Módszeresen lökdösi be a fülke ajtókat. Hallgatózó füleket keres? Hát persze, hogy azokat, hisz titkos ügynök vagy legalábbis testőr. Azt hiszem, még párszor majd emlékeztetnem kell magamat erre a tényre. Hogy történhet ez meg velem?
Persze várható volt, lehetetlen, hogy nem látta valaki a tegnap történteket. Csak hát… nem is tudom mit vártam.
-Híre ment a támadásnak, de konkrétan tudom, hogy senki nem látta, ezért még mindig nem tudják ki vagyok, és jó lenne ha te sem árulnád el. Nagyon kifejező arcod van, próbálj meg uralkodni magadon. – mintha eddig kitöréseket produkáltam volna. Francba is, de hisz előtte mindig ilyesmi történik.
-Jó… - jaj már, valahogy nyugodj már le! Összefont karjaim alatt ökölbe szorítom a kezeimet, hátha úgy nagyobb önuralomra vehetem rá magam.
-Hékás… Mi a baj? – kérdezi meglepően együtt érzőien.
-Nekem ez az egész… - nehezen rakom össze ezt a félmondatot is, és nem is hagyja, hogy végig mondjam. Talán jobb is.
-Megértelek. Ha szeretnéd, most hazaviszlek, vagy lógunk egyet az órákról és elmegyünk kajálni. – felkapom rá a tekintetemet.
-De hisz én még nem lógtam soha. – mondom szinte teljesen meghökkenve. Még hogy ismer.
-Jó-jó. Nem kell. - jó kedvűen felnevet, miközben védekezően maga elé emeli a kezeit. – Akár maradhatunk is. – megnyugtat nevetése. Határozottan megrázom a fejem.
-Nem, szeretnék inkább menni. – ha nem is az egész napot, de egy pár órát kihagyhatok, szerintem. Szükségem van egy kis friss levegőre. Amint lehet újra inkább a földet nézem.
-Rendben. – már nyoma sincs a hangjában az előbbi vidámságnak.
Várom, hogy elinduljon, és én utána mehessek, de nem mozdul. Mért hezitál? Talán valami baj van? Felemelem a fejem és ránézek, és ő meg engem bámul. Vagy egy percig csak nézzük egymást, és én azon kezdek el gondolkodni, hogy megrettenjek-e vagy elvörösödjek-e a tekintetétől.
Teljesen csend lesz, amikor a diákok órára mennek. Én pedig megvilágosodom. Ezt várta. Az ajtó felé nézek.
-Gyere. – visszanézek rá, de ő már elfordult az ajtó felé. Szó nélkül követem.
Legnagyobb örömömre senkivel nem találkozunk, se egy előadó, se egy késésben lévő diák.
Egész úton kifelé azon jár az agyam, hogy mit fogok majd mondani a tanároknak, miért nem mentem be az előadásokra. De ha a többiek tudják mi történt, akkor a tanárok is, úgy hogy szerintem megértőek lesznek. Legalábbis remélem.
Souta-san határozottan halad előttem, egyszer sem néz hátra, mégis biztos vagyok benne, hogy pontosan tudja hány lépésnyire követem őt.
Pár perc alatt kinn is vagyunk. Végre felém fordul, látszólag teljesen türelmesen vár. Vajon ezt is tanítják?
-Nem szeretnék kocsival menni. Sétáljunk. Nem messze innen van egy liget, mellette meg valamilyen étterem, azt hiszem. – még soha nem voltam ott. A többiek meséltek róla, ezért nem is vagyok teljesen biztos benne.
Némán bólint, és maga elé enged. Tegnap a szobámba közel sem volt ennyire udvarias. Lelassítok, és meg várom, míg beér. Terveim szerint beszélni is fogunk valamennyit.
Reggel megyek is a kiscsibémért. Suliba kell vinni a kis drágát.
- Indulhatunk? - kérdezem, miután kimozizta magát a külsőmön.
A kocsiban is némaságba burkolózunk, ám amikor kikanyarodunk a főútra, megtöri a csendet lágy hangja.
- Souta-san... Bocsánatot kérek a tegnapiért. Én nem akartam olyan goromba és... - elakad, de ennyi is elég. Meglep ez a viselkedése, de komoly haladásnak minősül.
- Nem tesz semmit.
Részemről letudva a sérelem. Felvesszük a kis barátnőjét is és becsordogálunk a suliba.
*
Nos, nem jó hírek fogadnak. Híre ment a tegnapi támadásnak, de szerencsére senki nem látta, csak hallottak róla. Így nem olyan vészes a dolog, mert ha tudnák ki vagyok és mit műveltem, az gázabb lenne.
A mosdó felé terelem, hogy kettesben maradhassunk. Ő nem igazán érti, csak zavartan kipirulva pislog, így türelmemet vesztve tolom be az ajtón végre.
Körülnézek, belököm a fülkeajtókat, majd amikor meggyőződöm róla hogy nincs rajtunk kívül itt senki, felé fordulok.
- Híre ment a támadásnak, de konkrétan tudom, hogy senki nem látta, ezért még mindig nem tudják ki vagyok, és jó lenne ha te sem árulnád el. Nagyon kifejező arcod van, próbálj meg uralkodni magadon.
- Jó... - bólint, szemeit lesütve, karjait összefonja maga előtt, hogy leplezze előttem kezeinek remegését. Ó a fenébe is, olyan szép...
- Hékás - lépek közelebb hozzá, és ő a szemembe néz végre. - Mi a baj?
- Nekem ez az egész... - suttogja elhalóan. Jaj ne, csak el ne bőgje itt magát nekem. Felemelem a kezem, és állának hegyét ujjaim közé csippentem finoman.
- Megértelek. Ha szeretnéd, most hazaviszlek, vagy lógunk egyet az órákról és elmegyünk kajálni. - Arcomra csiholok egy kis félmosolyt is. Szinte látom ahogy kiszáll belőle a feszkó, vállai is megereszkednek kicsit. Elengedem és várom mit válaszol.
Souta-san még szinte be sem lépett a szobába, máris azonnal kibillent eddigi állapotomból.
-Jaj ne nézz rám ilyen szemekkel, mert elbőgőm magam. – csípős megjegyzésére elkerekednek a szemeim. Egy teljesen már ember áll előttem.
Mért? Mért én? Én senkinek sem ártottam.
-Ez olyan igazságtalan…
-Ja.
-Hogy tudod ezt ilyen szenvtelenül mondani? – hogy lehet ennyire érzéketlen, ennyire tuskó valaki?
-Én nem a pszichológusod vagyok, hanem a testőröd. Ha problémád van az apáddal, javaslom beszéld meg vele, de addig amíg velem vagy, ne adj esélyt azoknak a terroristáknak, akik sarokba akarják szorítani apádat, azzal a személlyel, akit a világon a legjobban szeret. – legjobban szeret… És mégis mit gondol? Hogy majd fogom magam és kiállok a nyilvánosság elé, hogy véget vessek mindennek? Nem ismer. Dühös vagyok, mert úgy mond véleményt rólam, hogy nincs tisztában a dolgokkal.
-Semmit sem tudsz rólam…
-Szerintem eleget tudok rólad. Elkényeztet kis ficsúr vagy. Egy csinos ficsúrka. Fincsi meleg burokban nőttél fel, gőzöd sincs a való életről, nem látod mások problémáit csak magadat. – hangjából csak úgy süt a maró gúny. Tehetek én arról, hogy ebbe születtem? Mintha választhattam volna. Senki…
-Nyisd fel a szemed kölyök. Vagy tudod mit? Inkább tobzódj az önsajnálatban, mert az is fincsi meleg, igaz? – ezt én el sem tudom hinni. – Na én lépek, mára végeztem. A mobilom nálam, a telefonszámomat apád majd odaadja neked. Holnap reggel hétre jövök érted. Ezentúl én viszlek az iskolába és mindenhova ahova csak kell menned. A látszatot meg kell őriznünk, nem derülhet ki a suliban ki vagyok neked. Ha ez megtörténik, akkor oda nem mehetünk többet, és amíg ez a hosszú macera zajlik ide leszel bezárva. Szóval ajánlom gyakorolgasd azt a műmosolyt amihez úgy értesz. Cső. – és ezzel a baráti monológgal távozik is.
Én többet be nem engedem a szobámba, az biztos. Dühös vagyok még mindig, csapkodni tudnék. Tényleg ennyire felszínesnek látszom?
Nem is értem minek jött utánam. Azért, hogy kiosszon? Hogy gúnyolódjon az életemen? Kinek képzeli ez magát? Mondjuk annak a személynek, aki megvédi az életed! Higgadj le Katsuya!
Összegezzük mi az, ami van.
Vannak valakik, akik az életemre törnek.
Van egy apám, aki aggódik (hogy az életemért vagy a dinasztia jövőéért az most mellékes)
Van egy testőröm, aki gondolkodás nélkül kioszt és ráadásul most már állandóan velem lesz (ezelőtt sem csináltam semmit, ezután még annyit sem fogok).
És vagyok én, aki most legszívesebben a világból is elrohannék.
Sikoltani szeretnék, mert most csak magas hang jönne ki a torkomból, addig, amíg el nem megy teljesen.
Ez a nap volt az eddigi év legfárasztóbbja, és legrosszabbja egyben. Minden sejtem a meleg zuhanyra vágyik. Akát fürödhetnék is órákat, de jobban vágyom arra, hogy lezárhassam ezt a napot.
Sokáig csak forgolódom az ágyamban.
Gondolkodom apámról és a bátyámról. Nagyon hiányzik. Vajon Ő hogy kezelné az egész helyzetet? Biztos jobban, mint én. Higgadt lenne, és azt tenné, amit elvárnak tőle. Nekem is így kéne, felelősség teljesen viselkednem és cselekednem. Igaza van Souta-sannak. Tényleg egy burokban vagyok. És még nem vagyok felkészülve az ilyesmire. Túl hirtelen történik minden. Az új fiú egyik napról a másokra a testőrömmé válik és még az életemre is törnek. Mért nem élhetek normálisan? Úgy mint az osztály társaim.
Mélyet sóhajtok és átfordulok a másik oldalamra, de a gondolatokat nem tudom elűzni. Nehezen alszom el.
~~~˘˘˘~~~˘˘˘~~~
Reggel azonnal apámhoz sietek. Meg sem lepődöm már, hogy az asztalánál találom. Rám is ez a sors vár. Csak ne rázna ki tőle a hideg.
Még véletlenül sem feledkezem meg az illemről. Bocsánatot kérek tőle megint, és elkérem Souta-san számát. Már indulnék, de apám visszatart és hellyel kínál. Beszélgetünk. Rég volt már ilyen és most ez nagyon is jól esik.
Bent vagyok nála akkor is amikor Souta-san megérkezik.
Kopogtatnak és inasunk bekíséri a piercinges férfit. Még mindig megbámulom az ékszereit és valahogy hihetetlen őt idősebb férfiként néznem. Hogy kerülhetett ez az ember ebbe a szakmába?
-Indulhatunk? – kérdezi felém fordulva. Biccentek és meghajolva köszönök el. Nem szól semmit, csak visszahajol papírjai fölé.
Souta-san sem szól semmit és én sem kezdeményezek beszélgetést. Automatikusan szállok be a kocsimba, ő pedig mellém. Csak egy percig nézem a kertben álló motorját, és eszembe sincs megkérdezni, hogy mért nem azzal megyünk. Érzem, hogy nekem igenis meg kellene szólalnom, de nehezemre esik. Összeszedem minden bátorságom, ami az elmúlt fél napban nullájára csappant, és szólásra nyitom a szám.
-Souta-san – kicsit megbicsaklott, de menni fog. Mért is félek? - Bocsánatot kérek a tegnapiért. Én nem akartam olyan goromba és… - idióta.
-Nem tesz semmit. – félbe szakít, és rám néz.
Néhány percet csönd áll be. Már kínosan is érem magam.
-Fel kell vennünk Niina-sant.
-Rendben. – bólint. Nem tetszik a nézése. Ezért inkább visszafordulok és kibambulok az ablakon.
Tekintetét ismét a hátamon érzem, amikor megállunk. Automatikusan nyúlok a kilincsért, és szállok ki, hogy Niina-sant besegítsem. Kicsit meglepődik Souta-san jelenlétén, de nem teszi szóvá. Illendően köszön testőrömnek. De fura ezt mondani. Azt hiszem Niina-san megilletődött, mert egész úton nem mond semmit, csak a kezemet fogja, kapaszkodóan. Vajon neki elmondhatom, hogy milyen helyzetben vagyok? Hiszen ő a barátnőm, mért ne tudhatna róla! Már fordulnék is felé, hogy megmagyarázzam, de ekkor feltűnik Souta-san határozott alakja és így már nem ezt a pillanatot találom a megfelelőnek. Talán, majd ha kettesben leszünk Úgy döntök még sem most beszélek Niina-sannal. Remélem lesz alkalmam és Souta-san nem fog mindig a hátam mögött állni.
Feszült a hangulat vagy csak engem feszélyezz?
~~~˘˘˘~~~˘˘˘~~~
Addig a pillanatig, amíg a kocsi az iskola épülete előtt meg nem áll, eszembe sem jut, hogy beszédtéma lehetek. Még az udvaron is csak egy villanásra suhantak át a tegnap eseményei az emlékeimben. De az iskolába lépve minden megváltozik. A folyóson engem néznek, összebeszélnek, suttognak, valamelyest távolabb állnak tőlem. Pont arra engednek következtetni, hogy ha nem másból, de hallomásból mindenki tudja mi történt tegnap. Niina-san is csak értetlenül pislog körbe, mikor barátnői köré gyűlnek és udvarias, ám de annál zavarba ejtőbb hajlongások közepette végül elhúzzák tőlem barátnőmet. Nem értem mi ez az egész. Most nem nekem kéne az áldozatnak lennem?
Nem akarnak megnézni, mindenki vizslató tekintetét magamon érzem. Rémülten pillanatok az eddig csendben mögöttem lépkedő Souta-sanra. Mi van, ha igazából tőle tartanak?
Jelenleg ő az egyetlen biztos pontom és nekem most is szükségem van a segítségére. Nem kell megszólalnom szerencsére. Hirtelen úgy berekedtem, szerintem csak valami tört hangú suttogásra lennék képes. Talán majd most ő védelmébe vesz, mond vagy tesz valamit.
Szemei keményen villannak, érzem, ahogy piroslik arcom a képzeletbeli pofon helyén. Fagyosan tekint rám. Ordibálni lenne kedvem vele, hogy értse már meg, hogy még soha nem voltam így kiszolgáltatva. Ahogy pont ő mondta, a meleg burok eddig megvédet. Folyamatos határozott és elutasító pillantásokkal néz rám, engem pedig elönt a szégyen. Hajtanám le a fejem, hogy visszaforduljak, és megsemmisült állapotba kullogjak be az előadóba, mint egy kivert kutya, de Souta-san ismét némán állít meg. Komolyan mondom, úgy jelez nekem a szemeivel, mint egy idomár szokott jelezni az állatainak a sípjával. Sötét barna íriszei jobbra intenek. Oldalra kapom a fejem. Rémülettel nézek a mellettünk lévő férfimosdó ajtajára. Felsóhajtok, hogy talán mégis meg esett rajtam a szíve, de szinte azonnal le is sápadok, hogy mit akarhat tőlem a mellékhelységben.
Figyelem ahogy sápadtan nézi a szitává lőtt kocsit. Olyan kis gyámoltalannak tűnik, megvédeni valónak, szeretgethetőnek. Sajnos utóbbi nem igaz rá.
- Én... én ezt nem értem... - fordul felém, és hajnalkék szemeiben látom, hogy valóban nem érti. Életében először szembesült azzal, hogy akár meg is ölhetik őt. Láttam már ilyet, nem egyszer.
Megérkezik a sofőrje, és beülünk a kocsijába. Immáron teljes joggal feszíthetek mellette a puha bőrülésen, elvégre habtestének őre vagyok. Nem mintha baromira felvillanyozna a dolog...
A hosszú út során ránk nehezedő csendet ő töri meg végül:
- Tudni akarom... - kezdi elhalóan, de nem folytatja. Nagyot sóhajtva mesélek neki néhány fontos infót magamról a munkámról és arról hogy mit fogok mellette tenni, ő mit tehet és mit nem.
Amikor megérkezünk a biztonságos rezidenciára, magamra hagy én meg kényelmesen ballagok utána. A környezet gyönyörű, minden drága és ízléses. Az apja dolgozószobájában érem utol. Ha nem tudnám merre kell mennem, elég lenne csak a hangokat követnem... úgy kiabál. Csendben, az ajtónak támasztott háttal, lezserül karba tett kezekkel hallgatom a családi drámázást. Sosem csíptem az ilyeneket.
Katsuya végül lehiggad, és mintha mi sem történt volna, elnézést kér apjától a zavarásért és faarccal kisétál. Az ilyen hirtelen viselkedésváltozás komoly önuralmat igényel. Kezdem becsülni a srácot. Én a helyében már bemostam volna a faternak.
Amikor elsétál mellettem, mélyen a szemembe néz. Végre látom tekintetében, hogy lát engem. Igazán engem, és érti a körülötte zajló eseményeket. Bűntudat, szégyen düh és sok érzelem kavarog azokban a hajnalkék szemekben.
Naná hogy utánamegyek én hülye, mert úgy tetszik. Néha komolyan nem értem saját magamat, és ez bosszantó nagyon.
Bekopogok szobája ajtaján, és belépek ahogy meghallom lágy hangját.
Egy rohadt nagy ágyon ül, és szomorúan néz rám. Mintha egy világ dőlt volna össze benne.
- Jaj ne nézz rám ilyen szemekkel, mert elbőgöm magam - húzom el a számat gúnyosan, és becsukom magam mögött az ajtót.Ha egy pár könnyes szemecske meg tudna hatni, a vöröskeresztnél dolgoznék és nem a titkosszolgálatnál. Ehh.
Válasz nélkül hagy, és lehajtja a fejét. Látom ahogy erősebben belemarkol az ágy takarójába, ujjai is elfehérednek. Nah mindjárt kitör belőle a feszkó, és lenyugszanak a kedélyek.
Bőrkabátomat egy székbe hajítva pillantok körül. Mekkora hodály öcsém. És ez csak egy hálószoba. Az ablakhoz lépek, és a pazar kertben gyönyörködöm némán.
- Ez igazságtalanság... - hallom halk hangját.
- Ja - hagyom rá, és egy fotelbe vetem magam kényelmesen. Vállamra szíjazható fegyvertartómban lévő Desert Eagle nevezetű kézi ágyúmon végigsimítok ujjaimmal. Szeretem a kicsikét, ma is megmentette a bőröm.
- Hogy tudod ezt ilyen szenvtelenül mondani? - kapja fel a fejét, szemei kék szikrákat szórnak. Oh. Dühösen a legszebb. Lehet hogy tévedek, mert ki tudja... talán orgazmus közben sokkal ütősebb, de így sem rossz. Elvigyorodom a gondolatra, és lábamat keresztbe vetve a másikon sóhajtok fel.
- Én nem a pszichológusod vagyok, hanem a testőröd. Ha problémád van apáddal, javaslom beszéld meg vele, de addig is amíg velem vagy, ne adj lehetőséget azoknak a terroristáknak, akik sarokba akarják szorítani apádat azzal egy személlyel, akit a világon a legjobban szeret.
Döbbenten néz rám. Remélem azért van annyi esze, hogy felfogja szavaim értelmét, ugyanis tőlem több infót kapott most egy légvétel alatt, mint amit az elmúlt években összesen a helyzetéről. Sötét szemeim komoran pihennek meg szép arcán.
- Semmit sem tudsz rólam... - suttogja felindultan. Arcomról lemállik a komolyság, és csak gúnyos kis félmosolyom marad, nyelvemmel végignyalom a számat, piercingem hideg fémes ízétől megnyugszom.
- Szerintem eleget tudok rólad. Elkényeztetett kis ficsúrka vagy. Egy csinos ficsúrka - teszem hozzá szélesebb vigyorral. - Fincsi meleg kis burokban nőttél fel, gőzöd sincs a való életről, nem látod mások problémáit csak magadat.
Előhúzom pisztolyomat, és a fény felé tartva vizsgálom meg tüzetesebben, majd szemem sarkából pillantok rá ismét.
- Nyisd fel a szemed, kölyök. Vagy tudod mit? Inkább tobzódj az önsajnálatban, mert az is fincsi meleg, nem igaz? - Helyére csúsztatom a fegyvert, és felállok. - Na én lépek, mára végeztem. A mobilom nálam, a telefonszámomat apád majd odaadja neked. Holnap reggel hétre jövök érted, ezentúl én viszlek iskolába és mindenhova ahová csak kell menned. A látszatot meg kell őriznünk, nem derülhet ki a suliban ki is vagyok neked. Ha ez megtörténik, akkor oda nem mehetünk többet, és amíg ez a hosszú macera zajlik ide leszel bezárva. Szóval azt ajánlom gyakorolgasd azt a műmosolyt amihez úgy értesz. Cső.
Felmarkolom a kabátomat és az ajtóhoz lépek. Még visszapillantok rá a vállam felett, látom szemeiben az érzelmeket kavarogni.
Nagyon gyorsan vezet, gondolom felhúzta magát a viselkedésemen, de az ő magán érzései érdekelnek most a legkevésbé. Túl… gyorsan megy… hadd száljak már le! Mire ezt magamban kimondom, már egy éles kanyart teszünk és oldalasan megállunk. Mit sem törődve azzal, hogy azt sem tudom, hogy merre az előre, gyorsan lehuppanok a gépről és már indulok is. Pontosabban indulnék, ha Souta nem tartana vissza a csuklómnál fogva.
-Engedj el! – szólok rá azonnal. De nem tágít.
-Nem mondtad a varázsszót. Mellesleg a jómodor részeként igazán megköszönhetnéd a meghívást, mielőtt elvágtatsz, mint egy veszett egér.
-Köszönöm a reggelit. – vetem oda neki. Még mindig dühös vagyok, bár már nem igazán tudom az okát, ha oda figyelnék magamra, akkor már rég elszégyellném magam.
-Engedd el a kezem. – Küzdök ellene és határozott maradok, mire ő elengedi a csuklóm, amire nem voltam felkészülve. Elesek, nem túl jó szögben, ő meg kigúnyol. Haragom feltámad, és mikor már megint két lábon állok, számat nyitom, hogy megmutassam neki, velem így nem beszélhet, és nem viselkedhet. De nem tudok.
Minden olyan gyorsan történik. Fellök és fölém hajol, a földre nyom. Iszonyatos ereje van, nem tudok ellene tenni semmit, és inkább nem is akarok, mikor az eddig csendes világ éles, mély hangokkal telik meg. Mozgolódom, menekülni próbálok, de nem engedi. Káromkodva lövöldözik, állkapcsa megfeszül, szemei szikrákat szórnak idegességében, mégis pontos. Toporzékol a szívem, és nem kapok levegőt. Hallom az autó alumínium oldalába fúródni az én életemre pályázó golyók hangját. Fékcsikorgás, majd hirtelen csend. Lemerevedve nézek magam elé, az állapotom sokkos. Souta arca jelenik meg előttem, mérgesen néz rám, hangja marja a fülem, nem igazán értem mit mond.
-Ki vagy te? – hebegem, azt hittem ismerem, az életemet mentette meg az imént, és mégsem tudok róla semmit. Vajon tényleg Soutának hívják?
-Mondjuk úgy, hogy … az a személy, aki felelős az életedért, és kibaszottul nem tűri, ha egy kistacskó pattog neki. – mérges, azt hiszem joggal.
Percekkel később még mindig sokkosan ülök, hátamat a kocsi oldalának döntve. Hitetlenkedve nézek az életemet megmentő srácra és még most sem tudom elhinni, hogy pár perccel ezelőtt akár még meg is halhattam volna. Mégis ki ő? És kik akarnak megölni? Tudom, hogy még több kérdés is átfutna az agyamon, de képtelen vagyok gondolkodni.
Megbabonázva lépek a golyók által szétszaggatott kocsi oldalához, hogy megérinthessem az egyik lyukat. Valaki mögém lép és én riadtan kapom hátra a fejemet. Souta méreget hidegen.
-Én… én ezt nem értem… - hebegem, holott tudom, hogy ennél mi sem logikusabb, csak éppen elfogadni nem olyan könnyű. Meg akartak ölni…
Magamra hagy, hogy beszéljen a rendőrökkel, közben pedig megérkezik a sofőröm, aki aggódó tekintettel siet hozzám és kérdez, hogy létem felöl. Csak bólintani tudok, mire megkönnyebbült sóhajjal nyugtázza, hogy már minden rendben, legalábbis látszólag.
Beültetnek a kocsiba, ahol békében megvárhatom, míg Souta mellém, Asano pedig a kormányhoz üljön. Eleinte nem szólunk egymáshoz, senki sem szólal meg. Nem bírom, végül én töröm meg a csendet.
-Tudni akarom… - parancsolónak tűnhetek, pedig annyi erő sincs bennem, mint egy új szülött madárkában. Nem nézek rá, csak úgy magamnak mondom, igazából meg sem lepődnék, ha nem reagálna rá.
De ő reagál, és nyugodt hangon magyaráz nekem az úton, hogy ki és mi ő, rajtam pedig az egyre növekvő információ halmazzal együtt kezd úrrá lenni az igazi düh érzése. Mégis meddig szándékoztak ki hagyni ebből? Hogy gondolhatta édes apám, hogy nem tudom meg? Hogy lehet ilyen dolgot nem meg tudni? És Souta is, álbarátkozással férkőzik a közelembe?
Csendben hallgatok és próbálok rezzenéstelen arccal figyelni minden szavára. Titkos ügynök, különösen fontos személyek védelme, háttérből való irányítás, szervezkedés. Szóval profi, és megbízható. Nekem viszont még mindig elborítja az agyamat az a tény, hogy erről egy szót sem szólt senki. És ha Souta nem lett volna velem?!
Idegesen pattanok ki az autóból és szinte berontok a házba. Nem törődve a szolgálókkal, egyenesen apám dolgozó szobája felé veszem az irányt és kopogás nélkül nyitok be. A papír kupaca mögül kérdőn és talán még dühösen is néz fel rám, miután a pillanatnyi zavar eltűnt a szeméből.
-Mikor akartad elmondani, hogy életveszélyben vagyok? – kérdésem vádlón szögeződik le, szinte koppan az asztalon.
-Fiam, nem ez a legjobb alkalom, hogy ezt megbeszéljük. Elvárom, hogy tisztelettel beszélj velem. – szavai hidegen csengenek a fülemben, és ezzel kicsit észhez térít, csak ő beszélhet így velem. Elszégyellem magam, hogy mennyire udvariatlan vagyok. – Azért fogadtunk melléd egy testőrt, hogy vigyázzon rád. – hátam mögé tekint és én tudom, hogy a némán álló Soutára néz.
Dühömet némi zavarodottsággal kevert értetlenség váltja fel. Ezek szerint nekem nem is kellett volna megtudnom?! Ezek szerint, az hogy ők gondoskodtak a védelmemről, nekem elégnek kell lennie ahhoz, hogy nyugodtan a világról semmit sem tudva éljek tovább, járjak iskolába, esetleg tartsak egy kis pihenőt. Biztos az én érdekeimet nézte, és ha tudnám, mik azok akkor most megkönnyebbülve sóhajtanék fel, hogy elhagyhassam a szobát. De én akkor is becsapva érzem magam, lehet, hogy ok nélkül és az egész jelenet teljesen fölösleges volt, én valahogy még sem tudom, hogy kellett volna máshogy reagálnom.
-Értem. Elnézést kérek az előbbi viselkedésemért. – kérek bocsánatot, mire egy kurta biccentést kapok, és én lehajtott fejjel indulok el, ki a szobából. Souta az ajtóban áll. Szörnyen érzem magam, hogy hallotta, hogy beszélek az apámmal. Szemében nézek, de nem tudok mit üzenni neki, nem tudom mit mondhatnék. Halk léptekkel megyek fel a szobámba és az ágyra leülve szemezek a szék lábával.
Nem sokkal később kopogtatnak az ajtón, én pedig szabad utat adok a rajta belépő Hineki Souta-sannak.
Szomorúan nézek fel rá, legszívesebben elbőgve borulnék a nyakába köszönetet suttogva neki, de nem mozdulok. Csak nézek rá, a szemébe, az arcát, remélve, hogy legalább is érzi mit szeretnék.
Gyönyörű éjkék szemei szikrázni kezdenek. A haragtól. Nocsak... kihúztam volna a gyufát? Pedig még nem is csináltam semmit.
Ellöki kezemet, és felpattan mint a jancsiszög.
- Ne hívj így! - mordul rám. - És most legyél szíves vigyél vissza az iskolához.
Tarkómig szalad a szemöldököm. Mi a faszom? Eddig ezt nem csinálta. Ilyen vad kiscsirke lenne valójában? A félszeg kis pöszecsávó elveszett a szék alatt? Benézek az asztal alá, hátha csak egy alakváltó ufó ez a látomás, de sajnos nem hever az eszméletlen Katsu a földön, ergo ez a kis mitugrász is ő.
Már csak az ajtócsengőt hallom ahogy kivágtat, így aprót hajítok az asztalra és utána sietek. A kis hülye, el ne üttesse magát, vagy le ne lövesse magát nélkülem!
Odakint csak rám vet egy arisztorata, megsemmesiítő tekintetet. Mivel másztam bele kis lelkivilágába? Ha van neki egyáltalán...?! Hm.
- Menjünk! - parancsolja, és sisakjába bújik. Elhúzom a számat, és lenyelem felgyülemlő szavaimat. Egyrészt semmi értelme vitatkozni vele, mert akkor képes egyedül visszaindulni az egyetemre, ami nem lenne jó nekem. Másrészt nem is óhajtok lesüllyedni odáig, hogy ezzel a szexi kis pisissel szájaljak. Lenne még pár ötletem, mivel tömhetném be a duzzog kis ajkakat...hehe.
Helyette csak felpattanok a mocimra, és kilövök mint állat. Ha feszült vagyok, a sebesség megnyugtat. Mellesleg szívatni is akarom, hisz tudom hogy fosik a sebességtől. Bingo. Úgy kapaszkodik belém, mint fuldokló a mentőövbe.
Egy éles körfékezéssel, sikító gumikkal állok be a suli elé. Rekord idő alatt beértünk.
Mint a mérgezett egér, úgy pattan le mögülem, és mielőtt azt mondaná: huss, már el is kapom a csuklóját és visszarántom. A sisak amit levett a fejéről, időközben a földön koppan.
Rá sem nézek, csak kifejezéstelen arccal nézek végig a kapuban álló társaságon, akik minket bámulnak.
- Engedj el - parancsolja fegyelmezetten.
- Nem mondtad a varázsszót. Mellesleg a jómodor részeként igazán megköszönhetnéd a meghívást, mielőtt elvágtatsz mint egy veszett egér.
- Köszönöm a reggelit - mondja, olyan hangsúllyal, amellyel akár azt is mondhatta volna, hogy anyáddal szórakozz, vagy éppen: kinyíratlak és a beleidből kötelet sodrok. Ehh... mocsok arisztokraták. Mégis hogy a rákba barátkozzak össze vele és vigyázzak habtestére ha ennyire... khm?!
- Engedd el a kezemet.
- Tessék - eresztem el hirtelen, és ő mivel rángatta, a lendülettől fenékre esik. Elvigyorodom. - Jaj bocsáss meg, nem ütötted meg magad? Mostanában nagyon csúszósak az utak...
Hangsúlyom maró gúny, tekintetem megvető.
Paprikapiros képpel pattan fel, szólásra nyitja a száját, de nem hallani amit mond, mert az utca sarkán bekanyarodó, szélsebesen közeledő fekete Sedant látva felé vetődöm, és magammal sodorva őt gurulok be egy autó fedezékébe. Megáll a kocsi, három alak ugrik ki belőle. Sötét öltöny, napszemüveg.
- Te megőrültél...? - kiabálja fülembe Katsu, de aztán elhallgat amikor fajét az aszfaltra nyomom fél kezemmel, feltérdelek, másikkal előkapom 45-ös Beretta pisztolyomat, és tüzet nyitok rájuk.
- A kurva életbe... - szitkozódóm halkan. - Vajon mióta követhetnek bennünket? Te láttad őket?
Befejezi a vergődést végre, és lemászom róla, hogy kényelmesebben lőhessek. Egyiküket eltalálom, majd pár perccel később a másikat is. A harmadik bepattan a kocsiba és elszáguld, amikor meghalljuk a rendőrségi szirénákat.
Felsóhajtva támasztom homlokom a szitává lőtt fedezékünk hűvös fémjéhez. Az adrenalintól még dübörög a fülemben saját vérem.
Kiszállnak a rendőrök a kocsikból, és azonnal rámfogják a fegyvereiket. Előveszem jelvényemet és meglobogtatom.
A falfehér Katsu felé fordulok, aki remegve ül mellettem, hátát a kocsinak támasztva. Arcába hajolok. Elkényeztetett kis tacskó.
- Nem szükséges megköszönnöd - morgom hidegen.
- Ki vagy te?
Elhúzom a számat, és válasz nélkül hagyva állok talpra, felkarját megragadva rántom őt is talpra.
- Mondjuk úgy, hogy... az a személy, aki felelős az életedért, és kibaszottul nem tűri ha egy kistacskó pattog neki.
Szerkesztve Levi-sama által @ 2009. 11. 27. 23:47:15
Olyan igazi, „na ezt hallgasd kis csákó” kacsintást küld, nagyon nagy arcos a srác.
-okos fiú. Ez már a másoddiplomám lesz, ha elvégzem. – ne máár. Ez a srác nem lehet sokkal idősebb, mint én és mégis a másodszor járja a főiskolát.
-Nahát…! – erre mondjuk nem is gondoltam, ami bőr szerkós motoros cuccból kiindulva érthető is, bár… ajjh Katsuya, már megint előítéletes vagy.
-Nem néztek ki belőlem, mi? – hát őszintén? – Souta a diplomás naplopó… - nagyon jóízű nevetése mosolyt csal az én arcomra is. Ami valljuk be nagyon ritka.
Még fel sem eszmélek, arca már centikre van az enyémtől. Kitágulnak pupilláim, amikor ujjaim államhoz érnek. Mégis mit kép….?
-Nagyon jól áll neked a mosoly… Katsu. – hogy tessék? Dühösen villannak kék íriszeim. Ekkora pimaszságot senki nem engedett meg magának velem szemben.
Sértetten csapom félre kezét és felpattanok az asztaltól.
-Ne hívj így! – szólok rá ellenkezést nem tűrően. – És most legyél szíves vigyél vissza az iskolához. – előre megyek, ki, tőle távol. Forr bennem a düh. Az arcátlan.
Pár perc múlva kilép a kávézóból és elém áll. Nem adok neki esélyt, se engedélyt a szólásra.
Hidegen nézek rá, de csak addig, amíg én elmondom, amit akarok.
-Menjünk! – rövid, határozott, egyértelmű. Megtanultam az évek alatt, hogy, hogy kell tekintélyt parancsolónak lennem.
Felveszem sisakom és meg várom, hogy felszálljon a motorra. Utána felülök én is, igyekezve egy minimális távolságot tartani. Ami hát kell mondjam, nagyon nehéz és én még mindig félek ezen a járművön. Jelenleg ő az egyetlen biztos pontom.
Óvatosan vezetek, alig ötvennel tetűzök az úton. Mellesleg nem is árt a lassúság, mert ahogy a hátamhoz simul és derekamat átöleli... egy bikát is beindítana. Márpedig sok közös vonásom van a bikákkal... csak nekem nem szőrös a hátam. Máshol vagyok szőrös... wehehe.
A kávézóban alig van élet, csend és nyugalom. Rendelünk kaját végre. Már nagyon kell, baromi kajás vagyok.
Amíg Katsu a berendezést csodálja, én őt. Ma is gyönyörű... És ahogy félénken beszélgetést kezdeményez... azt hiszem lazán hátra dobnom a vállam felett a süteményt, és őt falom fel reggelire.
- Kérdezhetek valamit? - hallom lágy hangját, és kíváncsian pillantok rá, de a pincérnő megjelenik a reggelinkkel. Éhesen esik neki, én pedig kis híján őneki. Mégis inkább a süteménybe harapok a puha és selymes nyaka helyett.
- Persze, kérdezz csak - válaszolom lazán.
- Szóóval, hogy ki is vagy te? Úgy értem, honnan jöttél? Hol tanultál? És mért nem egy felsőbb évfolyamba jársz? Mert ahogy én látom, te már azt tanultad, amit mi veszünk…
Elvörösödve szakítja félbe szavait, és lehajtja buksiját. Kis édes...
Természetesen kész is a válaszom, hiszen rutinos vagyok már. Vártam is ezt a kérdést, hiszen nem hülye a fiú.
- Persze, csak ha nem vagyok túl indiszkrét… - teszi hozzá félénken.
Elvigyorodva kacsintok rá.
- Okos fiú. Ez már a másoddiplomám lesz, ha elvégzem. - Tágra nyílnak a gyönyörű kék szemek.
- Nahát...!
- Nem nézted ki belőlem mi? - nevetek fel jóízűen, és hajamba borzolok. - Souta a diplomás naplopó...
Elmosolyodik. Mintha kisütött volna a nap, és a madarak is hangosabban csiripelnének... Észbontóan néz ki a srác!
Hirtelen közelebb hajolok hozzá, néhány centiről a szemébe nézve. Állát ujjaim közé csippentem gyengéden.
Mielőtt beszállhatnék az autóba megfogják a kezem, mely eddig a kocsi ajtaját fogta. Nem szoktak hozzám érni az emberek, úgyhogy most érdeklődve fordulok hátra. Hineki-san áll mögöttem. Ujjai gyengéden tartják csuklóm. Hüvelykujja simogatja a bőrömet. Mit csi…
- Még meg sem köszöntem, hogy segítettél a ZH-ban. Köszönöm… - kedvesen suttogja szavait kifejezetten közel hozzám. Automatikusan lépek hátrébb. Mit csinál? Jut eszembe az előbb befejezetlen mondat. Arcomat forróság önti el. Zavaromban még válaszolni sem tudok.
- Akkor viszlát holnap – elenged és hátat fordítva elindul. Meglepettségemben még mindig csak állok és nézem, ahogy távolodik. Észbe kapok és beszállok Niina-san mellé. Nem bírom megállni, hogy ne nézek át az ablakon, amikor az autó mellé ér és Souta felszáll a motorjára.
Egész haza úton az iskola előtti jelenet játszódik le bennem újra és újra. Nem tudom hova tenni ezt az egészet. A hirtelen felbukkanása, és a néha már intim közelsége túlságosan újszerű számomra. Nem történt még ilyesmi velem. Eddig még senki sem akart ennyire a közelembe lenni. Vajon mért?
Még a házi feladatomra sem tudok rendesen koncentrálni.
Vacsoránál megemlítem szüleimnek az új osztálytársamat. Édesapám érdeklődve kérdezget felőle. Ki ő? Mi ö? Honnan jött? … Csak most jövök rá, hogy igazából semmit sem tudok róla.
- Hasonlít Takeshire – jelentem ki kicsit élénkebben. És tényleg. Nem a külseje, bár az ékszerek rajta igencsak ismerősek. Hanem a személyisége, az hogy nem bőbeszédű típus, és hogy mellette megnyílok. Ha nem is annyira, mint Takeshinél, de lényegesen jobban, mint amennyire szoktam. Észbe kapva nézek fel apámra, aki megkomolyodva, komoran tekint vissza rám. Lesütöm a szemem és neki állok a leves kanalazásának. A kínos csöndet anyám oldja valamelyest.
Hamar fekszem le aludni ez után az érdekes nap után.
Reggel egyedül megyek az iskolába. Niinanak nincs nulladik órája, ahogy tegnap mondta még az első is elmarad. Hát neki biztos jobb reggele van, mint nekem. Pár perce ülök csak a teremben, mikor Souta megérkezik.
Egyikünk sincs a legjobb állapotban, ahogy látom és hallom neki sem a reggel a kedvenc napszaka.
- Tessék. Idd ezt meg. – mondja és elém tesz egy pohár kávét. Hát ez most jól fog esni. Már éppen meginnám, amikor megállít.
- Csak óvatosan. Lávaforró… - tényleg.
- Oh… Köszönöm. – mosolygok fel rá. Még jó hogy szólt, szépen leforráztam volna a nyelvem.
- Nincs mit.
Elkezdődik az óra. Neki állok jegyzetelni, bár nehezemre esik. Fáradt vagyok. Hineki-san most se viszi túlzásba az írást. Úgy tűnik ő ezt már mind tanulta. Vajon akkor mért ebbe a csoportba jött? Mehetett volna egy felsőbb évfolyamra is. Kezdek kíváncsi lenni. Ha alkalmam lesz rá megkérdezem tőle.
Nem szeretem a matekot. Valahogy a reáltárgyak sose mentek túl jól. Pedig nem lehet azt mondani, hogy nem figyelek oda, de például ezt a képletet sem tudnám jól megoldani, amit most ír fel a tanárnő.
- psszt… - sziszeg rám padtársam. - Te nem vagy kajás? – hogy mi nem vagyok?
- Kajás? … Éhes? – hát tulajdonképpen…
- De igen.
- Gyere húzzunk innen reggelizni. – menjünk ki az óráról? Pont erről?
- Nem lehet… ebből a tantárgyból nem vagyok túl jó…
- Ah ugyan… Majd segítek neked. Én százszor jobban elmagyarázom, mint ez a vén szekrénypolc. Na? – hát nincs valami jó véleménnyel a tanárnőről. De figyelembe véve, hogy mennyire magabiztos és a ZH-t is egyszerűen megírta, talán tényleg tudna segíteni. Rendben. Bólintok neki, és összeszedem a holmim. Halkan kimegyünk a teremből. Látom néhányan meglepődnek a távozásunkon. Hát igen, ilyet se szoktam sűrűn csinálni.
- Na és mit burkolnál szívesen?
- Nem tudom… valami édeset.
- Édesszájú vagy? – hát igen, szeretek nassolni. – Remek. Ismerek egy jó helyet a környéken. Isteni a csokis croissant-juk. Megfelel? – csokis süti? Iigen, azt nagyon szeretem. Boldog szemekkel nézek fel Hineki-kun nevető arcára. Azt hiszem ezzel mindent elárultam.
Ugyan ahhoz a nagy motorhoz megyünk, ami mellett tegnap is állt. Nem vagyok valami jó kapcsolatban a motorokkal, bár még soha nem ültem egyen sem, mégis rémiszt engem ez a nagy gép.
- A kocsimmal is mehetnénk, csak felhívom a sofőrt és… - felajánlok egy opciót, de félbe szakít.
- Ugyan… pár perc az egész. Miért ugratnád ide? Ne tojj be, ez csak egy motor. Nesze, itt a bukósisak. – felveszem és ő segít nekem bekötni. Remegnek egy kicsit a térdeim, és amikor látom, hogy felült és a mögötte lévő helyet mutatja az aggodalom is el fog.
- Te nem veszel fel bukósisakot?
- Most nem. Lassan fogok vezetni a kedvedért, úgyhogy felesleges. Na, gyere. Kapaszkodj a derekamba, és ide tedd a lábad. – megbízva benne ülök fel a kétkerekűre. Átkarolom, és valamennyire hozzá dőlök. Két napja ismerem, de máris mire vett rá.
Gondolkodnék rajta, hogy vajon hogy volt képes ezt elérni nálam, de ez az érdekes szabadság érzet, ami hatalmába kerít, ahogy elindulunk, teljesen elvonja a figyelmem. Tetszik, hogy most minden olyan elérhetővé válik. Nem csak egy üvegen keresztül látom a világot, nem vesz körbe egy burok, ami eddig őrzött.
Tényleg nem megyünk messzire. Egy hangulatos teraszos hely előtt állunk meg. Látásból én is ismerem, pár máterrel arrébb, a sarkon szoktunk rákanyarodni arra a főútra, ami egyenesen kivezet a házunkig.
Hineki-san az illemhez méltóan előre megy. Az ajtót fogva várja, hogy utána menjek és belépjek a hangulatos helységbe. Én pedig magam elé engedem a piercinges fiút, hogy az általa kinézet asztalhoz irányítson.
Leülünk és az oda lépő pincérnek leadjuk a rendelésünket. Én narancs juice levet kérek egy csokis croissant-nal. Ő pedig egy vizet kér szintén egy francia péksüteménnyel.
Kellemes hangulatú hely. Egyáltalán nem érzem magam kínosan, pedig mivel még nem nagyon ismerem az előttem ülőt, ilyenkor általában feszülten szoktam magam érezni, mert nem tudom mit mondjak, vagy tegyek.
Most sem tudom igazán, hogy mivel indítsam meg a beszélgetést, ezért folyamatosan a helyet mustrálom, közben apró megjegyzéseket teszek, amiket esetleg észreveszek. Például, hogy ahhoz képest, h hétköznap délután van elég sokan vannak, szinte mindegyik asztalnál ülnek. Vagy, hogy a pincérlánynak nem csak a pultos fiú tetszik, hanem Hineki-san is. Már akkor láttam, amikor beléptünk. Egy pillanatra megállt a mozgásban, és azóta rendszeresen erre pislog. Souta viszont rá sem néz, észre sem veszi.
Motoszkál bennem a kérdés Hineki-san felé, és nagyon meg akarom kérdezni, csak nem igazán tudom, hogy kezdjek bele.
- Kérdezhetek valamit? – eldöntöttem, hogy inkább belekezdek egyből, mert nem tudom, hogy tudnám terelni a beszélgetést. Épp mikor felteszem a kérdést, lép hozzánk a bizonyos pincérnő és elénk teszi a reggelink. Nem bírom megállni, hogy azonnal meg ne kóstoljam.
- Jó étvágyat. – mondja mosolyogva. Látja a mohóságot felcsillanni a szememben. Visszamosolyogva rá kívánok én is jó étvágyat neki.
Egyszerre harapunk bele az omlós finomságba. Nagyon finom a tésztája, a csoki pedig szabályosan olvad a számban. Rég ettem ennyire finoman elkészített croissant-t.
- Persze, kérdezz csak. – válaszolja az előbb feltett kérdésemre. Felnézek és gyorsan összeszedem a gondolataimat.
- Szóóval, hogy ki is vagy te? Úgy értem, honnan jöttél? Hol tanultál? És mért nem egy felsőbb évfolyamba jársz? Mert ahogy én látom, te már azt tanultad, amit mi veszünk… - nem tudom folytatni, legalábbis remélem, hogy rendesen feltudtam tenni a kérdésem. Így is érzem, hogy megint rák vörös vagyok. A végén már nem is nagyon tudtam ránézni. Nem válaszol, ezért rákapom a tekintettetem. - Persze, csak ha nem vagyok túl indisz… - kezdek magyarázkodni, de Hineki-san mosolyát látva ezt is félbe hagyom.
Ismét vörösödöm. Bekapom még az utolsó falatomat, érzem, ahogy az édes ízek szétfutnak az ízlelő bimbóimon és én fokozatosan visszaszerzem alapszínem. Kíváncsian nézek Souta rá, miközben az üdítőmért nyúlok.
Talán most egy kicsit többet meg tudok.
- Shimizu-kun! - töri meg egy női hang a varázst. A felénk közeledő kis tiniszépségkirálynőt figyelem. Tudom ki ő, a srác aktájában benne volt az ő képe is. Felállva fogadjuk, és a formális bemutatkozás után váltanak pár szót. A csajt figyelem. Basszus, túl szép. Remélem a kishaver nem bukik nagyon a nőkre... Mert nem szeretem a riválisokat.
Katsuya rám villantja szép szemeit, és egyértelműen látom mit gondol. Csak nem félti tőlem a csajt? Ehh... kell a bánatnak.
Elköszön Niina, és mi visszatérünk a tanuláshoz.
*
A ZH könnyű, így hamar végzek. Ez a poén ezekben a megbízásokban... Ha akarok lehetek eminens, ha akarok, lehetek renittens. Éljen az alliteráció.
Dolgozat után kikísérem az autóhoz, mint jó testőr. Elvégre valami olyasmi volnék, csak annál több és képzettebb. De mégha én lennék a hivatalos jancsibohóc is, akkor is az ő biztonsága az elsődleges. Felületes beszélgetésbe merülünk, közben lopva a környéket figyelem, meg persze az ő helyes kis pofiját. A holnapi órarendet mondja éppen, de hát én fejből tudom az ő teljes órarendjét, tanárainak nevét és még egyéb információkat is.
Elköszönnek tőlem a kis barátnőjével, és a jófiú előzékenyen besegíti a kocsiba a csajszit. Mielőtt beszállhatna, megfogom finoman a csuklóját, hogy visszatartsam. Milyen vékony... Selymes bőrén körözök finoman hüvelykujjammal, úgy figyelem ahogy csodálkozva felém fordul. Közelebb hajolok hozzá, mert eléggé magas vagyok.
- Még meg sem köszöntem, hogy segítettél a ZH-ban - búgom kedvesen mosolyogva. - Köszönöm...
Zavartan lép hátra, de a kocsinak ütközik, és ahogy észbe kap, elpirul. Mosolyogva figyelem. Nagyon szép ez a pír a hamvas arcocskáján. Igazi szépséges kis passzív fiúcska. Még ha nem is tudja magáról...
Hű de megcsókolnám. Hű de kibaszottul nekiszorítanám a kocsi oldalának, és...
- Akkor viszlát holnap - köszönök el tőle kedvesen, és a motorom felé indulok. Érzem magamon a tekintetét, majd csukódik a kocsiajtó. Elgurul mellettem az autó, pont amikor felülök a motoromra.
*
Korán reggel, nulladik óra. Fúj de utálok korán kelni.
Betárazom a fegyverem, és elrejtem a kabátom alá. Késeimet pedig a lábszáramhoz rögzítem, a csizma szárába rejtve.
Egy nagy papírpohárnyi kávéval lépek be az előadóterembe. Már mindenki itt van, a tanár persze sehol. Bevágódok Katsuya mellé.
- Szia - pillantok rá, számra erőltetve egy egész másodpercre valami barátságos mosoly-félét. Elhaló köszönését hallva elvigyorodom. Látom neked sem megy a koránkelés.
- Tessék. Idd ezt meg - tolok elé egy másik papírpoharat, benne a gőzölgő, éltető barna nedűvel. Kábán biccent, és egy mozdulattal felhajtaná, de lefogom a kezét. Ah imádok hozzáérni. Kérdően pillant rám. - Csak óvatosan. Lávaforró...
- Oh... - eszmél fel kábaságából, és végre elmosolyodik. - Köszönöm.
Jaj de édes... Hát megzabálom rögtön.
- Nincs mit - kacsintok rá egy félvigyorral, majd a belépő tanár felé fordulok. Elkezdődik az óra. Szorgalmasan jegyzetelünk, a kávét kortyolgatva. Mármint ő jegyzetel szorgalmasan. Én csak néha leírok ezt-azt. Speciel a matematikából jóval magasabb szinten állok, mint ez a képzés itt.
*
Másfél órával később már rohadtul unom az egészet.
- Pszt... - fordulok a kis édes felé. - Te nem vagy kajás?
- Kajás? - csodálkozik. Jaj ezek a sznob nevelések...
- Éhes - sóhajtom.
- De igen... - súgja vissza.
- Gyere, húzzunk innen reggelizni.
- Nem lehet... ebből a tantárgyból nem vagyok túl jó...
- Áh ugyan - legyintek. - Majd segítek neked. Én százszor jobban elmagyarázom mint ez a vén szekrénypolc. Na?
Biccent. Csúcs.
Összepakoljuk cuccainkat, és nesztelenül kiosonunk a teremből.
- Na és mit burkolnál szívesen? - vetem vállamra lazán a táskát.
- Nem tudom... valami édeset.
- Édesszájú vagy? - vigyorgok rá. Félénk mosollyal bólint. - Remek. Ismerek egy jó helyet a környéken. Isteni a csokis croissant-juk. Megfelel?
Felcsillannak a szemei és felnevetek mély hangomon.
A motoromhoz érve elbizonytalanodik.
- A kocsimmal is mehetnénk, csak felhívom a sofőrt, és...
- Ugyan... pár perc az egész. Miért ugratnád ide? Ne tojj be, ez csak egy motor. Nesze, itt a bukósisak - nyújtom felé. Felveszi, és én segítek neki az állkapcsa alatti pántot becsatolni, majd felszállok, és megveregetem laza vigyorral a mögöttem lévő ülést.
- Te nem veszel fel bukósisakot? - kérdezi.
- Most nem. Lassan fogok vezetni a kedvedért, úgyhogy felesleges. Na gyere. Kapaszkodj a derekamba, és ide tedd a lábad - mutatom neki. Szót fogad, és puha karjai már derekamra is fonódnak.
