Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Karácsonyi novellapályázat
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6.

Aiko Akane2017. 10. 08. 16:36:10#35258
Karakter: Myra Nao



 E-mailen folytatva!


Sai2017. 05. 13. 22:43:15#35089
Karakter: Akagami Obi



 
Kiscicám békésen alszik az ágyamon. A gyógytea melybe altatót kevertettem Midorival megtette hatását. Teljesen kiütötte így fel lehetett készíteni a légyottra anélkül, hogy hisztit csapott volna le.  Kezeit a feje fölött összebilincseltettem, hogy ne legyen olyan heves majd az aktus közben.  Eleinte a teraszon pihenve vártam, hogy felébredjen, de úgy látszik az altató nagyon is kiütötte.  Már lassan másfél órája nincs magánál.  Megelégelve ezt befeküdtem mellé az ágyba. Egyik kezemmel  a fejemet megtámasztottam, míg a másikkal a köntöse alá nyúltam be, hogy érezhessen finom , selymes bőrének a tapintását. Erre már mocorogni kezdet.  Eleinte bágyadtan pislog, rám majd mikor érzékeli, hogy nem tud, szabadon mozogni a bilincsek miatt rögtön felébred.  Elégedet, mosoly kúszik ajkaimra rémült tekintetét látva. A nagy ficánkolása miatt pedig a köntöse is szétnyílt így megmutatva nekem teste szépségét.
 
-          Eressz el! – kiálltja, de én egy csókkal betapasztom édes ajkait. Belenyög csókunkba, de sokkal inkább a meglepetés szerű támadás miatt nem az élvezetek miatt.  Alaposan birtokba véve ajkait megízlelem a jövőbeli kedvesem ízét. Szétválva gyűlölködő szemekkel néz rám. Igazán édes, amikor így tekint rám.  Köntösét szétrántva ajkaimmal mellkasát venném birtokba, de ő lerúg magáról. A kis heves, de ez nem tántorít el visszamászva rá magam alá kényszerítem.  Szétnyitva teljesen köntösét már semmi se áll az utamba, hogy végre jó alaposan megdugjam.  Reszkető teste csak még kívánatosabbá teszi számomra. A félelem látványa mindig is felizgatott.  Nem tökölök sokat azonnal tágítani is kezdem kis zsákmányomat.
 
-          Ne aggódj, nem fog fájni legalább is… nekem nem, sőt. – vigyorgok, rá mikor meglátom a szeme sarkaiban a könnyeket majd munkához látva felejthetetlen éjszakát adtam magamnak és neki.
 
 
 
Reggel korábban kelek, mint ő. Látva, hogy még mélyen alszik felvéve királyi köntösömet íróasztalomhoz lépek, hogy befejezek egy levelet, melyet már hetek óta be kellett volna. A levél fogadója pedig ismer nem szokásom időben választ adni.  Gondolataimból egy érzés hoz vissza miszerint kiscicám engem figyel. Megfordulva a székben rámosolygok, amire egy morcos nézést kapok vissza.  Felállok és odasétálva hozzá leülök mellé az ágy szélére. Ő félelmében összekuporodva magára rántotta a selyemtakarót. Tényleg úgy viselkedik, mint egy kiscica.
 
 
Kuncogást vált ki belőlem és morgását hallva ez nem tetszik neki. Kezemet a takaró alól kikandikáló farkára helyezem, de ő rögtön be is rántja a takaró biztonságába.  
 
-Bocsánat nagyon sajnálom a farkincádat. – mondom neki halkan kuncogva, amire panaszosan felnyávog. Felrántva a takarót bebújtam mögé miközben fölé mászva kezeit a feje mellett lefogtam, hogy véletlenül se tudjon megszökni.
 
- Többet nem mehetsz vissza az ágyasokhoz. Nem engedem, világos? – rémült tekintetét igennek veszem ezért lerúgva magunkról a takarót elengedtem és kimásztam az ágyból.
 
- Maradj itt! Mindjárt ide hívom Midorit, hogy öltöztessen fel. – mondom, és magára hagyom a szobámban alig 10 perc múlva vissza is tértem az említett személlyel a helyiségbe.
 
Macskám nem mer ránézni. Sugárzik róla, hogy megszégyenülve érzi magát Midori mellett pedig mellette igazán nem kéne.  Midorival keményebben dugok, mint most vele az éjjel.
 
-          Öltöztesd fel, de nem kell, hogy olyan kinyalt legyen csak a mi királyságunk ruháját viselje.- Midori bólint és lépne oda Nao- hoz aki dacosan csak ennyit mond ezzel is megállt parancsolva Midorinak.
 
-          Nem fogom a koszos ruháidat hordani! – mérge nem Midorinak szól. Azok a gyűlölettel teli szemek csak is kizárólag engem néznek.
 
-          Pucéron szándékozod leélni itt mellettem az életed? Nem mintha bánnám…
 
-           Inkább, mint, hogy végleg elved tőlem azt, ami megmaradt még az otthonomból.  Még, ha koszos is véres is azok a hazámra emlékeztető ruhadarabok.
 
-          Nem vettem el tőled mindent. Anyád és fivéred még élnek. – közlöm vele hidegen
 
Kitágult szemekkel néz rám melyekben könnyek gyűltek, de nem vártam meg a reakcióját magára hagytam Midori társaságában.
 
 
 
Utam a tömlöcök felé vezet.   Ahol a népet tartom fogva. A korábbi kisgyermek kinek az anyját megöltem a háborúban, felém ront puszta kézzel miután beléptem a cellák belsejébe. Egy nőstény kapta el mielőtt végzetes ostobaságot követett volna el. Tekintetemet levettem róluk és egy másik nőstényre néztem, aki vajúdott.  Egykori király kedvese ki Nao anyja is. A gyermek felsírása jelezte, hogy egészséges gyermeknek adott életet. Kivettem a karjaiból, amire ő mérgesen felém kapott a körmeivel. Válaszként csak belerúgtam. A gyermek meg csak fülsikítóan sírt a fülembe. Az egyik a katonának átadva parancsba adtam neki adja el a kölyköt az egyik kereskedőknek.
 
-          Ne kérlek ne! Kérlek, add vissza a gyermekemet! – sírt az asszony mintha könnyeivel elért volna bármit is nálam.
 
-          Légy hálás, hogy nem ölettem meg. – feleltem és magára hagytam hisztérikus nőszemélyt.
 
 
 
Visszatérve szobámba Nao már készen várt rám Midorival. Nem csuktam be magam mögött az ajtót.
 
-          Anyád most adott életet a testvérednek, engedélyezem, hogy meglátogasd. - Több se kellett neki egy szó nélkül akart kiviharzani mellettem, de én elkapva a csuklóját visszarántottam egy csók erejéig. Kezeivel megpróbált ellökni, de túl gyenge ő ehhez. Csókunk után elengedtem.
 
-          Gyűlöllek! – sziszegte.
 
-          Én is szeretlek. – válaszoltam neki vidáman majd kilökve az ajtón becsuktam azt, hogy visszatérjek a levél írásához.  A levél egy leigázott megtört királyság hercegének szólt, akinek épp most postáztam el egy csecsemőt. A kapcsolatokat ápolni kell.
 
 
 
Észre se vettem mennyi idő telte el Nao távozása óta, de mikor visszatért talán még nagyobb harag volt a hangjában, mint eddig.
 
-          Te szörnyeteg kinek adtad el a testvéremet? – felém rontott és fegyvertelenül próbált nekem esni, de én könnyedén a háta mögé szorítottam vékony karjait. Rúgni próbált, de én kibuktatva a földre kényszerítettem.  Nem fordítottam a hasára, ha ennyire durván akarja, most végig a szemébe fogok nézni. A szőnyegen tettem magamévá miközben ő kiabált és sírt.  Az aktus után nem tudtam kihúzódni belőle. Valószínűleg a stressz miatt megfeszültek az izmai, de engem nem is zavart, hogy még benne kell maradnom. Olyanok voltunk, mint az állatok.
 
-          Te csak egy szuka vagy. Aki majd kihordja egy szép napon az én kölykeimet. Nincs beleszólásod a királyságomban zajló eseményekbe legyen az egy anyád vagy a fivéred elleni tett. Megértettél szuka? – sziszegtem közel hajolva fülecskéihez.
 


Szerkesztve Sai által @ 2017. 05. 13. 22:46:47


Aiko Akane2017. 05. 13. 20:54:36#35088
Karakter: Myra Nao



Mély, nyugodt szunyókálásomat hangok zavarják meg, mindnek köze van a királyhoz. Konkrétan mint a dúvad bevonult a helyiségbe, minek köszönhetően a párnaként szolgáló Midori felállt, így macska alakomban kigurultam az öléből. Ajkait egy “Obi!” kiáltás hagyja el. Úgy látszik csak ő szólíthatja a nevén apám gyilkosát, aki megsebesítette a hátamat. Az emlékre rémülten nézek rá.

 

- Macska! - kezd el közeledni felém, érthető módon kezdek jobban félni. Midori azonban elkezdi nyugtatásképp a hátamat simogatni, közben védekezően fújok a vörös hajúra. - Miféle boszorkánysággal zavarod meg az álmomat?
Látom rajta, hogy ideges és nagyon mérges is, akaratom ellenére is megremeg a testem.

-  Bo..boszorkányság? - értetlenül nézek rá, közben visszaváltozom. Jobbnak látok nem hülyülni vele, a végén csak én kerülnék bajba.

 

 - Ne játszd a hülyét! Az a…- látom, hogy a többiekre pillant, nyilván nem publikus a dolog amiről beszélni szeretne velem. - Kifelé! - ellenmondást nem tűrően néz ágyasaira, mire ők azonnal kimennek, mind félnek, jobban mondva félünk tőle. Midori azonban bennmarad, de ez engem nem lep meg. Azonban olyan kérdést tesz fel nekem, amire nem számítok. - Képes vagy a gyermek kihordásra?

 

Mondatát hallva először megdermedek, majd vér vagy pipacspiros arccal elvörösödőm.

 

 - Ezt.. ezt miből gondolod? - dadogva felelek, bár inkább kérdezek.

 

 - Az álom miatt melyben a közös lányunkat mutattad meg. - néma csönd telepedik a szobára, drága legjobb barátom, szinte bátyám is érdeklődve néz rám, s türelmetlenül várja válaszomat, a másikkal együtt, nem akarok erre felelni, mégis megteszem.

 

 - Képes vagyok utód kihordására, de csak is akkor, ha megtalálom hozzá a páromat. - fürgén keresem a padlót tekintetemmel, az nem szólhat semmit, viszont érzem magamon a szemeit.

 

 - Tehát azt mondod, én lennék a párod? - azonnal felkapom a fejemet, majd hevesen megrázom azt. Ugyan már, elő sem fordulhat.

 

 - Semmiképp az égiek nem választanának nekem egy szörnyszülöttet, ezt még apám se engedné odafent.

 

 - Márpedig, ha ezt az utasítást kaptam, hogy csináljak, neked gyereket. Ne aggódj meg is kapod, ma este hozzálátunk.

 

 Ezzel magunkra hagy minket, de belőlem a könnyek patakokban törnek elő, még emlékszem, ahogy Midori nyugtató hatású teát itat velem, majd aztán elalszom. Nem ébredek fel arra sem, ahogy átvisz a fürdőbe, megmossa a testem és a hajam gyengéden, majd a füleimre vigyázva fésüli ki gyömbér színű hajzuhatagomat, aztán gondosan a dús, már-már rókáéhoz hasonló farkamat. Sőt, arra sem, hogy egy krém színű, selyem, csipke hálóköntöst ad rám, alá semmit.

Arra ébredek fel, hogy nem bírom megmozdítani a fejem felett lévő kezemet, mire rápillantok, hogy mi tartja azokat fogva. Mondanom sem kell, rögtön teljesen felébredek álmomból. Nem más tartja fogva a kezeimet, mint egy pár erős, bilincsszerű valami, ami viszonylag kivan bélelve. Mellettem pedig nem más fekszik, mint maga a király. Oldalt fekszik, felém fordulva, jobb kezével a fejét támasztva, bal kezével meg a takarón támaszkodik. Vörös haja kócosan meredezik mindenfelé, szemei vágyakozva néz engem. Ajkai kaján, valamennyire játékos fél mosolyra húzza. Elkezdem rángatni frusztráltan a bilincseket, de nem érek el vele semmi, csak szétcsúszik a mellkasomon a köntös. Hallok egy férfias, vágytól fűtött nyögést, mire magamra nézek, hogy ezt mivel csinálhattam. Hamar rájövök. A bal lábam kilátszik valamennyire, és az egész mellkasom is, hála a menekülési kísérletemnek. Zavartan pirulok bele abba, hogy csupasz, meztelen testemet nézi.

 

- Eresz el! - mielőtt bármit tehetnék, egy forró, erőteljes száj csap le enyéimre, mire megszeppenten felnyöszörgők. Ez az első csókom, és az általam legjobban utált személytől kapom, ráadásul nem is gyengédet, hanem durvát, erőszakosat. Erősen beleharap alsó ajkamba, amiért nem nyitom szét neki a számat, de a végeredmény így is ugyan az. Nyelve a számba hatol, kíméletlenül kifosztja azt, majd elhúzódik tőlem, hogy végignézzen rajtam, a nyál csíkot még lenyalja ajkainkról, belőlem újabb és újabb undort kiváltva. Szétnyitja köntösömet, mire én ösztönösen lerúgom magamról, de nem tart sokáig a csoda, ugyanis visszamászik rám, majd szinte leszakítja rólam a köntöst. Felsírok, nem akarom ezt. Végignéz rajtam, majd egyből belém nyomja egy ujját, elismerően pillant rám, mivel eleve szűk vagyok, pláne, ha rá is szorítok ujjára. Nem tetszik az érzés, ezért a pillanatnyi sokk után vergődni kezdek, míg le nem fog. Kétségbe esetten felsírok, hiszen nagyon félek.

 

 

- Ne aggódj, nem fog fájni, legalább is..nekem nem, sőt. - gonoszabb vigyorral ajkán igazítja magát bejáratomhoz, majd szó nélkül belém hatol. Én sikítok a fájdalomtól, ő felmorog a kéjtől.
Szemeimből patakokban folynak a könnyeim, közben amennyire tudok ellenállok neki. Harapok, karmolok és rugók, na nem mintha elérnék különösebb reakciót nála. Halkan engedi ki a hangját, majd egyszer csak észreveszem, hogy rám néz, de folyamatosan mozog bennem. Képzelhetem mit láthat. Folynak a könnyeim az arcomon, a nyálam a számból egy kicsit, a füleim hátra vannak csapva, a farkamat ösztönösen akarom magam alá húzni, még ha nem is megy. Sőt, hátánál és lábánál tesz szinte simogató, csapkodó mozdulatokat.

 

 

 

 

 

El sem lehet képzelni az első éjszakámat rosszabbul. Nem is tudom, hogy mit tett velem még, vagy hogy egyáltalán tett -e még velem valamit az éjszaka folyamán, reggel tértem már csak magamhoz, nem éppen jó hangulatban. Úgy érzem magamat, mintha teljesen tönkretettek volna, pedig a valóság sem állt ettől éppen annyira messze. Egy királyság nélküli herceg, csonka családban, a népe nélkül, egy nap alatt vesztettem el mindent, amit szerettem vagy fontos lenne a számomra.
Elmélkedésemből a sercegő penna rángat ki, mire felpillantok a zaj forrására. Drága megróntóm, fájdalmaim okozója, egy - ránézésre fenyőből készült -  asztal felett görnyed és ír valamit egy pergamenre, vagy lapra, de ez nem igazán érdekel, inkább az, hogy nem bírok leülni/felülni a fenekemre a fájdalomtól. Mintha megérezé, hogy felébredtem rámnéz, majd feláll az asztaltól és felém sétál, félve kuporodom össze, a takarót is magamra rántva. Azonban éreztem, hogy mellettem besüpped az ágy, belőlem ijedt nyikkanást kiváltva. Hallom jókedvű, kielégült kuncogását, mire összeszorítom a fogaimat. Rohadék. És még ennek szüljek gyereket? Naná…, hogy nem. Semmiképpen sem. Amíg képes vagyok az ellenállásra, addig nem lesz ő apa...legalábbis..tőlem nem lesz gyereke. Olyan nincs.

 

 Macska farkamra teszi finoman a kezét, mire azonnal behúzom azt is a takaró és magam alá is. Halk kuncogással pillant rám, érzem, hogy engem néz, hiába vagyok a takaró “biztonságában”.

 

-Bocsánat, nagyon sajnálom a farkincádat. - ehhez képest a hangja és a jókedve mást sugallt. Ösztönösen, panaszosan nyávogok fel, és fújok rá, amint benyúl a takaró alá kezével, majd hirtelen bemászik mellém. Hiába hatalmas ez az anyag kettőnkre is, nem lehet elbújni előle. Hirtelen szólal meg megint, ám most teljesen komolyan. - Többet nem mehetsz vissza az ágyasokhoz. Nem engedem, világos?Döbbenten fordulok felé, vigyázva a sajgó hátsomra. De...akkor..ezek szerint…  Ne! Nem akarok vele többet lefeküdni! Nem akarom ezt a fájdalmat megint, ma biztos nem bírnék ki még egy menetet.



Szerkesztve Aiko Akane által @ 2017. 05. 13. 21:04:30


Sai2017. 02. 11. 15:52:03#35018
Karakter: Akagami Obi



 
Rendületlen arccal figyelem, ahogy próbál talpra állni. Többször is felszisszen a mozdulatsor alatt.
 
- Az ágyasaimnak csak akkor engedem meg az ágy használatát, ha szexelnek velem, és kiváló teljesítményt nyújtottak.
Nem szól semmit, de zokszó nélkül foglal helyet a fekete perzsa, szőnyegemen. Követem a példáját és törökülésben leülök mellé.
 
- Még pár kérdést feltennék neked, ha nem felelsz, nem mondok le az éjszaka nyújtotta örömekről veled. – gúnyosan rámosolygok- Szűz vagy?
 
Kikerekedet, szemekkel néz rám és halvány pír is megjelenik az arcán. Nem szokásom ilyet mondani, de kifejezetten édes látványt nyújtott. – Igen. – feleli én pedig lesajnálóan nézek rá - ahogy gondoltam. Akkor gondolom, csókolózni sem tudsz rendesen, ez azért szánalmas, tudod?
 
Kissé rám mordul, de még tudja a határt.
 
- Mintha tehetnék róla! Nem tehetek róla, hogy eddig nem vágytam sem férfiak, sem nők társaságára.
 
Arca kipirul a haragtól, szemei szikrákat vetnek a dühtől, mire elégedetten benedvesítem az ajkaimat.
- Ezt szeretem! Egy érintetlen, kedvemre betörhető fiú, aki eléggé szexi, amikor dühös.
 
Hátrébb húzódik tőlem és úgy morog rám, amivel kivált némi haragot belőlem. A gazdája vagyok ideje, hogy jó modorra tanítsam. Felállok és felrántom, a hajánál fogva miközben folyamatosan visszarángatom az ágyhoz.
 
- Figyelj, azt hiszem, nem tudod, hogy mi a helyzet. Te az enyém vagy, és minden, amit ellenem követsz el, 2x-esen kapod vissza. Világos?
 
Rálökve az ágyra nagyot nyekken. Ösztönösen nyúl hátra a sérült bőrfelületéhez.
 
- Mi..mit akarsz velem tenni? – kérdezi kissé remegve.
- Semmit. Fogd magad és menj vissza az ágyasaimhoz, szólj Midorinak, ma őt akarom.

 
Miután elkotródott percek múlva megjelenik az édes kis Midorim. Rámosolygok, amit viszonoz nekem. Túl régóta van itt ahhoz, hogy ne tudja, mit szeretek és mit nem.
 
I Intek neki, hogy jöjjön közelebb. Így is tesz, majd letérdel elém. Időközben már helyet foglaltam az ágyon és kigombolva nadrágomat hagyom, hogy munkához lásson. Mélyen torkozik, de nekem több kell ezért megragadva a fejét durván még lentebb nyomom becses testrészemet a torkán.  Öklendező hangot hallat, de nem engedem el a fejét így kénytelen tűrni, mint mindig. Közben mesélek neki.
 
-          Érdekes ez a cicafiú nem gondolod? – mivel, hogy tele a szája így csak bólogatást kapok tőle válaszként.  Engedek a szorításán és a haját kezdem el simogatni. Szemeit le se veszi rólam. Úgy szop akár egy kis angyal. Mosolyogva tekintek le rá. Midori igazán jó az ágyban. Talán megkérem, készítse fel a kiscicánkat, hogy hármasban is tudjunk mókázni.
 
-          Képzeld még szűz így a te feladatod lesz megtanítani az alapokra, hogy ne szerencsétlenkedjen az ágyban, amikor magamévá teszem.
 
-          Tessék?- kérdezi döbbenten miközben még a jó technikáját is félbe hagyja.
 
Kissé rámorgok.
 
-          Mondtam, hogy abba hagyhatod? – szúrósan nézek rá, ami miatt lesüti a szemeit.
 
-          Sajnálom, nem. - szófogadóan vissza veszi a szájába.  Elégedetten morranok egyet, mert hamarosan megtölthetem a bendőjét. Ezt Midori is érzi, mert jobban használja a nyelvét. És várt jutalma megérkezik. Bőségesen megtöltöm bendőjét, mit szófogadóan le is nyel egy cseppet se hagy kárba veszni. Megsimogatom a fejét.
 
-          Ügyes voltál, mint mindig Midori. – hálámat pedig úgy fejeztem ki felé, hogy reggelig dugtam megállás nélkül illetve volt egy két szünet, de az se tartott sokáig.
 
 
 
Mivel, hogy az estémet végig dugtam, így a nappalomat szándékoztam végig aludni, ami nem éppen a terv szerint ment. Álmomban különös esemény történt. Egy fiatal hosszú vörös hajú lány kiabált velem. Hevesen távozni készült, de én elkapva a karját megállítottam ebben. Dühösen fordult vissza kezét pedig megpróbálta kirántani az enyémből. Fején róka  szerű fülek jelentek meg melyek csak úgy füleltek. Alacsonyabb volt nálam és a szemei mérgesen rám villantak. Ugyanolyan meseszép volt, mint a cicafiúmnak. Levendula írisz szemeiben mérhetetlen haragot véltem felfedezni. Azért is okozott számomra olyan nagy meglepetést, mert kiköpött én voltam csak nőben. Vitánkat egy gyömbér hajú fiatal férfi vetett véget. Észre se vettük mikor jelent meg mellettünk. Átkarolt mindkettőnket és egy- egy puszit adott haragos arcunkra. Mindketten egyből megenyhültünk.  A lány fülei eltűntek mintha sose lettek volna. Az érkezőnek szelíd mosoly kúszott ajkaira és szólásra nyitotta ajkait, d e hangját már nem halottam. Egyszerűen számomra csak tátogás volt ekkor a lány a szavába vágott, de az ő ajkaiból se halottam egy hangot se. Hevesen mutogatott hol rám, hol, máshová amit a gyömbér hajú férfi megértően végighallgatott.  Ekkor jött a hirtelen felismerés. Ez a gyömbér hajú férfi nem más, mint a frissen fogott kiscicám.  Akkor ez a lány a lányunk? Képtelenség! Mindketten férfiak vagyunk így ő se arra lett teremtve, hogy gyermeket szüljön. A gyömbér hajú férfi rám nézet. Miközben a vörös hajú lány tüntetőleg elfordult tőlem. Szemeiben csupa kedvességet véltem felfedezni, ami felém irányult. Hitetlenkedve néztem vissza rá, amikor is váratlanul felébredtem. Ott ültem az ágyamban és percekig azt se tudtam ki vagyok vagy, hogy hol vagyok?  De legfőképpen azt nem tudtam miért láttam ezt most úgy hirtelen.
 
Sietősen indultam meg ágyasaim lakrésze felé. A palotán belül volt kialakítva számukra egy hely, ha kell azonnal a rendelkezésemre tudjanak állni. Mind egy szobában aludtak. Kivéve Midori ő külön szobát kapott tőlem, d e sose élt ezzel a jogával mindig a többiekkel éjszakázott, hacsak nem tartottam rá igényt.  Nagyon fáradt voltam, de ez most kevésbé érdekelt sokkal inkább csak az járt a fejemben miféle boszorkánysággal szórakozik velem ez a macska kölyök.  Ha ez a jövőm, akkor azt az ő szájából akarom hallani.  Kivágtam az ajtót. Megszeppent ágyasaim rémülten néztek fel rám. Majd, mint akikben tudatosult is ki áll előttük mélyen meghajoltak előttem. Homlokukkal a földet érintették és nem is mertek felnézni. Midori nem követte a példájukat ő kiváltságban részesül mondhatni főágyasom így nem kell minden hülyeséget végigcsinálnia, mint a többieknek.
 
-          Obi! – megszeppenve pattan, fel öléből kigurul egy kiscica, ki felriad álmából.  – Midori az egyetlen, aki a nevemen szólíthat.
 
-          Macska! – figyelmen kívül hagyom Midorit és a rémült kismacskához közelítek. Midori nyugtatóan simogatni kezdi kismacskánk hátát. Aki védekezően már fújtat is rám.
 
-          Miféle boszorkánysággal zavarod meg az álmomat? – mérges vagyok. Nem szeretem, ha természetfeletti baromságokkal idegesítenek.
 
-          Bo..boszorkányság?- néz rám értetlenül miközben emberi alakot ölt.
 
-          Ne játszd a hülyét! Az a… - itt észbe kapok és rávillantom haragos tekintetemet az ágyasaimra. - Kifelé! – mondom nekik ellentmondást nem tűrve. Értenek is az első szóból kérdés nélkül sietnek ki az ajtón. Csak Midori marad bent, de előtte úgysincs semmilyen titkom. Megbízom benne annyira, hogy tudjam, nem kotyogja ki az itt hallottakat.
 
-          Képes vagy a gyermek kihordásra? – kérdezek rá egyből, amire kiscicám megdermed. Olyan vérvörös az arca, hogy mindjárt én is zavarba jövök.
 
-          Ezt.. ezt miből gondolod? – kérdezi dadogva.
 
-          Az álom miatt melyben a közös lányunkat mutattad meg. – Síri csönd telepedig a szobára. Midori is érdeklődve fordul a macskánk felé.  Jómagam pedig türelmetlenül várom a válaszát. Ami nem akar jönni.
 
 
 
 Még gyermekkoromban kérdeztem rá az egyik szolgálónál, hogy tulajdonképpen mit is takar a család szó, akkor azt kaptam, hogy szeretettből. Nem értettem. Nekem volt apán mégse járt hozzá szeretett, tehát akkor nekem nincs is családom? A szolgáló válaszkánt csak ennyit mondott: Egy nap majd igazi családra lelsz.  Többé nem láttam az a szolgálót. Apám még aznap kivégezte mondván ostobaságokkal tömte a fejemet.  Ha igazat is mondott én tényleg a jövőmet láttam melyben igazi családra leltem? Gondolataimból a macska hangja hozott vissza.
 
-          Képes vagyok utód kihordására, de csak is akkor, ha megtalálom hozzá a páromat. - ránéztem, de ő kerülte a szemkontaktust.
 
-          Tehát azt mondod, én lennék a párod? – hirtelen felkapta a fejét és hevesen megrázta.
 
-          Semmiképp az égiek nem választanának nekem egy szörnyszülöttet, ezt még a pám se engedné odafent.
 
-          Márpedig, ha ezt az utasítást kaptam, hogy csináljak, neked gyereket ne aggódj meg is kapod, ma este hozzálátunk. - majd magukra hagytam őket. És visszatértem a szobámba, hogy végre betudjam, fejezni a szundikálásomat.
 


Szerkesztve Sai által @ 2017. 02. 11. 15:52:35


Aiko Akane2017. 02. 11. 15:39:07#35017
Karakter: Myra Nao



Mindig is imádtam a természetben sétálni, ez alól a mai nap sem kivétel. Épphogy megjelenik az égbolton a nap első sugara, már macska alakban járom a mezőt, le a falu mentén. Azonban nem maradok mindig egyedül, most is, mint eddig mindig útitársam akad, méghozzá egy világos sárgás, majdnem fehéres hím macska személyében, aki az én bátyám, Yuri.

- Jó reggelt, Myra! - én értem a nyávogását, amire azonnal válaszolok is.
- Neked is jó reggelt Yuri! Csak nem megint a falúban éjszakáztál?

Szinte már látom, hogy elvörösödik dús bundája alatt, majd hiába próbálja letagadni, nem sikerül neki a kérdésemet megcáfolni. Érződik illatán, hogy egy nősténynél éjszakázott, méghozzá egy istállóban. Nyílt titok a kastélyban, és annak környékén is, hogy országunk követe igazi szoknyapecér.

Halkan beszélgetünk, miközben a kastélyfelé sétálunk, immáron vissza, tekintve, hogy lementünk a faluba, megnéztük a sebesülteket, így ideje hazamennünk. Viszont épphogy beérünk a kastély előszobájába és alakot váltunk, Erick, apám külföldi szolgája megjelenik. Meghajol előttem, hiába kértem már százszor is, hogy ne tegye meg. Nekem nem fontos a tekintély, inkább az, hogy szeressenek leendő királyukként.Mondjuk ezt nem csak a szolgálókkal szeretném elérni, hanem a falvakban élő és dolgozó birodalombéliekkel is.  

- Nao úrfi, az édesapja szeretne beszélni a testvérével. - a testvérével szóra egy kicsit elhúzza a száját, mire rámorgom. Ezt azért mégse kéne, hiába értem valahol meg. Nálunk nem szeretik a házasságon kívül született, pláne, ha a királyi családról van szó ebben. Apám ugyanis egy időben nagy élvhajhász volt anyám előtt, viszont miután megismerkedett vele nem csalta meg, legalább is...elvileg. Ezért nincsenek tekintettel a bátyámra, nem tűrik meg maguk között sokáig, hiába van már saját, igencsak tekintélyes rangja.

- Megyek, Myra. Úgy látszik szólít a “kötelesség”.

Szem forgatva megy a látszólag üres trónterembe, mögötte be is zárul a vastag ajtó egy döndüléssel. Nem fogok hallgatózni, ha akarják elmondják a fejleményeket, ha nem tartozik rám, akkor meg nem.

Arra kapom fel a fejemet, hogy bátyám elviharzik, majd alig 4 óra múlva véres, kard álltál okozott sebes füllel tér vissza. Már azonnal felé is szaladok, de anyám, Nadeshiko már el is látja őt. Lenyalogatja róla a vért, a sebet gyorsan, egyből begyógyítva.

- Mi történt? - aggódva kérdezem, de anyám csak gondterhelten elhesseget, majd apához kíséri és bezárkóznak megint abba a helyiségbe. Sóhajtva nézem a már jól ismert ajtót. Miért nem mondanak el semmit? Miért titkolnak el előlem mindent? Egyáltalán mi az, amit nem tudhatok meg?

Nemsokkal utána viszont behívnak a családomhoz, egyenesen a trónterembe. Az egész helyiség alapja márványból volt, fehér márványból, emiatt kicsit tündérmesébe illő ártatlanságot ad itt mindennek.

A kemény vasajtóval szemben, a terem közepén  a két lépcsős emelvényen három szék foglal helyet. Egy a királynak, egy a királynőnek, és egy az örökösnek van fenntartva. Általában ennyi bútor foglal helyet itt, most mégis van ott egy hatalmas asztal, amin az egész birodalom és a szomszédos királyság is helyett foglal.

- Gond van, apám? - lépek mellé, de ő a kérdésemre csak nekikezd a fel s alá való járkálásnak, mire a királynő mellé lép és a vállára teszi a kezét.
- Elkel mondanod neki, Daniell! Joga van tudni itt mindenről, ahogy arról is, hogy mi miatt sérült meg a bátyja és ki tette vele. - hiába, tudom, hogy anyámra számíthatok, mintha csak a gondolataimban olvasna, pedig nem rendelkezik ezzel a képességgel. Legalább is...legjobb tudomásom szerint ez így van.

Apám csak felesége domborodó hasára rakja a kezét, mintha féltené a születendő testvéremet valamitől. A király válaszul sóhajt egyet, majd bólint.

- Az Aka királyság bekebelezte a többi országot, most már csak mi állunk az útjában, hogy az összes birodalom az övé legyen. Ő sebesítette meg az fivéredet is, emellett hadat üzent Fortunának. - meglepett, döbbent és félelemmel vegyült tekintetemre nem felel, sőt, tovább beszél - A népet arra kértük, hogy ellenálljanak, és harcoljanak, ahogy azt én és katonáim is teszik. A legtöbb idősebb nekoért, kölyökért vagy nőstényért neked kell felelned, az anyádat is beleértve. Én a háborúval foglalkozom a bátyáddal együtt.

Csak ennyi..csak ennyi elég, hogy darabokra törjön az eddig épségben hitt világom, és eszembe juttassa, hogy hát igen...ideje lenne felnőnöm, felelősségteljesen viselkednem. A népem számít rám.

Komoly arcomat felvéve a térképhez megyek, majd megnézem a lehető legtávolabbi országot magamnak. Semleges terület, egy szigeten található. Pont ideális lesz “pár” menekülő embernek. Viszont már most kéne szólni nekik, az ugyanis az elmondások alapján Akagami Obi napok, de akár órák kérdése is, hogy megtámadhat minket, azonnal kell cselekedni.

- Apám, összetudnál hívni gyorsan egy gyűlést mindenkinek az országban? Fontos lenne. - felé fordítom a fejemet, mire látom elégedett vigyorát. Hiába, minid is egy olyan komoly uralkodót akart utódjának, mint amilyen ő. Tessék, most sikerült elérnie, amit akart, még ha nem is akarattal tette. Kérésemre bólint, majd idehívja a szolgáját, aki már el is szalad, majd már csak azt lehet látni, hogy lovával elvágtat, értesíti a királyságban élő különböző fajtájú vagy fajtám béli “embereket”.

Míg várunk a tömeg megérkezésére, anyám a fürdőmbe kísér, ami a lakrészemen kívül található.

- Tudod, bármit is teszel, akkor is büszke leszek rád, és örökké szeretni foglak, azt ne felejtsd el.

Odalép hozzám és átölel, szorosan tart karjai között, mintha félne, hogy bármelyik pillanatban kiszakíthatnának öleléséből. Félt engem, fél, hogy meghal a fia, amit meg is lehet érteni. Háború készül, minden normális anya védi a gyermekét ettől. Csak hogy én nem bújhatok ki a felelősség alól, és nem is akarok.

- Én is nagyon szeretlek, de ne aggódj, nem fogok meghalni. - erre elvigyorodik, majd beleszagol a levegőbe és játékosan elfintorodik.

- Szerintem fürödj meg. Én addig ki megyek és szólok, ha megjött apád szolgája, és a nép.

Mosolyogva nézem, ahogy anyám kecsesen kisétál a helyiségből. Tudom, hogy viccelt a szagomat illetően, de ki tudja, hogy mikor lesz rá legközelebb lehetőségem a fürdésre a háború miatt.


Fürdés után - persze azért felöltöztem - az erkélyre lépek ki, pontosan a tróntermire. Rengetegen jöttek el, szerintem nincs olyan, aki nem lenne itt. Látok fiatalt, öreget, kicsit, nagyot nőstényt és hímet, tehát tényleg mindenki itt van, aki csak az országban van. Amint megpillantanak, egyből várakozva néznek rám, én meg megszólalok. Jól érthetően, mégis kedvesen, ahogyan engem megismertek.

- Mint hallottátok a híreket apámtól, fenyegetést kapott az ország, egy igencsak komolyat, amit nem hinném, hogy vissza tudunk verni. Nem követelek vagy kérek senkit, hogy harcoljon, nem szeretnék rátok később bilincset rakni, az én hibámból, vagy kegyetlen szolga sorsba taszítani.

Még rendesen be sem fejeztem a beszédemet, már közbe szóltak, szinte egy emberként.

- Maradunk és harcolni fogunk! - éljenzés tört ki a tömegnél, majd elindultak az éppen harcosokat felíró bátyám felé, aki csak elismerően nézett rám. Hiába, a kedvem ettől csak pocsékabb lett. Százakat fogok halálra ítélni, ezt a lelkiismeretem nem fogja túlélni. Kigondolva valamit, újból szólásra nyílnak ajkaim.
- Terhesek, kölykök és idősek elmennek Obihitoba! Ez viszont parancs! - hangomat sűrű egyetértés követ, nyilván megértik ők is a helyzetüket, nem akarják, hogy családjaik megsérüljenek, ahogy ezt mi sem.


Épphogy el “szállíttattuk” azokat a személyeket, akik megengedték, hogy elvigyük őket innen, a háború idejére, a távoli szigetszerű országba, már ki is tört a harc. Az apám harcolt, a bátyám is, én viszont nem. Nem engedték nekem, ezért csak a sebesülteket láttam el és a gyerekekre, valamint nőstényekre vigyáztam, azért erre még képes vagyok. Pedig már az óvóhelyként és kórházként funkcionáló kastély sincs egyben. Itt-ott falak törtek le vagy be, ablakok törtek be, és szinte nincs olyan helyiség, ami nem véres vagy romos. Magamról meg csak annyit, hogy inkább nézek ki egy koszos rókának, mintsem macskának. Lassan három napja csak a harc folyik, amikor kiabálás szűrődik be hozzám.

-  Utolsó kívánság öreg?

-  De van méghozzá a szeretett.

- Cöh, ostobaság.
Apámat láttam, és a másik, nála bőven fiatalabb királyt. Ennyi kellett, rögtön az éppen vesztes szerepben lévő apámra vetem magamat, nem engedve, hogy az ellenséges férfi megölje.

- Apám! - nem tágítok, ha őt megöli, engem is megkel. Könnyes tekintetem Akagamiéba fúrom, hátha meghatom vele.

- Nao! - lágyan mosolyog rám apám, ahogy mindig is szokott, belőlem csak sírást váltva ki. Az öreg kéz megérinti könnytől és kosztol maszatos arcomat, látom rajta, nem ezt a sorsot szánta nekem és persze magának sem. Látni akarta a fiatalabb, még meg nem született testvéremet, az anyámat, ahogy én párt választok, és trónra kerülök, látni akarta az unokáit is.

- Kotródj kölyök! - hiába szólít fel, nem mozdulok, nem megy, nem akarok, közben megint ránézek.

- Kérlek, kíméld meg az apám életét cserébe vedd, el az enyémet csak őt ne bántsd.

Édes hangomon kérlelem őt, de nem érek el vele semmit.

- Azt mondtam kotródj! - második felszólítására sem lépek arrébb, ezért fülemnél fogva ránt le apámról. A legközelebb cselekvés, amire emlékszem az volt, hogy ledöfi apámat egy karddal. Elkerekedett szemekkel nézem a holttestét a volt királynak, apának s férjnek. Térdre esek, majd odakúszok a fejéhez, amit az ölembe teszek. Nehéz elhinni, hogy az alig néhány napja még nevetős, mosolygós apámat elvesztettem, pedig még emlékeimbe van a négy nappal ezelőtti, közös, négy személyes reggelizésünk vele, az anyámmal, Yurival és velem. Akkor még a baba nemét találgattuk, hogy hercegnőnk avagy hercegünk lesz-e. Na igen, a baba… Apa nélkül fog felnőni, egy igencsak csonka családban. És igen, már megint záporként hullanak a könnyeim, folyékony nyomai a fájdalmamnak. Viszont nem sirathatom órákig, hamar észhez térít a királyom gyilkosának hangja.

- Te velem jössz a kastélyomban. Egy fürdés csodákra képes és olyan állapotban már hajlandó leszek elfogadni ágyasomnak. Azt pletykálják, kivételesen jók vagytok az ágyban így idejét érzem annak, hogy ezt én is kipróbáljam. -szuper..szajha lesz belőlem, akit kénye-kedve szerint erőszakolhat meg. Nem mozdulok, nem tudnék, ezért a hajamnál fogva húz maga után. Szinte érzem az egykori alattvalóinkból áradó sajnálkozást irántam, hiába vergődőm, úgy érzem magam, mint egy sebesült nyuszi a farkassal szemben, semmi esélyem sincs ellene.

Hiába néz rám, valószínüleg reakciót várva tőlem, nem megy most semmi. Siratom apámat, siratom a népemet, és siratom magamat is. Egy királyi család romokban, a népük fogságban, én pedig ágyasként végzem.


A fürdőben térek magamhoz, de nem vagyok egyedül, különböző férfiak és nők vannak itt. Valószínüleg ágyasok, pont mint hamarosan én is… Különböző sebek és horzsolások vannak rajtuk, az én érintetlen bőröm szinte virít köztük, ahogy a külsőm is. A legtöbb emberben nincs itt semmi különleges, barna. barnás szőke hajuk van, elvétve egy két fekete hajúval, esetleg vörössel. Szemeik színe sem különleges, zöld, kék vagy barna, s ezek kombinációja. Ehhez képest nekem hajam gyömbér színű, szemem pedig lila, mondhatni igazi ritkaság vagyok köztük, pont ezért is félek. A végén többször rendel magához éjszakánként a külsőm miatt, mint amit a lelkem is bírna.

Esetlenül nézek magam elé, de így is hallom, hogy összesúgnak a hátam mögött, de nem gúnnyal telien. Inkább sajnálkozva, megdöbbenten csengettek szavaik, majd előlép közülük egy fiú. Fekete, vállig érő haja van, 20 év körüli, zöld szemű, nálam magasabb.

- Üdv köztünk. Én Midori vagyok, segítek neked megfürdeni. - mögém lép, majd finoman levetkőztet, és besegít a medence méretű kádba, mellém ül. Nem szól semmit üveges, fáradt tekintetemre. - Valószínüleg nem téged kérnek éjszakára, ne aggódj.

Mosolyából már látóm, kedves, barátságos ember, ki még azzal sem foglalkozik, hogy itt-ott sebek borítják, ugyan úgy tud mosolyogni. Nem törte őt meg a hely, pedig nem bánhattak vele sem jól, én abban meg reménykedni sem merek, hogy én is így lépek ki egyszer ebből a kastélyból, már ha egyszer elmehetek innen, bár azt kétlem. Finoman mossa a testemet le vízzel, majd feláll és egy üvegcsékkel teli tálhoz sétál. Mellette egy ilyesmi tartó van, szintén ilyen üvegekkel, és ahogy látom, minden névhez tartozik egy ilyen és egy törülköző is. Ahogy Midorira nézek észreveszem, hogy a feliratos fiolákat szagolgatja, közben engem nézeget.

- Megmondom őszintén, nem tudom, hogy milyen illat illene hozzád. Talán százszor szép, de az nem lenne jó. Tudod mit? Ez egy különleges, fürdőolaj. -veszi el azt, amit megtalált, majd beül megint mellém - Rózsaolaj és jázmin. Eléggé érzéki.

Ha nem lennék ilyen rosszul, valószínüleg zavarba jönnék a meztelenségünk miatt, de most nem megy.

Hagyom, hadd fürdessen meg, nagyon fáradt vagyok a sok sírástól, ráadásul az sem segít, hogy elég nagy a gőz. Egyre jobban csukódnak le maguktól a szemeim, majd alszom el.

Arra ébredek, hogy a lányok a tipikus “jaj, de cuki”, a fiúk meg kivételesen a “milyen kicsi, hisz még kölyök” jelzőkkel illetnek, már tudom, hogy mi a helyzet, főleg, amikor “dagasztani” kezdek mellső két mancsommal.

- Cssss...Ne ébresszétek fel! - szól rájuk halkan, mégis erélyesen Midori, én meg kinyitom a szememet, majd az ölébe fekszem, hiszen mellettem ült. Szintén a meglepődés hangja az, amit megint meghallok, de aztán vissza alszom. Ezzel a mozdulattal a gyógyulás útjára léptem, bár sosem fogom ezt elfelejteni, amíg élek soha.


Napok telnek el, de nem eszem, és inni sem iszom, hiába könyörög az ágyasoknál mindenki, lassan már-már sírva. Nem akarom én sem ezt, de belegondolva...szörnyű vagyok. Én itt élek, közben ki tudja mi történik az országomban...vagyis a volt országomban. Mi lehet a bátyámmal, az anyámmal? Vajon apám kapott temetést? Észre sem veszem, hogy a drága királyuk szobájába visznek szolgái, vagy hogy én hogyan kerülők az ablak párkányra. Jól van, ideje magadhoz térned, Myra.  És igen, pont ekkor megérzem, és meghallom, hogy bejön az ajtón, testemen erre remegés fut végig, akaratom ellenére, félek tőle, még ránézni sem nézek rá. Mégis közelebb jön hozzám, majd megfogva karomat magafelé fordít és állam alá nyúlva kényszerít, hogy szemébe nézzek.

- Fajtádhoz képest tényleg nagyon szép vagy. Belső tenyészet eredménye vagy? - jobbra - balra fordítja fejemet, ami nem tetszik nekem, de egy ideig hagyom neki, aztán amikor már zavar, hogy ezt csinálja kirántom a kezem az övéből és elhúzódom tőle. Nem egy tárgy vagyok, amit nézegethetnek eladás előtt, de… még hogy belső tenyészet? Ez azért tényleg sértés, nem csak fajtámra nézve. Válaszul kifakadok, s haragosan nézek rá. Még érzem könnyeim illatát, nem rég sírtam...megint.

- Én egy tisztavérű neko vagyok.

Feltesz nekem még egy kérdést, amire azonnal válaszolok.

- Hány éves vagy? - hátatfordít nekem, majd kivesz egy szekrényből egy látszólag is, szaglásra erős piát és egy poharat. Nem baj, hogy nem kínál meg, csak egy ágyasa vagyok...leszek.

- 19 - halkan, szinte suttogva szólalok meg, csoda, ha hallja.

- Tehát nem vagy kiskorú. Ez jó hír így a hírnevemet se fogod besározni. - beleiszik italába, majd végül egyből fel is hajtja mind. Még hogy én mocskolom be a hírnevét? Bemocskolja őt saját maga, főleg mások vérével.

- Az már rég be van sározva.

Macska alakot váltok, majd kiengedve karmaimat hirtelen ugrok felé, fejemben apám halála pörög le újra és újra. Belekapaszkodom, ruháját tépem, ő közben kiejti a poharat a kezéből, annyira meglepődőt. Logók rajta, de karmaim már bőrét karistolják, erre a mozdulatra megfogja a nyakamat, majd annál fogva a falnak dob, mire nyekkenek egyet. Félholtan pihegek, ez a test nagyon gyenge.

- Megtanítom neked, hogy ki az urad. És, hogy ez mit is jelent  ez pontosan az én királyságomban.

Amikor azt a címerével ellátott vasat a hátamba nyomja azt sem tudom, hogy macska vagy ember alakomban vagyok-e, de hangos, fájdalommal teli sikolyomat kiengedtem.


A következő, amire emlékszem, hogy felkap, majd pár szolgája kezei közé ad, igen ám, de a szobájában. Vagyis, miután elláttak, kimentek, engem itt hagyva. Elmondása szerint viszont ezt is csak azért engedte meg, hogy ellássanak, nehogy összevérezzem a szőnyegét.

- Az ágyasaimnak csak akkor engedem meg az ágy használatát, ha szexelnek velem, és kiváló teljesítményt nyújtottak.
Nem kell kétszer szólnia, szemeibe nézek, majd lefekszem a fekete szőnyegre. De legalább puha. Azt veszem észre, hogy egy pohár bórral a kezében leül mellém.

- Még pár kérdést feltennék neked, ha nem felelsz, nem mondok le az éjszaka nyújtotta örömekről veled. - gúnyos mosollyal néz rám, majd a hátamra. Elég a tekintete is, hogy felszisszenjek. Ott fog maradni csúnyán a nyoma. - Szűz vagy?

Kérdésére döbbenten elkerekedett szemekkel nézek rá, köpni-nyelni sem tudok.

- Igen, ahogy gondoltam. Akkor gondolom csókolózni sem tudsz rendesen, ez azért szánalmas, tudod?

Lesajnálóan néz rám, belőlem mordulást kiváltva.

- Mintha tehetnék róla! - felcsattanok, figyelve azért a hangerőre - Nem tehetek róla, hogy eddig nem vágytam sem férfiak, sem nők társaságára.

Arcom kipirul a haragtól, szemeim szikrákat vetnek a dühtől, mire elégedetten nyalja meg a száját.
- Ezt szeretem! Egy érintetlen, kedvemre betörhető fiú, aki eléggé szexi amikor dühös.

Chhh...hátrébb húzódóm tőle, belőle ezzel viszont elégedetlen, nem tetsző morgást váltok ki. Lassan feláll, majd a hajamnál fogva felránt magához, belőlem fájdalmas nyöszörgéseket, szisszenéseket kiváltva.
- Figyelj, azt hiszem nem tudod, hogy mi a helyzet. Te az enyém vagy, és minden, amit ellenem követsz el, 2x-esen kapod vissza. Világos?

Hátralök, mire az ágyra esek, és beütőm a hátamat. Fáj, méghozzá nem is kicsit.

- Mi..mit akarsz velem tenni?
Rémülten nyöszörgők, de ő csak gúnyosan elvigyorodik, majd rám néz.

- Semmit. Fogd magad és menj vissza az ágyasaimhoz, szólj Midorinak, ma őt akarom.
Nem tudom, hogy mit érezzek. Boldogságot, amiért szabadulok, vagy bűntudatot, amiért egy olyan srácot fog bántani valószínüleg, aki kedves volt hozzá, de teszem amit kell. Vissza alakulásom után láthatta a meztelen testemet, de azonnal felveszem a többi, ágybeli szolgálójának szánt ruhát, majd kiviharzok, egyenesen oda, ahova jöttem. Ott még elég élénken folyt a beszélgetés, s amint belépek egyből elkezdenek nyomok után kutatni a testemen. A hátamhoz nem érnek még el, amikor megszólalok.

- Midori...neked kell menned…
Elég, hogy ennyit mondjak, már feláll, elköszön, majd elindul arra, amerről én jöttem.

Lefekszem a saját ágyamra, nem törődve a szívemben lévő aggodalommal. Nem akarom, hogy bántsa azt a személyt, aki igazán törődött velem ezalatt a pár nap alatt.

Másnap reggel pár szolgáló hozza be az éppen bicegő fekete hajút, mire én azonnal mellé lépek és átkarolom a derekát. Ketten vagyunk csak itt, a többiek a fürdő rész felé mentek, én viszont nem voltam képes rá. Megakartam várni a nálam idősebb férfit.

- Mit tett veled? -aggódva kérdezem, az ágyához kísérve, a két szolga erre csendesen távozik. Egyikük arcán, mintha szánakozást is véltem volna felfedezni.

- Semmi érdekeset, azt amit eddig. Reggelig kefélt, a szünetben pedig rólad kérdezett. Dicsekedett azzal, hogy mit tett a hátaddal. Nagyon sajnálom.
Felsóhajtok, majd átölelem.
- Ne törődj vele, ez nem olyan súlyos, mint a te sebeid.

Előveszek egy rongyot, amit benyálazok, majd elkezdem a mély sebeket letisztogatni velük, ahogy gondoltam. Elkezdenek begyógyulni a sebek maguktól, méghozzá jó gyorsan.

- Köszönöm… - tudom, hogy nem tudja a nevemet, de én kimondom neki. Egyenlőre csak neki.

-...Myra. Myra a nevem. - lágyan rámosolygok, majd macskaként elfekszem az ágyán, miután ő is elfeküdt rá. Ránk fér a pihenés, mindkettőnkre. Se ő, sem én nem aludtunk túl jól. Mondjuk..neki lehetősége sem volt rá, én meg nem tudtam a hatalmas bűntudat miatt. Kezdem úgy érezni, hogy egy átok vagyok, mindig azok sérülnek meg, akiket nagyon szeretek vagy kedvelek.


Sai2017. 02. 10. 16:11:05#35012
Karakter: Akagami Obi



Vér szaga mely egész életemben elkísért ismét felerősödött tróntermemben. Annyira felpezsdíti az érzékeimet, amikor megérzem a szúrós szagát, hogy nem tudok ellenállni neki.  Egy cica fiút dobnak le elém a katonáim.  Szőke hajú külsőre igen helyes fiú talán még nálam is idősebb egy kicsit, de mégse annyira különleges, hogy jobb bánásmódban részesüljön. Szánalmasnak tartom a fajtáját. Gyengék és még röhejesen is néznek ki férfi létükre farkincával és fülekkel. Mintha az év 365 napján farsangi bálban éreznék magukat. Reménytelenek.
-          Figyelj cicus! – állok fel trónszékemből és elé lépve az álla alá nyúlok, hogy rávegyem, hogy a szemembe nézzen. Tekintetében rémületet vélek felfedezni. Gúnyos mosolyra húzódik a szám.
-          Ha királyod tárgyalni kíván velem, hogy miért ne irtsam ki a népét miért nem ő maga jött el hozzám személyesen? Még egy kis tejel is megkínáltam volna meg egy kis szardíniával vagy milyen húst is szeretek?  – kérdezem széttárt karokkal megjátszva a tudatlant. Katonáim halkan kuncognak a térdre kényszerített cicafiú mellett.  Kis foglyom tehetetlen dühvel néz vissza rám.
-          Nem vagy méltó arra, hogy láthasd a királyunkat. Feljebb valónak képzeled, magad pedig sose érhetsz a királyunk szintjére. Te szívtelen pokolfajzat.  – feleli határozottan. Rossz pont ez nálam.
-          Valóban? – nézek rá unottan majd előkapva kardomat belevágok csinos kis bal fülébe. Felordít a fájdalomtól, amitől ismét felcsillan a szemem. Majd intek katonáimnak, hogy engedjék el, ők zokszó nélkül teljesítik a parancsomat. A cicafiú füléhez kap és ordít a fájdalomtól.
-          Menj és mond meg a királyodnak, hogy helyében én már megásnám a saját síromat, mert, ha rám hagyja abba nem lesz, köszönet azt ígérhetem. – bele rúgok, hogy egy kicsit noszogassam, hogy végre elkotródjon így is már teljesen összevérezte a márványkövemet. Nehezen, de összeszedi magát és kivonszolja megviselt testét a teremből. Elégedetten figyelem, ahogy vércsíkot húz maga után. Tekintettem az ablakra téved, ahol épp látom távozó alakját.
-          Menj csak cicmic, menj és vidd a hírt, hogy mind meghaltok! – mondom halkan majd hátat fordítva katonáimnak a szobámba vonulok. Ledobva magamat az ágyra egy régi könyvet kapok elő mely harcosokról íródott még egy régi korszakban. Nem egy nagy szám, de érdekes gyilkolási módszereket ír le ezért gyakran átfutom egy-egy nagyobb harc előtt.  A világ összes birodalma behódolt már nekem, már csak a neko királyság maradt, de 99% ban már ez is az enyém csak a királyt kell végre megölnöm és sok rókára tehetek szert, akikkel azt csinálok, majd amit csak akarok. És a királyság neve nem más, mint Fortuna Királyság.
 
 
 Három napja folyamatosan ostromoljuk Fortuna királyságát. A cél már csak egy köpésnyire van, ha meglelem a királyt azzal végleg pontot teszek a harcra. És magamnak tudhatom a cicákat.
Vér és még több vér. Fortuna királyság palotája előtti városrészt ritkítjuk éppen. Macskák hullnak amerre csak látok. Sikolyok hallatszódnak nőktől és gyermekektől. Ellenségünk hamarosan elbukik csak azt az átkozott király kéne megtalálnom.  A gyáva bujkál és még jóságos, erős királynak tartják? Nevethetnékem van ettől. Szánalmas király semmi több.
Egy gyermek rohan felém. Kis öklével úgy üt, mintha azzal bármit eltudna, nálam érni.  Apró termete miatt ütései csak a hasamat érik. Ütés? Inkább simogatás. Kinevetem, és mielőtt kardomat beszínezném a vérével egy nő állja az utamat. Testével védte meg apró kis testét. A nő vére körbeöleli kardom pengéjét. Mellettem többen is hisztérikusan felsikítanak a látottakon. Egy macska katona mérgesen fel kiállt te szörnyeteg. Imádom, mikor bókolnak. Kiráz a hideg, de nem azért, mert felzaklatna, a hangjuk sokkal inkább felizgat. A gyermek letérdel az előtte elterülő női holtesthez és finoman megrázza. Csak azt hajtogatja, kellj fel mama. Undorra húzódik, a szám kardomat pedig felemelve készülnék az anyja után küldeni a gyermeket, de mozdulatomban megakadályoz valaki. AZ a valaki nem más, mint a macska király.
-          Hát előbújtál! - mosolyodok rá gúnyosan. Ő nem viszonozza szemében mérhetetlen fájdalmat vélek felfedezni.
-          Mi értelme ennek az egésznek az a nő nem ártott neked. – kardjaink hangosan összecsapnak, a csataér egy pillanatra elhalkul, a nép vezetőiket figyeli. Vajon ki fog nyerni?
-          Valóban, de a vér színénél és illatánál nincs szebb látvány ezen a világon. – taszítok, rajta aminek hatására elveszti az egyensúlyát. Hisz mégiscsak öreg már. A földön fekve felnéz rám. Közelebb lépve hozzá kardomat a nyakához szegezem.
-          Utolsó kívánság öreg?- kérdezem egészen halkan.
-          De van méghozzá a szeretett. – feleli, mintha meg se hallott volna az előbb és ugyanolyan határozottan néz, rám mintha még mindig lenne bármiféle esélye velem szemben.
-          Cöh, ostobaság. - köpöm neki válaszul és kardom lesújt, vagyis sújtott volna, de mozdulatom alább hagy mivel egy fiatal fiú veti rá magát az öregre. Apró törékeny testével védte azt az öreg testet.
-          Apám! – szorosan öleli, és esze ágában sincs elkotródni. Fiatalabb nálam és olyan törékenynek tűnik, mintha csak lány lenne. Koszos gyömbérszínű hajzuhataga kócosan simul rá könnyáztatta arcára. A szemei levendula színűek pont, mint az apjának csak az övé még élettel teltek.
-          Nao! –lágyan rámosolyog a kölyökre. Ráncos öreg kezét felemelve megsimította kölyke maszatos arcát.
-          Kotródj kölyök! – szólítom fel, de nem mozdul, könnyes szemekkel néz rám. Szemeiben valami egészen különleges dolgot vélek felfedezni. Őszinte kérlelést.
-          Kérlek, kíméld meg az apám életét cserébe vedd, el az enyémet csak őt ne bántsd. – kérlel mintha bármilyen joga is lenne hozzá.
-          Azt mondtam kotródj! – fülénél fogva szedem le a királyról  fel szisszen és nyúlna apjáért ismét, aki csak bólint és egy semmi baj mondattal kívánja lenyugtatni gyermekét, de mielőtt ez bekövetkezhetne kardomat az öreg szívbe mélyeztem. Nem ordít fel még csak nem is nyavalyog, csöndben figyel azokkal az a fakó írisz lila szemeivel.
Egy pillanatra megdermedek a tekintetétől, de aztán szép lassan becsukja és átadja magát a túloldalnak. Diadal ittasan visszacsúsztattam a kardomat a hüvelyébe majd rémült kis állatkáim felé fordultam. Katonáim már hangosan éljeneztek. Ezt az országot is megszereztem.
-          Üdv a pokolban kis cicák! – suttogom, miközben végignézek újabb trófeáimon. A kölyök még mindig apja mellett térdel az öreg fejét az ölébe fektette keservesen megsiratta azt az öreg testet. Csöndben figyeltem, vagyis csak pár percig bírtam, mert már nagyon idegesített a sírása.
-          Te velem jössz a kastélyomban. Egy fürdés csodákra képes és olyan állapotban már hajlandó leszek elfogadni ágyasomnak. Azt pletykálják, kivételesen jók vagytok az ágyban így idejét érzem annak, hogy ezt én is kipróbáljam – mivel nem mozdul, ezért egy kicsit segítek neki. Haját megragadva húzom magam után, mintha csak egy rongybábú lenne. Tehetetlenül vergődik egyrészt a sokkból még nem ébredt fel másrészt amúgy se egy izomember így esélye se lenne ellenem.
 A macskák már most lázadnak. Sírnak és kiabálnak. Van, aki nyíllal próbál megölni, van, aki karddal, de akciójukat az egyik katonám mindig megakadályozza.  Lepillantok magam után húzott kölyökre. Még mindig nem tért magához teljesen, ami nem csoda valljuk be. Apját szeme láttára ölték meg, népét rabszolgasorsba taszították és rá pedig ágyasi élet vár. És, hogy ki tette ezt vele? Nem más, mint az Akagami pokol király. Vagyis én a világ új királya.
 
Három nap telt el azóta, hogy megsemmisítettem Fortuna királyságot. Ez alatt az idő alatt nem volt időm a kölyökkel foglalkozni így csak a szolgáktól tudom, hogy nem eszik, és nem alszik. Csak sír. Mégis, hogy lehet valaki ennyire gyenge? Meg se érdemli az életet. Feladataim végeztével, amik közé újdonsült rabszolgáim szétosztása is szerepelt nemesi ranggal rendelkező katonáim között illetve a királyság átépítése az én ízlésem szerint, felálltam trónomból és lakosztályom felé vettem az irányt. Most már vége a nyaralásnak ideje, hogy kedvembe járjon. Feltépve az ajtómat az ablakban kucorogva pillantom meg.  Nem néz rám, de látszik, egész testben remeg, bár próbálja titkolni.  Közelebb megyek hozzá.
Megragadva karját magam felé fordítom és álla alá nyúlva kényszerítem, hogy a szemembe nézzen.
-          Fajtádhoz képest tényleg nagyon szép vagy.  Belső tenyészet eredménye vagy? – kérdezem miközben jobbra és balra is elfordítom az arcát, hogy alaposabban is megvizsgáljam.
Egy darabig nem tesz, semmit aztán valahogy mégis erőt vesz magán és kirántja a kezét az enyémből el is húzódik tőlem miután kiszabadult.
-          Én egy tisztavérű neko vagyok. – fakad ki és szemeivel haragosan néz rám. Pedig a nagy kövér könnycseppek még ott ülnek a szemei sarkában.
-          Hány éves vagy?  - kérdezem és elfordulva tőle szekrényemből egy erős italt húzok elő, de csak egy pohárral egyrészt úgyse bírná másrészt csak egy ágyas nem vendég.
-          19 - feleli csendesen.
-          Tehát nem vagy kiskorú. Ez jó hír így a hírnevemet se fogod besározni. – elégedetten bólintok és belekortyolok az italomban. Majd végül mégis kiiszom, ha már kibontottam az üveget nehogy már  a szex miatt ne legyen rá időm meginni.
-          Az már rég be van sározva. – sziszegi nekem és váratlanul alakot vált. Új alakjában egy kismacska formájában jelenik meg előttem. Majd karmait kiengedve felém ugrik.  Annyire meglepődök, hogy a pohár is kiesik a kezemből bemocskolva fekete szőnyegemt. Nem mintha látszódna, d e tudat meg van, hogy bizony ez mocskos és én ki nem állhatom a mocskot. Rácsimpaszkodva ruhámra erősen lóg rajtam. Első körben nem tudtam nevessek –e vagy sírjak, amiért ilyen rettentően szerencsétlen. Aztán olyan történt, amire nem számítottam karmai áthatoltak a ruhámon, amivel nem is lett volna bajom, de mikor karmai érintették a mellkasomon lévő hegemet hatalmas haragara gerjedtem. A nyakánál lévő bőrfelületét megragadva elhajítottam. Nagyot nyekkenve csapódott bele a legközelebbi falba. Mozdulatlanul feküdt az ember azt hinné ezzel megöltem, de láttam, hogy lélegzik ezért döntést hoztam. Itt az ideje, hogy megjelöljem. A kandallómban mindig volt egy címeres égetett vas. Általában nem használom ágyasokra, de ő most kiérdemelte ezt a megtiszteltetést.
-          Megtanítom neked, hogy ki az urad. És, hogy ez mit is jelent  ez pontosan az én királyságomban. – rányomtam az izzó vas felületet a hátára. Hatalmas sikoly követte a tettemet én pedig elégedetten elmosolyodtam. Most már hivatalosan is az én tulajdonom. Lett egy kiscicám.
 
 
 

Szerkesztve Sai által @ 2017. 02. 10. 16:11:24


loraneko2015. 08. 03. 15:40:07#33277
Karakter: Esmé
Megjegyzés: KEZDÉS (Koneko)


 Csodás nap, csodálatos világ. Igen ez az ahol én élek, már fogalmam sincs mióta. Az igazi anyámat és apámat nem ismertem. Engem egy kedves félember páros nevelt fel. Szeretem őket és ők is engem. Az erdő nagyon veszélyes hely is lehet bizonyos emberek számára, ezért vagyok én itt, hogy megvédjem az erdő lényeit és az ide tévedő más szerzeteket is. De legfőképpen az erdőben élőket.

Mos is épp a munkámat végzem, vagyis legalább is én gondolom a munkámnak. Körbenézek az erdőben, és a környéken. Megnézem van-e sérült állat valahol vagy némi árva, őket általában el szoktam vinni egy biztonságosabb helyre. Úgy tűnik, eddig minden a legnagyobb rendben van, sehol semmi zűr nem akad. Bár ezt nem merném elkiáltani, ugyanis itt mindig történik valami.

Hatalmas nagy ez a dzsungel, én, majdnem minden szegletét ismerem, még kisgyerekkoromban a szüleim elvittek szinte mindenhová pontosan azért, hogy ismerjem a helyet ahol élek. Az állatok nagyon kedvesek és sokszor segítenek is nekem a felderítésben és szólnak, ha valahol valami gond lenne. Őket is már nagyon régóta ismerem, kislánykorom óta, néhányuknak segítette is már, megmenekülni a vadászok elől. Mert igen azok is vannak itt bőven. De szerencsére legtöbbjük soha többé nem tér vissza ide miután mindenféle dolgokkal elijesztem őket. A farkasok még élvezik is az efféle játékokat. Ők nagyon szeretik ijesztgetni a jónépet.

Hirtelen valami vad fut el szélsebesen előttem, fogalmam sincs mi a baja. De nagyon ijedtnek tűnt és mintha meg lenne sebesülve. Azt hiszem jobb ha utána mennék. Felveszem a tempót és gyorsan utána szaladok, szerencsémre olyan gyorsan tudok rohanni, mint egy gepárd.  A vad véres nyomokat hagyott, ebből kikövetkeztetem, hogy elég mély lehet a seb. Nem juthat messzire ilyen sérüléssel. Követem. Valamiféle barlang felé rohan. Furcsa még soha nem láttam ezt a barlangot, pedig már elég jól ismerem ezt a helyet. Vagy csak nem figyeltem fel rá? Mintha arra felé ment volna ez az állat, óvatosan én is arra megyek. Érdekes egy hely. Hallom a vadállat visítását, szegénynek nagyon fájhat. Közelebb megyek lassan hozzá, egy őzgida.  

- Ne félj, nem bántani akarlak. – csitítóm amint oda érek. – Csak meg akarom nézni a sebedet. – mondom, és a lábához nyúlok, mintha onnan vérezne. A közelben mintha valami mocorogna. Megrettenek, és arra felé nézek. Egy csomó virágféleség van itt, érdekes és ijesztő. Mindegy. Visszafordulok a kis őzikéhez. Bekötöm a sebét, így már nem fog vérezni. Megint hangokat hallok a virágos felől. Már nem tudom megállni, hogy oda ne menjek. Lassan közelítem meg a helyet. Vajon mi lehet ott? Szembetűnik valami fénylő fehérség. Mi lehet az? Ahogy közelítek egyre jobban, kirajzolódik egy emberi alak. Mintha élne és lélegezne. Oda megyek hozzá. Azt hiszem, fogva tartják ezek az indák, vagy nővények. Segítenem kell rajta. Lassan közelítek hozzá, megérintem. Előveszem késemet és megpróbálom levágni róla az indákat. Elég nehéz, de azt hiszem menni fog. Mire észbe kapnék, megmozdul az alak és kinyitja a szemét. Hátralépek rémülten. Gyönyörű halványkék szemeit felém irányítja és furcsán néz rám. Fogalmam sincs mit kéne mondanom, de érdekesen nézhetek ki egy késsel a kezemben. 


ef-chan2012. 04. 29. 01:25:32#20711
Karakter: Tiko Bruck
Megjegyzés: (időmilliomosomnak)


- Na, én indulok, kedves - nyomok csókot a homlokára, miközben a kávéját fogja tenyerében, s fújja, hogy hűljön. 
- Ma sem jössz haza? - kérdezi, mire kesernyés mosollyal az ajkamon rázom meg a fejem. 
- A műszak után megint a Riks-be megyek, ketrecharc lesz, egész jól fizet, még ha kikapok is, csak legyen látványos, és persze nem garantálják, hogy nem szerzek halálos sérülést - mondom közömbösen, mert az ilyesmi sosem hat meg. Sokkal jobb így meghalni, mint úgy, hogy lepereg az utolsó pillanatod is, s egyszerűen csak összerogysz az utcán. 
Megragadja a kezem. - Muszáj ezt, Tiko? 
Sóhajtva pillantok vissza le rá. El fogok késni... 
- Bruck, muszáj. Ha holnaputánig nem fizetem be a vizet, akkor azt is lekapcsolják, s az sokkal jobban megviselné mindkettőnket, mint a villany és a gáz - ami azóta sincs. Durcásan engedi el a kezem.
- Mert az sokkal jobb lesz, ha kinyírnak, és itt maradok egyedül! - kezdi a vitát már megint. 
- Bruck, erre most nem érek rá, és fáradt is vagyok, másrészt meg ha nem indulok, el fogok késni - épek az ajtóhoz, kinyitva azt. A kávésbögre mellettem csapódik a falba, s beteríti az eredetileg tiszta ruhám. 
- Rám sosem érsz rá! Egy vén, bármikor faképnél hagyható fószer vagyok, akit időnként jó megtöcskölni, igaz?! - ordít.
- Befejeznéd a faszságaid? - gurulok én is dühbe. - Kurvára el fogok késni miattad! Felfoghatnád már végre, hogy minden kurva perc számít, erre nekiállsz hisztizni! - trappolok vissza a szobába egy másik felsőért, s a másikat csak lehajítom, ezt meg csak felmarkolom, s már ott sem vagyok, a fülem mellett eresztem el szitkait és rikácsolását. Kurva életbe már, hogy egy nyomorék reggel sem indulhat teljesen nyugodalmasan, pedig még nyomorék rózsaszín boldogságködöt sem kértem!

* * *

Fáradt vagyok, a mai műszak kifejezetten hajtós volt, így elcsigázottan állok a fizetési sorban. Az órámon még fél óra, azalatt akkor is sorra jutok, ha világvége van félúton. Szerencsére. Megnézhetném magam, ha nem így lenne. Na de máris én jövök. Kinyújtom a kezem, s figyelem az órám. Nem kerüli el a figyelmem, hogy nem kapom meg a teljes bérem. 
- Hé, még jár negyed óra! - teszem szóvá felháborodva. A fáradtság nem tesz jót a türelmemnek. A bért osztó férfi azonban még csak rám sem néz, folytatja a bérosztást, s úgy válaszol. - Késtél, Tiko, így ennyivel kevesebb a jussod. 
- De hiszen csak fél percet! - nehogy már! Ezzel végre elérem, hogy rám pillantson, a válasz azonban csak pofán vég, és még inkább növeli a dühöm: - Ja, kérlek, az idő pénz, egy ekkora vállalatnak az a fél perc épp negyed óra. 
Lehajtom a fejem, s egész testemben remegek a dühtől, de végül nem szólok, csak indulatosan megfordulok, hogy kiviharozzak a bejáraton. Rohadt gecik! Fordulna fel mindegyik!
 
* * *

Mivel a versenyig még van idő, s Joe-nak amúgy is jeleztem, hogy jelentkezni fogok, a kikötő felé veszem az irányt, hogy kissé lenyugodjak, magamba szívva a tenger sós illatát. Nem mondhatom, hogy tiszta és kellemes, mert a kikötő dokkjaiban éjszaka is megy a hajtás, s a gyárkémények füstje belekeveredik a levegőbe, mégis egzotikus kicsit, s megnyugtat. Főleg, hogy itt csak úgy múlathatom az időt kicsit. Nem mintha megengedhetném, de mást úgysem tudnék most csinálni, így inkább kiélvezem, minthogy morognék azon, hogy feleslegesen fogy az időm.
Szerencsémre a füzetecském mindig a zsebemben van - na meg az is mázli, hogy Bruck nem tud róla, mert már ezt is tönkretette volna -, így letelepedek a stégre, s előhalászom a ceruzacsonkot is, amelyet nemrég találtam. A késő délutáni nap lusta narancssárgára festi az égboltot, s hogy a víz ne tűnjön ki annyira, szintén felveszi színei közé ezt a színt, amelyet hullámai csintalanul összepiszkítanak némi koszos sötétszürkével is. 
Nem tervezem meg különösebben, hogy miről írok, csak hagyom, hogy a ceruza mozogjon a füzetke lapján. Persze arra azért ügyelek, hogy a lehető legapróbb, még olvasható betűket véssem fel rá, mert sajnos már nincs sok hely benne, pedig magamból kiírandó gondolat annyi lenne. 
Nem szépirodalmi mű születik, nem is filozófiai értekezés, egyszerűen csak az érzéseimről írok, a körülöttem levő világból elkapott foszlányokról. Soha nem fogom megmutatni senkinek. Mégis boldogsággal tölt el, ha foglalkozhatok vele, mert kicsit kiszakadok ebből a monotonitásból, amely szép lassan kiöli belőlem a lelket. A lelket, amelyből így emlékbe megőrizhetek magamnak valamennyit. 
Hirtelen azonban valami bizsergető érzés tép ki átszellemült gondolataimból. Mintha valaki nézne. Összecsukom a füzetet, s a ceruzával együtt a zsebembe csúsztatom, ahogy oldalra pillantok, ahonnan hatodik érzékem szerint figyelnek. S valóban, egy alak támaszkodik az egyik gyár falának. Az alak nem magas, még csak nem is tűnik fenyegetőnek, mégis inkább felszedem a sátorfám. Az indok egyszerű: nem sokan fordulnak meg itt olyanok, akiken ilyen jó minőségű ruha van, ha igen, akkor időtolvajok, s ezen a valakin nemcsak hogy jó minőségű, ide nem illő ruha, de bizony ebben a nyári melegben még cipő is akad, ráadásul szőke haja olyan tiszta és ápolt, hogy szinte csillog a napfényben. Ez már több, mint felettébb gyanús, s bár képzett vagyok harc terén, s ő nem jelentene kihívást, valahogy olyan érzésem van, nem mászkál egyedül, ha ilyen jó cuccokra tett szert termete és alkata ellenére. Én pedig nem szeretem a balhét, arról nem is beszélve, hogy egy elvesztegetni való percem sincs.
Ennek ellenére nem sietek, ráérős léptekkel sétálok végig a stégen, vissza a partra, s közben végig farkasszemet nézek vele. Ennyit muszáj megtennem, hogy érzékeltessem, nem csináltam magam alá ijedtemben, s ha ujjat húz velem, könnyedén megjárhatja. Meg különben is, a dac kifejezetten magas fokra hág bennem korábbi megaláztatásom miatt. Egy bőven elég egy napra, az én türelmem sem végtelen. 
Szerencsémre azonban nem mozdul, így minden nagyobb macera nélkül tűnök el az egyik sikátorba fordulva.
 
* * * 

Az aréna már megtelt, ahogy már rajtam is rajtam a maszkos jelmezem. Ez is a szórakoztatás része, főleg, ha az egyikünk leszaggatja a másikról. Az ellenfelem egy debella állat. Fasza. Tartani mondjuk nem tartok tőle, mert az izmai egész kötöttnek tűnnek a tartásából, így előnyömre válhat mozgékonyságom. Persze a látszat sokszor csalhat, de én azért reménykedem. 
Tekintetem végigfuttatom a közönséges, s kis híján leesek a pódiumról. Az első sorok egyikében ugyanis megpillantom azt a srácot, aki a kikötőben bámult. Elfintorodom, szóval innen a sok lóvé, amiből azt a csini váltás ruhát finanszírozta, biztos a fogadásokkal foglalkozik. 
A felkonferálás azonban megtörténik, innentől kezdve nem kívánok különösebben foglalkozni a dologgal, csak egy valamire akarok koncentrálni, a bunyóra, és hogy én jöjjek ki élve abból a ketrecből.
 
* * *

Lihegve, de győztesen kerülök ki az összecsapásból. Nem nagyon merem elhinni, mert csak a jobb szemöldököm szakadt fel, és vérzik - bár ettől nem látok a fél szememre, de mit számít, hisz nyertem! 
Örömem viszont korai, mert mielőtt bárki is fizethetne bármit, a közönségben lázadás tör ki, mondván, hogy biztos bunda volt a meccs, s bár ez engem rohadtul nem izgatna alapjáraton, de tekintve, hogy igen figyelmfelkeltő dolog történik, én is kénytelen vagyok ösztöneimnek engedelmeskedve odafigyelni. Ugyanis a verekedés közben valakit legyűrnek, s hirtelen felhördül a tömeg. 
Hamar megtalálom a hördülés okozóját, s ugyanaz a fiatalember (?) az, akihez már volt "szerencsém", de ez még hagyján, mert ahogy a csuklójára kúszik nekem is a tekintetem - hogy ne csúszna, még életemben nem láttam olyan hosszú számot - elakad a lélegzetem is. S azt is tudom, mi fog következni, ha nem lépek gyorsabban, mint a tömeg, itt elszabadul a pokol, és darabokra szedik.
Nem tudom, miért érzem azt, hogy mindenképp a segítségére kell sietnem, de fellököm az engem épp kifizetni szándékozó szervezőt, bele a tömegbe, amelytől annak a figyelme elterelődik, majd fürge léptekkel érkezek meg az ismeretlen mellé, majd csupasz kezét megragadva rántom fel magam mellé a pódiumra. Nincs nehéz dolgom, mert nemcsak vékonynak tűnik, valóban pillekönnyű, legalább is azokhoz a súlyokhoz esélye sincs felérni, amelyeket nekem naponta meg kell mozgatni. 
Amint megvan, visszarántom a felsője ujját a kezére, majd ráordítok, magam után vonszolva: - Futás!
Persze a közönségből is kezdenek ocsúdni, de hatalmas előnyünk, hogy mi már az emelvényen vagyunk, így az elém kerülni igyekvőket jól irányzott rúgásokkal vagy ütésekkel távolítom el az útból, s a művészbejárón keresztül távozok rohanva. Persze amint kinn vagyunk, kacsázni kezdek a zegzugos utcákon, majd mikor épp senki nem lehet szemtanú, fürge mozdulattal mászok fel az egyik alacsony bodega tetejére, magammal rántva, majd mielőtt megszólalhatna, befogom a száját, és arra kényszerítem, hogy lekuporodjon. Nem telik bele pár másodperc, s máris nyüzsgés, kiabálás és indulatos zűrzavar támad odalenn, s ő is jobbnak látja nem moccanni se. 
A percek még sosem tűntek ilyen kibaszottul lassan pergőnek, mint ebben az ötben, míg ismét elcsendesedett odalenn az utca. Kezem óvatosan veszem le a szájáról, s a másikat is lefejtem derekáról, s megkönnyebbülve lazulok el, hogy aztán jól fejbevágjam. 
- Hé! - szisszen fel halkan, de ki kell adnom a felgyülemlett feszültségem, ezért fújtatva sziszegem vissza: - Te meg vagy huzatva? Ekkora tömegbe ilyen temérdek idővel betenni a lábad? Ha öngyilkos akarsz lenni előbb oszt szét, és ugorj le valami nyomorék hídról! De inkább nem is adok ötletet, tedd össze a két kezed, adj hálát, hogy még élhetsz, ráadásul ilyen gondtalanul, aztán húzz haza, mielőtt kieresztik a beled! 
Ezzel a lendülettel, hogy kioktattam, és ezzel levezettem a saját feszültségem is, felpattanok, majd egy könnyed ugrással már odalenn is vagyok, s mintha mi sem történt volna, zsebre vágott üres kézzel, a kiérdemelt időtöbbletem nélkül kezdek hazafelé ballagni. Nem számít... Brucknak majd azt mondom, hogy vesztettem, holnap meg majd megpróbálom legalább a nyeremény egy részét kikönyörögni Timből. 
Felsóhajtok. Azt hiszem, ezentúl valahogy meg kell oldanom azt is, hogy a közkutak valamelyikéről vizet vigyek haza, mert hamarosan a saját csapunkból csak  a nagy semmi fog folyni, semmi más. 


Rauko2011. 12. 14. 10:37:16#18078
Karakter: Hua
Megjegyzés: ~ Gennek


Végül, szerencsémre és az övére is, nyújtja a kezét. De persze nem bírom magam felhúzni, így ezt észre is veszi, és ő húz engem.
Furcsa férfi. Mert férfi, ez biztos.
A haja ezüst, akár a csillagocskák az égen, de az arcát egy hasonló színű, krisz-kraszos, szép maszk takarja, amiből csak a szeme látszik ki. Jó ránézni, hiszen jól illik a hajához a maszk, de engem idegesít, hogy milyen lehet!
Közben kihúz a vízből, és talán érzi, hogy kicsit elgémberedtem, mert a karjába kap. Egy ici-picit jövök csak zavarba, és máris elkezdem kitapizni a testét. Először a karjait.
Erős, férfias karjai vannak, izmosak, jó megérinteni, ahogy a mellkasát is. A hasfalát azért már nem tapogatom meg, de így is tudom, hogy ő olyan lehet, akinek szívesen dorombiznék egy kicsit, a kandalló előtt, vacsora után... nyauu!

Lassan elérjük a kis faházat.
Be is megyünk, bár nem tudom, honnan tudja, hogy itt volt egy ház. Mindegy is. Leültet az ágyra és dob nekem ruhácskát, amit gyorsan át is kapok, és figyelem, ahogy begyújt a kandallóban.
Mamácska mindig azt tanította, hogy mindent meg kell köszönni, így hát...
- Kö… köszön… öm – nyögöm ki picit remegő hangon, majd várakozva nézek rá, de nem látok semmit. Az a maszk...!
Viszont mielőtt folytathatnám, elhapcizom magam!
- Ne haragudj, nem akartalak... letüsszenteni - nyefegem, hiszen tényleg nem akartam! De talán azt hiheti, hogy.... Várjunk csak.
- Nem árulod el a neved? - kérdezem félredöntött fejjel, és egyenesen a maszkra, a szemébe nézve. Eléggé furcsa szerzet, az már biztos. A haja és a maszkja is ezüstös, a szemei nagyon szépek, a teste pedig igazán férfias. De magamban eldöntöm, hogy biztos nem akar beszélni. Talán beteg a torka, vagy esetleg szégyelli a hangját.
- Tudod, nálunk, a faluban is van egy neko, aki nem szeret dorombolni sem, mert szerinte olyan hangja van, mint egy nagy, mezőgazdasági gépnek. De kinek nem? - nevetek fel. - Nekem is olyan furcsa dorombi-hangom van, és igazán nem is kedvelem, ha dorombizok, de ez olyan önkéntelen reflex. Mint mondjuk a sárkányoknál, hogy mikor kicsik, akkor tüzet büfiznek. Erről hallottál már? - kérdezem, és felállva töltök egy kis pohárba tejet, meg neki is kiteszem. - Tessék, bár nem tudom, hogy fogod meginni. Akkor le kellene venned a maszkodat. És ki tudja, mi lenne akkor - töprengek, és leülök mellé. - De igazán érdekelne, hogy milyen lehet az arcod - mosolygok rá. - Tudod, a hajad nagyon szép, és amikor a karodban hoztál, bátorkodtam kitapogatni az izmaidat is, és kifejezetten szemrevaló tested lehet - jegyzem meg. - Ezért is nem értem, hogy miért veszed fel ezt az egyébként szép maszkot. Mert akinek ilyen kellemes tapintású izmai vannak, az biztosan nagyon helyes. - Felélénkülve ülök fel és kezdem csóválni a farkincámat, négykézláb közelebb mászva hozzá, kicsit pucsítva, hogy jobban lássa, hogy csóválom a farkamat egy picit, talán jelent valamit, és hamarabb leveszi. Nem vagyok én kutyaszellem, nem annyira, csak olyan... kellemesen.
- Nem veszed le? - kérdezem játékosan. - Mutasd meg nekem az arcocskádat, kérlek! - Mosolyogva nézek rá, és várom, mit fog most tenni.



Szerkesztve Rauko által @ 2011. 12. 14. 10:37:37


Geneviev2011. 12. 07. 21:34:26#18028
Karakter: Prince Alexander Iceberg
Megjegyzés: ~Raunak


Che, emberek… Felszínes, becsvágyó emberek. Nem bírom a nemeseket. Mind kapzsi és hatalomvágyó. A szegények is ilyenek lennének, de mivel ők szegények, ezért nem érnek rá azzal foglalkozni, hogy hatalmat akarjanak maguknak, épp ezért kedvelem őket jobban. Tenni nem teszek semmit, hogy ne legyenek szegények, hiszen mint mondtam, ha lenne elég pénzük, akkor máris azzal kezdenének el foglalkozni, hogy hogyan szerezhetnének még többet, munka nélkül, így viszont rendesen dolgoznak, de nem elégetlenkednek, mert azért tudják, hogy nálunk jó dolguk van.

Hogy most éppen miért nem bírom a nemeseket? Mert képesek voltak, és meghívás nélkül atyám palotájába érkeztek a lányaikkal, hogy válaszon atyám közülük nekem feleséget. És tudták, hogy ma nem leszek otthon, mert vadászni megyek, de csalódniuk kellett, mert Cassya, drága húgom utánam sietett, hogy mit merészeltek tenni a nemesek. Természetesen atyám nem választott közülük, hiszen tudja, azt soha nem bocsájtanám meg neki, így csalódniuk kellett, de azért ez pofátlanság.

Szóval persze, hogy fel vagyok háborodva! Kicsi forrongó hangulatban indulok újra vadászni, de azért annyira nem, hogy ne vegyem észre a nyúlcsapdákat. Valaki a birtokunkon levő erdőben vadászik, a tudtunk és engedélyünk nélkül. Kicsit lehiggadva, mégis eléggé dühösen óvakodom az erdőben, hogy megtaláljam azt, aki engedély nélkül vadászik nálunk. A folyó mellett látok meg egy alakot, valószínűleg ő lehetett az. Egy bokor mögé bebújva figyelem alakját, ami igazán tetszetős. Vékony, karcsú alakja van, és… farkincása meg fülecskéi?! Ohh… Egy neko! Igazából még sosem láttam közelről nekot. Sokféle lénnyel találkoztam már hosszú életem során, de nekoval még nem, azok annyira nem szoktak hozzánk jönni.

Viszont mikor látom, hogy vizet merít a folyóból, és eszembe jut, hogy engedély nélkül vadászott, elmúlik az újdonság varázsa, és kiugrom a bokorból. Az a szerencsétlen, hófehér neko ijedtében megugrik, de úgy, hogy bele pottyan a vízbe. Ehh, azért ezt nem akartam.

- Ne csak állj ott, segíts kérlek! - kiabál. Nem akartam, hogy beleessen a vízbe! - Neko vagyok, utálom a vizet, segíts, könyörgöm! Nem tudok felállni! – nyüszögi, nekem meg megesik a szívem ezen az édes, ázott verébnek kinéző nekon, aki teljesen kétségbe van esve. Maszkom alatt mosolyogva nyújtom ki a kezem, hogy kisegítsem a vízből. Szegényke csak kinyújtani képes a kezét, fölhúzódzkodni már nem megy, szóval másik kezemmel is megragadom, és kihúzom a vízből. Dideregve bújik hozzám, én meg, nem tudom, miért, de átölelem, úgy próbálom meg fölmelegíteni. Magamra sem ismerek, pláne nem akkor, amikor látom, hogy teljesen átfagyott, és nem tud mozogni, így a karjaim közé kapom. Elvileg van erre valami kisház, ahol még nem jártam, de az ösvény elvezet oda. Vállammal belököm az ajtót, és körülnézek. Látom, hogy szépen be van rendezve, így a didergő nekot leültetem az ágyra, és egy ruhát dobok neki, hogy öltözzön át. Én addig begyújtok a kandallóba, hogy meleg legyen a fa házikóban, és úgy tervezem, kicsit még maradok, leszidni, hogy miért vadászik más területén, de édes hangja kicsit módosít tervemen.

- Kö… köszön… öm – nyöszörgi. Mosolyogva bólintok egyet, válaszként. Mosolyomból semmit sem láthat, de én tudom, hogy ott van, ami igazán meglepő, hiszen nem nagyon szoktam mosolyogni. De rajta nem lehet nem mosolyogni, nagyon édes. Már, mint a többi fiúcska.

- Ha-ha-hapci! – trüsszenti el magát a fiúcska. Ajjaj, megfázott. Lehet, hogy haza kéne vinnem, hogy ne ebben a kicsit nyirkos házikóban legyen, hanem a jó meleg kastélyban, ahol az orvos meg tudja gyógyítani?


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6.

© Copyright 2009-2017. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).