Forró nyári nappalok.. a sivatagban mindig ilyen az idõjárás. Én könnyen viselem ezt az idõt..lévén ez a szülõhazám. Egy árnyékos teraszon üldögélek, az oázisok mézédes borát kortyolgatva, miközben egy fiúcska halk hangon játszik nekem valami pengetõs hangszeren. Nagyon szeretem a zenét.. mindig megnyugtat, most valahogy mégsem tud lekötni.

A távolból látom hogy az embereim közelednek. Ezeken a homokdûnékken csak homokfutóval illetve tevével lehet közelekedni. Minden más elsüllyed a homokban vagy szomjanhal a forróságban. A rendes országutakra tervezett autókban az elsõ fél órában felforr a hûtõvíz, és olyan gyorsan mennek tropára hogy még nézni is rossz.

Az esõ mint olyan ritka vendég nálunk.. minden évben egyszer ha esik, de utóbbi idõben még ez az idõköz és másfél.. két évnyire ritkult.

Úgy tartja a mondás, hogy a szép fiúk és lányok táncukkal rávehetik az isteneket hogy hozzanak esõt a szikkadt földnek, de hiába parancsoltam meg nekik hogy táncoljanak nekem, egy csepp esõ nem esett. Pedig mindannyian páratlan szépségûek a maguk nevében. Nem is tagadhatnám.. szeretem a szépet.

Vannak közöttük a földem kivételes szépségû ifjai, a környezõ országukból, de még ázsiából is. Gyönyörûek...

Figyelem ahogy közelednek. Modern kor ide vagy oda, itt még mindig a teve legjobb közlekedési eszköz. Felállok díszes székembõl és eléjuk sietek. Erre ugyan nincsen szükség, de még idõben érek oda.. és simítom végig a vezérállat orrát, amelyik már sokszor vetette le a hátáról akáki is ült rajta. Bõgve ereszkedik térdre, orrát a kezemhez dörgölve mint valami kezes paripa.

- Mit találtatok? - kérdezem a bennszülöttek pergõs, dallamos nyelvén. Értenek ugyan angolul, de ezt jobban szeretik.

- Egy kutatócsoportot. A déli határoknál. Nem tudom hogy van-e ásatási engedélyük, de ott ásnak a déli kutaktól nem messze.

- A köves dûnéknél? - kérdezem felvont szemöldökkel.

- Igen ott. - feleli emberem és leveti a fejérõl az arra kötött hófehér anyagot. A homokviharok ellen ez a legjobb védekezés..még mindig.

- Gyûjtsétek be õket. - felelem és visszaindulok. A teve feláll és megindul utánam. Az egyik férfi megpróbálja visszarángatni, több kevesebb sikerrel. Azért mégiscsak több mázsa.. õ meg alig 90 kiló.

Visszafordulok és határozottan rászólok az állatra, mire az megmerevedik és engedi vezetni magát.

- Még az apám ajándékozta nekem ezt a tevét.. tudod Abdul.. de a többi csak õt követi. Így kénytelen vagy elviselni. - mondom neki mosolyogva ahogy fintorog.

A köpcös férfi, alig 160 centi magas, bõre sötét, mint az itt élõk többségének, haja, szakálla fekete.. keze cserzett a munkától. Mégis õ ismeri a legjobban az itt élõket. Ráadásul az adósom, mert egyszer kimentettem a futóhomokból még fiatal koromban.

- Uram.. szóval akkor a régészek...

- Mondtam, menjetek ki, vigyetek fegyvereket és gyûjtsétek be mindet. Volt már hogy az én területemen próbáltak ásni, megtanulhatnék végre hogy ha nem kértek engedélyt nagy bajban vannak. Nem elég ha kormány rábólint. Itt én vagyok a kormány. Jó lesz ha felfogják.

- Igen Uram. - bólint és mélyen meghajol, hogy fél térde a homokba ér.

- Menj. - bólintok és visszasétálok a teraszra, ahol már vár egy fiatal fiú egy újabb kehely mézédes borral.

Bosszantó kis mitugrászok.. méghogy ásni. Nem találnak ott csak homokot... garantálom. Az egész földem ásatási terület.. de a  homokba zárt drágakövek is ugyanúgy az én tulajdonaim mint ahogy a föld..és a víz. Igen.. a víz itt drágább mint a drágakõ.

***

Nemsokára vissza is érnek. Kisebb csoportot vezetnek kötélen a tevék után kötve, mint  régi filmekben. Kaján mosollyal figyelem ahogy botladoznak a homokban azokban a banális edzõcipõkben. Csoda hogy nem süppedtek el valahol.

Rajtam csak egy lenge, gyolcsból készült fekete nadrág van, és temérdek gyûrû az ujjaimon. Lábfejem teljesen meztelen.. hiszen így a legkényelmesebb a homokban járni. Az õseim is azt tették. A mindenféle modern cipõ csak telemegy homokkal és belefõl az ember lába.

A fekete az egyetlen szín amit csak én viselhetek. Hagyománya van annak hogy ez az uralkodó színe, és más nem viselheti. És bár mostmár demokrácia van, mindenki betartja az íratlan szabályt, mintha nem is ért volna el ide a civilizáció keze. Egyébként meg a fekete gyilkos szín a sivatagban..mindenki tudja.

Megáll a tevekaraván én pedig lesétálok a pálmák leveleivel borított teraszról. A homok forró a talpaim alatt.. finoman simogatja a bõrömet.

- Szóval õk a hivatlan vendégek. - jegyzem meg az õsi nyelven, nagyon halkan, mire az egyik ember bólint és a vezetõjük..egy öreg férfi felé int a gépfegyverével.

Régi szablya is van az oldalukon, de fõleg csak azért hogy tudjanak leveleket vágni az útjukba kerülõ fákról... de a harchoz a gépfegyvernek több hasznát veszik.

Végignézek rajtuk. Mindenféle nemzetiségû emberek, fõleg európaiak vannak többségben. A legtöbb fiatal, ijedt fiú és lány, de vannak idõsebbek is.

- Kérem.. mi nem csináltunk semmit. - nyögi az öregember. - Van ásatási engedélyünk.

Az egyik emberem oldalba böki a géppisztollyal, mire elhallgat, és imára kulcsolja a kezét. Csak nem vallásos vagy öreg?

Nem ért semmit abból amit mondanak neki. Micsoda szánalom. Idejön egy idegen országba és még a nyelvet sem tudja. Van vér a pucájában az biztos.

Sóhajtva lépek közelebb és megszemlélem a zsákmányt. Sokra nem megyek velük... valószínûleg pár napra bezárom õket az egyik börtönszintre, aztán ha elengedem õket úgy fognak hazarohanni anyucihoz ahogy az annak a rendje.

- Nagy bátorság kell ahhoz hogy egy idegen földre gyere..úgy hogy nem ismered az ottani törvényeket és szokásokat. - szólalok meg halkan. Kicsit akcentusom van, lévén nem ez az anyanyelven, de tisztán és érthetõen beszélek ígyis. Mégis úgy tesz mint aki nem értené. Csak mormol valamit. Nah ennek is jókor mondták fel a szolgálatot az idegei. Intek az embereim akik elteszik a gépfegyvereket. Semmi szükség rájuk. Pár ecsettel meg vésõvel nem tudnak ártani.

- Nem tettünk semmi rosszat. Csak kutattunk a homokban. - hallok meg egy hangot valahonnan a hátulról. Nocsak. Valaki mégis tud beszélni köztetek. A sok remegõ fiú és lány között megtalálom azt aki megszólított. Nahát.. hogyhogy eddig nem vettem észre?

Még sosem láttam ilyen szép fiút. Bõre akár a hamvas barack, nem olyan sötét mint az itt élõknek... és ezt fehérséget csak mégjobban kiemeli sötét.. fekete haja. Szemei élénken csillogó szürkék.. úgy ülnek arisztokratikusan szép arcában, mint két csiszolt drágakõ. Csodálatos. Õ kell nekem..

- A szabályok nem ismerete nem mentesít a büntetés alól. - felelem halkan, teljesen nyugodtan.

- De hát.. kértünk engedélyt. - feleli kétségbeesetten. Tetszik hogy vitába mer szállni velem. A kis szószólójuk.. a legtöbb remegve zuhant össze a fegyverek láttán és bár õis minden ízében remeg mégis meg mer szólalni.

- A hangsúly azon van.. hogy kitõl? Ez az én földem, csak az léphet a területére aki tõlem kért engedélyt. A föld alatt olajmezõk vannak, ezért nem adok senkinek sem ásatási engedélyt. Több hasonló kutatóexpedíciót nyelt már el a homok és feltörõ olaj, mert rossz helyen keresgélt. Ez olyan..amit a kormány nem tud és nem akar tudni. Szerencsétek volt hogy még éltek. A sivatag nagyon kíméletlen tud lenni azzal aki nem érti minden szavát. - felelem komolyan. Elsápad.

- Sajnáljuk..nem tudtuk hogy.... -elnémítja egy felé lépõ fegyveres.

- Vigyétek õket a cellákba. - vetem oda a férfinak, a saját nyelvén. Már akarja elterelni õket, mikor eszembe jut. - Azt az egyet ne! - mutatok a kis cserfesre. - Õt én akarom.

- Igenis Uram.. vigyük a többihez? - kérdezi leoldva a kötelét a többirõl.

Végignézek a remegõ fiún. Tényleg csodaszép. Még sosem láttam ilyen szépet. Hófehér ingben.. bõrének csillogását csak mégjobban kiemelik a verejtékcseppek amik leszánkáznak az arcán a tûzõ naptól.

- Igen. -bólintok és hátatfordítva vonulok be a palota szerû villámba.

***

Napközben még rengeteg dolgom van, szerzõdéseket kötök távoli országok küldötteivel, eladok nekik pár méregdrága követ, vagy olajszállításra kötünk szerzõdést. Kissé unottan ülök a székemben, miközben a fiúra gondolok. Mostanára már bizonyára megérkezett a háremben a többi közé. Kíváncsi vagyok rá... gyönyörû arcára ahogy rájön a dologra. Csodálatos.. máris izgatott vagyok ahogy rágondolok.

A nap még most is perzselõen forró, pedig éppen lefelé igyekszik a látóhatáron. Ebben az országban a forróság nem tûnik el a naplementével.. csak lassan szívódik fel, és adja át helyét a homok hidegének és az éjszakai viharoknak és szeleknek.

A hatalmas fürdõterembõl figyelem a naplementét a dûnéken. Többször jártam már a tengernél.. mégis úgy gondolom hogy nincsen annál szebb mikor a nap lebukik a dûnék mögé. A víz tele van hintve virágok szirmaival és illatos olajjal. Sóhajtva lépek ki belõle, és veszem el a törölközõt a medence mellõl. A pára hófehér felhõként gomolyog a nyitott teremben, melynek egyik vége a hatalmas zöldellõ kertre néz.

Kopognak.

Bosszúsan sóhajtok és kiszólok hogy jöjjön be. A szolgám az. Mélyen meghajolva a padlót fixírozva szólít meg. Ezekbe beléjük nevelték hogy nem nézhetnek a szemembe.. mégha én azt is kérem. Mert az sértés. Heh.. ostobaság.

- Melyik fiút kéri az estére uram? - kérdezi a nõ. Õ az egyetlen nõ a palotában aki nincsen megnémítva. A többit még apám hallgatta el, mikor kipletykálták a nemi életét.

Igazából nem szeretem a nõket, de van olyan munka amire õk a legalkasabbak. Így a konyhában is tartok lányokat és mosónõim is vannak, jóllehet némák.. kivéve ezt az egyet.

Ezt a lányt az egyik üzletfelem ajándékozta nekem. Neki a kurvája volt, de megunta...én pedig nem akartam azzal megsérteni hogy nem fogadom el, mert én a férfiakhoz vonzódom. Így lett belõle a háremem gondnoka. Õ foglalkozik a fiúkkal hogy mindent megkapjanak amit szemük szájuk kíván. Figyel az egészségi állapotukra, és õ készíti fel az újakat is. Nagy hasznát veszem a tapasztalt nõnek, csak valahogy nem tudom kinevelni belõle ezt a láb bámulást.

- Aisha.. itt vagyok fent. - próbálok arra utalni hogy talán nézzen rám, de feleslegesen mint mindig. Az indiai lány, mint minden hozzá hasonló, kis ékszert visel a homlokán és csadort, ami viszont nem takarja el az arcát, csak a haját borítja és drágakövekkel borítva hullik a vállaira.

- Uram... - hajol meg ismét.

Hahh reménytelen.

A fürdõtõl elpilledve elégedetten nyújtózom ki, bõrömön megcsillan a lemenõ nap fénye.

Mit és kérdezett? Jah hogy melyik fiú kell..

- Az új fiút akarom. - nézek rá elégedetten mosolyogva.

- Uram..az új fiú még.. nincsen betörve... - szabadkozik. - Még meg sem barátkozott a többiekkel..csak.. folyton a társairól kérdez.

- Feleltél neki?

- Uram azt mondta ne szóljak hozzá az õ nyelvén.

- Jól tetted Aisha. Ha beszélni akar valakivel beszélgessen a többi fiúval. Van olyan aki érti. És a kérdéseire.. majd én magadom a választ.

- De uram.. biztos hogy..?

- Biztos. Nem kellenek az elõkészületek. Csak pucoljátok ki abból a koszból.. fürdessétek meg, és öltöztessétek fel rendesen. Nem szeretem ezeket a szoros európai ruhákat. Csak hõgutát lehet kapni bennük.

- Igenis uram. - feleli és távozik. Apró lábainak halk lépteit még a folyosó legvégén is hallom. Itt a sivatagban aki életben akar maradni kénytelen rá hogy olyan érzékei legyenek mint a sivatagi ragadozóknak. Volt párszor hogy ez mentette meg az életemet.

***

A hálószobám hatalmas és díszes, mintha nem is szoba lenne hanem terem. Imádok ezen az ágyon heverészni. Egyetlen hatalmas ébenfából faragták, oszlopai akár egy ember dereka olyan szélesek. Többedmagammal is elférek rajta.. és ezt ki is használom általában.

Mindig hiányzik ez az otthonos érzés ha valahol külföldön vagyok tárgyalni.

Az ágy függönye most be van húzva, én pedig éppen egy útikönyvet olvasgatok Európáról miközben egy szolga belép és meggyújtja a falba állított temérdek viaszgyertyát. A fal az épület több részén is úgy van kialakítva hogy a beléjük vájt mélyedéseket használjuk polcnak vagy díszek tárolására. Ahol nincs szükség rájuk díszes szõnyegek takarják el õket.

Mélyet sóhajtva szívom be a makadámia olaj illatát amit valaki a lángok mellé a helyezett. Ahogy a régi palotákban itt is vannak titkos átjárók a faliszõnyegek mögött, amiket viszont csak nagyon kevesen ismernek rajtam kívül.

Éppen az Eiffel tornyot szemlélem esti fényében az egyik képen, mikor kopognak az ajtón. Hát most vagy a vacsorám érkezett meg.. vagy elõbb kapom a desszertet.

Mikor meglátom az ajtón belépõ Aishát és a fiút, már tudom hogy az utóbbi. A nõ meghajol és kihátrál az ajtón. Kettesben maradunk.

A fiú ijedten pillant körbe, de mivel eltakar a függöny, nem lát. Ráadásul láthatóan rendesen zavarban érzi magát abban a lenge nadrágban és muszlim felsõben amit rá adtak. A hófehér anyag olyan átlátszó hogy még kis rózsaszín mellbimbóit is látom. Mmmrr..

- Nem jössze közelebb? - kérdezem halkan, õ pedig most döbben rá hogy nincs egyedül. Fél kézzel elhúzom a függönyt hogy észrevegyen, õ pedig összerezzen mikor meglát.

- Én..én csak... hol vannak a barátaim..?

Nahát.. már kezdi is.

Intek neki hogy jöjjön közelebb. Hajam a vállamra hullik ahogy megmozdulok, õ pedig nagyon lassan sétál közelebb.

- Megszegtétek a törvényt azért õk most börtönben vannak. - felelem egyszerûen.

Látom hogy elsápad.

- De... én..

Elmosolyodom nagy igyekezete láttán ahogy magyarázkodni próbál.

- Kérlek..engedd el õket.. nem tettünk semmi rosszat. Nem tudtuk hogy itt nem lehet ásni.

- A szabályok nem ismerete nem mentesít a büntetés alól. Azt hiszem ezt már mondtam. - felelem komolyan. Hihetetlenül gyönyörû ez a fiú.. alig várom hogy érinthessem.

Talán kicsit rá kell ijesszek hogy engedelmes legyen? Ki tudja.

- A palota börtönében hosszú és fájdalmas halál vár a szabályszegõkre. - felelem egy régi uralkodó arroganciájával, azon szórakozva magamban hogy még el is hiszi amit mondok.

- Ne.. kérem.. csak azt ne.. a barátaim..

- Bármit megteszel értünk hogy megmentsd õket? - kérdezem halkan.

- Kérem..

- Bármit?

- Csak ne ölje meg õket. Kérem.. engedje õket szabadon.. semmit sem tettek.

- Talán megegyezhetünk. - felelem közelebb intve magamhoz. Éppen csak annyira hajol közelebb hogy hallja amit mondok neki, nagyon halkan.

- Elengedem õket...de te itt maradsz. Biztosítéknak hogy soha többet nem jönnek vissza, és háborgatják az itt élõk nyugalmát.

Elsápad és nyel egyet. Mosolyogva figyelem csodaszép arcát.. és kétségbeesetten összeszorított édes ajkait.

- De én..

- Egész jó csere.. nem? A te életed.. a barátaidért cserébe. Ha gonosz lennék azt mondanám hogy ennél még sokkal többet is kérhetnék..hiszen te sokkal többet kapsz mint én. De nagylelkû vagyok.. megelégszem veled. - nézek rá jelentõségteljesen.

Ijedten pillant rám.

- Az a sok fiú.. énis egy leszek közülük? - kérdezi halkan.

Nagyon okos kis fiú vagy te.

- Õk az én szépségeim.. beszélgettél velük? - kérdezem mosolyogva.

- Igen..meséltek.... dolgokat. - feleli elpirulva. Nocsak.. miféle dolgokat? Halkan felkacagok vörös arcát látva.

- Jól van, ezek szerint mindent tudsz. - az ajkamhoz emelem a kezét, és végig a szemébe nézve csókolom meg kis kacsóját.

- Szóval.. mi a válaszod?

- Én..

- Szabadon engedem a barátaidat. Már holnap mehetnek ahová csak akarnak.

Remegve bólint. Igen. Tudtam hogy beleegyezel..de nem is hagytam más választást.

- Mi a neved? - kérdezem végigsimítva a haján.

- Jean.. - feleli egészen halkan. Milyen furcsa név.. még sosem hallottam ilyet.

- Különleges vagy. Mind közül a legszebb... - simítom finoman végig az arcát... elidõzve a vonásain. - ....mint a sivatag virága.. ami minden száz évben csak egyszer virágzik.

Ijedten hallgatja ahogy beszélek hozzá, de mintha nem is itt járna. Szemei rajtam idõznek.. úgy néz mint valami dísztárgyat. Ezt a fajta nézést nem szoktam meg, lévén engem nem szoktak megbámulni, mert senki sem mer..de ez most tetszik.

Aztán mégis megzavarnak abban amit tenni szándékozok, mert az egyik emberem tör ránk, térdre vetve magát hogy bocsássak meg, de idegenek törtek be több faluba is, és felgyújtották az olajkutakat.

Wrrr..megint az a szemét Kamal lesz. Szúrja a szemét a gazdagságom.. míg az õ területén mégcsak kaktuszok se nõnek.

Bosszúsan emelkedem fel az ágyról, és felhúzom magammal a fiút.

- Vidd õt vissza. - intek neki. - Majd én megtanítom annak a szemétnek hogy kit lopjon mégegyszer meg.

Szemeimben olyan düh és megvetés csillog ..ami elég ritkán. Alapjában véve nyugodt ember vagyok, de ha feldühítenek.. képtelen vagyok diplomatikus maradni. Egy bizonyos határig el lehet menni aljasságban is...de ez már rég átlépte azt a határt.

- De.. a barátaim.. - hallom a hangját ahogy az emberem megpróbálja elráncigálni.

- Szabadon engedem õket. A szavamat adtam. Holnap a felkelõ nappal..szabadok lesznek. - felelem, és már el is tûnök a másik irányba.

Én megölöm ezt a Kamalt.

Most várhatok még egy napot. De nem baj. Enyém a világ egyik leggyönyörûbb teremtése. A nyomába sem ér azoknak amiket eddig a magaménak tudtam. Ha visszajöttem a határról elsõ dolgom lesz hogy megkóstolom.

Meghagyom Aishának hogy vigyen a fiúknak a gyümölcsökbõl amikez most hozott a karavánom. A legegzotikusabb finomságok a világ minden tájáról. Azt akarom hogy semmiben sem szenvedjenek hiányt. Többjüket olyan nyomorból szakítottam ki, hogy megérdemelnek egy kis kényeztetést. Van olyan fiú akit az elõzõ gazdája ajándékozott nekem, vagy én raboltattam el valamelyik faluból. Viszont arra mindig kínosan ügyeltem hogy mindenük meglegyen.

Õk az én szépségeim. A tündöklõ drágakövek..akiktõl semmi pénzért nem válnék meg.

És a kincstáram most mégegy ékkõvel gazdagodott. Egy csodálatos.. új ékkõvel.