényelte, hogy spóroljak, viszont, ha minden nap segíteni szeretnék a kórházban, meg kell tanulnom. Bármennyire is bánt, hogy nem segíthetek mindenkinek, Istridnek talán igaza van. Ne lehetek mindig önfeláldozó és adhatom minden erőmet a betegeknek. Amíg meg nem tanulom beosztani, úgyis korábban fog elzavarni mellőlük. Jobb, ha gyorsan tanulok, mert úgy többeken segíthetek.

Castian teste megrezzen mellettem, én pedig a sűrűn teleírt lapokból felpillantva ellenőrzöm, hogy még mindig békésen alszik-e. Pár óra már eltelt a… a szeretkezésünk óta, de ő nem igazán tért magához. Egy pillanatra mintha megébredt volna, mikor kimásztam alóla, de alig egy pislantásnyi idő után vissza is merült az álmok birodalmába. Nem szívesen zavartam meg nyugalmát, de nem tudtam tovább elviselni az olaj és saját élvezetem nyomainak ragacsosságát bőrömön. Kénytelen voltam alaposan letisztítani magam egy nedves törülközővel, különben beleőrülök. Sosem szerettem, ha túl koszos vagyok, rettenetesen irritál. Ha már kimásztam mellőle, magamhoz vettem az Istrid által adott könyvet is, hogy elfoglalhassam magam, míg Castian álmait őrzöm. A szükségesnél nem maradtam tovább távol, és úgy tűnt jól tettem. Amint visszaültem mellé, öntudatlanul bújt hozzám, arcát combom oldalához simította és egyik karját átvetette lábaimon. Azóta ebben a pózban, lassú lélegzetvételekkel kalandozik egy olyan világban, ahol sajnos nem lehetünk együtt. Az álmaiba nem tudom követni, de boldogsággal tölt el, hogy ennyire ragaszkodik hozzám. Hogy még ilyenkor is a testem melegére vágyik. Csupán két éjszaka kellett, de azt hiszem én már képtelen lennék igazán pihenni, ha nincs mellettem. Kicsit még mindig rettegek a pillanattól, hogy felébredek az üres ágyban, és be kell látnom, hogy minden egy álom volt. Hogy sosem kerültünk igazán közel egymáshoz, hogy a küldetése végeztével elhagyta Esthelt és sosem látom többé. Túl sokat szenvedtem ahhoz, hogy kétkedések nélkül elhiggyem az igazi boldogság lehetőségét. Szükségem van rá, hogy halljam, lássam és érezzem magam mellett. Hogy meggyőzzem aggodalmaskodó szívem, hogy nem egy árnyékkép teszi boldoggá.

Összevont szemöldökkel harapok ajkamba, és tartom vissza jóleső sóhajom, mikor megérzem kezét lassan fentebb csúszni combomon. Hüvelykujja apró köröket rajzol érzékeny bőrömre, miközben veszélyesen közeledik kivételesen még nem kemény farkamhoz. Ezt biztosan nem álmában csinálja. Bár biztosan képes lenne rá, kinézem belőle, hogy még akkor is a szexre gondol, mikor nincs is igazán magánál. Most viszont szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy a bosszantásom és a kínzásom miatt csinálja. Vagy hangulatba akar hozni, vagy el akarja érni, hogy a földre száműzzem a saját ágyából. Még nem igazán döntöttem el, hogy melyikhez lenne nagyobb kedvem.

- Éppen csak felébredtél, és máris nem bírsz magaddal – továbbra is a könyv rejtekében maradok, és próbálom legszemrehányóbb hangom elővenni. Sajnos még így sem vagyok képes teljesen elrejteni a szavaimat átszövő mosolyt. Bármennyire is meg tud botránkoztatni vele, imádom, hogy ilyen szemérmetlen. Néha azt kívánom, bár láthatnám a gondolatai közt lezajló vágyálmokat, de azt hiszem az nem hercegeknek való, akik még éppen, hogy csak belekóstoltak a gyönyör rejtelmeibe.

- Valahogy magamra kellett vonnom a figyelmedet – kész, eddig bírtam. Az önfegyelmem semmit sem ér mellette. Prüszkölő nevetésemmel csóválom meg fejem, bár nem sokat láthat belőle, mert továbbra is kihasználom a könyv takarását. Már megint olyan, mint egy gyerek, aki nem kapja meg a neki kijáró figyelmet. Egyszerre ölelném magamhoz, hogy elhalmozzam csókokkal, és kólintanám fejbe a türelmetlenségéért. Komolyan nem fogja hagyni, hogy bármi mással foglalkozzak rajta kívül, ha együtt vagyunk? Nehéz lesz úgy tanulni, ha közben keze minden alkalommal a nadrágomban matat.

- A nevemen szólítani túl egyszerű lett volna, ugye? – megremegek, ahogy ajkaival is végigsimít combomon. Kétségbeesetten kűzdök testemmel, próbálom elcsitítani a forró hullámokat, amik éledező vágyam felé tartanak. Remek, a testem megint elárul. Ő már lelkes örömmel válaszol szerelme minden apró érintésére.

- Igen. Ez izgalmasabbnak tűnt – szinte hallom az élveteg mosolyt hangjában. Nem vak, észre kellett vennie, hogy milyen hatással van rám, hogy milyen hamar eléri a céljait. De én még nem adom meg neki azt az örömet, hogy lássa megadásomat. Percek óta egy szót sem olvastam el, képtelen vagyok a szövegre koncentrálni, ha közben mindent megtesz azért, hogy felkeltse figyelmemet. Pajzsnak azonban még pont megfelel. Feljebb csúszik mellettem, ujjai folytatják a kínzó körök rajzolását combom belső felén. Ajkai következő támadása váratlanul ér, a feltörő kuncogástól szinte kicsúszik a könyv ujjaim közül. A fenébe. Megjegyezte, hogy mennyire csikis a köldököm, és most aljas módon ki is használja ezt. – Nem akarod félretenni végre azt a könyvet? – őszintén? Legszívesebben elhajítanám a szoba legtávolabbi pontjába, és követelném, hogy csókoljon meg, hogy érintéseivel kényeztesse végig az egész testem, hogy használja újra azt az olajat, hogy minél hamarabb magamban érezhessem. De a büszkeség az büszkeség.

- Nem is tudom. Elég érdekes résznél tartok – egészen büszke vagyok magamra, hogy hangom nem remeg a megjátszott elgondolkodó válasz közben. Castian mellett csodaszámba megy, ha akad pillanat, mikor nem remeg valamim. Nem tudom megmondani miért, de élvezem ezt a játékot vele. Élvezem, pedig mindkettőnket kínzom minden egyes perccel, amivel halogatom a vágy fűtötte rohamot. Vajon melyikünk fogja tovább bírni? Kinél szakad el hamarabb a cérna, és vet véget a kínzó szórakozásnak?

- Érdekesebb annál, amit én tehetek veled? – ahhh, igen, az arrogancia. Érzem bőrömön mosolyát, és ettől az én ajkaimon is megjelenik tökéletes párja. Semmi sem lehet érdekesebb annál, amit ő tud nyújtani nekem, amit próbál megtanítani egy tapasztalatlan hercegnek.

- Talán igen – mintha csak kihívásnak venné szavaim, csókjai elindulnak ágyékom felé, nyelvével nedves csíkokat fest bőrömre. Nyelvemre harapva próbálom visszatartani jóleső sóhajaim, de vesztésre állok a lassú kínzással szemben. Szívem vadul verdes mellkasomban, testem megremeg az apró érintésektől. Lehunyom szemeim, ujjaim szinte elfehérednek ahogy minden erőmmel a könyv kemény borítóját markolom. Mintha ez segítségemre lehetne a küzdelemben. Puha ajkai végigsimítanak lüktető merevedésemen, de semmi több. Az apró, pillangószárny érintések már át is siklanak combomra. Kegyetlen.

- Cas… - nem tudom eldönteni, hogy csalódott sóhaj vagy reménykedő nyöszörgés az, ami kicsúszik számon. Talán valahol a kettő között. Tudom mire képes azokkal az ajkakkal, tudom, hogy képes lenne velük csodálatos gyönyörbe hajszolni, de én nem erre vágyok. Én többet akarok. Most, hogy megmutatta milyen a valódi szex, újra át akarom élni. Újra magamban akarom érezni, újra vele együtt akarom hajszolni a gyönyört. Azt akarom, hogy újra és újra megjelöljön magának. Csupán a gondolat elég ahhoz, hogy testem még forróbbá váljon.  

- Te csak olvass tovább, addig én is elfoglalom magam – játékosan beleharap combomba, amitől lábujjaim egy jóleső sóhaj kíséretében görbülnek be. Ez a bosszú a játszadozásom miatt, biztos vagyok benne, hogy most büntet. Tudatni akarja velem, hogy úszhatok meg mindig mindent. Hogy következményei vannak, ha egy lángokból született árnymágussal játszadozom.

- Cas… kérlek… - halk sóhajjal ejtem le a könyvet magam mellé, és tekintetemmel felkutatom a parázsló szemeket. Úgy fekszik lábaim között, mint egy macska, aki ráakadt kedvenc helyére. Ajkain széles vigyorral, várakozva pillant fel rám. Csupán ujjai rajzolják még mindig a kínzóan lassú köröket bőrömre, de ezen kívül mozdulatlanságba dermed. Mint egy ragadozó, mielőtt lendületet vesz, és az áldozatára veti magát.

- Mit szeretnél, kicsim? – élveteg mosollyal hajol közelebb merevedésemhez, forró lehelete szinte perzseli fájón lüktető vágyam. Egy halk nyögés csúszik ki ajkaim közül, de még nem veszek el a vágy bolyongós útvesztőjében. Most próbálok minél tovább vele maradni. Arcomra zavart pír kúszik, ajkaimat rágcsálva próbálom összeszedni bátorságomat a következő szavakhoz. Ez is csak őszinteség. Szégyentelen, de őszinte szavak.

- Én… szeretkezni akarok… - kissé akadozva ugyan, de sikerül megformálnom a követelőző szavakat. Nem tudom mitől tartok. Hogy elutasít? Hogy kinevet? Nem, ezek sosem történnének meg. Bízz benne Ray, nem kell szégyellened a piszkos gondolataid előtte. – Magamban akarlak érezni – tekintetében egy pillanatra megcsillan a döbbenet, mielőtt látom elsötétedni a benne lobogó lángokat. Nem bírom elviselni tovább, muszáj elfordítanom róla zavart pillantásomat. Arcomat tenyerembe temetem, és legszíveseben jól fejbe vágnám magam ezekért a szavakért. Röhejesen hangozhatott. Azt hiszem a csábítás terén van mit tanulnom, mert jelenleg hamarabb annyira lehetnek vonzóak szavaim, mintha egy altató főzet receptjét olvasnám fel. Érzem is, hogy eltávolodik tőlem, forró teste már nem melegíti az enyémet, légvételei nem simogatják kínzón merevedésem. Lenyelem csalódott sóhajomat. Remek, elvettem a kedvét. A következő pillanatban ujjai combomba markolnak, és óvatosan húz fekvő helyzetbe. Lábaim ösztönösen nyitom nagyobb terpeszbe, hogy közöttük térdelve mászhasson felém. Döbbent sóhajjal rezzenek össze, mikor bőrünk újra összesimul. Mintha minden a helyére állt volna. Ujjaim közül kilesve már a széles ragadozó mosolyt is látom arcán. A mosolyt, amivel képes lenne elérni, hogy pár pillanat alatt csak nyögni és reszketni legyek képes alatta. Újra összezárom ujjaim, mielőtt valósággá válna a fullasztó gondolat.

- Gyerünk, bújj elő – apró csókokat hint kezemre, ajkain is érzem mosolyát. – Nem kell szégyellened, imádom, hogy ilyen kéjsóvár a tested, kicsim – halkan suttogja fülembe a szavakat, amik egészen mellkasom közepéig hatolnak. Szívem nagyot dobban az újabb őszinte vallomásra, az újabb bizonyítékra, hogy mennyire szeret engem. Arcom lángol, de lassan leeresztem kezeim, csak hogy fejéhez vághassam, hogy egy herceg nem lehet kéjsóvár, az ő hibája, hogy ennyire elvesztettem a kontrollt. Már meg sem lepődöm igazán, mikor nem várja meg szavaim, csak kihasználja szabaddá váló ajkaimat, hogy egy mély, szenvedélyes csókot lophasson. Nem harcolok ellene, nem próbálom megállítani, boldog elégedettséggel fogadom ízét és érintését, ami minden érzékemet elkábítja. Nyelvünk közös tánca kiűzi fejemből az összes aggodalmat és zavart, csak a vágyakozás marad. A keserves szükség, ami eddig is ott rejtőzött a mélyben, de most a felszínre bukkanva veszi át az irányítást. Körmeim végigszántanak hátán, mikor ismét megérzem olajtól nedves ujjait bejáratomnál körözni. Ösztönösen húzom fentebb térdeim, hogy jobban hozzáférjen az érzékeny részhez. De hiába. Nem tesz semmit, a kínzó simogatáson kívül. -  Biztos vagy benne, kicsim? – összeszorul a torkom a hangjában rejlő figyelmességtől. Aggódik, hogy még jobban fájna a korábbi után. Talán fél, hogy a túl nagy méretei miatt másodszor még jobban fájna. Érzem, hogy izmai pattanásig feszültek, hogy ő is mindennél jobban vágyik a folytatásra, de még most is én vagyok neki a legfontosabb. Nem tudom, hogy a szemem sarkából kiszökő kósza könnycsepp a szívemet tépő heves szeretet, vagy a gyönyör utáni vágyakozás nyoma. Talán mindkettőé.

- Én… meggyógyítottam magam – egy apró csókkal követelem vissza magamnak ajkait. Amíg aludt, leellenőriztem a testem és rendbe hoztam az apró, zavaró sérüléseket. Semmi komoly nem volt, hiszen figyelmesen előkészített és vigyázott rám, de minden kis apróságot meggyógyítottam, hogy jobban tudjam élvezni a folytatást. Megvan az előnye annak is, ha egy gyógyítóval bújsz ágyba. – Folytasd – csak annyi időre szakadok el ajkaitól, hogy elsuttoghassam a halk utasítást. Talán inkább kérnem kellett volna, de már képtelen vagyok uralkodni a kényszeren. Akarom őt, és fogytán a türelmem. Szerencsére nincs szüksége több megerősítésre, már érzem is a feszítő érzést, amit ujja okoz. Egy pillanatra megrezzenek, de sóhajtva lazulok el, és próbálok az élvezetre koncentrálni. Sokkal könnyebben megy, mint legutóbb. Sokkal egyszerűbb átadnom magam a kényeztető érintéseknek és a vad csókoknak. Csak néhány perc kell hozzá, hogy reszketve nyöszörögjek ajakaiba. Hol érthetetlen szavakat, hol nevét sóhajtom. Talán könyörgök is, nem tudom. A testemet tépázó sóvárgó kéj minden mást tompává tesz.

Csalódott szusszanással rezzenek meg, mikor befejezi az előkészítésem. Most kéne megrémülnöm, most kéne aggódnom a közeledő fájdalom miatt, mégis egyész testem kétségbeesetten várja a folytatást. Vágyik a gyönyörre, és a mindent elsöprő boldogságra, amit magával hoz. Vágyik rá, hogy a lehető legnagyobb örömet okozza a szerelmének. Hallani akarom a mély morranást, ami az orgazmus pillanatában hagyja el ajkait, érezni akarom remegését. Érezni akarom őt. Eltávolodik tőlem, de éppen csak annyira, hogy felültessen, és ölébe húzhassa elgyengült testem. Képtelen vagyok megtartani magam, teljesen rá hagyatkozom. Megbízom benne, hagyom, hogy azt tegye, amire vágyik.

- Lazulj el, kicsim – nedves homlokomat vállára támasztom, és néhány mély levegővétellel próbálom teljesíteni kérését. Kezei fenekem alá csúszva emelik meg testem, majd lassan eresztik vissza merevedésére. Makkja csúszós a rákent olajtól, de még így is megfeszülök mikor áttöri az izomgyűrűk ellenálló szorítását. Lélegezz Ray. Most nem áll meg, nem riasztja el testem vad remegése. Feszít ugyan, de nem fáj, és sokkal könnyebben csúszik belém, mint legutóbb. Szinte egyszerre nyögünk fel, mikor végre tövig merül bennem. A lüktető forróság tökéletesen kitölt, saját vágyam is fájdalmasan feszül hasamnak az érzéstől. Pár pillanatig egyikünk sem mozdul, egyikünk sem akarja megtörni a feszült vágyaktól törékennyé vált buborékot. Talán ő is fél, hogy egy rossz mozdulat, és elveszíti a fejét. Talán arra vár, hogy én tegyem meg az első lépést? Talán most is tudnia kell, hogy nem fáj, hogy folytathatja, nem fogok összetörni. Tétován, ösztöneimre hallgatva mozdítom meg csípőmet. Egyetlen apró kis lökés, de ennyi is elég, hogy előcsaljon torkából egy vad morranást. Ujjai fenekembe markolnak, és felemelnek farkáról, csak hogy utána visszaránthasson rá. Szám néma sikolyra nyílik, homlokom helyét kezeim veszik át, ahogy ívbe feszülő háttal élvezem a gerincemen végigfutó szikrákat. Ó, istenek. Remegve kapaszkodok vállaiba, miközben újra és újra megismétli a mozdulatot. Egyre gyorsabb, egyre erősebb mozdulatokkal követel magának. Ajkaival mellkasomon simít végig, csókokkal kényeztet, és apró harapásokkal veszi el az eszem. Mellbimbóim fájón bizseregnek fogai között, de képtelen vagyok leállítani őt. Nem is akarom. Túl sok, amit ad, túl sok a gyönyör, amit rám zúdít, én mégis zihálva, halk nyögésekkel, sikkantásokkal élvezem. Nem tudom mikor kerültem ennyire közel a gyönyörhöz, de ismét az ajtaján kopogtatok. Tudom mi vár az ajtón túl, és legszívesebben feltépném a zárat, hogy megkaparintsam. De most nem én irányítok. Most minden Castian kezében van. Most rajta múlik a sorsom.

Nem tudom meddig tart ez a tökéletes pillanat, nem tudom, hányszor sóhajtom kétségbeesett sóvárgással a nevét, de végül megkapja testem, amire vágyik. A gyönyör egy pusztító áradatként söpör végig rajtam, magával sodorva mindent. Halk sikollyal vetem hátra fejem, és ha Castian kezei nem siklanának hátamra, képtelen lennék megtartani magam. Távolról hallom mély hangját, érzem, ahogy farka heves lüktetéssel löki belém magját. Úgy szorít magához, hogy szinte nem is kapok levegőt, vadul verdeső szívűnk versenyt fut egymással. A testünket tépő gyönyör nem akar csillapodni, újra és újra megrezzenünk, néha már képtelen vagyok megmondani, éppen melyikünk rándul meg az orgazmus utóhullámaitól. Próbálom összeszedni gondolataim, de apró darabokra hullottak, és a szilánkokat már messzire vitte a szél. Talán sosem leszek képes újra gondolkodni. Talán örökre elvesztem a gyönyör sűrű erdejében.

Most is neki sikerül hamarabb összeszednie magát. Erőtlenül hagyom, hogy felemeljen, és visszafektessen az ágyba. Még szemeimet sem vagyok képes kinyitni. Mindenem zsibbad, mintha kilométereken keresztül menekültem volna egy sereg elől. Zavarban kéne lennem, hogy ennyire elvesztettem a fejem, de csak egy apró mosoly bujkál ajkaimon, amit képtelen vagyok letörölni onnan. Túlságosan boldog vagyok. Érzem ahogy letisztítja hasamat, de még ez sem tud zavarba hozni. Most nincs nyoma a szégyenkező pírnak, mintha a világ legtermészetesebb dolgát tettük volna. Tényleg megváltozok mellette.

- Szép álmokat, kicsim – apró csókot hint homlokomra, miközben rám teríti a vastag takarót. Forró teste mellém csúszik, szorosan magához húz, mintha képtelen lenne a közelségem nélkül aludni. Remélem egyszer ő is azt a torokszorító szükséget fogja érezni, mint én. Remélem egyszer majd ő is csak mellettem tud igazán mélyen aludni.

- Nem aludhatunk még el – halkan dünnyögve vetek véget a békés pillanatnak. A testem vágyik a pihenésre, de ez csak a szeretkezés utáni zsibbadt pillanat miatt van. Később megbánnám ezt a döntést. Felriadnék az éjszaka közepén, és kezdődne előlről a szörnyű bioritmus. Nem engedhetem, hogy ez megtörténjen, mindkettőnknek szüksége van arra a rendszerre, ami az elmúlt hét zavaros történései miatt a feje tetejére állt. – Le kell zuhanyoznunk, nem akarok nyakig ragadósan aludni, és vacsoráznunk is kell – az étel gondolatától máris kevésbé vágyom az alvásra. Hálás vagyok az előrelátásáért, hogy hozott magával ételt a kórházból, különben most kénytelen lennék őt megenni.

- Menjünk – beletörődő sóhajjal venne karjaiba, valószínűleg ő sem bízik benne, hogy elgyengült lábaim képesek lennének megtartani. Már megint elfeledkezik róla, hogy nem egy gyenge hercegnő vagyok, akiről folyton gondoskodnia kell. Odébb gördülök az ágyon, még mielőtt alám csúsztathatná karjait. Nehézkesen ugyan, de szemeimet is kinyitom, csak hogy ismét láthassam arcán megjelenni a szórakozott döbbenetet. Jó, elismerem, nem ez volt életem legelegánsabb mozdulata.

- Nem. Először én, aztán mehetsz te is. A közös zuhanyzás után csak még koszosabbak lennénk – a szórakozott mosoly egy csalódott fintorrá válik. Már megint úgy néz ki, mint egy kisfiú, akinek elvették a kedvenc játékát. Hogy lehet ennyire szexi és aranyos egyszerre?

- Ugye tudod, hogy könnyedén felkaphatnálak, és nem tudnál ellenkezni? – eddig tartott a sajnálat. Na még mit nem. Felhúzom orrom, és felöltöm a leghercegesebb arckifejezésem, amit tudom mennyire szeret. Ez majd hátha felvidítja kicsit, és közben arra is rájön, hogy nem kényszeríthet olyasmire, amit nem akarok. Elég ideig éltem egy rám erőszakolt életben, nem fogom tűrni, hogy bárki az akaratom ellen cselekedjen. Tudom, hogy ő hátsó szándék nélkül tenné mindezt, de nem tudom megígérni, hogy nem haragudnék meg érte. Túl frissek még a múlt okozta sebek a lelkemen, még ha nem is látszanak kívülről.

- Ugye tudod, hogy ha ezt megtennéd, soha többet nem jutnál a hercegi hátsóm közelébe? – nem szép dolog szexszel zsarolni valakit, de jelenleg nem sok más fegyverem van Castian ellen. Ha meg akarok nyerni néhány küzdelmet, akkor alattomos fegyverekhez kell nyúlnom. Ezt minden politikus hamar megtanulja.

- Kegyetlen vagy – sóhajtva ejti fejét a párnára, de most nem hagyom magam. Nem fogom megsajnálni. Ez nem kegyetlenség, csupán józan ész. Egy közös zuhany csak beindítaná a véget nem érő körforgás. Elragadna minket a hév, újra az ágyban kötnénk ki, újra remegve adnánk át magunkat a gyönyörnek, és újra nyakig mocskosak lennénk. Talán lesznek éjszakák, amikor ezt sem fogom bánni, de ez most nem olyan pillanat. Most felelősségteljes döntést kell hoznom Castian helyett is. Olyan, mintha a látványom teljesen kikapcsolná józan gondolatait, és nem érzékelné, hogy valójában pihenésre van szüksége, nem pedig szexre. Nem rám. Muszáj aludnia, mielőtt elájulna a kimerültségtől. Ha kell, akkor csomót kötök a farkára, de el fogom érni, hogy aludjon végre.

- Csak próbállak önfegyelemre tanítani – kicsusszanok mellőle, mielőtt megakadályozhatná. Arcom megrándul és a Flerionok színeit megszégyenítő árnyalatot ölt, ahogy megérzem a combomon lassan csordogáló nedvét. Ó, a fenébe. Zavartan felkapom a padlóra száműzött törölközőmet, és besietek az apró fürdőbe. Nem tudom észrevette e, de hálás vagyok, amiért nem tett élvezkedő megjegyzést. Ha megteszi, lehet ott helyben felgyulladok szégyenemben. Nem tudom hogyan válhatnak majd ezek a dolgok egyszer természetessé, hogyan lesz bátorságom emelt fővel viselni meggyötört, meztelen testem előtte. Ehhez még szükségem van egy kis időre. Bízom benne, hogy eljön a nap, mikor hercegi büszkeséggel vonulhatok be a fürdőbe, élvezve magamon vágyakozó pillantását. Imádok a türelmével játszani. Imádok mindent, amit vele csinálhatok. Annyira szeretem őt.

oOoOo

Miután Castian eltűnik a fürdőben, kölcsönzök szekrényéből egy laza, fekete inget. Nem hoztam hálóruhát magammal, de arra sem állok készen, hogy teljesen meztelenül vacsorázzak mellette. Idővel talán, akkor azt is el tudom képzelni, hogy az ételt Castian tálcán tálalva fogyasztom el, de most még el kell rejtenem a testem, amit csak ez az arrogáns árnymágus talál lenyűgözőnek. Az én önbizalmam még épül, lassan alakul, egyelőre alaktalan és képlékeny. Emellett nem akarok neki lehetőséget adni arra, hogy tovább gyarapítsa a testemet borító piros foltokat. Már az első alkalommal is feltűnt a két apró, piros szívásnyom mellkasomon, és most is észrevettem a harmadikat. Megtehetném, hogy eltűntetem őket, de az igazat megvallva boldogsággal töltenek el. Amíg olyan helyen vannak, ahol senki más nem látja, megjelölhet magának. Hiszen az övé vagyok, joga van hozzá, és így mindig magamon érezhetem a jelenlétét. Ezek a kis foltok emlékeztetnek rá, hogy nem álmodom az együtt töltött pillanatokat.

A sötét anyag pont leér combom közepéig, így takarja kényes területeket. Az ujját fel kell ugyan hajtogatnom, de a célnak tökéletesen megfelel. Mintha csak azért lenne annyival nagyobb nálam, hogy boldogan viselhessem ruháit. A legkellemesebb azonban az, hogy az egészből az ő illata árad. Legszívesebben mindenhová ezt venném fel, de talán kissé furcsán néznének rám a városban, és Castian sem biztos, hogy örülne, ha ennyire lengén mutatkoznék mások előtt. Vagy lehet, hogy büszkén mutogatna mindenkinek? Nem is tudom… nehéz kiszámítani a reakcióit.

A szoba délutáni fényeit már elnyelte a tavaszi éjszaka sötétje, és csak a Triton és a Menae fénye világít be a tetőablakokon. A Luna ma pihenni tért, és átengedte az égbolt uralmát testvéreinek. Ajkamba harapva pillantok a bejárati ajtó felé, de végül szégyenlősségem felett győzedelmeskedik a kíváncsiság. Ezek a lakások épültek a legmagasabbra, és ha jól emlékszem a környező fákon sem láttam olyan építményeket, amik rálátást biztosítottak volna az erkélyre. Castian valószínűleg még itt is ragaszkodik a titokzatos magánéletéhez, ésszerű, hogy olyan otthont választ, ahol senki sem zavarhatja meg a békéjét. Biztosan nem lesz belőle probléma, ha csak kilesek egy rövid időre. Látnom kell az éjszakai várost.

A terasz fapadlója még nedves a tegnapi vihartól, de már nem fordulok vissza csizmámért, ennyit kibírok. A lombok között hűs tavaszi esti szellő játszadozik, de a levegő még így is melegebbnek érződik, mint kis kunyhóm környékén. Ott a tó közelsége teljesen más mikroklímát varázsol, össze sem hasonlítható a nyüzsgő várost uraló lüktető élet melegével. A korláthoz lépve hajolok előrébb, hogy lepillanthassak az apró fénypontok sokaságára. A mágikus lámpások tompa fénye riasztja el az erdő sötétéjét. Lakások ablakai tűnnek elő a környező fákon, apró szentjánosbogárként világítva a távolban. Minden él. Ez a bizonyítéka annak, hogy apám mocska még nem ivódott be mindenhova. Hogy léteznek a birodalomban csodálatos, lélegzetelállító menedékek.

- Kezdem úgy érezni, hogy mindent megteszel egy kiadós megfázásért – Castian rosszalló morgással lép mögém, hátulról öleli át mellkasomat, és szorosan magához húz és állát tincseim közt támasztja meg. Teste melege elűzi a hűvös szelet, én pedig gondolkodás nélkül dőlök izmos testének. Egy pillanatra sem fordul meg fejemben, hogy ne tartana meg.

- Annyira gyönyörű ez a hely, látnom kellett – mindig szerettem az éjszakai tájat. Furcsa de ilyenkor mindig közelebb éreztem magam a palota körüli települések lakóit is. Számtalan alkalommal figyeltem erkélyemről az apró narancsos fényű pontokat. A lakások apró kis fényei azt súgták, hogy mindenkit ismerek, hogy szívesen látnának az asztaluk mellett.  Valójában osem juthattam el a városokba, apám sosem engedte, hogy ennyire közel kerüljek a népéhez. Csupán néhány alkalommal engedett kilovagolni a környező mezőkre, de ezeknek a rövid kirándulásoknak is vége szakadt. Egyetlen támadásra volt szükség, és soha többet nem hagyhattam el a kastély területét.

A csípős hideg szél vörös rózsákat fest arcomra. A tájat körülöttünk vékony hóréteg borítja. A dombok úgy csillognak a téli napsugarak fényében, mintha gyémántporral hintették volna be őket. Gyönyörű. Végre nincsenek falak körülöttem, végre kicsit kiszabadulhatok a börtönömből. Hetekig kellett győzködnünk apámat, mire hajlandó volt elengedni újra egy rövid időre. Természetesen a katonák társaságát most sem hagyhattam el, de ez a legkevesebb. Ennyi kényelmetlenséget bármikor kész vagyok elfogadni, csak hogy kijuthassak onnan. A menekülés eszembe sem jut, úgysem jutnék messzire. Zentha egy hihetetlenül értelmes, csodálatos kanca, de idős, és a katonák pillanatos alatt beérnék a harcra képzett hátasaikkal. Valószínűleg ez volt az egyik oka, hogy apám ezt a lovat ajándékozta nekem, de nem bánom. Legalább lett még egy élőlény a palotában, akit kedvelhetek.

Már éppen jelezném a parancsnoknak, hogy szeretnék kicsit gyorsabb tempóra váltani, mikor valami megváltozik. A lovak nyugtalanul csapják hátra fülüket, és rángatni kezdik a kantárt. Valami nincs rendben. A következő pillanatban elszabadul a pokol. A katonák kiáltásai, a lovak ideges nyerítései vegyülnek a hüvelyükből kicsusszanó fegyverek éles hangjával. Nem tudom mit vehettek észre, talán az egyik védőbűbáj jelzett be. Én semmit sem látok, hiába forgatom fejem. Talán csak vaklárma. Talán tévedtek. Nem. Valami, vagy valami valóban megmozdult, a közeli facsoportban, de már későn pillantom meg. A napfényben megcsillan a nyíl hegye, ami egyenesen felém tart. Ami pontosan Zentha szügyébe fúródik.

Rémült sikollyal próbálok kapaszkodni, de képtelen vagyok az ágaskodó ló hátán maradni. Fájdalom nyilal hátamba, ahogy a földre zuhanok a nyeregből. Zentha kitör a többi ló közül, és kétségbeesett menekülésbe kezd, magamra hagyva a jeges talaj kaparó paták rengetegében. Újabb nyilak hullanak a csapatunkra, érzem ahogy a velünk tartó pajzsmágus ereje körbevesz minket, de egyedül túl kevés. Túl sok nyilat kell visszatartania. Egyerős kéz markolja meg derekam, és ültet fel az egyik csataló nyergébe. Nem tudom, hogy a gazdája elesett, vagy csak a helyét edte át nekem, túl nagy a káosz. Túlságosan leblokkolt az elmém.

- Vágtasson haza, hercegnő! – a hangos utasításra és az ösztökélő csapásra megugrik alattam a ló, és vad, nyaktörő végtába kezd. Két másik hátas csatlakozik hozzánk, az egyik nyergében a pajzsmágussal, aki az embereinket védte. Neki rám kell vigyáznia, tehát a katonák a segítsége nélkül maradtak. Meg fogják ölni őket. Miattam.

Halk sóhajjal, lassú pislantással rántom magam vissza a valóságba. Sosem tudtam meg, hogy kik támadtak rám, de apám többé nem kockáztatott. Mindentől és mindenkitől elzárt, hogy megvédje az egyetlen utódját. Persze nem szeretetből, csupán érdekből. Tudta, hogy a kiházasításomból még haszna szárazhat, akkor is, ha csupán egy gyenge, semmirekellő gyógyító vagyok, akit elítél. Megértettem a döntését, és bár szörnyű volt a gondolat, hogy ezt a kis szabadságot is elvesztettem, nem bántam. Így legalább nem halt meg több katona a védelmemben.

- Maradjunk néhány éjszakát, hogy tudj pihenni? – visszakényszerítem gondolataimat a boldog valóságba. A boldogságba, amit ismét majdnem én magam zúztam össze. Le kell erről szoknom. A múlt helyett a jelenre kell koncentrálnom, arra a csodás férfira, aki itt van mellettem.

- Nem tartom jó ötletnek. Anyám holnap beköltözik a szomszéd lakásba, te pedig eléggé hangosan fejezed ki, ha élvezed, amit teszek veled – arcomra felkúszik a jól ismert pír és felháborodottan csapom meg engem ölelő karjait. Komolyan le kéne szoknia az ilyen megjegyzésektől, ha nem akarja, hogy egyszer lángra kapjak szégyenemben, és a szerelméből csupán egy marék hamu maradjon.

- Remélem, ha már itt lesz, ver egy kis jómodort a fejedbe! – halkan dünnyögve figyelem tovább az alattunk elterülő város fényeit. Valójában reménytelen próbálkozásnak tartanám. Ha az elmúlt években nem sikerült megnevelniük ezt a zabolátlan árnymágust, akkor ez nem fog változni. Az egyetlen megoldás tényleg az, hogy távol tartják a kényes tárgyalásoktól, ahol károkat okozhatna a vadembert természetével.

- Be akarsz árulni az anyámnak? – a hangjában rejlő jókedvtől én sem tudom visszatartani mosolyomat. Persze hogy nem vesz komolyan.

- Megérdemelnéd – de úgysem tenném meg. A szülei az utolsó emberek a birodalomban, akiknek meg kéne tudniuk, hogy mit csinálunk a négy fal között. Nem állhatok azzal az anyja elé, hogy a kisfia egy szégyentelen, perverz tuskó. Nem lenne túl herceghez illő megnyilvánulás, és valószínűleg a szívébe sem lopnám be magam vele. Az igazat megvallva nem tudom, mit fognak szólni a kapcsolatunkhoz. Castian valószínűleg nem tervezi titkolni előlük, és nem is tudnánk, hiszen egész Esthel erről pletykál. Mi van, ha ellenzik? Ha ők valaki mást szánnak Castian mellé, nem egy hatalmát vesztett herceget? Torkom összeszorul a gondolattól, hogy elszakíthatják tőlem, de bízom benne, hogy nem engedné. Hogy ő sem hagyná, hogy elválasszanak minket. - Azért jön ide, hogy biztonságban legyen? – még nem állok rá készen, hogy a másik kérdést feltegyem, így egy kevésbé fájdalmasat választok. Ez is nyomja a lelkem, és megtanultam Castian mellett, hogy neki mindent elmondhatok. Addig úgysem hagy nyugtot, míg látja, hogy magamban őrlődöm.

- A birodalom most túl veszélyes az árnymágusok számára. Itt viszont nem eshet bántódása – apró bólintással nyugtázom szavait. Muszáj volt rákérdeznem Theonál, mikor a tárgyalás után hazakísért. Tudnom kellett, hogy a pusztítás, amit apám végzett mennyire érintette mélyen Castian családját. Féltem a választól azok után, ahogy ellátogatott hozzám. Amennyire össze volt törve akkor. A nagyapját ugyan elvesztette, de az édesanyja túlélte. Akkor ez az információ olyan megkönnyebbüléssel töltött el, hogy legszívesebben Theo nyakába vetettem volna magam. Biztosan ezt tettem volna, ha nem kínoz annyira Castian elvesztése.

- Sajnálom, hogy az apám miatt rejtőzködnie kell. Sajnálok minden szörnyűséget, amit árnymágusok ellen elkövetett – az én családom okozta az ő népének vesztét. Bár Flerion, és én inkább tekintem annak, mint a Shaye klán leszármazottjának, mégis a rokonairól van szó. Azokról az emberekről, akik közt hosszú évekig tanult. talán nem volt mély a kötelék, de kötelék volt. Minden kapcsolat elvesztése fájdalommal jár.

- Ray, ezt már megbeszéltük. Nem vagy felelős az apád tetteiért – összeszorítom ajkaim, és kelletlenül ismét bólintok.

- Tudom. De bosszút fogok állni minden elpusztított klánért – bár nem kéne, mégis felelősnek érzem magam. Talán nem vagyunk felelősek az őseink bűneiért, de mindig megérezzük őket. Mindig bennünk van a késztetést, hogy jóvá tegyük a hibáikat. Bennem ez a késztetés egy hatalmas szélviharként növekszik, egyre jobban dagad, míg nem pusztító tornádóvá fog válni. Apám minden egyes kioltott életért vezekelni fog, én pedig mindent megteszek, hogy meggyógyítsam a birodalmat a szenvedésből, amit a családom okozott.

- Mikor lettél te ilyen harcias? – még szorosabban ölel magához, és apró puszit nyom tincseim közé. Mintha csak megpróbálná elűzni a bennem kavargó keserű dühöt.

- Egy gyógyító sem békepárti, ha a számára fontosakat támadják – a társadalom mindig úgy gondolta, hogy a gyógyítók többre becsülik az életet másoknál, hiszen a mágiájuk szorosan összeköti őket minden élőlénnyel. A mi erőnk célja, hogy másokon segítsünk, hogy enyhítsük a világunkban pusztító fájdalmat és szenvedést, de ettől még nem válunk elvakulttá. Ugyanúgy érezhetünk kényszert a bosszúra, ugyanúgy vágyhatunk arra, hogy kárt tegyünk másokban. Talán ritkább, hogy egy gyógyító kegyetlenné válik, de nincs rá garancia, hogy nem történik meg. Mi sem vagyunk tökéletesek, mi sem vagyunk szentek. Ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki más, ugyanazokkal a hibákkal. Én lelkifurdalás nélkül lennék képes fájdalmat okozni azoknak, akik a számomra legfontosabbaknak ártanak, sőt akkor sem rettennék meg, ha az erőmet Esthel védelmében kéne használnom. Ennek a városnak a lakói békét érdemelnek, eleget szenvedtek már. Sok mindent megtennék azért, hogy megvédjem akár őket, akár anyámat, akár Castiant. Ez a bosszantóan arrogáns árnymágus hozta vissza belém a harcias tüzet, ami a hosszú évek alatt pislákoló lángokká, majd lassan izzó parázzsá vált az udvar fullasztó nyomása alatt. Már csak rövid idő kellett volna, hogy teljesen eltűnjön, hogy végleg kialudjon. Ő azonban felélesztette a lángokat, és a közelsége folyamatosan táplálja őket. Ő az én erőm forrása.  – Köszönöm, hogy mellettem vagy, Castian. Köszönöm, hogy boldoggá teszel – egy pillanatra lehunyom szemeim, és hagyom, hogy átjárjon az összetartozás melegsége. Hagyom, hogy az ölelésében végre otthon érezhessem magam, és annyi szenvedés után végre valóban boldog lehessek.

A váratlan mozdulat, amivel Ray felkönyököl mellettem, még a kimerültség sűrű sötétségét is áttöri, azonnal rádöbbenek, hogy hibát vétettem az ajkaimon kicsusszant, meggondolatlan vallomással. Eszem ágában sem volt panaszkodni vagy bármilyen módon azt éreztetni Rayjel, hogy árt nekem az éjszakai közelsége, még akkor sem, ha részben így van. Amilyen butuska és kishitű tud lenni ilyen téren, félek, hogy túlságosan magára venné a dolgot, pedig ennek aztán az égvilágon semmi köze a személyéhez. Ha most emiatt közli, hogy távozzak, nagyon morcos leszek, túl fáradt vagyok, hogy visszabaktassak a városba, nem is beszélve az aligha elhanyagolható tényről, hogy nincs ott a kedvenc ágymelegítőm.

- Nem alszol jól? Mi a gond, Castian? – Már magára is húzta az aggodalmas szerető szerepét, a hangjaiban rezzenő számonkéréstől apró, fáradt mosolyra rezzennek az ajkaim. Furcsa, de tőle még a szigor is szexinek tűnik. Kedvem támad olyan dolgokat művelni vele, ami miatt megdorgálhat később.

- Nincs semmi baj Ray, nem kell aggódnod. – Halkan, résnyire nyitott szemekkel próbálom megnyugtatni, de amint kimondom az üres, nulla információtartalommal rendelkező szavakat, rájövök, hogy az én figyelmes hercegemnek nem lesz elég egy ilyen felszínes válasz. Előbb utóbb úgyis megtudja az igazságot, ami amúgy sem kifejezetten titok. Így talán jobban megérti, hogy tényleg nem az ő hibája. – A képzésem része volt, hogy megtanuljak éberen aludni a küldetések során. Az ösztöneim pedig bekapcsolnak, ha idegen helyen, mások társaságában töltöm az éjszakát. Ennyi az egész. – Figyelem az arca apró rezzenéseit, és azt, ahogy kicsi vonallá szorítja az ajkait. A szemöldökei között elsötétül az a két alig észrevehető ránc, amik csak akkor jelennek meg, mikor durcás. Üvölt róla, hogy nem örül a válaszomnak, de tudja, hogy nincs más választása, mint elfogadni a szomorú tényeket. Sajnos egyelőre egyikünk sem tud változtatni ezen, reméljük az idő és a környezet majd megoldják helyettünk.

- Ne menjünk át már ma este, hogy tudj pihenni? – Hah. Megint meglepett. Valamiért nem gondoltam volna, hogy az erőtlen, túlhajszolt hercegem felajánlja, hogy bevállalna értem egy didergős, hosszú éjszakai túrát a felsarasodott, szunnyadó erdőben. Még nekem sem fűlne hozzá a fogam, pedig edzettebb és képzettebb vagyok az ilyesmire. Bát őt ismerve öt perc után a karjaimba omlana, és vonszolhatnám mindkettőnket át az erdőn. Bevallom, a mélyalvás gondolata mocskosul csábító, de az, hogy eleresszem Ray meztelen, forró testét, hogy kimenjek a viharverte vadonba, a világ legostobább döntésének tűnik. Inkább visszazavarom ezt a bódító fáradtságot a tudatom hátsó részeibe, hogy legyen erőm tovább ismerkedni a testével. – Vagy készíthetek egy teát, amitől jobban alszol. – Talán ezt is megfontolnám, ha képes lenne itt, a karjaimban teljesíteni a feladatot. Sajnos nem hiszem, hogy ez kivitelezhető, és amúgy is kétlem, hogy egy kis nyugtató tea elég lenne, hogy felülírja többévnyi képzés ösztöneit. Bár sosem lehet tudni, már így is könnyebben átlendültem az éberalvásba, mint hittem, hogy fogok. Ray jelenléte mintha önmagában is megnyugtatna, főleg most, hogy a maga selymes, puha tökéletességével simul az oldalamhoz. Illetve simulna, ha a felesleges, sehova nem vezető aggodalmaskodás helyett végre visszabújna hozzám. – Drasztikusabb esetben pedig egy olyat, ami jó pár órára ájulásba taszít. – Nem bírom tovább, elfojtok egy néma, szórakozott sóhajt a harmadik felajánlásán. Ez az, amit soha, semmilyen körülmények között nem fogadnék el önként. Az hiányzik még az életemből, hogy órákra ki legyek ütve. Gyűlölném azt a fenyegető kiszolgáltatottságot és tehetetlenséget, amit magával hoz a gondolat. Remélem jól látom a mosolyán, hogy ő is inkább viccnek szánta, mintsem komoly ötletnek.

- Rendben leszek, Ray. Nem az első alkalom, hogy pár napig nem tudok eleget aludni. – Sajnos túlságosan is jól ismerem az utat a veszélyes végkimerüléshez, és pontosan tudom magamról, hogy még csak az út legelején vagyok. Bőven van még időm megoldást találni a problémánkra, mielőtt komoly következményei lennének a még épphogy csak zavaró fáradtságomnak. – Feküdj vissza és próbálj te is pihenni végre. – Bólint, de látom, hogy nem sikerült teljesen meggyőznöm. Megértem, nekem is rosszul esne, ha képtelen lenne aludni a karjaimban, főleg, hogy imádom nézni őt olyankor és csendben őrizni az álmait. Megint nem tudok az az odaadó, problémamentes szerető lenni, akit ő érdemelne, de csak annyit tudok adni neki, amennyim van, többet nem. Összeszorul a mellkasom egy idegen, eddig ismeretlen, hányingerkeltő félelemtől, hogy mi lesz, ha egyszer rádöbben, hogy ez nem elég. Hogy jobbat is kaphat, mint egy klánok közé született, kegyetlen képzések által elcseszett, zárkózott és kiszámíthatatlan gyilkos. Kaphatna valakit testi-, lelki sebek nélkül, valakit, aki meg tud nyílni neki a múltjáról és maradéktalanul osztozni tud az örömeiben, a békéjében és az álmaiban.

Mint mindig, akarva vagy akaratlanul most is megment saját magamtól. A ránk húzott takaró meleg ölelése elűzi a félelem hideg karjait a mellkasomról, puha ujjak édesgető érintései veszik át a helyüket a bőrömön. Lassan, megenyhülve fújom ki a benntartott levegőt. Bárcsak ugyanilyen könnyedén megszabadulhatnék az iménti gondolataimtól is. Ha elűzni nem is tudom őket, átmenetileg eltemetni talán igen.

- Köszönöm, hercegem. – Lágy puszit hintek az illatos tincsek közé, miközben kiélvezem az arca puha érintését a szívem vad dübörgése felett.

Köszönöm, hogy egy megmagyarázhatatlan, érthetetlen okból kifolyólag engem választottál. Remélem nem haragszol, ha soha többé nem engedem, hogy meggondold magad.

- Valakinek törődnie kell veled, ha már te nem foglalkozol magaddal. – Elmosolyodom, de már nem válaszolok, mert hallom a légzését a jellegzetes lomha tempóra lassulni. Elaludt. A teste alatt lévő kezemmel átölelem és picit szorosabban magamhoz húzom, majd engedem, hogy a karcsú derekán ragadjanak az ujjaim. Legszívesebben végigsimogatnám mindenhol, ahol elérem, megismerkednék minden selymes domborulattal és ívvel a testén, de véletlenül sem szeretném felébreszteni, ezért ellenállok a mohó késztetésnek. Lesz még időm felfedezni a teste bájos rejtekeit.

- Nagyon szeretlek, kicsim. – Halkan suttogok az elcsendesült szoba ürességébe, mostanra a nap is rég lebukott a távoli horizonton. A csendes szavaimra csak a zenélő tücskök válaszolnak. Veszek egy búcsúpillantást a kisimult, pihenő arcától és az aprócska, imádnivaló mosolytól a szája sarkában. Szeretném azt hinni, hogy miattam van ott. A mágikus tűzben táncoló árnyékok elrabolják a lámpások élénk fényeit a parancsomra, és a szobára ráborul holdjaink által nyújtott sápadtfehér, halovány félhomály.

Lassan hunyom le a szemeimet, minden érzékemmel a mellettem szuszogó, meztelenül bújó fiú tökéletességére, az édes, egyedi illatára és az összehangolódó levegővételeinkre koncentrálok. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, a félálom óceánjában hánykódva, ki-besüllyedve élvezem Ray közelségét, a szívverésének a nyugalmát és a bőre selymes melegét az enyémen.

***

Abban a pillanatban magamhoz térek én is, hogy megváltozik a légzése kiegyensúlyozott ritmusa. A fészkelődése, a lábai apró nyújtózásai, és a mellkasomat megcsiklandozó, pislogó szempillái végképp elárulják a korai ébredését. Még nem mozdulok, inkább kiélvezem az ő mocorgását az egyre jobban felforrósodó bőrömön. A testem egy hálátlan, szinte fájdalmas merevedéssel üdvözöl, mintha megfeledkezett volna minden törődésről, amit tegnap kapott. El kell fojtanom egy jóleső borzongást, mikor megérzem magamon az ujjai óvatos, tapogatózó érintését. Megint ugyanazzal a heggel ismerkedik, mint a legutóbbi közös ébredésünk alkalmával. Úgy látszik, hogy valamiért kifejezetten izgatják a fantáziáját a sebhelyeim, biztosan borsot törnek egy tehetséges gyógyító orra alá a makacs létezésükkel. Sajnos ezeket még ő sem fogja helyrehozni. Mintha ösztönösen megérezné, hogy a meleg ujjai alatt elterülő heg az, ami a legközelebb taszított a halálhoz. Az egyetlen, amit kifejezetten gyűlölök a testemen hordani. Néha, hidegebb éjszakákon még mindig érzem a jégszilánkokat a seb mélyebb részein. Örök emlékeztetőül szolgál, hogy mindegy mennyi edzés van mögötted, bármikor alul maradhatsz.

- Egyszer majd elmeséled, hogyan szerezted a hegeket? – A hangja olyan csendes, hogy tökéletesen belesimul a hajnal mozdulatlan nyugalmába. Ha aludnék, esélyem sem lenne felébredni a halk szavakra, de ő már tudja, hogy engem sajnos nem tartanak fogva az álmok. Még nem.

- Miért érdekel ennyire? – Kíváncsi vagyok, hogy csak egy feldühített gyógyító kíváncsisága beszél belőle, vagy több van a kérdés mögött. Abban persze nem kételkedem, hogy közrejátszik a múltam iránti kifejezett érdeklődése is.

- Tudni szeretném, hogy kiket kell felkutatnom, amiért bántottak téged. – Kis híján felkacagok a váratlan válasz hallatán, de szerencsére sikerül megállítanom magamat. Hihetetlen, hogy tényleg minden válaszával képes meglepni. Bolond. Még jó, hogy sikerült elfojtanom a nevetést, mert egészen biztosan durcogna, ha komolytalanul reagálnék a védelmező kijelentésre, amit látszólag teljesen komolyan gondol. Hogy lehet valaki ennyire aranyos? Szívesen megnézném a hősi bosszúját, de sajnos szellemeket kéne idéznie hozzá.

A meleg nyári szél a jégvirágok fanyar szagát hozza felém. Teljesen idegen a nyíló barackvirágok édesen fűszeres nyárillata mellett. Hibát vétettem. Azt hittem, minden csapdájukat kikerültem, de ezekszerint egy riasztó elkerülte a figyelmemet. Nincs időm számba venni a lehetőségeimet, csak azt tudom, hogy nem követhetnek a portálig és nem kaparinthatják meg a kabátom rejtekében megbúvó üzenetet sem. A borús szürkület nekik kedvez, az árnyékok szinte észrevehetetlenül elmosódtak, de ez engem sosem állított meg, hogy a birodalmukba léphessek. A következő pillanatban már az árnyvilágban suhannék a távolba, de belecsapódok az előttem felemelkedő áttörhetetlen jégfalba. Megszédülve zuhanok vissza a valóságba, de mielőtt hátraeshetnék, visszanyerem a lélekjelenlétemet, és megperdülök, hogy a kezemmel tompítsam az esésemet, majd egyből tovább is gurulok, hogy kikerüljem a mögöttem földbe nyársalódó halálos jégcsapokat.

- Nem mész sehova, árnyékjáró. – Az éjfekete maszkom alatt elvicsorodva emelkedek fel a földről, miközben felmérem a környezetemet. Mostanra minden oldalról, még felülről is egy hófehér jégfal ölel, mint egy apró, mágikus kalitka. Ha fent lenne a nap az égen, biztosan gyönyörű látványt nyújtanának a jégen megtörő, kristályosan vakító sugarak, de most csak a kinti sötétség uralja a börtönünket is. A sötét és a szűk hely nekem kedvez, a tőrjeimmel előnyben vagyok az ő hosszú lándzsájával szemben, viszont valószínűleg útban vannak felénk a társai, szóval csak túl kell élnie pár percig mellettem. Remélem, hogy eléggé ki tudom meríteni, hogy áttörhetővé váljanak a falai, különben meg kell ölnöm.

- Talán meg kívánsz halni, hogy összezárod magad velem a sötétben? – A kérdés puszta időhúzás, hogy rést találhassak a pajzsán, amíg szóval tartom, miközben az altatóméregbe mártott tőrjeim markolatára csúszik a kezem.

- Meghalni? Ez itt az én világom! Itt nem segítenek az aljas trükkjeid. – A pillantásom az általunk vetett, alig kivehető árnyékokra siklik. Valóban nem sokat, viszont ezt az arroganciát kihasználhatom. Soha ne becsüld alá az ellenfeledet. Elég egyetlen karcolást ejtenem rajta, hogy elájuljon a tőrjeimre kent méregtől, és a falai a mágiája nélkül csak porrá zúzható, a melegben elolvadó jégtáblák.

Meghallom a plafonból kiváló, felém hasító jégcsap csendes süvítését, és egy villámgyors mozdulattal térek ki az alattomos támadás elől. A harci ösztöneim bekapcsolnak, és azt a kis, jelentéktelen árnyékot, amit a teste vet, a mozdulataim felgyorsítására használva kerülök a támadóm mögé. Rémisztő reflexszel pördül felém, de nem elég gyors, a tőröm mély vágást ejtene a felkarján, de a bőre jegessé keményedik a pengém alatt. Nem engedem, hogy előnyt faragjon a meglepettségemből, egy néma, belső káromkodással kerülöm ki a lándzsája felém száguldó hegyét. Hallottam már a bőrt megkeményítő jégpajzs technikáról a képzéseimen, de ha minden igaz egy kézen meg lehet számolni, hogy hány jégmágus képes rá a birodalomban. A Thawe klán egyik titkos öröksége a képesség. Rossz hír. A Thawe klán a legnagyobb jégklán, mostanában kezdtek el nyitni a lázadás felé. Ha megölöm egy erős sarjukat, visszafordulnak a király felé a bosszújukban.

Majdnem az életembe kerül ez a gondolatmenet, egy jégcsap fájó, mardosó hideggel súrolja az oldalamat. Nem számít, hogy mi a jövőnk, jelenleg ő az ellenségem, és ha máshogy kezelem, nem jutok ki innen élve. A politikának nincs helye a harcmezőn.

Újra nekiugrok, ha nem tudok átjutni a pajzsain, akkor ki kell fárasztanom. A sötétben nehezen kivehetőek a vonásai, de azt látom, hogy maximum pár évvel lehet idősebb nálam, és én alig használok mágiát, míg neki a falait és a pajzsát is fent kell tartania, nem is beszélve a felesleges jégcsapokról, amiket folyamatosan megidézget. Tényleg az arroganciája lesz a veszte. Fogalmam sincs, mióta tart a kitartó táncunk, hosszú percek óta kerülgetem a gyors támadásait, és próbálok rajta újabb és újabb sebeket ejteni, újra és újra kővé fagyott húsba ütközve. A mozdulatai egyre lomhábbak, látszik, hogy ő nem a Flerion klán harci képzéseit taposta végig, és mikor a szokásos támadásaim helyett váratlanul gyomorszájon vágom, bennragadó levegővel torpan meg. Hiba. Ez pont elég, hogy mögé kerüljek, a nyakánál a fejét satuba fogva simuljak hozzá hátulról, és az egyik kezemmel az arcához szorítsak egy altatóval átitatott rongyot. Körülbelül fél perc múlva a tudatával együtt az engem börtönbe záró falai is összeomlanak. Vége a küzdelemnek.

Az elmebontó fájdalom a semmiből nyilall a hasam közepébe, élesebb, jegesebb és rémisztőbb mint bármi, amit valaha éreztem. Mintha minden meleget, minden életet kiszippantana a nyárból. És belőlem. Értetlenül nézek le, hogy megtaláljam a forrását, de hosszú, végzetesnek tűnő pillanatokig tart felfogni, hogy átszúrta a saját hasát, hogy elérjen engem a támadása. A jéglándzsa tőrje épphogy csak elmerült a húsomban, de a mágia jégkristályai mohó szilánkokkal terjeszkednek egyre mélyebbre és mélyebbre a hasfalamban. Körülbelül húsz másodperc múlva elájul, és akkor megállnak. De nekem nincs húsz másodpercem. A rideg életösztön meglepő hidegvérrel uralkodik el rajtam, az őt gúzsban tartó kezeim a fejére csúsznak, és váratlanul, egy erőteljes mozdulattal törik el a gyilkos támadásra koncentráló fiú nyakát. A gigája hangos, természetellenes reccsenéssel roppan ripityára a bőre alatt, és a belső vérzésben fuldokló szörcsögéssel tökéletesen egy időben a hasamat felemésztő jégméreg terjedése is megtorpan. Végtelen hosszúnak tűnő másodpercek múlva az élettelen teste előredől, a földre zuhanna, de megfogja a lándzsa, ami hozzám szegezi. Fájdalmasan nyögök fel a sebet megrántó erőtől. Összeszorított fogakkal tépem ki a hasamból a fegyver jégszilánkokkal borított, tüskés hegyét, a mágiája nélkül ez már csak egyszerű jég, de most nincs időm megvárni, míg leolvad rólam. Nem tudok felegyenesedni a gyomromig és a derekamig hatoló fájdalomtól, mintha odabent sokkal több károsodás történt volna, mint amennyit a tenyérnyi, alig vérző sebhely sugall. A dolog jó oldala, hogy a fagyási sérülések miatt talán nem vérzek el hazáig. A rossz oldala, hogy ha a jég fel is olvad, ha valami halottá fagyott odabent, az gyógyító mágia nélkül halott is marad.

Felveszem a földről a tőrjeimet, majd teszek egy bizonytalan lépést a már most erőteljesen olvadásnak indult jégfal felé. A fülem sípol, az adrenalin az egekbe hajszolta a szívverésemet, és minden porcikám remeg. Életemben először találkoztam valakivel, aki ellen esélyem sem lett volna, ha komolyabban veszi a csatánkat. Úgy látszik mindegy, mennyit edzek, az elemek harcosai túl nagy előnnyel indulnak mindenki mással szemben. A születésem okozta keserűség, az igazságtalanság érzése még soha nem mardosott ennyire belülről. Ha én is tűzharcosnak születhettem volna…

Nem mintha megérdemelném az ő tiszta, őszinte lángjaikat.

Gyilkos lettem.

Tizenhat. Ennyi évig bírtam.

A nagyapám büszke lesz rám. Apám meg fog ölni.

- Már nem élnek. – A hangom komorabb és halkabb, mint szerettem volna, a felidézett múlt árnyai elérik a hangulatomat is. Mint mindig, a hasfalam mélyén most is ott érzem a bent ragadt fantomfájdalmat, ami évek óta gyötör, ha eszembe jutnak a bőröm alá férkőzött alattomos jégmágia pengéi. Az első hónapok szörnyűek voltak, néha szinte ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy körömmel vakarjam ki a belső szerveimet elérő fagyási sérülések keménynek és idegennek érződő részeit. Mostanra már csak egy zavaró motoszkálás és egy fagyos tüske a bőröm alatt a hideg éjszakákon. A részemmé vált. Ami nem öl meg, az megerősít. Egész életemben büszke gőggel viseltem a pajzs képességemet, de a jégmágia fájdalma többszörösen megtanított a hátrányaira és az alázatosságra, ami mindig a gyengém volt. Még soha nem vallottam be senkinek, de néha úgy érzem, hogy lemondanék erről a hihetetlen fegyverről, amit ajándékba kaptam, csak hogy megszabadulhassak a fagyos fájdalom kísértésétől.

- Helyes. – Csak a hangjában visszhangzó határozottság döbbent rá, hogy burkoltan ugyan, de most vallottam be neki, hogy gyilkos vagyok, mégsem rémisztettem el magamtól. Persze eddig is gondolhatta, hogy aligha létezhet árnymágus, akinek nem tapad vér a kezeihez, de beismerést még csak most kapott tőlem. És megdicsért. Az én kiszámíthatatlan, ellentmondásos kis gyógyítóm. Már meg sem lepődök. – Emellett hihetetlen… szexik. – A bizonytalan és váratlan folytatás, ami elhagyja az ajkait, szédítő hévvel ránt vissza a boldog, fülledt valóságunkba a múlt felbolygatott kísértetei közül. Már nincsenek emlékek, nincs képzelt fájdalom csak a hozzám simuló szerelmes, törődő fiú, akiért megérte túlélni minden eddigi napot az életemben, és akiért túl akarom élni az elkövetkezendő évtizedek összes veszélyét is. Mellette értelmet nyer minden, amit eddig a magányos éjszakákon néha megkérdőjeleztem önmagamban, még az is, hogy miért kellett árnyékmágusnak születnem egy családban, ahol mindenki más a lángokat uralhatja. Őt ölelve még a pajzs képességemhez is jobban ragaszkodom, hiszen az lökött a karjaiba. Ha nem lenne, soha nem lett volna alkalmam közelebbről megismerni őt. Ha valami, ez az érzés megéri a jég lappangó fájdalmát. – Szóval szeretném ismerni a történetüket. – Egy nap talán mesélek neki, de nem ma. Örülök, hogy visszakaptam tőle a derűs, könnyed hangulatomat, és most foggal-körömmel fogok ragaszkodni ahhoz, hogy meg is tartsam. Ehhez az elhatározáshoz tartva magamat egy széles vigyorra húzom az ajkaimat. Most először dicsért meg valamit rajtam, és azt mondják, addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Nézzük, meddig tudom feszíteni azt a bizonyos húrt.

- Csakugyan? Mi mást találsz még szexinek rajtam? – A dacosan villanó pillantása elárulja, hogy nem ebben a válaszban reménykedett, de a pajkos, játékra rezzenő mosolyán látom, hogy kivételesen megengedi, hogy tovább sodródjon a téma. Talán tudat alatt valahol ő is érzi, hogy amit kér, az túl nehéz téma lenne egy meghitt reggeli összebújáshoz.

- Hmmm mit is? Lássuk csak… - Ragadozó vigyorral várom ki a játszadozását, pedig az elmém már obszcén képek millióit pörgette végig a fejemben, hogy milyen pozíciókba vághatnám a huncut, pajkos kis hercegemet. De túlságosan kíváncsi vagyok a válaszaira, nem is beszélve arról, hogy imádom nézni, mikor a hófehér fogacskái megharapják a húsos, rózsaszín alsóajkát. Talán még nem is tudja, de orgazmus előtt is ezt csinálja. Kibaszott szexi, már ez a látvány elég, hogy szét akarjon szakadni a farkam, pedig az iménti beszélgetésfoszlány sikeresen elcsitítgatta. Eddig tartott. – A fájdalmasan tökéletes, izmos hasad például egészen kellemes látvány. – Megfeszülök a kecses, vékony ujjai pilleszárny érintéseitől a hasamon. Akármennyire is imádom, mikor cirógat, most képtelen vagyok ellazult dorombolással élvezni, legszívesebben megragadnám a csuklóját, és kényszerrel tolnám pár centivel lejjebb a kezét, hogy megtalálja az érte feszengő merevedésemet. Nem merek megmozdulni, szinte még levegőt venni sem, mert félek, hogy akkor elveszítem az önuralmat, amit már most is csak egy vékony cérnaszál tart egyben. – de nehéz választani, mikor ennyire pofátlanul szexi minden porcikád. – Feljebb mászik rajtam, a mozdulattól a teljes teste végigsimítja egy kicsit az enyémet, és kis híján elveszítem a néma háborúmat a vágyaim ellen. Talán csak az tart vissza, hogy az ő tekintetében is látom örvényleni ugyanezeket a feldúlt, elszabadulni vágyó érzelmeket. Mit meg nem adnék, ha egyszer ő veszítené el előbb a kontrollt. – Az ajkaidat imádom. – Kicsit elmélyül a hangja, és látom a higanyszürke, elsötétült szemek mélyén az erotikus emlékeket, hogy pontosan miért is imádja őket. Pedig még csak most kezdtük el az ismerkedést, fognak ezek az ajkak még sokkal nagyobb gyönyöröket is hozni neki. Egy futó puszit lehel a számra, és én ösztönösem mélyíteném el egy követelőző csókká, hogy végre valahára komolyabb vizekre terelhessük ezt az elnyújtott flörtölést, ami szépen lassan elviselhetetlenül túlborzolja az idegeimet, de elmenekül előlem. A határaimat feszegetni, de neki még ezt is megbocsátom. Épp belekezdene a folyatatásba, mikor egy ormótlanul hangos kopogás belé fojtja a szavakat. Felugrik mellőlem, mintha a világ legnagyobb bűnein lennénk épp rajtakapva, majd az ajtóra meredve válik riadt jégszoborrá. Néma káromkodással ülök fel én is, egy részem hangosan üvölt, hogy ha elég ideig figyelmen kívül hagyjuk a kopogást, előbb-utóbb távozik a betolakodó, és felzabálhatom a mellettem feszengő fiút.

- Bárki is az, a nemlétező istenekre esküszöm, hogy nagyon megbánja. – Dühösen morgok az orrom alatt, pedig a józan gondolataim mostanra összekaparásztak annyit, hogy valószínűleg akárki is az, okkal van itt, és nem tervez egyhamar távozni. Egy keserű megérzés azt sugallja, hogy a bátyámhoz tartozik ez a határozott, tolakodó kopogási stílus, ő pedig csak akkor jönne el idáig, ha tényleg fontos hírt vagy utasítást hozott. Kibaszott csodálatos. Ha most elrángat valahova, akkor egész nap állni fog a farkam. A morgó pillantásom a mellettem reszkető fiúra vándorol, és most döbbenek rá, hogy még mindig ugyanabban a rémült pozícióban mered az ajtóra. Halkan suttogom a nevét, miközben a hátára simítom a tenyeremet, hogy visszacsábítsam magamhoz, akárhol is jár épp.

- Minden rendben. Csak a múlt kísértetei. – Kimászik mellőlem, a takaró hirtelen túlságosan vékonynak tűnik a teste kellemes, ismerőssé vált melege nélkül. Semmi értelme egyedül itt maradnom az üres paplanok között, ezért kelletlen fintorral követem, és amíg ő magára teríti a fürdőköntösét, én egy laza nadrágot húzok. Még a derékzsinórral bajlódok, mikor ő már az ajtó felé siet. Szerencsére Ray váratlan rémülete magával vitte a fájdalmas merevedésemet is, ezért nem kell egy hatalmas sátorral fogadnom a váratlan vendéget. Bár akkor legalább biztosan tudná, hogy mit zavart meg.

- Theo? – Ah faszom. Csak egyszer ne lenne igazam ebben a büdös életben. Fogadok, hogy feladatot hozott valamelyikünknek. Mezítláb sietek át én is a nappaliba, még engem is meglep, milyen agresszívan kisajátító gondolatok futnak végig az elmémen a látványtól, hogy Ray egy lazán megkötött köntösben áll a bátyám előtt. Úgy érzem, ha nem furakodok be közéjük valahogy, előbb-utóbb behúzok egyet Theonak pusztán a létezéséért. Tényleg ilyen egyszerű lennék?

- Mit keresel itt? – A szavak inkább hatnak durva, területvédő morranásnak, mintsem kérdésnek, a kezem sokatmondóan siklik Ray dereka köré, mintha ezzel a homlokába véshetném a nevemet. Theo tekintete okosan csillan, és a bennem lakozó, dühöngő vadállat egy cseppet sem bánja, hogy helyesen levonta a következtetést, amit szándékosan sugalltam felé. Ez a nemrég ébredt, gyűrött arcú, kócos, lengén öltözött Ray csak az enyém kéne hogy legyen. Mindenki más érje csak be az udvarias, elegáns, csodaszép herceggel, akit a világ felé mutat.

- Castian, hangulatod azt súgja, hogy megzavartam valamit. – Kurvára nincs kedvem a játszadozáshoz, ezért csak dühösen morranva noszogatom, hogy térjen a lényegre, mielőtt kivágom innen, mint macskát szarni. Szerencsére az én intelligens, éles eszű bátyám szavak nélkül is megérti a morgásaimat, és az ellenséges pillantásaimat, ezért újra Ray felé fordul. – Ray, szükség lenne a segítségedre a keleti kórházban. A tegnapi viharban sokan megsérültek, a gyógyítók a járvány miatt kimerültek, és nem tudnak mindenkit megfelelően ellátni. Istrid hálás lenne, ha csatlakoznál hozzájuk. – Egy néma belső sóhajjal mondok le végleg minden tervemről, amit a mai reggelre tartogattam. Tudom, hogy Ray nem mondhat nemet erre a kérésre, én magam sem engedném neki, és őt ismerve ha akarnám sem tudnám ezek után távol tartani a kórháztól. Esthel pontosan azért működik ilyen jól, mert az emberek nem az önző céljaikat helyezik előtérbe, hanem a közösség működésének az érdekeit. Tudtam, hogy Ray mágiája hatalmas kincs lesz a gyógyítóhiányban szenvedő városnak, de arra nem voltam felkészülve, hogy ez a tény milyen gyakran fogja őt elrabolni a karjaimból. Titkon abban reménykedtem, hogy pár napig még feledésbe merülhetünk, és kiélvezhetjük egymás társaságát… és mást. – Ha már itt vagy, segíthetnél a meggyengült tartószerkezetek és sérült lengőfolyosók kijavításában. – Ezek a szavak már nekem szólnak, és őszintén szólva hálás vagyok, hogy az én nyakamba is aggat valamilyen feladatot, amivel lefoglalhatom magamat, amíg az újdonsült kis szeretőm hasznossá teszi magát. Ha itt kéne maradnom, biztosan beleőrülnék a kéjsóvár gondolataimba.

***

Álmosan a gondolataimba süllyedve, céltudatos léptekkel követem a bátyám hosszú lépéseit, a hajnali csendet csak a sár ragacsos cuppogása töri meg a csizmánk talpa alatt. Még mindig ott játszik a mosoly az ajkaimon, amit Ray jelenléte felejtett ott.

A tükörben rám villanó szemek mélyén látom, hogy már tudja, hogy valami szemérmetlen megjegyzésre készülök, szinte könyörög érte. Imádom, hogy ennyire illik hozzám, mintha minden őrült vonásomnak lenne egy párja őbenne is.

- Ne fáraszd ki magad a kórházban. Az esti terveimhez szükséged lesz az erődre. – Somolyogva sunnyogok közelebb hozzá, a tengelye körül megperdülő kedvesem kifésült, a lendülettől felreppenő tincsei végigsimítanak. A színlelt felháborodása és az elkerekedett ezüstszemek meleg boldogságot csalnak a mellkasomba.

- Perverz tuskó! – Persze, persze. Tudom, tudom. Lehet, hogy perverz tuskó vagyok, de ő az, aki tagadhatatlanul imád megbotránkozni. A kezei a mellkasomon csattannak, már annyira kezdem megszokni az érzéki harciasságát, hogy legszívesebben megkérném, hogy az ágyban is ellenkezzen egy kicsit. Egyszer a jövőben talán meg is kérem. Biztos kibaszott izgató látványt nyújtana alattam lefogott kezekkel, és dacosan harcias, könnyes pillantással. Egyszer. Egyelőre elég lenne, ha a gyengéd szeretkezésig sikerülne eljutnunk valahogy, de az ellenünk dolgozó körülményeink aligha optimálisak hozzá. Most viszont nem kéne erre gondolnom, hacsak nem akarok ténylegesen álló farokkal végigsétálni az erdőn.

Megenyhülve bújik az ölelésembe, pedig ha olvasni tudna az iménti gondolataimban, valószínűleg minimum még egy ütés lett volna a jutalmam. A szemeiben már kihunyt a játszadozás fénye, hogy helyet adjon a boldog, gyengéd, kötődő érzelmeinek, amiket meglepő módon még a pajzán csillanásoknál is jobban szeretek látni. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ennyire fontos lesz, hogy valaki így nézzen rám, most mégis a világot jelenti. Megérzi a bennem ébredő kényszert, és készségesen adja meg, amire szükségem van.

- Szeretlek, Castian. – Elnehezedő mellkassal élvezem, ahogy hozzám pipiskedik egy rövid, érzelmes csókra, és akármilyen nehéz is, engedem, hogy elmélyítés nélkül véget vessen neki. Félek, hogy ha átveszem az irányítást, és megérzem a nyelve forró puhaságát az enyémen, akkor minden mást félredobva elrabolom őt magamnak egész napra.

- Én is téged, hercegem.

- Egészen rémisztő ez a mosoly a képeden. – Theo gúnyos szavai rángatnak vissza a búcsúcsókunk édes pillanatai közül, az említett, múltba révedő, érzelmes mosoly azonnal lefagy a képemről. Szemforgatva vágom zsebre a kezeimet, de nem tudom megállítani, hogy az ajkaim újra felfelé görbüljenek.

- Hallgass. – Lángvörös, vigyorgó szemek villannak hátra rám a narancsos árnyalatban lobogó tincsek mögül.

- Csak viccelek, Cas. Örülök, hogy boldognak látlak. – Boldognak? Talán tényleg ez lenne az? Ez a levakarhatatlan mosoly? A testem furcsán könnyű lebegése? Az, hogy még a madarak korareggeli csiripelése is vidámabbnak tűnik, mint máskor? Az, hogy elég rágondolnom, és olyan forróság árad szét bennem, mintha minden pillanatban mellettem lenne?

Egy részem szeretne őszintén, nyíltan válaszolni Theonak, aki mindig a legközelebb állt ahhoz, hogy a barátomnak nevezhessem, de képtelen vagyok rá. Raynek olyan könnyen elmondtam az érzelmeimet, de másnak még nem tudok megnyílni róluk.

- Azt hittem, hogy ellenezni fogod, hiszen nem fogadtam meg a tanácsodat.

- Hát, gondolom mostanra kiderült, hogy nem csak a traumái miatt hiszi, hogy a fiúkhoz vonzódik. – A mosolyom vigyorrá szélesedik a leplezetlen utalásától. Óh hogyne. Többszörösen is leteszteltem, hogy vonzódik e hozzám úgy igazán, és a válasz minden alkalommal egy félreérthetetlen igen volt. Ezzel a szenvedélyes, kéjsóvár testtel pedig amúgy is bűn lenne átadni őt egy haszontalan nő karjaiba.

- Nem fogok erről beszélni veled, de annyit mondhatok, hogy nem kell aggódnod értünk. – Szándékosan ködösítek, mert majdnem biztos vagyok benne, hogy ha ennél többet mondanék, akkor Ray soha többé nem tudna Theo szemébe nézni szégyenében. Meg kell védenem a kis prűd szeretőm sérülékeny erényeit. Erről jut eszembe. – Amúgy ma délután hazamegyünk a lakásomra, szóval… - Sokat mondóan hagyom félbe a mondatot, hogy leszűrhesse magának az önző kérésemet.

- Szóval takarodjak valahova máshova az emeletünkről ma éjszakára? – Bingó.

- Köszönöm, hogy nem nekem kellett kimondanom. – Lemondóan csóválja meg a fejét, de tudom, hogy teljesíteni fogja a kérést. Én is töltöttem már néhány száműzött éjszakát másoknál a kedvéért, pedig a lakásainkat elválasztja egy majdnem mindig üres lakás, ami a szüleinknek van fenntartva, ha egyszer Esthelbe kényszerülnének. Én magam építettem az emeletünket az egyik központi fa legfelső lombkorona szintjébe még tinédzser koromban, egy hosszabb estheli tartózkodásom során. Mintha megérezné a gondolatmeneteim irányát, újra megtöri a csendet.

- Úgy készülj, hogy holnap költözik be anyánk, nem tudom, a nap melyik szakaszában érkezik. – Ahh. Remek. Még az hiányzik, hogy a ma reggeli váratlan meglepetést követően holnap reggel is az egyik csodálatosan tolakodó, seggfej családtagom erőszakos kopogására ébredjen Ray.

***

Végtelenül lassan vánszorog a nap, reggel óta dolgozunk, hogy kicsit stabilizáljuk a vihar által megtépázott tartószerkezeteket a külváros kevésbé védett fáira erősített épületein. A belváros védőbűbájai szerencsére biztonságot nyújtanak a szeszélyes időjárás legdurvább viszontagságai ellen. Persze az eső és a szél egy része így is bejutnak, de megszűrten, ezért érdemi pusztításra már nem képesek. Sajnos a város gyorsabban nő, mint ahogy a bűbájok terjeszkednek, szóval mindig vannak olyan részek, ahol elmaradottabbak az ilyesfajta védelmi vonalak. A munkások többsége mostanra elpilledve gyülekezik, hogy ebédelni induljanak, az órák óta tartó kemény testi munka lemerítette őket. Én magam egy jobb napomon még bírnám, de sajnos ma én is érzem az alváshiányt kivetülni a fizikai teljesítményemre. Jól haladtunk, valószínűleg a délutáni műszakot már megoldják nélkülem is.

- Jössz ebédelni? – Theo szól felém egy csapat szedelőzködő katona társaságából, de egy fáradt nyújtózkodással egybekötött fejrázással válaszolok.

- Nem. Inkább összeszedem a hercegemet, mielőtt ájulásig hajszolja magát. – Bár remélem Istridnek van annyi esze, hogy megállítsa ebben. Ha olyan állapotban kapom vissza Rayt, mint legutóbb, akkor lesz egy-két keresetlen szavam az öreglányhoz.

***

A kórház folyosóin kíváncsi tekintetek tucatjai kísérnek végig, a hátam mögött összesúgó fiatal leányzók riadtan rebbennek szét, mikor rájuk villan a tekintetem. Az ajkaim lassú, önelégült mosolyra húzódnak, és megtorpanok az egyik betegfelvételi pult mellett gyülekező, fecserésző lánycsapatnál. Az izgatott köszönésükre csak egy biccentéssel válaszolok, majd egyből a lényegre térek.

- Nem tudjátok, hogy merre találom a herceget? – Magamhoz képest sikerül egy viszonylag udvarias hangnemet megütnöm. Pontosan tudom, hogy milyen pletykák miatt vetülhet rám ilyen érdeklődéssel minden fiatal gyógyító leányzó tekintete. Tudom, hogy az kéne nekik, ami az enyém, és sosem kapják meg. Az egyik fehér hajú, kontyos leányzó bizonyul elég bátornak, hogy válaszoljon.

- Pár perce ment ebédelni.

- Köszönöm, Bianca. – Magam sem tudom, hogy az elmém milyen mélységes szegletéből halászom elő a fruska nevét, de az tény, hogy tinédzserkoromban vállalhatatlanul sok időt töltöttem a kórház falai között. Ha jól emlékszem ez a bizonyos leányzó még próbált is közel férkőzni hozzám. Fogadok most Ray után érdeklődik ugyanazzal az őszinte áhítattal. Épp indulnék, de megköszörüli a torkát és egy kicsiny tétovázás után újra hozzám szól. Ah. Nem kellett volna ilyen szépen megköszönnöm, most azt hiszi, hogy van kedvem ehhez a párbeszédhez. Egyszer udvarias az ember, és mit kap cserébe?

- Megkérdezhetem, hogy miért keresed Rayt? – Úgy mondja ki a nevét, mintha joga lenne hozzá, hogy a szájára vegye. Egy elharapott fintorral, felhúzott szemöldökkel bámulok a nyomulós vakarcs ezüstös szemeibe. Most már az is idegesít, hogy a gyógyítók, és ezáltal Ray jellegzetes vonásait viseli. Ezek a mai fiatalok egyre vakmerőbbek.

- Egy férfi már meg sem látogathatja a párját a munkahelyén? – A fogvillantós, ártatlan mosolyomra egy sápítozó meghökkenés a válasz, és mielőtt magához térhetne az izgága társaságuk a szavaim által okozott sokkból, faképnél hagyom őket a döbbenetükkel. A bűntudat apró kis karmocskája elkezdi kaparászni a tudatom hátulját, azt suttogja, hogy meg kellett volna kérdeznem Ray véleményét, mielőtt világgá kürtölöm a kapcsolatunkat a kórházban, ahol az ideje nagy részét fogja tölteni, de a bennem élő önző szörnyeteg elégedett morgással csitítja el a lelkiismeretemet. Ray vállalta ezt, mikor nekem adta magát. Most már késő kihátrálnia. Most már az enyém. Ha a világ összes gyógyító leányzója felvonul előtte, hogy a lábai elé vesse magát a kezéért, Ray akkor is az enyém marad. Mikor lánynak hittem, feltett szándékom volt feleségül venni. Mióta tudom, hogy fiú, ez a kényszer értelemszerűen elszunnyadt bennem, de most kezdem úgy érezni, hogy mégiscsak mihamarabb gyűrűt kell húznom az ujjára, a fenébe is.

Az ebédlőt csendes, összemosódott beszélgetések övezik, de egy ismerős, a szívemnek kedves hang kristálytisztán cseng ki a többi közül, mintha csak arra lett volna teremtve, hogy bármikor megtalálja az utat a füleimhez.

- Castian a párom, szóval jobban járnak, ha mással tervezik a nagy klánalapítást. – Oh.

Egy röpke pillanatra megtorpanok és mélyen magamba szívom a szavakat, amik hűsítő permetként csitítják el a lelkemben felkavart tűzvihart. A vadállat részem, aminek feltett szándéka volt itt és most rávetni magát, és mindenkivel félreérthetetlenül tudatni, hogy kihez tartozik a birodalmunk egyetlen fiú gyógyítója, elégedett dorombolással bújik vissza a sötétbe, és engedi, hogy végre lassú mosolyra húzódhassanak az ajkaim. Ray hátrafordul a székében, a pillantása rám villan, a tekintetünk összekapcsolódik, és a minket méregető emberek, akik eddig a haragom és elégedetlenségem tárgyát képezték, megszűnnek létezni. Mintha az egész világunkra homályos köd borulna, csak az ő imádott vonásai maradtak élesek. Valószínűleg megérzi az érzelmeim és a kielégített birtoklási vágyaim nyomasztó súlyát, az arcára halovány pír fut, és megszakítja a mélységes szemkontaktust, ami eddig ellopta tőlem az érzékeim szabadságát. Újra hallom az ebédlő neszeit, újra látom a beszállingózó embereket, és újra érzem magunkon a kíváncsi tekintetek tapintatlan érintéseit. Tudtam, hogy el kellett volna rabolnom ma reggel, és elzárni mindenki elől, hogy csak az enyém legyen. Én is túléltem mágikus gyógyítás nélkül 23 évet, az itt fekvő betegeknek is túlélik eggyel kevesebb gyógyítóval.

Kizökkentem magamat az előző pillanatunk kábító bűvköréből, de ahelyett, hogy egyből csatlakoznék Rayhez, előbb szerzek magamnak ebédet. Ha már ott vagyok, akkor csomagoltatok estére is, ha egyszer végre hazajutunk, eszem ágában sincs kiengedni a lakásból holnap reggelig. A pillantásom most először találja meg a Rayjel szemben ülő alakot, és elfojtok egy irritált sóhajt. Mindegy, kivételesen kapóra jön Esthel legnagyobb, minden lében kanál pletykagépének a jelenléte. Leülök a közöttük lévő székre, a mosoly, amit Ray szavai csalogattak az arcomra, azóta is töretlen. Ugyanezek a szavak mentették meg egy látványos üdvözlő csóktól is.

- Azt hittem jobban fog zavarni, hogy minden fiatal gyógyító a kiszemeltedre pályázik, Cas. – Egy elsietett, biccentős köszöntés után Vyvienne egyből a lényegre tér, de a piszkálódó szavak már nem érnek el, csak kiszélesítik a mosolyomat. Eszek egy kanállal a krémes hagymalevesből, amit az imént szereztem.

- Felőlem pályázhatnak, amire akarnak, Ray attól még az enyém marad. – Sokkal, de sokkal csúnyább válaszok ezrei keringenek kimondatlanul az elmémben, de túl jó kedvem van, hogy elrontsam a hangulatot. Nem is beszélve arról, hogy a válaszok nagy részével valószínűleg a szemérmes szeretőm haragját is magára vívnám. Például lefogadom, hogy kifejezetten mérges lett volna, ha közlöm, hogy hiába pályáznak a kezére, én fogom ma délután megszámlálhatatlanszor elhajszolni az orgazmus gyönyöreinek a világába.

Egy halk, felháborodott köhintést hallok a balomról, Ray apróra összehúzott ajkai azt sugallják, hogy ezzel a válasszal sincs teljes mértékben kibékülve. Pimasz mosollyal kapok be még egy falatot, majd folytatom.

- Sajnálom hercegem, nem akartalak tárgyiasítani. – Lehet, hogy a négy fal között, az erekciója simogatása közben belefér, hogy ezeket a szavakat követelem tőle, de azt elfogadom, hogy nem tesz jót a még kialakulófélben lévő hírnevének, ha nyíltan a tulajdonommá kiáltom. Még akkor sem, ha igazából így van. – Szóval… Ray engem választott, ha valakinek ezzel problémája van, bármikor jöhet hozzám panaszkodni. – A mondat végén kivillantom a szemfogamat, szinte vágyom rá, hogy valamelyik törékeny kis fruska megpróbáljon észérvekkel meggyőzni, hogy a birodalmunk érdeke, hogy Ray feleséget fogadjon maga mellé. Túl sokat adtam már az életemből az elcseszett birodalmunk elcseszett érdekeiért, hogy törődjek egy ilyen aprósággal. A mai napig születnek, és a jövőben is születni fognak gyógyítók anélkül is, hogy az én szenvedélyes, érzékeny szeretőmet tenyészállatnak használná az egyik önközpontú, feltörekvő csitri.

Vyvienne hangos nevetése még több kíváncsi pillantást von ránk. Ismerem elég ideje ahhoz, hogy kiolvassam a szeméből, hogy meglepték a szavaim, és azt is, hogy remekül szórakozik rajtuk.

- Ki vagy te és hol van Castian? – Kitöröl néhány nem létező könnycseppet a szemeiből, hogy még hatásosabbak legyenek a szavai. Annyira átlátszó. – Ray, nem tudom, mit csinálsz Casszel, de kérlek folytasd, a végén még ember lesz belőle. – Legszívesebben megdobnám valamivel, de azzal csak alátámasztanám az igazát, szóval marad a szavak ereje.

- És belőled ki csinál embert, Vyvy? – Rayt is megfertőzi a vigyorgásunk, és mikor Vyvienne végre abbahagyja a röhögést, két falat között ő is megszólal.

- Miért érzem úgy, hogy régóta ismeritek egymást?

Az ebéd hátralévő része meglepően jó hangulatban telik ahhoz képest, hogy Vyvienne is a társalgás része, Ray kérdését követően elmeséljük neki, hogy Istrid a családunk gyógyítója volt, emiatt egymáshoz közel nőttünk fel, és ez kényszeresen összefonta a sorsunkat. Nem úszok meg néhány közös gyerekkori történetet Vyvienne szájából, de kárpótol a lelkes, mohó csillogás, amit Ray szemeiben látok minden emlékfoszlány hallatán. Tényleg nem értem, hogy miért ilyen fontos neki a múltam, de muszáj lesz hozzászoknom a gondolathoz, hogy előbb-utóbb mindent el kell mondanom neki, ha boldoggá szeretném tenni.

Nem sokkal később, miután befejeztük az ebédet és Ray összeszedte a cuccait, már kifelé sétálunk a kórház kapuján. Szó nélkül fűzöm össze az ujjainkat, és magam után húzom egy kihaltabb ösvény felé. Ismét önző vagyok, vihetném a központon keresztül, talán még rövidebb is lenne, ráadásul még mindig lógok neki egy körbevezetéssel, de most nincs kedvem sok emberrel találkozni. Ma már épp eleget osztozkodtam rajta, eljött az ideje, hogy végre csak az enyém legyen. Legszívesebben berántanám az árnyékok világába, fél perc múlva már a zuhany alatt lehetnék vele. Még mindig érzem magunkon azokat a bizonyos fürkésző pillantásokat, de a legkevésbé sem bánom. Hamar el fog csitulni ez a felszínes érdeklődés, ha az emberek elfogadják a tényeket, márpedig nem lesz más választásuk.

Most, hogy végre kijutottunk a kórház zsúfolt folyosóiról, ahol még a falnak is füle és szeme van, gyengéd mosollyal iszom magamba a látványát. A fonata mostanra szinte teljesen szétesett, az ujjaim bizseregnek, hogy kisimítsak néhány elkószált tincset az arcából, de az egyik kezemmel az ő kezét fogom, a másikkal pedig a vacsoránkat. A tekintetem felperzselhette a bőrét, mert a szabad kezével zavartan teszi meg azt a mozdulatot, amiről az imént ábrándoztam, és a füle mögé igazgatja a rakoncátlan szálakat. Be kellett volna rángatnom egy elhagyatott kórterembe egy üdvözlőcsókra, az ajkaim most kezdik el érezni a hiányát.

- Fáradtnak tűnsz. – Még a hangom is lágyabb, ha hozzá szólok. Most, hogy az egymásra találásunk óta először nem csak kettesben, de társaságban is töltöttem egy kis időt Rayjel, még nekem is szemet szúrt, hogy mennyire máshogy viselkedek vele, mint bárki mással. Nem csoda, hogy Vyvienne két mondatból leszűrte a nyilvánvalót. Ray megváltoztatott. Teljesen megbabonázott, fogalmam sincs, hogy hogyan vagy mikor, de azt tudom, hogy nem akarom, hogy vége legyen.

- Tényleg? Pedig jól vagyok, Istrid nem engedte, hogy túlhajtsam magam. – Nagyon helyes. Tudta, hogy akkor nem engedtem volna, hogy holnap is eljöjjön.

- Ennek örülök. – Magam elé terelgetem, mikor elérünk egy fatörzsbe épített, szűk lépcsőt, ami felvezet az egyik alacsonyabban futó lengőhíd szerkezethez. Még egy darabig mehetnénk a földön is, de ez egzotikusabb látvány lesz, nem is beszélve arról, hogy kisebb az esélye, hogy szembejön valaki. Napközben a lakók többsége a földön tartózkodik, a fákba épített zugaink inkább csak alvásra vannak kialakítva, így ezek az utak várhatóan most teljesen kihaltak lesznek.

- Ezt amúgy is inkább nekem kéne kérdeznem, te vagy az, aki nem tud aludni. – Számonkérően pillant hátra a válla fölött, de képtelen vagyok másra koncentrálni, mint a dereka finom ringására, miközben a lépcsőfokokat szedi. Tetszik ez a hajfonat, így többet látok a háta karcsú ívéből és a feneke gömbölyű domborulatából. Megtorpan előttem, és ezzel engem is megálljra késztet a szűk folyosón. Szinte fáj elszakítani a pillantásomat a kecses formáiról, hogy felnézhessek a mostanra felháborodott, ezüstszikrákat szóró szemekbe. Most mivan? Álszent mosollyal bújok hozzá hátulról, a lépcsőfokok magasságkülönbségének hála végre nem kell lehajolnom, hogy megcirógathassam a fülét az ajkaimmal.

- Reméljük, ma álomba ringatsz, kicsim.

***

Meglepően gyorsan elreppent a hazaút, Ray lelkes rajongással csodálta a város szíve fölött húzódó, ebben a napszakban üres pompájukban megtekinthető hídrendszereket. Mikor épp nem a város egyes részeit mutogattam neki felülről, megbeszéltük, hogy milyen napunk volt. Az egész annyira… mindennapi. Megosztani vele olyan unalmasnak tűnő apróságokat, mint hogy milyen módszerekkel rögzítjük stabilan az építményszerkezeteket. Meghallgatni, hogy miket tanult ma a kórházban, pedig soha nem lesz szükségem erre az információra. Annyira idegen, mégis annyira természetes. Mintha be kéne pótolnunk minden percet a másik életéből, amit nem együtt töltöttünk. Nevetséges. Felesleges. Mégis tudni akarok mindent.

Ray megtorpan a kicsiny teraszon, ahonnan a három kis lakás ajtaja nyílik, hogy lenézzen az alattunk húzódó mélységbe. Az emeletünk az egyik leghatalmasabb fa legfelsője, fölöttünk csak a ritkássá váló lomkorona terül szét. Ennél feljebb már túl vékonyak lettek volna az ágak, hogy építkezzünk rá, nem véletlenül választottam ezt a részt. A lakások ferde tetején hatalmas ablakok engedik beszökni a hétágra sütő nap tavaszi sugarait. A kíváncsi hercegem meglepően bátran lép a terasz szélére, de a korlátra simuló remegő kezei elárulják, hogy nem hagyja hidegen a rémisztő magasságunk. Mögé lépek, egy hangtalan puszit simítok a hófehér tincsek közé.

- Nem tudsz leesni. – A szabad kezemet Ray korláton pihenő kezére simítom, majd az ujjainkat összefűzve emelem fel róla, hogy közösen kitapintsuk a láthatatlan falat, ami a korláttól néhány centire húzódik. – Védőbűbáj. Minden magas építmény el van látva vele a városban. – Őszinte ámulattal simítja végig a mágikus falat még egyszer, de mikor kiszakad a kezdeti bűvöletből, elégedetlen fintorral sandít hátra rám.

- Ezt mondhattad volna azelőtt is, hogy az előző három lépcsőt remegő térdekkel másztam meg. – Oh. Hoppá. Nem vagyok hozzászokva az idegenvezetéshez, talán látszik. Sajnálkozó mosollyal puszilom le a grimaszt az arcáról. Ő az egyetlen ember a világon, aki még fintorogva is tud kibaszott gyönyörű lenni.

- Remegtek a térdeid? Ne haragudj kicsim, a csodálatos feneked elvonta a figyelmemet. – Most már nem tudja elrejteni a megenyhülésre rezzenő mosolyát, és imádom érte. Természetesen a szokásos felháborodás most sem maradhat el, megfordul a karjaimban, és ismét kapok egy játékos ütést a mellkasomra.

- Hülye vagy! – A mosolya tükörképével hajolok az ajkaihoz, hogy végre valahára megkaphassam azt a gyengéd üdvözlőcsókot, amire a találkozásunk óta szomjazom. Az íze épphogy csak befurakszik az ajkaim közé, mégis összezúzza a próbára tett türelmem maradékát.

- Gyere, menjünk be. – Épp csak annyi időre szakadok el a finom ajkaitól, hogy rájuk suttoghassak. Már nem mosolygok és kivételesen nincs játszadozás sem a hangomban. Akarom, hogy tudja, mi fog történni, mert ha a közepén találja ki, hogy nincs felkészülve rá lelkileg, abba lehet, hogy belerokkanok. – Egész nap azt vártam, hogy szeretkezhessek veled.

- Castian! – A túl őszinte szavaim mélyvörös pírt festenek az orcáira, de a döbbent felháborodása ellenére készségesen, bénultan engedi, hogy magam után húzzam az egyik szélső ajtó mögé. A kicsi szoba, ami egyben a nappali, a háló és az étkező, a tetőablakon beáradó délutáni napfényben fürödve fogad minket. Az ajtó csukódása szinte visszhangozva harsogja túl a kinti madárcsiripelés halk zenebonáját.

Kettesben vagyunk.

Végre. Végre újra csak az enyém.

Már nincs türelmem időt hagyni Raynek, hogy megismerkedjen az idegen szoba Flerion színekben úszó részleteivel, a vacsoránk dobozait lerakom az első vízszintes felületre, amit találok, majd gyengéd erőszakkal tapadok a szólásra nyíló ajkakra, aljasul kihasználva a közöttük keletkező aprócska rést. Az ujjaim megtalálják a hajfonata végét, a hajgumit elcsenve szabadítom ki a hófehér tincseket, miközben a nyelvemmel vad, elutasíthatatlan táncra hívom az övét. Most hiányzik belőlem az a figyelmes gyengédség, amivel legutóbb kényeztettem, úgy érzem, hogy ha nem adom ki magamból a feszült, felkorbácsolt vágyaim egy részét, akkor képtelen leszek arra a türelemre, amire szükségem lesz, hogy ne okozzak neki fájdalmat. Hosszú percek múltán, fuldoklóként levegőért kapva szakadunk el egymástól, de nem adok neki sok időt, finoman húzom hátra a fejét, hogy a zihálása kellemes dallamában végigkóstolgathassam a nyaka édes bőrét.

- Cas… nem kéne előbb…

- Nem. – Fogalmam sincs, mi lett volna a folytatás. Körbevezetnem a szobában? Nem. Kideríteni, hogy van e valaki a közelben? Nem. Megvárni az estét? Nem. Beszélgetni róla? Nem. Lezuhanyozni? Azt talán. De csak, hogy kényelmesebben érezze magát, imádom a bőre enyhén sós, töményen Ray ízű aromáját, amit a reggel óta tartó munka hagyott maga mögött. A kezeim finom, masszírozó szorításokkal barangolnak végig a testén, mintha ezzel magamba olvaszthatnám minden tökéletes domborulatát, hogy soha többé ne kelljen elválnom tőle, hogy soha többé ne nézhessen úgy rá senki, csak én, hogy soha többé ne akarhassa őt senki más. Hogy merészel bárki jövőt tervezni vele, mikor hozzám tartozik? Hogy van képük? Fogalmam sincs, mikor találtam vissza az ajkaihoz, egy újabb mély csókba kergetem magunkat, miközben lehámozom Rayről a zavaró, útban lévő ruhadarabokat. A legnagyobb és legkellemesebb meglepetésemre az ő kezei is bekapcsolódnak, a hátamon futnak végig a határozatlan, kecses ujjacskák, hogy lehúzzák rólam a laza ingemet. Megborzongva szakadok el tőle éppen csak annyira, hogy segítsek neki átemelni a fejem fölött a feleslegessé vált ruhaneműt.

Azt hittem, ha rázúdítom a vehemenssé vált vágyaim egy részét, akkor kevesebb lesz belőlük. Fogalmam sem volt, hogy csak tovább gerjesztik majd magukat. Mikor megérzem a meztelen bőrét az enyémen, elégedettség és beteljesedettség helyett csak még pusztítóbb sóvárgás kerít a hatalmába. Nincs menekvés előle, maga alá teper. Gyakorlatias könnyedséggel kapom fel Rayt a földről, mint mindig, a lábai most is ösztönösen a derekam köré kulcsolódnak. A belőle áradó kéjsóvár forróság maga a kísértés. Belépek vele a széles zuhanykabinba, ami a lakás egyetlen különálló kis helyiségében van, de ahelyett, hogy megengedném a vizet, a falhoz nyomom a súlytalan kis testét. A rekedtes nyögése visszhangzik a füleimben, mikor az övéhez dörzsölöm a fájdalmasan lüktető merevedésemet. Mintha víz alól hallanám a gyönyöre elharapott sóhajait, az ajkaim a száját, az arcát, a nyakát tépik óvatos erőszakkal. Néha finoman megszívom a puha, selymes bőrét, hogy érzéki nyöszörgést csaljak elő a duzzadtra harapott ajkak közül. Már azt sem tudom, hogy ő harapta meg vagy én. Nem kell sok idő, hogy egymás szájába zihálva, nyögve élvezzünk el a csípőm erőteljes, céltudatos mozdulataitól. Hosszú ideig remegésbe fagyva, az arcomat a nyakába fúrva ölelem magamhoz, engedem, hogy ez az új féle, a lelkemig hatoló kielégülés, amit csak az ő karjaiban élhetek át, elcsitítsa a feldúlt, átláthatatlanul kusza érzelmeimet. Az ujjaim közül kicsusszant türelmem és az iránta érzett óvó, gyengéd szerelem lassan találnak vissza hozzám. Leeresztem a földre a testét, de vele süllyedek én is, a homlokomat még mindig nem emelem fel a válláról. Félek, hogy hiába reagált a maga csodálatra méltó szenvedélyével a vad támadásomra, rémületet látnék az ezüstpillantás legmélyén. Megérteném. Közlöm vele, hogy szeretkezni fogunk, aztán vadállatként letámadom. Mintha a történelem ismételné önmagát.

- Ne haragudj Ray. Azt hiszem, jobban idegesítenek a hódolóid, mint eddig hittem. – Halkan, még mindig a vállára dőlve mormogok az orrom alá, és néhány döbbent másodpercig csak a csend felel a szavaimra. A halk horkanása és a vállaimat átkaroló bizonytalan, gyengéd érintés kellemes vágtába hajszolják a meggyötört szívemet. Szinte megsüketít a fülemben lüktető ér. Hogy lehet, hogy minden reakciója, minden tette képes fenekestül felforgatni a világomat? Még soha nem éreztem magamat kiszolgáltatottnak. Eddig. A kényszer, hogy mindent elfogadjon, amit teszek, szinte megfojt.

- Pfff. Miattuk ne aggódj. Téged szeretlek. – Hallom a hangján, hogy mosolyog, és ettől a mosolytól mintha varázsütésre válna kámforrá minden kételyem és aggodalmam. Nem haragszik. Nem ijesztettem el magamtól. Azt hiszem eljött az ideje, hogy ne csak tőle várjam el, hogy megbízzon bennem, hanem én magam is elkezdjek megbízni benne. Bíznom kell ebben az erős, szenvedélyes fiúban, hogy el tudja viselni a nehezebb pillanataimat is, különben soha nem leszek képes önmagam lenni mellette. Azt pedig Ray soha nem fogadná el.

- Tudom. – De hiába tudom, attól még irritál a tudat, hogy ennyien szemet vetettek rá. Szépen lassan sikerül rendeznem az arcvonásaimat, mire felemelem a fejemet a válláról, már egy arrogáns, féloldalas mosoly uralkodik az arcomon. – Jó döntés, sokkal jobb vagyok, mint azok a fruskák. – A könnyűszívű nevetése hallatán mintha tűzforró magmává olvadnának a belső szerveim, az eddig megjátszottan beképzelt mosolyom önkéntelenül telik meg az iránta érzett szerelem fullasztó boldogságával.

- Öntelt tuskó vagy. – Vigyorogva, színpadias rosszallással csóválja meg a fejét, de a tekintetében őszinte jókedv csillog. Mindig szépnek látom őt, de most valósággal ragyog. Még ott játszanak az arcán az orgazmus rózsás pírjai, a mosolyában pedig ott bujkál a kielégültség jellegzetes kisugárzása. Szeretem az orgazmus utáni mosolyát. Van benne valami végtelenül ártatlan és mégis végtelenül szexi. Szokatlan kettősség.

Hátrébb lépek tőle, hogy eltávolodhasson a faltól, majd szó nélkül perdítem meg, hogy háttal álljon nekem. Az ujjaim gyengéden simítják laza kontyba a derékig érő hófehér hajzuhatagot, a fonatából ellopott hajgumival rögzítem a feje tetején.

- Nincs kedvem vizes hajjal bajlódni. – Halkan kommentálom a mozdulataimat, majd mikor elég stabilnak érzem a kontyot, finoman, az ujjaim felszínével cirógatom végig a feltárulkozott vállait és a gerince kecses vonalát. Elégedett hümmögésre késztet a lúdbőr, ami az érintéseimet követi a testén. Tényleg szükségem volt az iménti elkapkodott megkönnyebbülésre, hogy képes legyek lassan és türelmesen kiélvezni és felfedezni a teste bámulatra méltó kincseit.

A saját hajamat is feltűzöm, majd egy érintéssel nyitom meg a plafonból előtörő, vízesésszerű zuhanyt. Szó nélkül mosakszunk egymás mellett, pedig legszívesebben én magam dörzsölném át minden porcikáját. Majd legközelebb. Most engedem, hogy egy kicsit felkészüljön lélekben az elkövetkezendőkre. Látom, hogy el van merülve a feszült gondolataiban, de képtelen vagyok leolvasni az arcáról, hogy bántja valami vagy csak izgul. Az orra fölötti apró, elmélyülő ránc árulja el végül.

- Mondd. – Kilépek a zuhany alól, hogy több teret adjak neki a mosakodásra, és olyan lovagias vagyok, hogy törölközés közben még hátat is fordítok, hogy legyen egy kis privát szférája. Egy ideig nem válaszol, és az is felmerül bennem, hogy annyira mereng azon a bizonyos valamin, hogy nem hallotta meg a tömör felszólítást.

- Mit? – Akkor mégis meghallotta.

- Látom, hogy valamin kattog az agyad, ki vele. – Mire ő is kilép a zuhany alól, én már megszárítgattam magamat, lomhán, élveteg mosollyal mérem végig a csöpögő, frissen mosott testét, mielőtt egy tiszta törölközőt terítenék köré. Pajzsként kapaszkodik a vékony, vörös anyagba, mintha nem csak tőlem, a saját gondolataitól is megvédhetné. Tétovázik, de mint mindig, most sem fut el a válasz elől. Az elején meglepett a bátorsága és az egyenessége, mostanra a kapcsolatunk stabil alapköveivé vált.

- Csak azon gondolkodtam, hogy hány fiút hoztál ide előttem. – Lesüti a tekintetét, mintha a lábujjaink érdekesebbek lennének, mint a kérdés, ami feltűnően bántja. A mai nap után nem idegen számomra az irreális féltékenység fogalma, szóval többszörösen megértem a váratlan kérdését, és szeretném megadni neki azt a megnyugvást, amit ő megadott nekem. A kezeimet gyengéden simítom az arca két oldalára, hogy magamra emeljem a bizonytalan, kétkedő pillantását. A szemeiben tükröződő kiszolgáltatottság szinte szíven üt, talán pont azért, mert bennem is ott lakozik valahol mélyen.

- Senkit, Ray. Még Theo sem tette be a lábát azon az ajtón soha. – Elkerekednek a csodaszép ezüstszemek, az ujjaim alatt felforrósodik a bőre bársonyos puhasága. Hálát adok a nem létező isteneinknek, hogy a múltbéli énem elég faszkalap volt elutasítani mindenkit, aki be akarta tenni ide a lábát. Ez volt mindig az egyetlen biztos pont az életemben. Egy saját kis biztonságos zug, messze az elbaszott, klánok közé szorult életemtől. Egy otthon. Egy menedék. Talán már akkor tudtam, hogy egyszer megoszthatom valakivel, aki fontosabb lesz mindenki másnál. A hüvelykujjammal elmorzsolok egy meleg könnycseppet, ami épphogy csak előtört a szeme sarkából. – Komolyan azt gondolod, hogy beengednék bárkit az egyetlen helyre, ahol képes vagyok aludni? – Az elsuttogott költői kérdés végére egy apró, szórakozott mosoly kúszik az ajkaimra, olyan közelről nézek az érzelmektől könnyfátylassá váló, sötét higanyörvényekbe, hogy kis híján magukba szippantanak. Néha még engem is meglep, hogy ő mennyire könnyedén írta át minden eddigi létező játékszabályomat.

- De akkor engem miért? – A halk kérdés végigborzolja az ajkaimat. Remélem, ezt nem kérdezi komolyan. Olyannak tűnök, mint aki fűnek-fának szerelmet vall? Na jó, erre inkább nem akarom tudni a választ.

- Mert te te vagy. – Vigyorogva hagyom magára a kicsiny fürdőszobában a majdhogynem semmitmondó válasszal. Tudom, hogy attól fél, hogy így sem leszek képes aludni, de ezen felesleges aggodalmaskodni, amíg be nem bizonyosodik. Amíg Ray befejezi a törölközést, előkészítek az ágy melletti éjjeliszekrényre egy selyem zsebkendőt és az eddig érintetlen síkosítót, amit Brienne varrt a nyakamba a szokásos sebkezelő olajai mellett. Vannak furcsa hobbii a lánynak, ezt a speciális olajat direkt férfiaknak tervezte, ha minden igaz segít az izmok fellazításában is. Eddig még soha nem volt hasonlóra szükség a tapasztalt partnereimmel, most hátha jól fog jönni. Rayt ismerve ha nem lopom el tőle időben a józan gondolatait, akkor kielemzi nekem a főzet összetételét egy szagminta alapján. Lecsavarom az üvegcse tetejét, a töményen előtörő illatfelhő árulkodik róla, hogy a lefőzése óta most először lett kibontva.

Ray a törölközőbe bugyolálva sétál a szobába, a makacs szemérmessége szórakozott mosolyt csal az ajkaimra. Valószínűleg nem fog örökké tartani, de addig is kiélvezem, hogy minden alkalommal úgy reagál, mintha most először bontogatnám ki a csomagolásából. Elé lépek, gyengéden simítom az arcára a kezemet, ő pedig, mint mindig, most is boldog mosollyal bújik a tenyerembe. Mikor ezt csinálja, legszívesebben szorosan magamhoz ölelném, és soha nem ereszteném el.

- Csodálatosan mutat rajtad a klánom színe. – Sosem voltam a tradíciók embere, de Rayt mégis szívesen teleaggatnám rubinköves arany ékszerekkel. Szemet gyönyörködtető látványt nyújtana a sápadt bőrén egy fényes aranylánc mélyvörös kövekkel. A szabad kezemmel óvatosan húzom le róla a testét takaró élénkpiros törölközőt, egy röpke habozás után engedi, hogy megszabadítsam az utolsó védőburoktól. Csodálatosan mutat, de most semmi szükség rá.

- Neked is jól állna, kár, hogy sosem hordod. – Kiszélesedik a vigyorom, nem gondoltam volna, hogy meztelenre csupaszítva, a délutáni napsugarak mindent körberajzoló fényárjában is rendes, Rayes választ kapok tőle egy pirongó elfordulás helyett. Imádom, hogy lassan ugyan, de egyre felszabadultabbá válik ezekben a pillanatainkban is. Az arcán felejtett kezemmel finoman húzom közelebb magamhoz.

- Ha neked tetszik, hordani fogom. – A halk suttogás már a nyelve hegyén végzi, az ajkaim puha, szerelmes érintésekkel ismerkednek az övéivel. Most már nincsenek vad vágyak, nincs kapkodás, csak a szerelmünk gyengéd, cirógató örökkévalósága. Lassan tolom az ágy felé, és mikor a lába végre eléri a matrac szélét, óvatosan fektetem le a puha, vöröshuzatos paplan tetejére. Muszáj megtorpannom, és magamba szívni a látványt, ami megannyi ábrándban és álomban kísértett már. A hófehér hajzuhatag dús hullámzással terül szét a gyönyörű, sápadt teste körül, csodálatos kontrasztot alkot a lángvörös ágynemű selyemfényével. Mint egy vörös bársonyon felkínált áldozat. De ez az áldozat nem rémült meg az elkerülhetetlen végzetétől, a rám szegeződő tekintetében a Flerionokat megszégyenítő tűz tombol. Az egész teste remeg a vágytól, a merevedése peckesen simul a hasához, pedig még hozzá sem értem. Összeszorul a torkom a pillanattól, ami tudom, hogy örökre különleges helyet fog elfoglalni az emlékeim között. Az élet a nehéz úton tanított meg arra, hogy a legtitkosabb kívánságaink általában nem teljesülnek, és én mégis elég szerencsés vagyok, hogy mindjárt beteljesedjen az egyetlen dolog, amire valaha igazán vágytam. Az enyém lesz a fiú, akibe beleszerettem. – Baromi izgató, hogy végre az ágyamban láthatlak. – Az elsötétülő pillantásomra csak egy zavart, szexi ajakrágcsálást és egy prűd, féltestes elfordulást kapok. Azt hiszi, hogy elbújhat előlem, pedig fogalma sincs, hogy ezzel csak közelebb került a hasaló pozícióhoz, ami jelenleg a végcélunk.

- Mert vadember vagy. – Képtelen vagyok nem felnevetni a durcás szavakon. Imádom, hogy még a szemérmessége mellett is képes dacos és felvágott nyelvű lenni. Meglepően illik a hasonlat a jelenlegi érzéseimhez, ha vadember lennék, akkor is minden vágyam lenne berángatni őt a barlangomba, és mindenhol rajta- és bennehagyni a szagomat. Egészen addig, amíg a világ összes többi vadembere tudja, hogy őt már birtokolja valaki. De ezt a gondolatot inkább nem mondom ki hangosan, mert akkor biztosan faképnél hagy.

- Akkor most csinálok valami vadembereset. – Finom noszogatással fordítom a hasára, és végre a vékony, aprócska teste fölé mászok. Annyira törékenynek és sebezhetőnek tűnik alattam. Mintha egy rossz érintéssel összezúzhatnám, pedig tudom, hogy milyen erő lakozik benne. Mielőtt igazán rádöbbenhetne a pozíció nyújtotta kiszolgáltatottságra, lassú, nyugtató puszikkal hintem végig a gerince ívbe feszülő vonulatát. Meg-megreszket az ajkaim pilleszárny érintésétől, de nem ellenkezik, a jóleső sóhajai a világ leggyönyörűbb szimfóniáját zengik el nekem. Szeretek ilyen hatással lenni rá. Szeretem, hogy szeret.

Mikor elérem a fenekét, nem állok meg, a puha félgömbökön is ott hagyok néhány kósza érintést, mielőtt kicsit széttárnám őket, és a nyelvemmel befurakodnék a köztük rejtőző nyíláshoz. A teste megfeszül, és döbbent nyögés szakad fel belőle, mikor a nyelvem megérinti a bejárata puha bőrét.

- Castian! Mit… mit csin… - Újabb nyögésbe fullad a kérdése, mikor a nyelvemmel újra megmasszírozom a nedvessé váló, szűk lyukat, egy leheletnyivel mélyebbre jutva, mint legutóbb. Kicsit elemelkedem, játékosan harapok a feneke puha húsába, mielőtt válaszolok.

- Minek tűnik? Itt is megkóstollak. – Tudom, hogy van síkosítónk, nem kéne a nyelvemmel benedvesítenem, de mindent ismerni akarok rajta. Az ízét, az ellazuló izmai izgatott szorítását a nyelvem körül, a meglepett, megbotránkozott nyögéseit. Mindent. Visszahajolok a feneke partjai közé, mert muszáj még hallanom ezt a szenvedélyes nyöszörgést, ő pedig remegve, vergődve fogadja a nyelvem forró érintéseit. Figyelem minden rezzenését, nehogy véletlenül idejekorán elélvezzen, amilyen érzékeny, nem lepne meg, ha ennyitől is képes lenne átlendülni a gyönyör kapuján. Mikor már eléggé lazának és bársonyosan puhának érzem a bejárata külső részeit, a számat végignyalva támaszkodom fel. Fogalmam sincs, mikor húztam fel az ágyról a csípőjét, hogy pucsításra kényszerítsem, és ezáltal még jobban hozzáférjek, de látszólag addigra már nem volt ellenére a dolog. Most, hogy abbahagytam az érzéki kínzását, feltérdelek mögötte. A farkam már most kőkemény, és ez a pozíció maga a csábítás. Milyen egyszerű lenne most elmerülni benne. Milyen egyszerű, és milyen korai. Bassza meg. Meg fogok őrülni.

Megpróbálom visszafordítani a hátára, de nem engedi. Pimasz rókamosollyal sandítok fel a tenyereibe és a paplanba temetett arcocskája felé. Egyedül a füleit látom előbukkanni a hófehér hajszálak rejtekéből, és még azok is vörösek. Lehetetlenség, hogy valaki ennyire szexi és ennyire aranyos legyen egyszerre.

- Megint elbújsz előlem? – Halk mormogással mászom a hason pucsító teste fölé, szándékosan engedem, hogy a farkam a feneke benedvesített, csúszós vájatába csusszanjon. Minden izmom megfeszül a gerincemen végigcikázó forró villámoktól. Semmihez nem foghatóan csodálatos érzés lesz benne lenni. Hogy fogom kibírni még végtelennek tűnő percekig?

Nem csak engem érint hevesen az intim összesimulásunk, az ő teste is összerándul a titokzatos gyönyör ígéretétől. Valószínűleg a bejárata mostanra elég érzékennyé és puhává vált, hogy a hozzá simuló bársonyos keménység a tökéletes párja legyen.

- Csak csináld… - Halkan, még mindig bujkálva dünnyög a kezeibe, én pedig egy bátorító puszit lehelek a nyaka hátuljának a puha bőrére a szétnyíló tincsek között. Nem tudom, hogy az ajkaim szerelmes érintésétől, vagy a szavaimtól borzong meg.

- Még messze vagyunk attól, hogy kész legyél, kicsim. Szóval fordulj szépen a hátadra. – A fülére simítom az ajkaimat, hogy a suttogásom is végigcirógathassa. – Látni szeretnélek. – Megadó, meggyötört sóhajjal, elgyengülve kezd el fészkelődni alattam, én pedig kicsit elemelkedek tőle, hogy teret adjak neki, majd a lábai közé térdelek. Máris jobb. Még ha készen is állna rá, egészen biztos, hogy nem hátulról szeretkeznék vele először. Túlságosan szeretem nézni a szenvedélyes, élvezetben vergődő arckifejezéseit ahhoz.

Újra fölé támaszkodom, egy lassú, de annál mélyebb csókkal üldözöm el belőle a gátlásai okozta felesleges feszültséget. Mellettem majd megtanulja, hogy a testiség nem ismer szégyent. Nem létezik olyan, hogy túl perverz vagy túl erkölcstelen, amíg mindketten örömet lelünk benne.

A csókunk okozta kábulatában észre sem veszi, hogy a mellettünk lévő éjjeliszekrénybe mártom egy ujjamat, majd a testünk között a lábai közé nyúlok. Megrezzen, mikor a nyelvem által kijárt út helyét az ujjam olajos érintése veszi át. Körkörös mozdulatokkal csúsztatom be a fellazított nyílásba, kis híján felnyögök puha forróságtól, ami odabent fogad. Az olajtól most könnyedén merül el benne az egész ujjam, a teste csak egy pillanatra feszül meg a furcsa behatolástól, szinte azonnal remegve, felsóhajtva lazul körém. Újra birtokba veszem a pihegő ajkait, miközben kihúzom az ujjamat, hogy kettőt vezessek belé. Lassan, egetrengető türelemmel tágítom, miközben az arca apró jelzéseit figyelem. A remegése egyre hevesebb, a mozdulatai egyre szaggatottabbak, ahogy egyre mélyebbre süllyed a tudata a beteljesületlen vágy tengerében. Tudom, hogy nagyon feszíti már az orgazmus utáni vágy, de még nem adhatom meg neki, szándékosan nem érintem meg ott, ahol a legkeservesebben vágyik rá. Újra és újra a nevemet nyöszörgi, minden egyes kimondatlanul maradt könyörgése eltép egyet az önuralmamat tartó, vékonyodó cérnaszálakból, minden kielégületlen könnycsepp, ami végigfolyik az arcán olaj a vágyaim vad lángjaira. Már én is remegek a túl sok ideje gúzsba kötött sóvár vágyaktól, kihúzom belőle a három ujjat, amivel egy ideje tágítottam. Vége. Ennyit tudtam tenni, fizikai és lelki képtelenség ennél jobban felkészíteni, csak remélni tudom, hogy elég lesz, hogy élvezze.

Felemelkedem róla, kicsit közelebb térdelek hozzá, és feljebb emelem a fenekét, hogy az olajjal bekent merevedésem a bejáratához simulhasson. A combjait tartó ujjaim elmerülnek a puha húsában, pedig minden erőmmel arra koncentrálok, hogy gyengéd és óvatos maradjak vele. Összefonódik a tekintetünk, látom, hogy a pillantását elhomályosítja a gyönyör forró kábulata, és egy önző részem azt kívánja, bár itt lenne velem, de tudom, hogy ez könnyebb lesz neki így. Fogunk még eleget úgy szeretkezni, hogy velem van lélekben is, most megengedhetem neki, hogy a szüzessége elvesztését megkönnyítse az élvezet mámorköde. Lassan, centiről centire hatolok belé, ő pedig meglepő könnyedséggel nyílik meg nekem. A forró, sikamlósan szűk szorítás a farkam körül szinte az eszemet veszi, de még így sem fogható ahhoz a tudathoz, hogy végre eggyé válhatok vele. Hogy végre tényleg mindenestül az enyém lehet. Hogy az én imádnivaló, szenvedélyes, pimasz Rayem teste öleli ilyen erővel a farkamat. A gondolat elég lenne, hogy elélvezzek. Egy kicsit megfeszül körülöttem, én pedig megtorpanok, pedig annyira fáj nem folytatni a mozdulatot, mintha kitépnék egy darabot magamból. Közelebb hajolok hozzá, reszketeg kényszerrel hintek noszogató puszikat a verejtékfátylas homlokára.

- Ray, kicsim, lazulj el. – Szinte nem is kérés, hanem rekedtes könyörgés. Meghalok, ha most meg kell állnom, főleg, hogy annyira szorít, hogy ezen a ponton kihúzódni sem tudnék belőle. A pusziim levándorolnak a halántékára, hogy a fülébe susoghassak, a hangom már cserben hagy. Üvölteni akarok a vágytól. – Fújd ki a levegőt, szerelmem. – Mindene megremeg alattam, a reszketése pedig a testünk összekapcsolódási pontján mintha átterjedne rám is. Lassan tesz eleget a kérésemnek, a szemei egy kicsit kijózanodva, néma kétségbeeséssel, de a vágyak örvénylő tengeréből pillantanak fel rám. Mikor végre kiereszti a feszülten bent ragadt levegőt, olyan hirtelen lazul el körülöttem, hogy szinte magába szippant a teste bársonyos forrósága. Meglepett hörgéssel, összeszorított fogakkal állok ellen, hogy most azonnal elsüljek, Ray szűk, selymes szorítása a felülmúl mindent, amire számítottam.

Mikor végre tövig merülök benne, megállok, hogy időt adjak neki hozzászokni az érzéshez, a teste feszeng és reszket alattam, és minden apró rezzenés kéjes szikrákat indít útnak az ágyékomban. Még soha semmi nem volt ilyen jó, legszívesebben vad, heves mozdulatokkal merülnék el benne újra és újra, hogy még többet elvehessek tőle és még többet adhassak neki, de még tartom magamat. Tudnom kell, hogy neki is jó.

- Annyira jó benned lenni, kicsim. Kérlek mondd, hogy nem fáj, hallanom kell. – Rekedtesen lihegek a fülébe, minden izmom kővé feszül az erőtől, amivel vissza kell tartanom magamat a csípőm ösztönös mozgatásától. Ray körmei az oldalamba mélyednek, kapaszkodót keres, de már ő sem igazán ura a mozdulatainak. A pillantásában elmerülve látom, hogy néha elő-előbukik a tudata a viharos gyönyör hatalmas, tomboló hullámai alól.

- Nem fáj… – Szinte csak nyöszörgi a szavakat, mintha képtelen lenne igazán mély levegőt venni a teste feszengésétől. – De… csinálj valamit… kérlek. – Az érzéki könyörgése védtelenül ér, a bennem lakozó vadállat majdnem felülkerekedik rajtam, hogy elvakult szenvedéllyel adja meg neki a gyönyört, amire minden porcikájának szüksége van. Mostanra valószínűleg őt is ugyanazok az elviselhetetlen vágyak tépik, mint engem, ez a mozdulatlan, összekapcsolódott pozíció pedig a legédesebb kínzás a kielégületlenségünk fájdalmaira. Nem engedem magamnak, hogy elveszítsem a fejemet, az arcán csordogáló, sóvár könnycseppeket lenyalva, a tudatomat vasmarokkal a helyén tartva adom meg neki józan céltudatossággal a vágyott élvezetet. A csípőjét kicsit feljebb emelve változtatom meg a szöget, amivel elmerülök benne, és ezzel az apró pozícióváltással elérem, hogy a farkam hegye a tökéletes pontot dörzsölje benne. Tágra nyílt szemekkel, az ajkára harapva nyög fel, a teste összerándul körülöttem, és ebben a pozícióban elég két visszafogott, gyengéd csípőmozdulat, hogy áttaszítsam a gyönyör kapuján. Sikítva, remegve, elnyíló ajkakkal zuhan bele az orgazmus fullasztó tengerébe, újabb csodálatos könnycseppek gördülnek végig a megfeszülő arcvonásain, az izomgyűrűi olyan erővel lüktetnek körülöttem, hogy kis híján magával ránt engem is. Egyedül azért tartom magamat, mert még nem akaródzik kihúzódni a forróságból, ami olyan, mintha életemben először igazán otthon lennék.

Fogalmam sincs, mennyi ideig tart, míg kicsit megnyugszik körülöttem, de ez a megnyugvás közel sincs az igazi kielégüléshez. Még mindig mélyen benne vagyok, és a forró, betolakodó keménység nem engedi eltávolodni a vágyak örvényeitől. Hiába élvezett el az imént, a farka még mindig kőkeményen, ragadós nedvektől csillogva simul a hasához, az ajkai ugyan már nem könyörögnek, de a szemei igen. Könyörög. Követel. Utasít. És én még soha nem akartam ennyire teljesíteni egyelten parancsot sem. Vége az eddigi finomkodásnak, mostanra biztosan megszokta a méreteimet, és ha fűszerezte is fájdalom a gyönyörét, az orgazmus azóta minden bizonnyal száműzte. Előrébb dőlök, a lábait finoman nyomom közelebb a mellkasához, hogy megcsókolhassam a pihegő, levegőért kapó ajkait. A mozdulattól még mélyebbre merülök benne, de mostanra nem aggódom a teste ösztönös feszengésétől. Kihúzódom belőle, és egy óvatos, de erőteljes mozdulattal merülök el benne újra. Döbbenten, összerándulva nyög a csókunkba, én pedig képtelen vagyok nem elmosolyodni a teste kéjsóvár, brutálisan őszinte válaszától. Újra és újra megismétlem a csípőm vágy hajtotta mozdulatait, engedem, hogy az élvezet hullámai végre átcsaphassanak az én fejem fölött is, de mindvégig az ő eltorzuló, darabokra hulló, csodaszép gyönyörét figyelem. A nevemet nyögi, sóhajtozik, zihál, az ujjai remegve vándorolnak a testemen, mintha a legbiztosabb kapaszkodót keresnék rajtam, és végül a feltűzött kontyomba kapaszkodnak egészen addig, amíg az meg nem adja magát. Fekete tincsek selymes börtöne hullik körénk, de nem torpanok meg, a sötét függöny mögött falom tovább a reszkető ajkait. A testünk egyre gyorsabb, hevesebb ringatózással csapódik össze, és mikor meglátom a pillantásából a következő orgazmusa előszelét, nem állítom meg. Képtelen vagyok rá. Egy mélyebb, erőteljesebb lökéssel juttatom el újra a fellegek közé, de most vele megyek én is. A ziháló, elmélyült sikolya visszhangzik a füleimben, a feneke selymes szorítása, és a gyönyöre ellenállhatatlan látványa, illata és hangjai rémisztő erővel szippantanak magukba, hangos nyögéssel, durván a takaróba markolva adom át magamat életem legintenzívebb, legszédítőbb orgazmusának. Remegve küzdök levegőért, mintha mérföldeket futottam volna, és nem találnám a hangomat. Végtelenül lassan térek vissza az álomszerű valóságunkba, ahol a szívszerelmem finom kis teste reszket alattam izzadtan, kielégülten, egy öntudatlan, boldog mosollyal a szája sarkában. Bárcsak örökre ott tarthatnám azt a mosolyt. Világokat áldoznék érte. Ő még nem tért vissza hozzám, és kihasználom a kis pihenőt, hogy kicsit feltámaszkodjak, és letörölgessem a hasáról és a végre megpihenő farkáról az élvezete maradványait. Kihúzódok belőle, hogy magamat is megtöröljem, és mintha a testét szétfeszítő forróság hiánya ébresztené fel, ösztönös csalódott sóhaj szökik ki az ajkai közül. Az eddigi meghitt mosolyom pimasz vigyorrá szélesedik, mikor felsandítok rá. Csak egy szavába kerül, és visszateszem.

- Egy szót se. – A sok nyögdécseléstől rekedtesen, durcásan suttog, az ajkait apró vonallá húzva titkolja el a mosolyát, de a pillantásából nem tudja elrejteni. Imádom ezt a szex utáni, megkínzott állapotát. Nem is beszélve arról a két vörös foltocskáról, amit fogalmam sincs mikor alkottam a mellkasa bársonybőrére.

Ártatlanná szelídítem a mosolyomat, miközben fáradtan, a teste melegére vágyva fekszem a lábai közé. Legszívesebben matracnak használnám, és a teljes testemmel ráfeküdnék, de akkor agyon nyomnám, ezért marad az, hogy csak a felsőtestemmel nehezedek rá, a fejemet a lapos hasa nedves, fokozottan Ray illatú bőrére hajtom. Mindenünk ragad a síkosítótól, az izzadtságtól és a testnedveinktől, de nem tud érdekelni. Csak az ő bőrét, az ő melegét, az ő selymességét érzem magamon.

- Ne aggódj, még nem végeztem veled. – A bőrébe vigyorogva, lehunyt szemekkel képzelem el a vágyott, tervezett folytatást. Az ölembe akarom venni, a farkamra ültetni, és pirossá harapdálni a rózsaszín mellbimbóit, miközben újra és újra magamra húzom a könnyű kis testét. Abban a pozícióban tökéletesen láthatnám a farka izgató rezzenéseit, amint újra és újra a hasához csapódik a mozdulataink lendületétől. Az ágyékomnak elég volt ennyi, hogy újra érezzem a forróság összpontosulását, de mintha valaki ólomsúlyokat aggatott volna a szempilláimra időközben. Pedig most nem aludhatok el, ahhoz túl sok tervem van ezzel a forró, bársonyos testtel, ami alattam pihen. Meleg ujjak végtelenül gyengéd, szeretetteljes érintését érzem meg a hajamban, a kedves, álomba ringató cirógatás mintha elcsitítaná a belső küzdelmeimet. Elrabolja tőlem minden fegyveremet, minden ellenállásomat. Már abban sem vagyok biztos, hogy az iménti erotikus képek nem egy álomhoz tartoztak e. Igen. Ez már biztosan egy álom. Túl szép, hogy valóság legyen.

Az ébrenlét hűvös ujjai kérlelhetetlenül tapogatóznak utánam, pedig még nem akarok velük menni. Maradni szeretnék az álmok puha, meleg ölelésében. Túl szép helyeken, túl boldog emlékek közt jártam, nincs kedvem visszatérni a valóságba. Ütemesen hullámzó, kényelmes párnám is visszahúz, nem akar elengedni. Túl tökéletes most is, évtizedeket lennék képes átaludni. Miért ne tehetném?

A tenger lágy hullámai ragyognak a lemenő nap narancssárga fényében. A végtelen horizont rejti a végtelen szabadság ígéretét. Legszívesebben rálépnék az ösvényre, amit a napfény rajzol a habokra. Nem tudom hová vezet, nem tudom mit tartogat számomra, de fel akarom fedezni. Annyi mindent meg akarok ismerni.

Ez az a béke, ami sehol máshol nem talált rám. Korábban nem.

Pár lépést teszek a puha homokban, de a derekamra kulcsolódó karok visszatartanak, egy izmos mellkas simul hátamhoz. Elmélyült mosollyal figyelem a hófehér és éjfekete tincsek közös táncát magunk körül. Mintha a szél is tudná, hogy egymásnak lettek teremtve.

Most Castian mellett a valóságban is megtapasztalhatnám ezt. Mintha csak tudná, hogy róla álmodok, érzem finom cirógatását, amivel próbál visszacsalogatni magához. Talán féltékeny az álombeli énjére, hogy elcsábított tőle? Végül is az egyetlen, aki versenyre kelhet vele, az önmaga. Jóleső borzongás fut végig gerincemen a lágy cirógatástól. Fáradtan dörzsölöm meg arcom, próbálom magam kirántani a korábbi álomképből, de nehezen megy. Még mindig érzem a számban a sós levegő ízét és a szorosan ölelő karok óvó védelmét. Vagy ez már a valóság? Összefolyik minden.

Forró csókok simogatják tarkómat.

- Castian? – tétován suttogom nevét, de hangom messzire sodorja az erős parti szél. Ő most az igazi, vagy az álombeli? Melyikük húz közelebb magához, hogy apró puszikat hintsen homlokomra?

Halk sóhajjal fogadom ujjait, amik laza ingem alatt kutatják fel puha bőrömet. A hűvös szellő sem képes enyhíteni a forróságot, ami körbeölel minket.

- Ne csináld, - halkan suttogva próbálom megállítani a csókokat és érintéseket. Túl jól esnek, olyan vágyakat élesztenek bennem, amire még nem állok készen. Amikhez még túl kimerült vagyok. – felizgulok tőle – halkan dorombol, akár egy jóllakott vadmacska. Pedig a tengerpartokon nem élnek vadmacskák. Összezavarodtam.

Megfordulok karjaiban, hogy végre belenézhessek a tekintetbe, ami megszégyeníti a lemenő nap vörös és arany ragyogását.

- Remélem is – szavai nem igazán jutnak el tudatomig, egyetlen dolog biztos, hogy itt is látnom kell tekintetét. Ez fogja eldönteni, hogy ki az igazi. A valóságban élő Castian tekintete sokkal több érzelmet rejt, sokkal több szeretetet és gondoskodást. Talán mert a képzeletem képtelen visszaadni mindazt, amit érez irántam.

Feltámaszkodom mellkasán, bőre kellemesen puha a tenyerem alatt, izmai megfeszülnek az apró érintéstől. Pislognom kell párat, hogy teljesen kitisztuljon látásom, de amikor ráakadok az izzó lávaként örvénylő tekintetekre, biztossá válik, hogy ébren vagyok. Ébren, Castian karjaiban. Látom a vágyakozást a tekintetében, de most nem jövök zavarba tőle. Ő is pillanatok alatt képes ilyen érzelmeket kiváltani belőlem, akár álmodom, akár ébren vagyok. Az egyetlen gond, hogy jelenleg képtelen vagyok támogatni a tekintetében rejlő lehetőségeket. Később lehet róluk szó, hiszen megfogadtam, hogy bátor leszek, és mindent kipróbálok, amit csak adni szeretne, de most egy sokkal sürgetőbb problémát kell megoldanom, mint az éledező szenvedély.

- Éhen halok – már pedig éhesen nem leszek képes semmire. Amúgy is, azokhoz a dolgokhoz, amikre Castian készül, szükség van az energiára, abból pedig kifogytam. Az ablakon kipillantva még látom a pihenőre térő nap utolsó sugarait átszűrődni a fák sűrűjén. Ezek szerint megint jó pár órát aludtam, de még mindig nem érzem teljesen kipihentnek magam. A napokig tartó bizonytalanság, a félelem, hogy elvesztettem őt az életemből, az alvás és a megfelelő étkezés hiánya, és a mai nap eseményei teljesen lemerítették az elemeim. Talán egy-két nap, és újra visszanyerek mindent, attól függ, hogy pontosan mit és mennyit tervez Cas tenni velem. Ahogy feljebb csúszik a fotelben, átkerülök ölébe, ahol azonnal megérzem fenekemnek nyomódni éledező vágyát. Sajnálom Castian, erre még várnod kell, remélem képes vagy önuralmat gyakorolni magadon. Még nem áll rá készen, hogy az igazán éhes Rayt is megismerje. Lehet visszasírná az elkényeztetett hercegnőt. Természetesen az önuralom szó egészen apró betűkkel lehet feltűntetve a szótárában, mert ismét végigsimít gerincemen, próbál elcsábítani, megadásra bírni. Testem remegve válaszol a meghívásra, de a gyomromban lüktető maró fájdalom észnél tart, nem enged belesüppedni a jól ismert ködbe. Sajnálom Castian, hacsak nem arról van szó, hogy rólad kell elfogyasztanom a vacsorát, még várnod kell.

- De nekem olyan terveim vannak, amiket rossz tele hassal csinálni – elkerekedett szemekkel figyelem a csalódottan csillogó tekintetet. Még biztosan álmodom. Álmodom, vagy a legfurcsább illúzióba kerültem, ami csak létezhet. Mikor vált a magabiztos, harcias árnymágusom egy csalódott kisgyerekké, akitől elvették a kedvenc játékát? Mióta képes Castian ennyire röhejesen aranyos dolgokra? Képtelen vagyok visszafogni a nem túl herceges prüszkölő nevetésemet, amiről az udvarban biztos megpróbáltak volna lenevelni. Ha valaha nevettem volna ott igazán. Még megbotránkoztató szavai sem képesek kihozni a sodromból, ha ennyire édesen tálalja őket. Szívem összeszorul a szeretettől, amit ez iránt a faragatlan vadember iránt érzek. A vadember iránt, aki minden nap egy új oldalát mutatja meg nekem. Ki hitte volna, hogy a benne élő gyereknek is képes teret adni. Imádnivaló, még ha soha nem is ismerné el. Nem illik a komor árnymágus megjelenéshez, de nekem megmutatta. És ezért örökre hálás leszek neki. Mosolyát érzem nyakam érzékeny bőrén, és éppen csak annyira sikerül lecsillapítanom nevetésem, hogy halljam elmormogott szavait. – Ha te lehetsz egy harcias kis pukkancs, akkor nekem is belefér egy kis gyerekesség – pukkancs? Pukkancs?! Ugyan kérlek, senki sem illethet ilyen szavakkal egy herceget, hova gondolsz Castian? Ha azt hiszed szótlanul fogom tűrni, akkor nagyon tévedsz. Ismerem ezeket a játékokat, és imádom is őket. Főleg, ha ő a partnerem. Vele minden különleges és csodálatos.

- Hé, hé, hé! – távolabb tolom magamtól, és megjátszott, felháborodott fintorral csapok mellkasára. Egy herceg jelenlétében igazán megemberelhetné magát. – Vond vissza! Nem vagyok pukkancs – a lehető legsértettebb hangnemet választom ki, ami csak megtalálható hercegi repertoáromban. Végre el is érem vele a célom, és megkapom az imádott nevetést. Kacagása betölti a szobát, jobban átmelegít, mint a kandallóban lobogó lángok. Magamba szívom az eltorzuló vonásokat, az apró kis könnycseppeket, amik megjelennek szeme sarkában, és a mély hangot, ami szebb bárminél, amit valaha hallottam. Imádom őt. Annyira imádom.

- Egy pukkancs is pont így reagált volna – eltart néhány percig, mire elcsitul nevetése, és képes ezeket a szavakat megformálni vigyorra húzódó ajkaival. Azokkal tökéletes ajkakkal, amiket mindenhol magamon akarok érkezni. Amikbe bele akarok harapni, hogy megbosszuljam az idegesítő válaszait. Ha pukkancs vagyok, akkor az is az ő hibája, ő hozza ki belőlem. Tehát az ő pukkancsa vagyok, vállalnia kell a felelősséget. A gondolatra halványan elmosolyodom, de csak egy rövid pillanatig tart a gyengeség. Még nem adom meg neki a győzelmet. A sértett hercegek megbocsátását nem ennyire egyszerű elnyerni.

Durcás fintorral mászok ki öléből, egy gyors mozdulattal igazítom meg összegyűrődött köntösöm, és minden büszkeségemet felhasználva húzom ki magam. Egy herceg nem adja magát könnyen, még a szerelmének sem. Jobb, ha tisztában van vele, hogy most már nekem is vannak kártyák a kezemben. Tudom jól, hogy mennyire vágyik rám, érzem minden mozdulatában, látom minden egyes pillantásában. És ezt fel is használhatom ellene. Egy pillanatra elbizonytalanodom, hogy talán mégis van belőlem apám kegyetlenkedés iránti szenvedélyéből, de gyorsan elhessegetem a kétségbeesett gondolatot. Ez most egészen más. Ez csak egy játék, aminek a végén úgyis Castian karjaiban kötök ki, bármelyik utat is választjuk. Ő is tudja, hogy ezekben a pillanatokban komolytalanok a szavaink, hogy bármit mondok, valójában már képtelen lennék megtagadni tőle a legapróbb kérését is. Teszek pár szándékosan lassú lépést az asztal felé, miközben végig magamon érzem perzselő pillantását. Helyes. Még mindig nem tudom, mit lát bennem, mi az, amit ennyire vonzónak talál rajtam, de minden egyes bókját, minden egyes elismerő pillantását elraktározom magamban, és próbálom felépíteni belőlük törékeny magabiztosságom. Ennek még csak halvány nyomaival rendelkezem, de próbálkozom, mert tudom, hogy Castian is ezt szeretné.

- Ez a pukkancs eddig azt tervezte, hogy keveset vacsorázik, hogy utána folytathassuk a terveiddel… - tulajdonképen ez igaz. Valóban egy könnyű vacsora volt a tervem, mert fel voltam rá készülve, hogy Castian türelme úgysem engedne többet. Csak pár falatra lett volna szükségem, hogy elüldözzem a mardosó éhséget, de így jár, aki sérteget egy herceget. Lassan lecsúsztatom egyik vállamról a köntöst, és próbálom tekintetembe sűríteni az összes csodás pillanatot, amiben részünk lehetett volna. Miden sóhajt, nyögést és halk sikolyt, amiről lemarad. Vagyis szeretném, ha azt hinné, hogy lemarad. A szégyenteljes igazság az, hogy én magam repülnék a karjai közé és követelném érintését. Mikor nyomták el a vágyak ennyire a félelmeim? A saját lépéseim sem tudom megjósolni, ha Castian mellett vagyok. - … de lehet, hogy inkább pukkadásig eszi magát – kis fintorral fúrom tekintetem az elsötétülő vörös szempárba. Tudom, hogy tűzzel játszom, de továbbra sem félek megégetni magam. Aki egy izzó szívű árnymágussal kezd, annak vállalnia kell a kockázatot.

Összerezzenek, ahogy egy harcos gyorsaságával terem mögöttem. Szinte nem is láttam a mozdulatot, egy pislogásnyi idő volt csupán. Újra emlékeztetnem kell magam, hogy a gyerekes duzzogás és a perverz játszadozás mellett ő egy tökéletesre élezett fegyver a lázadók kezében. Egy fegyver, ami sosem lenne képes megsebesíteni engem. Kezei finoman megszorítják felkarom, de épp csak annyira, hogy ne tudjak elmenekülni a hozzám simuló izmos test elől. Ugyan ki akarna menekülni? Hiszen pont ez volt a célom. Szívverésem felgyorsul, egyre nehezebben kapok levegőt, ahogy megérzem ajkai puha érintését vállamon és nyakamon. Ennyi is elég, hogy felébressze a vágyat, ami eddig az éhségem árnyékában rejtőzött. Remek Ray, a saját csapdádba sétáltál. Most hogyan tovább? Érzem feszült remegését, olyan, akár egy végső határáig feszített íj. Bármelyik pillanatban elpattanhat. Testem válaszol a közelségére, szemem előtt leperegnek a legvalószínűbb folytatások. Vajon az asztalra fog ledönteni, vagy elvisz a hálóig? Esetleg visszahúz a fotelbe, és megismétli a tegnap délelőtti tettét? Letaglóz, hogy ilyen hatással vagyok rá. Meg kéne, hogy rémítsen, mégis semmi másra nem vágyom, csak a folytatásra. A folytatásra egy kis vacsora után. De azt hiszem, ezt a lehetőséget már eljátszottam. Túl sokat akartam.

Halk, rekedt sóhajtása visszaránt a valóságba. Elengedi karjaim, ajkai játékosan simítanak végig fülcimpámon. Nyelvemre harapva fojtom vissza jóleső sóhajomat. Hogy lehet még ez a terület is ennyire érzékeny? Hogyan találja meg azokat a pontokat, amiket megérintve elvesztem az eszem. Van rajtam egyáltalán olyan pont, ami nem ilyen? Kezdek kételkedni benne. Lehet, hogy az egész miatta van. Más érintése talán nem lenne rám ekkora hatással. Ezt azonban sosem fogom megtudni, és soha nem is akarom. Én csak az övé vagyok.

- Jólvan-jólvan, visszavonom – értetlenül pislogva próbálom feldolgozni szavait, és azt, hogy visszaigazítja köntösömet. Castian most valóban feladott rám egy ruhát? Eddig csak az ellenkezőjét művelte, minden erejével azon volt, hogy megszabadítson tőlük. Egyre jobban gyanakszom, hogy még mindig álmodom. Ráadásul a szavai alapján én… én nyertem? Hosszú idő után az első küzdelmünk, amiből nem vesztesként kerülök ki. Ahol nem az ő elsöprő arroganciája arat győzelmet. Az, hogy ezt a csábítás harcterén értem el, külön elégedettséggel tölt el. Vagyis töltene, ha éppen nem próbálnám összeszedni a döbbenettől szétszaladt gondolataim. – Szóval egy könnyű vacsorát, hercegem? – széles mosollyal húzza ki a széket, olyan könnyed eleganciával, mintha minden nap ezt tenné. Mindig elfelejtem, hogy bármennyire is vadember, az egyik legnagyobb tűzklánban nevelkedett, ahol a jómodort kiemelten fontosnak tartják. Valószínűleg tudna úgy viselkedni, ahogy egy nemesfiúhoz illik. Tudna, de nem lenne önmaga. Nekem pedig az a legfontosabb, hogy a valódi Castian legyen mellettem. Örökké.

Kivételesen sikerül zavarba hoznia, és piruló arccal foglalok helyet az előkészített széken. Miért pirultam el? Hiszen a palotában minden nap így foglaltam helyet az asztalnál, minden lépésemet szolgák követték, és könnyítették meg. Tőle mégis teljesen már érzés. Tőle minden figyelmet meg akarok kapni, minden gondoskodást és szeretetet magaménak akarok tudni. Talán mert tőle ezek őszinte cselekedetek. Ő nem kényszerből és kötelességből teszi, hanem mert szeret. Szeret, és imád velem játszadozni.

Az étel látványa pillanatok alatt töröl ki minden mást a fejemből. Gyomrom fájdalmasan összerándul, mintha az ebéd már napokkal ezelőtt lett volna. Rengeteg energiát kell visszapótolnom, és ehhez nem elég az alvás. Még szerencse, hogy Castian kiváló érzékkel válogatott össze különböző finomságokat. Igyekszem nem mohónak tűnni, és egyszerre csak visszafogott mennyiséget pakolni tányéromra. Néhány csábító péksütemény és ropogós szőlőszem. A sós dolgokhoz nem is nagyon nyúlok, meghagyom őket Castiannek, aki egy pogácsa társaságában telepszik le mellém. Remélem nem csak annyit tervez vacsorázni, mert akkor igazán kellemetlenül fogom érezni magam. Majdnem kétszer akkora testet kell fenntartania, mint nekem, és mindössze egy pogácsát rágcsál el? Talán fénnyel táplálkozik, mint a növények? Nem, hiszen ő maga mondta, hogy a fény nem éri el a bőrét. Nem számít, ezekért a finomságokért még a pimasz tekintetét és megjegyzéseit is képes leszek elviselni.

- Te nem szeretnél mesélni a gyerekkorodról? – képtelen vagyok magamban tartani a kérdést, amit olyan rég szeretnék feltenni. hangom egy pillanatra megremeg a végére, mert felötlik bennem a félelem. Mi van, ha ezzel tönkreteszem a békés légkört, ami körbevesz minket? Korábban is próbáltam már minél többet megtudni róla, belátni a falak mögé, amit a múltja köré húzott, de nem igazán jártam sikerrel. Pedig hallani szeretnék mindent. Tudni szeretném, milyen emlékei vannak, hiszen ezek teszik azzá a csodálatosan bosszantó férfivé, akibe beleszerettem. Olyan sokáig hallgat, hogy már nem is számítok válaszra. A csalódottság maró savként árad szét testemben. Azt hittem elég közel kerültem hozzá, és végre hajlandó megosztani velem a múltja részleteit. De úgy tűnik, még nem vagyok méltó erre. Talán sosem lesz képes teljesen megnyílni nekem. Nem biztos, hogy ezt képes leszek elfogadni. Ahogy neki szüksége van a testiségre, úgy vágyom én a beszélgetésre, az őszinte pillanatokra… én ettől érzem, hogy igazán az enyém. Ezért fáj ennyire, hogy megtagadja tőlem a válaszokat.

Már éppen belesüppednék a csalódottság mocsarába, mikor egy szőlőszemet elcsenve tányéromról, beletörődve dől hátra. Szóval megkapom a válaszaim. Legszívesebben boldog mosollyal ölelném magamhoz, de sajnos olyat tett, ami majdhogynem megbocsáthatatlan. Kevés dologra vagyok annyira érzékeny, mint az ételemre. Nem igazán szeretem, ha a tányéromhoz nyúlnak, vagy bármihez, amit épp elfogyasztanék. Ha szőlőt akar enni, szedjen magának. Nem illik éhes hercegek elől elenni a vacsorájukat, mert az éhes herceg dühében ráharap az enyves ujjakra. Az egyetlen szerencséje, hogy szeretném hallani a történeteit, nem akarom, hogy veszekedésbe fulladjon a lehetőség.

- Mit szeretnél tudni? – mindent, amire csak emlékszik. Ám ezt mégsem kérhetem tőle, tudom, hogy ő sokkal nehezebben birkózik meg érzelmeivel, mint én. Nem tudom mennyi időm van, vagy hogy lesz e még lehetőségem hallani a gyerekkoráról, ezért jól kell választanom. Elmerengve harapok az egyik süteménybe, és ha éppen nem a megfelelő témán töprengenék, lehet kicsúszna ajkaimon egy jóleső sóhaj. Olyan, mintha Esthelben minden sokkal finomabb lenne, mint a palotában. Nem ettem még olyat, ami ne ízlett volna. Meg kell tudnom, honnan szerzi Castian ezeket az ételeket, és hogy vállalják-e egy feneketlen gyomrú herceg ellátását.

- Bármit, ami említésre méltó – végül képtelen vagyok választani, így hagyom, hogy ő döntsön. Az is sokat elmond róla, hogy milyen emlékeket választ. A helyszínek, a személyek mind egy-egy apró kis darabja a kirakósnak, ami fényt derít Castian múltjára, és ezáltal a jelenére is. Valószínűleg ő nem tulajdonít akkora jelentőséget nekik, mint én, de neki soha nem is kellett az emlékeibe menekülnie a kegyetlen valóságból. Nekem sokszor csak az a kevés boldog emlék segített ép ésszel átvészelni a legnehezebb napokat. Azokat az emlékeket senki sem vehette el tőlem.

- Nekem nincsenek olyan történeteim, mint neked anyukáddal, Ray. Gyakorlatilag két klánhoz tartoztam egyszerre, ezért mindkettőnek részt kellett vennem az oktatásain. A gyerekkorom edzések és leckék végeláthatatlan sorozata – sejtettem. nem is tudom mit vártam a Flerion és a Shaye klán közös gyermekétől. A Flerionokról sokat olvashattam az udvarban, és saját bőrömön is megtapasztalhattam erejüket, büszkeségüket és jólneveltségüket. A Shaye klánról keveset tudok, hiszen az árnymágusok minél többet próbálnak titokban tartani magukról. De az eszméiket ismerve biztos vagyok benne, hogy nagy elvárásoknak kell megfelelni, és kegyetlen kiképzéseken részt venni. Torkom összeszorul a fiatal Castian képétől, aki kétségbeesetten küzd az elismerésért, és azért, hogy mindenben a legjobb legyen. Nem kell mondania, tudom, hogy már akkor erre törekedett. Ez a tulajdonsága most is megvan. Makacs vadember.

- Hát, ez sem úgy hangzik, ahogy egy gyerekkornak ki kéne néznie – és még szépen fogalmaztam. Próbálok nem elítélő lenni, de a fintoromat nem tudom visszatartani. Sosem kedveltem azokat a klánokat, ahol már az egészen kicsi gyerekeket komoly tréningeknek vetik alá, és ha túl erősek a képességeik, akkor a sorsuk elrendeltetett. Nem választhatják a nyugodt életet, belekényszerítik őket egy harcokkal és szenvedéssel teli világba. Persze, fontos, hogy tudják uralni a képességeiket, de utána miért ne dönthetnének arról, hogy mire használják? Bárcsak mindenkinek megadathatna a szabad döntés joga. Sokkal jobb világban élhetnénk.

Castian horkantását hallva úgy tűnik eltaláltam. Az ő gyerekkorának szörnyűségei vetekedhetnek az enyémmel. Nem tudom biztosra, hogy melyikünknek kellett több szenvedést átélnie, de azt kívánom, bár magamhoz ölelhetném azt az apró árnymágust, aki két klán közé, egy szerencsétlen káoszba született. A fiatal Castiant magamhoz ölelném, a mostanit pedig legszívesebben tényleg megharapnám. Szúrós tekintettel figyelem, ahogy egy újabb szőlőszemet lop el tányéromról.

- Voltak kellemesebb részei, sok időt töltöttem Esthelben is, mikor idősebb koromban apám el akart rejteni a nagyapám befolyása elől – hálás vagyok az apjának, amiért ezt tette. Emiatt lett Castian lelke egy lobogó máglya, nem pedig hűvös sötétség. Emiatt lett az a csodálatos ember, akit imádok. Elönt a boldogság a gondolatra, hogy talán ezen a nyugodt helyen felszabadultabb és boldogabb lehetett. Minden történetet meg akarok hallani, tudni akarom hogyan fedezte fel Esthelt, kik voltak a barátai, milyen volt a lázadás szíve hosszú évekkel ezelőtt. Kérnem sem kell, mosolyán látom, hogy nyert ügyem van. Már ő is a kellemes emlékek kacskaringós ösvényén sétál, csak tenyerébe kell csúsztatnom az ujjaim, és vele tartani. Igyekszem minden információt elraktározni. Kincsként őrzök minden apró kis emléket, amit megoszt magáról, elzárom őket a legbiztonságosabb helyre a szívem mélyén. Hangja egészen más színt ölt, mikor Cateről mesél. Egy dologban biztos vagyok, mégpedig, hogy mindenképp meg szeretném ismerni. Érzem, hogy fontos a számára, még ha soha nem is mondaná ki ezekkel a szavakkal. Pontosan nem tudnám meghatározni, hogy milyen kapcsolat van köztük, de igazából nem is számít. Bárki, aki képes volt kapcsolatot kialakítani a falai mögé zárkózott árnymágussal, nekem is fontossá válik. Ki kell harcolnom, hogy bemutasson majd neki.

Túl hamar fogynak el a történetek, túl hamar halkul el hangja. Órákig tudtam volna még hallgatni, ahogy mesél, de nem szabad telhetetlennek lennem. Ahogy nekem nehéz az érintések birodalmával megbékélnem, úgy neki is teljesen új lehet emlékekről, érzelmekről beszélni. Türelmesnek kell lennem, ahogyan ő is próbál az lenni velem. Hosszú évek állnak még előttünk, hogy megismerjük egymás múltját.

- Szedjek neked is? – a pillanat varázsa elmúlik, amint újabb szőlőszemet csen el tányéromról. Képtelen vagyok tovább visszafogni indulataim, és dühösen reccsenek rá. Tekintetem biztosan tükrözi a bennem hullámzó ingerültséget, de nem bánom. Tudnia kell, hogy ezt a határt ne gyakran lépje túl. Talán kicsit túl élesre sikerül hangom, de ez sem hatja meg különösen. Tudom jól, hogy nem valódi a sajnálkozó mosolya, és egy pillanatig sem bánta meg a vacsorám dézsmálását.

- Ne. Így, hogy a tiéd, finomabb – oh. Nem igazán erre a válaszra számítottam. A bennem élő éhes herceg még mindig mogorva, és legszívesebben bokán rúgná Castiant, de ugyanakkor jól esnek a szavai. Mintha minden különlegesebb lenne csupán attól, hogy az enyém. Talán neki tényleg az, mert szeret. Ha jobban átgondolom, vele képes vagyok kivételt tenni, és ehet a tányéromból. Néha. Egy keveset.

Kiszedek még pár szőlőszemet, hogy pótoljam a lopottakat, és a ránk telepedett békés csendben fejezem be vacsorámat. Komolyan gondoltam, hogy csak egy könnyed vacsorát tervezek, mert bármennyire is zavarba ejtő, tudni akarom mit tartogat számomra Castian. Szégyellem, de úgy tűnik, lassan függőjévé vágyok mindannak a szenvedélynek, amit nyújtani tud. Remélem nem válok a végén olyan szégyentelen perverzzé, mint ő. Nem, ez más. Ez inkább a saját félelmeim legyőzéséről szól, és arról, hogy boldoggá akarom őt tenni. Azt senki sem mondta, hogy nem élvezhetem én is közben. Ismét érzem a késztetést, hogy bebizonyítsam neki, mennyire szeretem. Hogy megháláljam az emlékeit és történeteit olyan módon, amit ő is igazán értékelne. Pár pillanatig vívódom magamban, de végül győz a szerelem és a vágyakozás a félelem és a kétség között. Nem tudok olyat tenni, amit ne élvezne. Hiszen a kádban is a bátortalan próbálkozásaim elérték a céljukat. Itt az ideje, hogy újra bizonyítsak. Hogy lássa, képes vagyok tanulni, és legyőzni saját magam. Mielőtt túl sokat gondolkodnék, és elbizonytalanítanám saját magam, összeszedem minden bátorságom, és vele szembe fordulva átülök ölébe. Kicsit fészkelődöm, hogy minél kényelmesebb legyen, de az az igazság, hogy inkább csak az időt húzom. A közelében lenni mindig kényelmes, mintha csak arra teremtették volna, hogy kiegészítse az én törékeny alkatomat. Szemei azonnal elsötétülnek, a vörös egy gyönyörű, mély árnyalatát veszik fel, amit csak az éledő vágy képes előhozni nála.

- És így? – magabiztosságom szertefoszlik, ahogy a szőlőszemet ajkaihoz érintem. Az ajkakhoz, amik annyi módon kényeztették már testem. Tekintete egy pillanatra sem ereszt, szorosan láncol magához, de ezeket a láncokat nem bánom. Kész lennék egész életemet az ő börtönében tölteni. Megrezzenek, ahogy nyelve egy pillanatra ujjamhoz ér, és kezei végig simítanak combjaimon. Csupán ennyi elég, hogy szívem rémült kismadárként verdessen mellkasomban, és testemet elárassza a jól ismert forróság. Bármennyire is lassan akartam haladni, a testem elárul. Ő könyörög a folytatásért. Minden rezdülése azt kívánja, hogy teljesen Castiané lehessen. Már cseppet sem bánom. Tudom, hogy mellette elengedhetem a kontrollt, vigyázni fog rám. Tudom, hogy a legnagyobb gyönyöröket tartogatja a számomra.

- Így még finomabb – tekintete még jobban elsötétül, csábító mosolya kimondatlan ígéreteket hordoz magában. Azt akarom, hogy ezeket az ígéreteket mind tartsa be, mindent mutasson meg. Ujja végigsimít ajkamon, mire ismét végigfut rajtam a remegés. A köd most kivár. Lassan kúszik közelebb tudatomhoz, de egyelőre engedi, hogy Castiannel maradjak. Hogy érezzem minden érintését. – Most kérek egyet az ajkaidból – máskor lehet felháborodnék ezen az apró kérésnek álcázott utasításon, de már túlságosan elvesztem a perzselő tekintetek mélységében. Már semmi mást nem akarok, csak őt, és megadok bármit, amit akar, csak hogy megkapjam a folytatást. Remegő ujjakkal szerzek még egy szőlőszemet tányéromról, csak hogy utána óvatosan közrefoghassam ajkaimmal. Kis híján megfutamodom sóvárgó tekintetét látva, de már késő. Ha egyszer elkezdtem, be is fogom fejezni, bármennyire is zavarba ejtő. Szinte érzem a perzselő szikrákat, mikor ajkaink összeérnek. Játékos simítással szerzi meg a szőlőszemet, csak hogy utána azonnal lassú csókba vonjon. Tenyereimet vállaira csúsztatva keresek kapaszkodót. Ajakai lágyan simogatják az enyémeket, de most nincs hiányérzetem, talán mert tudom, hogy nem fogja vissza magát. Most ő is erre a lassú kényeztetésre vágyik. Már nem érzem a szőlő édeskés ízét, Castian saját íze és illata minden mást elnyom, én pedig többet akarok ebből. Többet akarok belőle.

Mintha csak meghallaná ki nem mondott kérésem, felemelkedik velem a székből, én pedig ismét derekára fonom lábaim, karjaimmal körbe ölelem nyakát. Egy pillanatra sem szakítom meg a csókot, még nem állok rá készen, hogy elváljak ajkaitól. Forró ujjai végigsimítanak tarkómon, másik kezével könnyedén tart meg, mintha egy súlytalan tollpihe lennék. Mintha a karjaiba teremtettek volna.

Enyhe csalódottsággal engem el, mikor megérzem magam alatt a puha matracot. Sóvárgó testem és kusza gondolataim nem igazán értik, hogy miért nem dől azonnal mellém. Hogy miért nem ölel szorosan magához, és szabadít meg köntösömtől. Egész restem szinte reszket a vágytól, hogy többet kapjon belőle, de ő inkább csak áll és… és bámul. A csalódottság helyét hamar átveszi a zavar és a cseppnyi félelem. Tekintetében olyan ősi éhség csillan, ami pillanatok alatt kitisztítja gondolataim. Egyre jobban eluralkodik rajtam a rémület, ahogy veti magáról az inget és a nadrágot. Csupán pár könnyed mozdulat, és teljesen meztelenül áll felettem. Többé semmi sem rejti el előlem, se a sötétség, se a fürdővíz, és ez megrémiszt. Megrémiszt a tökéletessége, a tudat, hogy egy ilyen férfi nekem adta magát. Mit kéne tennem? Hogyan kell viselkednie egy szeretőnek az ilyen helyzetekben? Nyelvemre harapva próbálok megnyugodni, de nem járok sikerrel. Eddig egyetlen dolog volt, ami felül tudott kerekedni az aggodalmaimon, és az a vágy volt. Talán most is esélyt kéne adnom neki.

Nagyot nyelve szakítom el magam tekintetétől, és a pislákoló lámpások fényében fürdő testre vezetem. Világos bőrét megfesti a vörös fény, de így is tökéletes. Széles vállai és izmos mellkasa megannyi izzasztó edzésről adnak bizonyítékot. Nem olyan robosztus, mint a tűzmágiát használók, akiket apám seregében láttam, ő sokkal… kecsesebb? Ruganyosabb? Nem tudom mi lenne a megfelelő szó arra tökéletességre, ami belőle árad. Meglep mennyire vágyom rá, hogy nyelvemmel körberajzolhassam hasa kockáit, hogy csókokat hinthessek a köldöke mellett kezdődő hegre. Félelmem szép lassan vissszahúzódik, úgy tűnik jól tippeltem. Csak utat kell engednem a vágyakozásnak, és máris könnyebbé válik minden. Ajkaimra harapva fojtok vissza egy vágyakozó sóhajt, mikor tekintetem lentebb kalandozik a hasához feszülő merevedésére. Korábban már éreztem ugyan, de látni… látni egészen más. Már értem, miért van úgy oda magáért. Combjai megfeszülnek, ahogy mellém térdel az ágyra, és muszáj elfordítanom róluk tekintetem, mielőtt könyörögni kezdek az érintéséért. Érte még a büszkeségem is képes lennék a legmélyebb verembe hajítani. Ujjai köntösöm övével játszanak, tekintete csillogva fürkészi arcomat.

- Leveszed te vagy levegyem én? – sejtettem, hogy nincs olyan opció, hogy maradjon, egy kis fedezéket nyújtva számomra. De jól esik, hogy feltette ezt a kérdést. Ebből látszik, hogy itt van velem, hogy figyel rám. Igazából nem is akarom, hogy maradjon a köntös, újra érezni akarom bőrét a sajátomon. Érezni akarom a belőle áradó emésztő forróságot.

- Csináld te – hangom halk suttogás, zavart tekintetem kitartóan függesztem a kőfalra, hogy ne kelljen látnom élveteg vigyorát. Én nem bízom remegő ujjaimban, talán képtelen lennék erre az egyszerű mozdulatra is. Az alattomos köd egyre közelebb kúszik, egyre kevésbé vagyok képes összeszedett gondolatokra, egyre kevésbé tudom elnyomni a bennem éledező éhséget.

Lassan bont ki köntösömből, én pedig készségesen segítek neki. Tekintete szinte égeti bőrömet, mindenhol magamon érzem éhes pillantását. Túl kiszolgáltatott a helyzet, semmit sem irányítok és ez bizonytalanná tesz. Tétován húznám fel lábam, hogy egy kis menedéket nyerjek a perzselő pillantások elől, de nem engedi. Szelíd erőszakkal nyomja vissza térdem a puha takaróra. Meg sem lep. Én is élvezni akartam a látványát, nem tagadhatom meg tőle az enyémet. Bár kettőnk külseje közt jelentős a különbség. Ő milliónyi versnek lehetne az alapja a tökélességével.

Egy pillanatra visszatér a rémület, mikor lábaim közé fészkeli magát. Tudom, hogy sosem bántana, mégis összerezzenek a fájdalom gondolatára, ami a következő percekben rám szakadhat. Szinte lassítva látom, ahogy fölém mászik, tekintete ismét foglyul ejti az enyémet. Nem engedi, hogy ostobaságokon rágódjak, nem engedi, hogy féljek, nem engedi, hogy a szenvedélyen kívül másra gondoljak. Egyre inkább olyan, mint egy vadmacska, aki a prédáját cserkészi be. De ez a préda nem tud elmenekülni. Nem akar elmenekülni. Arra vágyik, hogy éles fogait a húsába mélyessze, és elevenen felfalja. Puha ajkai apró csókokat hintenek homlokomra, légvételei lányan simogatják bőrömet. Ez segít ellazulni. Illetve segítene, ha közben nem dörzsölné ágyékát az enyémnek. Megremegek, ahogy merevedésünk összesimul, ahogy forró bőre szinte égeti az enyémet. Csupán ez a mozdulat elég, hogy a vágy ködje szédítő sebességgel kezdje elhomályosítani gondolataimat.

- Lélegzetelállító vagy, kicsim – halkan felnyögök a súly alatt, amit őszinte szavai pakolnak szívemre. Túl sok érzelmet hordoznak magukban, túl fullasztó az imádat, ami árad belőlük. Neki tényleg képes lennék elhinni. Képes lennék elfogadni, hogy a világ leggyönyörűbb férfijának lát. Hogy számára tökéletes vagyok. Még nem állok rá teljesen készen, még túl mélyek a sebek, amiket a megvető szavak okoztak, amik egész életemben kísértek. De lassan gyógyulnak. Úgy érzem, Castian mellett teljesen behegedhetnek.

Fullasztó csókja és érintései csak még mélyebbre taszítanak a ködben. Csípője ütemes mozdulataival simítja össze újra és újra vágyinkat, egészen olyan, mintha… mintha mi… Ó bárcsak. Készségesen engedek követelőző simogatásának, és derekára kulcsolom lábaim. Ujjai combomba markolnak, ágyékunk még könnyebben simul össze. Halk nyögésem belevész ajkaink táncába. Már egészen messze járok a szenvedély útvesztőjében. Már csak az ösztönök mozgatják testem, mintha testem tökéletesen tudná, hogyan válaszoljon Castian érintéseire. Csak el kell engednem a gondolatokat. Csak át kell engednem magam a ködnek.

Zihálva kortyolom a forró levegőt, mikor elválnak ajkaink. Szinte megfulladok a sűrű vágyakozástól, ami körülölel minket, de nem sok időt hagy pihenni. Nem engedi, hogy legyűrjem a szenvedély tomboló hullámait, inkább még magasabbra szítja őket. Ajkai és nyelve játéka a mellkasomon szinte az őrületbe kerget, halk nyöszörgéssel fogadom a vad támadásokat. Minden érintésére remegés fut végig testemen, merevedésem egyre jobban feszít. Legszívesebben lentebb nyomnám fejét, könyörögnék, hogy felejtse el mellbimbóim, és haladjon tovább. Ha bátrabb lennék, talán megtenném. Így azonban csak félig lehunyt szemmel figyelem a démont, aki a gyönyörbe taszít. Sötét tincsei gyönyörű kontrasztot alkotnak a takaró, és a bőröm fehérségével. A megjelenésünk tökéletes ellentét, de a szenvedély, ami minket hajt, az tévedhetetlenül egymásra talált. Imádom őt. Annyira imádom.

Egy pillanatra elmerülhetek az izzó lávaörvényeket idéző tekintetben. Elégedett mosoly kúszik ajkaira, tudom jól, hogy élvezi. Élvezi, hogy ilyen hatással van rám. Élvezi, hogy csupán ezektől az érintésektől arra a vékony határra kerültem, aminek egyik oldalán a feneketlen mélység vár. Gyerünk Castian, lökj át. Kérlek ne játssz velem tovább. Lehunyom szemeim, ahogy ajkai lágy érintésétől a gyönyör hulláma átbukik fejem felett. Halk nyögéssel szorulnak ujjaim a takaró puha anyagába, kapaszkodót keresve, ami segít a valóságban maradni. Ami segít eligazodni a sűrű ködben.

Ma már másodszor fojtom vissza csalódott nyögésemet. Nem adja meg a várva várt megkönnyebbülést, nem segít át a gyönyör birodalmába. Kezdem tényleg azt hinni, hogy élvezi a kínzásomat. Egyszer még vissza fogja kapni. Kamatostul. Felemelkedik rólam, gyengéd simításokkal nyitja szét térdeim, és a világ legzavarbaejtőbb pózába kényszerítve tolja őket közelebb mellkasomhoz. Most szinte mindent lát belőlem. MINDENT! Zavart nyögéssel temetem arcomat tenyerembe, mikor végigsimít fenekem két partja között. Furcsán kellemes érzés, de a szégyen nem engedi, hogy kiélvezzem. Legszívesebben a föld alá süllyednék. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer valaki így fog látni. Ennyire… ah nem is tudom szavakba önteni. Az a tudat sem segít, hogy Castian lát így. Ő mindig kivétel, de… de most még előtte is szégyellem magam.

- Ne bújj el előlem, Ray – halk, megnyugtató mormogása sem képes kirántani a szégyenkezés mocsarából. Még mindig vágyom rá, még pár lépést hátráltam a gyönyör kapujából. Túl szokatlan mindez. Ő könnyen beszél, van tapasztalata, és úgy néz ki, mint akit a nem létező istenek kreáltak a halandók bűnre csábítására. Neki nem kell szégyenkeznie senki előtt.

- Ahhoz túlságosan zavarba ejtő ez a póz – zavart dünnyögésemre egy gyengéd, ismerkedő érintés a válasz. Apró, döbbent kiáltásom nagy részét elnyeli tenyerem, de még így sem tudom elrejteni Castian elől. Ujja finom mozdulatokkal masszírozza bejáratomat, de semmi mást nem tesz. Hagy nekem időt, hogy megszokjam, hogy ne legyen teljesen idegen. Annyira furcsa érzés. Nem rossz, nem fáj, nem kellemetlen, csak furcsa és szokatlan. Még sosem mertem ott magamhoz érni, mindig túl riasztó volt a gondolat. Pedig egészen különleges.

- Ha zavarban vagy, akkor beszélgessünk róla, és elmúlik – beszélgetni róla? Úgy gondolja az komolyan beválik? A gondolatától is dadogni kezdek, hogyan lennék képes szavakba önteni ezt az érzést? Ezt a kellemes érintést, amivel próbál előkészíteni magának. Előkészíteni? Kétségbeesetten nyelek egyet. Akkor hamarosan…?  – Meséld el nekem, ez milyen érzés – gyengéd harapása egy pillanatra visszazökkent a kellemes gondolatok közé. Nem a jövőre kell gondolni. Nem azon kell aggódni, hogy mi lesz. Arra kell koncentrálnom, ami most van. Azokra az érzésekre, amiket kelt bennem. Azokra az apró, vágyhullámokra, amik érintése nyomán száguldanak végig testemen. Meg kell bíznom benne, hiszen mindent értem tesz. Mindennel az a célja, hogy végtelen gyönyört okozzon a számomra. Szedd össze magad Ray. Keresd meg a bátorságod.

- Nem tudom... furcsa, de jó – ennyi. Ennyire telik a lázadás reményétől, az ékesszólásáról és éles eszéről híres hercegtől. Castian karjaiban leginkább egy tanulatlan, ostoba kölyöknek tűnök. Vajon elégedett a válasszal? Vagy többet várt volna? Kipillantok ujjaim közül, hogy bátorságot meríthessek látványából. Halvány mosoly játszik ajkain, miközben megismétli a gyengéd harapást. Jóleső borzongás fut végig testemen, csak hogy pár pillanattal később átvegye helyét egy kellemetlen, feszítő érzés. Izmaim összerándulnak, és hiába próbálok ellazulni, hiába próbálok a közelsége okozta forróságra koncentrálni, nem megy. A testem tiltakozik a betolakodó ujj ellen. Összeszorítom szemeim, és ajkamba harapva tartom vissza nyöszörgésem. Ez most nem az az élvezettel teli hang lenne, amit örömmel hallana. Félek, hogy megpróbálnám leállítani, félek, hogy arra kérném, hagyja abba. De csak azért meg kellemetlen és furcsa, nem kérhetem ezt tőle. Tudom, hogy férfiak közt ez nem a legegyszerűbb folyamat, és ki kell tartanom. Idővel jobb lesz, csak el kell lazulnom. De miért ennyire nehéz?!

Váratlan megváltásként érnek apró harapásai. Vágyam újult erővel éled fel, ahogy combjaim érzékeny bőrét kényezteti. Mintha tökéletesen tudná, hogy mire van szükségem, hogy mivel menthet meg a kétségbeeséstől. Segít ellazulni, segít megszabadulni a feszültségtől. Bízz benne Ray.

- Ugye nem fáj? – halk suttogással szakítja meg a harapásokat, ujja lassan körözve halad még mélyebbre. Fáj? Nem, ez nem fájdalom, inkább csak kellemetlenség, ami már most sokkal jobb, mint az elején. Szívem összeszorul a gondolattól, hogy még ilyen helyzetben is figyel rám. Könnyedén elengedhette volna a gyeplőt, dönthetett volna úgy, hogy nem fogja vissza magát, és a saját tempójában tesz a magáévá, de ő inkább lassított. Lassított, hogy nekem könnyebb legyen, hogy tudjam élvezni. Hogyan szerethet ennyire? Mivel érdemeltem ki őt?

- Nem, csak… - próbálnám megnyugtatni, hogy mindent jól csinál, hogy nem okoz fájdalmat, de levegő után kell kapnom a különös érzéstől. Óvatosan mozdítja meg bennem ujját, lágyan simogat belülről, mintha keresne valamit. A kellemetlen érzés még nem múlt el teljesen, de kezd mellé vegyülni egy furcsa, ismeretlen gyönyört ígérő sugallat. - .. feszít – éppen csak sikerül befejeznem a szót, mielőtt egy döbbent nyögésbe fullad minden józan gondolatom. Egyetlen mozdulat elég volt, hogy újra a kielégülés kapujában találjam magam. Már nem észlelem a kellemetlen feszülést, nem érzem a zavarba ejtő póz okozta gátakat, csak szívem vad lüktetése, és Castian finom illata létezik. Ujjaim kétségbeesetten tépik a takarót, mikor megismétli a mozdulatot. Testem megfeszül, szemeimbe könnyek szöknek a gyönyör kegyetlen szorításától. Vadul tépi testem, szinte szétszakít. Könyörögnék a kielégülésért, könyörögnék, hogy vessen véget a szenvedésemnek, de csak nevét vagyok képes halkan, alig érthetően megformálni ajkaimmal. Remélem megérti. Már túl messze vagyok, hogy ennél többet mondjak. Már túlságosan imbolygok azon a peremen, amit előkészített számomra. Ahonnan néhány pillanat múlva reszkető nyögéssel zuhanok bele a gyönyör óceánjába. Kétségbeesetten kapkodom levegő után, de újra és újra átbuknak felettem a hullámok. Lenyomnak a mélybe, ahol csak remegni és várni tudok. Várni, hogy elcsituljon az elsöprő orgazmus, amibe Castian taszított. Sosem gondoltam volna, hogy bármi ekkora gyönyört okozhat. Hogy lehet valami ennyire pusztító és gyönyörű egyszerre? Nem értem.

Nem engedi, hogy összeszedjem darabokra hullott gondolataim, nem ad nekem időt, hogy felépítsem józan eszem. Tovább mozgatja ujját, én pedig kétségbeesett rándulással próbálok elmozdulni a kínzó érintések elől. Azonban nincs remény a menekülésre. Nincs, amikor az ő karjai tartanak fogva. Néhány mozdulat elég, hogy újra feléledjen a vágyam, ami szinte el sem csitult. Merevedésem ismét fájón feszül hasamnak, pedig éppen, hogy sikerült elérnem a megkönnyebbülés hűsítő habjait. De ő kínoz. Nem hagyja, hogy a szenvedélyen és az iránta való kétségbeesett éhségen kívül bármi mást érezzek. Csak messziről, egy teljesen más világból érzékelem, hogy változtat helyzetünkön, hogy lábaimat mellkasához húzza. Nem bánom, azt tesz velem, amit csak akar. Már rég nem vagyok képes kontrollálni mozdulataim és gondolataim, neki kell irányítania. Mindent átengedtem neki. Az övé vagyok.

Forró farka könnyedén csúszik be combjaim közé, halk nyögést csalva elő belőlem. Egy újabb szokatlan, de csodás érzés. Ami mellé ujjai jól ismert szorítása társul merevedésemen. Túl sok. Csípője és keze mozgása együtt már elviselhetetlen tempóban taszít közelebb az újabb orgazmushoz. Nem biztos, hogy a testem elbír többet. Nem biztos, képes vagyok tovább elviselni a gyönyör pusztító hullámait. Felemészt a futótűz, ami belőle árad. Megolvaszt a forróság, amit kelt bennem. El fogok veszni. Távolról hallom halk nyögését, és néhány gyors mozdulat múlva én is követem a feneketlen mélységbe. Együtt zuhanunk.

Együtt.

Talán percekig is eltart, mire tekintetem kitisztul, és az apró csillagokon kívül mást is képes vagyok látni. Az imádott vörös szempár húz vissza a valóságba, a bennük csillogó rajongás összeszorítja a torkom. Még ilyenkor is szépnek lát, pedig koszos, izzadt és kócos lehetek. Akár egy elhasznált rongybaba. Ő mégis képes ilyen tekintettel nézni. Legszívesebben megköszönném neki, magamhoz húznám egy csókra, de még képtelen vagyok bármire. Csak lágyan ringatózom az érzelmek óceánján. Kábán, erőtlenül hagyom, hogy letörölje hasamról a ragacsos nedveket. Mire újra fölém mászik, már képes vagyok gondolkodni. Nem kell megszólalnunk, mindkettőnk tekintetében ott vannak a ki nem mondott szavak. A mély érzelmek, amik pontos másai egymásnak. A ragaszkodás és szeretet, ami szorosan összefűz minket. A kötelék, amit már senki sem szakíthat el. Halványan elmosolyodom, mikor összeérinti orrunkat. Ez a gyengéd mozdulat annyira idegennek tűnhet a rideg árnymágustól, akit az emberek többsége ismer, de az általam megismert Castianhez tökéletesen illik. A figyelmes és szenvedélyes férfihoz, akibe beleszerettem.

- Sajnálom, hogy engedély nélkül kölcsönvettem a combjaidat, kicsim – rekedt hangja a bizonyíték, hogy még ő is csak nemrég tért vissza a gyönyör birodalmából. Szemérmetlen mosolyától, és a felszínre törő emlékekétől felforrósodik arcom. Persze hogy tönkre kell tennie a békés hangulatot egy ilyen megjegyzéssel. Élvezi, ha zavarba hozhat, ebben egészen biztos vagyok. Gyűlölöm, hogy már nem vagyok képes megvédeni magam tőle, és ennyi is elég, hogy egy pipacs sötét árnyalatát öltsem magamra. Zavartan rejtőzöm tenyereim mögé, hogy ne adjam meg neki vöröslő arcom látványának élvezetét. Büszkeség is létezik a világon.

- Perverz! – miért kell felidézni ezeket a pillanatokat? Miért nem hagyhatjuk meg őket a zavarba ejtően valós álmoknak, amikből kemény merevedéssel ébredünk? Van egy olyan érzésem, hogy minden pillanatot meg fog ragadni arra, hogy eszembe juttassa a legzavarbaejtőbb pillanatokat. Biztos büszke magára. Arrogáns tuskó. Kár, hogy nem tudok rá haragudni, főleg nem akkor, ha apró puszikkal hinti tele arcomat. Arrogáns, de aranyos.

- Szeretlek, Ray – összerezzenek a halk suttogástól és ajkai puha érintésétől. Szívem újra összefacsarodik az érzelmektől, az őszinteségtől, amivel képes volt szavakba önteni szeretetét. Azt hittem, sosem lesz képes rá, azt hittem sosem fog ennyire megnyílni, de újra és újra meglep. Ellopja tőlem a lehetőséget, hogy ezt én mondhassam ki előbb, de most nem bánom. Nem bánom, mert annyira büszke vagyok rá, és annyira boldoggá tesz. Lehúzom magamhoz, minél közelebb akarom érezni szívverését, légvételét, és nyakának puha, finom bőrét. Mélyen magamba szívom a bódító zsálya illatot.

- Én is téged, te vadember – boldog mosollyal suttogom nyakába a szavakat, ajkaimmal végigsimítva bőrét. Talán még így sem írtam le tökéletesen, hogy mit is érzek iránta. Hogy mennyire mély és elsöprő az az érzelme, ami hozzá vonz, amit ő vált ki belőlem. Hihetetlen, hogy ennyire rövid idő alatt ennyire szorosan összefonódott sorsunk. Már képtelen lennék nélküle létezni. Mindennél jobban szükségem van rá.

Mellém gördülve húz oldalához, én pedig készségesen fektetem fejem mellkasára. Testünk összesimul, de most egyáltalán nem zavar meztelenségünk. Túl tökéletes a pillanat. Mintha ide teremtettek volna. Halvány mosollyal rajzolgatok köröket mellkasára, élvezve a ránk telepedett csendet és nyugalmat. A korábbi heves érzelmek, és a gyönyör hajszolása után jól esik pihenni. Szinte minden porcikámon jóleső zsibbadtság lesz úrrá. Csak nemrég ébredtem, de úgy érzem, ismét képes lennék egy egész éjszakát átaludni. Túlságosan lemerít mindaz, amit Castian tesz velem. Sosem gondoltam volna, hogy a gyönyör ennyire fárasztó dolog. Úgy tűnik ő is hasonlóképp érez, lélegzetvételei lassulnak, szórakozottan játszik egy tincsemmel, de ennyi. Semmi csók, semmi tolakodó érintés. Nem értem. Azt hittem képtelen lesz visszafogni magát, és már ma este szeretkezni fogunk. Néhány percig még rágódom a kérdésen, végül úgy döntök, fel kell tennem, különben úgysem leszek képes pihenni.

- Ez azt jelenti, hogy ma nem fogunk… - elakadok a mondat közben, a zavar ismét kiveszi számból a szavakat. Kicsit már bánom, hogy egyáltalán belekezdtem. Talán okkal kerülte a témát, mert elment tőle a kedve? Talán valamit rosszul csináltam? Úgy tűnt élvezte, de… de mi van, ha mégsem?

- Nem, ma nem fogunk szeretkezni – sejtettem. Ajkaim összeszorítom, így elkerülöm, hogy meglátszódjon rajtuk szomorúságom. A csalódottság meglepő erővel árad szét bennem. Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire vágyom a folytatásra, hogy ennyire reménykedtem benne, hogy végre megtörténik. Inkább vártam a megkönnyebbülést, de úgy tűnik saját magam is képes vagyok meglepni. Hol romolhatott el? Mit látott, ami miatt meggondolta magát? Eddig éhező vadállatként esett nekem, de nem állítottam le. Akkor miért állítja le saját magát? Összezavarodtam. Mintha csak megérezné kétségbeesett gondolataim, tenyere arcomra simul, magára vonja aggódó tekintem. A vörös szemekben nem látok megvetést, se undort, csak a jól ismert szeretetet és gondoskodást. – Nagyon szűk vagy, kicsim. Fájna, ha síkosító nélkül csinálnánk, túl nagy vagyok hozzá – sok féle válaszra számítottam, de erre nem. Megszeppenve bámulok fel rá, mert tudom, hogy igaza van. Csupán egyetlen ujját használta ma, és az is borzasztóan feszített. Ha megpróbálnánk szeretkezni, az biztosan rettenetesen fájna. Bár kicsit túloz a méreteivel kapcsolatban, nehéz elképzelnem, hogy… Nagyot nyelve pislogok párat, hogy elűzzem a riasztó és egyben csábító gondolatokat. – Holnap alhatnánk az estheli lakásomban, ott van síkosító és talán aludni is jobban tudok – nem kerüli le figyelmemet a kimerült tekintete, és az elnyomott ásítás. Most, hogy nem tesz teljesen vakká a szenvedély, látom rajta, hogy sokkal kevésbé kipihent, mint az várható lenne. A síkosító zavarba ejtő gondolatát is kiűzi fejemből az iránta érzett aggódalom. Könyökömre támaszkodva emelkedem feljebb, tekintetem kitartóan fürkészi vonásait. Talán beteg? Lehetséges, hogy valamit nem vettem észre? Van valami gondja, ami miatt képtelen jól aludnia? Csak szólnia kellett volna, tudok neki készíteni teát, amitől sokkal nyugodtabbak lesznek az álmai. Bár a gyógyító erőm semmit sem ér a közelében nem ez az egyetlen fegyverem. Miért szenvedett némát, miért nem szólt? Nem kell folyton a macsót játszani!

- Nem alszol jól? Mi a gond, Castian? – most nincs hangomban semmi bizonytalanság, csak a gondoskodás és szeretet, amit iránta érzek. Némi szigorral, amit csak egy gyógyító képes beleszőni a szavaiba.

- Nincs semmi baj Ray, nem kell aggódnod – őszintének tűnnek szavai, de ettől még nem tudja elrejteni a fáradtságát. Most, hogy már tudom mire kell figyelnem, látok minden kis árnyat, amit a kimerültség festett arcára. Hogy lehettem annyira vak, hogy eddig nem vettem észre? – A képzésem része volt, hogy megtanuljak éberen aludni a küldetések során. Az ösztöneim pedig bekapcsolnak, ha idegen helyen, mások társaságában töltöm az éjszakát. Ennyi az egész – magyarázat közben ismét elkezdi egyik tincsemet csavargatni ujjai között, tekintetét egy pillanatra sem veszi le rólam. Valószínűleg azt akarja, hogy lássam, igazat mond. Érthető a magyarázat, a harcosok számára nem biztonságos, ha ellenséges területen mélyen az álmok birodalmában járnak. Az ő egész élete kiképzésekből és küldetésekből ált, az agyának kell idő, hogy átkapcsoljon. De erről is szólnia kellett volna! Igaz még csak egyetlen éjszakát töltöttünk együtt, lehet ő sem tudta, hogyan fog reagálni. Maradj nyugodt Ray, nem kell mindenen puffogni, azzal csak neki adsz igazat.

- Ne menjünk át már ma este, hogy tudj pihenni? – hangomból nem tudom kitörölni az enyhe aggodalmat és neheztelést. Lehet elaludnék séta közben, de az ő kényelméért bevállalom. Nem tudom mennyire lakhat Esthel szívében, de egy óra sétát még talán kibírnék. Az eső elállt, még hűvös van ugyan, de ha szerencsém van, Castian melegebb ruhákat is hozott nekem. – Vagy készíthetek egy teát, amitől jobban alszol - nem tudom, mennyire lenne képes az ösztöneivel szembe hatni, de ha már egy kicsit segít rajta, akkor előrébb vagyunk. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem fogja elfogadni. Egy harcos ösztöneit elnyomni olyan lehet, mintha az egyik karját akarnám levágni. Sosem akarnám, hogy ezt érezze. El kell fogadnom, hogy ő ilyen, ez is hozzá tartozik, és nem fog órák alatt megváltozni. – Drasztikusabb esetben pedig egy olyat, ami jó pár órára ájulásba taszít – teszem hozzá egy megenyhült mosollyal. Nem fogok semmit sem rákényszeríteni, el kell fogadnom a döntéseit. Bármennyire is nehéz, bármennyire is segíteni akar neki minden porcikám. Legszívesebben lekötözném, és leönteném a torkán az altatót, de az nem igazán segítené a kapcsolatunk alakulását. Ellen kell állnom a késztetésnek. Meg persze amúgy sem lenne esélyem ellene, szerintem a fél karját használva, lehunyt szemmel képes lenne megállítani ebben. Még mágiához sem kellene folyamodnia.

- Rendben leszek, Ray. Nem az első alkalom, hogy pár napig nem tudok eleget aludni – remek, de ettől én még nem leszek boldogabb. Más, ha egy küldetés miatt kell napokig ébren lennie, és más, ha a szerelme mellett nem képes elaludni. Megértem a dolgot? Igen. Rosszul esik? Még nagyobb igen. De nem sok mindent tehetek, úgysem fogom tudni meggyőzni. Viszont, ha holnap este sem sikerül rendesen kialudnia magát, hiába az ismerős hely, akkor kénytelenek leszünk külön tölteni néhány éjszakát. Bármennyire is összeszorul ettől a gondolattól a gyomrom, nem akarom, hogy miattam szenvedjen. Akkor inkább én szenvedek a hiányától és a beteges ragaszkodásomtól. – Feküdj vissza, és próbálj te is pihenni végre – kelletlenül bólintva kucorgok vissza oldalához, miközben magunkra terítem a takarót. Igaz, hogy még ég a tűz a nappaliban, de a vágy forróságának elcsitulásával már nem annyira kellemes az idő. Remélem holnap újra szép idő lesz, hogy átmelegedhessenek a falak, különben egész nap Castianan kell lógnom, hogy ne fagyjak halálra. Bár, őt ismerve még élvezné is a helyzetet. A fáradtság meglepő sebességgel uralkodik el rajtam, szemeim azonnal lecsukódnak, ahogy Castian lassan hullámzó mellkasára fektetem fejem. Talán álmosabb vagyok, mint gondoltam. – Köszönöm, hercegem – érzem csókját tincseim között, ujjaival gyengéden végigsimít arcomon. Nincs szüksége több szóra, tudom, hogy a figyelmességért, az aggódásért a törődésért hálás. Ezek olyan dolgok, amiket meg kell becsülni, még ha a legtöbb embernek teljesen hétköznapiak is. Azok, akik hozzánk hasonlóan nőttek fel, ezek sokkal ritkább kincsek. Bár sokat nem tudok még az életéről, biztos vagyok benne, hogy ő sem bővelkedett ezekben. Az árnymágusok élete szörnyen magányos lehet, de én többé nem hagyom, hogy egyedül bolyongjon az árnyak között. Tőlem meg fog kapni mindent

- Valakinek törődnie kell veled, ha már te nem foglalkozol magaddal – ha érkezik is válasz halk dünnyögésemre, azt már nem hallom, túl gyorsan ragadnak magukkal az álomvilág ölelő karjai.

oOoOo

Az ébredező nap sugarai táncoló árnyékokat festenek a hálószoba kőfalaira. Korán van, de nem tudtam már tovább aludni. Úgy tűnik a felborult szervezetem próbál visszaállni a helyes ritmusba. Ha estig ébren tudok maradni, akkor minden helyrezökken. Igazából nem bánom, szeretem a hajnalokat. Megtanultam értékelni az ébredező erdő hangjait, mióta ebben a házban élek. Három hét, mégis mintha egy teljesen új életet éltem volna le. Három héttel ezelőtt azt hittem, az életemnek vége. Hogy elraboltak, és végezni fognak velem, hiszen a gyűlölt uralkodó utóda vagyok. Most mégis itt pihenek elrablóm ölelésében, hallgatom nyugodt légvételeit, ami kellemesen keveredik a korán ébredő rigók énekével.

Három hét.

Villámcsapásként hasít belém a felismerés. Az esküvő. Ha Castian nem menekít meg a kastélyból, akkor a napokban tartották volna. Talán épp úton lennék apám szövetségeseihez, de sosem értem volna oda. Mennyire meg tudja változtatni az ember életét egy ilyen rövid időszak. Csupán néhány nap választotta el egymástól a biztos halált, és a mindent elsöprő boldogságot. Talán sosem fogja megtudni, de ezért örökké hálás leszek neki. Halvány mosollyal kucorgok közelebb hozzá a széles takaró alatt. Az éjszaka kialudt a tűz, így sokkal hűvösebb van, a tegnapi vihar által lehűtött falaknak időre van szüksége, hogy felmelegedjenek. Kicsit már bánom, hogy nem vettem vissza a köntöst alváshoz, bár így, hogy nem vagyok egyedül, lényegesen jobb a helyzet. Fejemet mellkasán pihentetem, ujjaim vakon tapogatózva követik a hasán lévő heget, amit a legutóbb is felfedeztem. Ez, és a hátán lévő a legkülönlegesebb, bár azt még nem tudtam igazán szemügyre venni. ha megkérném, biztosan hagyná, hogy megnézzem, de nem tudom, hogyan vélekedik róluk. A hiúságát növelném, vagy csak kellemetlen emlékeket ébresztenék benne? A világunkban nem igazán viselnek hegeket az emberek, pont ezért torz kép alakult ki a szépség fogalmáról. Pedig ő ezekkel is csodálatos.

- Egyszer majd elmeséled, hogyan szerezted a hegeket? – hangom halk, nem szeretném megtörni hajnali békét, ami körülölel minket. Biztosan nem alszik már, azok után, amit tegnap este mondott, talán soha nem is aludt igazán mellettem. Tudom, hogy nem a személyem ellen szól, tudom, hogy ez is a kiképzései miatt van, mégis apró tűszúrásként érzem szívemben a csalódottságot. Ne légy ostoba Ray. Idővel majd meg fog változni, az ösztönei is rá fognak jönni, hogy mellettem biztonságban van. Képtelen lennék bármilyen módon bántani őt.

- Miért érdekel ennyire? – hangja kevésbé fáradt, mint tegnap este, de ha igazán figyelek, kiérzem belőle a kimerültséget, amit csak az igazán nyugodt, mély alvás tudna eltűntetni. Hamarosan. Remélem ma éjszaka végre tud aludni, és nem kell a drasztikus megoldáshoz folyamodnom. Ha kell, kizárom a házból. Bár lehet, hogy akkor az ajtó előtt éjszakázna, csak hogy megsajnáljam, és beengedjen. Kinézek belőle egy ennyire aljas húzást.

- Tudni szeretném, hogy kiket kell felkutatnom, amiért bántottak téged – tulajdonképpen ez egy részigazság. Jelenleg nincs meg a hatalmam, hogy bosszút állhassak, de ha megdöntjük apám uralmát, akkor képes lennék valóban bosszúhadjáratot indítani azok ellen, akik valaha ártottak Castiannek. Tudom borzasztó döntés, nem is túl átgondolt, de egyszerűen képtelen vagyok elviselni a gondolatot, hogy bárki büntetlenül érjen hozzá. Ő egy harcos, aki számtalan sebet fog még begyűjteni, kétség sem fér hozzá, hogy képes magát megvédeni, mégis… mégis én is tenni akarok érte. Én is megpróbálhatom a magam módján megvédeni azt, akit szeretek. Az igazság másik része az, hogy ezek a történetek is hozzá tartoznak, bármennyire is sötétek. Nem csak a boldog emlékeket akarom hallani, hanem minden árnyékot, ami a múltjában rejtőzik.

- Már nem élnek - igazából ezt a választ vártam. Ha Castian nem végez azokkal, akik ilyen sérüléseket ejtenek rajta, akkor már ő maga lenne halott. Vajon hány embert kellett már megölnie a jó ügy érdekében? Egyáltalán mindig a jó ügyet szolgálta tetteivel? Azt hiszem erre a válasz egy határozott igen. Ő nem olyan kétszínű, mint a legtöbb árnymágus, akivel korábban az udvarban találkoztam. Ő sokkal több tartással és igazságérzettel rendelkezik. Képes saját döntéseket hozni, és nem csupán vakon követni a parancsokat. Kétlem, hogy valaha ártatlanokat bántott volna, vagy alapos indok nélkül ártott volna bárkinek. Hiszen még a legnagyobb ellensége gyermekének sem okozott sérülést, pedig a vesztét okozhatta volna.

- Helyes – kicsit lentebb húzom magunkról a takarót, hogy ne csak ujjaimmal érinthessem a heget, hanem újra láthassam is. Taktikusan kerülöm a kényesebb részeket, mert kétség sem fér hozzá, hogy mit találnék a takaró alatt. Reggel van, férfiak vagyunk, ráadásul Castianről van szó. Halmozottan hátrányos helyzet. Kicsit elemelem fejem mellkasától, hogy jobban szemügyre vehessem a korábbi sérülés nyomát. Régi lehet, már egészen kivilágosodott. Rettenetesen fájhatott, és csoda, hogy túlélte. Vajon mennyi ideig tarthatott a felépülése? Bele sem merek gondolni, mennyire szörnyű lehetett mágia nélkül felgyógyulni belőle. Ezért erősebb ő másoknál. Ezért tisztelem annyira. Büszke lehet minden hegre, és nem árt, ha ezt a tudtára is adom. – Emellett hihetetlen… szexik – az utolsó szó előtt kissé megakadok, de összeszedem bátorságom. Végül is én magam mondtam, hogy egy hercegnek is lehetnek piszkos gondolatai. Az más kérdés, hogy mennyire jön zavarba, mikor kis is kell mondania őket. – Szóval szeretném ismerni a történetüket.

- Csakugyan? Mi mást találsz még szexinek rajtam? – hah. Tudtam, hogy a lényeget fogja megragadni. De ha már egyszer belevágtam, akkor miért ne folytathatnám? Ő annyi alkalommal dicsérte már külsőmet, neki is kijár néhány bók. Nem akarok az adósává válni. Bár az ő önbizalmának sokkal kevésbé van rá szüksége, mint az enyémnek.

- Hmmm mit is? Lássuk csak… - elgondolkodva harapok alsó ajkaimba, ujjaimmal mellkasán dobolva játszom meg a hatalmas gondolkodót. Szándékosan nem nézek arcára, de tudom jól, hogy milyen hatással vagyok rá. Minden alkalommal láttam megvillanni a sötét vágyakat tekintetében, mikor belekezdtem a játékokba. Ugyanúgy imádja őket, mint én. Azt mégsem válaszolhatom, hogy mindent, túl tömör lenne. Az ilyen válasz inkább Castianhoz illene. – A fájdalmasan tökéletes, izmos hasad például egészen kellemes látvány – felhagyok a dobolással, és inkább az említett kockákat kezdem körberajzolni ujjaimmal. Nem szól semmit, de ezt inkább bíztatásként fogom fel. Ha nem tetszene neki, akkor leállítana. Inkább azért lehet csendben, mert próbálja kontrollálni magát. Valahol megértem, engem sem hagy hidegen a játszadozás – de nehéz választani, mikor ennyire pofátlanul szexi minden porcikád – kezemmel felsimítok mellkasán, majd fentebb tornázom magam, hogy végre arcát is láthassam. Tekintete már elsötétült a visszafojtott vágytól, valószínűleg nem sok választja el attól, hogy egy gyors mozdulattal teperjen maga alá, de még kitart. Tudom, hogy a tűzzel játszom, hogy nem kéne folytatnom, de nem bírom ki. Minden zavarom és józan eszem ellenére látni akarom meddig bírja. Mélyen belül elégedettséggel tölt el, hogy ilyen hatással vagyok rá. – Az ajkaidat imádom – és azt is, amit tenni szoktál vele. A mondat második felét már képtelen vagyok hozzátenni, ahhoz még nincs elég bátorságom. Ahhoz még túlságosan zavarban vagyok ennyitől is. Ha megpróbálnám, akkor lehet felgyulladna az ágy alattunk. Inkább egy gyors puszit hintek ajkaira, de elrántom fejem, mielőtt csókra válthatná. A lávaörvények villanásából arra következtetek, hogy pontosan ez volt a célja. Ujjai finoman markolnak combomba, de még semmi mást nem tesz. Hálás vagyok, amiért engedi, hogy próbálgassam a szárnyaim. Egyre jobban csodálom az önuralmát, hiszen én éppúgy többre vágyom, mint ő. – A frufrudat visz… - mielőtt a mondatom végére érhetnék, hangos kopogás ránt ki a vágytól terhes levegővel teli buborékból, ami az utóbbi pár percben körénk került. Mint akinek hideg vizet öntöttek a nyakába, úgy húzódok el Castiantől, és a takarót mellkasomhoz szorítva rémülten pislogok át a nappaliba. Szívem veszett ütemre kezd, elmém sikolt, hogy rejtőzzek el. Szinte látom magam előtt a szobába berontó szolgák döbbent pillantásait, és a nyomukban érkező katonák fegyverének csillogását.

- Bárki is az, a nemlétező istenekre esküszöm, hogy nagyon megbánja – Castain rekedt morgása segít kiszakadni a pillanatnyi pánikból, ami eluralkodott rajtam. Ez nem a kastély. Itt nem bánthatnak. Itt biztonságban vagyok. Rossz berögződés. Már nincs mit, illetve minek a hiányát rejtegetni magamon, mégis a hosszú évek félelmét nehéz néhány nap alatt levetkőzni. Reszkető sóhajjal hunyom le szemem, és próbálom mozgásra bírni remegő tagjaim. Minden rendben. – Ray? – összerezzenek, ahogy tenyerét hátamra simítja. Valószínűleg túl sok ideje nem mozdulok, túl sok ideje kűzdök a makacs félelemmel.

- Minden rendben. Csak a múlt kísértetei – halvány mosollyal pillantok rá vállam felett, majd az ágyból kimászva húzom magamra a tegnapi fürdőköntöst. A célnak megfelel, ez az otthonom, senki sem várhatja el, hogy ilyen hajnali órában teljes nemesi pompában fogadjam. Papucsos lábaimmal nesztelenül sietek a bejárati ajtóhoz, ahol egyre sürgetőbbé válik a kopogtatás. Bárki is az, nagyon fontos lehet a mondandója.

- Theo? – meglepetten pislogok az ajtóban álló hatalmas tűzmágusra. A nemesi öltözéket most ő is egyszerűbb estheli viseletre cserélte, de természetesen ő megtartotta a Flerionok színvilágát. Egy lázadó fiú bőven elég egy családba. Kicsit megviseltnek tűnik, mint akinek hosszú éjszakája volt. Talán a tanács nevében járt el? Vagy valami gond történt a birodalomban? A félelem hűvös ujjai ismét végigsimítanak szívemen, szinte jéggé dermesztve azt. Az anyámmal történt valami?

- Te mit keresel itt? – egy nem túl jókedvű Castian lép mellém, egyik kezét derekamra csúsztatva. Az érintése és közelsége szinte rögtön felolvasztja a jeges rettegést, ami lassan terjedt bennem. Hihetetlen, hogy alig tesz bármit, de ilyen hatással van rám. Ő bármikor képes lenne megnyugtatni. Vele bármit képes lennék átvészelni. Többé nem kell egyedül szembenéznem mindennel.

- Castian, hangulatod azt súgja, hogy megzavartam valamit – a hangjában bújkáló mosoly alapján kicsit sem lepődik meg azon, hogy itt találta a testvérét, aki csak egy halk morranással válaszol a felvetésre. Bár tartom magam, az arcomra kúszó pírt nem tudom elrejteni. Igazán megtehetnék azt a szívességet, hogy ezt nem előttem beszélik meg. Persze nem szándékozom titkolni, hogy Castiannel vagyok, de arra sem vágyok, hogy a testvére, vagy bárki a mi dolgainkon csámcsogjon. Nem kell mindenkinek tudnia, hogy mi történik a kunyhónk falai között. Azt már túlságosan szégyelleném. Szerencsére nem feszegeti tovább a témát, nem tesz pajzán megjegyzéseket, ahogy a testvérétől várnám, csak felém fordítja vörös tekintetét, ami egyszerre ismerős és idegen. – Ray, szükség lenne a segítségedre a keleti kórházban. A tegnapi viharban sokan megsérültek, a gyógyítók a járvány miatt kimerültek, és nem tudnak mindenkit megfelelően ellátni. Istrid hálás lenne, ha csatlakoznál hozzájuk – megkönnyebbült sóhajjal bólintok. Sajnálom, hogy ennyi ártatlan szenved, de inkább ezt választom, mint hogy anyámról érkezzenek rossz hírek. Rajtuk még tudok segíteni. Igazából boldoggá tesz, hogy használhatom a képességeimet, és a lázadás hasznára lehetek, még ha ennyire kellemetlen események eredményeképpen is. – Ha már itt vagy, segíthetnél a meggyengült tartószerkezetek és sérült lengőfolyosók kijavításában – ezeket a szavakat már Castianhez intézi, aki szintén bólint, bár valószínű, hogy egészen más tervei voltak a mai napra. A kötelesség azonban előrébb való a saját vágyainknál, ezt ő is tudja. Lesz még alkalmunk bepótolni ezt a reggelt.

oOoOo

Castian sokkal hamarabb elkészül, mint én. Nehéz kiválogatni a megfelelő ruhákat azok közül, amiket tegnap magával hozott. Nem mindegyik stimmel méretben, vagy éppen nem elég praktikus ahhoz, hogy a betegek közé menjek benne. Ez nem hercegnői kényeskedés, egyszerűen csak nehéz alkalmazkodni egy teljesen új ruhatárhoz. Még a hajam is be kell fonnom, ami szintén igénybe vesz néhány percet, viszont azt sem szeretném, hogy rám kelljen várniuk.

- Induljatok el Theoval, én egyedül is odatalálok a kórházba – hajamat fésülve a tükörből pillantok rá a mögöttem álló árnymágusra. A szokásos fekete öltözékét viseli, amiben, ha akarna, könnyedén beleolvadhatna a szoba sötét árnyaiba. Vajon szokott más színt hordani? Egyszer megnézném Theoéhoz hasonló ruhákban is. Tökéletesen illene a lángoló tekintetéhez.

- Biztos vagy benne, hogy nem tévedsz el? – apró féloldalas mosolyára csak egy fintor a válaszom. Nagyon vicces. Nem vagyok annyira elveszett, mint hinné, azért egy egész várost még én sem lennék képes eltéveszteni. A legutóbb is megtaláltam a harcteret teljesen egyedül, szóval inkább büszkének kéne lennie a képességeimre. – Ne fáraszd ki magad a kórházban. Az esti terveimhez szükséged lesz az erődre – elkerekedett szemekkel fordulok szembe vele, hogy ne csak pimasz tükörképével viaskodhassak. Komolyan semmi szemérmesség nincs benne?

- Perverz tuskó! – tenyerem mellkasán csattan, miközben derekam köré fonja karjait, és széles mosollyal magához húz. Durcás arcomat csak pár pillanatig vagyok képes fenntartani, végül legyőz a tekintetében bujkáló néma nevetés. Szemei a világ legcsodálatosabb ékköveit is túlragyogják. Annyira gyönyörű. – Szeretlek, Castian – lábujjhegyre emelkedve lopok egy pár pillanatig tartó apró csókot. Most csak ennyi jut nekünk. Most másoknak van szüksége ránk.

- Én is téged, hercegem.

oOoOo

- Elég lesz, Ray – Istrid kezei csúsznak vállamra, mielőtt a következő sérülthöz léphetnék. Theo nem túlzott, valóban sokan szenvedtek kisebb, de nem elhanyagolható sérüléseket egy-egy leszakadó faág vagy erős széllökés miatt. A vihar váratlanul érte a várost és a lakóit, a járvánnyal együtt pedig túl nagy terhet rótt Esthel kórházaira. A gyógyítók kevesen vannak és kimerültek, ezért szinte megváltásként fogadták az érkezésem. Az elmúlt hosszú órákat törések gyógyításával, vágások kezelésével, és himlős betegek szenvedésének enyhítésével töltöttem. Mindig volt mellettem valaki, aki éppen a pihenő idejét töltötte, hogy ellásson néhány tanáccsal. Sok mindent megtanultam a palotában, de messze nem eleget. Egy pár perces reggelin kívül nem álltam meg. Körülöttem a többi gyógyító többször cserélődött, de én jóval többet bírok náluk. Igazából még most is csak éppen megéreztem a fáradtság első hullámait, nem értem, Istrid miért állított le.

- Még bőven van tartalékom, legalább… - kisöprök arcomból egy kósza tincset, ami valahogy megszökött a vastag fonatból. Azonban az idős gyógyító nem engedi, hogy befejezzem magyarázkodásomat, nem ad lehetőséget rá, hogy meggyőzhessem a folytatásról.

- Azt mondtam, elég lesz. Amíg nem vagy képes megfelelően beosztani az erődet, az én utasításaimat kell követned – szám egy pillanatra elnyílik a döbbenettől, amit az ellentmondást nem tűrő hang kelt bennem. Tudtam, hogy ő a vezető gyógyító, tudtam, hogy képes parancsokat osztogatni, de… de velem nem igazán használta ezt a hangot senki az apámon kívül. – Most menj egyél valamit, utána pedig töltsd az idődet pihenéssel, tanulással. Holnap újra gyógyíthatsz – kezembe nyom egy könyvet, és további magyarázat nélkül hagyva siet el, hogy betegekkel foglalkozhasson. Most komolyan… elküldött? A városnak nagyobb szüksége van gyógyítókra, mint korábban bármikor, ő pedig hazaküldi aludni a legerősebbet, aki a rendelkezésére áll? Mi ez az ostobaság?!

Mivel nem szállhatok vitába döntésével, kivéve, ha azt szeretném, hogy örökre kitiltson a kórházból, kénytelen vagyok elfogadni az utasítást, és dühös puffogással átvonulni a gyógyítóknak fenntartott étkezdőbe. Komolyan nem hiszem el. Elküldött. Nem enged gyógyítani, pedig erre születtem. Amúgy is, egy herceggel nem beszélhet ilyen hangon, én… én itt nem vagyok herceg. Villám megáll az étel turkálásában, szemeim elkerekednek, ahogy fájdalmasan arcul csap az igazság. Istrid szemében csak egy estheli lakos vagyok, aki gyógyító, és ha származását nem nézzük, pont ugyanolyan, mint mindenki más ebben a kórházban. Az igazat megvallva nem téved. Hiszen semmi hatalmam és befolyásom nincs jelenleg. Én magam vállaltam, hogy támogatom a lázadást, hogy Esthel lakójává válok, mégis, valahogy nem gondoltam bele. Sosem vártam el a kiemelt figyelmet, hogy gondoskodjanak rólam, még hercegnőként is sokkal önállóbb voltam, mint sok másik nemes hölgy. Miért várom el akkor, hogy Istrid másképp kezeljen? Nekem is el kell fogadnom, hogy itt már nem az én szavam dönt, nem lesik a kívánságaimat, és nem kaphatok meg szinte mindent, amire vágyom. Én már csak Castian hercege vagyok.

Tudom, hogy igaza van, hogy nem meríthetem le minden alkalommal magam, amikor belépek a kórház ajtaján, de a szükség, hogy másoknak segítsek, szinte széttép belülről. Minden csepp erőmet fel akarom használni, hogy megkönnyítsem valaki szenvedését, még ha azzal az ájulásba is taszítanám magam. Tudom, hogy ostobaság, tudom, hogy ezt kéne megtanulnom kezelni, de attól még bosszantó.

- Ray… leülhetünk? – ó remek. Magamra erőltetek egy mesterkélt mosolyt, és bólintva intek a többi szék felé. Lám mégis volt valami haszna az udvari életnek. Legalább nem látják rajtam, hogy mennyire nem vágyom a társaságukra. Amióta beléptem a kórházba, magamon érzem az összes fiatal gyógyító tekintetét. Mintha folyamatosan színpadon állnék, és ők lennének a közönség. Nap közben többször odajöttek hozzám ostobán nevetgélve és végtelen felesleges információkról csicseregve. Ismerem ezt a viselkedést, hiszen az udvarhölgyek között megannyiszor láttam már. Próbálják felkelteni egy férfi figyelmét, és elbutult libaként kelletik magukat. Sosem értettem, mi váltja ki a nőkből ezt a reakciót. Hiába éltem tizenkilenc évet közéjük valóként, ez örök rejtély marad számomra. Most a három legkitartóbb szeretne hozzám csatlakozni. A legkitartóbbak és legtolakodóbbak. Esküdni mernék, hogy nem voltak itt, mikor megérkeztem. Talán követnek? Őszintén szólva, kinézném belőlük.

- Én úgy tudom, mindhármatok pihenőideje lejárt. Hess vissza gyógyítani! – mielőtt leülhetnének, egy Istridéhez hasonló, de sokkal élesebb hang szeli át az ebédlő csendes békéjét. A lányok összerezzennek, és sűrű bocsánatkérések közepette indulnak vissza a kórtermek felé. – Ostoba tyúkok – nem bírom visszatartani őszinte mosolyomat, miközben Vyvienne elfoglalja a velem szemben lévő széket. Nem csak a hangja, a külseje is sokban hasonlít az anyjáéra. Ugyanazok a sötétzöld szemek és erős vonások uralják arcát, csak sokkal fiatalabb kiadásban. Fehér haja zilált kontyba van tekerve, amire már igazán ráférne egy igazítás. Ő is hosszú ideje a betegek mellett van, szemei alatt még sötétebbek a karikák, mint a legutóbbi ittjártamkor. A bűntudat egy pillanatra belemar gyomromba. Amíg én a kunyhóban sajnáltattam magam, addig más gyógyítók életekért küzdöttek. Nekem is itt lett volna a helyem, nem pedig a fotelben zokogva Castian elvesztésén. Talán mások fájdalmának enyhítése az enyémre is gyógyír lett volna.

- Köszönöm, hogy megmentettél – hálásan hajtom meg fejem, és bekapok egy kis zöldséget tányéromról. – Egész nap üldöztek.

- Azt észrevettem. De csodálkozol? Jelenleg te vagy a legjobb parti, akit egy gyógyító elképzelhet magának – ő is éhesen veti rá magát az ételre. Tudom, hogy igaza van, de ettől még fintorognom kell. Hirtelen minden fiatal gyógyító arra vár, hogy megkérjem a kezét. Bár néhányan talán meg sem várnák, és ők maguk állnának elő egy gyűrűvel, csak elvegyem végre őket. – Benned látják a lehetőséget, egy csodálatosan virágzó gyógyító klán megalapítására. Bevonulhatnának a történelembe – az ő arcán is megjelenik egy az enyémhez hasonló fintor, ami teljesen nyilvánvalóvá teszi, mi a véleménye ezekről a lányokról.

- Erre biztosan nem fog sor kerülni – fejemet rázva veszek magamhoz egy újabb falatot. Eddig fel sem tűnt, hogy mennyire éhes vagyok. A gyógyítás talán jobban lemerített, mint gondoltam. – Már van valakim, és nem szándékozom lecserélni – sosem érdekeltek a nők. Nem csak azért, mert eleget láttam belőlük, amióta az eszemet tudom, ilyen vagyok. Ezért élveztem a bálokat, ahol fiúkkal táncolhattam. Ott végre olyanokhoz lehettem közel, akik tényleg érdekeltek. Amióta pedig Castiant ismerem, más férfi sem érdekel, és soha nem is fog. Nekem mellette a helyem.

- Nem igazán akarják elhinni a pletykákat rólad és Casről – látom tekintetében megcsillanni a kíváncsiságot. Ő maga sem tudja, mennyire lehet hinni a szóbeszédnek, de tudni akarja a válaszokat. Tulajdonképpen nincs miért titkolnom előle. Ha tőle hallják, akkor talán többen elhiszik majd, és megszabadulok a nemkívánatos rajongóktól.

- Ha akarják, ha nem, igazak – zavaromat igyekszem elrejteni anélkül, hogy felölteném szokásos maszkomat. Megfogadtam, hogy kevesebbet használom. Castianon kívül senki sem lenne képes belátni mögé, de többé nem Raylin vagyok. Nem bújhatok mindig az ő szoknyája mögé, csak mert félek kimutatni mit is érzek. – Castian a párom, szóval jobban járnak, ha mással tervezik a nagy klánalapítást – Vyvienne elégedett mosollyal dől hátra, és villájával a mögöttem lévő ajtó felé bök.

- Végszóra az emlegetett szamár is megérkezett.

Ledermed a karjaimban, mintha még a víz is lehűlne körülöttünk. A fenébe. Már megint egy érzéketlen tuskó voltam. Annyira természetes és magától értetődő volt kimondani az ajkaimra kívánkozó becézést, hogy nem álltam meg végiggondolni, hogy vajon milyen hatással lesz Rayre. Szinte még csak most szabadult egy őrült karmaiból, valószínűleg az utolsó, amire szüksége van, hogy valaki túl korán a nyakába zúdítsa egy ilyen komoly érzelem felelősségének a terheit. Hagyhattam volna, hogy még egy darabig kiélvezze a testi és lelki szabadságot, mielőtt mindkettőt magaménak követelem, de nekem már megint türelmetlennek kellett lennem. Pánikol. Nem tudom, hogy a szíve dübörgése vagy a fejében fájdalmasan nyikorgó fogaskerekek kattogása süketít meg. Még a nedves bőrén is látszanak a szemeiből kicsurranó krokodilkönnyek. A fenébe. A fenébe. Annyira jól ment minden, és már megint elrontottam az egészet egyetlen meggondolatlan szóval. Mondanom kell valamit, mielőtt elmenekül. El kell mondanom neki, hogy nem várom el, hogy most azonnal viszonozza ezt a burkolt vallomást, vagy egyáltalán az érzelmeket mögötte. Haladhatunk szépen lassan, az ő ütemében, megvárom, amíg készen áll az ajkaira venni a pillantásában már most ott lakozó érzelmeket.

- Castian, ne játssz ezzel a szóval! – Egy pillanat feszült zavarodottság után megfertőz engem is az őt uraló pánik. Azt hittem, hogy a saját érzelmei miatt aggódik, de már megint tévedtem. Ha róla van szó, mintha újra és újra csődöt mondana az iránytűm, egyszerűen nem tudok kiigazodni rajta. Nem hisz nekem. Azt hiszi, hogy csak mert könnyű volt kimondani, nincs mögötte valós elhatározás? Badarság. Pont az ellenkezője: azért volt könnyű kimondani, mert acélbiztos vagyok benne. Ha ezt a tényt kalapáccsal kell belevernem a csinos kis buksijába, akkor azzal fogom, egészen addig, amíg el nem apadnak ezek a hitetlen, bizonytalan könnyek.

- Nem játéknak szántam. – Gyengéden kenek szét egyet, az arcát barázdaként átszelő kis könnypatakokból, majd hátrasimítom a halántékára tapadt hófehér hajtincseket, hogy jobban láthassam a könnyes szemekben megbújó érzelmeket. Ha már váratlanul és meggondolatlanul belekezdtem, tartozom neki annyival, hogy rendesen befejezem. Tudnia kell, hogy nem veszem félvállról ezt a szót. – Teljesen komolyan gondoltam. Te különleges vagy, Ray. Fontosabb bárkinél, ebben sose kételkedj. – Szinte hisztérikus nevetéssel, záporozó könnyekkel fúrja a nyakamba az arcát, a megkönnyebbülés hűsítő hullámai elmossák minden félelmemet és minden feleslegesen odaképzelt aggályt. Úgy ölelem magamhoz, mintha megint attól félnék, hogy kámforrá válik a szemeim előtt, pedig erősebb körülöttem a jelenléte, mint valaha. A ziháló, zokogó lélegzetvételei a nyakam érzékeny bőrén kegyetlen játékokat űznek az érzékeimmel, minden önuralmamra szükségem van, hogy képes legyek megvárni, míg elcsitulnak a feldúltan tomboló érzelmei. A gondolat, hogy ilyen heves reakciót idézett elő a szívemből kikívánkozó titok, furcsa dolgokat művel a mellkasommal. Hosszút pislogva, apró mosollyal simítom végig újra és újra a nedves, kócossá vált tincseit, hátha sikerül kicsit megnyugtatnom, pedig már tudom, hogy ezek nem a fájdalom vagy a kétségbeesés, hanem a megkönnyebbülés és a boldogság könnyei. Sejtettem, hogy őbenne is ott szunnyadnak ezek az érzelmek, máskülönben nem adta volna meg magát az önző ostromomnak ilyen könnyedén. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy ilyen hévvel, ilyen elsöprően fognak előtörni belőle. Az én kis kiszámíthatatlan jégviharom. Az enyém.

A mosolyomat a vizes tincseire simítva várom, hogy alábbhagyjon a reszketése. Valószínűleg jól megdorgálna, ha látná, hogy megmosolygom a könnyeit, de képtelen vagyok levakarni az arcomról.

- Utállak, te arrogáns tuskó. – Pffff. Mondanám, hogy már meg sem lep, de hazudnék. Mindig meg tud lepni. Imádom érte. – Utállak, mert elvetted tőlem a lehetőséget, hogy én mondhassam ki előbb. – Még szép. Így is neki kellett először vallomást tennie, amíg én az alaptalan sérelmeimen lovagoltam. Nem hagyhatom, hogy szégyenbe hozzon egy tapasztalatlan kis hercegecske, ha ő képes beismerni az érzelmeit, akkor én is.

Végre felemeli a fejét, még a mágikus tűz gyenge, narancsos fényében is látni a pirosas foltokat, amiket a heves zokogás festett a szemei alá. Jobban szeretem, mikor mosolyog és nevet, de még így is szívszorítóan gyönyörű.

- Elég furcsa módon hálálod meg a dolgokat, hercegem. – Sosem gondoltam volna, hogy életem első szerelmes szavaira bömbölés lesz a válasz. Előbb-utóbb tényleg sebet fog ejteni a közel sebezhetetlennek hitt büszkeségemen. Ha azt hitte, hogy nem fogom szóvá tenni a dolgot, hatalmasat tévedett. Túlságosan szeretem húzni az agyát. Túlságosan szeretem, mikor ezekkel a dacos, kihívó szemekkel néz rám, ez a pillantása mindig képes egyenesen az ágyékomig hatolni. Egy részem örökké gyengéd akar lenni vele, élvezetben és szerelemben, kedves szavakban füröszteni minden porcikáját, míg a másik, megtagadott részem látni akarja ezeket a csillogó, akaratos szemeket az ölemből felpillantani, miközben a farkamat szopja ugyanezzel a színpadias ártatlansággal. Ah, faszom. Őrült vagyok, hiszen még csak most érinthettem meg először, már megint előreszaladnak az ábrándjaim. Elüldözöm a képet az elmémből, mielőtt felnyögök a farkam fájdalmas lüktetésétől. Remélem egyszer képes lesz elfogadni a durvább, hevesebb énemet is. Remélem egyszer megérti.

- Valóban? – A mozdulat, ahogy az alsó ajkára simítja az ujját, többszörös erővel csábítja vissza az imént elüldözött, vágyott ábrándképeket. Valami megváltozik a tekintetében. Egy néma elhatározás, egy pajzán csillanás költözik a mélyére. Csupán a látvány, és az, amit sejtet, forró szikrákat indít útnak a gerincem vonalán. Minden izmom megfeszül a mellkasomon kínzó lomhasággal levándorló keze érintésétől. – Pedig egy herceg hálája mindig legendás. – Közelebb hajol, látom a csillogó tekintetén, hogy játszadozni próbál velem, és nagyon ajánlom, hogy az legyen a terve, amire gondolok, mert kezdi elérni azt a pontot, ahonnan nincs visszaút. Elveszi az eszemet ez a fiú. Szó szerint megrabol tőle. Darabokra szakadok, ha most meggondolja magát. – Köszönöm, szerelmem.

Nem tudom, hogy a váratlanul határozott érintése a farkamon vagy az általam a szájába adott szó lök át a sóvár vágyak korlátok nélküli birodalmába. Képtelen vagyok visszafogni magamat, a szívem megbabonázó dübörgése visszhangzik a füleimben, miközben a megszüntetem az ajkainkat elválasztó távolságot. Vadul kortyolom, iszom magamba a halk levegővételeit, miközben élvezem a keze finom, tapasztalatlan, de csodálatos érintéseit a merevedésem keménységén. Nem számítottam rá, hogy ilyen aktív lesz, és nem is terveztem noszogatni még egy darabig, de mint mindig, most is muszáj volt meglepnie. Sportot űz belőle, hogy az őrületbe hajszoljon, és milyen jól teszi, imádom minden percét. A hüvelykujja lemásolja a nem sokkal régebbi mozdulataim egyikét, a gyötrelmesen kellemes szorítás a farkam végén annyira meglep, hogy az ösztöneim felülkerekednek rajtam, és hátrarántom a fejét, hogy feltárulkozzon előttem a nyaka érzékeny, puha, finomnak ígérkező bőre. Az orgazmus peremén táncolva egyre nehezebben kényszerítem magamat arra a gyengédségre, amivel érinteni és szeretni akarom őt. Most legszívesebben mélyvörös foltokat hagynék a bőre hófehér vásznán, mintha a világ legérzékibb festményét akarnám megalkotni, de még egy vékonyka lánc visszatartja az éhes szörnyeteget. A megtorpanása visszaajándékoz egy szeletet a tudatomból, hogy képes legyek marcangoló harapások helyett nedves, lomha puszikat lehelni a füle alá.

- Folytasd kicsim. – Kérés, könyörgés, parancs. Megteszi, és cserébe én is lelkesen folytatom a nyaka kóstolgatását. Egyre mélyebbre süllyed a tudatom, csupán a ténytől, a gondolattól, hogy Ray keze van a farkamon, megveszek. Azok az ujjak, amiket olyan imádnivalóan tud összefűzni zavarában, most csak az enyémek. Meg sem kéne mozdulnia, elég lenne ez a gondolat, hogy elélvezzek tőle. Képtelen vagyok elhinni, hogy az ártatlan fiú, aki reggel még megsértődött, hogy hozzá mertem érni ruhán keresztül, most meztelenül ül az ölemben és a farkamat veri. Ha ezt tudom, már tegnap bevallottam volna neki az érzelmeimet.

Az ajkaimmal egyre erősebben masszírozom és harapdálom a nyaka puha bőrét, és mintha rá lenne hangolva a kusza, követelőző gondolataimra, felgyorsulnak a keze tökéletes mozdulatai. Remegve szorítom magamhoz, a testemben felgyülemlett, pattanásig feszült, szikrákat szóró vágyakozás olyan erővel zúdítja a nyakamba az orgazmust, hogy kis híján maga alá teper. Hangosan felnyögve harapok a finom selyembőrébe, az ujjaim kapaszkodót keresnek a kócos tincsek között, mert félek, hogy máskülönben elsodornak az élvezet örvénylő habjai. Hosszú másodpercekig nem létezik semmi, csak a közös remegésünk, a hátam borsódzása, az illata a bőröm alatt, a nyakába fúló zihálásom, és a fülemben lüktető ér, ami víz alatt tartja a tudatomat. Azta. Ah. Nem tudtam, hogy tud ennyire szédítően jó lenni az orgazmus. Eddig főleg feszültség levezetésre és az agyam kényszerű kikapcsolására használtam, de ez most valahogy más volt. A tudat, hogy az én szerelmes Rayem juttatott el a csúcsra, semmi másért, csak a puszta gyönyöröm céljából, mindennél többet jelent. Az én szerelmes Rayem. Tetszik ez a gondolat. Azt sem tudom, hol vagyok, pedig ideje lenne összeszednem magamat. Végül a mellkasomra rajzolt apró, gyengéd köröcskék rángatnak vissza a talajra az orgazmus békés fellegeiből. Eljött az idő, hogy helyet cseréljünk, és most ő töltsön egy kis időt odafent. Megint.

- Tényleg nem vagy olyan ártatlan. – A hangom még mindig rekedtes, felemelem az arcomat a nyaka rejtekéből, és játékos somolygással keresem meg a szemet gyönyörködtető higanyörvények pillantását. Az arcát birtokba vevő pírt kiemelik a szobában táncoló lángnyelvek buja fényjátékai, az ártatlan, szégyenlős pillantása teljesen ellentmond a kibaszottul szexi mozdulatnak, amivel finoman ráharap a megduzzadt alsó ajkára. Kikészít ezzel. Hogy lehet egyszerre ennyire ártatlan és szenvedélyes? És valószínűleg fogalma sincs róla, milyen fegyver van a kezeiben. Van egy olyan érzésem, hogy ha rákap az ízére, csodálatos és idegőrlő szerető válik majd belőle. Ha türelmes vagyok, egyszer talán tényleg érezhetem azokat a szépen ívelt ajkakat a farkam körül. De ha nem, az sem érdekel. Akkor is ő kell nekem, ha örökre félénk és ártatlan marad az ágyban. Így is imádom. Mindenhogy imádom, pedig még meg sem kaptam. – Csodálatos voltál, kicsim. Köszönöm. – Halkan suttogok a homlokára, az ajkaim gyengéd puszit hagynak maguk után. Tudom, hogy mennyire bizonytalan önmagában, ha valaha látni akarom kivirágozni, akkor muszáj időben elkezdeni a gondozását. Például most. Minden szóval, minden érintéssel és pillantással. Óh micsoda terveim vannak a teste látványos csodálására, ha abból nem érti meg, hogy milyen gyönyörűséges, akkor semmiből. Mintha hallaná a gondolataimat, megcsillan a tekintetében a buta makacsság jól ismert árnyalata, de nem engedem, hogy megismételje a szokásos badarságait. Tudom, tudom. – Ki ne mondd! Borzasztó az ízlésem. – Az előbb, mikor életem legjobb orgazmusába zuhantam miatta, nem tűnt annyira borzasztónak.

- A lehető legborzasztóbb. – Menthetetlen. De előlem nem rejt el semmit, látom, hogy szépen lassan elég mélyre szivárognak a szavaim, hogy gyökeret verhessenek, és talán örökre elűzhessék ezt az alaptalan kishitűséget. A büszke kis mosoly a szája sarkában és a felviruló pillantása elárulják. Viszont felismerek még valamit az elsötétült, viharfelhőként örvénylő szemek mélyén, amit képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni. Nem tudom, létezik e erotikusabb dolog annál, minthogy ennyire felizgult az előző tetteitől. Most már érzem a teste visszafogott remegését, és a belőle áradó félreérthetetlen melegséget is. Kaján vigyorral tapintom ki a gyanúm tárgyát, mégpedig a lábai között ágaskodó, fájdalmassá keményedett merevedését. Nem csak én álltam helyre gyorsan az előző menetünk után.

- Úgy érzem, nem csak én élveztem, az odaadó hálálkodásodat. – Összerezzen az érintésemtől, a szemeiben ádáz csatát vívnak a gátlások és a szemérmetlen, őszinte vágyakozás. Mindketten tudjuk, hogy melyik érzelem fog felül kerekedni rajta, az izgatottan elnyíló ajkai, és a felgyorsuló lélegzetvételei már jelzik a választ. Ügyes fiú. Megérdemli a jutalmat, amit adni készülök neki. Elnyomom a fájdalmassá váló kényszert, hogy befurakodjak a nyelvemmel azok közé a riadt sóvárgással pihegő ajkacskák közé. Most teljesen más részeken tervezem megkóstolni az ízletes kis szerelmem testét. Ezen gondolat folytatásaként már fel is emelem az ölemből, és felültetem a medencénk szélére, hogy végre megcsodálhassam a lámpások fényében is a férfiasan karcsú, vékony alakját. Csak egy elillanó pillanatra torpanok meg a teste leírhatatlan tökéletessége láttán. A haja nedves hullámokban ragad a mellkasára és a vállára, a színe szinte összeolvad a bőre bársonyos hófehérségével. Mindenhol hibátlan és érintetlen, mint a frissen lehullott szűzhó egy lélegzetelállító téli reggelen. A mellbimbója halovány rózsaszínje most elsötétült az őt érintő hűvös levegőtől, szinte könyörög, hogy melegítsem fel az ajkaimmal, de a figyelmemet magára kényszeríti a hasához feszülő merevedése. Csak egy alig észrevehető árnyalattal sötétebb a bőrénél, a mérete tökéletesen illik a teste arányaihoz, és látványosan, lelkesen várja, hogy végre az ajkaim között lehessen.

Nem engedem magamnak, hogy túl sokáig gyönyörködjek az elém terített látványban, óvatos mozdulatokkal simítom szét a combjait, mielőtt véletlenül túlságosan zavarba hozom, és eszébe jutna megállítani. A nevem az ajkain erőtlen ellenkezés, azelőtt belé fojtom, hogy igazán belekezdhetne.

- Cssss… csak engedd, hogy valami egészen újat mutassak neked, kicsim. – Gyengéd, lassú csókokat lehelek a belső combja legérzékenyebb részeire, a kezeim finom erőszakkal tartják meg az ösztönösen összecsukódni vágyó lábait. Teljesen kikészít, hogy már ennyi érintéstől vad reszketésbe kezd. Lenyelek egy sóvár nyögést, mikor egy rezzenésénél eléggé szétnyílnak a vékony, formás combok, hogy egy pillanatra meglássam a feneke vonala rejtekében megbújó rózsaszín nyílást. A fél karomat odaadnám, ha már ott tartanánk, hogy azt a részét kényeztessem a nyelvemmel, de egyelőre maradjunk az első leckéknél. A pillantásom visszakalandozik az elhomályosult szemek magukba szippantó örvényeihez, kicsit kiemelkedek a vízből, hogy a pusziimmal elvándorolhassak a lapos, feszes hasfala puha bőrére. Néhány óra múlva meg kell ismételnem ezt a körutat szárazon is, hogy magamba szívhassam az illatát, most alig érzek bármit belőle a fürdőolajok aromái között. Ha jól megizzasztom, lehet, hogy nem is kell órákat várni. Részeges mámorban kuncog fel, mikor a köldökéhez ér a felfedezőutam, a szívem kihagy egy ütemet a csodálatos hangtól.

- Csikis. – A mosolygó suttogás lágyan végigsimítja a gerincem vonalát. Oh, csakugyan? Élveteg kíváncsisággal ismétlem meg az iménti mozdulatomat, és az eredmény ugyanaz a könnyűszívű, édesded nevetés. A mellkasomat görcsbe húzó érzelmek még engem is meglepnek. Mindig, mikor azt hiszem, hogy nem érezhetek többet iránta, rátesz egy lapáttal. Alig várom, hogy halljam a csiklandós, felszabadult sírvanevetését, de ez még nem az a pillanat. Ez még csak egy újabb apró, semmisnek tűnő, de a világot jelentő kincs, amit elraktározhatok a szívembe a többi dolog mellé, amik miatt beleszerettem. Kezd olyan hatalmas lenni ez a kincstár, hogy minden alkalommal elbizonytalanodom benne, hogy férni fog e még, de ő mindig megtalálja a helyét a következő dolognak.

Az egész teste összerándul, mikor a nyelvem végre eléri a végső célpontját. Az izmai durva feszengésétől szinte ugrik egyet a farka az ajkaim között, elmosolyodva iszom magamba a döbbent sikolyát és az élvezetek sötét világába aléló pillantását. A feje erőtlenül billen hátra, remegő kezekkel próbálja félig ülő helyzetben tartani magát, de csak idő kérdése, hogy elbukjon, és elnyúljon a nedves köveken. Ezaz kicsim, mutasd meg nekem, hogyan veszíted el a kontrollt. Már eddig is sejtettem, hogy nagyon érzékeny, de ha róla van szó, a valóság mindig felülmúlja az elvárásokat. A nyelvemmel kínzó lomhasággal ismerkedek meg az egyedi ízével és a farka hegyének a puha bársonyosságával. Már csak a perifériámból látom, hogy megint közelebb süllyed néhány centivel a hűvös csempékhez, a lábai már nem próbálnak kizárni, hanem öntudatlan megadással tárulkoznak még szélesebb terpeszbe, hogy könnyebb hozzáférést nyújtsanak. Úgy látszik, hogy az ösztönei sem olyan ártatlanok. Tökéletes.

Néha artikulálatlanul, néha érthetően nyögi a nevemet a sóhajaival, a testem könyörtelen hévvel válaszol a kétségbeesett hívására. Egészen biztos vagyok benne, hogy senki más nem lenne képes ezt előhozni belőlem. Máris kész lennék a harmadik körre, de még sikerül ellenállnom a vágyaim ostromának. Bevallom, hogy kegyetlenül lassan terveztem megkóstolgatni őt idelent, de megint kihúzza a talajt a lábaim alól a szenvedélyes reakcióival, és arra eszmélek fel, hogy vele együtt zuhanok én is a vágy hajtotta tehetetlenségbe. A testem mintha magától cselekedne, néhány erőteljesebb, kínzóan céltudatos szívással taszítom át idejekorán az orgazmus világába, csak hogy végre láthassam, érezhessem, kóstolhassam mindenét. Szégyentelen sikollyal hullik darabokra a testét széttépő élvezettől, a farka erőteljes pulzálással ereszti az ajkaim közé a kesernyés nedveit, én pedig halk nyögéssel engedem, hogy az íze átjárja mindenemet. A látványa és a gyönyörének az íze felkorbácsolják bennem az eddig elfojtottan lappangó vágyat, remegve, szinte zihálva, elsötétült tekintettel emelkedek fel az öléből, hogy végigmustráljam a gátlástalan orgazmus utórángásaiban vergődő, észbontóan szexi szeretőmet. Milyen egyszerű lenne kicsit közelebb húzni magamhoz, és elmerülni a gyönyörtől reszkető, felhevült kis testében. A picsába. Vörös köd száll az agyamra a gondolattól, pedig tudom, hogy lehetetlen. Nem vagyok abban az állapotban, hogy türelmesen felkészítsem, és fájna neki. A picsába.

- Sajnálom! Én… túl hamar… sajnálom – A kétségbeesett szavai mintha jeges vizet öntenének a nyakamba, a védelmező ösztöneim felülkerekednek az állatias vágyaim szülte képzelgéseken. Aggódik. Hát persze, hogy megint ilyen hülyeségeken aggódik, nem is ő lenne, ha nem ezt tenné. Komolyan folyton a kéjmámor bűvöletében kell tartanom, hogy kikapcsoljam ezeket a buta gondolatokat? Mit kell még tennem, hogy rájöjjön, hogy nem tud hibázni? Ez nem egy vizsga vagy egy teszt, amin meg lehet bukni, ha az ember nem a másik elvárásai szerint teljesít. Ezekben a pillanatokban csak el kéne lazulnia és élvezni azt, amit vele teszek, és amit ő tesz velem.

Gyengéden húzom vissza a vízbe, mielőtt a gyönyör melege végleg kihűl a testében, és helyet ad a csempe csípős hidegének. Nem néz rám, mintha szégyenkezne amiatt, hogy ilyen csodálatosan érzékeny és kéjsóvár testet kapott a sorstól. Ha lenne sejtése róla, mennyire odavagyok ezért a buja testért, inkább köszönetet mondana érte. Majd szépen lassan megtanítom neki ezt is. Bamm, mintha hallaná a merész gondolatokat, már el is süllyedt a meleg habokban. Remek, akkor egy hófehér fejbúbot fogok becézgetni, puszilgatni és nyugtatgatni, nekem így is jó.

- Semmi baj kicsim, nyugodj meg. – A békítő szavak teljesen ellentétben vannak az önelégült, büszke mosollyal, amit képtelen vagyok elrejteni az arcomról, pedig a nem létező istenek a tanúim, hogy próbálkozom. Ő képes leépíteni az alapból is gyenge színészi képességeim maradékát is, nem tudok nem önmagam lenni mellette. A lassú puszik végre kicsalogatják a csigaházból, rám ragyognak az ezüstszempár bizonytalan sugarai. – Bóknak veszem, hogy ilyen rövid ideig bírtad.

- Önelégült tuskó! – Hé! Oké, szebben is megfogalmazhattam volna ezt a gondolatot, de tényleg örülök, hogy ilyen zabolátlan szenvedéllyel képes reagálni az érintéseimre, nem fogok úgy tenni, mintha nem így lenne. Nem tudok jól dönteni, az egyik válasszal zavarba hoznám és visszaküldeném a falai mögé, a másik pedig feldühíti. Bár nem fogok hazudni, azt is imádom, amikor dühös. Inkább ez, mint az előbbi letört, szégyellős bujkálás. A szemeiben megcsillanó dacos büszkeségtől most is megrándul a farkam, a harcias csapás, amit a mellkasom falára mér, egy kölyökkutya haragos toporzékolására emlékeztet leginkább, lehetetlen megállj parancsolni a nevetésnek, ami felszakad belőlem. Legszívesebben rászólnék, hogy ne csináljon ilyesmit, mert a végén még megsérül, de akkor tényleg kizavar az ágyából ma éjszakára. Az elfojtott nevetés könnyeivel küszködve figyelem, ahogy sértett eleganciával átvonul a medence másik oldalára, mintha ezzel valós távolságot nyert volna kettőnk között. Nem is emlékszem, hogy szórakoztam e valaha ilyen jól.

- Most komolyan duzzogni fogsz? – A széles vigyoromat már sikerült kíváncsi mosollyá redukálni, de a hangomban még mindig ott bujkál a kielégültség és a jókedv könnyedsége. Ő maga is olyan, mint a kint tomboló szeszélyes tavaszi időjárás, ami ma túljárt az eszünkön. Soha nem tudom, hogy mire számítsak tőle.

- Igen. – A homlokán elmélyülnek a morgás ráncai, de a hangjából hiányzik a harag igazi ereje. Összefűzi a kezeit a mellkasa előtt, és egy hangtalan sóhajjal engedi el magát. Elbűvölten figyelem, ahogy a hófehér tincsek a vízfelszínen fátyolként lebegve ölelik a fáradtan ellazuló alakját, és hirtelen azt kívánom, bár megint az ölemben lenne, hogy része lehessek ennek a csodaszép látomásnak. Kár, hogy magamat ismerve belecsúfítanék a képbe valamivel. – Olyan, mintha mindenem kocsonyából lenne. – Azt hiszem, nem ez a megfelelő alkalom, hogy emlékeztessem, hogy még nem is igazán csináltunk semmit. –Tarthatunk egy kis szünetet? Én… - elakad a hangja, de nem kell befejeznie, hogy tudjam, mit akar mondani - …elfáradtam. – Gondoltam.

- Majd dolgozunk az állóképességeden. – Azon is, hogy tovább bírja szusszal és azon is, hogy tovább bírja elélvezés nélkül, de a másodikat még nem dörgölöm az orra alá, így is túlságosan a lelkére vette a gyors elsülését, pedig ha rajtam múlik, elő fog még fordulni párszor. Mondjuk ha két orgazmus marad a tűrőképessége, akkor ezentúl vigyázni fogok, hogy azok sokkal hosszabbak és sokkal kielégítőbbek legyenek.

- Előre szólok, hogy nem fogok köröket futni a ház körül. Bármi hasonlót verj ki a fejedből. –Egy hajszálon múlik, hogy megint felnevessek, de végül sikerül megállítanom magamat. Édesen naiv, ha azt hiszi, hogy ilyesfajta edzések járnak a fejemben, mikor a földkerekség legkívánatosabb fiújával lubickolok egy medencében. Bár, ha egyszer tényleg a lázadás egyik fontos képviselője lesz, nem ártana, ha kapna egy kis harci és erőnléti képzést, hogy csak közepesen legyen haszontalan, ha menekülésre vagy küzdelemre kerül a sor. Lehet, hogy majd felvetem a javaslatot, de egyelőre szeretném ezeket a komor jövőképeket bezárni és fekete, lelakatolható dobozba, és a jelen által nyújtott gyönyörökre koncentrálni, ahol a szenvedélyes szeretkezés az egyetlen, amihez állóképességre van szüksége a törékeny, durcás kis szerelmemnek.

- Ó, vannak ennél sokkal jobb módszereim. – Ha végeztünk a fürdéssel, talán meg is mutatom neki. Jobb ha időben megtanulja, hogy az állóképességet pont úgy lehet a legjobban fejleszteni, hogy nem tartunk szünetet, mikor elfáradunk.

- Perverz! – Nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges, de az arca az eddiginél is vörösebb árnyalatokat ölt magára, miközben egy elfuserált mozdulattal próbál meg lefröcskölni. Ki gondolta volna, hogy az én intelligens, elegáns ex-hercegnőm igazából egy pattogó kis pukkancs. Az abszurd jelenet előcsal belőlem egy újabb galád kacajt, ezt már meg sem próbálom visszatartani, tudom, hogy felesleges lenne. Azt hiszem rossz hatással vagyok rá. Mintha meghallaná a gondolatbeli vádjaimat, újra felveszi a távolságtartó nemesficsúr szerepét, és egy hűvös utasítással próbál meg megszabadulni tőlem. – Inkább menj és gyújts tüzet a kandallóban. A vihar lehűtötte a kőfalakat, szörnyen hideg van a vízen kívül – Hah. Életemben először vagyok valakivel előzékeny és kedves, és mi a jutalmam? Parancsolgatás. – Kérlek. – Szép mentés, de nem zökkentesz ki ilyen könnyen az előző hangulatból, kedvesem.

- Másképp is melegen tudlak tartani. – Szívesen összebújok vele meztelenül a vastag paplan alatt, hogy jól átmelegítsük egymást. Egy kis testmozgás odabent, és még izzadni is fogunk.

- Castian! – Mostanra tudnia kéne, hogy ez az aranyosan felháborodott hangnem csak még tovább hergel. Idővel úgyis rájön, hogy képtelen vagyok komolyan venni ezt a művies szigorát. Nem is értem a szégyellős reakciót és a pirongást, ahhoz képest, amit az imént csináltam vele a medence peremén, egy kis meztelen összebújás már-már semmiség.

Vidám kuncogással sétálok ki a vízből, nem kifejezetten azért, mert őfelsége erre utasított, hanem mert igaza van. A vízből kilógó bőrfelületeimen én is érzem a levegő mardosó hidegét, és akármennyire is élvezem a közös fürdőt, nem maradhatunk itt örökre. Alig várom, hogy szárazon, jobb fényviszonyok között is megismételjük az iménti játszadozásainkat. Remélem odakint is ugyanilyen bátor és bevállalós lesz.

- Várj néhány percet mielőtt utánam jössz, nehogy befagyjon a hercegi hátsód. – Szándékosan lomha léptekkel sétálok ki a szobából, mindvégig érzem magamon a mohó tekintetét, szinte perzseli a bőrömet. A viccelődős kis párbeszédünk elég volt, hogy kicsit lenyugodjon a testem, de ha ilyen leplezetlen ámulattal kíséri minden mozdulatomat, a végén még kedvem támad kihorgászni őt a vízből, mint egy ficánkoló kis aranyhalat, és nem visszaengedni egészen addig, amíg nem teljesíti három kívánságomat. És micsoda kívánságok lennének azok.

***

A tűz ropogása elnyomja a kinti szélfúvás éles süvítését, mintha egy meghitt védőburkot rajzolna a mozdulatlan szoba köré. Aki mágikus lángok társaságában nő fel, az megtanulja értékelni a valódi, természetes tűz vad szépségét. Sokan azt állítják, hogy a mágikus tűz élénknarancs, világos árnyalatai még szebbé és elevenebbé varázsolják a lángokat, de én szeretem a titokzatos sötétséget, amit ezek a lomha lángcsóvák rejtegetnek maguk között. Valamiért megnyugtat. Megannyi nagyravágyó, pajzán, türelmetlen tervvel sétáltam ki a fürdőből, de a hideg és a lelki fáradtság ellopott tőlem mindent. Most, hogy lelassultak a Ray körül forgó, vágyódó gondolataim, a testemet is átjárhatja végre az a megérdemelt kielégültség, amit normálisan éreznem kéne két csodálatos orgazmus után. Kényelmes. Már csak ő kéne az ölembe, hogy tökéletes legyen ez a lusta, vánszorgó pillanat. Sajnos ez az elcsendesedett állapot várhatóan csak addig tart majd, amíg a félálom peremén, gondolatok és ábrándok nélkül tudok létezni. Képtelen vagyok megállítani egy apró mosolyt, mikor a tompa gondolatoknak mégiscsak sikerül elém vetíteniük a fürdőben történteket és elhangzottakat. Megadta magát nekem. Sőt, mit több: szeret engem. Fogalmam sincs, mi ez az érzés, szinte szétszakad tőle a mellkasom, mégsem akarom, hogy vége legyen. Alig kapok levegőt az érzelmek nyomasztó súlyától, mégis mosolyognom kell. Nem hiszem el, hogy Ray végre az enyém. Ha nem lennék ilyen piszokfáradt, azt hinném, hogy álmodom. Most már senki nem veheti el tőlem. Az egyetlen, aki megállíthatna abban, hogy a magamévá tegyem, reszkető megadással élvezi minden érintésemet. Most már biztosan tudom, hogy nem fog megállítani, a pillantásában már most ott szunnyadt az a buja kíváncsiság, ami előrevetíti, hogy idővel milyen szenvedélyes és vad szeretővé fog válni. Csak a fránya bátortalanságával kell kezdenem valamit. Hah. Percek óta ezen gondolkozom, mégsem áll a farkam. Rosszabb állapotban vagyok, mint hittem.

Nem tudom, mikor hunytam le a szemeimet, de most ismét kinyitom őket, fáradtan dörzsölöm meg az arcomat. Kimerültem. Napokig nem aludtam, mert azt hittem, hogy elveszítettem, most pedig azért nem alszom, mert képtelen vagyok itt hagyni őt. Bár valami azt sugallja, hogy már a saját lakrészemben sem lenne ugyanolyan álomra hajtani a fejemet. Nélküle. Még össze sem fonódtak igazán az útjaink, már képtelen vagyok szétválasztani őket.

A gondolataim örökös tárgya olyan hangtalanul lép be a szobába, mintha valóban az az anyagtalan kísértet lenne, amihez régebben hasonlítottam néha. Milyen ostoba és vak voltam. Viszont hiába a hangtalan léptei, a jelenléte elsöprő erővel tölti be a szobát, mintha fényesebbé és színesebbé válna az egész világ tőle. Nem nézek rá, a lángok fogva tartják a pillantásomat, mégis látom a lelki szemeimmel a közeledő lépteit, a hosszú fürdőköntöse libbenő árnyéka végighullámzik a szürkeségbe burkolózó falakon. Csak most, hogy megérkezett, jövök rá, hogy mennyi ideje várom, a lomha gondolataim mintha órák óta hullámoznának egyik sekély medrükből a másikba.

- Kezdtem azt hinni, hogy belefulladtál a vízbe. – Még mindig engedem a lángoknak, hogy birtokolják a pillantásomat, túl jól esik ez a békés pillanat, és félek, hogy az elviselhetetlen szépsége kirángatna belőle. Mintha meghallaná a gondolataimat, és féltékeny lenne a figyelmemet elbitorló lángokra, befurakszik közénk, hogy csak őt nézhessem. Szívszorítóan gyönyörű.

- Nincs ekkora szerencséd. Igaz, hogy nem tudok úszni, de egy kádba még én sem fogok belefulladni. – Szinte meg sem hallom a válaszát, csak a megbolygatott tűz felerősödő táncának a fényeit figyelem az arca hibátlan porcelánbőrén, és a nedves tincsekké összetapadt hajszálakból útra kelő kövér vízcseppeket. Még a pirosas fényben is látni, hogy kicsit kipirult a hosszú fürdőtől, a rám vetülő pillantásában annyi összemosódott érzelem kavarog, hogy képtelen vagyok megnevezni őket. Valamiért mégsem idegenek, mintha ott lennének valahol mélyen bennem is. Ha tudná, hogy nem csak a lángokat, de a megpihent szívemet is felbolygatta. Szinte fizikai fájdalmat okoz, hogy milyen mélységekig akarom birtokolni őt, hogy mennyire szükségem van rá.

Olyan váratlanul kuporodik az ölembe, hogy nincs időm meglepődni, csak magamhoz húzni, mintha a világ legtermészetesebb mozdulata lenne. Még nem az, de azzá fogjuk tenni, tökéletesen ideillik az összegömbölyödött teste a hasamra és a mellkasomra, mintha ide teremtették volna. Nem engem néz, valószínűleg őt is megigézte a kandallóban ropogó tűz játéka, ezért kihasználom a rejtekemet és utat engedek az érzelmektől gyengéd mosolynak, amit előcsal belőlem a pillanat intim varázsa. Örülök, hogy a kellemetlenül hideg levegő unszolása ellenére is lusta voltam összegombolni az ingemet, jutalmul most közvetlenül a bőrömön érezhetem a belőle áradó forróságot. Egy árnyalatnyival még jobb lenne, ha nem lenne rajta az a fránya, vastag ruhaanyag, hanem helyette egy takaró melengetné a meztelenül összesimuló testünket. Teszek róla, hogy eljöjjön még ez a pillanat is.

Sokáig csendben élvezzük a meghitt pihenést, egészen furcsa érzés, hogy a fáradtság és az iránta érzett szerelem gyengéd oldala együttes erővel egyelőre sikeresen kordában tartják a testem követelőzéseit. Lehet, hogy mégsem vagyok egy menthetetlen vadállat, aki nem tud uralkodni a vágyain. Már épp kezdek gyanakodni, hogy elszenderült, mikor halkan, kérdőn suttogja a nevemet. A hangjában rezzenő aggodalom egyenesen a szívemig hatol.

- Mondd, kicsim? –  Magam sem tudom, miért, talán a hangulat teszi, hogy én is suttogva válaszolok, mintha a kinti vihar elől félteném a titkainkat.

- Most, hogy nem kell többé felügyelned engem, új feladatot fogsz kapni? El kell majd hagynod Esthelt? – Tudtam, hogy nem tarthatjuk sokáig távol a valóság fenyegető vaskarmait, de arra nem számítottam, hogy ilyen hamar darabokra szaggatják a törékeny boldogságunkat. Kicsit elkomorulva pillantok az ablak felé, az üvegen egyre lassabb ritmusban kopognak a hideg esőcseppek. Lassan elcsitul a kinti vihar, és utat enged a négy fal közé zárt érzelmek viharának. A kérdése azt sugallja, hogy még nem kapcsolta össze a királynő kiszabadítását azzal, hogy a lázadás legjobb, és mostanra majdhogynem egyetlen képzett árnymágusának az ölében ül. Hacsak nem döntenek úgy a vezetők, hogy hadsereget küldenek a királynőért, akkor az én feladatom lesz elhozni őt, akármibe is kerül. A kérdés az, hogy mennyire fogja szétszakítani a hír az én érzékeny, lelkiismeretes Rayemet. Senkinek nem szabadna ilyen döntéshelyzetbe kerülnie. Egyszer, a közeljövőben elmondom neki, az érzelmeim úgysem engedik majd, hogy sokáig titkoljam, de még nem állok készen az emiatt ejtett könnyeire.

- Maradok, míg a tanács döntésre nem jut. Ha az édesanyád biztonságban van, akkor pedig veled együtt hagyom el Esthelt. – A precízen megfogalmazott válaszban egyetlen hazug szó sincs, mégis le kell küzdenem a mellkasomat szurkáló bűntudatot. Nem erős szurkálás, csak mintha millió apró darázs döfte volna belém a kicsiny fullánkját ugyanabban a másodpercben.

Újra ellazul a karjaimban, és a látványos megkönnyebbülése frissítő gyógyír a sebeimre. Igazából semmi értelme nincs, hogy idő előtt megtudja, minden nap, amit az aggodalom gyötrelmei nélkül él le, ajándék.

- Köszönöm. – A mellkasomra nyomott puszi visszacsalja a mosolyt, amit elüldözött Ray szerencsétlen témaválasztása. Tudom, hogy valószínűleg elviselhetetlenül nyomták a lelkét ezek a kérdések, de reméltem, hogy ma még ő is inkább a homokba dugja a fejét, mint ahogy én tettem volna. De ő túl egyenes és túl őszinte hozzá. – Szerinted a tanács bele fog menni az alkuba?

- Biztosan. – Nincs más választásuk, igazából már önmagában az meglep, hogy lassan négy napja nem hallottunk felőlük. Gyanús ez a nagy csend, remélem, hogy nincs semmi váratlanul felmerült akadályozó tényező a háttérben, hanem csak a szokásos nyögvenyelős kommunikáció a ludas. – A te támogatásod egy olyan előny, amire szüksége van a lázadásnak. – Érzem a mellkasomon, hogy bólint. A kérdés nem az, hogy belemennek e az alkuba, hanem az, hogy sikerülni fog e másodszor is megismételni a lehetetlent, és elcsenni valakit az őrült király orra elől. Nem segít, hogy a hosszúra nyúló estheli száműzetésem miatt még csak tisztában sem vagyok az udvar aktuális helyzetével, így rendesen terveket sem tudok szőni. Akármit is talál ki a tanács, úgy érzem, vakon fogok bemenni. Életemben először semmi kedvem az egészhez. Mindig élveztem a lehetetlen küldetések izgalmát és a kihívást, mert nem volt veszítenivalóm. Eddig. Eddig sosem féltem a haláltól, a bérgyilkosok és emberrablók általában fel vannak készülve rá, hogy bármelyik küldetés lehet az utolsó. De mostantól egy olyan terhet kell magammal cipelnem mindenhová, aminek nem biztos, hogy elbírom a súlyát: Ray szívét. Nem akarok belegondolni, hogy mit tenne vele a halálom, mert félek, hogy már ennyi jobban fájna, mint a népem elvesztése. Kezdem érteni, hogy a fajtámban miért olyan távolságtartóak és felszínesek a kapcsolatok. Senki nem akar szorosan kötődni valakihez, aki bármikor meghalhat.

- Remélem ki tudják szabadítani. – A fenébe. Tovább kell lendítenem ezen a témán, különben maga alá teper a bűntudat. Látom, hogy így is mennyire megviseli ez az egész, nem tehetek rá még egy lapáttal. Még nem.

- Nagyon hiányzik? – Még soha nem kellett senkit vigasztalnom, mégis mintha ösztönösen tudnám, hogy mire van szüksége. Gyengéden simogatom a karját, és próbálom figyelmen kívül hagyni a szikrákat, amit a mellkasomon matató, az egyik gombommal játszadozó ujjacskák élesztgetnek a testemben. Tudom, hogy csupán ártalmatlan figyelemelterelés részéről, de zavarbaejtően jó érzés.

- Rettenetesen. Nekem csak ő volt, míg meg nem ismertelek téged. – Hiába a borús hangulat, megint megfertőz ez a levakarhatatlan mosoly. Tetszik, hogy így fogalmazta meg. Akárhányszor hallom tőle, hogy mennyit jelentek számára, soha nem elég, képtelen vagyok megunni. Minél többet kapok tőle, annál többre van szükségem. Emlékszem, hogy mennyire aggódott a királynőért az elrablása után, és mióta jobban megismertem, azt is tudom, hogy nem csak felszínességből vagy kötelességből tette fel annyiszor a féltő kérdéseit.

- Szeretnél mesélni róla? – Kicsit bizonytalanul teszem fel a kérdést, fogalmam sincs, hogy a jelen helyzetben ártana vagy segítene neki, ha az anyukájáról beszélgetnénk. Az érzelmek terepe számomra ingoványos talaj, egészen új vagyok a kitapasztalásában. Nekem ő az első, akinek a biztonságáért igazán aggódni, rettegni tudnék, de erre soha nem fog sor kerülni, mert csak a holttestemen át eshet bántódása.

Felderült arccal, gyermeki örömmel pislog fel rám, és azonnal tudom, hogy jól döntöttem a javaslattal. Egy kicsit megkönnyebbülve, ellazulva engedem ki a levegőt, amiről észre sem vettem, hogy bent tartottam, és hallgatom, ahogy kicsit feloldódva belekezd a sztorikba. Nem is olyan bonyolult navigálni az érzelmek tengerén, a végén még ebben is jó leszek, mint minden másban. A múlt távlatában egészen aranyosnak és mókásnak tűnnek a szívszorító történetei, pedig egyetlen gyereknek sem szabadna így felnőnie. Nem azt mondom, még így is jobban járt, mint a birodalomszerte tömegesen meggyilkolt csecsemők, de akkor is szörnyű lehetett ilyen fiatalon megtagadnia önmagát. Nem volt más esélye, mint azzá az erős és megtörhetetlen férfivá válni, aki most itt ül az ölemben, és aki könnyedén magába bolondított. Azt hittem, nekem volt pocsék gyerekkorom, de ezek után lehet, hogy újraértékelem.

Egy idő után lelassulnak a szavai, és keserédes könnycseppek vegyülnek közéjük. Most nem próbálom eltörölni a könnyeit, tudom, hogy ezekre szüksége van, hogy könnyíthessen a lelkén. Eddig azt hittem, hogy csak érte áldoznám fel az életemet, de kezdem úgy érezni, hogy talán megtenném ezért az ismeretlen, bátor nőért is, aki lehetővé tette, hogy Ray itt lehessen a karjaimban. Nem mondom, hogy egyszer elég nyitott leszek megköszönni neki, de meghálálni talán meg tudom azzal, hogy épségben visszahozom a fiához. Az iménti, a küldetésektől tartózkodó gondolataim mintha soha nem is léteztek volna, egy semmiből rám törő elhatározás felülír minden mást. Én fogom elhozni a királynőt, mert én vagyok a legjobb, és senki másra nem bíznám egy olyan ember biztonságát, aki ennyit jelent az én hercegemnek. Annyi lehetetlent véghezvittem már, nem pont most fogok elbukni, mikor ekkora a tét.

- Köszönöm. – Halkan suttogva leheli ki az ébrenlét utolsó szavát, a teste ellazul, elnehezedik az ölelésemben. Tudom, hogy azt köszönte meg, hogy odaadó hallgatóság voltam, mégis képtelen vagyok elűzni a téveszmét, hogy talán a lelke mélyén megérezte a néma fogadalmat, amit az imént neki tettem.

Újra magamra maradok, a ránk zuhanó csendet egyedül a tűz lomha pattogásai törik meg. A vihar elszunnyadt, magával vitte a szél süvítését és a kopogó esőcseppeket is. Csak a borús, délutáni félhomályt és az eső után magához térő erdő távoli neszeit hagyta maga után. Olyan érzésem van, mintha este lenne, pedig a sűrű esőfelhők fölött még magasan járhat a nap. Látszólag a kezemben hortyogó fiú is úgy érzi, mintha éjszaka vagy legalábbis este lenne. Álomszuszék. Bárcsak ilyen könnyen át tudnám adni magamat én is az álmok világának. Talán egyszer eljön annak is az ideje, addig pedig legalább tudom óvni az ő álmait. Olyan békésnek, aprócskának és ártalmatlannak tűnik, mikor alszik, nem nézném ki belőle az éles nyelvét és a heves természetét, a ma megismert harciasságát pedig végképp nem. Kár, hogy ez a pajzán szenvedély a legrosszabb élvhajhász ragadozó énemet csalogatja elő, pedig legszívesebben örökké csak a tenyeremen hordoznám. De azt úgysem engedné. Ahhoz ő túl figyelmes, túl kíváncsi és túl izgalmas.

***

Ray finom, ébredező kucorgására nyitom ki a szemeimet. A testemen fáradt borzongás fut végig, pedig az elmúlt órák éberalvása mintha új embert varázsolt volna belőlem. Átmenetileg. Tudom, hogy nem fog sokáig tartani ez az érzés, de így is több, mint amire számítottam. Nem gondoltam, hogy sikerülni fog átlépni az éberalvás pihenésébe, de az ölemben összegömbölyödött fiú békés szuszogása és a testéből áradó kellemes meleg megtették a hatásukat, és felületes álmokat zavartak a szememre. A tűz kissé megfogyatkozott ugyan, de még mindig kitartó lobogással melengeti a szoba mostanra kifejezetten kellemessé vált levegőjét, a lemenő napsugarak látványa azt sugallja, hogy végleg elvonultak az esőfelhők, valamint azt is, hogy sikerült ismét alaposan felborítanunk az alvási rutinjainkat. Nem mintha az enyémen lenne jelenleg mit felborítani. Újra megmozdul a hasamon pihenő csomag, jóízűen nyammog párat álmában, mintha megint az epres pudingot kóstolgatná, majd ellazul. A mellkasom megrázkódik a néma, elfojtott nevetéstől, a kezem azelőtt mozdul, hogy megállíthatnám, gyengéden kezdem el cirógatni a gerince jól kitapintható vonalát, mintha becenevet akarnék adni minden apró csigolyának. Meg akarom ismerni a teste minden eldugott szegletét. Tudni akarom, hol érzékeny és hol csikis, hogy hol kell simogatni, hogy elaludjon, és hol, hogy felébredjen. Oh. Lehet, hogy az utóbbit megtaláltam véletlenül.

Megremeg a finom, ismerkedő érintéseimtől, lassú mozdulatokkal dörzsöli ki az álom maradványait a szeméből. Halkan, még félálomban motyogja a nevemet, és az, hogy már most ennyire természetes lett neki, hogy én vagyok az, akinek a karjaiban ébred, kielégít bennem valamit, aminek eddig a létezéséről sem tudtam. Az alapból is megbízhatatlan türelmem most is cserben hagy, a feneke alá nyúlva húzom kicsit feljebb magamon, hogy puha, ébresztgető puszikat lehelhessek a homlokára. A tűz közelsége mostanra megszárította a hajunkat is, az ajkaim néha elkalandoznak a puha, illatos tincsei közé.

- Ne csináld, – halk, álomittas suttogás, és egy elkapkodott lélegzetvétel – felizgulok tőle. – Egy pillanatra elakadnak a mozdulataim, a széles vigyoromtól szinte görcsöl az arcom. Félig még biztosan alszik, mert az én szégyellős hercegem sosem lenne ilyen szókimondó a teste reakcióival kapcsolatban. Halk, dorombolásszerű mormogással folytatom a célomat elérő tevékenységet. Csak a rajtam lévő nadrágnak, és az elmémet még fogva tartó fáradtságnak köszönheti, hogy a lomha merevedésem nem böködi a csinos, kerek popóját.

- Remélem is. – Erőtlen mocorgással támaszkodik fel a mellkasomon, hogy félig-meddig ülő helyzetbe nyomja magát. Most már mintha éberebb lenne egy fokkal, de egy kicsit még homályos a felém forduló pillantása. Az érzékeny bársonybőrén egy nagy piros folt virít ott, ahol az arca órákon át a mellkasomnak nyomódott, elhessegetem a rám törő képeket arról, hogy vajon milyen módokon tudnék még ilyen erotikus foltocskákat hagyni a testén. Szegény még a szokványos szexet sem próbálta, én pedig fejben már megjelöltem magamnak a bőrét.

- Éhen halok. – Ahhh. Ne már. Bár most, hogy felhívta rá a figyelmem, rá kell döbbennem, hogy az én gyomrom helyén is egy tátongó űr van. Valószínűleg csak néhány elsöprő orgazmus után vettem volna észre, hogy valami nincs rendjén. Ha Ray a közelemben van, egy teljesen másfajta éhség elnyom minden mást. Csak el kéne valahogy érnem, hogy ő is éhesebb legyen rám, mint a vacsorára. Kár, hogy az eddigi tapasztalataim alapján túlságosan imádja a hasát ehhez. Felírom a bakancslistámra, hogy egyszer valahogy rávegyem őfelségét, hogy a szex miatt elfelejtsen egy teljes étkezést, de úgy érzem, ez még nem ma fog bekövetkezni. Kicsit feljebb ülök a fotelben, amit eddig inkább ágynak használtunk, a mozdulattól Ray lecsusszan a hasamról az ölembe, egyenesen a félig merev farkamra. Összeszorított fogakkal nyelem le az elégedett morranásomat. Tényleg olyanná tesz, mint egy kanos, veszett vadállat, úgy érzem el tudnék élvezni annyitól, hogy a párszor a fenekéhez dörgölőzök. Ismét végigcirógatom a háta lágy ívét, minden porcikámban érzem a testén végigfutó remegést.

- De nekem olyan terveim vannak, amiket rossz tele hassal csinálni. – A hangszínem még engem is meglep, a megjegyzést a szokásos pajzán piszkálódásnak szántam, de inkább hasonlít egy csalódott, megbüntetett gyerek dünnyögésére. Ezt valószínűleg ő is észreveszi, mert egy döbbent másodperc után prüszkölve kacag fel. A nevetése megint megfertőz engem is, a mellkasom némán rázkódik, de nem adom meg neki az elégtételt, hogy hangosan felnevessek. Helyette vigyorogva a nyakába hajolok és mentem a menthetőt. Igazából az ő hibája. Ő ragasztotta rám ezt a bolondos viselkedést a fürdőben. – Ha te lehetsz egy harcias kis pukkancs, akkor nekem is belefér egy kis gyerekesség. – Színpadias sápítozással tolja távolabb magát tőlem, miközben alig érezhetően a mellkasomra csap. Bár inkább hívnám legyintésnek, remélem nem ez a legnagyobb erő, amit ki tud csikarni magából. Úgy imádom, mikor belemegy a játékaimba.

- Vond vissza! Nem vagyok pukkancs. – Kész. Végem. Hangosan tör ki belőlem az eddig úgy-ahogy sikeresen visszatartott nevetés, azt hiszem még egy-egy ritka könnycsepp is kipréselődik a szemeimből. Annyira groteszk az én elegáns, gyönyörűséges hercegem szájából hallani ezt a komikus szót, hogy teljesen elgyengülök tőle.

- Egy pukkancs is pont így reagált volna. – Még mindig széles vigyorral, az elcsitult nevetgélést követően szembesítem a kedvesemet a szomorú tényekkel. Egy alig észrevehető pillanatig látom mosollyá rándulni a színlelten sértett arcvonásait, de egyből visszarázza magát a durcás szerepébe. Kimászik az ölemből, és kihúzza magát, miközben tesz néhány színpadiasan lassú lépést az étkezőasztal irányába. A szemeim kíváncsian követik őt, mint egy prédáját figyelő ragadozóé.

- Ez a pukkancs eddig azt tervezte, hogy keveset vacsorázik, hogy utána folytathassuk a terveiddel… – az egyik válláról lecsúsztatja a fürdőköntöst, a tekintete kimondatlan, buja ígéretek millióival villan vissza rám – …de lehet, hogy inkább pukkadásig eszi magát. – Kiszárad a szám a megbabonázó pillantásától, úgy termek mögötte, mintha egy élettelen báb lennék és egy könyörtelen bábmester zsinóron rángatna hozzá. Tudtam, hogy előbb utóbb rájön, hogy milyen hatalma van felettem, de a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ennyire ösztönös lesz számára a csábítás művészete. Most pedig dühös és féltékeny vagyok egy tanárra, aki valószínűleg nem is létezett. A kezeim finom erőszakkal ragadják meg a felkarjait, hátulról hozzá simulva hajolok le a nyakához, az ajkaim pilleszárny érintésekkel simítják végig a nyaka és a csábosan felszabadított válla puha vonalát. Megőrjít ez a fiú. Teljesen elveszi az eszemet. Ellen kell állnom az álnok késztetésnek, hogy belemélyesszem a fogaimat a tejfehér húsába. Némán, ledermedve piheg, mint aki tudja, hogy sikeresen felébresztette az alvó oroszlánt, de azt még nem találta ki, hogy mivel szórakoztassa, hogy ne legyen bekebelezve. A szoba hangulatának elég volt ennyi, hogy a derűs játszadozásból szexuális feszültségtől terhessé, szinte fullasztóvá váljon. Olyan egyszerű lenne most folytatni az általa elkezdett mozdulatot, és teljesen megszabadítani ettől a vastag köntöstől. Felkapnám, és meg sem állnék vele a hálószobáig. Annyira, annyira, annyira de annyira egyszerű lenne. A domináns ösztöneim üvöltenek, hogy ne engedjem, hogy szórakozzon velem. Hogy érezze, hogy nem húzgálhatja büntetlenül az oroszlán bajszát. Csak egy gond van: ő megteheti. Nem egy szexjátékot akarok faragni belőle, hanem egy egyenrangú partnert, aki tudatában van a hatalmának. Valahol mélyen tudom, hogy most nem taposhatom el ezt a váratlanul célba talált próbálkozását. Sosem lesz olyan bátor, amennyire szeretném, ha nem töröm magam, hogy kiépítsem a bizalmat hozzá.

Minden önuralmamra szükségem van, hogy egy halk, reszelős sóhajjal a bőrébe leheljem a testem és a szívem vágyainak a kettősségét, és eleresszem a karjait. Az apró, legyőzött mosolyt viselő ajkammal megcirógatom a fülcimpáját, mielőtt belesuttogok.

- Jólvan-jólvan, visszavonom. – Óvatosan húzom fel a vállán a lecsúsztatott köntöst, majd az asztalhoz lépve egy féloldalas vigyorral, udvari eleganciával húzom ki neki az egyik széket. – Szóval egy könnyű vacsorát, hercegem? – Néhány hosszú, meglepett pislogást kapok válaszul, amint lassan feldolgozza az újabb hangulatbeli ugrást. Valószínűleg már elkönyvelte, hogy itt helyben hasra vágom, vagy valami hasonló barbárságot teszek vele. Közelebb áll a valósághoz, mint szeretném. Végül egy apró pírral az arcán bólint, és helyet foglal a felkínált székben. A dobozok közül kiválogatok néhányat, amikben gyümölcsök és kicsi péksütemények vannak, majd leülök mellé, és magamhoz veszek egy pogácsát. Nem kell sokat várni, hogy újra rátaláljon a nyelvére, miközben szőlőt szemezget magának egy tányérra.

- Te nem szeretnél mesélni a gyerekkorodról? – A hangja legmélyén bujkáló bizonytalanság szavak nélkül is figyelmeztet rá, hogy ne hessegessem el valami semmis válasszal az érdeklődését. Már régebben is próbált bejutni a falak mögé, amit a múltam köré építettem, de még soha nem engedtem neki. Fogalmam sincs, mit számít a gyerekkorom. Ha meg akar ismerni, a mostani önmagamat kéne megismernie, nem a múltamat, de kezdem úgy érezni, hogy valamiért ez sokat jelent számára. Egy hangtalan sóhajjal dőlök hátra, és sunyin lopok egy szőlőt a tányérjáról. Csak a tekintetével fedd meg, valószínűleg látja a megadásomat és túlságosan fél elterelni a témát egy szőlőszem miatt.

- Mit szeretnél tudni? – Elgondolkodva harap egyet egy lekváros briósból, próbálok nem az ajkain végigfutó, néhány kósza cukordarabot lenyalintó rózsaszín nyelvére koncentrálni. Hihetetlen, de még az is fel tud izgatni, ahogy azt a fránya süteményt eszi.

- Bármit, ami említésre méltó. – Most rajtam a sor, hogy elgondolkodjak. Nem sok emlékem van a gyerekkoromból, csak leckék, edzések és örökké elégedetlen pillantások, amiket nem akarok megosztani vele, mert félek, hogy kevesebb lennék utána a szemében. Szeretem, hogy csak ezt a felnőtt, erős, befolyásos énemet ismeri. Szeretem, ahogy rám néz. Ha megtudja, hogy milyen szánalmasan küzdöttem két tökéletesen ellentétes eszme kielégítéséért, lehet, hogy megváltozik valami azokban az ezüstszemekben.

- Nekem nincsenek olyan történeteim, mint neked anyukáddal, Ray. Gyakorlatilag két klánhoz tartoztam egyszerre, ezért mindkettőnek részt kellett vennem az oktatásain. A gyerekkorom edzések és leckék végeláthatatlan sorozata. – Nem hiszem, hogy magyaráznom kell, ismeri a legnagyobb tűz klán szigorú szabályait, és valószínűleg ő is sejti, hogy milyen következményei lehettek névben a Flerionok, képességek terén viszont a Shayék közé tartozni. Nem véletlenül szokás a képességük szerint a klánokhoz fűzni névben is a született gyermekeket, hiszen a klánok létezésének a célja, hogy egybefogják egy bizonyos mágiát használók csoportját.

- Hát, ez sem úgy hangzik, ahogy egy gyerekkornak ki kéne néznie. – Elfintorodva játszik egy szőlőszemmel az ujjai között, én pedig halkan felhorkanva csenek még egy szemecskét a tányérjáról. Összeszűkülő szemekkel figyeli a kezem mozgását, de még mindig nem szól.

- Voltak kellemesebb részei, sok időt töltöttem Esthelben is, mikor idősebb koromban apám el akart rejteni a nagyapám befolyása elől. – Ray szemei felragyognak az apró, nosztalgikus mosolyom láttán, és rádöbbenek, hogy hibát követtem el. Ah. Egye fene, akkor mesélek neki pár dolgot az estheli életemről, hogy boldog legyen. Előbb utóbb úgyis be kell mutatnom Caitnek, legalább nem kell majd magyaráznom, hogy kicsoda. Mesélek neki arról, hogy hogyan fedeztem fel a meleg köveket, amik a törzshelyünkké váltak, az északi vízesések és dombvidékek birodalmáról, és az estheli tél fájdalmas hidegeiről. Mikor úgy érzem, hogy eleget beszéltem egy életre, elcsendesedek, és inkább elemelek még egy szőlőt, hátha végre előcsikarom belőle a szikrákat, amik eddig is ott pattogtak a szemeiben.

- Szedjek neked is? – Szerintem kicsit felcsattanóbbra sikerült a hangja, mint szerette volna, de még így is képtelen vagyok igazán komolyan venni, túl aranyos hozzá. Csak egy sajnálkozó műmosollyal és egy sokatmondó pillantással válaszolok.

- Ne. Így, hogy a tiéd, finomabb. – Nem tudja elrejteni az arca élettel teli, kívánatos pirosságát, egy félig durcás, félig megilletődött mosollyal szed ki még néhány szemet a dobozból a tányérjára. Jó kisfiú. Miután végzett, feláll a székéből, és a legnagyobb meglepetésemre az ölembe mászik. Lovagló ülésben foglal helyet a combjaimon, a döbbenetem a pillanat töredéke alatt vált át az iránta érzett szerelem és a testi vágy egy szédítően heves keverékébe. Ma már sokadszor lep meg a bevállalós közvetlenségével, és megunhatatlan. Ha tudom, hogy ez a jutalom, sokkal hamarabb meséltem volna neki a múltamról. Kicsit közelebb hajol, a kifejező, őszinte szemei ódákat zengnek a félelméről és az ezt legyőző bátorságáról, a vágyairól, kíváncsiságról, zavarról és a szerelemről, ami az enyém pontos mása.

- És így? – A kihívó hangja egy reszketeg suttogásba megy át, de így is megteszi a hatását. A kérdése közben egy szőlőszemet csúsztat az ajkaim közé, én pedig a pillantását fogva tartva lopom el a nyelvemmel a vékony ujjak közül. A kezeim önálló életre kelnek, a combjait lassan végigsimítva pihennek meg a derekán, mintha attól félnék, hogy ha nem tartom, akkor kirebben az ölemből, pedig önként és dalolva mászott ide. Minden alkalommal, mikor felajánl egy kicsit magából, mintha a világegyetemet ajándékozná nekem. Csodálatos érzés, hogy talán pont ugyanolyan szenvedéllyel akarja ezt az egészet, mint én, csak még nincs elég tapasztalata, hogy ezt felismerje.

- Így még finomabb. – Elsötétülő pillantással, csábító mosollyal simítom az egyik kezemet feljebb a testén, a nyaka oldalán megtorpanva dörzsölöm meg az alsó ajkát a hüvelykujjammal. – Most kérek egyet az ajkaidból. – Ösztönösen nedvesíti be a száját a nyelvével, és már ez az öntudatlanul vágyódó reakció is elég, hogy forró hullámokat küldjön végig az egész testemen. Hátranyúl a tányérjához egy szőlőszemért, hogy bizonytalan mozdulatokkal ugyan, de teljesíthesse a kérésemet. Az ajkai hihetetlen puhasággal érintik az enyémeket, a hűvös szőlőszem érzéki ellentéte a szája vadító forróságának. A nyelvem lomhán simítja végig az ajkait, miközben a magamévá teszem a finom gyümölcsöt, majd olyan gyorsan nyelem le, hogy Raynek ne legyen ideje visszavonulót fújni, és mély, de érzelmes, türelmes, ismerkedő csókká alakíthassam a bátor flörtölését. A szőlő íze édessé és frissítővé teszi a lomha csókot, ami szépen lassan kezd követelőzővé és szenvedélyessé válni, ahogy Ray íze felülírja a gyümölcs cukros aromáját. A nyakán lévő ujjaim a tarkójára csúsznak, hogy megtartsam a fejét a felhevülő ostromommal szemben, fogalmam sincs, hogy a másik kezem mikor csúszott a feneke alá, hogy felemelkedhessek vele a székről. Csak akkor fogom fel igazán, hogy a hálószobába hoztak a lépteim, mikor elfektetem őt a hatalmas, hófehér takarón.

Egy pillanatra felemelkedek, hogy a szobában égő lámpások élénk fényében gyönyörködhessek az ágyon elnyúló szeretőm vágytól reszkető, felkínált testében, a csóktól duzzadt ajkaiban, a kipirult arca egyre mélyvörösebbé váló árnyalataiban, a takarón szétterülő, dús hajzuhatagában és az enyhén szétnyílt fürdőköntösből elővillanó hosszú, fehér combjaiban. Ha látná magát az én szemeimmel, soha többé nem lennének kétségei. Egy könnyed mozdulattal, szavak nélkül lököm le magamról a földre az összegombolatlan inget, nem sokkal később a laza szövetnadrág is követi. Egy pillanatra sem veszem le a szemeimet a riadt hercegemről. Már nem takar miket se a vihar sötétsége, se a fürdővíz, se a rossz fényviszonyok. Ray mozdulatlanságba dermedve, a fürdőköntös védelmében figyeli a tolakodó meztelenségemet, az elkerekedett szemek pillantása egész sokáig állja a tüzesen vágyódó tekintetemet, de végül maguk alá teperik az ösztönök, és lejjebb siklik rajtam az ezüstszempár fénye. Szinte olyan erővel érzem magamon, mintha valódi simogatás lenne, minden izmom fájdalmasam megfeszül az érintésétől. Az, ahogy szexin, várakozón az ajkára harap, próbára teszi az önuralmam összes létező láncát és bilincsét. Az ágyra feltérdelve veszem játszadozón az ujjaim közé a köntöse kötőjét, amin egy laza masni tartja össze a törölközőszerű anyag lapjait.

- Leveszed te vagy levegyem én? – Oldalra süti a tekintetét, de akármennyire is zavarban van, nem menekül el a kérdés elől, halkan suttogva adja meg a vágyott engedélyt.

- Csináld te. – A masni könnyedén oldódik ki, már csak a gravitáció tartja Ray testén a vastag anyagot, de nem sokáig. Céltudatos óvatossággal, a mellkasától indulva simítom szét rajta a felszabadított ruharétegeket, a teste pedig, mint egy csomagolásából előbukkanó ajándék, feltárulkozik nekem. Futólag már megcsodálhattam a fürdőben is, de túlságosan féltem, hogy ha túl sokáig iszom magamba a látványát, akkor elrémisztem. Most eljött az ideje, hogy bepótoljak minden pillantást. A reszkető mellkasát díszítő haloványrózsaszín mellbimbókat, a bordái kecses hullámait a bársonyfehér bőre alatt, a csikis köldöke aprócska mélyedését, az alhasán végigívelő V vonalat, ami elvezet a hasához feszülő merevedéséhez. Mindene gyönyörű, és mindene az érintésemért könyörög. Látszik, hogy nem tudja, mit kezdjen magával, az egyik lábát zavartan húzza fel, hogy egy kicsit kitakarjon magából, de nem engedem neki. Azt szeretném, hogy mindent megmutasson. A lábai apró terpesze közé térdelve követelek magamnak több helyet közöttük, riadtan elkerekedett szemekkel néz végre rám, miközben lassú, türelmes játékot űző ragadozóként fölé mászom, és a könyökömön megtámaszkodom a feje mellett. Lehajolok, hogy ráérős, szerelmes csókot leheljek a homlokára, a gyengéd édesgetésnek szöges ellentétét képezi a lomhán követelőző mozdulat, amivel finoman hozzádörgölöm az ágyékomat az övéhez.

- Lélegzetelállító vagy, kicsim. – Halkan, meghökkenve nyög fel, tudom, hogy nem a szavaimtól, hanem a merevedéseink izgató találkozásától. Mikor először hozzásimultam, az esőtől voltunk nedvesek, utána pedig a fürdővíz miatt. Most, hogy végre szárazon érzem magamon a bőrét, még selymesebb, még bársonyosabb, még jobban illik az ölelésembe. Örökre itt akarom tartani. Még mielőtt eléggé összeszedhetné a gondolatait, hogy valami kishitű, frappáns válasszal illessen, birtokba veszem az érzelmek hadaitól elnyíló ajkait. Néhány pillanatig óvatosan ráeresztem a súlyom egy részét, hogy megismerkedjen az érzéssel, az egyik kezem puha cirógatással fut végig az oldalán, hogy a combjába markolva húzzam fel a lábát a derekamra. Tudom, hogy a mai napon valószínűleg ennél nem jutunk közelebb a szeretkezéshez, ezért kiélvezem minden percét, lágy ringatózással kényeztetem mindkettőnket odalent.

Mikor elfogy a levegőnk, zihálva, lehunyt szemekkel hajolok a nyakába, hogy mélyen magamba lihegjem Ray felerősödő, tömény illatát. Engedem, hogy mélyen belém szivárogjon, mint egy függőséget okozó, keserédes méreg. Kicsit elhomályosult tudattal indulok el lefelé a mellkasán, az ajkaim között szinte azonnal peckessé keményedik mindkét puha kis mellbimbója. A nyelvem lassú köröket rajzol köréjük, mintha ezzel örökre a sajátomévá jelölhetném őket. Ray elfojtott, pihegő nyöszörgése zene füleimnek, de még jobban szeretem a nyögdécselései szimfóniáját hallgatni. Lejjebb csúszok, a köldökét taktikusan kikerülöm, hogy ne törjem meg a mámorittas hangulat varázsát. Apró vigyorral sandítok fel rá, mikor elérem a merevedése vonalát, kábán, félig lehunyt szempillák mögül néz rám, de még a bujkáló pillantása is világgá üvölti, hogy mire vágyik. Örülök, hogy ennyire tetszettek neki az ajkaim, de egyelőre más terveim vannak. Egy puszit lehelek a makkjára, a takarót markoló ujjai ökölbe szorulnak már ettől a kis érintéstől. Ha a feneke csak fele olyan érzékeny, mint a farka, akkor életem legjobb aktusai állnak előttem. Kit akarok becsapni? Amúgy is. Csak piszok türelmesnek kell lennem hozzá.

A lábai között elhelyezkedve egyenesedek fel róla, a térdeit kicsit széjjelebb nyitva tolom közelebb őket a mellkasához, hogy feltárulkozzon előttem a feneke apró, rózsaszín nyílása. A fogaimat összeszorítva fojtom el a vágyakozó zihálásomat, miközben finoman végigsimítok a két hófehér félgömb közötti érzékeny vonalon. Reszelős sóhajjal temeti a kezeibe az arcát, de nem próbál megállítani.

- Ne bújj el előlem, Ray. – Halkan mormolom a szavakat, miközben a merevedése hegyéről elcsenek egy keveset a bőségesen szivárgó előnedvéből, hogy síkosítónak használjam. Annyira szexi, hogy még alig értem hozzá, már az orgazmus peremén táncol az izgatottságtól. A teste őszinte reakcióit nem tudja a szemérmessége mögé rejteni.

- Ahhoz túlságosan zavarba ejtő ez a póz. – Épphogy csak megértem a tenyerébe dünnyögött szavakat, féloldalas vigyorra húzódnak az ajkaim, és legszívesebben megmutatnám neki, hogy van ennél sokkal, de sokkal zavarba ejtőbb pozíció is, de most nem az a célom, hogy kikészítsem. A benedvesített ujjammal gyengéden kezdem el masszírozni a bejáratát, de még nem hatolok bele. A váratlan érintéstől az érzékeny helyen felnyikkan, és ugrik egyet. Imádom ezeket a leplezetlenül őszinte, heves, ennivaló reakcióit.

- Ha zavarban vagy, akkor beszélgessünk róla, és elmúlik. – Próbálom a legtürelmesebb, legcsitítgatóbb hangomat használni, egy percre sem szüntetem meg az ujjam masszírozó mozdulatát, hogy kicsit fellazítsam az izomgyűrűk külső rétegeit. – Meséld el nekem, ez milyen érzés. – Kicsit előrehajolva harapok bele nagyon finoman az egyik vádlijába, hogy kizökkentsem a parázásból. Olyan hosszú ideig nem válaszol, hogy már-már beletörődöm, hogy nem is fog.

- Nem tudom... furcsa, de jó. – A kezeit kicsit széthúzva kukucskál fel rám, jutalmul pedig a bőrébe mosolyogva ismétlem meg újra a játékos harapást, miközben finoman, lassan belé tolom a középső ujjamat. Leírhatatlanul szűk, csak apró, körkörös mozdulatokkal tudok előre haladni, és még így is olyan, mintha ki akarna lökni magából. A csontomig megremegek a gondolattól, hogy milyen lenne, ha a farkamat szorítaná ezzel a forró, selymes erővel. Honnan fogok elég önuralmat gyűjteni ahhoz, hogy valaha eléggé kitágítsam? Talán soha nem fogok beférni ide. A picsába. Ennek nem szabadna ennyire szűknek lennie.

Figyelem minden rezzenését, nehogy fájdalmat okozzak neki, ezért azonnal észreveszem, mikor kicsit megfeszül, és megtorpanok. Az ujjai mögül csak félig-meddig kilógó arcán látom, hogy az ajkát rágja, a szemeit pedig összeszorítja. Lehajolok, és apró, karcoló harapásokkal kezdem el izgatni a belsőcombja érzékeny részeit. Szándékosan nem érek a merevedéséhez, most azt akarom, hogy egyedül a benne lévő ujjam taszítsa majd át az orgazmus peremén.

- Ugye nem fáj? – Halkan suttogok, miközben óvatosan csúsztatom még egy kicsit mélyebbre az ujjamat. Lassan végre teljesen benne van. Egyetlen ujj. Annyira szorít. Ebbe bele fogok dögleni. Szétszakadok. Ha most látnám elélvezni, lehet, hogy szégyenszemre elsülnék én magam is. A kontrollom a béka feneke alatt van, ha Rayről van szó.

- Nem, csak… - levegőért kap, mikor apró, tapogatózó mozdulatokkal kezdem el megkeresni a prosztatája érzékeny kis pontját – … feszít. – A szó vége egy meglepett, elfúló nyögésbe fullad, mikor végre megsimogatom a megfelelő ponton. A váratlan élvezetén felbuzdulva, tágra nyílt szemekkel figyelem az arca döbbent rándulásait, miközben megismétlem az előző mozdulatomat. A kezei ismét a takaróba marnak, a lábai akaratlanul tárulnak szélesebbre nekem, a szemeiben ott csillognak a gyönyör csodaszép könnyei. Ha több önuralmam lenne, talán lassítanék, de a kendőzetlen élvezete és a könyörögve elnyögött nevem magával rángatnak egy úton, ahol már nincs megállás. Elég még két tapogatózó simogatás odabent, hogy ziháló nyögéssel élvezzen el, a feneke szűk izmai szinte beszippantják az ujjamat. Elfojtottan morranok fel én is a látványtól, amit soha nem akarok elfelejteni. A teste vad rándulásait, az arcáról a mellkasára is átterjedt érzéki pírt, a görcsösen behajlított lábujjait a levegőben. Hogy lehet itt is ennyire kibaszott érzékeny? Nem elég, hogy a jelleme olyan, mintha nekem teremtették volna, a teste is arra született, hogy egy férfi karjaiban találjon végső kielégülésre.

Képtelen vagyok megállni, újra megsimogatom néhányszor a prosztatája körüli részeket, ő pedig meglepetten ugrik egyet az orgazmustól érzékennyé vált terület váratlan kínzásától. Lenyűgöző, hogy ennyi elég is volt, hogy ismét megteljen élettel a farka. Megint csak a nevem félig ellenkező, félig könyörgő, rekedtes sóhajtásáig jut el, mielőtt újra bekebelezi a gyönyör kábulata. Már én is a tetteim rabja vagyok, elsötétült pillantással, óvatosan húzom ki belőle az ujjamat, hogy két kézzel a mellkasomhoz húzhassam a lábait és az összeszoruló combjain keresztül a merevedéséhez dörgöljem az enyémet. Megkönnyebbülten nyögök fel a selymes bőre meleg, puha érintésétől a farkam körül, mintha egész életemben arra vártam volna, hogy elborult szenvedéllyel hozzá dörgölőzhessek, mint egy kanos vadállat. Ő is felsóhajt a combja belső, érzékeny részét újra és újra megdörzsölő mozdulataimtól, az egyik kezemmel előre nyúlva hajszolom gyorsabban a következő orgazmusa felé őt is. Vállalhatatlanul gyorsan, néhány kétségbeesett, kapkodó lökést követően, öntudatlanul zuhanok bele az orgazmus szakadékába, és a felgyorsuló mozdulataimmal ösztönösen rántom magammal az alattam remegő fiút is. A fejemet hátraejtve, zihálva élvezem a gyönyör fullasztó hullámainak a lecsengését, a csípőm még magától mozdul párat, mintha még a megvalósult orgazmus után is simogatni szeretném a testemmel az övét. Most, hogy már nem tartom magam előtt Ray összeszorított lábait, azok erőtlenül csúsznak le az ágyra a két oldalamon, és feltárják nekem az élvezeteinktől ragacsossá vált hasfalát és a mellkasa vad süllyedését és emelkedését. Ő lassabban tér magához, nem próbálom meg elrejteni a pillantásomból az érzéki, vad imádatot, amit most a buja, kéjsóvár teste iránt érzek. Lenyúlok a földre, és a ledobott ingemmel megtisztogatom a hasát, amíg ő elzavarja a kéjmámor utolsó ködfelhőjét is az elméjéről. A pillantásunk eggyé olvad, miközben lassan ismét fölé mászom, és összeérintem az orrunk hegyét. Néhány rövid másodpercig élvezem a ránk telepedett intim békességet, mielőtt muszáj megszólalnom.

- Sajnálom, hogy engedély nélkül kölcsönvettem a combjaidat, kicsim. – A hangom még rekedtes az iménti zihálástól, az ajkaimra pajzán, játékos félmosoly kúszik. Az emlékek felidézése megteszi a hatását, a kis szeretőm paradicsomvörös árnyalatba öltözik. Ha ennél még egy kicsit pirosabb lenne, örökbe fogadhatná a Flerion klán. Mintha meghallaná az élcelődő gondolataimat, megint a kezei mögé rejtőzik.

- Perverz! – A vigyorom mosollyá szelídül, finom puszikat nyomok az arcának azon részeire, amik kilógnak a kezei takarásából, majd mikor elérem a füleit, belesuttogok.

- Szeretlek, Ray. – Megrezzen az ajkaim érintése alatt, a kezei hirtelen már nem elrejtik előlem, hanem a tarkómra simulva húznak magához, hogy az arcát szorosan a nyakamba temethesse. Annyira jó érzés, hogy olyan letaglózó hatással tudok lenni rá, mint amilyennel ő énrám. Soha többé nem akarom elengedni ezt az érzést, ami hozzá húz, és néha erősebbnek tűnik a gravitáció vonzásánál is.

- Én is téged, te vadember. – Nem tudom, miért örülök úgy a szavainak, mintha nem tudtam volna pontosan eddig is, hogy így érez irántam. Mégis, hallani az ő puha ajkai közül, az ő boldogságtól remegő hangján egy teljesen új élmény. Mosolyogva huppanok le mellé az ágyra, és oldalfekvésben a mellkasomhoz húzom. Hosszú másodpercekig csak szavak nélkül élvezzük a pillanatnyi testi és lelki nyugalmunkat, ő a mellkasomra rajzol apró köröcskéket, mint a legutóbbi szerelmes összebújásunkkor, én pedig egy hosszú, fehér hajtincset pödörgetek az ujjaim között. Most az ő félénk, bizonytalan hangja suttog bele a csendünkbe épphogy csak megtörve azt. – Ez azt jelenti, hogy ma nem fogunk… - Újra visszaköltözik az ajkamra egy szélesebb mosoly, de most kivételesen nem engedem, hogy a pimasz énem felülkerekedjen rajtam, mert egy furcsa sebezhetőség bujkál a szavai mögött. De azért titkon jól esik, hogy ilyen lelkesen várja. Befejezem a kérdését, mielőtt egy pocsolyává olvad szégyenében.

- Nem, ma nem fogunk szeretkezni. – Összeszorítja az ajkait, amik látványosan elnyelnek még egy kérdést, és azonnal rájövök, hogy min aggódik. A szívem fájdalmasan csikar a gondolattól, hogy ez a csodálatos, szenvedélyes, érzékeny és gyönyörű fiú annyira kishitű, hogy megfordulhat a fejében, hogy nem kívánom eléggé ahhoz, hogy itt helyben a magamévá tegyem. Vagy lehet, hogy azt hiszi, hogy a lassan haladás kérését próbálom meg tiszteletben tartani? Azt hiszem azt már akkor felborítottam, mikor elborult hévvel dörgölőztem a combjaihoz az imént. Ha nem uralkodott volna el rajtam a kimerültség és a kielégültség, abban a pillanatban, hogy a fejem az ágyra dőlt, akkor megmutatnám neki, pontosan mennyire kívánom. Hosszút pislogok, miközben gyengéden az arcára simítom a kezemet, hogy magamra terelgessem az örökké aggódó pillantását. Hogy fogom én valaha elűzni az esőfelhőket ezekből a vihart idéző szemekből? – Nagyon szűk vagy, kicsim. Fájna, ha síkosító nélkül csinálnánk, túl nagy vagyok hozzá. – Még az öntelt vigyorom is erőtlenre sikerül, elnyomok egy rám törő ásítást a szavaim között. – Holnap alhatnánk az estheli lakásomban, ott van síkosító és talán aludni is jobban tudok.

Lehunyt szemmel, mosolyogva élvezem az arcomra hulló jeges cseppeket. Fáznom kéne, dideregnem a viharos szél, és a zuhogó eső összehangolt támadásától, de meg sem érzem igazán. Semmi mást nem érzek, csak a szédítő boldogságot, ami minden porcikámat átjárja. Az eső mindig a szabadságot jelentette a számomra. Elrejtette a könnyeim, és rövid időre segített kiszakadni a kegyetlen valóságomból. Most is szabadnak és boldognak érzem magam, de ennek részben a mellkasomra tapadó ázott, éjfekete tincsek az okai. Végre rászántam magam, végre megadtam Castiannek, amire vágyott, de a nem létező istenek úgy gondolták, ideje lehűteni a bennünk éledező perzselő vágyat. Azonban már nincs esélyük ellenünk… már nem tudják tőlünk elvenni ezt a pillanatot. Ez csak a miénk. Ázott, tökéletlen, de a miénk. Képtelen vagyok visszafogni feltörő nevetésem, egyszerűen túl komikus az egész helyzet. Mintha egy ostoba szerelmesregényből olvasták volna ki. De az ostoba szerelmesregényeknek mindig boldog a vége, így biztos vagyok benne, hogy a mi történetünk is hasonlóképp fog végződni. Ha Castian fel nem robban a visszatartott vágyainak feszítő erejétől.

Legnagyobb meglepetésemre nem dühös morranás vagy elégedetlenkedő szavak hagyják el ajkát, hanem a mély nevetés, amit annyira imádok. Amitől minden alkalommal összerándul gyomrom, és feléled bennem a vágyakozás. Magamhoz akarom ölelni, azt akarom, hogy mindig csak miattam nevessen, hogy csak én halhassam ezt a hangot. Félek, hogy mindenki a függőjévé válna, hogy el akarnák őt venni tőlem. Azt nem hagynám. Castian csak az enyém. Ez az érzés csak még inkább megerősítést nyer, mikor megpillantom az érzelmekkel teli, nevetéstől kavargó vérvörös lávatavat. Nedves tincsei arcomhoz tapadnak, ahogy fölém hajol. Közelről még lenyűgözőbb a nevetése. Már bánom, hogy eddig megtagadtam tőle, amire vágyott. Ha tudom, hogy ennyire felszabadulttá válik, ha ilyen könnyen ledobja a láncokat, akkor hamarabb megadtam volna magam. Mit számítanak a saját félelmeim, ha azok elüldözik ezt a nevetést? Ha távol tartják tőlem ezeket az érzelmeket? Szeretet, birtoklási vágy, gondoskodás. Mind ott kering a vörös tekintet mélyén, én pedig beleveszek szédítő táncukba. Már egyikünk sem nevet. Az a pillanat elmúlt. Most egy egészen másfélében rekedtünk benne. Egy pillanatban, ahol az érzelmeink tükrözik egymást. Egy pillanatban, ahol csak mi, és az arcunkon lecsorgó hideg eső létezünk. Örökké itt akarok maradni. Örökké érezni akarom a ragaszkodást, a szeretetet, ami belőle árad és körbeölel minket.

Azonban megtörik a varázslat, az idő könyörtelen fogaskerekei újra mozgásba lendülnek, és magukkal viszik a különleges pillanatunkat. Nem bánom, mert az emléke örökre bennem marad, azt senki sem veheti el tőlem. Nem tudom, hogy enyhe didergő remegésem, vagy a saját józan esze vette rá, de maga után húzva kel fel a lehűlt sziklákról. Megrezzenek, ahogy a hideg cseppek hátamon is végig folynak. Most, hogy a vágy már nem rejti el előlem a való világ ridegségét, szinte összekoccannak fogaim a metsző szél erejétől. Bár csak pár órával múlt dél, mégis alkonyati homály borult az erdőre, a nyugodt kis tavunk vize háborog a szél és a vízcseppek támadásától. A tavasz valóban kétarcú, szeszélyes nőszemély, aki bármelyik pillanatban képes meglepni.

- Menjünk, mielőtt megfázunk – igaza van, őt nem tudom meggyógyítani. Torkom összeszorul a gondolatra, hogy miattam betegszik le. Ha nem döntök úgy, hogy sértett hercegként elvonulok az erdőbe, akkor nem kellett volna követnie. Akkor már a kőházam biztonságot nyújtó falai között lehetne a békésen ropogó tűz mellett melegedve. Tudhattam volna, hogy utánam jön. Felelőtlen voltam, és megint csak magammal foglalkoztam… muszáj lesz változtatnom ezen. Már másokért is felelős vagyok. Castian miattam lett sebezhető, mindent meg kell tenne, hogy biztonságban legyen. Bólintva húzom össze magamon a haszontalanná vált inget, két gombot visszaigazítok a helyére, hogy a szél ne tépje le rólam, és elindulok az ösvényen. Gondolatban már készítem a gyógyteát, amivel enyhíthetem a meghűlés tüneteit, ha szükség lenne rá. Azt hiszem az erdőben talált növényekből tudnék készíteni egy egészen hatékony változatot. Nem a legjobb, de nem tudom, hogyan szerezhetném be azokat, amik még nem nyílnak, vagy nem ehhez a kellemes erdei klímához vannak szokva. Esthelbe biztosan nem járnak vándor kereskedők, hiszen senki sem hagyhatja el a tanács engedélye nélkül. Talán vannak kertek, ahol meg tudják termeszteni őket? A kórházban mintha láttam volna néhány olyan fajt, amivel a túráim alatt nem találkoztam. Talán Castian tud benne segíteni, még ha nem is a szíve csücske a botanika, Eshtelt és a lakóit biztosan ismeri.

Mintha csak meghallotta volna, hogy körülötte forognak gondolataim, mellém lép, és derekamra simítja karját. Hálás vagyok, mert felfogja a szél egy részét és kevésbé reszketek az apró lángok miatt, amiket az érintése gyújt bennem. Maga után húz, gyorsítja lépteink, és én követem, amennyire csak tudom. Sokkal magabiztosabban mozog az erdőben, tudja hová lépjen, mintha csukott szemmel is képes lenne visszatalálni. Talán az árnyékok súgnak neki, vagy az évtizedes tapasztalat? Egyszer majd kifaggatom a képessége összes titkáról. Egy meleg és száraz helyen.

- Tudsz sétálni? Ne vegyelek fel? – nehéz kivennem vonásait, az eső áthatolhatatlan függönyként ölel minket körbe, de azt hiszem most komolyan gondolja a kérdést, nem csak bosszantani akar. Miért ne tudnék sétálni? Elismerem, nem vagyok egy harcos alkat, és a régi puha cipőim sem voltak megfelelőek a hosszú sétákhoz, de már nem az a törékeny hercegnő vagyok, akit hetekkel ezelőtt megismert. Ugyanúgy férfi vagyok, mint ő, csak kicsit kisebb és törékenyebb. Amíg nem kap fel a szél, és röpít fel egy tölgyfa ágai közé, addig nincs mitől tartania. A tőle kapott csizmának hála még a lábam is teljesen száraz, szóval nem is értem a felvetést.

- Már nem kell úgy kezelned, mint egy hercegnőt, Castian. Ez csak egy kis eső – nem is próbálom leplezni, hogy mennyire megsértette a büszkeségemet. Ha elrejtem előle az őszinte reakciókat, akkor sosem fogja megtanulni a határokat. Nem szabad a régi szokások rabjává válnom, és elrejteni az érzéseimet. Tisztában kell lennie vele, hogy Ray sokkal makacsabb, büszkébb és önállóbb, mint a hercegnő, akit megkedvelt. Ha maga mellett akar tartani, akkor ezt el kell fogadnia, ebből nem engedek. Gondoskodhat rólam, de nem minden helyzetben. Nem úgy, ahogy egy hercegnőről gondoskodna. Nem tudom, hogyan működnek a kapcsolatok a férfiak között, de nem is igazán érdekel. Majd mi kialakítjuk, hogy a miénk hogyan működhet megfelelően. Az biztos, hogy nem fog minden kis időjárási viszontagság miatt a karjába kapdosni.

- Ne aggódj, ha egyszer végre hazaérünk, eszem ágában sem lesz úgy kezelni – ez az egy mondat elég ahhoz, hogy felélessze az eső által lehűtött vágyaimat. Arcomra pír kúszik, ahogy elképzelem mi mindent tehet velem a kunyhóban, ami a rejtekhelyünké vált, ahol senki sem zavarhat meg minket, hol csak a hűvös kőfalak lehetnek tanúi a minket elemésztő szenvedélynek. Egy pillanatig sem kételkedem benne, hogy ott tervezi folytatni, ahol az eső félbeszakította. Én is derekára csúsztatom karomat, még jobban összesimítva oldalunkat. Minél többet akarok érezni belőle. Jobban kedveltem a női nadrágokat, azok nem váltak ennyire könnyen szűkössé…

- Akkor is ilyen mocskos lenne a fantáziád, ha tényleg hercegnő lennék? – elérem a célom játékos sértettségemmel, és megkapom a legnagyobb jutalmat, amit csak el tudok képzelni. Egy boldog kacagást. Vajon tudja, hogy a nevetése sokkal szexibb, mint az izmos teste vagy az önelégült mosolya? Hogy ha választanom kéne a vakság és a siketség közt, akkor gondolkodás nélkül vakulnék meg egész életemre, csak hogy tovább hallhassam a nevetését.

- Tudod jól, hogy igen – mosolyogva hunyom le szemeimet egy röpke pillanatra.

„Az ajkaiddal tudnék mit kezdeni.”

Tudom.

- De amíg lánynak hittelek, nem kívántalak ennyire – szívem megremeg az őszinte szavak hallatán. Próbálok nem venni tudomást a félelmekről, amik mélyen bennem vannak, amiket nehéz kiirtani, olyan erősen tartanak a gyökereik. Pedig nincs okom félni. Mellette nincs.

oOoOo

Amint becsukódik mögöttünk a kis kőház ajtaja, úgy érzem egy másik világba kerültem. Az eddigi vacogás elmúlik, sem a hideget, sem a bőrömhöz tapadó nedves ruhákat nem érzem. Nem hallom az ég dühös tombolását, ami eddig kíméletlenól dörömbölt fülemben. Ebben a világban csak a félhomályban izzó vörös szempár, és a benne rejlő szenvedélyes pillanatok ígérete létezik. Egy pillanatig sem bánom meg döntésemet, meg sem fordul a fejemben, hogy tévedtem. Szükségem van rá, nem veszíthetem el, pedig, ha fenntartottam volna a határokat közöttünk, akkor ez történt volna. Most már nincsenek megkötések, semmi sem állhat közénk. A bennem ébredő vágyakozás könyörög az érintéséért, a csókjáért, mindenért, amit adhat, de nem tudom mit kéne lépnem. Ez egy olyan harctér, ahol nincsenek tapasztalataim. Nem tudom milyen lépés következik, és ez megrémít. Tudom, hogy Castian meg fogja mutatni a lépéseket, meg fog tanítani erre a játékra, csak bátornak kell lennem. Csak bíznom kell benne.

- Le kéne vennünk a vizes ruhákat – igaza van. Nem maradhatnak örökké rajtunk, de… itt és most? Előtte? A választ simogató ujjai adják meg. Próbálok ellenállni, de reszketek, ahogy kigombolja ingem. A zavart kétségbeesés kezd eluralkodni rajtam, és elnyomni a sóvárgást, amit az érintése keltett bennem. Szívem vad ütemet diktál, ujjaim remegnek, szinte könyörögnek, hogy megragadhassák Castian csuklóját és megállíthassák a mozdulatait. De nem engedhetek a félelmemnek. Nem engedhetek a hosszú évek alatt kialakult álltandó rettegésnek és kényszernek, hogy elrejtsem, aki vagyok. Ostobaság az egész, hiszen tudja mi rejtőzik az ázott ruhadarabok alatt. Nem fog neki meglepetést okozni, hogy nem nő vagyok, de… de ha úgy már nem lát gyönyörűnek? Ha betegesen vékony, sápadt fiút lát maga előtt, aki csak lelohassza a vágyait? Torkom összeszorul a csalódott tekintet képétől. Nem tudnám elviselni, hogy úgy néz rám.

„Te vagy a leggyönyörűbb férfi, akit valaha láttam, Ray.”

Bízz benne, Ray.

- Segítene, ha előbb én vetkőznék le, kicsim? – egészen közelről súgja fülembe a kérdést. A kérdést és a szót, amitől hatalmasat dobban a szívem. Kicsim. Hallom a vágyakozást a hangjában, de az a szó… ez lágy és gondoskodó. Már korábban is mondta, nemrég, mikor a köveken próbáltuk oltani a vágy pusztító szomjúságát, és délelőtt, amikor… amikor a köd túloldalán jártam. De még ott is hallottam ezt az egy szót. Ebben ott van minden érzelem, amit másképp még nem képes kifejezni. Nincs is rá szükség. Én így is értem. Hogyan is gondolhattam, hogy nem fog figyelni rám? Hogy képes lenne fájdalmat okozni? Hiszen annyira figyelmes, annyira meg akar óvni. Hálásan csúsztatom vállára kezeim, nyugalmat keresve kapaszkodom belé, és az apró puszikba, amiket halántékomra éget puha ajkaival.

Ne félj, Ray.

- Azt hiszem igen – hangom erőtlen, hiszen egyszerre kell küzdenem a félelemmel kevert gátlások, és a közelsége keltette perzselő vágy ellen. Ha megszabadul a ruháitól, a vágy talán elnyomja a félelmet, és könnyebbé válik a harcom. – És ez is… - macska módjára simulok ajkaihoz, jelezve, hogy még többre vágyom. Hogy ezek az apró, szeretetteljes érintések képesek megnyugtatni, képesek eloszlatni kétségbeesésem.

- Segítesz nekem? – bátorság Ray. Olyan rég meg akarod érinteni őt. Annyi alkalommal képzelted már el, hogy végigsimítasz a kidolgozott izmokon, hogy ajkaiddal végigkövetsz minden apró, alig látható heget. Nem futamodhatsz meg. Hangomban nem bízok, ezért csak bólintok és nekilátok a lehetetlennek tűnőfeladatnak. Ujjaim remegnek, ügyetlen vagyok, mint egy újszülött csikó, aki próbál lábra állni, de nem adom fel. Látni akarom őt. Érezni akarom.

Végigfut rajta a remegés, mikor lesimítom válláról az átázott anyagot. Csak fázik, vagy ezt én váltom ki belőle? Vajon én is ugyanolyan hatással vagyok rá, mint ő rám? Ő is úgy érzi, hogy elemészti a vágyakozás, és a bódító köd megállíthatatlanul terjed benne? Remélem igen, remélem nem csinálok mindent rosszul. Megbűvölten simítom végig izmos mellkasát, ujjaimmal követem egy szökevény vízcsepp útját egészen a köldökéig. Lehetetlenül tökéletes. Az izmok megrezzennek tenyerem alatt, minden simításnál, minden mozdulatnál. Sok harcost láttam már a küzdőtéren, de ő… ő egyikhez sem fogható. Mintha a világ legtehetségesebb művésze faragta volna az alakját, majd az istenek életet leheltek volna munkájába. Tétován simítok lentebb oldalán, a tompító köd egyre jobban terjed elmémben, ahogy megérzem izmos combjait. Jól hallottam, hogy nadrágja hullott halk surranással a földre. Tehát ő… ő most… Egy rövid pillantást vetek ágaskodó merevedésére, majd azonnal visszafordítom tekintetem a mellkasára. De már késő. Vágyam még nagyobb lángra robban, elűzve a félelem legnagyobb részét. Bevált. Most már csak a fojtogató szükséggel kell megküzdenem. Szívem tomboló ütemétől alig hallom rekedtes hangját.

- Csodálatos érzés az érintésed – tudom, hogy csak el akarja terelni a figyelmemet, de hálás vagyok neki. Minden egyes bókja erőt ad, segít megharcolni a félelmeimmel. Legszívesebben lehulló ingem után kapnék, hogy eltakarjam magam előle, de nem teszem. Előtte nem kell takargatnom magam. Ez nem a palota, ez a mi közös kis menedékünk. Mellette különlegesnek érzem magam, képes elhitetni velem, hogy minden rendben, hogy minden így a normális, Hogy ezt az életet kellett volna élnem, a rám kényszerített őrület helyett.

- Tényleg? – kíváncsian simítok végig ismét mellkasán, mire a jól ismert remegés, és egy teljesen új dolog a válasz. Egy mély, elégedett sóhaj. Igazat mondott, valóban élvezi, amit vele teszek. Valóban vágyik mindenre, amit egy tapasztalatlan herceg képes adni neki. Kis híján az én ajkaim közül is kicsúszik egy reszkető sóhaj, mikor ujjai óvatos, lassú mozdulatokkal kezdik kioldani nadrágomat. Csak egy pillanatra ér hozzá merevedésemhez, de ennyi is elég, hogy a köd mélyére lökjön. Testem kétségbeesetten vágyik az érintésére, újra meg akarja kapni a pár órával ezelőtti kielégülést. De még tartanom kell magam. Még nem sodródhatok túl messze. Már tudom, hogy ő megtartana, hogy vigyázna rám, de még nem merek engedni. Még egy kicsit maradni akarok.

- Megint azt fogod mondani, hogy borzasztó ízlésem van? – játékos szavai segítenek visszatérni a valóságba. A valóságba, ahol már minden tompa, minden homályos, csak az általa keltett vágy éles és fényesen ragyogó. Borzasztó ízlés? Igen… biztosan az van neki, hiszen rám vágyik. Egy ügyetlen, fakó kíséretet érintései ébresztik fel vágyát, ez a lehető legrosszabb ízlésre utal. Ahogy az is, hogy kitartóan bontogatja tovább nadrágomat. Ujjaim oldalának puha bőrébe mélyednek, ahogy kapaszkodót keresek a józanság ingoványos talaján.

- Lehet – kiszáradt torokkal suttogom ezt az egyetlen szót. Többet már képtelen vagyok, annyira nehéz itt maradnom vele. Annyira nehéz ellenállni a csábító, puha ködnek, és a fejem fölött összecsapó szenvedély hullámainak. Raylin meg akarja állítani. A félénk hercegnő el akarja lökni magától, és tovább védelmezni a titkot, amit annyi éven át megtartott. Pedig már nincs semmiféle titok. És ezt Ray nagyon jól tudja. Tudja, és ezért zárja be a félénk hercegnőt. Rá már nincs szükség. Itt már csak vágynak, szenvedélynek és gyönyörnek van helye. Megremegek mikor a szoba hűvös levegője végigsimít felszabaduló merevedésemen. Fájdalmasan feszít, lüktet, könyörög Castian érintéséért. Még sosem éreztem ekkora szükséget. Nem tett semmit, mégis felemésztenek a tomboló érzelmek. Nem tudom, meddig bírom még.

- De akkor neked is – fel sem fogom szavait, képtelen vagyok értelmet látni beléjük. A tudat, hogy nadrágom a földre csúszik, hogy az utolsó ruhadarab, ami elrejtett előle elbukott, az én bukásomat is okozza. A bukásomat a vágy elleni harcban. Csak egy mozdulat kéne, egy apró lépés, hogy bőrünk összesimuljon, hogy magamon érezhessem forróságát, és remegésünk szinkronba kerüljön. Hogy testem az ütemét diktálja. Már egy pillanatig sem érdekel, hogy mindent lát belőlem. Azt akarom, hogy ugyanúgy elkábuljon a látványomtól, mint ahogy én teljesen elveszek az ő csodálatában. Nincs undor, nincs megvetés, csak őszinte imádat és nyers vágy.

„Te vagy a leggyönyörűbb férfi, akit valaha láttam, Ray.”

Ez a gyönyörű férfi azt akarja, hogy magához öleld, hogy végtelen gyönyört okozz neki, hogy megmutasd azt a világot, amit eddig nem ismerhetett. Másra sem vágyom, csak hogy a karjaiban tartson, amíg elmerülök a bódító ködben. De még képtelen vagyok kimondani ezeket a szavakat, képtelen vagyok tettekkel megmutatni neki. Nem tudom, hogyan kell.

- Mit szeretnél, kicsim? – megint az utolsószó ránt vissza egy röpke pillanatra. Küszködve próbálom a víz felett tartani a fejem. Ő is küszködik. Hangja rekedt, szemei izzanak a félhomályban. Harcol a benne tomboló érzelmekkel, a mindent elsöprő, kínzó vágyakozással. Visszatartja őket, miattam. Hogy én biztonságban érezhessem magam. Hogy bízhassak benne. Nem kapok levegőt. Torkom összeszorul az érzelmektől, amiket iránta érzek. Annyira szeretem őt.

- Nem tudom… - kimondtam a szavakat? Elhagyta bármi az ajkaimat egy vágyakozó sóhajon kívül? Nem tudom. Már semmit sem tudok. Hazugság. Pontosan tudom, hogy mire van szükségem. Tudom, hogy miért üvölt minden porcikám, hogy miért remegnek meg ujjaim, amik bőréhez érnek. Miért hazudok magamnak? Miért hazudok neki? Miért menekülök a gyönyör és a boldogság elől? Nincs több Hazugság. Csak ő és én vagyunk. Csak mi vagyunk. – Téged – utolsó erőmmel suttogom az egyetlen szót, ami megváltást hozhat vágyakozástól égő testemnek és lelkemnek. Őt akarom. Rá van szükségem. Jobban, mint szomjazónak a tiszta, életet adó vízre. Rekedt nyögése keveredik azén riadt sóhajtásommal, mikor testünk vére valahára összesimul. Félelmem feléled egy pillanatra a szokatlan érzéstől, de nem engedek neki. Nem engedem, hogy elszakítsa tőlem Castiant. Kétségbeesetten szorítom magamhoz, ujjaim hátára csúsznak, belemélyednek a puha bőr alatt húzódó izmokba. Forró merevedése lüktetve simul hasamhoz. A bizonyíték, hogy mennyire vágyik rám. Hogy mennyire meg akar szeretni magának. Nem fogom megállítani. Most nem. Az övé akarok lenni teljesen. Fullasztó csókja és nyögései végleg átlöknek a vágy bódító birodalmába, ahol már nem én irányítok. Elvesztem a kontrollt, amihez annyira ragaszkodtam. Most már az ösztöneim irányítanak. Az ösztöneim, és Castian. Sóhajaink összefonódnak, a csókok közt elsuttogott becézések csak egyre mélyebbre taszítanak. Mindenhol magamon érzem az érintését, mindenhol érzem a simogatásokat, az apró, ismerkedő érintéseket. Én is meg akarom őt ismerni, de… de most csak kapaszkodni vagyok képes. Kapaszkodni, belé. Hogy lehet egyszerre gyengéd és követelőző? Hogy képes egyszerre oltani a vennem tomboló vágyakozás lángjait, és mellette újabbakat, sokkal pusztítóbbakat kelteni? Többet akarok.

Mintha csak hallaná gondolataim, felemel a földről, én pedig készségesen fonom derekára lábaim. Rémülten kéne menekülnöm a közelségétől, sikoltva kéne kapálóznom közénk szorult kemény vágya érintésétől, de ehelyett csak még szorosabban bújok hozzá. Pár napja még elfutottam volna. De most nem. Annak az időnek vége. Nincs több gyávaság és bizalmatlanság. Most csak az a gyönyör létezik, amit nekem tartogat. Ajkaimba harapva próbálom visszatartani a nyögéseket, amik minden lépésénél ki akarnak törni. Forró merevedése újra és újra simítja végig sajátom, elviselhetetlen kínt és gyönyört okozva egyszerre. Miért kínoz? Élvezi, hogy teljesen a rabjává válok? Hogy semmi másra nem vágyom rajta kívül? Hogy a birodalom megmentéséről is lemondanék, csak hogy örökre enyém lehessen az érintése, a szavai, az egész lénye? Egyszer még megbosszulom ezt a kínzást. Egyszer, ha képes leszek józan gondolatokra a közelében.

Csak halványan érzékelem, hogy a fürdőbe hoz. A víz halk csobogása alig jut át a fülemben dübörgő szívverésem hangján. Érzem az ő szívének kétségbeesett verdesését is mellkasomon. Két őrült ütem, ami kiegészíti egymást. Ami egymásnak lett teremtve. Képtelen vagyok eltávolodni tőle, akkor is szorosan simulok hozzá, mikor óvatosan leül a fürdőmedence szélére. Fáznom kéne, vacognom a hűvös levegőtől, de a forró szenvedély puha takaróként ölel minket körbe. Semmit sem érzek az illatán és az érintésein kívül. A közelsége minden mást tompává tesz.

Döbbent nyögéssel fogadom masszírozó érintését. Merevedésem az ő forró, bársonyos farkához simul, ahogy szorosan összesimítva mozgatja rajtuk kezeit. A külvilág teljesen elhomályosul, kétségbeesetten kapaszkodom a széles vállakba, miközben minden mozdulatánál végigcikázik gerincemen a remegés, ami a gyönyör előfutárja. Nem bírom. Gyorsabb tempóra akarom buzdítani, azt akarom, hogy vessen véget a kínzó vágyakozásnak, hogy engedjen belezuhanni a kielégülés sötét mélységébe. De képtelen vagyok értelemes szavakat formálni, mindet elnyeli a sűrű köd. Csak a két lávaörvény jut át ezeken a vastag tejfehér felhőkön. Foglyul ejt, nem enged. Nem adja meg a megkönnyebbülést, amit minden porcikám üvöltve követel.

- Mondd, hogy az enyém vagy, Ray – kezei mozgása fájdalmasan lelassul, szavai kíméletlenül rángatnak vissza a valóságba. Az övé vagyok. De ezt már tudja. Éreznie kell. Ha nem így lenne, nem adtam volna meg magam neki. Akkor nem tehetne velem azt, amit csak akar. Akkor harcolnék ellene. Hogyan tudnék szavakat formálni? Hogyan lennék rá képes, mikor minden idegszálam csak a várt megkönnyebbülésre tud koncentrálni. Elhinti a pusztító gyönyör ígéretét, majd ezzel kínoz. Fogalma sincs, mennyire sokat vár most el tőlem.

- Miért? – nem adom meg neki. A dacos ellenállás ereje segít összeszedni gondolataim néhány maradványát. Ha ő nem adja meg a kielégülést, hacsak lomha mozdulatokkal kényeztet minket, akkor miért kéne szót fogadnom? Nem követek minden parancsot ész nélkül. Nem válok üres babává, akit csak a vágyai hajtanak. Tudom, hogy nem is ezt karja. Ő nem egy buta játékszerre vágyik, hanem egy fiúra, aki képes felvenni vele a küzdelmet.

- Mert nagyon szeretném hallani – én pedig nagyon szeretném, ha végre befejezné, amit elkezdett. Ha ujjai szorosabban fonódnának merevedésemre, és néhány erős mozdulattal segítene átjutni a gyönyör birodalmába. De ő csak lassú simogatással kényezteti a legérzékenyebb részek puha bőrét. Megremegek, ahogy ajkai közé veszi fülcimpám, ez az apró kis mozdulat kis híján elég, hogy visszalökjön a ködbe. Hogyan találja meg ilyen könnyedén a legérzékenyebb pontjaim? Vajon erre is meg fog tanítani, vagy nekem kell felfedeznem a teste rejtett titkait? Igazából ez sem bánnám. Akkor én is képes lennék a gyönyör ígéretével kínozni őt.

- Kimondom, de csak ha te is – hangom erőtlen, de ott cseng benne a dac, amire csak egy igazi, makacs herceg képes, aki harcol a szeretőjével. Én is szeretném hallani. Szeretném hallani, ahogy szavakba önti az érzéseket, amik ott kavarognak a lángviharok mélyén. Nem kapja meg könnyen, amit akar, csak ha én is megkapom amire vágyom. Legalább részben. Váratlanul elmosolyodik, és egy gyengéd mozdulattal érinti össze orrunkat. Én… ennél több ellenkezést vártam. Egy kiselőadást arról, hogy a Flerionok sosem lesznek senki tulajdonai, vagy hogy az árnymágusok csak az éjszaka árnyaihoz tartozhatnak. De a szavainál kevés dolog lephetne meg jobban. Talán mégsem sikerült annyira visszatértnem a vágy ösvényeiről, mint hittem.

- Én azóta a tiéd vagyok, hogy először láttam a mosolyodat – döbbent pírral nyílnak el ajkaim, de nem jut eszembe semmiféle visszavágás. De hát… azt már olyan régen volt.

„Sajnálom, de csak olyan játszmákba szokásom belekezdeni, amiket biztosan megnyerek.”

Életem talán első őszinte bókja. Azelőtt senki sem méltatott figyelemre, senki sem ismerte el a tehetségemet. Ő viszont már akkor átlátott rajtam. Ő már akkor bepillanthatott egy rövidke pillanatra az álarcom mögé. Minden bókot, minden elismerés emlékét, amit tőle kaptam, mélyen elraktároztam magamban. Mert ezek mindennél fontosabbá váltak. Vajon ő is így van a mosolyaimmal? Mi másért emlékezne erre az alkalomra?

Mielőtt bármit reagálhatnék, alattomos módon támad rám. Felgyorsítja kezei mozgását, egy pillanatra elhomályosul körülöttem a világ, ahogy szinte átlendülök a gyönyör peremén. De még nem teljesen. Pontosan tudja, mikor kell lassítania, pontosan érzi a határaimat, mintha olvasna minden rezdülésemből. Zihálva fogadom a ködöt, ami újra át akarja venni az uralmat a gondolataim felett, ami magával akar húzni.

- Te jössz kicsim, hallanom kell – nem enged át a szenvedély bársonyos karjainak. Kétségbeesetten nyögöm nevét, próbálom gyorsabb, erősebb mozdulatokra ösztökélni. Nem bírom… nem bírom, ha csak így folytatja. Miért kínoz? Miért nem adja meg végre, amire mindketten vágyunk? Kegyetlen vagy Castian. Kegyetlen és őrjítő. Vállaiba kapaszkodva zihálom ismét nevét, de nincs haszna. Nem fog engedni. Nem, amíg meg nem kapja, amit akar.

- A tiéd vagyok – azonnal felgyorsul kezei mozgása, ujjai a legérzékenyebb helyeken érintik fájdalmasan feszülő merevedésem. Zihálva, szinte sikoltva fogadom a vágy forró hullámait, amik összecsapnak fejem felett. Képtelen vagyok uralkodni mozdulataimon, ujjaim bőrébe marnak, gerincem ívbe feszül, ahogy egyre közelebb kerülök a várt megkönnyebbüléshez. – Csak a tiéd vagyok, Castian – egy utolsó mozdulattal lendít át a határon, amin végtelennek tűnő ideje táncolok. Egy pillanatra elsötétül minden, az elmém apró darabokra hullik. Az orgazmus szédítő erővel söpör végig testemen, remegve, hangos nyögéssel fogadom a megkönnyebbülés forró hullámait. Halk, állatias morranás, és vad remegés jelzi, hogy Castian követ a sötét mélységbe. Bár láthatnám az arcát. Bár láthatnám, ahogy tekintete elhomályosul a gyönyörtől, amit én okoztam. De képtelen vagyok visszatérni hozzá. Képtelen vagyok fókuszálni. Csak zihálva kapkodok levegő után, és reszketve várom, hogy lecsillapodjanak a kielégülés hullámai. Halk, kapkodó légvételeink, és a kint tomboló vihar tompa neszezése az egyetlen, ami megtöri a békés csendet. Ilyen, ha engedek neki. Ilyen, ha nem harcolok a gyönyör ellen, és bízom benne. Ha hagyom, hogy teljesen ő irányítson. Azt hiszem sosem voltam még ilyen boldog.

- Jó volt, kicsim? – az ő hangja is erőtlen, de arcán már ott van a perverz mosoly, miközben gyengéd mozdulatokkal tisztítja meg hasamat a rákerült nedvektől. Zavart pírral sütöm le szemeim, hogy kelljen az önelégült arcot bámulnom. Hiába vannak tele érzelmekkel a parázsló tekintetek, most túlságosan zavarban vagyok. Én akartam elengedni a gyeplőt, én engedtem át neki mindent, de azért lehetne kevésbé büszke magára. Élvezi, hogy ilyen hatással van rám. Egy perverz tuskó.

Ajkaimba harapva biccentek, többre még nem telik. Túlságosan új minden. Amióta hazaértünk… nem is tudom, mintha egy teljesen új világba csöppentem volna. Mintha kívülről, egy sűrű füstfelhőn keresztül figyeltem volna, hogy mi történik. De egy pillanatig sem bántam meg, ami történt. Viszont most, hogy a vágy elcsitult, sokkal jobban fázom, mintha a kint süvítő szél simogatná érzékeny bőrömet. Pedig semmi más nem ér hozzá, csak Castian. Castian meztelen teste, és feszes izmai. Lábaim még mindig köré fonódnak, de leeresztem őket, és óvatosan fészkelődve próbálok távolabb húzódni tőle. Legalább annyira, hogy a kényes területek ne érjenek össze.

Szerencsére segítőkészen ereszt le a megtelt kádba, én pedig megkönnyebbült, boldog sóhajjal fogadom a forró víz érintését. Az egyetlen dolog, amiért nem bántam, hogy az uralkodói házba születtem, az a forró fürdő. Képtelen lennék csak zuhanyozni, vagy egy tállal és törülközővel letisztogatni magam. Kényesen hangozhat, de szükségem van a forró vízre, a sűrű párával terhes levegőre, ami segít kitisztítani gondolataim. Most azonban nincs remény a gondolkodásra. Castian közelében nincs. Amíg ő itt van, a fürdő sem hozhat teljes megnyugvást.

Lesüllyedek a vízben, élvezem ahogy szinte égeti átfagyott bőrömet. Ilyenkor legalább lesz egy kis színem. Tekintetem a lámpásokat meggyújtó Castianre téved. Zavartalanul sétál körbe, a fellobbanó lángok fénye megvilágítja a tökéletes alakot, a minden lépésnél megfeszülő izmokat. Ő persze nem szégyenlős, miért is lenne az? Hiszen egy igazi félisten, akit azért teremtettek, hogy bűnre csábítsa a félénk hercegeket. Elszakítom tekintetem izmos fenekéről, mielőtt féltékeny lennék arra a néhány éjfekete tincsre, ami helyettem érinti őt. Inkább lemerülök a víz alá, majd néhány másodperc múlva fel is emelkedem, éppen annyira, hogy orrom kilógjon, így levegőhöz jussak. Elgondolkodva figyelem a lángok játékát a víztükrön. Táncolnak. Különös keringőt járnak, ahogy lassú mozdulataimtól fodrozódik a víz. Ez a gyönyörű tánc segít összeszedni gondolataim, talán a tópart óta először. Csodálatos volt, amit csináltunk. Illetve amit Castian csinált. Én képtelen voltam bármit tenni. Lefagytam, az agyam leblokkolt, nem tudtam, mi a feladatom. Csak élveztem, amit nyújtani tud, nem is törődtem azzal, hogy ő mire vágyhat. Mennyire önző szerető vagyok. Mennyi idő múlva fog ráunni erre az egyoldalú élvezetre? Mennyi ideig tart ki az újdonság varázsa, és meddig tűri, hogy csak elvenni tudok, de adni nem? Szeretném, ha neki is jó lenne. Ha mindent megkaphatna, amire csak vágyik, de nem tudom mikor fogok készen állni. Mit kéne tennem? Gondolom nincs könyv, ami választ adhatna arra, hogyan legyek tökéletes szeretője egy kiolthatatlan éhséggel rendelkező árnymágusnak. Pedig biztosan sokat segítene.

- Most mentem körbe a szobában teljesen meztelenül, és egy pillantásra sem méltattál. A végén még azt hiszem, hogy nem tetszik, amit látsz – visszasétál mellém a vízbe, önelégült szavai segítenek kiszakadni önmarcangoló gondolataim közül. Ó, ugyan Castian, mindketten tudjuk, hogy hazudsz. Egy pillanatig sem feltételeznéd, hogy nem vagyok rabja a tökéletes külsődnek. De értékelem, hogy egy ismerős játékkal próbálja oldani a tapintható feszültséget. Még egy halvány mosolyt is megengedek magamnak, mielőtt kicsit fentebb emelkedek a vízből.

- Túl önelégült vagy ahhoz, hogy ilyet higgy – jókedvű nevetése igazolja, hogy nem tévedtem. Ő is tisztában van az adottságaival. Nem nevezném hiúnak, egyszerűen csak tudja, hogy mennyire jól néz ki. És az a baj, hogy még ez is borzasztóan szexi benne. Egyszer talán majd elmondom neki, hogy mennyire lenyűgözőnek látom, hogy mennyire beleszerettem az összes hegbe, ami a sápadt bőrt borítja, hogy mennyire rabjává váltam a kecsesen mozgó, izmos testnek. De nem most. Félek, hogy nem férnék el az egója mellett a medencében.

- Hé, Ray. Nem fogom tudni, mi a baj, ha nem mondod el – hangja komollyá válik, miközben ő is leereszkedik a kellemesen forró vízben. Tudom. Én erősködöm folyton, hogy a kommunikáció fontos, hogy bárcsak többször elmondaná, mi jár a fejében, hogy megérthessem, mégis pont azt csinálom, amiről szeretném leszoktatni. Ha csak őrlődöm a gondolataim között, akkor sosem fogunk megoldást találni a problémákra. Nem szeretném, hogy bármilyen félelem gyökeret verjen bennem, és megmérgezze sebesen fejlődő kapcsolatunkat. Bármennyire is kellemetlen, bármennyire is zavarba ejtő, muszáj elmondanom neki. – Valamit rosszul csináltam? – pont ettől féltem. Az aggodalom a hangjában összeszorítja a torkomat. Nem engedhetem, hogy ehhez hasonló érzések kerítsék hatalmába az én gyávaságom miatt.

- Nem. Nagyon jó volt, csak… - lendületesen kezdek bele, hogy minél előbb véget vessek alaptalan félelmeinek, de a végére elbizonytalanodok. Valószínűleg ismét elvörösödöm, de ha szerencsém van, a forró levegő okozta pír elrejti. Lehet ezt szépen kifejezni? Nem… azt hiszem nem, de így is megfogja érteni. Remélem nem kell részleteznem, mert abba a szégyenbe biztosan belehalnék. – …én nem csináltam semmit – azon kívül, hogy kiélveztem minden vele töltött pillanatot, minden édes kínzást, amikért még biztosan bosszút állok. Remélem eljön az az idő, mikor képes leszek olyan gyönyörteli szenvedést okozni neki, mint ő nekem.

Meglepetten hagyom, hogy magával húzzon, bár még eszem ágában sincs elhagyni a vizet. Még nem olvadt fel minden lábujjam, és legfőképp nem állok rá készen, hogy meztelenül lásson a lámpások fényében. Így könnyebben észrevehet bármilyen apró hibát, ami miatt kiábrándul belőlem, ami miatt többé nem tart majd kívánatosnak. Pedig, ha jól érzem a combomnak feszülő merevedését, jelenleg igencsak vágyik rám. Nem szeretném, ha ez bármikor másképp lenne. Szerencsére csak az ölébe vont, és kényelmesen elhelyezkedett velem úgy, hogy még a víz takarásában maradhassak.

- És? – döbbent csalódottsággal pillantok fel a kérdő tekintetbe. Reménykedtem egy kis ellenkezésben, reméltem, hogy ő másképp látta az egész helyzetet, de úgy tűnik, hiábavaló remény volt. Ugyanúgy egy semmittevő szeretőnek érzett, mint én saját magam. A dühös csalódottság kezd eluralkodni rajtam. Utálom, hogy ennyire ügyetlen vagyok. Általában gyorsan tanulok, akkor ez miért ilyen nehéz? Miért kapcsol ki az agyam, ha a közelében vagyok? – Tudom, hogy nincs tapasztalatod, és akár hiszed, akár nem, nem várom el, hogy egy-két nap alatt „lepedőakrobata” legyél – ajkaim vékony vonallá préselődnek, ahogy kikényszerítek magamból egy feszült bólintást. Tudom, hogy megnyugtatásnak szánta, de zavar. Zavar az egész helyzet. Ő lepedőakrobatákhoz van szokva, olyan partnerekhez, akik minden vágyát ki tudják elégíteni, én pedig… én csak kihasználom őt, mert gyakorlatlan és ügyetlen vagyok. Talán fel kéne keresnem egy régi szeretőjét tanácsokért… pfhuj, nem. A gyomrom is felfordul a gondolatra, és nem vagyok benne biztos, hogy nem akarnám azonnal levágni az ujjait, amivel megérintette az én Castianemet. Nem lenne túl szerencsés mészárlást rendezni Esthelben azelső szabad hetemen. – Mi lenne, ha engednéd, hogy megmutassak mindent, te pedig majd a saját ütemedben kipróbálod rajtam, amihez megjön a kedved – hiába simogatja arcomat az orrával, hiába süt minden szavából a gondoskodó szeretet, nem tudok teljesen megnyugodni. Pedig ő mindent megtesz értem. Olyan oldalát mutatja meg, amit senki másnak. Biztos vagyok benne, hogy a korábbi fiúkkal sosem volt ilyen gyengéd, hogy ezt csak én hozom ki belőle. Mert esetlen vagyok. Imádom, hogy ő ilyen mozdulatával csak újra és újra beleszeretek, de magamat utálom. Utálom, hogy még mindig félek, pedig ő tart a karjaiban. Harcolok a kétségeimmel, pedig biztos vagyok, hogy bármit megtenne értem. Miért nem tudom egyszerűen csak kizárni ezeket a gondolatokat? Miért kell itt kavarogniuk bennem, és tönkre tenniük a tökéletes pillanatokat? Szétszakad a fejem.

- De ez neked nem unalmas? – halkan dünnyögve osztom meg vele az utolsó félelemem. A legnagyobb aggodalmam, ami miatt esetleg elhagyhat. Erre ő mit csinál? Nevet. Legszívesebben megütném, ha nem varázsolna el a nevetése. Ez az ő szerencséje. Megbabonázva figyelem arcát, nevető mosolyát, és csillogó tekintetét. Komolyan meg fogom neki tiltani, hogy mások előtt is nevessen. Komolyan.

- Netán úgy érzed a combodon, hogy unatkozom? – közelebb von lüktető merevedéséhez, aminek létezését eddig sikerült agyam egy apró, eldugott szegletébe száműzni. Könnyebb volt úgy értelmes beszélgetést folytatni vele, hogy erről a nem túl apró dologról próbálok nem tudomást venni. Most viszont érzem, hogy a forró vágy ismét végigcikázik testemen, ami a legutóbbi elsöprő orgazmust sem heverte még ki. Nyugalom Ray. Ne törődj azzal, hogy a víz egyre forróbbá válik körülöttetek, és a te férfiasságod is kezd éledezni. – Hogy lehetne unalmas, hogy gyönyört okozok a szeretőmnek? – arcomra simítja tenyerét, és én halkan sóhajtva hajtom bele fejemet. Lehunyt szemmel élvezem érintését egy rövid ideig. Ez a mozdulat mindig megnyugtat. Ez képes elhitetni velem, hogy tényleg izgalmas számára az együtt töltött idő. Sokkal jobban meggyőz, mint forrón lüktető farka, ami egyre jobban feszíti combomat. – Nekem pont olyan élvezet megmutatni neked ezeket a dolgokat, mint neked megismerni őket, kicsim – pontosan tudja, hogy mit kell tennie és mondania, hogy elűzze a kétségeim. Hogy lehet ennyire tökéletes? Hogy ismerhet ilyen jól? Tényleg nekem teremtették a nem létező istenek. Boldog mosollyal válaszolok az elsuttogott vallomásra. Bármit megmutathat nekem, ami boldoggá teszi. Kész vagyok akár életem végéig tanulni mellette. Úgy tűnik elégedett a válasszal, mert bezárja a köztünk lévő kis távolságot, hogy puha ajkait az enyémekre simítsa. Nem csókol, csak érezni szeretne. Pont úgy, ahogyan én őt.

- Köszönöm, Castian – érzem ajkaimon a mosolyát, és ettől még hevesebb ütemre kapcsol szívem. Érzem mozdulni ajkait, de még időben rántom el arcomat. Ha most engedem neki ezt a csókot, nem tudom mikor térek vissza ismét az ép gondolatok világába. Biztos vagyok benne, hogy az egyszerű csók csak csali lenne. Csali, hogy újból a gyönyörig hajszolhasson válogatott kínzási módszereivel. Erre még várnia kell egy kicsit. – Viszont a szerető megnevezés még mindig nem tetszik – ez az utolsó dolog, ami bosszant. Felöltöm hercegnős duzzogásomat, és lebiggyesztett ajkakkal, tűnődve vizsgálom meglepődött arcát. Nem tetszik, hogy a szeretőjének hív. Nem tetszik, hogy nekem ennek kell őt neveznem, mert nincs rájobb szavam. Illetve amim lenne, arra még nem áll készen. Nem akarom elriasztani. Nem tudom mennyire rémítené meg az érzelmeim mélysége. Hogy fel tudná-e dolgozni, mennyire végtelenül szeretem. Találnunk kell egy megoldást, míg el nem jön ezeknek a szavaknak az ideje.

- Mit szólnál ahhoz, hogy szerelmem? – egy pillanatra megfagy körülöttünk az idő. Minden elnémul, minden mozdulatlanságba dermed. Döbbenten pislogok rá, próbálom feldolgozni szavait, halvány mosolyát és érzelmektől terhes rubint tekintetét. Remegő ujjaim összesimulnak a víz alatt, ahogy eluralkodik rajtam a kétségbeesett zavar. Jól hallottam? Biztosan azt mondta, vagy csak a képzeletem az egészet. Ennyire elvesztem volna gondolataim örvényében? Lehet, hogy egy pillanatra összeolvadt a képzelet és a valóság.

- Castian, ne játssz ezzel a szóval! – és a szívemmel. Hangom megremeg, látásom elhomályosul a könnyektől, amiket képtelen vagyok visszatartani. Túl sok érzelem szorítja össze szívemet, túl sok remény, boldogság és szerelem. Nem bírok már velük. Most könnyedén összezúzhatna, sebezhető vagyok. Egy magányos fiú, aki végre megtalálta a helyét és a boldogságát. Egy törékeny herceg, páncélok nélkül.

- Nem játéknak szántam – arcomról nedves tincseim közé csúsznak ujjai, nem látom arcát, összemosódik az előtóduló könnyektől. De hallom a hangján, hogy igazat mond. Hogy őszinte. Hogy tényleg szeret. – Teljesen komolyan gondoltam. Te különleges vagy, Ray. Fontosabb bárkinél, ebben sose kételkedj – reszketek szavai súlyától. Levegő után kell kapnom, mert összenyomnak a benne lévő heves érzelmek. Az érzelmek, amikre az én vademberem képes. A nevetés és a zokogás furcsa keverékével fúrom arcomat Castian nyakába, tenyereimet mellkasához simítva bújok minél közelebb. Érezni akarom a belőle áradó biztonságot. Érezni akarom a szívverését, hogy az is eldalolja nekem ugyanezeket a szavakat. Testem rázkódik, képtelen vagyok abbahagyni a sírást. Hiába simogatja hátamat, hiába simít végig lágyan tincseimen, esélye sincs a hosszú évek alatt felgyülemlett érzelmek ellen. Ezek nem a szomorúság könnyei. Ezek a mélyen elzárt boldogsághoz tartoznak, amikre sose láttam reményt. A boldogsághoz, amire a magányos kisfiú mindig vágyott, de úgy érezte nem érdemli meg. Hogy a sors sosem fogja engedni, hogy bárkihez tartozhasson. Most mégis, megkapta a szeretet egy arrogáns, idegesítő tuskótól. A szeretetet, és az érzést, hogy végre különleges. Különleges, nem pedig egy selejt, aki képtelen bárki elvárásainak megfelelni.

Hosszú percekbe telik, mire képes vagyok úrrá lenni könnyeimen. Kissé szégyellem magam, hogy ennyire félreérthetően reagáltam, de biztosan tudja, hogy nem szomorú vagyok. ismer ennyire. Hogyan lehetnék csalódott és letört egy ilyen helyzetben? Egy ilyen különleges pillanatban?

- Utállak, te arrogáns tuskó – halkan dünnyögök bele nyaka puha bőrébe, ajkaim minden mozdulatnál végigsimítanak rajta, érzem az egyre hevesebben lüktető erek ritmusát. Furcsa elégedettséggel tölt el, hogy ilyen hatással vagyok rá. – Utállak, mert elvetted tőlem a lehetőséget, hogy én mondhassam ki előbb – előveszem durcás hercegi hangom, és kicsit távolabb húzódom, hogy végre újra összefonódhasson tekintetem a csillogó vörös lávatavakkal. A lámpások fénye csak még élénkebbé teszi a pillantását, mintha a bennük lobogó lángok, valóban életre keltek volna. Szívszorítóan gyönyörű.

- Elég furcsa módon hálálod meg a dolgokat, hercegem – ajkain ott bujkál egy mosoly, ami kis híján engem is megtör. De még nem engedek, még maradok a szerepemben. Tudom, hogy élvezi, látom az izgatott csillogást a tekintetében, amit a játékaink hoznak elő. Valószínűleg nincs hozzászokva, hogy ellenkezzenek vele, mindenki tiszteli, vagy a lábai elé hullik. Én viszont nem fogom azt tenni, amire számít. Büszke herceg vagyok, ezt nem veheti el tőlem. Kivéve, mikor az érintéséért könyörögve reszketek a karjaiban… de azok a pillanatok minden más felett állnak.

- Valóban? – egy ujjammal elgondolkodva érintem meg ajkam, miközben másik kezem lassú simítással csúsztatom le mellkasán, néha megállva és végigkövetve egy-egy kidolgozott izom vonalát. Szívem rémült madárként verdes mellkasomban, de még kitartok. Bátorság Ray. Nincs mitől félned. Te akartál tanulni. Ha ő ki merte mondani ezeket a szavakat, akkor én is képes leszek ezt megtenni érte. Nekem a szavak nem okoznának nehézséget, de más dolgok… azokból éreznie kell, hogy mennyire fontos nekem. Nem mindig beszéljük ugyanazt a nyelvet, de most véletlen sem szeretném, hogy félreértsük egymást. Tekintete egyre jobban elsötétül, a csillogó lángok lassan sötéten izzó parázzsá válnak. – Pedig egy herceg hálája mindig legendás – hangom lehalkítom, és most én vagyok az, aki nem engedi el tekintetét. Most nem fogom engedni, hogy elragadjon a köd, most minden pillanatot látni akarok, érezni akarok. – Köszönöm, szerelmem – ajkaira suttogom az utolsó két szót, miközben ujjaim szorosan rámarkolnak lüktető farkára. Mély, döbbent sóhajjal tapad ajkaimra, vad táncra hívva őket. Ujjai már szinte fájdalmas erővel tépnek tincseimbe, de nem szólok. Ez a fájdalom most jólesik, kellemes bizsergésként fut végig gerincemen. Most az a legfontosabb, hogy ő élvezze.

Bátortalanul mozdítom meg kezem, próbálom felidézni a mozdulatokat, amikkel korábban ő maga hajszolt a pusztító gyönyörbe. Teste reszketése és néhány halk, ajkaimba fulladó nyögés ad erőt a folytatáshoz. Valószínűleg rettenetesen ügyetlen vagyok a korábbi partnereihez képest, de makacsságom győz a félelem és az aggodalom felett. Neki én vagyok a legfontosabb, mindegy mit és hogyan csinálok. Nem csak benne kell bíznom, hanem végre magamban is. Hüvelykujjammal erősebben simítok végig merevedése érzékeny, bársonyos végén. Gyengéd erőszakkal rántja hátra fejem, én pedig aggódva dermedek meg. Rosszul csináltam valamit?

- Folytasd, kicsim – rekedt suttogásától és ajkai nedves érintésétől a nyakamon, bennem is felébred a vágy, amit eddig sikerült visszafognom. Átengedem magam az ösztönöknek, a forróságnak, ami belőle árad és magához láncol. Beleveszek halk sóhajaiba, apró csókjaiba és farka követelőző lüktetésébe ujjaim között. Nem tudom meddig tart ez az őrült pillanat, nem tudom mikor kezdett gyorsabb mozdulatokat követelni forró csókjaival. Megadom neki, amit kér. Bármit megadnék neki. Hiszen az övé vagyok. Fogai bőrömbe marnak, hangos nyögését felfogja érzékeny nyakam. Kis híján engem is magával ránt a gyönyör bódító mélységébe a puszta tény, hogy én lendítettem át az orgazmus kapuján.

Zavart pírral hallgatom egyre csendesülő zihálását, tenyerem visszasimítom mellkasára. Nem nézek a körülöttünk lévő zavaros vízre, mert szinte biztos, hogy felgyulladnék szégyenemben. Inkább apró köröket rajzolgatok a sápadt bőrre, ami alatt érzem heves szívverését. Megnyugtató ez a békesség, ami körülölel minket. Meglepően pihentető társaság tud lenni, ha nem nyitja ki a száját, és nem próbál meg az idegeimre menni. Bár azt az oldalát is szeretem, néha nem árt egy kis szünet.

- Tényleg nem vagy olyan ártatlan – a birodalom legcsábítóbb mosolyával kutatja fel végre tekintetem. Ajkamba harapva, vöröslő arccal állom tekintetét. Ha most elkezdi kritizálni a technikámat, a nem létező istenekre esküszöm, hogy felképelem. Pontosan úgy fest, mit egy jóllakott ragadozó, már csak azt hiányolom, hogy elnyújtózzon a medence szélén – Csodálatos voltál, kicsim. Köszönöm – hangja ellágyul, és egy könnyed csókot nyom homlokomra. Ez a kedves, gondoskodó Castian mindig meg tud lepni. Imádom, hogy ezt az oldalát csak nekem mutatja meg. Hogy míg mások csak a hűvös árnymágust ismerik, én a szerető, lángoló tekintetű tűzmágust, aki nem csak a nevében rejlik ott. Minden mozdulatában, minden tettében ott van az izzó ragaszkodás és büszkeség. Válaszra nyitom szám, de széles mosollyal előz meg. Túl jól ismer. – Ki ne mondd! Borzasztó az ízlésem.

- A lehető legborzasztóbb – apró fintorral rázom meg fejem, de ajkaimról nem tudom elrejteni a büszke mosoly halvány jeleit. A bókok ritka kincsek voltak az életemben, míg ő be nem lépett. Ki hitte volna, hogy egy arrogáns vadember fog elkényeztetni ilyen szavakkal. Fokozatosan építi fel bennem a bátorság és magabiztosság alapjait. Tudom, hogy nem csak azért mondja, hogy az önbizalmam növelje, hanem komolyan is gondolja minden szavát. Ő nem dobálózna üres dicséretekkel. Nem bánom, hogy összegyűjtöttem a bátorságom és képes voltam gyönyört okozni neki. Legalább egy keveset visszaadhattam a mérhetetlen csodából, amivel engem ajándékozott meg.

- Úgy érzem, nem csak én élveztem, az odaadó hálálkodásodat – tökéletes érzékkel tapos bele a meghitt, békés hangulatba. Döbbent sóhajjal rezzenek össze, ahogy gyengéden végigsimít merevedésemen. Azt hitte én fából vagyok és teljesen hidegen hagyott a… az, ami? Tekintetében újra ott a csillogás, ami semmi jót nem sejtet. Illetve pont, hogy minden jót. Elmém egyik része kétségbeesetten sikít, próbál rávenni a menekülésre, a másik azonban könnyedén maradásra bír. Ő mindent ki akar próbálni, aminek ígérete ott pihen a lángörvények mélyén. Bele akarja vetni magát abba a gyönyörbe, amit Castian nyújtani tud. Bármi is jár a fejében, tudni akarom.

Kezei derekamra csúsznak, és olyan könnyedséggel ültet fel a medence szélére, mintha súlyom könnyed tollpihe lenne. Letaglóz az ereje. Láttam a harctéren, eddig is tudtam mire képes, de tompa agyam csak most kapcsolta össze az információkat. A tudat, hogy ilyen erő mellett is képes gyengéd és figyelmes maradni, csak hogy én ne sérüljek, hatalmas súlyként nehezedik remegő szívemre. Hogy lehet ennyire tökéletes?

- Castian mit… - döbbenten hagyom, hogy terpeszbe simítsa lábaim, és lustán közéjük fészkelje magát. Még semmit sem tett, de érzem, hogy a vágy forró ujjai kétségbeesetten tapogatóznak tudatom után. Meg akarják ragadni, hogy beránthassák magukkal a puha ködbe. A ködbe, ahol lassan több időt töltök, mint a valóságban. Az éjfekete tincsek szédítő örvényekben terülnek szét a víz felszínén, az izzó szempár ismét fogjuk ejt. Egy ostoba kis rácsálónak érzem magam, aki újra és újra önként sétál be a vadmacska odújába.

- Cssss… csak engedd, hogy valami egészen újat mutassak neked, kicsim – halk suttogással hint apró csókokat combom belső részére. Megrezzenek, ahogy puha ajkai végigsimítanak az érzékeny részeken. Mit… mire készül? Lassú csókjai kikerülik merevedésem, és hasamon folytatják útjukat. Halkan felkuncogva rezzenek össze, mikor köldökömhöz érnek ajkai. Tekintetében kíváncsiság villan megtörve a legnagyobb gyönyör megkérdőjelezhetetlen ígéretét.

- Csikis – suttogom halkan, mire morranva ismétli meg a mozdulatot. A válasz ugyanaz, képtelen vagyok visszatartani kuncogásom. Érzem mosolyát a bőrömön, ahogy visszaindul merevedésem felé. Ahogy közeledik, egyre jobban elveszítem a kontrollt. Már egészen távolról, vastag ködfátylon túlról figyelem, ahogy nyelvével végigsimít fájón feszítő farkamon. Egy halk, döbbent sikkantás kíséretében fejem hátraesik, remegő kezekkel próbálok megtámaszkodni magam mögött a hűvös padlón. Pillanatok alatt borít el mindent a sűrű tejfehér felhő, józan gondolataim elérhetetlen távolságba kerültek. Túl szokatlan. Túl új. Túl csodálatos. Túl kevés.

Neve alig kivehető nyögéseim között, de megérti. Nyelve lassú köröket rajzol makkomra, miközben ajkai közé csúszik lüktető vágyam. A forró nedvesség, ami körülölel, teljesen kitöröl mindent, és veszélyesen közel taszít a gyönyör határához. Kétségbeesetten egyensúlyozom a peremen, de néhány erőteljesen szívás, és elbukom.

Sikítva zuhanok bele a sötétségbe.

Zihálva kortyolom a levegőt, remegő karjaim képtelenek tovább megtartani súlyom, hátra fekszem a hűvös padlón. Vagy zuhanok. Csoda, hogy fejem nem koppan a köveken. Zavaróan hidegek, de képtelen vagyok úrrá lenni reszketésemen és rávenni gyenge végtagjaim a mozgásra. Az orgazmus okozta szikrák még mindig cikáznak testemben, időnként összerándulok amikor egy érzékeny résznek csapódnak. Sosem éreztem még ehhez hasonlót. Sosem volt még ennyire jó semmi. Egyszerűen elvesztem, mikor az ajkai hozzám értek. Szánalmasan rövid ideig bírtam, mintha egy kiéhezett tinédzser lennék. De hogy lettem volna képes ellenállni, mikor ilyen csodálatos dolgokra képes? Már az emlék is elég, hogy vissza kelljen fognom nyögésemet. Castian tönkre fog tenni.

- Sajnálom! Én… túl hamar… sajnálom – kétségbeesetten harapok ajakimba, és szégyenkezve hunyom le szemeim. Nem akarom a csalódott tekintetét látni. Biztosan ki fog nevetni. A várt megvető kacagás elmarad, helyette felültet és óvatosan visszaemel maga mellé a vízbe. Jóleső sóhajjal fogadom ismét a forró hullámokat magam körül, de a szemeimet még mindig nem merem kinyitni. Érzem, hogy közvetlenül előttem van, hallom halk légvételeit, de a látványra nem vagyok felkészülve. Inkább visszasüppedek a habok közé, hogy csak orrom látszódjon ki. Mintha a víz képes lenne elrejteni a szégyenemet. Keresnem kéne valakit, aki ért a földmágiához. Készíthetne nekem egy mély gödröt, majd be is temethetne.

- Semmi baj kicsim, nyugodj meg – apró, puha csókokat hint homlokomra. Kell pár perc, hogy hasson megnyugtató simogatása, de végül hajlandó vagyok kinyitni szemeim. Először csak hunyorogva, hogy azonnal becsukhassam, ha nem tetszik a látvány. Jobb a fokozatosság. Azonban a széles mosoly, mai elterül arcán közel sem az, amire számítottam. Ez egy elégedett ragadozó vigyora. – Bóknak veszem, hogy ilyen rövid ideig bírtad.

- Önelégült tuskó! – kiemelem fejem a vízből, és felháborodott pírral csapok mellkasára. Én halálra aggódom magam a hibám miatt, ő pedig élvezkedik rajta, mintha a világ legnagyobb dicséretét kapta volna. Most meg még nevet is erőtlen támadásomon. Komolyan felbosszant. Ez egy csodálatosan idegesítő képessége. Pillanatok alatt képes kihozni a béketűrésemből. Sértett önérzetemmel együtt ellebegek tőle, és a medence legtávolabbi végében támaszkodom meg a peremen.

- Most komolyan duzzogni fogsz? – ahogy hallom remekül szórakozik rajtam, tudja, hogy úgysem tart ki sokáig a neheztelés. Nem is igazán neheztelek rá, inkább csak… nem tudom. Jól esik kicsit puffogni. Nehogy elkényelmesedjen és azt higgye, hogy minden alkalommal aléltan omlok karjaiba a csodálattól. Nekem is van büszkeségem, ami most eléggé sült. Nem az ő hibája, de nekem is jár egy kis idő a sebek nyalogatására.

- Igen – összefonom mellkasomon karjaim, és a peremnek döntöm fejem. Lehunyom szemeim, és élvezem a meleg víz cirógatását. – Olyan, mintha mindenem kocsonyából lenne – dünnyögöm halkan. Nem tudom, hogy magamnak, vagy mindkettőnknek szánom a megállapítást, de az biztos, hogy minden erő elhagyta a testem. Ha a víz nem tartana fent, akkor biztosan összecsuklanának lábaim is. Csak azért tudok támaszkodni velük, mert semmi súlyt nem kell elbírniuk. De ha ki kéne kecmeregnem a vízből… az lenne a világ legnagyobb pofára esése. –Tarthatunk egy kis szünetet? Én… - le kell nyelnem büszkeségem, hogy be tudjam fejezni a következő mondatot. Biztos ezen is remekül fog szórakozni, de nem tehetek mást. Ez nem arról szól, hogy félnék a tetteitől, hogy bármi rosszul esett volna. Minden csodálatos volt, egyszerűen csak… - …elfáradtam – kelletlenül mormogom az utolsó szót, résnyire nyitom szemeim, hogy láthassam önelégült mosolyát. És ott is van. Bár mindig ilyen jól tippelnék.

- Majd dolgozunk az állóképességeden – sejtettem, hogy erre is lesz megfelelő válasza. Azonban elfelejtette, hogy én nem egy katona vagyok, akit harcra kell képeznie. Én egy herceg vagyok. Egy herceg, aki a szerelme.

- Előre szólok, hogy nem fogok köröket futni a ház körül. Bármi hasonlót verj ki a fejedből – szívesen nézem ahogy mások eddzenek, gyönyörködöm a harcosok izmos testének mozgásában, de nekem ennyi kapcsolat a küzdőtérrel bőven elég. Sétálni szeretek, a lovaglást is kedvelem, sőt, az íjászkodást mindig meg szerettem volna tanulni, de a futás… azt biztos nem. Ha kergetnek akkor talán, bár lehet hamar belátnám, hogy egy féllábú öregember is játszva utolérne. Egyszerűen nem erre találtak ki engem.

- Ó, vannak erre sokkal jobb módszereim – szemeim ismét elkerekednek, a zavart pír ismét visszatér arcomra. Komolyan direkt csinálja. Esküszöm, hogy arra játszik, hogy kirakjam a házból a zuhogóesőbe, mint egy neveletlen kutyát.

- Perverz! – a vízbe csapva próbálom lelocsolni, de túl messze van. Csak néhány hősies csepp éri el arcát, ami éppen csak arra elég, hogy újabb nevetést csaljon elő belőle. Ez az a hang, aminek képtelen vagyok ellenállni, és én is elmosolyodom. Nincs, ami megvédhetne tőle. Egyszerűen minden pajzsomon átjut, azt tehet velem, amit csak akar. Meg kéne, hogy rémítsen ez a sebezhetőség, de már nem igazán érzek félelmet. A régi gátlások ott vannak, de egyre jobban sikerül elnyomnom őket. Talán ennek a különleges napnak a hatása, de úgy érzem, percről percre közelebb kerülünk egymáshoz. - Inkább menj és gyújts tüzet a kandallóban. A vihar lehűtötte a kőfalakat, szörnyen hideg van a vízen kívül – kissé parancsolóra sikerül a hangom, ahhoz vagyok szokva, hogy szolgákat utasítok, de neki nem osztogathatok parancsokat. Ő egyenrangú velem. – Kérlek – teszem hozzá halvány, zavart mosollyal.

- Másképp is melegen tudlak tartani – ó ezt komolyan nem hiszem el. Hogy lehet valaki ennyire perverz, bosszantó és idegőrlő?! Ha lenne bármi kartávolságban, akkor biztosan hozzávágnám, de csak szikrázó pillantásommal tudom büntetni. Vékony jégen táncolsz vadember!

- Castian! – hiába az irritált hangnem, csak egy újabb nevetés a válasz, ami előcsalja az újabb mosolyomat. Komolyan, még ez is bosszant. Bár képes lennék rá igazán haragudni. Miért van ellenem ennyi fegyvere?

- Várj néhány percet mielőtt utánam jössz, nehogy befagyjon a hercegi hátsód – pirulva figyelem, ahogy kecsesen kimegy a vízből, magához vesz egy törülközőt a sarokban feltornyozottak közül, és elhagyja a fürdőt. Képtelen vagyok levenni róla a szemem, mikor meztelenül vonul előttem. Túl tökéletes. Túl csábító. Túlságosan tönkretesz.

oOoOo

Egy tiszta, puha fürdőköntösbe bugyolálva hagyom el hálószobámat. A ropogó tűz már elkezdte felmelegíteni a nappali hűvös levegőjét, a vörös lángok sejtelmes árnyékokat festenek a szürke falakra. A számomra legfontosabb árnyék, akiért bármit képes lennék megtenni, a kandalló előtti széles fotelben nyújtózkodik. Szinte már fekszik, semmint ül. Egy egyszerű bő nadrágot húzott, inge gombolatlanul enged betekintést a halvány hegekkel borított izmos mellkasra. Még csak nemesi öltözékben vagy egyszerű hétköznapi viseletben láttam őt. Ez viszont más… valahogy olyan meghitt. Tekintetében ugyanazok a vörös lángok lobognak, amiket elgondolkodva figyel. Bárcsak megörökíthetném valahogy ezt a tökéletes pillanatot. Annyira szívszorítóan gyönyörű. Örökké magam mellett akarom tudni, hogy minden hűvös estén ez a látvány fogadjon.

- Kezdtem azt hinni, hogy belefulladtál a vízbe – puha papucsba bújtatott lábaim elnyelik lépéseim zaját, ő mégis megérzi, mikor a közelébe érek. Mintha minden érzékszerve ki lenne rám hegyezve. Bár talán csak a képzésének köszönhető. Ő amellett, hogy nemes, egy katona is, méghozzá árnymágus. Abból, amit apám mellett tanultam róluk, leszűrtem, hogy tökéletes harci gépek, akik a sötétből való pusztításra vannak kiképezve. Valódi ragadozók. Egy ilyen embert esélyem sem lenne meglepni.

- Nincs ekkora szerencséd. Igaz, hogy nem tudok úszni, de egy kádba még én sem fogok belefulladni – a kandallóhoz sétálva veszem kezembe a piszkavasat, és kicsit felélesztem a lángokat. Szeretem ahogy a forró lángok új életre kelnek és boldogan lobogva árasztják a hőt magukból. Mindig szerettem a lángokkal játszani, sosem zavart, ha megégettem magam. Talán ezért vagyok ennyire merész Castian mellett is. Ő az az éjfekete láng, akivel bármikor készen állok egy játékra, bármi is lesz a vége.

A lángokból merített bátorságot kihasználva felé sétálok, és szó nélkül mászom ölébe. Bár jelenlegi helyzetét tekintve inkább azt kéne mondanom, hogy összegömbölyödve fekszem rá, akár egy bújós kismacska. Készségesen ölel át, nehogy lecsúszak fészkelődés közben. Szerencse, hogy apró vagyok, így tökéletesen elférek. Most az egyszer nem bánom a nőies alkatomat. Én így egészítem ki Castiant. Nyugodt szusszanással pihentetem tekintetemet a lobogó lángokon, miközben ütemes szívverését hallgatom. Túl tökéletes ez a pillanat. A bennem tomboló, sosem nyugvó aggodalom most is felszínre tör. Nem tudom képes leszek e valaha kiélvezni a felhőtlen boldogságot. Vajon mindig várni fogom mikor omlik össze az életem? Hogy mikor kerülök vissza a romok közé, ahonnan indultam? Ahol éveken át bolyongtam? Jelenleg Castian a sziklám, amire az életem építem, de mi lesz, ha őt is elveszik tőlem? Ha ezt a sziklát kihúzzák alólam?

- Castian? – halkan suttogom nevét, nem tudom, hogy elaludt-e, vagy csak ő is messze jár gondolataiban. Nem akarom megzavarni a pihenését aggodalmaimmal, de választ kell kapnom, különben képtelen leszek megnyugodni.

- Mondd, kicsim – szóval ébren van. Akkor valóban nincs más út, mint az előre.

- Most, hogy nem kell többé felügyelned engem, új feladatot fogsz kapni? El kell majd hagynod Esthelt? – a gondolat, hogy elhagyhat, pedig még éppen csak egymásra találtunk, megfojt. Idegesen gyűrögetem inge szélét, ujjaim feszülten játszanak az egyik gombbal. Muszáj valamit csinálnom, vagy megtörök. Nélküle képtelen lennék végigcsinálni az egészet. Képtelen lennék a lázadás arcává válni, ha ő nem ölelne minden este a karjaiba. Nem csókolna szenvedélyesen, elfeledtetve velem a politikával töltött fárasztó órákat. Egyszerűen szükségem van rá.

- Maradok, míg a tanács döntésre nem jut. Ha az édesanyád biztonságban van, akkor pedig veled együtt hagyom el Esthelt – megnyugodva fújom ki a levegőt, és halvány mosoly kúszik arcomra. Ebben a válaszban reménykedtem. Mélyen belül már tudtam, hogy sosem hagyna magamra. Önző vagyok, mert a birodalom szörnyű veszélyeket rejt az árnymágusok számára, de… de nem érdekel. Akkor önző vagyok. Úgysem lenne képes Esthel védelmező falai között leélni az életét, akkor pedig miért ne tarthatna velem? Miért ne követhetne a politikai csatáktól hemzsegő, orrgyilkosokkal szegélyezett ösvényen, amire ezután lépni fogok. Senki más mellett nem érezném annyira biztonságban magam, mint mellette. Vigyázni fogunk egymásra, és remélhetőleg mindketten épségben vissza is fogunk jutni Esthelbe. Erre együtt van a legjobb esélyünk. A birodalom két legnagyobb ellensége, egy árnymágus, és egy gyógyító fiú. Néha tényleg úgy érzem egy borzasztó romantikus regény az életünk.

- Köszönöm – apró csókot nyomok mellkasára, majd visszafordítom tekintetem a lángokra. - Szerinted a tanács bele fog menni az alkuba? – ott volt a tanácsgyűlésen, mindent hallania kellett. Remélem az irántam érzett csalódott dühe nem tette süketté a történések iránt. Nem biztos, hogy lenne erőm mindent elmesélni és feltépni az árulásom okozta sebeket. De muszáj valakivel megbeszélnem a félelmeim. A beszélgetés az egyik olyan dolog, ami mindig is hiányzott a palotában. Ezért éreztem igazán magányosnak magam. Nem az érintések hiányoztak, hanem a társalgás. Társalgás értelmes és fontos dolgokról, nem pedig arról, hogy éppen melyik szín lesz az őszi divat, vagy hogy a csipkeszegély mennyire idejétmúlt.

- Biztosan. A te támogatásod egy olyan előny, amire szüksége van a lázadásnak – igaza van. Ha a klánvezetők fejével gondolkodunk, akkor ennél jobb lehetőségük sosem lesz. A jóslat beteljesítője vagyok, a király lázadó fia, aki meg akarja dönteni apja elnyomó uralmát. A tétovázó klánvezetőket semmi sem győzhetné meg jobban. Egy törékeny hercegnő talán megható és aranyos lett volna, de nem igazán lelkesítő. Nem adott volna erőt. Ray viszont… ő maga az erő, ami megmutatja, hogy ellen lehet állni a király hatalmának, akár éveken keresztül. Akár az orra előtt is.

- Remélem ki tudják szabadítani – a reménykedő sóhaj inkább csak magamnak szól. Rettegek, hogy a halálos ítéletét írtam alá azzal, hogy a megmentését kértem. Ha apám megneszel valamit… ha elkapja a kiszabadítására küldött embereket, és kínzással tudomást szerez a létezésemről… akkor neki vége. De akkor is meg fog halni, ha én nyíltan a lázadás mellé állok. Képtelen lennék őt feláldozni a lázadásért. Egyújabb bizonyíték arra, hogy mennyire önző vagyok. A másik lehetőség, hogy ölbe tett kézzel várok Esthelben, és nem teszek semmit. Nem próbálom őt megmenteni, nem állok a lázadás mellé, egyszerűen csak elengedek mindent, amiért az életét kockáztatta. Amiért megmentett engem, Ezzel gyakorlatilag elárulnám őt.

- Nagyon hiányzik? – a halk kérdés kiszakít gondolataim fullasztó folyamából. Gyengéden simogatja karomat, mintha érezné, hogy mennyire zaklatott vagyok, mintha látná a bennem kavargó érzelmek viharát. Talán érzi és látja is. Mert figyel rám. Mert neki számítok.

- Rettenetesen. Nekem csak ő volt, míg meg nem ismertelek téged – tovább játszok az ing gombjával. Segít fókuszálni. Segít rendezni a száguldó gondolatokat. Nem tudom, Castian képes-e megérteni, hogy mit jelent nekem anya. Az évtizedes titoktartás, a szeretet, amit egész életemben kaptam tőle, egy olyan erős köteléket alakított ki, amire senki más nem képes. Hazugságban éltük le az életünket, sosem lehettünk teljesen őszinték egymáshoz, de mindig tudtam, hogy én vagyok számára a legfontosabb. Ahogy magam körül láttam, a legtöbb nemesi családban nem így van. Mintha az érzelmek kifejezése egyfajta tabu lenne. Mintha a merev szabályok tiltanák, hogy szerethesd a gyermekedet.

- Szeretnél mesélni róla? – arcom felragyog a kérdés hallatán. Mintha egy láthatatlan falat zúzott volna porrá. Egy falat, ami mögött megannyi boldog emlék lapul. Amiket féltem előhozni, mert még fájdalmasabbá tették volna, ha elveszítem őt. De most úgy érzem, beszélnem kell. A szavak megállíthatatlanul törnek elő belőlem. Mesélek a mágiájáról, hogy mennyire csodálatosan képes használni az illúzióit, hogy milyen ravasz megoldásokat talált ki az elrejtésemre, és hogy a titkom biztosan titok maradjon. Mesélek a bátorságáról, hogy hányszor védett meg apám haragjától, hogy hányszor tartott az ölelésében, miközben szenvedtem a kegyetlen kiképzések miatt. A néma erőről, ami ahhoz kellett, hogy átvészelje az udvar förtelmes mocskát. Ostoba kis emlékekről, amik megmosolyogtatnak. Arról, hogyan tanított lovagolni egy kis kövér pónin, elhessegetve a lovászokat, akik szerint ez nem egy királynő feladata. A harcokról, amiket egy makacs kifiúval vívott, aki le akarta vágni a haját, és nem volt hajlandó selyemszalagot fonni bele, mint a többi kislány. A türelemről, amivel győzködte és óvta ezt a kisfiút. A reményről, amit egyetlen pillantásával képes volt újjáéleszteni bennem a legnehezebb pillanatokban is.

Egy idő után elfogynak a szavak, és csak a néma könnyek maradnak, amik útjuk végén Castian mellkasára hullanak. Mintha ő képes lenne felitatni az összes könnyem. Mintha ő képes lenne elérni, hogy hátralevő életemben csak a boldogság miatt sírjak. Talán így is van.

- Köszönöm – halkan suttogva hunyom le szemem, és átengedem magam a nyugodt, puha sötétségnek.

Nem kapom meg a várt felcsattanást, de még egy dühtől szikrázó, helyreparancsoló pillantást sem. Egy sokkal idegesítőbb módon büntet: hallgatással. Lerakja a kezében szorongatott pohárkát, és makacsul, mereven nézi a tó csillogó vízfelszínét. Remélem nem akarja, hogy bűntudatom legyen, hogy gyönyört okoztam a szeretőmnek.

- Mert türelmetlen és falánk vagy. – Két tulajdonságom, amit nem titkoltam el előle, mégis úgy tesz, mintha meglepték volna őt. Soha nem árultam zsákbamacskát. Pontosan tudta, hogy milyen vagyok. Megszerzem, amit akarok. – Nem tudtad kivárni a megfelelő időt. –  A megfelelő idő az egy relatív fogalom. Az én értelmezésemben ez a csodálatos, napsütéses délelőtt tökéletesen megfelelt arra, hogy kicsit megkóstoljam a csábos fürdőköntösben flangáló hercegemet. Csak annyit kért, hogy haladjunk lassan és fokozatosan. Mindkettőnkön fent maradt a ruha, és ráadásul még a féltett szűziessége is érintetlen maradt, szóval mondhatni teljesítettem a kérést, mégis mikor végeztünk, úgy nézett rám, mintha a világ legkönyörtelenebb árulását követtem volna el.

- Hogy tudnék ellenállni, mikor a legcsábítóbb falatokat szem előtt hagyják? – Apró mosollyal felé sandítva kötöm az ebet a karóhoz, hátha eszébe juttatom, hogy ő maga hívott táncra a lenge öltözékével.

- Az ember képes kordában tartani a vágyait, ez különböztet meg minket az állatoktól. – Ezt is csak olyasvalaki mondhatja, aki még soha nem tapasztalta meg a mindent elsöprő vágyat, amit iránta érzek. Ő miért nem érez úgy, mint én? Ha őt nem emésztik fel belülről elviselhetetlenül forró lángok minden csókunk után, akkor valamit nagyon rosszul csinálunk. Jobb, ha nem árulom el neki, hogy a közelében állatiasabbnak érzem magamat az állatok többségénél. Meg akarom jelölni magamnak, a bőrébe égetni az illatomat, vicsorítani mindenkire, aki ránéz, és megvédelmezni az összes erősebb fuvallattól. Ja, és csóválni a farkamat, ahányszor rám mosolyog. 

- Szóval állatnak tartasz? – Az elfojtott mosolyom árulkodó éllel rezzen meg a hangomban. Ha tudná, hogy milyen közel tapogatózik az igazsághoz, lehet, hogy nem pecsételte volna meg a sorsát azzal, hogy önként magához láncol.

- Inkább egy vadembernek. – Hah. Találó. De akármilyen közel is állok a vádjaihoz, ha tényleg állat vagy vadember lennék, akkor már tegnap éjszaka az enyém lett volna, ezt ő is tudhatná. Egy vadember nem áll meg ott, ahol én tegnap megálltam, még mindig érzem a kielégületlenség kiábrándító fájdalmát egészen a csontjaimig hatolni. Rendben, ma reggel lehet, hogy átsiklottam néhány erőtlen kis műellenkezés felett, de ha tényleg meg akart volna állítani, képes lett volna rá. Csakhogy túlságosan lefoglalta a gyönyör, amit az érintéseim okoztak. Ha őszinte lenne önmagához, akkor most semmi szükség nem lenne erre a beszélgetésre.

- Úgy tűnt, élvezed, amit ez a vadember tesz veled. – Próbálom száműzni az önelégültséget a hangomból, kevés sikerrel. Felidézni az általam okozott élvezettől csillogó, némán könyörgő pillantását egyszerre csodálatos és kínkeserves érzés. Az orgazmusa bódító illatának és az elharapott, félénk kis nyögésének az emléke maga a csábítás. Megálljt kell parancsolnom ennek a gondolatmenetnek, mert ha nem vigyázok, megint a hatalmába kerít az a legyőzhetetlen, fojtogató vágyódás, ami tegnap éjszaka óta gyötört, és amit csak az tudott enyhíteni, hogy önkényesen ellophattam tőle néhány intim pillanatot. Nincsenek olyan ábrándjaim, hogy sokáig ki fog tartani ez a megnyugvás.

- Hogy ne élveztem volna? – Összevont szemöldökkel támaszkodom feljebb a lusta, hanyattfekvő helyzetemből. Őszintén szólva azt hittem, hogy szemérmesen tagadni fogja az élvezetét, de ő mindig meg tud lepni valamivel.  – Hiszen olyan rég vágyom rád…

Értetlenül, megrökönyödött tekintettel ülök fel, hátha ki tudom olvasni a megbúvó magyarázatot az ezüstszemek szomorkás pillantásából. Most először nézek igazán a szemeibe reggel óta, és most először látom meg azt a letört, búskomor csillogást bennük, amit gyűlölök ott látni. Ami miattam került oda. Már megint. A bűntudat hosszú vaskarmai reggel óta most először szorulnak a szívem köré. Miért néz úgy rám, mintha tényleg megbántottam volna? Csak azt tettem, ami egy szerető feladata, csaknem fogja számon kérni rajtam? Hiszen pont most vallotta be, hogy ő is vágyik rám, akkor miért utasítja el az érintéseimet?

- Nem értem Ray. – Eltépi a tekintetét az enyémtől. Menekül. Nem értem. Tényleg nem értem. – Ha te is akarod, akkor miért kérted, hogy haladjunk lassan? És miért vagy dühös rám, ha nem bánod, amit tettem? – Ha ő is vágyik rám, akkor saját magát is úgy kínozza ezzel az egész huzavonával, mint engem.

- Nem dühös vagyok, hanem csalódott. –  Mellébeszélés. Komolyan mellébeszéléssel akar elvakítani? Miérteket kérdeztem, nem azt, hogy belekössön a kibaszott megfogalmazásomba. – Nem kértem nagy dolgot, csak… - Pfff. Azelőtt vágok a szavába, hogy rádöbbenhetnék, hogy mit is mondok.

- Nem kértél nagy dolgot? Azt vártad el, hogy teljesen más legyek, mint aki vagyok. – Ha tudná, hogy milyen érzés nem megkapni az egyetlen dolgot, amire valaha igazán vágytam, akkor nem mondana ekkora badarságokat. Hogy állíthatja, hogy nem nagy dolog?! Tegnap a csatamezőn vallomást tett és önként felkínálta magát nekem, csak hogy utána ugyanazon éjszakán áthatolhatatlan falakat húzzon közénk. Hetek óta egyre mélyebbre és mélyebbre rángat az érzelmek erdejében, és mikor azt hiszem, hogy végre az enyém lett, elutasít. Magamra hagy, én pedig már nem találom a kiutat a fák sötét sűrűjéből. Mi ez, egy ócska teszt? Egy játék? Kíváncsi volt, hogy mikor törik meg az önuralmam? Tessék, itt a kurva válasz: hamar. Nem tudok önmagamként létezni mellette úgy, hogy hozzá sem érhetek, megpróbáltam, de egyszerűen nem megy.

Úgy pattan fel a plédről, mintha egy hangyabolyba ült volna, ledermedve figyelem a testét fátyolként ölelő hosszú, hófehér tincsek vad, fájdalmasan gyönyörű táncát a szélben. Ha nem haragudnék ennyire az ostoba játékai miatt, legszívesebben szorosan átölelném, hogy magamba olvasszam a haragja édes szenvedélyét.

- Ne adj szavakat a számba! – Hiszen ő is tudja, hogy így van. Ha vadembernek tart, miért borul ki, mikor vademberként viselkedem? Miért tesz úgy, mint aki csalódott, csak mert azt tettem, amire vágytam, és amire ő maga is vágyott. Ostobaság az egész. – Sosem kértem, hogy változz meg, egyszerűen azt szerettem volna, hogy adj időt. – Nem érti. Még mindig nem érti, hogy pont ez az, amire képtelen vagyok. Bármit megadnék neki, de ez nem megy. Úgy nem, hogy mellettem van, akkor inkább elmegyek, és visszajövök, ha készen áll. – Egy kis türelmet és megértést, hogy felvehessem a lépést egy heves és érzéki szeretővel. De sajnálom, hogy néhány óra alatt nem szoktam meg az új helyzetet, és nem váltam csodálatos lepedőakrobatává, mint valamelyik exed.

Huss.

Tágra nyílt szemekkel dolgozom fel a szavakat, amiket jeges vízként borított a nyakamba. A lábaim önálló életre kelnek. Mikor elviharzik és eltűnik a fák sűrűjében, önkéntelenül felpattanok én is, és teszek néhány ösztönös lépést az irányba, amerre eltűnt, de kényszerrel megállítom magamat. Könnyedén utolérhetném. A picsába. Ha ebben az idegállapotban utána megyek, mindent el fogok rontani, ebben biztos vagyok. Talán nem is lenne baj. Nem illik hozzám ez az egész, nem véletlenül nem találom a helyemet mellette. Lehet, hogy nem is létezik, hiába keresem. Mintha folyamatosan elbeszélnénk egymás mellett, miközben mindkettőnket annyira lekötnek a saját sérelmeink, hogy süketek vagyunk a másik igényeire. Pontosan ezért nem bajlódtam soha kapcsolatokkal és érzelmekkel. Hagyni kéne kihűlni az egészet még azelőtt, hogy még mélyebbre kerülünk, mindkettőnk érdekében.

A picsába.

Nem kapok levegőt az elveszítésének a gondolatától, legutóbb akkor fájt ennyire valami, mikor egy jégmágus lándzsájának a terjedő jégszilánkjai fagyasztottak gyógyíthatatlan sebet a hasfalamba. Mintha már nem tudnék létezni egy olyan világban, ahol ő nem tartozik hozzám, pedig most sem tartozik hozzám igazán. Röhejes. Feldúltan simítom ki az arcomból az idegesítő frufrumat, az ujjaim dühösen markolnak a fekete tincsekbe. A testemben dühösen buzgó energia tombol, lendületessé és rugalmassá teszi a zaklatott fel-alá járkálásomat. Eszem megáll, most komolyan idáig jutottunk egy kis simogatás miatt? Nem kényszerítettem semmi olyanra, amit ne élvezett volna, ezt ő sem tagadhatja.

„Sosem kértem, hogy változz meg, egyszerűen azt szerettem volna, hogy adj időt. Egy kis türelmet és megértést, hogy felvehessem a lépést egy heves és érzéki szeretővel.”

De hogy? Hogy venné fel a lépést, ha azt sem engedi, hogy megérintsem? Hogy venné fel a lépést szűzies csókokkal és prűd pillantásokkal? Én megmutattam volna neki mindent. Megmutattam volna, hogy kell felvenni a lépést. Segítettem volna neki, és egy cseppet sem zavart volna a tapasztalatlansága. Semmit nem kellett volna tennie, csak bízni bennem, de ő képtelen volt rá. Úgy tesz, mintha elveszítettem volna a bizalmát, pedig sosem ítélt méltónak rá. Megtanulhattuk volna együtt, hogy kell szeretkezni. Az nekem is pont olyan újdonság lett volna, mint neki. De ő úgy döntött, hogy inkább elzárkózik tőlem képzelt ex-szeretők iránti kicsinyes féltékenységből.

„De sajnálom, hogy néhány óra alatt nem szoktam meg az új helyzetet, és nem váltam csodálatos lepedőakrobatává, mint valamelyik exed.”

Legszívesebben artikulálatlanul üvöltenék, a düh újabb hullámai vadul csapnak át a fejem felett. Azt sem tudja, hogy mit beszél, mégis teljes beleéléssel állítja. Milyen exek? Nincsenek semmiféle exek, soha nem volt senki hozzá hasonló, ő pedig úgy hivatkozik rájuk, mintha folyót lehetne rekeszteni velük. Mintha nekem nem lenne ez az egész helyzet új és kitaposatlan, mintha lenne bármi fogalmam, hogy mit csinálok, pedig pont ugyanolyan sötétségben tapogatózom, mint ő. Miért nem érti meg? Elmondtam neki, hogy még soha nem éreztem így senki iránt. Elmondtam neki, hogy szétszakít a vágyaim kettőssége mellette. Őszinte voltam, soha nem ígértem olyat, hogy mindig képes leszek megállítani magamat, főleg, mikor látom, mennyire élvezi, amit csinálok.

A picsába. Semmi értelme ezeknek a gondolatoknak.

Fogalmam sincs, hogy mikor csábított el a sűrű erdő végeláthatatlan árnyékrengetege, a feltámadó szélvihar kíséretében bolyongok a magasba nyúló fák között. A hűvös tavaszi széllökések lecsitítják a forrongó gondolataimat, mintha kisöpörnének belőlem mindent a szívszorító magányon kívül. Különös érzés, hiszen egész életemben magányos farkas voltam, mégsem zavart úgy, mint most. Gyűlölöm belátni, de ha nem akarom, hogy életem végéig ez az érzés legyen az egyetlen kísérőm, akkor el kéne kezdenem túllátni a saját problémáimon, és megkeresni az övéit.

„Eddig még a legkisebb érintés is tiltott volt, nem bírom elviselni, ha rám zúdítasz mindent. ”

Nem zúdítottam rá mindent. Épp csak egy aprócska érintés volt. Az én szememben. Az övében ki tudja mekkora jelentőséggel bírt. Egész életében titkolnia kellett, hogy fiú, valószínűleg az édesanyján kívül senki nem érintette meg soha. Azt hittem, hogy ha ruhán keresztül bepillantást engedek neki az élvezetekbe, amiket a testiség tud nyújtani, hátha könnyebben hozzászokik a bőrkontaktus gondolatához. Lehet, hogy tévedtem. Valóban türelmetlen voltam, de képtelen vagyok másmilyen lenni. Lehet, hogy jobb megoldás lenne egyszerűen csak elmenekülnöm a közeléből, ha úgy érzem, hogy már nem bírom megállítani ezeket a vágyakat. Ha ennyire bántja, érte tényleg megpróbálom kiszakítani őket magamból. Az elveszítésének a gondolata mindennél jobban megrémiszt, ha meg kell tagadnom egy részemet, hogy újra elfogadjon, akkor megteszem. Gyűlölöm ezt a kiszolgáltatottságot. Megannyi lehetetlennek kikiáltott, mégis sikeresen végrehajtott küldetés van mögöttem, de ez a fiú kifogott rajtam. Tanácstalan vagyok.

A lábaim a közös kis helyünkhöz hoztak, hisz hova máshova vihettek volna. Ezek a meleg sziklák már gyermekkoromban is hűbb társaim voltak, mint az úgynevezett barátaim többsége. Valamiért minden alkalommal szívmelengető érzés itt látni őt. Ő az egyetlen, akivel hajlandó vagyok osztozni ezen a menedéken, remélem olyan megnyugvást hozott neki is, mint nekem tette megannyi alkalommal. Még nem vett észre. Még elsétálhatnék, hiszen még mindig elveszettnek érzem magamat, fogalmam sincs, mit mondok majd neki, mégis egy láthatatlan erő hozzá húz, kényszerít. Kilépek az árnyékok biztonságából, egy olyan csatamezőre, ahol életemben először nem én irányítok.

- Hogy találtál meg? – Hogy ne találtam volna meg? Minden búvóhelyet, amit ismerhet a környéken, én mutattam neki, ha pedig véletlenül lett volna olyan felelőtlen, hogy ismeretlen utakra téved, akkor a hullámzó árnyékok súgták volna meg nekem, hogy merre jár. Nemsokára teljesen elbújik a nap, és magával viszi az árnyékokat, hogy végleg magamra maradjak, de remélem addigra visszaszerzem Őt.

- Nem voltál a mocsárban ragadva, így csak ez a hely maradt. – Apró, bizonytalan mosollyal varázsolok elő a semmiből egy valamire való, humoros választ, jutalmul pedig megkapom Ray csodálatosan borzalmas, fújtató nevetését, aminél gyönyörűbb nem létezik a világon. Hirtelen mintha melegebb lenne néhány fokkal, a hideg, vihart ígérő szél is kevésbé csípi az arcomat, és végre megfogalmazódnak bennem azok a szavak, amiknek rég ott kellett volna dübörögni a mellkasom mélyén. – Sajnálom, Ray. – Magam sem tudom igazán, hogy mit. Leginkább mindent. Sajnálom, hogy azt tettem, amit. Hogy türelmetlen voltam és hogy nem álltam meg. Sajnálom, hogy az vagyok, aki. Hogy nem tudok az lenni, akit érdemel. De mostantól próbálkozni fogok, kénytelen leszek, ha nem akarom elveszíteni. Talán egyszer a vágyaim megtagadásának a keserű ízéhez is hozzászokik a szám.

- Én is sajnálom. Túlságosan elragadtak az érzelmeim. – Némán bólintok. Mindketten a természetünk, a személyiségünk egy kitéphetetlennek tűnő darabja miatt szabadkozunk. Vajon megtaláljuk az arany középutat, ami mindkettőnk számára kényelmesen járható lesz? Muszáj lesz. Nem ez lesz az első csata, amit elveszítek, akkor sem, ha elvérzek közben.

- Azt hiszem, most mindketten hibáztunk. De meg tudjuk oldani. – A hangomban rezgő magabiztosság sokkal hihetőbbnek hangzik, mint amilyennek jelen pillanatban érzem. Ha arra van szüksége, hogy néhány napig vagy hétig csak ismerkedjünk, talán képes leszek távol tartani magamat tőle. Ha eljárok edzeni, és nem kell mellette aludnom, hogy egész éjszaka a belőle áradó édes, csábító illatban fürödjek, akkor talán kibírom. Azt hiszem.

- Annyira szeretném, de… de félek Cas… mi lesz, ha egyszer tényleg nem bírom tovább? Ha tényleg fáj, amit teszel, de nem figyelsz rám, és képtelen vagy leállni? – Úgy fonja maga köré a kezeit, mintha rettegne egy képzeletbeli ábrándképtől, amit rólam lát. Amiben egy szörnyeteg vagyok. Annyira megdöbbent, hogy még levegőt venni is elfelejtek, minden izmom fájón megfeszül a néma felháborodástól. Ezt nem gondolhatja komolyan. Lehet, hogy én magam is elmélkedtem a bennem lakozó éhes szörnyetegről, de soha, semmilyen körülmények között nem tennék olyat, amivel fájdalmat okozok neki. Most is csak azért tudtam figyelmen kívül hagyni a megálljt parancsoló szavait, mert élvezettel teli sóhajok övezték.

- Sosem okoznék neked fájdalmat. – Feldühít, hogy ezt egyáltalán bizonygatnom kell. Komolyan ilyet gondolt rólam? Még akkor sem ártottam neki egy kisujjal sem, mikor az ellenségünknek hittem, hogy gondolhatja, hogy valaha bántanám? Még soha senki nem volt ennyire fontos és értékes számomra.

- Tudom… tudom, hogy szándékosan sosem. De ha elragad a hév? Ha ugyanúgy elborítja az agyadat a köd, mint ma délelőtt? – Lehetetlen. Egyedül a gyönyöre az, ami képes ilyen állapotba taszítani, abban a pillanatban, hogy meglátnám, meghallanám a fájdalmát, kitisztulna minden érzékem, ebben teljesen biztos vagyok. – Az én testem… nem tudom, én sem ismerem. Hiszen még csak pár napja lehetek az a fiú, akinek mindig lennem kellett volna.

Halkan engedem ki a feszültségtől bent ragadt levegőt az ajkaimon. Tudtam, hogy szűz, mégsem jutott eszembe elbeszélgetni vele erről az egészről. Azt hitte, hogy egyből hevesen a lényegre térnék és minimális előkészülettel belé vágnám a farkamat vagy mi? Ahhh. Mi mást hitt volna? Hiszen mindig úgy estem neki, mint egy szomjazó az oázis vizének. Hatalmas idiótának érzem magam, azt hittem, hogy ösztönösen tudni fogja ő is, hogy a szűz fiúknak ennél sokkal hosszadalmasabb előkészületre van szükség, hogy ne fájjon nekik, soha nem terveztem, hogy egy szenvedélyes pillanatban próbálok meg elég türelmes lenni hozzá. De persze, hogy nem tudta, honnan tudta volna? Kétlem, hogy a palotában teaidőben ilyesmiről diskuráltak volna az udvarhölgyekkel. Azt hiszem a kommunikációt még mindkettőnknek gyakorolni kell. Előre várom, hogy milyen élénkpipacs árnyalatokat ölt magára az arca hófehér bőre, mikor szóba hozom a popója szüzességét. A fenébe, tudja egyáltalán, hogy hogy csinálja egymással két fiú? Gondolom igen, máskülönben nem félt volt a fájdalomtól.

- Segítek, hogy megismerd ezt az érzéki fiút – viszonozza a puhatolózó mosolyomat, de a higanyszemek mélyén sötétedő aggodalom árnyai elárulják, hogy ennél több bátorításra lesz szüksége – és megállok, amikor csak kéred. – Egyszerűen olyan jónak kell lennem, hogy ne kérje, igaz? Csak nem lehet olyan nehéz.

- Ígérd meg. – Hah. Még be sem jutottam az ágyadba, már esküket követelsz, kedvesem? Távol állnak tőlem az eskütételek, a nagyapám amúgy is arra tanított, hogy az egyetlen fogadalom, ami igazán köt egy árnyékmágust, az a klánjának tett hűségeskü. Persze apám a fél életét feltette rá, hogy ezek után mégis belém nevelje a Flerion klán túlértékelt tisztességét és a harcosbecsületet. Semmi kedvem kideríteni, hogy melyik eszme került ki győztesül, de valamiért úgy érzem, hogy a mellettem ülő fiúnak tett szavam életem végéig kötne, akár akarom, akár nem. Egyszerre furcsán kielégítő és rémisztő gondolat. Azt hiszem, az, hogy ezt megadom neki az első lépés a közösen járható út felé, amit mindketten keresünk. Ha pedig egyszer tényleg próbára teszi az adott szavamat, én is tanulok valamit önmagamról, és arról, hogy milyen mérgeket hagyott még hátra a nagyapám ebben a világban.

- Ígérem, hercegem. – Túl könnyen jönnek a számra a szavak. Nem tudom, hogy az iránta érzett megingathatatlan kötődés miatt, vagy azért, mert nincs valódi mélysége az eskümnek. Mégis, mikor meglátom a pillantásában a bizalom megkönnyebbült kivirágzását, rádöbbenek, hogy az, hogy neki ennyit jelentett ez az egyszerű kis szavacska, nekem is fontosabbá teszi az összes eddig tett üres ígéretemnél. Akaratlanul is elmosolyodom a gondolattól, hogy két hatalmas, befolyásos klánvezér küzdött gyerekkorom óta a feltétlen hűségemért, de ez a törékeny kis fiúcska játszi könnyedséggel lopta el az orruk elől, talán örökre.

- Rendben, innentől köti az adott szava, Lord Flerion. – Az ajkain megbúvó titokzatos mosoly, és a csábosan túljátszott udvari távolságtartása túlságosan izgató, a testemben feléledő, forrón mardosó hullámok pedig eszembe juttatják, hogy arról még nem esett szó, hogy mit kezdünk az elviselhetetlenné váló sóvárgással, amit iránta érzek. Van egy olyan érzésem, hogy nem fog örülni, ha előadom neki az ötletemet arról, hogy kevesebbet kéne találkoznunk, és nem kéne nála töltenem az éjszakákat. Az előző kirohanása után még azon sem lepődnék meg, ha azt hinné, hogy másvalaki ágyában szeretném levezetni az itt felgyülemlett feszültséget, pedig elmondhatatlanul taszít a gondolat, hogy bárki mást tartsak a karjaimban. Azok után, hogy megtapasztalhattam az émelyítő illatát, a látványát és az ízének egy halovány cseppjét, nem hiszem, hogy megelégednék bárki mással. – Most pedig… - a halk, reszketeg szavak kiszakítanak a gondolataim közül, és mikor meglátom, hogy mit művelnek a vékony, kecses ujjai, elakad a lélegzetem – tanítson meg rá, hogyan legyek tökéletes szerető. – Néhány döbbent másodpercig csak figyelem a lomhán kigombolódó ing mögül előbukkanó hófehér, érintetlen bőrfelületet, és még engem is meglep, hogy nem a vágy a legerősebben rám törő érzelem. A testemet átmosó, frissítő megkönnyebbüléstől mintha súlytalannak érezném magamat, és tegnap óta most először értem meg igazán a saját működésemet. Soha nem a testiség hiánya vagy a kielégületlenül maradt vágyaim zavartak. Mindvégig a megadására volt szükségem. Erre a feltétel nélküli megadásra. A tudatra, hogy ő az enyém, mindenestül, kívül, belül, véglegesen. A kérése, hogy haladjunk lassan egy gát volt, ami megállította az érzelmeim tomboló folyamát, sarokba szorított, én pedig, mint a feldühített folyó maga ösztönösen, minden erőmmel a falnak feszülve próbáltam áttörni a természetellenes, kéretlen béklyókat. De végül ő maga rombolta le önként, hogy végre szabad lehessek. És most, hogy tényleg az enyém, és ezt ő is elfogadta, eszem ágában sincs elkapkodni a dolgokat. Ó nem. Egyik ragadozó sem eszi meg a prédáját egy kis játszadozás nélkül, de azt megígérhetem, hogy minden percét élvezni fogja.

- Ahogy kívánja, felség. – Készségesen jutalmazom egy heves, még többet követelő csókkal a szavakat, amire csak tegnap óta várok, mégis mintha egy örökkévalóság lett volna. A finom nyögésébe belerezeg a nyelvem, és ez a rezgés egészen az izgatottságtól görcsbe ránduló gyomromig hatol bennem. Megborzongok tőle. Imádom a nyögéseit, az összes létező formájukat. Azokat, amik a számban, a nyelvemen landolnak, és azokat is, amiket elharap félúton vagy megpróbál visszatartani, de legfőképpen azokat, amik szabad utat találnak maguknak. Nem hiszem el, hogy végre büntetlenül láthatom, érezhetem és ízlelhetem minden részét. Az én kis szenvedélyes, félénk, tapasztalatlan Rayem. Csak az enyém. Soha nem látta rajtam kívül senki ezt az arcát, és soha nem is fogja látni senki más, csak én. Alig várom, hogy megismerjem a teste minden szegletét. Hogy áttörjem a kaput, ami mögé a kitörni vágyó szenvedélyét, és a tüzes temperamentumát zárta.

Nem tudom, hogy én tolom fekvő helyzetbe, vagy ő húz magával a szikla meleg felszínére, de nem is érdekel. Egy pillanatra sem engedem elszakadni tőlem az ajkait, nem eresztem az ízt, amit örökké érezni akarok. A fejbőröm bizsereg az ujjai felfedezőútja alatt, az érintése futótűz az érzelmeim tomboló viharában. Végre elfogynak a gombok, az ingje laza anyaga könnyedén tárulkozik szét nekem, a bőre selymes, meleg puhaságától legszívesebben én is a szájába nyögnék. Mindenhol tökéletes. Finoman zongorázok végig a bordáin, gyengéd kíváncsisággal iszom magamba az apró rándulásait és minden kiszökkenő sóhajt, figyelmesen elraktározva, hogy melyik érintésemmel milyen reakciót tudtam előcsalni belőle. Mikor elérem a nadrágja pereménél elinduló, lefelé vezető halovány V vonalat, egy újabb kéjes nyöszörgést nyelhetnek el az ajkaim. Tetszik, hogy itt érzékeny, csodálatos lesz végignyalni ezt a vonalat, mikor végre lekerül róla a nadrág is.

Csak azért sikerül rávennem magamat, hogy megszakítsam a fullasztóvá váló csókunkat, mert a kényszer, hogy megnézzem magamnak, felülkerekedik. A bőre mindenhol sápadtfehér, a mellbimbói halovány rózsás árnyalata az egyetlen, ami megtöri ezt az egységet. Szinte érzem a nyelvemen a karcoló keménységüket, muszáj lesz megkóstolnom. Vajon ha finoman megszívom, azonnal pirosas árnyalattá sötétülnek, vagy ahhoz sokáig kéne kínozni őket? Elég ez a gondolat, hogy a nadrágom fájdalmasan szűkké váljon, a farkamat dörzsölő durva anyag az önuralmam láncaival rángatja rémisztő erővel.

- Gyönyörű vagy. – Akaratlanul buknak elő belőlem a suttogó szavak, amik meg sem közelíthetik azt, amennyire szépnek látom őt. A sötét sziklán szétterülő, kontrasztosan hófehér hajzuhatagát, a rám ragyogó, jégkristályokat megszégyenítő tekintetét, az orcái piros rózsáit, a karcsú derekát, a vékony csípőjét, és a mellkasa vad reszketését. Megremeg a bóktól, ha tudná, hogy mi mindent fogok tenni, hogy elfogadtassam, elhitessem vele ezt a véleményt, akkor megtartogatná ezt a borzongást azokra az időkre. De fogalma sincs.

- Borzasztó az ízlésed. – Nem bírom ki, a mellkasomban tomboló túlfűtött érzelmek egy halk nevetéssel törnek elő belőlem. El fogom tűntetni ennek a kishitűségnek az emlékét is belőle, de addig, amíg nem sikerül, legalább kiélvezem, hogy milyen imádnivaló reakciókra készteti. Jókedvű, önfeledt mosollyal hajolok le hozzá, mintha az állára és a nyakára hintett gyengéd puszikkal visszacsalogathatnám magamra a leggyönyörűbb szemek pillantását, de csak mélyebbre lököm a rejtőzködés mocsarában. Ha tettekkel nem tudom, szavakkal kell előcsábítanom.

- Ne fogd vissza magad, kicsim. Hallani akarom a hangod. – Tudnia kell, hogy mennyire imádom hallani, hogy ezeket a hangokat nem szabad szégyellni vagy elfojtani, hiszen minden érintésemmel az a célom, hogy előcsaljam őket, hogy gyönyört okozzak neki. Arról nem is beszélve, hogy az összes apró nyögésétől elégedetten megrándul a farkam, de azt hiszem, ezt az információt megtartom későbbre.

Váratlan engedelmességgel húzza el az ujjait az arca és a szája elől, a ragadozó, domináns szörnyeteg elégedetten feldorombol a mellkasomban. Mindent látnom és hallanom kell. Az ujjai ismét a hajamban találnak búvóhelyet, én pedig apró vigyorral, az arcára sandítva hajolok az egyik megkeményedett, ágaskodó mellbimbójához, hogy végre valahára itt is megkóstolhassam. Az egész teste összerezzen alattam az ajkaim puha érintésétől, az érzéki sikkantása elnyomja a viharfelhők mély, haragos dörrenését a fülemben, villámcsapásként szalad végig a gerincemen, de már nincs időm kiélvezni a szikrák forró érintését.

A természet szülte vihar utolérte a sajátunkat. Jéghideg esőcseppek szakadnak ránk, az érintésük könyörtelen időzítéssel törli el a szenvedélyünk felemésztő forróságát. Fanyarul elfintorodva, némán átkozódva simítom a homlokomat Ray mellkasára, ami meg-megremeg a fejem alatt, az esőcseppek fülsüketítő koppanásai között mintha csak a távolból hallanám a hangját. Nevet. Megrázkódik a vállam, a helyzet elkeserítő komikussága még a testi frusztrációimat is képes elmosni, és mielőtt rájöhetnék, hogy mi történik, megfertőz engem is a felszabadult nevetése. Felemelem a fejemet Ray rázkódó mellkasáról, hogy fölé hajolva láthassam az esőcseppekben fürdőző, felemelő nevetését, az arcomon végigömlő vízcseppek az ő arcára hullnak, mintha ők maguk is osztoznának a legtitkosabb vágyaimon. Még soha nem élveztem az esőt, és most, hogy elvette tőlünk ezt a pillanatot, kéne a legkevésbé. Mégis van valami ebben a váratlan, kiszámíthatatlan viharban, ami csak a miénk, és ami miatt életemben először azt érzem, hogy élek és szabad vagyok. Szabad, vele. Eszembe jut a reggeli vidám látomás, aminek azt hittem, hogy soha nem lehetek a része, de kezdem úgy érezni, hogy Ray talán képes lesz ezt a lehetetlent is valósággá tenni. Vele talán egy kicsit élhetek.

A szemünkbe csordogáló víz hunyorgása mellett is összefonódik a tekintetünk, a szemeiben csillogó kimondatlan érzelmek társra lelnek a szívemben, eltörölhetetlen nyomokat hagynak bennem. A saját érzelmeim súlya szinte elviselhetetlen. Félek, hogy ledönt a lábaimról, ha valaha megpróbálom szavakba önteni, ezért csak némán iszom magamba a pillantása erejét, mintha ezzel őt magát is magamba olvaszthatnám. Már nem nevetünk, csak az esőcseppek monoton dübörgése árulkodik róla, hogy nem torpant meg az idő homokórája, fogalmam sincs, mennyi ideig tart az érzelmeinkbe dermedt pillanatunk. Én töröm meg, mikor az eső egyre mélyebbre ható hidege emlékeztet rá, hogy az alattam fekvő törékeny kis test nincs felkészítve az időjárás cudar viszonytagságaira úgy, mint én. Felpattanok, és magammal húzom őt is.

- Menjünk, mielőtt megfázunk. – Szándékosan foglalom bele magamat is, hogy nehogy belefussunk a „meggyógyítom magam” válaszba, amiről nem tudom, hogyan fogom leszoktatni. Egyikünk sincs túlöltözve, Ray ugyan már összehúzta a mellkasán az ingét, de a ronggyá nedvesedett, átfagyott anyag valószínűleg többet árt, mint használ. Legszívesebben felkapnám a karjaimba, és kihasználnám a cikázó villámok fényei által nyújtott villódzó árnyékokat, hogy minél gyorsabban visszajuttassam a ház menedékébe, de szinte azonnal elvetem az ötletet. Az árnyékokban való utazásra az mondják, hogy borzalmas érzés a kívülállóknak, mintha a belső szerveik néhány másodperccel lemaradva követnék a testük többi részét. Szerencsére szakmai ártalom, hogy általában csak halott vagy eszméletlen áldozatok cipelésére vagyunk rászorulva. Mindenesetre nem fogom őt kitenni ennek a felesleges tortúrának, ameddig nincs vészhelyzet. Azt pedig sajnos aligha mondhatom vészhelyzetnek, hogy szeretném mihamarabb lehámozni róla az összes átázott ruhát, nem csak egészségügyi okok miatt.

Mellé lépek, és finoman magamhoz húzom, hogy átkarolhassam a derekát, és szaporíthassak egy kicsit a lépteinken. Persze az sem utolsó szempont, hogy végre újra a karjaimban tarthatom.

- Tudsz sétálni? Ne vegyelek fel? – A záporozó esőcseppek függönyében nem igazán tudok olvasni az arcáról, de a vihart épphogy csak túlharsogó hangjában rezzenő sértett büszkeség hallatán elmosolyodom.

- Már nem kell úgy kezelned, mint egy hercegnőt, Castian. Ez csak egy kis eső. – Ellenkezésre nyitom az ajkaimat, hogy elmagyarázzam neki, hogy attól még, hogy nem hercegnő, néhány nappal ezelőttig olyan védelem alatt élte az életét, mintha az lenne, de az utolsó pillanatban megállítom magamat. Igaza van. Akármennyire is üvöltenek a védelmező ösztöneim ellene, engednem kell neki, hogy bátran megtalálja a benne lakozó fiút, és ha ebben segít, hogy kevésbé oltalmazom minden szélfúvástól, akkor ezt fogom tenni. Nekem is tüdőgyulladást kellett kapnom gyerekként, hogy megtanuljam komolyan venni a hideg zivatarokat. Talán még hasznot is tudok húzni a kéréséből, hiszen ha visszaérünk a házba, sokféle tervem van, és egyiket sem lenne illendő egy hercegnőn végrehajtani. Túlságosan tetszik ez a gondolat, hogy megtartsam magamnak.

- Ne aggódj, ha egyszer végre hazaérünk, eszem ágában sem lesz úgy kezelni. – Az arcára futó pír még a szakadó esőn is keresztülvirít, elégedett vigyorral húzom még közelebb magamhoz. Mikor megérzem, hogy a keze lemásolja a mozdulatomat, és ő is átkarol engem, gyengéd mosollyá szelídül a vigyorom, és egy hangtalan puszit nyomok a víztől tocsogó hajtincsekbe. Sajnos az eső elmosta az illatát.

- Akkor is ilyen mocskos lenne a fantáziád, ha tényleg hercegnő lennék? – Felkacagok a megjátszott durcásságán. Imádom, mikor ezt csinálja. Pedig mostanra biztos vagyok benne, hogy pontosan tudja a választ.

- Tudod jól, hogy igen. – Ő is elmosolyodik, én pedig egy leheletnyivel komolyabbra fordítom a szót. – De amíg lánynak hittelek, nem kívántalak ennyire.

A vallomásra, ami újra megbizonyosítja, hogy egy cseppet sem bánom a fiú létét, csak az izgatott, várakozással teli hallgatása és a vihar háborgó dörrenései felelnek.

***

A rövid hazaút egy örökkévalóságig tartott, mintha megsüketülnék, mikor Ray kunyhójának az ajtaja végre kizárja a tomboló szélvihar süvítését. A borús időjárás okozta szürkületből beszökő fények félhomályában találkozik a tekintetünk, a szemeiben kavargó érzelmek hatalmas köveket pakolnak a szívemre. Izgatottság, félelem, odaadás, vágyakozás. Még soha senkivel nem kellett ilyen óvatosnak lennem, és még soha senki nem érdekelt annyira, hogy egyáltalán megpróbáljak az lenni. Mintha minden szavam, minden tettem sebeket ejthetne rajta, ha nem vigyázok.

Ellenállok a késztetésnek, hogy felgyújtsam a falon lévő lámpásokat, látom rajta, hogy először kényelmesebben érezné magát ebben a titokzatos félhomályban. Nem ígérem, hogy sok időt kap, de egyelőre megengedem neki, hogy rejtőzködjön még egy kicsit előlem.

- Le kéne vennünk a vizes ruhákat. – A hangom szinte rekedtes a leplezetlen sóvárgástól, ami átjárja minden porcikámat. Gyengéden simítok el néhány megcsillanó esőcseppet a homlokáról, amik a vizes tincsei közül szöktek elő. Az ujjbegyeim végigtáncolnak az arcán keresztül a nyakára, hogy utána szépen lassan kigombolhassam azt az egy-két gombot, amit rögzített, mikor visszavette az ingét. Megreszket az érintésemtől, szinte érzem a kétségbeesett szívverését a bőre alatt. Fogalmam sincs, mit tegyek, hogy megkönnyítsem ezt neki. Talán egyszerűbb lenne, ha most is heves, szenvedélyes csókokhoz kötném ezeket a pillanatokat, mint a sziklán fél órája, de ugyanakkor azt is szeretném, ha itt lenne velem, és együtt élnénk meg minden percét. Még nem akarom, hogy a gyönyör elrabolja tőlem a tudatát. Még egy kicsit vágyom a társaságára annak a vicces, okos fiúnak, akibe beleszerettem. Úgysem bírom sokáig, amíg a láncaim engedik, addig nem lököm át a kábulat világába. Annyiszor megfogadtam már, hogy megpróbálom ügyesebben kommunikálni a gondolataimat, de most is csak utolsó mentsvárként folyamodok ehhez. Azt hiszem javíthatatlan vagyok.

- Segítene, ha előbb én vetkőznék le, kicsim? – Halkan a fülébe susogva teszem fel neki a kérdést, ami felötlik bennem, miközben finom, inkább érzelmes, mintsem izgató puszikat lehelek a halántékára. A kezei a vállaimra csúsznak, mintha kapaszkodót keresne, én pedig örülök, hogy engem választott támasznak. Lehet, hogy tényleg működik ez a kommunikáció dolog.

- Azt hiszem igen. – A hangja szinte csak egy sóhajtás. – És ez is… - Óvatosan, jelzésértékűen bújik közelebb a pusziimhoz, én pedig elmosolyodva haladok végig a homlokán a másik halántékához. Csak annyi időre szakítom meg a lomha tevékenységemet, hogy válaszolhassak neki.

- Segítesz nekem? – Hangtalanul bólint, majd bizonytalan mozdulatokkal, de eltökélten gombolja ki az ingemet. Megborzongok, mikor gyengéd simítással húzza le a vállaimon a felszabadított, szétázott anyagot. Tudom, hogy fáznom kéne, de a túl sok ideje elnyomásba kényszerített vágyak kandallóként fűtik a testemet. Minél közelebb vagyok a forrásukhoz, annál forróbbak, és most kezdünk nagyon-nagyon közel lenni.

A keze izgató felfedezőútra indul a mellkasomon és a hasam megfeszülő izmain, annyira csodálatos érzés a felbátorodó érintése, hogy eszem ágában sincs megállítani, ezért magamnak oldom ki a nadrágom kötőit. Hangtalanul sóhajtok fel a megkönnyebbüléstől, hogy a tegnapi vallomása óta először végre szabad lehet a fájdalmasan ágaskodó merevedésem, amit meg sem próbálok elrejteni előle. A nadrág kilazított anyaga könnyedén csúszik a földre, én pedig szándékosan Raytől egy leheletnyit eltávolodva lépek ki belőle, hogy ne simuljon tolakodón a hasához a vágyam tagadhatatlan bizonyítéka. Még így, eltávolodva is érzem a bőréből sütő meleget, ami vetekszik a saját lángjaimmal. Az oldalamon csúszik le a bizonytalan tapogatózás a combomra, mintha meg akarna bizonyosodni a meztelenségemről a sűrű félhomályban.

- Csodálatos érzés az érintésed. – A szavaimmal párhuzamosan másolom le az iménti mozdulatait, és én is lesimítom a vállairól az inget, ő pedig néma megadással, vágytól felizzó pillantással engedi nekem. Még mindig látom meg-megcsillanni a félelmet és a berögzült gátlásokat az ezüstfényben ragyogó szemek mélyén, de már töredéke annak, ami pár perce ott volt. Megnyugtat az érzés, hogy talán most először végre valamit jól csináltam.

- Tényleg? – Kíváncsian, szinte meglepetten ismétel meg egy gyengéd cirógatást a mellkasomról a hasam vonaláig, a kínzó érintést lúdbőr és borzongás követi végig. Meg sem próbálom elfojtani az elégedett sóhajomat, hosszút pislogva élvezem ki, hogy mit művel velem már egy ilyen kis semmis érintés tőle. Nem bírom tovább húzni, az ujjaim elérik az ő nadrágja fűzőit is, a vastag szövet alatt érzem, hogy nem csak engem kínoznak lüktető vágyak. Muszáj elvonnom a figyelmét, hogy ne tudjon a szorongásaira és a zavarára koncentrálni.

- Megint azt fogod mondani, hogy borzasztó ízlésem van? – A farkam akármennyire is követeli, hogy érezhesse a hasa puhaságát, a bőre bársonyosságát, még nem engedek a késztetésnek, hogy hozzá bújjak, az ujjaim a szavaimmal egy időben, ráérősen kezdik el bontogatni a nadrágját. Mostanra ott tartok, hogy legszívesebben lerángatnám róla, de valami megmagyarázhatatlan oknál fogva meg akarom adni neki az időt és a lehetőséget, hogy a szavamon fogjon és megállítson.

- Lehet. – Meglep, hogy kapok választ a kérdésre, azt hittem, hogy mostanra túl mélyre került, az oldalamba markoló, kapaszkodó ujjacskák is megtorpantak a felfedezőútjukon. Néha mintha megpróbálna követelőzően közelebb húzni magához, máskor pedig mintha félénken eltolna magától. A nadrág végre megadja magát a lassú bontogatásnak, és mikor a peremébe akasztom az ujjamat, hogy az alsóneművel együtt kicsit lejjebb toljam a derekán, szinte fájó lelkesedéssel ugrik elő a merevedése. Elég a tudat, hogy még hozzá sem értem, mégis ő is ennyire vágyik rám, hogy forró borsódzás fusson végig a gerincem teljes vonalán.

- De akkor neked is. – A szemein látom, hogy egyre nehezebben kapcsolja össze a szavakat, de képtelen vagyok eldönteni, hogy a zavar vagy a szenvedély uralkodik a kábaságán. Nekem is egyre nehezebb megállítani a bőrömet szétfeszítő vágyakat, az utolsó ruhadarab halk susogással csúszik a földre, a hang szinte üvölt az elcsendesült, szexuális feszültségtől terhes szobában. Minden önuralmamra szükségem van, hogy ne vegyem a kezembe a félhomályban is kivehető, ágaskodó farkát, érezni akarom a formáját, a melegét, a nedvességét, meg akarom tanulni, hogy melyik részei a legérzékenyebbek, fel akarok gyújtani minden lámpát, hogy láthassam a színét, a pírt, amit Ray arcára lehel az izgatottsága, és a gyönyört, amit okozni tudok neki. Az izmaim megfeszülnek az erőtől, amivel visszafogom magam. Mikor megszólalok, a hangom annyira rekedtes, mintha nem is az enyém lenne, hanem az éhező vadállaté, aki a mellkasom mélyén lakozik. – Mit szeretnél, kicsim? – Próbálom minden maradék gyengédségemet beleönteni a kérdésbe, de felkészítem a lelkemet arra, hogy véget vet a túlfeszített pillanatnak. Lehet, hogy ruhát fog kérni, vagy még egy kis időt, egy kis távolságot, én pedig itt fogok maradni, üres, szétszaggató sóvárgással.

- Nem tudom…– Szinte zihál, az ujjai finoman elmélyednek a bőrömben, a hangját alig hallom, de még így is üvölt belőle valami, amit lassan ismerek fel, pedig az érzelmeim pontos mása. Kétségbeesett vágyakozás. Sok mindent megéltem már, de a következő remegő szavára az égvilágon semmi nem készíthetett fel. – Téged. – A gyengéd és a heves érzelmeim kuszán összegabalyodva, felbolydulva örvénylenek a mellkasomban, rekedtes nyögéssel adom át magamat a vágyaim ostromának és végre valahára hozzá simulok. Legszívesebben a falig tolnám, hogy durván belepréselhessem és magamba olvaszthassam a remegő kis testét, de még ebben az elborult pillanatomban is belém nyilall a gondolat, hogy a nedves bőrén valószínűleg borzalmas lenne a hideg fal érintése. Képes lennék csupán annyitól elélvezni, hogy a hasa feszes puhasága a farkamnak feszül, a combomon pedig érzem az ő keménységének a lüktetését, mintha a kapkodó szívdobbanásait dübörögné el nekem. Imádom, hogy az ajkain egy riadt sóhaj szalad ki, mikor találkozik a testünk, de a kezei jobban szorítanak, mint valaha. Az ajkaim szomjasan találnak rá az övéire, gyengéd mohósággal iszom magamba a nyögései, a pihegései ízét és illatát, és saját nyögésekkel válaszolok rá. Halkan ziháljuk egymás nevét, mintha a másik lénye megnyugvást nyújthatna a kínjainkra, pedig minden elsuttogott becézgetés csak fokozza a testünk feszítő szenvedését. Mindenem lángol, de tudom, hogy ez a heves ölelkezés nem lesz sokáig elég, a tudatalattim már terveket szövöget, hogy merre mozdítsam tovább a pillanatot. A fotelt és az ágyat csak összevizeznénk, és a hajunkból csordogáló jeges vízcseppek arra is emlékeztetnek, hogy ugyan nem érezzük a hideget, valószínűleg jót tenne egy forró fürdő.

Fogalmam sincs, mikor emeltem fel a földről, az ujjaim elmélyednek a combja csábítóan puha húsában, ő pedig mintha a szeretőm szerepébe született volna, ösztönösen fonja körém a lábait, hogy segítsen megtartani a súlyát, amit szinte meg sem érzek. A farkam köztünk ragad, és pont a legérzékenyebb pontjain simogatja a heréit és a vágyát minden lépésemnél. Kibaszott gyönyörű, ahogy szégyenlősen az ajkába harapva, halk, kapkodó lélegzetvételekkel élvezi az érzéki kínzást. Ha nem őrjítene meg engem is minden rezzenésünk, örökké el tudnám nézni ezt az akaratlanul csábos arckifejezését.

Óvatos mozdulatokkal, vele a karjaimban ülök le a fürdőszoba közepén lévő medence peremére, az érintésem parancsára a medence fölé nyúló ezüstcsapból vízesésként kezd el forró víz csobogni az üres kádba. Most már csak várni kell. Van is egy ötletem, hogy mivel üssük el addig az időt.

A lábaim az üres medencébe lógnak, őt pedig a karjaim tartásából az ölembe huppantottam, a lábai még mindig makacsul ölelik a testemet, és meg sem próbálok változtatni ezen a tökéletes pozíción. Látom a nehezen fókuszáló pillantásán, hogy már nincs velem annyira, amennyire szeretném, de most képtelen vagyok erőt venni magamon, hogy türelmesen visszacsábítgassam. Elértem a tűréshatáromat, muszáj egy kicsit könnyítenem magunkon, utána mindkettőnknek könnyebb lesz folytatni ezt a lomha erotikus ismerkedést. A gondolat, hogy mennyi mindent kóstolhatok és tapinthatok még meg rajta, veszélyesen közel lök a gyönyör kapujához. Óvatos gyengédséggel vezetem mindkét kezemet az összefeszülő merevedéseinkre, és együtt kezdem el finom mozdulatokkal masszírozni őket. Hiába csak a saját érintésem, a farka forró bársonyossága az enyémen idegenné és észveszejtővé tesz minden érintést. Szándékosan lassú, kínzó mozdulatokkal kényeztetem magunkat, hogy ne siessük el az első közös orgazmusunkat, és még jobban lelassulok, mikor rádöbbenek, hogy ez így nem lesz elég. Azt hittem menni fog úgy, hogy ő csak egy ködfelhő mögül tapasztalja meg, de rájöttem, hogy azt akarom, hogy itt legyen velem. Közelebb hajolok hozzá, de a lomha simogatást az ölünkben nem hagyom abba.

- Mondd, hogy az enyém vagy, Ray. – Hosszú másodpercekig tart, hogy eljussanak a tudatáig a szavak, a kába szemek kétségbeesetten, értetlenül kerekednek el. Megreszketnek az ajkai, mintha értelmes szavakat keresne egy szótárban, aminek kitöröltem a betűit. Imádom, hogy ilyen hatással tudok lenni erre a makacs, nagyszájú hercegre. Csak az én karjaimban történhet meg, hogy nem találja a szavakat. Csak az én karjaimban pihennek meg a furfangos, fürge kis gondolatai. Imádnivaló.

- Miért? – A reszketeg kérdés annyira Rayes, hogy majdnem fújtatok egyet tőle. Még ilyenkor is kötekedni kell? Nem tudja, hogy az elkábított szeretőknek csak meg kell ismételni a hallott szavakat? De ez legalább azt jelenti, hogy közelebb van a felszínhez, mint reméltem.

- Mert nagyon szeretném hallani. – Kínzóan cirógatom meg a fülcimpáját az ajkaimmal, az egyik hüvelykujjammal lassú köröket rajzolok a nedvessé váló makkjára. Már azt sem tudom, hogy melyikünk előnedveit dörzsölöm a bőrébe. Megremeg. Látom rajta, hogy nagyon közel van a végéhez, de a szavaim elérték a céljaimat, itt van velem, és a szemeiben éledő szikrák még azt is elárulják, hogy felébresztettem a dacos ellenállását.

- Kimondom, de csak ha te is. – Lágyan elmosolyodva cirógatom meg az orrommal az övét. Azt hiszi, hogy most megfogott? Azt hiszi, hogy nem mondanám ki?

- Én azóta a tiéd vagyok, hogy először láttam a mosolyodat. – Az őszinte döbbenete, és az arcát birtokba vevő vörösség talán kicsalna belőlem egy boldog, elégedett nevetést, ha nem lennék én is iszonyatosan közel ahhoz, hogy idejekorán elélvezzek a szemeiben megcsillanó, leplezetlen öröm láttán, amit a szavaim okoztak. Hogy lehet ennyire tökéletes minden reakciója? Imádom mikor örül a bókjaimnak. Imádom mikor úgy néz rám, mintha én lennék az egyetlen, aki valaha boldoggá tehetné. Szeretném azt hinni, hogy így van.

Kicsit felgyorsítom a kezeim mozgását, hogy kihasználjam még ezt a néhány pillanatot, amiben itt tartja az ígérete. Zihálva nyög fel a kezeim könyörtelen simogatásától, az ajkai elnyílnak, és látom a szemein, hogy a bódulat ádáz harcot vív az elméjéért, de nem engedem el.

- Te jössz kicsim, hallanom kell. – A vállamba kapaszkodó ujjai megszorulnak, a nevemet zihálja szinte könyörögve, a hangja kényszerítő erővel vájja a bőrömbe magát, de nem engedek. Mindketten az orgazmus peremén táncolunk, de egyikünket sem engedem átlendülni.

- A tiéd vagyok. – Pihegve, rekedtesen leheli ki a szavakat, amiktől megrándul a farkam, a hüvelykujjammal erősebben rászorítok a makkja bársonyos puhaságára, majd felgyorsult kényeztetéssel jutalmazom meg a bátor vallomását. Szinte felsikolt a váratlan ostromtól, elkerekedett szemekkel, a tekintetem megtörhetetlen fogságában, önkéntelenül zihálva, akadozva ismétli meg a szavakat, amik egyenesen a szívembe fészkelik magukat. – Csak a tiéd vagyok, Castian. – Elnyújtott, heves nyögéssel élvez el, a szenvedélyes ösztönei felülkerekednek rajta, a csípője lágy ringatózással segíti, hogy a farkunk izgatóan egymáshoz dörgölőzzön, az orgazmusának a látványa, és a hangos, szégyentelen, elfojtatlan nyögése könnyedén átlöknek engem is. Felmorranva, hátravetett fejjel, de lapos tekintettel még mindig csak őt figyelve engedem, hogy végighullámozzanak a testemen a vágyott kielégülés forrongó, kábító habjai. Hosszú másodpercekig csak hangosan zihálva kapkodjuk a levegőt, mindketten próbáljuk összeszedegetni a tudatunk széthullott töredékeit, több-kevesebb sikerrel. A szívem még mindig a torkomban dübörög, az egész testemben már most ott bizsereg a vágy, hogy megismételjem életem leghevesebb, legkielégítőbb orgazmusát. Nem hiszem el, hogy ennyire jó volt. Csak miatta. Soha többé nem akarok olyan orgazmust, amiben neki nincs szerepe, összehasonlíthatatlan érzés. Alig várom, hogy megtudjam milyen érzés, mikor a szűk testébe élvezhetek. Ahh. Kár, hogy még kurva messze van, de imádni fogom az oda vezető út minden kéjes pillanatát.

Kitisztuló tekintettel keresem meg a pihegő szeretőm haloványpiros pofiját, gyengéd pillantással, de perverz félmosollyal simogatom le a hasára fröccsent gyönyörének a maradványait. Legszívesebben lenyalnám az ujjaimról, de most kivételesen nem akarom megbotránkoztatni. Tetszik ez a meghitt, orgazmus utáni, elcsendesült pillanat vele. Acsarkodni még ráérünk később is.

- Jó volt, kicsim? – Szinte csak suttogok, ő pedig még közelebb kerül egy pipacshoz, de az ajkára harapva bólint. Legszívesebben én is beleharapnék a csókjaimtól megduzzadt, húsos ajkacskába. Kényelmetlenül fészkelődik az ölemben, valószínűleg még furcsa neki a meztelen összebújás, most, hogy egy pillanatra elszunnyadtak a vágyaink. Mostanra megtelt a medence kellemesen meleg, enyhén gőzölgő vízzel, csak most jövök rá, hogy a peremről lelógó lábaimat is elnyelte a fodrozódó vízfelszín. Szó nélkül simítom a derekára a kezemet, hogy felemeljem az ölemből, és a vízbe csúsztassam. Jóleső sóhajjal fogadja a meleg habok tisztító ölelését. Nem kéne féltékenységet éreznem egy kád vízre. Nem kéne.

Én még nem követem, talpra ugrok, a csapnál lemosom a hasamról és a kezeimről a nedveinket, majd a szobában lassan körbesétálva, apró érintésekkel gyújtom fel mind a négy falon lévő lámpást. A mágikus tűz élénk fénye vöröses árnyakat varázsol az eddigi szürkületünkbe. Vége a bújócskának és a félhomályban tapogatózásnak, mostantól élesen látni szeretnék mindent, amit vele teszek. Például felültethetném a medence peremére, és mielőtt a számmal is eljuttatom a csúcsra, közelről szemügyre vehetném, hogy olyan formás és csinos e a farka, mint amilyennek érződött az ujjaim között. Első tervnek egész jó. Az sem kizárt, hogy olyan végtelenül türelmes és odaadó szerető leszek, hogy a fenekéhez ma még hozzá sem nyúlok. Hadd ismerjen meg mindent szépen sorban.

Ez a néhány perverz gondolat és tervszövögetés is elég, hogy visszacsalják az ágyékomba a türelmetlen feszengést, a farkam új életre kelve keresi a világ legfinomabb, eddig épphogy csak megkóstolt prédáját. Játékosan sandítok a medencében elrejtőző áldozatomra, kíváncsi vagyok, hogy észrevette e odalent a legőszintébb bókot, amit egy férfi adni tud. Ritka, hogy ilyen gyorsan visszajön a kedvem orgazmus után, de ha róla van szó, úgy érzem napokig tudnék szeretkezni megállás nélkül. Mikor megtalálja a tekintetem a medence közepén lesüllyedve feszengő alakját, egyből tudom, hogy valami nincs rendben. Épp hogy csak az orrától felfelé lóg a vízből, ha a csodaszép szemei mögött nem látnám és hallanám a kattogó fogaskerekeket, valószínűleg jobban tudnám értékelni a teste körül úszó hófehér hajörvények látványát. Megint túlaggódik valamit, szinte üvölt róla. Lassú léptekkel sétálok le a medence egyik oldalába épített lépcsőzeten, miközben a mozdulatlan alakját figyelem.

- Most mentem körbe a szobában teljesen meztelenül, és egy pillantásra sem méltattál. A végén még azt hiszem, hogy nem tetszik, amit látsz. – Apró, kihívó mosollyal próbálom előcsalogatni a láthatatlan csigaházból, ahova bújt előlem. A tekintete félig irritáltan, félig megadó szórakozottsággal villan rám, meg mernék esküdni rá, hogy a vízfelszín alatt látok kirajzolódni egy bizonytalan mosolyt. Épp csak annyira emelkedik fel, hogy válaszolni tudjon.

- Túl önelégült vagy ahhoz, hogy ilyet higgy. – Hangosan, jókedvűen felnevetve lépek közelebb hozzá, az iménti egetrengető orgazmus megkönnyebbülése még ott bujkál minden mozdulatomban. Túl jól kiismert ez a nagyszájú kis ficsúr. Tényleg magabiztos vagyok, ha a külsőmről van szó, nem is egyszer használtam már fegyverként életem során. De eddig ennyi volt, egy fegyver és egy eszköz, amivel sokszor könnyedén megkapom, amit szeretnék. Most azon kapom magamat, hogy kíváncsi vagyok, vajon milyen érzés lenne bókokat hallani az ajkai közül, és elzárni őket a szívem legmélyére. Egészen idegen érzés, eddig egész életemben elég volt az, hogy láttam, milyen hatással vagyok az emberekre, nem volt szükségem nyílt imádatra vagy hamis dicsszókra. Tőle mindent akarok. Mindent, amit csak adni képes.

- Hé, Ray. Nem fogom tudni, mi a baj, ha nem mondod el. – Közvetlenül elé lépve térdelek le én is a medence aljára, hogy egy magasságba kerüljön a tekintetünk. – Valamit rosszul csináltam? – A gondolat, hogy hátha akaratlanul túlléptem megint egy határt, amit nem vettem észre, jeges félelemmel hasít végig rajtam. Próbálom felidézni az orgazmusunk pillanatait, hátha egy ponton arra kért, hogy álljak meg, de most nem rémlik semmi ilyesmi. Arról nem is beszélve, hogy akkor mostanra valószínűleg felképelt volna.

- Nem. Nagyon jó volt, csak… - elakad és rettenetesen elhalkul a hangja, mintha azon gyötrődne, hogy hogyan fogalmazza meg a folytatást – …én nem csináltam semmit. – Oh. Hát ez zavarja? De hiszen sosem vártam el, hogy egyből egy virtuóz szexisten legyen, ez a gondolat mindvégig csak az ő fejében létezett. Eljött az ideje, hogy helyre tegyük a dolgokat.

Felállok, és a kezét gyengéd erőszakkal megragadva húzom magam után, leülök egy olyan lépcsőfokra, ami pont kényelmes magasságú ahhoz, hogy még a kellemesen meleg vízben üljünk, de mégse süllyedjünk el teljesen a habokban, majd az oldalülésben az ölembe húzom. Nem tudom, hogy a letört hangulat vagy a meglepettsége miatt, de szótlanul engedi, hogy eligazgassam az ölemben, mit sem törődve azzal, hogy a combja oldalán minden bizonnyal érzi a merevedésemet.

- És? – Picit meglepődve, lebiggyedő ajkakkal pislog rám. Talán azt hitte, hogy majd félrebeszélek, és azt mondom, hogy ugyan már, ezt csinálta, meg azt csinálta? Nem csinált semmit, és ezzel az égvilágon semmi gond nincs. – Tudom, hogy nincs tapasztalatod, és akár hiszed, akár nem, nem várom el, hogy egy-két nap alatt „lepedőakrobata” legyél. – Szándékosan dobom vissza neki a saját kifejezését, ő pedig összeszorított ajkakkal, nem túl meggyőzően bólint. – Mi lenne, ha engednéd, hogy megmutassak mindent, te pedig majd a saját ütemedben kipróbálod rajtam, amihez megjön a kedved. – Az orrommal játékosan cirógatom az arcát, de még ez sem tudja megolvasztani a belőle áradó bizonytalanság jegét.

- De ez neked nem unalmas? – Képtelen vagyok bent tartani egy megrökönyödött, hitetlen nevetést. Unalmas? Ez és az unalom nem hogy egy mondatban, még egy lapon, sőt egy könyvben sem férnének meg.

- Netán úgy érzed a combodon, hogy unatkozom? – Jelentőségteljesen, az egyik kezemmel finoman a combjába markolva húzom közelebb a heves szívverésem ütemében lüktető farkamhoz. Az arcán megjelenik a testi vágy jellegzetesen mélyvörös pírjának az előfutára. Helyes. Nem járja, hogy egyedül vágyódjak. – Hogy lehetne unalmas, hogy gyönyört okozok a szeretőmnek? – A tenyeremet az arcára simítom, és a szokásához híven most is készségesen simul az érintésembe. A nedves bőrén pihenő vízcseppeken megcsillan a mágikus lángok fénye, a szemei ezüstörvényeibe vörös pöttyöket lehel az érzéki táncuk, mögöttük pedig ott csillognak a legőszintébb féle szeretet szívszorító érzelmei. Annyira gyönyörű. Elszorul a torkom az iránta érzett tagadhatatlan érzéseim fojtogató súlyától. Csak suttogva tudom folytatni. – Nekem pont olyan élvezet megmutatni neked ezeket a dolgokat, mint neked megismerni őket, kicsim. – Végre mosolyog. A legvágyottabb mosoly az egész világon. Gondolkodás nélkül simítom az ajkaimat az övéire, nem csókolom meg, csak a bőrömön akarom érezni a mosolyát.

- Köszönöm, Castian. – Az ajkaimon érzem a szája mozgását, és én is elmosolyodva bólintok. Épp csókká alakítanám a szájunk finom összesimulását, mikor egy leheletnyivel távolabb hajolva folytatja, most megint ott játszik a hangjában az a megjátszott durcásság, amit annyira imádok. – Viszont a szerető megnevezés még mindig nem tetszik. – Féligmeddig mintha magának mondaná a szavakat, összevont szemöldökkel gondolkozom el azon, hogy említette e már valamikor, hogy nem tetszik neki, de mielőtt rákérdezhetnék, a mellkasomban túláradó, követelőző, zsongó érzelmek egy másik válasz felé terelgetnek. Egy olyan válasz felé, ami most annyira természetesnek és magától értetődőnek tűnik, mintha mindig ott lett volna a nyelvemen.

- Mit szólnál ahhoz, hogy szerelmem?