Miután kiélvezkedem magamat elindulok, hogy természetes szépségemet kissé felturbózzam, s csinos embert varázsoljak magamból. Megfésülködöm, de adok azért a kissé kócos megjelenésemre, ami még szexibb. Gondosan összeválogatom a ruháimat, semmi nem ütheti magát. Aznap inkább kifinomult ízlésem jelenik meg: fekete, jól simulós nadrág, fehér kissé bõ ing egy csinos, szürke mellénnyel. Kalapot is aggatok a fejemre, elmaradhatatlan. Mivel eléggé színtelenül öltöztem fel, feldobom egy fekete alapon piros mintás szépséggel.

Nem vagyok már maki pucér. Mindig ruha nélkül alszom, sehol semmi nem nyomja a bõrömet, s így a legjobb. Senki nem jár arra, ha anyám pedig véletlenül benéz rám, hát egye-fene, bõven látott már ilyet, az enyémet pedig még babapopsi kendõvel is törölgette.  Emellett nem vagyok szégyenlõs, sõt, nem egyszer sétáltam keresztül a lakáson egy bögrével s újsággal a kezemben ruha nélkül, míg az aktuális takarítónõm épp a dolgát végezte. No mindegy is, ez csak mellékes. A fõ dolgom most az, hogy végigjárjam a lebujaimat: a legálisakat s az illegálisakat is.

Hónap eleji édes rutin, mikor minden kupi vezetõm a körmét rágja, hogy magyarázza el havi kiesést. Jó, valamikor a hónap végén megyek vagy a közepén… mikor hogy van hozzá kedvem, na! Nem lehetek minden nap egy mocsok dög, aki számon kér mindent s egy mocskos kis garast is elszámoltat. Az olyan embert nem szeretik a dolgozói, és akkor még többet lopnak! Okosan kell. Mértékkel kell szigorkodni, s akkor még szeretnek is.

Szóval még mindig ott tartok, hogy elkészültem. Felkapom a kocsi kulcsot, mást nem is viszek, minden a kocsimban van. Beülök a volán mögé, felbõg a motor s indulok is ellenõrzõ bácsit játszani. Elsõnek a lányaimhoz ugrok be. Amelyik épp otthon van, vagy nem kuncsaftol, leszeled hozzám s körbecsókol. Én pedig jó fõnökként hagyom, s mosolygom is hozzá. Bûzlöm az olcsó kölniktõl, arcomon a zsíros rúzsnyomok már összemosódtak, de nem bánom. Gyerekkoromra emlékeztet ez az egész: mikor még térdre ültethetõ kiskölyök voltam, akiért oda s vissza voltak a táncos lányok, s kézrõl-kézre adtak. Hmm… belegondolva most is imádnak.

Szeretnek? Szerethetnek. Így is tokolniuk kell az ottani jobb kezemnek. Benne bízom a legjobban, azért is bíztam rá az üzlet illegális részét. Mióta Igor – kedves orosz néptestvérem, még ha én félig ukrán is vagyok – felügyel mindent, egyszer sem volt olyan, hogy ne tudott volna valamivel elszámolni. Nagyon meg vagyok vele elégedve. Most sincs ez másképp, minden számlának a másolatát elém rakja, nyugodtan elmondja mit mire s miért költött. Eközben a lányok az ajtó elõtt tapossák egymást, hogy hallgatózni tudjanak. A másolatokat felkapom, hogy otthon még egyszer átnézhessem magamban. Ahogy kilépek az ajtón megtámadnak a hölgyek újra.

- Oh, fõnök, kedves Borisom! Hogy vagy?

- Fõnök, kedves fõnök. Mondja csak… nem magányos?

- Olyan szívdöglesztõ ma is…!

- Lányok, lányok, lányok! – nevetek fel, míg õk ahol érnek ott érintenek. Azt hiszem az egyik az övemmel matat, a másik pedig már a nadrágon keresztül tapogat. – Elég lesz. Este majd benézek egy kicsit, jó? – kacsintok, mire mindegyik izgatottan kuncogni kezd. – Akkor beszélgetünk kicsit.

Nem foglalkozom a további csacsogásukkal, haladok tovább az autómhoz. Az épület ajtajáig kísérnek, s be nem áll a szájuk, ott azonban megállnak. Ha ki akarnak rajta lépni, le kell jelentkezniük Igornál. Nem rabszolgák õk, kimehetnek a városba, de vissza kell jönniük, különben bajok lesznek. De jól tudják, s ha akarják, elmehetnek. Senki nem kötelezi õket arra, amit most csinálnak. Lehet, hogy strici is vagyok, de nem veszem a lányokat különféle szállítóktól. S ha igen, akkor inkább segítek rajtuk.

Jól tudom milyen bevándorlónak lenni. Segítek azon, akin tudok, hisz így nevelt az én édes édesanyám.

|×| *** - ¤ - *** |×|

A báromnál járok, ahol látszólag minden rendben van az elszámolásokkal, de azért a kiadások, bevételek s fizetéspapíroknak a másolatát magammal viszem. Otthon újra átnézem õket egy forró tea társaságában, mert érzem, hogy valami nem stimmel. Diego – a hely kisfõnöke – széles mosollyal búcsúzkodik tõlem. Izzadt a tenyere mikor kezet fogunk… Hmmm… Az övével kezdem. Lehet meg lesz fingatva.

Azonban mikor kifelé megyek az irodából s a pultnál járok, nem az a kihalt látkép fogad, mint ami szokott. A bárszéken egy szõke hajú ifjú ücsörög, hátát a bárpultnak vetve. Tény ami tény, vetõdnék rá… igen, olyan mocskos és piszkos értelemben. Nem ismerõs, pedig minden dolgozómat ismerem. Az önéletrajzukat mindig az orrom alá dugják a fényképekkel, ha felveszik õket. Emellett sokat járok a bárba, s jól tudom ki, hol dolgozik. Mellesleg… ilyen csinos pofira hót ziher, hogy emlékeznék.

- Segíthetek? - sétálok oda hozzá magabiztosan. Mindenre vevõ vagyok: petrezselymet veszek s adok, szeretem a nyalókát és a kutyapózt is. Mindegy, csak levetkõztethessem, körbecsókolhassam, jól megcsodálhassam majd…

- Attól függ – töri meg mocskos gondolataimat kellemes hangjával, miután végigmér. – A fõnököt keresem – adja meg a támpontot, mire én elvigyorodom a bajszom alatt.

- Helyben vagyunk – vigyorgom. – Megtaláltad – tárom szét két kezemet. – S miért keresel? – támaszkodom mellé a pultra. Újra végigmér, mintha nem hinne azoknak a szép szemeinek. pedig igazán hihetne, ez a csodás lény itt elõtte igazi. Bizony!

- Nos akkor… - matat a zsebében, majd a pultra tesz egy jól összehajtogatott papírt. – Aláírásért jöttem. – Homlokomat ráncolom értetlenül, nem igazán értem minek az neki. A pultra rakott papír után nyúlok, majd kihajtogatom, hogy lássam mi áll rajta, közben pedig fél szemmel a srácot vizslatom.

Nyugodtan ücsörög a bárszéken, nem zavartatja magát, nem izgul, semmi. Nagyon durva! Csak én nem vagyok képben? Biztos a korral jár. Végigfutom a papírt, amit a városháza állított ki egy bizonyos… jó, ezt a marha hosszú nevet nem fogom végigfutni, Timothy, Abraham és valami Giuseppe is áll az O'Malley elõtt, ez pedig még nekem is sok. Fel-fellesek rá, majd mikor a lényeghez érek, felmordulok. Segély! Fránya segély az ingyenélõknek, akik csesznek dolgozni! A csinos arcára s márkás cuccaira nézve totál nem az jött le, hogy a kávét is grammra pontosan kiméri, vagy ilyen mocskot fog az orrom alá dugni, hogy dedikáljam.

- Itt kéne aláírnom? - bökök a kipontozott vonalra, ahol a „tulajdonos” szó szerepel. Kissé közelebb hajol, megcsap a kellemes parfümének illata, majd végül bólint. Kis naplopó, ingyenélõ lusta pénznyelõ! Amit az én lányaim leadóznak a rúdtáncból, azt õ seggmerésztésért megkapja. Az várná el tõlem, hogy aláírjam nem alkalmas nálam dolgozni… s atyaég, még választási lehetõségem is van, miért...

o  Munkaerõre jelen állapotban nincs szükségem.
o  A munkára nem alkalmas, mert…

o           o   Nincs megfelelõ képesítése.
     o   Betegségben szenved, mellyel nem tudja a munkáját teljes körûen ellátni, így alkalmazásra képtelen.

De a kedvencem az apró betûs rész, ahol megkérnek satírozzam be a helyes választ, majd írjam alá. Magam alá ne csináljak a saját pultomnál a bárszékemen! Már ilyen is van? S még azt is elvárják, hogy itt karikákat satírozzak? Újra ránézek a srácra, aki már türelmetlenül méreget. Na ezt én a halálba se írom alá!

- Csaposra és pincérre mindig van szükségünk – jegyzem meg.

- Nincs képesítésem – vágja rá rögtön.

- Nem is szükséges – ráncolom a homlokomat. Ha bele gebedek is dolgoztatni fogom ezt a hosszúnevût! – Az csak egy papír. A kedvenc Barackunknak van ország vezetési képesítése? Kötve hiszem…

Vérben forgó, sötét szemekkel támad nekem egy késsel, és nyakam elé tartva aprót belém vág. Csak erõs szorításom akadályozza meg abban, hogy át ne vágja a torkomat, de azt nem tudom meggátolni, hogy véremet ne vegye. Lassú csorgással folyik ki belõlem az imént elfogyasztott éltetõ étek, de most az a legkisebb problémám. Valami történt Heidivel, hogy rám támadt, és nem ismert föl. Gyorsan kicsavarom a kezébõl a pengét és hangos szólongatásokkal próbálom fölhívni a figyelmét.

- Heidi! – ébresztgetem öntudatára, és végre sikerül is, szemében már nem csak az õrült lángokat látom, hanem magát Heidit is. Vajon mi történhetett, hogy ennyire kiakadt?

- Bocsánat. – suttogja halkan, eléggé szétcsúszva. – Mi történt? – Na, erre én is kíváncsi lennék. Meg arra is, hogy hirtelen miért lett a vérének a finom, kissé vasas illatából berserk, orrfacsaróan émelyítõ szag.

- Olyan az illatod, mint egy berserknek. – jegyzem meg. De õ… - Nem vagy alakváltó. – vizsgálom meg tüzetesebben az arcát, hogy hogy fogadja a hírt, hogy berserk szaga van. Hogy a fenében lehet valakinek, aki nem alakváltó, olyan illata, mint egy berserknek?!

- Nem. – helyesel. Tehát tényleg nem berserk. Lehetséges lenne, hogy a szagváltozásnak a rosszullétéhez van köze? Ha igen, ha nem, valamit tenni kell ezzel, mert ha egy vadász közelébe tévednénk, nem biztos, hogy olyan megértõ lenne, hogy megvárja, amíg elmagyarázzuk, hogy mi, egy félvámpír és egy alakváltó szagú mágus, szintén vadászok vagyunk. Erre elég kicsi az esély, ezért jobb lenne megelõzni a bajt. Valaki… Valaki… Valaki… Hm, biztos vagyok benne, hogy tudok valakit, aki tudna nekünk segíteni. De ki? Vadász… Doki… Boszi… Megvan! Katarina Melwein. Az egyetlen boszi, akit el tudok viselni, bár össz-vissz csak kétszer találkoztam vele, az ikrek születése elõtt. Egy doki, aki embereket, vadászokat, vámpírokat, és bármilyen más természetfelettit meg tud gyógyítani. Talán õ tudna segíteni…

- Az én Szövetségem nem tudhat errõl az akcióról. – riaszt föl gondolataim közül. Hm? Már miért ne tudhatnának? Hiszen a kudarc teljesen normális dolog. És a Szövetségnek (mindegy, hogy az enyémnek, vagy az övének), tudnia kell, hogy mi történt, mert akkor máshol is jobban föl tudnak készülni a berserkekre, hogy azokra ne egyedül vadásszanak, hanem párokban.

- A kudarcok az élet részei és… - kezdek bele a szentbeszédbe. Néha tényleg olyan érzésem van, mintha egy harmadik fiam lenne… Ugyanúgy kiselõadásokat kell tartanom neki, õ meg ugyanúgy semmibe veszi, és mással kezd el foglalkozni. Ehh…

- Menj el. – utasít, mielõtt szájára tett kézzel az egyik szemetes zsákhoz rohanna, és fekete vért hányna. Ez nem jó. Nagyon nem jó. A véremnek hatnia kellett volna már, nem pedig még rosszabbat tennie. Mi történhetett vele, hogy most ilyen rosszul van? – Miért vagy még itt? – kérdezi. Na, vajon miért? Talán azért, mert rám van bízva, és mert rosszul levõ embert nem hagyunk magára.

- Rám vagy bízva – felelem egyszerûen, és figyelem, ahogy zihálva levegõért kapkod, és próbálja visszafogni magát, hogy ne hányjon újból. Nem sikerül neki, és még egy adag vér távozik a szervezetébõl. Odamegyek hozzá, és nem törõdve érthetetlen tiltakozásával, homlokára szorítom hûs kezemet. Feje forró a láztól és tiszta veríték. Francba! – Tudsz jönni? – kérdezem, és bólint is, de nagyon nem úgy néz ki, mint aki simán föl tudna kelni, és haza tudna sétálni, ezért szépen fölkapom, és a fiatal áldozatomat otthagyva a sikátorba, haza sietek, kezemben Heidivel. Csak ne legyen semmi komolyabb baja! Valamiért úgy érzem, hogy kötõdök hozzá. Aggódok érte, és örülnék neki, ha jól lenne és velünk maradna. Tényleg olyan, mintha lenne még egy fiam… Vagy ez most más? Nem tudom. Mindenesetre, furcsa egy érzés. De most nem is kell ezzel foglalkoznom! Most a legfontosabb, hogy Heidit minél elõbb meg kell gyógyítani.

- Apa, apa, mi töjtént? – kérdezik a kicsi aggódóan, mikor karjaim közt az ájult Heidivel betoppanok az ajtón.

- Gyerekek, csomagoljatok! Meglátogatjuk egy régi ismerõsömet – utasítom õket. Már eléggé ügyesen be vannak tanítva, hogy ilyen esetekben nem szabad velem ellenkezni, így jó kisgyerekek módjára elrohannak, és az összes cuccukat összeszedik. Addig én óvatosan lefektetem az ágyra Heidit, kicsit letörlöm az arcáról a verejtéket, és a szájáról a feketés vért, aztán én is pakolásba kezdek. Nincs túl sok dolog elõl, hogy bármikor indulásra készek legyünk, ezért elég hamar össze tudok szedni mindent. Mikor mindannyian elkészülünk, fölkapom a cuccokat, és beteszem õket a kocsiba. Heidit is óvatosan fölveszem, és az anyós ütést kicsit hátrébb hajtva, megpróbálom kényelmesen elhelyezni. Nos, hogy az mennyire sikerült, az kérdéses. Visszamegyek a recepcióra, és kijelentkezek az apartmanból, majd indulunk is.

- Ho… hová megyünk? – hallom meg Heidi erõtlen kérdését mellõlem. Kis oldal pillantással fölmérem állapotát, amit most egész tûrhetõnek ítélek, szóval nem állok meg, hanem folytatom az utat, kifelé a városból.

- Egy ismerõsömhöz. Orvos, és remélhetõleg fog tudni segíteni – válaszolok. A krahácsolását hallva kezemmel az ülés mellé nyúlok, és elõkaparok egy üveg vizet. Odanyújtom Heidinek, hogy igyon belõle, és nyeldeklését hallva, tudom, úgy is tesz.

- Nem kell segítség. Jól vagyok – mondja, miután ivott a vízbõl. Erre nem tudok mást mondani, csak egy szkeptikus pillantást vetek rá, és visszafordulok az út nézéséhez.

- Apuci, éhesz vagyok! – hallom hátulról Ethan nyavalygását. Erre csak szusszantok egy nagyot, fõleg, mert tudom, hogy most majd Lore is rákezdni. – Én isz! Ész szomjasz isz vagyok! – Ide a lottó ötöst! Nem is kéne nekem vadásznom, az ilyen tippjeimmel simán megélnénk hátra levõ életünkben… Na ja.

- Rendben, rendben – sóhajtom, és a legközelebbi leágazásnál elfordulok jobbra. Egy étteremmel egybekötött benzinkút jön velünk szembe, ahol egy üres helynél leparkolok. – Tudsz járni, vagy segítsek? – érdeklõdöm Heiditõl, de a válaszát isi tudom, meg azt is, hogy mit fogok tenni.

- Köszönöm, tudok egyedül járni – válaszolja, de mikor megpróbálna kiszállni a kocsiból, egybõl megszédül. Na ugye! Oda is sietek hozzá, és a derekát átkarolva, besegítem az étterembe. Ehh, remélem, fog tudni valamit enni, mert nem jó, ha nincs semmi a szervezetében!

Miközben elõkeresem a mobil telefonomat, az ismeretlen férfi, Heidi – a Heidi nem nõi név?! – unottan vár az ajtóban, de nem sokáig, mert bekéredzkedik. Gyanakodva végigmérem, de úgy döntve, hogy ha megpróbál bármit is csinálni, mikor megmozdul, letekerem a fejét, beengedem.

“Dewerin, kap egy társat. Egy másik Szövetségtõl küldték, és Ön mellé osztottuk be. Vigyázzon vele, de rá is! Soat tanulhatnak egymástól. Még jelentkezünk!”

Ez aztán a hosszú, és bõbeszédû SMS. Nem igaz? Ilyenkor imádom a Szövetséget. Tudják jól, hogy elvagyok én egyedül, a gyerekekkel, nem kell nekem társ. Fõleg nem egy olyan, akire és akivel vigyázni kell. Miért nem tudták máshoz berakni? Na, mindegy. Úgyis mindig az van, amit õk akarnak…

Miközben megpróbálok rájönni, hogy minek is kell nekem babysitterkedni, fél szemmel a “védencemet” figyelem. Jó alaposan megnézem fekete-fehér csíkos zokniától kezdve, fekete ponchóján át, érdekes fazonú frizurájáig, és azon gondolkozom közben, hogy hány eves lehet? Alacsony termete, sima bõre, és lányos arca arra engedtet következtetni, hogy elég fiatal lehet. Ekkora korkülönbséggel hogy fogunk mi kijönni? Nem mintha én túl idõs lennék, és azt gondolnám magamról, hogy egy vénember (vámpír) vagyok, de azért jó pár évvel idõsebb vagyok nála, két gyerekkek feltunningolva. Jobb ötlet let volna a Szövetségtõl egy fiatalabb vadászhoz betársítani, akivel jól el tudnának beszélgetni, mikor nem vadásznak. Nem pedig nekem adni, hogy legyen egy második, kb kamasz korban levõ fiam.

- Ugye jáccunk?  - Emlegetett szamarak… Nem is tudtam, hogy van olyan képességük is, hogy az idegen emberek nyakába tudják magukat “varázsolni”… Ja, de. Tudtam.

- Én isz, én isz! – próbálják Ethanék játékra ösztökélni újdonsült vendégünket, leginkább egy repülõ szék segítségével, ami jókora csattanással leveri a kisasztalon álló – mostmár a földön szétszóródó – vázát. A csattanásra fölkapom a fejem - bár már elõbb is éreztem, hogy ez fog történni – és már belekezdenék a szokásos “Légy szíves, figyeljetek jobban oda, mert ez nem a mi tulajdonunk, és más dolgait nem illik megrondálni” szentbeszédbe, de Heidi int, hogy hagyjam. Mivel kíváncsi vagyok, hogy mit akar csinálni, csöndben maradnunk, de nem fogjuk rendszeresíteni, hogy õ mondja meg, hogy mit tegyek.

Loret óvatosan a nyakába ülteni, hogy ne cask úgy lógjon a hátáról, és egy intéssel visszaállítja eredeti formájába a vázát. Hmm, egy mágus. Talán mégis cask jó lesz, hogy jött? Persze csak a gyerekek számára, nekem nincsenek valami jó tapasztalataim a varázsképes emberekkel. Lásd Lucy, az én édes, drága, egyetlen senkim, aki gyerekeket csináln nekem. Az ikrek az egyetlen jó dolog, amit képes volt adni.

- Váó. – ámuldoznak a kicsit. Persze, õk még igazából magukon kívül nem láttak senkit, aki varázsolt volna…

- Remélem gondoskodott bébiszitter rõl ma délutánra. – mondja jókedvûen. Hm? Ezt hogy érti? Arról, hogy ma este is lenne valami feladatom, nem kaptam utasítást. Bár arról sem kaptam értesítést, hogy társat kapok… Na jó, akkor ideje keresni valakit, aki tud vigyázni ezekre a rosszcsontokra!

---*---*---*---*---

Pár óra múlva, miután sikeresen szereztem egy készséges gyerekmegõrzõ fiatal lányt, aki remélhetõleg tud figyelni a gyerekekre, elindulunk berserket vadászni. A város egyik sötét, mocskos, bûzlõ részére vezet, ott is egy metró lejárathoz, miközben egy pár évvel ezelõtti élményét meséli el. Berserkkel még nem igazán találkoztam, csak hallottam róluk, így kíváncsian, ér érdeklõdve hallgatom történetét, fõleg azért is, mert ahogy hallom, fiatal kora ellenére igazán tapasztalt.

- Vizes, szûk, sötét helyeken élnek általában. Mint nevük mutatja, dühöngõk, egyedüli nyugodt korszakuk az utódnevelésé. Legyen nagyon óvatos, mindent megtámadnak, aminek ver a szíve. – jelezve, hogy értettem, hogy mit mondott, csak bólintok egyet, de aztán eszembe jut valami a beszéde kapcsán, és megszólalok:

- Tegezz. – utasítom, mire nagyokat pislogva bólint.

- Rendben – mondja, majd az út további részét csendben tesszük meg. Olyan furcsa érzésem van ezzel a sráccal, a másik szövetséggel és ezzel a küldetéssel kapcsolatban. A megérzéseim általában be szoktak jönni, de most csak annyit jeleznek, hogy figyeljek mindenre, semmi konkrétra. Közben az alagút olyan részére érünk, ahol választani kell, hogy melyik irányba menjünk.

- Menj a jobb oldaliba, enyém a bal. – utasít, ami végül is logikus. Lenne, ha õ lenne job oldalt, én meg bal oldalt, de mindegy, nem akarok vele vitatkozni, így egy “itt találkozunk!” után hagyom, hogy elmenjen elõttem, és eltûnjön az alagútba, és csak akkor indulok én is útnak, mikor már nem látom. Rossz érzésem van, és ahogy egyre jobban távolodunk egymástól, egyre jobban erõsödik. Aggódok érte, amit betudok annak, hogy rám bízták, így vámpír sebességre, és érzékelésre kapcsolva felderítem ezt a járatot.

Semmi. Sehol semmi. Viszont rossz érzésem, és aggodalmam csak egyre jobban erõsödik, ezért gyrosan Heidi után sietek. Hamar megjárom ezt a járatot, és mikor a kettéválás színhelyére érve meglátom Heidit, ahogy szédelegve alig áll a lábán. Ennek nem örülök, de mivel életben van, és nem látszik rajta semmiféle sérülés, aggodalmamat nem mutatom, csak közlöm, hogy az én járatom üres volt. Nem reagál semmit, csak jön tovább addi, hogy nekem jön, és összeesik.

- Mi történt? – kérdezem utánakapva, de nem válaszol, csak elveszti az öntudatát. Ez nem jó. Mi történhetett ott? Muszáj megnéznem. Nem biztos, hogy mindenre tudott figyelni, és egy küldetésnél nem lehet félmunkát végezni, így bármennyire is nem tetszik az az ötlet, hogy magára hagyjam öntudatlan állapotában, de meg kell tennem.

Óvatosan leeresztem a földre, és egy utolsó pillantás után magára hagyom, és eltûnök a fojtogatóan sötét alagútban. Próbálok körültekintõ, és óvatos lenni, mert nem csak maramra kell gondolnom, hanem Heidire, és a gyerekekre is, így egy pillanatra megállok, és megcsinálok egy olyan dolgot, amit kiskorom iskolai szenvedése óta nem próbáltam – annyira lelassítom a szívverésemet, hogy végül megáll. Biztos, ami biztos, hátha vannak ott berserkek.

Egy édeskés, orrfacsaaró szagot, és Heidi édes vérének illatát követem befelé a járat legsötétebb, és legbüdösebb része felé. Szerencsére vámpírlátásomnak köszönhetõen tökéletesen látok így, a sötétben is, bár amikor meglátom a szétroncsolódott, megégett, nyálkás testeket, egy pillanatra azt kívánom, bárcsak ne látnám, de aztán eltûnik ez az érzés. Gyilkosok, akik nem érdemlik meg, hogy sajnáljam õket.

Még van bennük élet. Ezt viszont, bármennyire is gyilkosok, nem érdemlik meg. Lehet, hogy egyébként megérdemelnék, de nem szerintem. Inkább egyszerûen megölöm a lényeket, mint hogy kínozzam õket. Itt is így teszek. Egy-egy suhintással megszabadítom õket a szenvedéseiktõl, majd mikor megbizonyosodok, hogy mind meghaltak, visszasietek Heidihez, de már dobogó szívvel.

A fiú immár kicsit job színben van, de a szívverése túlságosan is lassú. Ez nem jó jel. Nagyon nem jó.

Gondolkozás nélkül harapok bele a karom olyan részébe, ami még tiszta, és van benne elég vér, majd a fiú szájához tartom, és kényszerítem, hogy igyon belõle. Bármennyire is emberi a lényem fele, attól még vámpír vagyok, márpedig a vámpír vér köztudomású, hogy gyógyít.

Mikor úgy érzem, hogy elég vért adtam neki a sajátomból, fölveszem a karjaimba, és a városon átvágva “haza” viszem. A motel recepcióján szerencsére nincs senki, aki kiakadna a véres Heidi és az én látványomtól, de ez nem mondható el a szobánkról, ahonnét Ethan és Lorena babysittere sikítozva rohan ki. Na, valószínûleg õ sem fog többet vigyázni rájuk…

-Apa, apa! Mi töjtént? – szaladnak hozzánk a kicsik aggódva, amit meg is értek, mert bár már kicsit erõsebben ver Heidi szíve, még mindig nem az igazi, és eléggé izzad is, ami ilyen állapotban sosem jelent jót. Beviszem a srácot az egyik hálószobába, ahol aztán óvatosan lefektetem az ágyra és megpróbálok elõkeríteni egy kis törölközõt. Sikeresen találok is. A fürdõszobában bevizezem, és izzadó homlokát letörlöm. Kicsit a kosztól is megszabadítom, de leginkább csak a homlokát törölgetem, és megpróbálom levinni a lázát. Remélhetõleg azért lett lázas, mert a vérem megpróbálja fölvenni a harcot azzal, ami miatt ilyen állapotba került.

---*---*---*---*---

Két nap múlva még mindig ugyan olyan az állapota, bár már nem is lázas, nem is olyan sápadt, és a szívverése is normális. Olyannyira, hogy a már éhes vámpír ösztöneim ki vannak attól akadva, hogy nem harapok bele abba a finom, kecses nyakba. Khm… Lassan vért is kéne magamhoz vennem. Nem akarok egyik itt lévõ emberre sem rátámadni. Na, az kellene még csak! Nem kellene ide vadász, én magma lennék öngyilkos, ha meg is tenném! Szóval lassan tényleg elkéne menni, szerezni valakitõl egy kis 0-ás vért…

Ránézek a szundikáló gyerekere, és a szintén lélekben nem itt levõ Heidire, és mivel egyikük sincs ébren, gyorsan elmegyek egyet enni. A város egyik, a motelhez közel esõ, felkapottabb részébe megyek, ahol látszólag céltalan lõdörgésbe kezdek. Hamar meg is szólít egy huszonpár eves forma lány, akit aztán elcsalok egy szötétebb sikátorba. A nyakára hajolok, és finoman beleharapok. Csak egy kis nyikkanás adja tudtomra, hogy a lány megérezte a harapást, de elõttem már túlságosan bekábszrezett ahhoz, hogy tudatában legyen annak, hogy mi történik. Ezzel igazából jót is teszek neki, mivel kiszívom a kábítószert a vérének egy részével együtt, és aztán már holnap semmire sem fog emlékezni, ráadásul emiatt nem is fogja annyira kívánni a drogot sem.

Már épp végeznék, amikor valamilyen erõ elszakít a lány nyakától, és a földön kötök ki, fölöttem egy nagyon ismerõs emberrel.

Heidi?! Mit keres itt ez a srác?!

- Apa, apa! – kiáltozzák a gyerekek. Mit csináltak már megint?! – Apuci! Ugye szejetsz minket? – kérdezik bûntudatosan, miközben elõmásznak a motel recepcióspultja alól. Mi a fenét kerestek õk ott?! Az egész motelt fölforgattam, mert nem találtam õket, erre kiderül, hogy itt voltak. Szuper. Jó, ha az embernek gyerekei vannak, nem igaz...?

 - Igen. De a saját érdeketekben remélem, hogy most nem csináltatok semmit szerencsétlen recepcióssal – mondom nekik fáradtan. Persze, hogy fáradt vagyok! Attól még, hogy félvámpír vagyok, tizenkét óra vezetés és egy õrült, öreg vámpír elkapása még nekem is sok(k). Ilyenkor az emb… na jó, félvámpírnak alvásra, és nyugalomra van szüksége, nem két rosszcsont kölyökre.

- Mi… mi nem isz csináltunk semmi josszat! Csak… valahogyan eljepült… - mondják, miközben kis kezecskéjükkel fölmutatnak a plafonra. Öhh… Ez még tõlük is meglepõ. Mikor azt hiszem, hogy már semmi újat nem tudnak mutatni, kitalálnak valami újdonságot, amivel kiakaszthatnak. Ha tudnék õszülni, ezalatt a három év alatt, amit velük töltöttem, már rég hófehér lenne a hajam.

Szerencsétlen recepciós… Még az a szerencse, hogy nincs ébren, különben csak “kicsit” akadna ki ránk. Amit meg is értenék, ugyanis nem sok ember szeret arra kelni, hogy két három éves kölyök fogja magát, és föllebegteti a plafonra. Ehh… Ilyet is csak Ethan és Lore tudnak kitalálni… Csak tudnám, melyikünktõl örökölték ezt a viselkedést: Lucytól, vagy tõlem?!

- Gyerekek. Háromig számolok. Ha addigra nem szeditek le szerencsétlen embert, akkor fogom magam, és a legközelebbi boszorkánynál leraklak, és ott hagylak titeket! – mondom, de nem gondolom komolyan. Túlságosan szeretem õket. Valószínû, ha õk nem lennének nekem, már rég olyan lennék, mint azok, akiket én üldözök. De nem kell tudniuk, hogy nem gondolom omolyan. Féljekek csak, legalább kiabálás nélkül hallgatnak rám… - Egy… - ijedten tekintenek rám, majd egymásra. – Kettõ… - megjelennek az elsõ könnycseppek a szemükben, én meg  kezdek elolvadni. Hát lehet haragudni ezekre az apróságokra?! – Há… - csettintenek, és már a székében is a recepciós. – Jó – mondom, majd megölelem és megpuszilom õket. – Tudjátok jól, hogy szeretlek titeket, de vigyáznotok kell, nehogy valaki megtudja, hogy mik vagyunk, okés? Az embereknek nem szabad tudniuk a boszorkányokról, alakváltókról, vámpírokról… és semmiféle természetfeletti lényrõl. De ezt már kívülrõl kéne tudnotok.

- Tudjuk. De nehéz visszatajtani, amikoj ki akaj töjni! – mondja Ethan. Kellene valaki, aki segít nekik, mert én nem tudok. Vámpír vagyok, nem boszorkány…

- Kitalálok valamit, jó? – kérdezem, majd megsimítva a fejüket, bevezetem magunkat a szobánkba. A bõröndöket is magunk után cipelem, és bent, a szobában gyorsan kipakolok. Jó pár napig itt leszünk. Muszáj egy kicsit nekik is pihenni, mert már ki lehetnek az állandó utazástól.

Kipakolás után lefektetem õket, és magam is beájulok az ágyba.

--- --- --- ---

Kopp kopp.

Kopp kopp – hallom meg az ajtó felõl. Ki lehet ilyen korán? Igen, igen, délután négy óra korán van. Fáradtan feltápászkodok a tökmagok mellõl, és egy farmerben az ajtó felé vánszorgok.

- Igen? – kérdezem kinyitva az ajtót, az ott álló fekete hajú fiútól. Vajon mit akarhat?

- Ilroy Dewerin? – kerdezi, mire bólintok. Még mindig nem értem, mit keres itt. - Heidi Savalisky vagyok. A Varázslények Szövetségétõl jöttem, Önhöz osztottak be – mondja. Hm? Én szerintem lemaradtam valamirõl… - gondolom, és meghallom a mobilom csörgését. SMS-em jött. Remélem, egy magyarázat, hogy mégis ki õ, és miért jött.

Félre hajtja a fejét, és egy darabig kerüli a pillantásom, majd felém fordul. 

- Mito most nem az én épségem számít, hanem a tied, te sokkal fontosabb vagy. – szólal meg nagy komolyan, mire meglepetten meredek rá. – Szóval elmondhattad volna ezt a Japán dolgot, most mi lesz?! A Tanács nem fog megdicsérni, de veled tartok.

- Yena ez túl veszélyes – kezdeném a tiltakozás. Nem vihetem az oroszlán barlangjába! Akkor már inkább a Tanáccsal nézek szembe.

- Nem Mito, idáig te voltál a fõnök, most én leszek az! Azt teszed, amit mondok világos?! – vág közbe szigorú hangnemben, mire majdnem felnevetek. – Elegem van, hogy mindig miattam kerülsz bajba és sérülsz meg, hát most ebbõl elég!

Elmosolyodok, majd megragadva a karját, fordítok a helyzeten, ezúttal az õ háta feszül a falnak. 

- Hé! –kezd el háborogni.– Ez nem fair.

- Tudom, de a tanár nénire vigyáznom kell. – villantom ki fogaimat, majd a szájára hajolva, mélyen megcsókolom.

Egy idõ után elhúzódik, de a szemembe nézve jelzi, hogy jól esett neki. Hazakísérem, és be is megyek hozzá, mivel szülei nincsenek itthon. Leckeírás után, mindketten az ágyára hasalunk. 

- Démonná tudnál válni? – kérdi csendesen, és némi rémülettel a hangjában.

- Yena… - szisszenek fel ránézve, majd tekintetemet a takaróra függesztem.

- Igen vagy sem? – nem tágít.

- Elméletileg nem, de ha eluralkodik rajtam a démon vér talán elemészti a lelkem és uralkodni fog a testem felett, akkor pedig mindennek vége. – bököm ki végül kelletlenül, mire felsír. Remek vagy Mito, jól elintézted. – Mi a baj? – kérdem aggódva.

- Félek. – bújik hozzám szipogva. – Nem akarom, hogy elhagyj és szörnyeteg legyen belõled, nem tudnál bántani tudom, de nem lennél önmagad.

- Lehet, hogy képes lennék arra, hogy megtámadjalak, de hé ilyen nem fog elõ fordulni. – karolom át sóhajtva. Vajon tényleg képes lennék bántani? Nem, erre gondolni se akarok. Annyi a dolgom, hogy nem hagyom,eluralkodni magamon a démonomat.

- Szeretlek – töri meg a percek óta tartó csendet.

- Én is szeretlek – felelem halkan. Életemben elõször, mást is szeretek a nõvéremen és Kubarán kívül.

Hamarosan azonban hazaér az anyja. Be akar mutatni neki, de csak megrázom a fejem, és az ablakból a szomszédos fára ugrok, közlöm vele, hogy sötétedés után jövök, majd elmegyek. Valószínûleg megbánthattam, de jobb ha nem kerülök még a családjával is kapcsolatba.

Magamba mélyedve baktatok az utcákon, így észre se veszem Akerát, míg meg nem szólít.

- Nocsak, Mito, elhagytad a csillagodat? – horkant fel gunyorosan.

Felkapom a fejem, és villámló pillantást vetek felé.

- Még a csótányoknál is lerázhatatlanabb vagy. Mit akarsz megint? – mordulok rá dühösen.

- Ne légy ilyen goromba! – csóválja meg sajnálkozva a fejét. – Csak reméltem, hogy meg tudod bocsátani a délutáni csínyemet.

A fájdalom emlékétõl akaratlanul is összerezzenek, mire rosszindulatú mosoly kúszik az arcára.

- Látom tudod mire gondolok. – nevet fel gunyorosan. A harag egyre inkább gyûlik bennem, így a távozás mellett döntök. Nem úgy õ! Elkapja a karomat, és a falnak lökne, ha nem rántanám ki a szorításából.

- Menj a pokolba! – sziszegem neki gyûlölködve.

- Csak utánad, démonka. – válik hideggé a tekintete. – Errõl eszembe is jut, miért vagyok megint itt. Exoricizamus te, omnis immundus spiritus….

Felkiáltok, és a földre rogyok, amint a fájdalom átcikázik rajtam. Izzó szemekkel nézek fel rá, és megpróbálok lábra állni.

Kínszenvedések közepette sikerül is, és mikor ismét megismétli, már felkészültebben várom, és nem a földön kötök ki.

A fájdalom azonban így is megmarad.

- Hagyd…abba! – nyögöm összeszorított fogakkal.

- Ezt a Tanács küldi, büntetésként az engedetlenséged miatt. – jelenti ki közönyösen, majd újra elismétli a démonûzés szövegének elejét.

Összegörnyedek, de ezúttal meg se nyekkenek. Nem adom meg neki ezt az örömöt.

Végül fogalmam sincs mennyi idõ múlva, végre megunja a kínzásomat, és elhallgat.

Zihálva csúszok le a fal tövébe, és vörösen izzó szemekkel meredek magam elé.

- Remélem megértetted. Ne húzz ujjat azokkal, akik ismerik a gyengepontjaidat. A tanács elvárja, hogy még ezen a héten teljesítsd a parancsot.

- Tûnj el! – elég erõt gyûjtök, hogy rámorranjak.

Felnevet, és kivételesen eleget tesz a kérésemnek.

Egy darabig még támasztom a falat, majd talpra kecmergek, és mivel már sötét van, elindulok Yena háza felé.

Azonban pár utcával arrébb érve, olyat pillantok meg, aminek hatására veszett fénnyel vöröslik fel a szemem.

Három vámpír támadta meg Yenát, és egy épp belõle lakmározik. A másodperc tört része alatt termek mellettük, és a táplálkozót lerántom.

A többinek még felocsúdni sincs ereje, a bennem rejlõ démon felszínre került, és gyilkos dühe nem ismer kegyelmet.

Hamarosan ketten holtan fekszenek, a harmadik meg kereket oldott. Odalépek az ájult lány mellé, és gyengéden a karomba veszem.

A fáratság ezúttal megállította a démoni pusztításom, de legközelebb nehezebb lesz visszatartani. A szemem még most is vörös, és hiába pislogok, nem nyerem vissza szokott kékségemet.

Még mindig nem nyugodtam meg, pedig már tudom, hogy Yena él.

Nem sokkal késõbb, már a fõhadiszálláson vagyok, és hála az égnek, nem Akerába, hanem Kubarába botlok.

Elkerekednek ugyan a szemei, de látva, hogy én se vagyok éppen a toppon, nem kérdezõsködik, cselekszik. Átveszi a lányt, mielõtt eldõlnék vele, és a szobámba viszi. Ellátja  sebeit, majd az enyémeket is.

- Mito, a szemed…

- Tudom. De nem akar elmúlni. Kubara… - nézek rá kétségbeesetten. – Láttad volna mit mûveltem. Istenem…nem voltam képes irányítani. Mi lesz, ha õt bántom?

Elkeseredetten meredek az ágyban pihegõ lányra. Kubara mellém lép, és nyugtatólag átkarol.

- Nem fogod, hisz szereted. Mito, ne haragudj. – súgja halkan. Tudom mire gondol. Õ csinált belõlem démont, de ezzel megmentette az életemet. Nem hibáztatom, sõt, hálás vagyok.

Yena hirtelen mocorogni kezd, én pedig mellette termek, de úgy fordulok, hogy ne lássa a szememet.

- Yena. Jól vagy?

- Mito? –riadtan nyúl a kezem után. Megfogom és szelíden megmarkolom.

- Sajnálom, Yena, én annyira sajnálom. Ez az egész az én hibám! Ha ott lettem volna, ha….

- Mito, ne! – szakít félbe. – Ne hibáztasd folyton magadat. Inkább gondolj arra, hogy odaértél, és megmentettél. Mito, nézz rám!

Megrázom a fejem, de erre mocorogni kezd. Félek, hogy felszakítja a sebeit, így lassan felé fordulok.

Kissé megriad, mikor szembesül vörösen izzó szemeimmel, de nem hõköl hátra. Megfoglya az arcomat, és lehúz magához. Megcsókol, én pedig viszonzom, szelíden átkarolva.

Hosszú pillanatokig kapaszkodunk egymásba, és mikor elenged, a szemem már az eredeti kékjében csillog.

- Yena… - lehelem halkan. – Köszönöm.

Elmosolyodik, és megrázza kicsit a fejét, de csak annyira, hogy ne fájjon.

- Én köszönöm. Ha te nem jössz…- egy újabb csókkal fojtom belé a szót, majd utána szelíden visszanyomom az ágyba.

- Pihenned kell, hogy meggyógyulj. – utasítom szigorúan. Nem fogom Japánba vinni, mert nem tehetem meg vele, hogy ilyen állapotban kiteszem ennek a hosszú útnak. Tudom, mit jelent ez számomra, de nem érdekel, Õ fontosabb, mint én.