Forró napsugarak próbálják meg kiégetni szememet a helyéről, s fejem ritmikus lüktetésbe kezd szinte parancsszóra, ahogy a nap sugarai egyre erősebben vetülnek rám. Ahogy felnyílnak szemeim egy számomra teljesen idegen helyen találom magam, ahol két percen beül már gorilla méretű pasasok hurcolnak végig a giccses folyosókon a guta ütő melegben. Hol a nénikémbe vagyok?
A legutolsó, amire emlékszem, hogy egy kettes szekrény fazon leüt és innen film szakadás... aztán erős fejfájással arra ébredek, hogy krumplis zsákot játszanak velem... na fasza.
Szinte egyből feléled bennem a túlélési és tiltakozó ösztön, s kapálózva, ordítozva, rúgkapálva próbálok szabadulni, ám nem sok sikerrel... hiába a sok fizikai meló, nem sokat változtat a helyzeten. Hiába hurcoltam már mázsás zsákokat, nem tudok mit kezdeni ezek ellen. Így hát nem marad más csak a hangos káromkodás, isten káromlás és szidás. Nem mintha értenék... tetűk... szemetek... elraboltak!
Csuklóima belesajdulnak ahogy próbálom őket kiszabadítani, de csupán azt ér el, hogy bőrömet dörzsöli az durva anyag, pedig... pedig neki esnék mindegyiknek... lobog bennem a harag lángja, olyan erőt ad, amit képtelen vagyok legyűrni magamba. Legszívesebben neki esnék az egyik nagydarabnak és addig verném, míg szét nem loccsan a feje...
- Tua madre! Rotten! (Anyátokat! Rohadékok!)- visítom, fogaimat csikorgatva a méregtől, a vörös köd, mint egy vastag lepel úgy szakad szemeim elé. Minden egyes mozdulatommal csak azt érem el, hogy erősebben szorongatnak, egymás közé szorítanak, mintha épp kilapítani akarnának...
- Vagy nyugton maradsz, vagy kidobunk egy csapat keselyű elé. – morogja egy mély hang angolul, s én szinte parancsszóra kapom a magas illetőre tekintetemet. Testét semmi más nem takarja, csak ez rakás átlátszó fátyol, hosszú haja úgy hullámzik hátán mint egy nőnek, ennek ellenére egész alakjából árad a domináns erő... ijesztő is lehetne. De nagyobb a felháborodásom, mint hogy azon kezdjek agonizálni, mit is akar tőlem... elrabolt... Az akaratom ellenére! Ez bűntény! Rohadék!
Sértett dühvel szegem fel fejem szorult helyzetem ellenére is, s a lehető legjobban kihúzva magam nézek vele farkasszemet, ahogy egy gerinces ember teszi. Sok ehhez hasonló nagy arcú szeméttel találkoztam, és soha egyszer sem futamodtam meg. Most sem fogok! Ha kell megölöm! De itt nem tarthat bármi is legyen az oka, és bárhol is legyek!
- Engedj el! – követelem immár én is angolul, a félelem legkisebb szikrája nélkül, mély felháborodással, s daccal hangomban. Hogy képzeli hogy egy ártatlan civilt csak úgy elhurcol egy tökéletesen idegen helyre? Szinte már az is biztos, hogy nem Olaszországba vagyok! Nagyon forró helyen... az tuti. Remek.. azt sem tudom hol vagyok... bár ahogy a helyet elnézem, olyan puccos, mint azoknak az indiai rohadékok palotái. Remek. Nagyszerű. Ennél jobb nem is lehetne...
- El foglak, amint szépen viselkedsz cicám. – húzza száját undorító vigyorra, s agyamat ismét felemészti a düh... kapálózva, méregtől eltorzult arccal ugranék neki jól mulat alakjának, de a két Godzilla sokkal erőteljesebben egyengeti utamat máshova.
- Vigyétek a többihez. – kiált utánam, s hirtelen nem tudom, ahogy azon lepődjek meg, hogy a „többihez” vagy épp azon őrjöngjek, hogy nem szándékoznak elengedni. Ezek a szemétládák... ezt még megkeserülik... KERESNI FOGNAK!
Vajon mit akarhatnak? Lehet, hogy emberkereskedők? Eladnak aztán kipakolnak? Drogot dugnak belém aztán átvisznek a határon? Mi a fenének...
Nem is figyelek arra hogy merre hurcolnak – pedig okosabb lenne- csupán kapálózok, káromkodok és próbálok szabadulni a két orángután kinézetű pasas marka közül, ám valahogy nem akar összejönni. De hála az olasz kitartásnak és forró vérnek nem hagyom abba, s mire feleszmélek már csak azt veszem észre, hogy egy rohadt nagy, díszes ajtón hajítanak be mint ez zsák krumplit, végre eloldozva csuklóimat, amik csak úgy a rendkedvéért úgy lüktetnek, mintha ezek ketten több órán keresztül ültek volna rajta...
Ahogy végre landolok a számomra ismeretlen helyen, vékony ujjaimmal piros és lila csíkokkal díszített csuklómat kezdem masszírozni hogy az ott lüktető enyhe fájdalom múljon egy kicsit. Megszoktam, hogy fáj, ugyan is egy olyan letében, mint én több a fájdalom, mint a jó érzés... persze meg lehet szokni. És meg is szoktam.
- Cazzo... (k...a életbe) jó hogy nem törték el a csuklómat azok a vadbarmok...- morgom szép olasz káromlással egybevegyítve, szürke szemeimmel úgy fixírozva az ajtót, mintha személyesen az ártott volna nekem. Remek... bezárva egy csicsás, puccos palotába, ahol ki tudja mit akarnak velem művelni.
Mikor végig hordozom méregtől összeszűkült íriszeimet a szoba még drágább berendezésén felnik az a járom számomra teljesen idegen alak, akik sóbálványt játszva merednek rám, mit holmi elmebetegre, akit büntetésként dobtak ide a dili otthonból. Az alacsony szőkén látszik, hogy valami húzott szemű rizszabáló, a másik kettő pedig nyilván egy ikertestvér, mert a ruha kivételével olyan egyformák mint két tojás. Csodás... már csak ez kellett. Egyedül könnyebb szökni, nem kell három púp a hátam minden tájegységére.
- Kik vagytok?- érdeklődöm olaszul, s mikor kiül az értetlen hülyeség arcukra, szemeimet megforgatva ismétlem meg kérdésemet angolul, hátha arra fogékonyabbak. S mint egy varázsszóra úgy indulnak be, mintha nem is elrabolva, inkább vendégségben lennék, egy kellemes sivatagi vakáción. Idióták. Látszólag gőzük sincs mekkora bajban vagyunk. Mindegy. Az nem az én dolgom, hogy ők hogy kezelik helyzetet. Egy olasz csak akkor ment másokat, ha családtag vagy olasz. Ezek se rokonaim, se olaszok ergo vesszenek, ha nekik jó, itt csupán saját magamra hagyatkozhatok.
Lehuppanok az egyik párnára, ami olyan méregdrága anyagból készült, amiért kábé 80 éves koromig dolgozhatnék három munkahelyen, és még akkor sem lenne elég pénzem rá. Túl puccos a hely. Életemben nem láttam még ilyen csillogást, de már látom, hogy nem is hiányzott. Sose hiányzott... az apámat idézi, a férgek pedig nem hiányoznak senki életéből.
Egy ideig elszórakoztatjuk magunkat a kérdezz-felelekkel, úgy látszik őket megnyugtatja, ha minél több infót durrogtatnak magukról vagy ha épp rólam kérdeznek alap dolgokat. Igazán, nem mintha nem tűnne fel a nyelvből, hogy minimum valami mediterrán országból jö9ttem és látva a dühömet nem önszántamból. Úgy látszik ők nem épp az eszükért híresek, de az ilyen nőies arccal és ki tudja hogy jellemezhető selyem fiú kinézettel rendelkező fiatal fiúk jól el tudják magukat adni így is. Fogalmam sincs, hogy kik ők vagy hogy honnan jöttek, de nem is izgat. Csak az érdekel miért vagyok itt és hogy hogyan juthatok ki. Ennyi.
*
Az unalmat és a magamban lefolyatott káromkodás hadat, egy fátyolos alak belépése töri meg, aki egy rakás függönyökből összevarrt köntös félét pakol le az egyik párnákból felhalmozott ülőalkalmatosságra, hogy azonnal hajlongva húzhassa el a csíkot, mint aki attól fél valaki bekapja. Közönyösen figyelem, ahogy távozik, majd szürke szemeimmel már csak a három beletörődő alakot követem, ahogy levetkőznek és vígan pucérkodva öltik magukra a nőkéhez hasonlatos köntösöket, amik körül úgy is áll rajtuk.
Álló helyzetbe küzdve magam nyúlik az egyik rongy után, s felemelve megvetően tanulmányozom végig, mi szerint bármire is kell, az ziher, hogy fel nem húzom. Oldalra pillantva viszont más elgondolásokat látok. A húzott szemű szégyenlősen vetőzik, mint a lassított felvétel, az ikrek pedig úgy élvezik, mint az óvodás aki cukrot kapott. Mit esznek ezen a szaron? Mi jó ebben? Talán transzvesztiták? Ha igen... akkor a pokolban égjenek el. Nem vagyok olyan vallásos, de a véremben van, hogy higgyek.
- Ti miért élvezitek ezt ennyire? – morranok rájuk, s erre mindannyian rám kapják fejüket hogy együttesen égessenek lyukat rám tekintetükkel, mintha valami nagyon abszurd kérdést tettem volna fel, ott ahol az nyilván természetesnek számít, hogy fiatal férfiakat női ruhákba öltöztetnek.
- Hát… ha olyan helyről jöttél volna, mint mi, szerintem te is örülnél – flegmázik vissza a másik, s lám máris előkerül a szomorú gyerekkor. Nyilván nem lehetett olyan borzalmas, ha ilyen gyakorlottan öltik magukra a méregdrága dolgokat. Na igen. Minden nemzet másképp fogja fel a nehéz életet. Nekem nehéz életem volt. Az ujjaim sebesek a fizikai munka végzése miatt, az ő kezük maximum arról árulkodik hogy napjában hányszor kellett kisujjat megmozdítani a kiszolgálásért. Fingjuk nincs arról, mi az hogy nehéz. Elkényeztetett kis zöldfülűek.
- Miért nem élvezed te is? Szerintem igazán jó dolgunk lesz itt.- próbál enyhíteni a másik, de ugyan azt a szúrós tekintetet kapja tőlem, mint a testvére. Nekem ne próbálja megmagyarázni, hogy egy akaratán kívül itt tartott, elrabolt ember, hogy érezze jól magát egy rakás ellenszenves illető között, egy puccos palotában, ahol azt se tudja miért van. Ez minden, csak nem jó dolog. Magasról teszek rá, hogy jól tartanak-e vagy sem. Ha ez a büszkeségembe, a férfiasságomba és a szabadságomba fog kerülni, akkor inkább zabáljanak fel a keselyűk.
De végül is, az észérvek mellet döntve, miszerint ha most nem működök együtt akkor esélyem sincs megtudni, mi a rosseb is folyik itt, ledobom ruháim, amik amúgy is megtépázottak voltak egy cseppet, s villámgyorsan húzom magamra a köntöst, hadd ne tudjanak már lyukat égetni belém a tojás-testvérek. Amúgy meg mindkettő ellenszenves. Nagykép, arrogáns srácok, akiknek fogalmuk sincs a valóságról. A szöszi meg szimplán gyenge, sugárzik róla, hogy segítség nélkül egy lépést nem tud megtenni. Nem bírom az ilyen önállótlan embereket.
Újra visszatér a nő, s miután véget ért a rituális felcicomázási szertatás már vezet is minket, mint egy kacsamama, én pedig szemeimmel figyelmesen memorizálom a látottakat, és rögtön azon vacillálok, hogy tudnék lelépni. Normális nem? Ha valakit elrabolnak meg akar szökni, nem a keleti kényelmet élvezni. Persze ezek szerint, ezzel csak én vagyok tisztában.
Forró gőz csap meg, mikor belépünk végállomásunk ajtaján, s amit először ki tudok venni a vastag „köd” rétegből, az az a szemétláda, aki elraboltatott. Pucéran, vigyorogva ül a medencében, mintha mi sem lenne természetesebb négy fiú társaságában, akiket nyilván ő szeretett volna függönybe bugyolálni. Ujjaim ökölbe szorulnak, arcom eltorzul a dühtől és a felháborodástól, de mielőtt puszta kézzel állnék neki fojtogatni miután belevetettem magamat a vízbe, az ikrek mutatnak be egy látványos műsort. Megbotránkozva, elhúzott szájjal figyelem, ahogy egymásról bontják el pajzán mosollyal a köntösöket, s csobbannak a vízbe, mintha ez lenne a természetes azzal az emberrel szemben, aki itt tartja őket... normálisak ezek? Én ezt nem értem... nem tudom felfogni... mi bajuk ezeknek? Hőgutát kaptak?
A húzott szeműt is hurcolják magukkal, akin legalább az látszik, hogy ne fűlik hozzá a foga, mert az arca kábé olyan vörös mint egy paradicsom és tiltakozik. Persze amilyen nyeszlett, semmi esélye, így rövidesen is a halacskák körét gazdagítja, míg én kitartóan, felháborodott tekintettel figyelve őket dekkolok a medence szélén karba font kezekkel. Ez nekem magas. Ezt már nem csinálom. Nem fogok egy pucér fasszal egy medencében pancsizni, mintha nem lennék szarban. Mert abban vagyunk. Csak ezek az idióták még ezt sem képesek reálisan felfogni... ez a férfi tuti egy bűnöző, a bűnöző pedig nem játék. Lehet hogy ma élnek, de holnap már az ibolyát szagolják alulról. Bolondok.
nem tudok sokáig lázadni az abnormális helyzet miatt, ugyan is fogva tartó drága rohadékom oda ez hozzám, s erős markával könnyedén satuként fogva bokám ránt a vízbe, mintha egy rongybaba lennék. A szám tisztességesen tele megy vízzel, köhögök, de csak addig míg elég levegő nem kerül a tüdőmbe ahhoz, hogy olaszul szidjam azt a ringyót, aki ezt a rohadékot a világra hozta... HOGY MERI?
Kapálózok, hogy kikeveredjek mellőle, de mivel kábé egy negyvenessel nehezebb nálam, és tiszta izom jobban megy neki a hárítás, mint reméltem... ha nem enged el, arcul köpöm. Úgy is jól célozok... sokat gyakoroltam. Meg rajtam is alkalmazták párszor...
Ám mielőtt bemutathatnám, csuklómat ropogtatja kedvesen olajbarna ujjaival, s olyan meglepő dolgot tesz, amin először csak nézek egy nagyot... könnyedén, mintha egy nő lennék ölébe húz, s mivel én is férfi vagyok nem jövök zavarba vagyis... a helyzet abszurdsága és gusztustalansága miatt mégis. Az én vallásom szerint az ilyenek pokolra jutnak...
Elegánsan karolja át vállam, s kapja kézbe poharát, mintha épp koccintani akarna, én pedig megdermedve a düh első hullámaitól sokkban ülök az ölébe megkukulva... ez... ezt miért csinálta? Mit akar ez? Milyen gusztustalan játékra készül ez?
- Mostantól ez az otthonotok. Azt teszitek, amit én mondok. – közli nemes egyszerűséggel, ellentmondást nem tűrően, mintha épp pár játék baba sorsa fölött döntene, akár egy óvódás. Már fortyog is bennem a méreg, kijózanít döbbenetemből, s új lendületet ad ahhoz, hogy szikrázó szemekkel kezdjek bele ismét a tombolásban, amit pár órája nagyon hatékonyan gyakorolok csillogtatva olasz vérmérsékletem...
Azt tenni, amit ő mond? Még a tulajdon főnökömet is leszartam, akkor nekem mit dirigál egy idegen fazon? Meg még mit nem...
- Mégis ki vagy te? És miért kéne azt tennünk amit...mmmm… - förmedek rá hangosan, ám mielőtt befejezhetném olyat tesz, amit eddig sosem tapasztaltam. Száját az enyémre szorítja, én pedig mint akinek seprűt dugtak a fenekébe lemerevedek, s nagyra tágult szemekkel fixírozom a plafont így próbálkozva azzal hogy felfogadjam az információt, miszerint egy férfi megcsókolt.
Soha életemben nem volt dolgom még melegekkel... és sosem akartam még csak találkozni sem velük, mert... vallásos vagyok annyira, amennyire kel, és alapból megvetem őket... undorítóak... egy férfi egy nőt szeressen. Erre!? Erre ez a tök idegen hapsi épp nyálé átömlesztést végez rajtam, amitől kis híján a hányinger kerülget... persze a bennem tomboló méreg sokkal erősebb. A kezeim remegnek, hogy megüssem... meg akarom ütni. Kiverni a fogait...
- Egyrészt, mert nincs más választásotok. Az enyémek vagytok. Másrészt ha megszöktök végetek. Több száz kilométerre vagyunk az egyetlen várostól, gyalog nem juttok el odáig, a sivatag hemzseg a kobráktól a keselyűktől és sakáloktól. Kár lenne értetek.. valóban.- dörmögi miután végre lecuppant a számról, én pedig fogaimat összeszorítva küzdök az eszem és a dühöm között. Az egyik felem azt mondja üssem, amíg mozog, aztán csá, a másik pedig azt, hogy hagyjam most és szépen lassan eltűnök innen. Nem tudom melyikre hallgassak... az ujjaim szinte elfehérednek, a körmeim már-már fájdalmasan nyomódnak tenyerembe olyan erővel szorítom ökölbe vékony ujjaimat...
Mikor végre kiszabadulok öléből, rögtön becélozza a kis szöszkét, de nem érdekel. Azon vagyok épp elfoglalva, hogy leküzdjem a torkomban lüktető gombócot, amit az undor idézett elő... aha... most már értem, hogy mi a rossebnek vagyunk itt. Ez egy homokos fasz és fiatal fiúkkal akarja tisztítatni a szerszámát... abból nem eszik... dögöljek meg, de nem teszem meg. Nem fogok seggdugasza lenni egy hindi pöcsnek!
- Ne félj szépségem. Nem eszlek meg.. még… - duruzsolja kedves fogva tartónk a húzott szeműt vizslatva, már csak az hiányzik, hogy nyála folyjon... már értem miért van itt két ilyen erkölcstelen csávó, meg egy feminin kisiskolás. Itt már csak én hibádzok. Se nőies, se szégyentelen nem vagyok. Akkor meg mi a szarnak szívok itt? Nem értem...
Jah és ha már itt tartunk. Még egy valami húz lenéző grimaszt arcomra, az pedig egy fira használt „szép” jelző. Egy féri nem szép. Max jóképű, de nem szép. Az egy nő. Tehát itt a nem identitás részét le is zártam a dolognak. Mocskos banda... a pokolban fognak elrohadni.
- Még nem árultad el a neved… - nyervogja az egyik a tojás duó közül, amivel legalább egy percre kimentik a rizsevőt, aki talán az egyetlen normálisan sok hülye közül. Legalább látszik rajta hogy felfogja mi a helyzet, és majd becsinál félelemtől. Ilyen külsővel nem is csodálom, hogy pasik másznak rá. DE ÉN MI A TÖKÖMET KERESEK ITT?
Mégis ki a nénikémet érdekli, hogy mi a neve? Maximum abban az összegfügésben, ha innen megszökök feladjam a zsaruknak és késsz. Mert hogy ez nem ússza meg ha innen kijutok az szent.
- A nevem túl hosszú és bonyolult nektek.. de az emberek csak.. Adesh-nek hívnak, ez a hindik nyelvén sivatagi oroszlánt jelent – fellengzik a buddha imádó, én pedig szemimet megforgatva csalok csinos fintort arcomra. Oroszlán, mi? A sörényét is azért növesztette?
- Na és téged szépségem, hogy hívnak? – érdeklődik tovább molesztálva a japcsit, aki láthatóan nincs oda a figyelemért. Kellemetlen, de ha már a „szép” kisfiúkra bukik, akkor rajtam kívül mindenki torkos borzot játszik. Én előbb csinálok belőle konfettit, mint hogy hozzám érhetne.
- Iko Koromo – szégyenlősködik a szöszke, én pedig ismét szemet forgatva fonom karba kezeimet. Nincs annyi esze ennek a szerencsétlennek, hogy tudja, hogy ezzel csak még inkább ösztönzi. A gyenge embereket tapossák el először. A való világban egy nap után meghalna.
- Gyönyörű.. – ámuldozik az indiai, s láss csodát ahogy megjósoltam, kicsi életképtelen japcsi máris a karjaiban landol. Szánalmas. Hogy nem képes valaki csak egy kicsit is határozott lenni? Pedig én úgy tudom a rizsevőkbe sokkal több keménység szorult. Úgy látszik ez alól a kétes nemű fiatalság kivétel.
Lúdbőrzik minden porvcikám, ahogy a fazon karamell szín ujjai végig siklanak a kis srác nyakán, mint egy nőnek, akit épp lefektetni készülnek. Undorít a gondolata s annak, hogy ezt akár velem is megtegye... sőt... amíg egyik sem figyel, és mind a négyen egymás folyamatos stírölésén és taperoláson vannak elfoglalva megvetően köpök egyet a kellemes meleg vízbe. Legalább valami emberi is keveredik ebbe a MELEG vízbe. Nem vagyok homofób, szó se róla, meg tűröm őket, sőt beszélek is velük, csak épp velem ne próbálkozzanak, mert kényszerűséget érzek majd arra hogy megmutassam mi való és hova. Csak épp... én nem vagyok hozzá szokva ehhez. És még mindig nem tudom mi a francnak vagyok itt. Ez egy jó kérdés.
- Azt hiszem.. nagyon jól fogunk szórakozni… - hordozza végig a hindi rajtunk tekintett, s én számat elhúzva fonom keresztbe kezeimet. Igen. Ők valóban jól mutatnak majd egymással, de hogy ebben a „jól fogunk szórakozni”-ban én nem vagyok benne az tuti. Felőlem orgiázhatnak, de engem hagyjanak ki belőle. Senki, ismétlem senki nem fogja eltaposnia büszkeségem és a tartásom csak azért mert épp neki az jó játék. Erősebb vagyok én annál, minthogy hagyjam hogy egy ilyen pókistenekben hívó hindi idióta kislányt csináljon belőlem! Amúgy is. Mint már magamba letisztáztam, sem a tojás ikrekéhez hasonlatos beállottságom se feminin külsőm sincs. „Szép” sem vagyok. Akkor meg?
- Adesh gazda...Mikor fogunk igazán játszani? – szólal meg a tojás duó, mint egy több hete kiéhezett 60-as kiöregedett prosti, aki már alig várja, hogy kikergessék a pókokat a lábai közül. Undorító.
És már kezdődik is a műsor. Úgy másznak egymást csépelve arra az emberre, aki akaratuk ellenére tartja itt őket, mintha egy giga nagy nyalóka lenne ők meg az óvodások. Összehúzott szemekkel, gyilkos tekintettel figyelem, ahogy simogatják, az ölébe ülnek, és veszekszenek rajta, mint két nő. Szánalmas... az emberi tartás egy szikrája sincs meg bennük? Eszükbe se jut kit akarna épp meglovagolni? Az istenért! Rabságban vagyunk, és ezeknek épp most van kedvük melegedni egyet?
Elképedve nézem, ahogy arcukon megmutatkozik az élvezet, és annak a tudatnak az öröme, hogy sikerül beindítaniuk egy 30-as férfit. Ezek... nem normálisak... hova a pokolba kerültem? Mi a faszt keresek én itt? Nekem nem kéne egy rakás idióta között az életem és a büszkeségem között őrlődnöm! Persze ha a büszke hall és a megalázott élet között kéne választanom, inkább lelövetném magam. Inkább rágjanak meg a sivatagi állatok, minthogy engedjem ezeknek, hogy akár egy ujjal is bemocskoljanak. Mert persze azzal is tisztában hogy egy ilyen gazdag embernek, ha tisztességes munkával kereste volna a pénzét nem kéne embereket raboltatnia ergo bűnöző. És ha ellent mondok neki én húzom a rövidebbet. De inkább szenvedjek, mint hogy engedjek.
- Na mi van? Talán ti nem tudjátok, hogy miért vagyunk mind itt? – hagyják végre abba kisded játékaikat az ikrek, hogy felénk fordulva vigyorogva, vethessék fel eme csodás két mondatból áll talányt. Pont én ne tudnám miért vagytok itt? Azért, hogy Ahmed ágy melegítői legyetek. És hogy én? Ennek fényében fogalmam sincs. Vagyis van, de nincs hozzá elég gusztusom, hogy levetítsem magam előtt, és talán még idegesebb lennék mint most. Az pedig nem tenne jót az amúgy is eget verdeső vérnyomásomnak. A saját egészségem pedig nem kockáztatom. Meg amúgy is, kell a fitt kondi, hogy lelécelhessek innen. Még nem tudom, hogyan fogok lelépni, de le fogok.
Végül is erre a végszóra a kis japcsi szégyellősége fölött is győz a félelem, és már gázol is a trióhoz, hogy ő is hozzátehessen az előadáshoz valami szépet. Én pedig lenéző tekintettel figyelem, ahogy térdre ereszkedik előtte, és végig simogatja a pucér gazdáját, mint egy kutya, aki jutalom falatot kér. Számat megvetően lehorgasztva figyelem, ahogy felmászik is, hogy a gazdi megjutalmazhassa bátorságáért. Hát igen. A félelem nagy úr. De én nem félek. MI a legrosszabb, ami megtörténhet? Megerőszakol. Megöl. És? Még ha kényszerít, pisztolyt szorít a halántékomhoz, akkor sem fogok négykézláb kúszva simogatni őt. MAI (soha)!
Kihúzva magam, egyenes háttal és felszegett fejjel figyelem, ahogy a tojás duó lepattan a hindiről és egyenesen engem becélozva szelik a vizet, mint egy hajó, hogy arcukon egy-egy elszánt szempárral és széles vigyorral próbálják meg rajtam is foganatosítani a „kötelességeimet”. Meg még mit nem. Két ilyen ropi harcos ne akarjon rám erőltetni semmit, mert az élet kiedzett annyira, hogy tudjam magam védeni. Mikor 10 éves voltam nálam sokkal idősebb fiúk csúfoltak és próbáltak agyon verni, én mégis elláttam a bajukat. Hogy miért? Mert addigra annyi szőlős ládát emelgetem, mint amennyit ők addigi életükben soha. Lehet, hogy gyengének tűnők, de hála a fizikai melónak, nem vagyok az.
Szürke szemeimet hideg éllel hordozom végig rajtuk, mikor elém érnek, ám úgy látszik ez csak a tojás ikrek gyengébbik felén fog egy kicsit, aki egy percre habozva kísérli meg hogy hozzám érjen. Rá emelem jeges íriszeimet, és abban a pillanatban fut valami végig arcán, amit csakis testvére figyelmeztető karszorítása tud elhessegetni, mielőtt hatna rá túlzottan. Oh, hogy kemény a pillantásom? Van ilyen. De ezen a rohadt helyen a másik ikren kívül nem ellenfél nekem senki. Matthew azt hiszem. Mindegy. Nem izgat. Nem az a lényeg, hogy puszi pajtások legyünk.
- Lazíts kicsit olaszka, nem kell ilyen szégyellősnek lenni. – búgja a az erélyesebb iker, s pajzán mosollyal simítja vékony ujjait vállamra, puhán és lágyan,mintha ép egy kígyó lenne, aki belém marni készül. Felvonom egyik szemöldököm, de egyelőre semmit nem teszek. Nekem ennél egy kicsit több provokációra van szükségem. Fölöslegesen, ha nincs rá okom, nem bántok senkit.
- Bizony... inkább engedd, hogy játsszunk veled egy kicsit...- kezdi el szentbeszédét a másik is, s csábító tekintettel, követi testvére példáját, szorosan közre fogva fele, kezeikkel most már irritálóan sok területet felkutatva nap barnította bőrömön... mikor mellbimbóimhoz érnek, na akkor fut el a pulykaméreg, s vérszemet kapva, lököm el magamtól egyszerre mindkettő, de úgy, hogy csak megtántorodni képesek.
- Szálljatok le rólam, ti abnormális idióták! – rivallok rájuk, csak úgy a hatás kedvéért teli tüdőből, ezzel magamra terelve minden itt lévő figyelmét. Pihegve, ökölbe szorított kezekkel pásztázom a két döbbent srácot, tekintetemben olyan vadsággal, amitől még nekik is hátrálni van kedvük... na igen, látják már, hogy még egy cérna pattan, és megverem őket. Hogy nem merem? Nos... merem!
Bőröm borsódzik, ott ahol hozzám értek, hátamon meredeznek a pihék a haragtól, arcom pedig kábé olyan piros, mint egy paprika, mert perceken belül felrobbanok, ha még egy rohadt szót szólnak, vagy hozzám érnek.
Végül is azt hiszem Matthew is felkapja a vizet, s kihúzva magát felém téve egy lépést vicsorog rám, mint egy kutya, akitől a csontját lopták el.
- Ne parádézz már, csezd meg! Csak szórakozunk egy kicsit!- emeli fel hangját immár ő is, én pedig végleg elveszítve a fonalat lépek felé, s ökölbeszorított kezemet felemelve érem el, hogy reflexesen összeszorított szemekkel várjon az ütésre, ami még egy darabig elmarad, addig amíg beérem káromkodással is.
Hátul a kis japcsi a másik ikerrel együtt sikkant fel ijedten, mintha igazi pankrációra kerülne a sor. Nem itt szilva játék lesz. Én ütöm, ő meg lilul.
- De ne velem akarj, te szégyentelen idióta! Vaffanculo (anyád)! – ordítom, s kezemet már a magasba lendítve készülök arra, hogy adjak neki egy tekintélyeset, mikor is őt barna ujj ragadja meg csuklóm, és tartja vissza határozottan attól, hogy kezemmel átrendezhessem a srác arc földrajzát.
Szikrázó tekintettel pillantok a fölöttem tornyosuló mosolygó férfira, aki száján jól mulató mosollyal csavarja hátam mögé kezemet, mellyel csak azt éri el, hogy egy fájdalmas szisszenéssel a nyilalló fájdalomra, és hangos válogatott olasz káromkodással ficánkolok a karjaiban. Persze minden egyes mozdulattal csak fájdalmasabb és erősebb a szorítás, de szarok rá.... engem senkise akarjon irányítgatni! Főleg ez a szemét ne!
- Fojtasd csak nyugodtan, Matthew. – dörmögi hátam mögött vidoran a hindi, s másik kezemet is társához csatlakoztatva húzza hátra, mielőtt még egy bal egyenest kapna a bátor újra próbálkozó tojás duó egyik fele. Vicsorogva, dühtől örvénylő tekintettel morgok rá, ahogy közeledik felé, s amint hozzám érnek nedves ujjai felé mozdulva, dacolva a fájdalommal próbálok neki valamilyen sérülést okozni, de nagyon úgy tűnik, hogy nem akar ez menni... hála a kétajtós szekrénynek, aki a hátam mögött próbál meg lefogni... bazd meg!
Matthew arcán az első félelem után perverz vigyor terül szét, s száját megnyalintva közelít meg ismét, hogy arcomba hajolva próbáljon meg valamit kicsikarni belőlem az undoron és megvető horkantson kívül.
- Ha meg teszed, finocchio*, garantálom megbánod.- közlöm vele nagyon halkan a következményeket, mielőtt még belém vájná a fogait. Jobb ha észben tartja,mert mint nem lesz itt ez a terrorista buddha imádó, elhupálom, de úgy hogy ott marad... megérdemelné. Kiprovokálta. Kis rohadék...
*finicchio: olaszul így hívják a homokosokat, de igazából édesköményt jelent, szóval nem is igazi káromkodás, csak épp nem szép azonosító a melegek számára.
Szótlanul bámulok ki a limuzin ablakain. Először repülővel hoztak ide, majd átültettek ebbe az autóba. Így ránézésre, a sofőr valószínűleg nem is tud japánul. Japán. Vajon most meddig maradok távol? Egyáltalán visszajutok még? Ha igen, remélem más gazdához. Előző lakhelyem egy szörnyű embernél volt. A leggonoszabbnál az eddigiek közül. Ha szerencsém van, most más lesz.
Halk sóhajjal figyelem a tájat, ami kimerül az egyhangú homoksivatagban. Bizonyára hatalmas a hőség odakint. Nem is tudom hogy fogok hozzászokni. Még sosem jártam Indiában, s bár kíváncsi vagyok, félek is. Nem szeretem a változásokat. Ki tudja mikor fordul rosszabbra a sorom.
oOoOo
Végül megérkezünk a végcélhoz. Egy hatalmas épület előtt áll meg a limuzin, én pedig hunyorítva kászálódom ki belőle. Milyen csodás építmény, ráadásul itt a semmi közepén. Mintha csak kibukkant volna a föld alól. Innentől ez lesz az otthonom, ha jól sejtem
- Nahát.. Szebb vagy mint a képeken - mély, bársonyos hang szeli át a szinte tapintható meleget. Ha jól értettem angol. Ezek szerint itt ez lesz a társalgási nyelv.
Szemeimet lesütve lépek föl mellé a lépcsőre. Ez a férfi gyönyörű, mégis ijesztő. Az új gazdám ha minden igaz. Jóval magasabb nálam, de a haja nem olyan hosszú mint az enyém. Már az is meglepő, hogy a derekáig leér. Még nem láttam senkit ekkor hajzuhataggal. Lenyűgöző.
- Fiúk! Vegyétek őt gondjaitokba amíg én elrendezem a többit - erre már fölkapom a fejem. Két alak lép mellém, közrefogva engem. Ők eddig is itt voltak? Miért nem vettem őket észre?
Tiltakozni sincs időm, már vezetnek is be a hatalmas ajtón.
Valamit mond, de csak értetlenül pislogok rá. Ezt a nyelvet nem ismerem. Vajon ők honnan jöttek? Nem tűnnek keletinek. Akkor még messzebbről mint én. Szegények.
Valamit beszélnek, továbbra is ugyanazon az érthetetlen nyelven, de közben legalább van időm szemügyre venni őket. Nagyon hasonlóak. Sőt olyanok mint két tojás. Két gyönyörű tojás. Ebben a palotában mindenki ilyen szép? Olyan mintha egy mesekönyvből lépett volna elő ez az egész.
Az egyikük hirtelen arcomba hajol, én pedig pirulva motyogok el egy kis tiltakozást. Szerintem nem is hallják olyan halk, ha pedig igen, úgy sem értik. Ők sem tudnak japánul. Innentől csak magammal tudok társalogni ezen a nyelven.
- Tudsz angolul? - na ez végre megértettem. Bólogatva válaszolok. Nem szeretnék beszélni, míg nem muszáj. Nem bízom bennük, olyan furcsák.
- Csodás! - összerezzenek a hangos kiáltástól. Mondtam hogy furák.
- Ez lesz a mi szobánk, gyere - berángatnak egy nagy terembe. Bár erre már inkább a hatalmas jelző illi. Fegyelmeznem kell magam, nehogy kiessenek a szemeim. Rengeteg párna van a földön, szinte teljesen ellepve azt. Mindenből árad a meleg nyugalom. Ez mint szoba? Minden elismerésem az indiai kultúrának.
Azt hiszem ez a két fiú kicsit túlságosan aktív. Felváltva, egymás szavába vágva kérdeznek mindenféléket, én meg csak ijedten próbálom követni őket. Miért kéne válaszolnom? Nem is ismerem őket. Még csak a nevüket sem tudom. Vajon ők már régóta vannak itt? Nagyon otthon érzik magukat, szóval lehet. Vagy egyszerűen csak ilyen a természetük.
- Martin próbáljuk meg lassabban - talán megunták, hogy nem válaszolok, így taktikát váltanak. Olyan mintha tudnák egymás gondolatait. Jó lehet hogy itt vannak egymásnak, ők mégis csak egy család. Picit összeszorul a mellkasom a gondolatra, de már hajtom is őket tovább. Időközben a két fiú megint közrefogott, letelepedtek mellém egy-egy párnára.
- Hogy hívnak? - zavartan pislogok a jobb oldalira. Igazából csak a ruhájuk alapján tudom megkülönböztetni őket. Okos volt aki ezt kitalálta.
- Iko... Koromo - motyogom lassan. Mégis csak illő bemutatkozni. Ki tudja meddig leszek összezárva velük, így fontos a jó benyomás.
- Honnan jöttél? - ez most a baloldali. Tényleg ismerik egymás gondolatait.
- Japánból.
- Szereted a szexet? - arcomat elönti a forróság, és zavartan nyelek egy nagyot. Hogy kérdezhetett ilyet? Ez nagyon személyes. Annyira... annyira más a hozzáállásuk mint nekem.
Jót vidulnak zavaromon, én pedig csak kuka módon ülök, míg meg nem nyugszanak, és újra rám nem terelődik a figyelmük.
- Komolyan kérdeztem - de..de... ugye nem kell rá válaszolnom? Ez nem kötelességem ugye? Zavartan bámulom az egyik díszes párnát.
- Matthew!
- Mi van Martin? Csak érdekel. Téged nem? - most már legalább tudom mindkettőjük nevét. Ez már haladás.
- Ikrek vagytok? - kérdem halkan, bár ez nem kérdés. Elég csak rájuk nézni és máris tudja az ember.
- Jól látod, a helyzetet. Igen ikrek vagyunk.
- Dupla arc, dupla élvezet - erre kijelentésre csak még jobban elvörösödöm, de nem szólalok meg többet. Talán jobb is ha nem kérdezek.
oOoOo
Eléggé lehűlt a levegő, hisz már késő estére jár, mikor egy újabb fiú csatlakozik hozzánk. Szinte belökik az ajtón, ő pedig valami furcsa nyelven morgolódva masszírozza csuklóit. Valószínűleg eddig meg volt kötözve. Szóval ő nem önszántából jött.
Talán velünk egykorú lehet, és a változatosság kedvéért ő is magával ragadó. Tényleg mesébe illő ez az egész.
Először csak összehúzott szemekkel méreget minket majd, ismét azzal a furcsa nyelvvel próbálkozik. Azt hiszem az ikrek sem értik, mert mindhárman szótlanul bámulunk rá.
Végül leesik neki és ő is angolra vált. Újabb taggal bővült a hárem. Nem kellett zseninek lennem, hogy rájöjjek a dologra. Úgy hallottam Indiában megszokott dolog a több feleség. Akkor miért ne lehetne fiúkból is csinálni egyet? Ez viszont nyilvánvalóvá teszi, hogy mi lesz a dolgunk. Nem tudom miért hittem, hogy itt meg fognak változni a dolgok. Újabb rettegéssel teli időszak vár rám. Ahogy eddig mindig.
oOoOo
Egyre jobban későre jár, ezt az időt pedig beszélgetéssel töltik ki. Kiderült hogy az új fiút Giovanninak hívják, és Olaszországból hoztál ide. Elég mogorva srác, bár lehet hogy csak rosszul viseli az elrablást. Azt hiszem új gazdánknak az ő makacsságával lesz a legtöbb dolga. Pedig nem teszi jól ha ellenkezik. Annak mindig csak büntetés a vége.
Már éppen elbóbiskolnék, mikor nyílik az ajtó és egy nő lép be. Legalábbis azt hiszem nő, hiszen a szemein kívül mindenhol kendők borítják. Mintha már említették volna az ikrek, hogy fog kiszolgálni minket. A szolgák szolgája... nem lehet túl kellemes rang.
Letesz pár köntöst, majd meghajolva távozik. Van rá esély, hogy ezeket az alváshoz hozza?
Fáradt sóhajjal tápászkodom föl a párnákról, és mire én magamhoz veszem a vékony anyagot, az ikrek már át is öltöztek. Ők élvezik ezt az egészet. Talán még nem tudják mi vár rájuk.
Lassan kezdek én is átvedleni az új ruhadarabba, de szemem sarkából látom, hogy az olasz fiú még mindig ugyanott áll, megbotránkozva figyelve az ikreket.
- Ti miért élvezitek ezt ennyire? - na igen, ez egy kiváló kérdés.
- Hát… ha olyan helyről jöttél volna, mint mi, szerintem te is örülnél - és rá a kiváló válasz. Összehúzom köntösöm és elgondolkodva pillantok Martinékra. Ez a hely valóban gyönyörű, de... milyen életük lehetett korábban, ha ezt ennyire megváltásnak tartják? Annyira sajnálom őket. - Miért nem élvezed te is? Szerintem igazán jó dolgunk lesz itt.
Ez a végszó. Giovanni is magára veszi köntösét, úgy tűnik sikerült meggyőzni. Így már mind a négyen elkészülve követhetjük Ailent a folyosók sokaságán keresztül.
Ennyire későn nem sok helyre mehetünk. Most talán megismerhetem milyen is új gazdánk. Talán nem is annyira ijesztő, mint azt első látásra gondolnánk. Bár nem is tudom mit gondoljak egy olyan alakról, aki maga köré háremet gyűjt, nem riadva vissza a törvénytelen eszközöktől. Ideje lenne megszoknom, hogy ezekben a körökben nem ismert a „kedves” fogalma.
Egy terembe érkezünk, amit beborít a forró gőz. Egy hatalmas fürdő medence, a vízben pedig ott van… Ő. Nincs rajta ruha, de szerencsére nem látszik a lényeg. Így is zavartan fogadom a tekintet amivel végigmér. Túl sokszor találkoztam már ezzel.
Az ikrek gátlástalanul kuncogva kezdik vetkőztetni egymást, majd karjaimat megragadva húznak maguk után. Ne… ezt nem akarom! Legalább a ruhám hagy maradjon, kérlek szépen benneteket, Szavak nélkül könyörögve próbálok ellenkezni, de ketten bőven erősebbek nálam. Legalább a köntös maradhat.
Ahogy besétálok, a forró víz végigsimogatja bőröm, hajam és a köntös szétterjed körülöttem. Na igen, nem találtam semmit, amivel összefoghattam volna, ezért most minden lépésnél útban vannak.
Összerezzenek, ahogy hangos csobbanással Giovanni is bekerül a vízbe. Gazdánk az ölébe húzza, és átkarolva őt, veszi magához újra borospoharát. Mintha csak ez lenne a természetes.
- Mostantól ez az otthonotok. Azt teszitek, amit én mondok. – hangja nyugodt, mégis parancsoló. Neki nem szabad ellentmondani. Persze a makacs kis orosz nem érez félelmet. Szerintem még az oroszlán szájába is bedugná a fejét.
- Mégis ki vagy te? És miért kéne azt tennünk amit..mmmm… - döbbenten figyelem, ahogy rátapad ajkaira. Megcsókolta. Szóval kezdődik. Mintha egy pillanatra megdermedt volna a levegő. Még Giovanni is elfelejt reagálni a csókra, gondolom jól meglepődött.
- Egyrészt, mert nincs más választásotok. Az enyémek vagytok. Másrészt ha megszöktök végetek. Több száz kilométerre vagyunk az egyetlen várostól, gyalog nem juttok el odáig, a sivatag hemzseg a kobráktól a keselyűktől és sakáloktól. Kár lenne értetek.. valóban.
Még mindig nyugodt, mintha csak a teázási szokásainkról beszélgetnénk.
Kicsit későn veszem észre, hogy éppen felém lépdel a vízben. Remegve hátrálnék, de összeszedem magam. Nem szabad magamra haragítanom. Azt kell tennem, amire tanítottak. Szóval csak a rettegő tekintet marad.
- Ne félj szépségem. Nem eszlek meg.. még… - már megint ez a tekintet. Megborzongok hangjától, és már várom hogy ugyan azt csinálja velem mint Giovannival.
- Még nem árultad el a neved… - az ikrek ezzel magukra vonják figyelmét. Köszönöm. Ha csak kis időre is, de megúsztam hogy hozzámérjen. Félek tőle. Nagyon is.
- A nevem túl hosszú és bonyolult nektek.. de az emberek csak.. Adesh-nek hívnak, ez a hindik nyelvén sivatagi oroszlánt jelent - oroszlán... Ez pont hozzá illő. Veszélyes ragadozó, akit jobb csak messziről csodálni, sosem szabad közel menni hozzá.
- Na és téged szépségem, hogy hívnak? - rémülten pislogok föl a sötét szemekbe. Miért nem feledkezik meg rólam?
- Iko Koromo - suttogom a lehető leghalkabban, lesütve szemeimet.
- Gyönyörű.. - hajamon simít végig, majd megragadva pár tincset ránt magához. A röpke pillanatra föltűnő fájdalom helyét ismét a félelem veszi át. Tenyereimmel mellkasán támaszkodva próbálom tartani a köztünk lévő távolságot.
Megborzongok, ahogy végigsimítja nyakam. Nem durva, sőt... egészen gyengéd.
- Azt hiszem.. nagyon jól fogunk szórakozni… - elégedett tekintettel pillant végig rajtunk. Mi vagyunk a legújabb játékai. Már értem.
- Adesh gazda - követem én is gazdám tekintetét, és máris forrósodni kezd arcom. Az ikrek egymást ölelve, csillogó szemekkel néznek felénk. Illetve gazdánk felé - Mikor fogunk igazán játszani? - nem hiszek a szememnek. Nem, ezt nem szabad nézni.
Elfordítom róluk tekintetem, gazdánk végre elenged és elindul az ikrek felé. Ez a két fiú... nagyon profin csábítanak. Képesek az ujjuk köré csavarni bárkit. És még élvezik is.
Mereven figyelem a vízfelszínt. Nem akarom látni, hogy mi történik. Még... még a végén tőlem is el fogja várni. Pedig én... én...
- Mondjátok csak mivel akartok játszani?
- Veled! - vágják rá azonnal. Tényleg... tényleg különlegesek.
- Kezdd velem.
- Ne! Velem. Én sokkal kiéhezettebb vagyok.
- Nem igaz!
- Matthew
Ez... hogy képes így nyöszörögni a saját testvére nevét? Szörnyen jól csinálják ha még zavarba se jönnek. Ők erre születtek. legalábbis bárki ezt mondaná ha hallgatja őket.
Végül a szégyenlősségnél erősebb a kíváncsiság. Muszáj fölpillantanom, de azt hiszem rosszul teszem. Mind a ketten gazdánk ölében ülnek, aki elégedett vigyorral simogatja őket. Mint egy oroszlán, aki épp magához édesgeti áldozatait. Mivel érdemeltem ki, hogy ide kerültem? Ez...
- Na mi van? Talán ti nem tudjátok, hogy miért vagyunk mind itt?
Ijedten rándulok össze, megrázom fejem hogy magamhoz térjek, és bizonytalanul elindulok a hármas felé. Köntösöm és ruhám most is útban vannak minden lépésnél. Tincseim szinte a teljes vízfelszínt beborítják körülöttem. Így legalább nem kell szembenéznem tükörképemmel.
Jó hogy szóltak. Annyira belemerültem gondolataimba, hogy elfelejtettem. Ugyan azt kéne tennem, mint nekik. Nincs túl sok más választásom. Nekem... nekem biztosan nem fog úgy menni, ahogy kéne. Félek hogy mit fog tenni gazdánk, ha nincs megelégedve velem. Biztosan neki is megvannak a saját büntetési módszerei. Ezeket, amennyire csak lehet, szeretném elkerülni.
Egy pillanatra ledermedek amikor odaérkezem hozzájuk. Most valahogy jobban zavar, hogy nincs rajtuk ruha. Nyugalom Iko, amíg rajtam itt van, addig minden rendben.
Remegve térdelek le a lépcső alsóbb fokára, gazdánk lába mellett. Magamon érzem mindenki tekintetét de igyekszem nem figyelni rá. Csak tedd azt, amire tanítottak.
Nehéz csönd telepszik az egész teremre. Bárcsak ne bámulnának.
Reszketeg kis sóhajjal csúsztatom tenyeremet térdére. Szerencsére terpeszben van az ikrek miatt, így könnyebben tudok végigsimítani combján. Vörösödöm, reszketek, de mozdulataim határozottak. Megszokás kérdése.
Kicsit közelebb araszolok, érzem hogy az ikrek helyet szorítva nekem fészkelődnek. Nem tesznek megjegyzést, amiért szörnyen hálás vagyok. Úgy sokkal nehezebb lenne a dolog.
Kezeimet átcsúsztatom hasára, igyekezve nem figyelni a lába között...
Fejrázás. Ne zökkenj ki Iko.
Végigsimítom az ijesztő izmokat. Mennyire erős lehet. Nagyot nyelve hajolok közelebb, arcomat nedves bőrére simítva. Képtelenség lenne fölérnem mellkasáig. Először is kérdéses hogy elérném e, másodszor úgysem férnék már oda. Kicsit szűkösen vagyunk. Illetve voltunk.
Két halk csobbanás jelzi, hogy egyedül maradtam Adesh gazdával. Rémülten pillantok a két távolodó fiú után, akik elszántan gázolnak a vízben Giovanni felé. Ő miért maradt ott? Ennyi nem lehet makacs. Még a végén megbüntetik.
Egy könnyed rántás, és máris gazdánk öléből figyelem a dolgot. Hátam teljesen nekifeszül, lassan simogatja hajam. Mintha valami kisállat lennék.
Elvörösödve sütöm le szemeim, inkább a vizet bámulva. Igazán szép ahogy a szőke és a barna tincsek összeolvadnak a felszínen. Mintha nem is külön embertől lennének.
- Szálljatok le róla, ti abnormális idióták! - összerezzenve kapom föl fejem. Ez az olasz fiú tényleg nem könnyű eset.
Csuklóimon kötél, ahogy lábaimon is, és testvéremen is ugyan ez. Miért vagyunk gúsba kötve? Oké, hogy nem kicsit ellenkeztünk az elején, de igazán eloldozhattak volna már. Több napja utazunk, és olyan nagy idebent a forróság, hogy majdnem szomjan halok.
- Matthew – megpróbálok közelebb kúszni hozzá, és valamennyire sikerül is, de csak a vállára tudom hajtani a fejem.
- Mi van öcsi? – morogja, és ő az én fejemre hatja az övét. Máris jobb.
- Szerinted meddig fogunk itt utazni? Már unom. Nem is látok semmit.
- Nem tudom – sóhajt fáradtan – De remélem nagyon megéri.
Én is nagyon remélem.
~*~
Éjszaka van. Ezt abból tudom, hogy szörnyű hideg váltotta fel a forróságot, és szinte egy óra alatt, ami nagyon különös. Hol lehetünk? Martin elaludt a vállamon, és csak elmosolyodom ahogy rá nézek. Úgy remeg, biztos érzi a hideget, de nem tudom átölelni, és ez egyre jobban felidegel.
Megállunk.
Az éjszaka közepén? Gyanús itt nekem valami. Éjszaka még sosem álltunk meg. Csak nem megérkeztünk volna?
- Martin… Martin – vállamat lökdösöm, de először csak laposan pislog.
- Fázom… - motyogja édesen, de már időm sincs jobban felkelteni, az „őreink” szétrántják a kocsi hátulját, és engem elkezdenek kirángatni. MARTIN! Ne vigyetek el mellőle!
- Eressz el! Ne rángass te rohadt állat! Eressz már! – de hiába morranok rá, nem érti. Lehet nem érti az ír nyelvet? Próbáljuk meg angolul.
- Engedj el te vadbarom! Megyek magamtól, de ez a szar kötél teljesen kikezdte a kezem. Martiiin! – tegyetek bármit, csak ne szakítsatok el tőle.
Lassan végre kikerül ikrem is, és teljesen megnyugodva állok mellette. A lényeg, hogy nem választanak el minket.
~*~
Egymás mellett állva mérjük fel a robosztus férfit. Elég furcsán néz ki, ugyanakkor férfias. Mondhatni egzotikusan vonzó, biztosan Matthew is így gondolja.
- Köszönöm. Innen már átveszem őket. – Tud angolul? Micsoda szerencse.
A szállítóink eltűnnek, viszont idegen testőrök jelennek meg körülöttünk, és mi azonnal összekapaszkodva állunk meg. Mikor az egyik közelebb lépt a kelleténél, rámorranok.
- Baszódj meg! Hozzám ne merj érni! – holmi kis alacsony rangú testőr félék minket csak ne tapizzanak, jobbhoz vagyunk szokva.
- Csak az angolt értik – súgja felém bátyám, és óvatosan bólintok, hogy megértettem.
A nagy pasi elénk áll, és mi csak dermedten figyeljük. Tuti, hogy Ő itt a góré, de vajon hol vagyunk?
- Isten hozott az új otthonotokban. Sajnálom, hogy kényelmetlen volt az utazásotok. – nem tűnik angolnak, mégis beszéli a nyelvet, egy jó pont neki.
Elég látványosan mér fel minket, és egy pillanatra összenézve mosolyodunk el testvéremmel. Kezdjük sejteni a helyzetet, bár még mindig nem tiszta minden.
A vigyora teljesen beindít, az őröknek mond valamit egy furcsa nyelven, majd elvezetnek minket.
~*~
Egy hatalmas szobában vagyunk, amiben ugyan nincs ágy, de ahhoz hasonló berendezések igen. Van itt több sarok tele párnával, fátylak mindenhol és arany díszek, minden szín nagyon élénk, és ragyogó. Hol is láttam már ilyet? Azt hiszem egy könyvben.
- Olyan ismerős ez nekem – mondja ikrem, a párnákban heverve, és a plafont mábulva, és az ablakban állok.
A kilátás a kert egy részére is esik, viszont azon túl… semmi, csak homok. Sivatag?
- Nekem is – mondom halkan, és pont ekkor nyílik az ajtó.
Azonnal oda kapjuk fejünket, és a „várt” személy lép be. Ahogy észrevettem, csak Ő ért angolul.
- Hol vagyunk? – támadom le azonnal, de csak akkor válaszol, mikor már elfekszik oldalasan.
- Bhavnagar-tól nem messze. A sivatag közepén, ha érdekel.
- India… – súgja felém ikrem. Ez az! India! Ezért voltak ilyen érdekesek a színek is!
- A gazdátok nekem ajándékozott titeket. Szóval ezen túl ez lesz az otthonotok. Én pedig az új gazdátok.
- Király! – rikkantom vidáman, végleg felé fordulva. India. Soha nem hittem volna, hogy eljutok ide valaha az életben, és most itt vagyok, azaz vagyunk - Van itt valami kaja? Éhen halok.
- És csak mi… úgy értem… - szólal meg ikrem is, és érdeklődve figyelem. Igaz. Vajon csak minket hoztak ide?
- Kaptok társaságot napokon belül, addig be kell érnetek egymással. – megint ragadozó vigyorral utal nekünk, mi pedig összenézve elvigyorodunk. Ó, az meglesz főnök, higgye el.
~*~
Tapsol párat, és mi befejezzük a vigyorgást, majd figyeljük, ahogy egy nőnek tűnő alak lépked be nesztelenül, de csak a szemét látjuk.
- Ő itt Ailen. Gondja lesz rátok. Ehettek.. ihattok amennyit bírtok, kimehettek a kertbe is, de a birtokot nem hagyhatjátok el. A testőreim mindenhol ott vannak, mondanom sem kell.. ha megpróbáltok megszökni.. meghaltok. – Nyelek egyet. Nem mintha eszem ágában lett volna megszökni eddig, de akkor is… kissé félelmetesen hangzik.
Matthewra nézek, majd a pasira, végül a nőre, aki eddig egy mukkor nem szólt.
- Nem tud beszélni –világosít fel minket - De ért angolul, szóval érteni fogja, amit mondotok neki.
Közelebb jön hozzánk, és gyengéden megfogja a kezem, nem tiltakozom.
- A neved?- alig pislogok kettőt, a pasi már előttem van. Ez gyors volt.
- Martin Paxton-nak hívnak. A fivérem pedig.
- … Matthew Paxton… - vág a szavamba, pont mellém lépve.
A pasi megfogja az arcát, és közel hajol, én csak elkerekedett szemekkel figyelem, már attól bizseregni kezdek, ha csak látom ezt a jelenetet.
- Amíg itt vagytok.. azt teszitek amit én mondok. Ha engedelmesek lesztek, mindenetek meglesz amit akartok, és olyan gyönyörökben lesz részetek amilyenekről álmodni sem mertetek. Ha nem… azt nagyon sajnálnám… de akkor kiraklak titeket a sivatagba a sakáloknak.- Nyelek egyet, főleg ahogy testvérem cseppet megrémült arcát látom.
Felém lép.
- Remélem értettétek. Azt hiszem remekül megleszünk. Okosnak tűntök.
Naná, hogy azok vagyunk. Ennek ellenére néha mégis szeretünk rosszaságok lenni, majd meglátod főnök.
- Holnap találkozunk a reggelinél. Együtt reggeliztek velem. Ailen majd ad ruhát nektek, holnapra is. Hogy meg tudjam különböztetni őket, ezt aranyba öltöztesd. – A nőre néz, közben megragadja a vállamat.
~*~
Mikor kimegy, a nő is eltűnik, és mi összenézünk. Elvigyorodom, ahogyan Ő is, majd felkiáltva átölelem, és lerántom magunkat a párnák közé, hangosan nevetni kezdünk.
- Van egy olyan érzésem, hogy itt jól elleszünk – mondom a nevetés után lecsitulva.
- Szerintem is – kezét arcomra simítja, én pedig állát fogom meg, és hüvelykujjammal ajkait simítom meg. Tudom, hogy ezt nagyon szereti, fel is sóhajt halkan.
Mennyivel másabb a környezet, mint „otthon”. Ez nem egy lepukkant kis bordély tanya, ez egy igazi… palota, komolyan, akár a mesekönyvekben.
- Kíváncsi vagyok, hogy milyen társaságunk lesz. – Mondja hirtelen a semmiből, én pedig felvonom a szemöldököm. Már megint másra gondolsz, amikor itt vagyok? Ejnye, ikrem, ezért „büntetés” jár. Egy ideig megint csak rám fogsz gondolni.
Egy pillanat alatt felé kerekedem, megtámaszkodva mellette, és ártatlanul pislog fel rám.
- Matthew – úgy szeretem amikor játssza az édeset.
- Azt mondta, hogy egy ideig „be kell érnünk” egymással – vigyorodom el, és kapok érte egy mosolyt. Karjait finoman a nyakam köré fonja, kissé csimpaszkodva próbál lehúzni magával, de én akarok most irányítani.
- Én bármikor „beérem” veled – kiszélesedik mosolya, majd rávetem magam nyakára finoman harapva, kóstolva. Már olyan rég nem érhettem hozzá így, teljesen kiéheztem. Azonnal felszakad belőle egy jóleső sóhaj, leereszkedem, és testéhez simulok, halkan felmorranva.
Felnyitom szemem, és látom, hogy a nő áll felettünk, két ruhával, azaz nadrággal.
Felemelem fejemet ikremről, aki csalódottan sóhajt egyet, majd követi tekintetem vonalát, és egyszerre vigyorodunk el.
- Csak tedd le – vakkantom angolul, mire ezt teszi, majd meghajol és távozik. Visszafordulok Martinhoz, és orrommal megpiszézem az övét – Hol is hagytuk abba? – vigyorodom el.
~*~
Csak káprázik a szemem a sok… „étel”… láttán, és nyelek egyet. Éhes vagyok, de még nem nagyon merek hozzányúlni. Nem csak azért, mert meg akarjuk várni a gazdánkat, hanem mert ezek mind furcsán néznek ki, még sosem láttam ilyet.
- Te tudod mi ez? – hajol hozzám Martin, de csak megrázom fejem.
- Remélem ehető – suttogom vissza, és pont ekkor jelenik meg a Boss is.
Leül velünk szemben.
- Társatok ma érkezik majd, japánból. Legyetek jó fiúk és kedvesen viselkedjetek vele. – japán? Ez egyre érdekesebben hangzik.
Tör egy darabot az egyik valamiből, és bekapja, mi viszont keresünk valamit, amivel ehetnénk, de semmi nincs a közelben, még pálca sem.
- Indiában az a szokás hogy kézzel eszünk. De segíthettek egymásnak ha másképp nem megy. Igazán ínyemre lenne a látvány, ahogy leeszitek egymásról. – Igaz is. A pálca Japánban és Kínában honos.
A felszólításra azonnal kapcsolunk, és Matthew bele is kezd az etetésembe. A fehér kókuszos krémet a számra keni. Az indiai pasi szemébe mélyen nézve nyalom le számról körbe a fehér krémet, és halkan kuncogunk hozzá. Ahogy látom, tetszik neki. Hát persze, hisz két ilyen pajzán kölyöknek, senki nem tud ellenállni.
***
Reggeli után kimehetünk a hatalmas kertbe, és első elfoglaltságunk az, hogy fogócskázni kezdjünk a fűben. Én szaladok bátyám elől, aki hosszas futkározás után elkap, és nevetne hempergünk a földön. Már mikor épp ikrem megcsókolna, az egyik őr köhécselni kezd. Ej… miért zavarsz meg minket? Összenézünk ikremmel, majd felkelünk, és közvetlen elé állunk, fapofával mered előre, és próbál nem tudomást venni. Milyen vicces, akár egy angol őr. Hát próbáljuk is ki.
- Mi az hapsikám? Talán nem tetszik, ha játszunk egy kicsit? Nem tetszik az ingyen műsor? – kezdi el Matthew, majd mosolyogva én is csatlakozom.
- Talán jobban örülnél, ha veled játszanánk? – elvigyorodom, majd mutató ujjamat a számba veszem, és szopogatni kezdem. Arca cseppet eltorzul, mire kuncogni kezdek.
- Martin – nyafog bátyám, és felém tartja ujját – Azért ne hanyagolj el – azért a szemében látom, hogy mennyire élvezi a játékot. Ujjainkat egyszerre kezdem nyalogatni az őr előtt, egy-egy apró nyögéssel párosítva, buján figyelve képét.
Abbahagyom az egészet, és ikremmel egyszerre nézünk le a gatyájára.
- Felállt neki! Tényleg felállt neki! – elröhögjük magunkat, és a fűben kezdünk el hemperegni újra, de mikor megunjuk a tűző napot, inkább bevonulunk.
~*~
Délután van, sőt lassan a nap már eléri a horizontot, mikor érkezik egy fekete luxusautó. Kezdek idegesen morogni, míg öcsém könyökével oldalba nem bök.
- Minket miért nem tudtak így hozni? – suttogom neki írül, mire vállat von. Chh…
- Fiúk!Vegyétek őt gondjaitokba amíg én elrendezem a többit. – szól nekünk a főnök, mi pedig azonnal mellé lépve karoljuk át, és elkezdjük a szoba felé vonszolni.
- Szia. Te vagy az új üdvöskénk? – kérdezem írül, mire csak nagyokat pislog.
- Mítthew, Ő japán – rivall rám öcsém.
- De japánul nem tudok – morgom vissza, mire elmosolyodik, és visszahajol hozzá. Mond valamit, de nekem ez nagyon kínai- vagy japán?
- Tudsz angolul? – kérdezi Martin kedvesen, mire a pír szétterül még jobban arcán, és bólogatni kezd.
- Csodás! – rikkantom angolul. Úgy néz ki, mostantól csak így fogunk beszélni, esetleg öcsémmel írül, ha nem akarjuk, hogy értsenek.
Összerezzen a kicsike, már ennyitől is.
- Ez lesz a mi szobánk, gyere – „húzza” tovább öcsém kézen fogva, ahogy én is, és benyitunk. Végre lesz egy kis társaság is. Hehe…
***
A kis ártatlan fiú ide-oda kapkodja a fejét, miközben kérdezgetünk tőle, de még semmire sem válaszolt. Vajon Ő is olyan, mint Ailen? Csak ért, de nem beszél? Ki van vele? Lehet, hogy túl gyorsan lennénk neki? Hmm…
- Martin próbáljuk meg lassabban – bólintunk egyszerre, majd leülünk a két oldalára.
- Hogy hívnak? – kérdezek én először.
- Iko… Koromo – végre, hallhatjuk is. Szép hangja van.
- Honnan jöttél?
- Japánból.
- Szereted a szexet? – kérdezem vigyorogva, csak egy nyikkanásnyi hangot ad ki, majd teljesen elvörösödik. Hátra vágódom ikremmel együtt, féktelen nevetésbe kezdve, és még a hasamat is szorongatni kell. Annyira édes, hihetetlen! Letörlöm könnyeimet és visszaülök, és újra odahajolok hozzá – Komolyan kérdeztem.
- Matthew! – morran rám tesóm, mire csak vigyorgom.
- Mi van Martin? Csak érdekel. Téged nem? – nézek rá értetlenül, mégis vidáman.
- Ikrek vagytok? – szólal meg Ő is köztünk, és két oldalról karoljuk át.
- Jól látod, a helyzetet. Igen ikrek vagyunk – válaszolok azonnal.
- Dupla arc, dupla élvezet – teszi hozzá öcsém, és helyeslően bólogatok. Mindig is így fogtuk fel az egészet, és ezt sokan bizonyították is számunkra. Már alig várom, hogy végre az új gazdánk is éreztesse ezt velünk.
~*~
Ailen köntösökbe öltöztetett minket, azaz csak letette őket, és elvonult, mint mindig, meghajolva.
Matthewval összenézünk, és rögtön lekapjuk a nadrágot, majd felvesszük őket, a színeknek megfelelően.
- Ti miért élvezitek ezt ennyire? – kérdezi az olasz, mogorva muki, és egyszerre nézünk rá. Iko is elkezdett már öltözni, de csak lassan követi a példánkat.
- Hát… ha olyan helyről jöttél volna, mint mi, szerintem te is örülnél – válaszol hasonló hangnemben bátyám. Olyan morcos ez az olaszka. Temperamentumos, de egy idő után bosszantó is.
- Miért nem élvezed te is? Szerintem igazán jó dolgunk lesz itt – próbálok kedvesen szólni hozzá, de ahogy látom, semmi értelme, de nem akar kilógni a sorból, ezért ő is átveszi inkább a köntöst.
A nő bevezet minket a fürdőbe, Giovanni próbál beszélni hozzá, de felvilágosítjuk, hogy beszélni nem tud, így annyiban hagyja a dolgot.
Belépünk, és a gazdánk már ott vár ránk. Meztelenül ücsörög, egy poharat kortyolgatva.
Felcsillan szemünk a hatalmas „medence” láttán, és mivel tudjuk, hogy mennyire szereti, egymással játszadozva vetkőztetjük le egymást bátyámmal. Imádom, ha ilyen éhesen néz ránk, ebből tudom, hogy tetszünk, vagy hogy érdekeljük Őt. Kisebb elégedettség.
Iko-t is be akarjuk húzni magunk után, de csak úgy hajlandó, ha a köntös rajta marad. Nekem így is jó, a lényeg hogy részt vegyen a pancsiban. hehe…
Az heves kis olasz is becsobban a vízbe, de nem önszántából, Ő az ölébe ülteti, és átkarolja.
- Mostantól ez az otthonotok. Azt teszitek, amit én mondok.
- Mégis ki vagy te? És miért kéne azt tennünk amit..mmmm… - megcsókolva fojtja belé a szót, és fájdalmasan pillantok. Ne mááár. Miért ő kapja az első csókot? Meg sem érdemli.
- Egyrészt, mert nincs más választásotok. Az enyémek vagytok. Másrészt ha megszöktök végetek. Több száz kilométerre vagyunk az egyetlen várostól, gyalog nem juttok el odáig, a sivatag hemzseg a kobráktól a keselyűktől és sakáloktól. Kár lenne értetek.. valóban.
Végül elereszti, és felállva lépked felénk. Most mi is nyugodtan ülünk, és Őt figyeljük, ahogy Iko-hoz lép.
- Ne félj szépségem. Nem eszlek meg.. még… - ahh… felfal… alig várom.
- Még nem árultad el a neved… - vakkant bátyám hirtelen, és helyeslően bólogatok. Igen, én is kíváncsi vagyok már.
- A nevem túl hosszú és bonyolult nektek.. de az emberek csak.. Adesh-nek hívnak, ez a hindik nyelvén sivatagi oroszlánt jelent.- Igazán illik hozzá. Vad külső, hosszú „sörény”, határozott vonások. Megkérdezi Iko nevét, aki félénken felel. Végigsimít haján, és magához rántja. Amikor körbenéz vigyorogva rajtunk, mi csak összenézünk tesómmal. Kezdhetünk játszani?
~*~
Elvigyorodom, ahogy ikrem is. A halk víz csobogása hallatszik ahogy összebújunk a vízben, Martin átveti rajtam a lábát, és összekapaszkodunk.
- Adesh gazda – szólítjuk meg egyszerre, és megvárjuk, míg felénk néz – Mikor fogunk igazán játszani? – a szintén egyszerre hangzott mondat után bekapjuk egymás ujját, és finoman ráharapunk, majd várjuk a reakciót, ami jelen esetben egy ragadozó mosoly.
Közelebb úszik hozzánk, azaz inkább csak lépked a vízben, és közvetlen előttünk áll meg.
Újra összenézünk, majd rá figyelve összedugjuk fejünket, végig arcát nézve, ajkainkkal ingereljük egymást, de nem érünk össze teljesen.
- Mondjátok csak mivel akartok játszani? – kérdi bársonyos mély hangon, és a kérdésre azonnal vigyor terül szét arcunkon, mintha már csak ezt vártuk volna.
- Veled! – hangzik egyszerre a válasz, egymás öléből kimászva kúszunk felé, és mintha csak kapaszkodót keresnénk, egyre feljebb és feljebb taperoljuk le izmos testét, végül elérjük a vállát, és letuszkoljuk a víz alatt lévő lépcsőre. Két oldalról simulunk hozzá, karjába kapaszkodva dörgölőzünk akár a kiscicák.
- Kezdd velem – mondom halkan, mégis rekedtes hangon, mire ikrem azonnal kapcsol, és Adesh lábára támaszkodva hajol közelebb.
- Ne! Velem. Én sokkal kiéhezettebb vagyok – könyörög felé, majd rám néz szúrósan, persze mind tudjuk, hogy ez csak színjáték. Én is feltámaszkodom a másik oldalt, és öcsémhez hajolva nézek a szemébe.
- Nem igaz! – morgom rá, és addig-addig kúszunk fel, míg mindketten az ölében nem ülünk, ujjainkat összefonva tartjuk, és tologatjuk egymás kezét, mintha csak verekednénk Érte, mint egy csokiért.
- Matthew – nyögi édesen, és persze nem tudok ennek ellenállni, gyorsan át is karolom sikamlós testét, és csókra nyújtanánk a szánkat, de a gazdánk a hátunkat kezdi el simogatni, így felé fordulunk. Arcán elégedett vigyor, teljes terpeszben ül miattunk, majd viszonozva vigyorát, mindketten a mellkasára simítjuk kezünket, és a vízbe csúszna dörgölőzünk tovább hozzá, átkarolja vállainkat.
Egyszerre nézünk öcsémmel a másik két „szemtanú” felé, és újabb sejtelmes vigyorral, egyszerre szólalunk meg, döbbent arcuk láttán.
- Na mi van? Talán ti nem tudjátok, hogy miért vagyunk mind itt?
Egy hosszú és unalmas jelentés. A legutolsó fegyverszállítmány megérkezett Angliába.
Nocsak.. egy levél is van.
Elégedetten sóhajtva nyitom ki, és a hajamba túrva kezem olvasni.
Hmm ez érdekes. A helyi maffiafőnök akinek szállítok, azt írja ajándékot küld. Nocsak.
„Különös érdeklődésedre való tekintettel, fogadd őket szeretettel.” Őket? Egy kép is kiesik a két levélpapír közül. Mikor szemügyreveszem villan egyet a tekintetem. Nahát.
A képen két anyaszült meztelen fiú öleli egymást, és alszanak. Látszik hogy a képet titokban készítették mégis a mód ahogy egymáshoz simulnak.. igencsek megmozgatja a fantáziám.
Úgylátszik feltöltődik a háremem. Mint a régi időkben. A családomban apámnak is több felesége volt. Tehát azt hiszem.. énis megtehetem magamnak hogy tartok pár igazán szép szeretőt.
A napokban választottam két másik fiút, mindkettőt megbecsült partnereim adták a kezemre, néhány újfajta fegyverért cserébe. Ez a kettő ráadás.. de én ugyan nem fogom visszautasítani. Fő a változatosság ugye. Hehehehehe..
Már a gondolatba is belebizsereg az egész altestem. Mmm..
***
A napok a szokásos módon telnek. Tárgyalok, ebédet tartok, vacsorát, sétálok az árnyas pálmákkal szegélyezett kertben. És unatkozom. Már sajnálom hogy elajándékoztam a legutolsó játékszerem. Kár hogy meguntam őtis.
Nade majd most.
Repülök a homok felett.
Ruhám mindössze egy bő selyemnadrág, felsőtestemen csillog az izzadság ahogy éppen földetérek a forró homokban.
Ellenfelem, az egyik inas hanyattesik, kardom pont a mellkasára mutat. Chh.. kellene már valami izgalom.
***
Másnap vendégek érkeznek hozzám, így kénytelen vagyok rendesen felöltözni. Öltöny, nyakkendő, hajamat a szolgák fényesre fésülik hogy puha csigákban omlik a hátamra.
Tudom hogy az európaiak szörnyülködnek legtöbbször ezen is, de ez a hagyomány. Nagy hatalommal bíró férfi hajához nem érhet olló.
Nyakamban az aranyláncon egy kulcs függ, mikor megkérdezik minek a kulcsa, csak titokzatosan mosolygok minden érdeklődőre.
A vacsora már javában folyik, unottan emelgetem a borosppoharamat, és szőlőt dobálok a számba. Ugyan a nyugalmat meg kellene szoknom, hiszen ellenkező esetben azon szoktam szentségelni hogy az ellenfeleknek most kell megtalálniuk, hogy a harc elveszi a figyelmem más fontos dolgokról, de ez az év olyan unalmasnak tűnik eddig, hogy mindjárt elalszom.
Mikor a vendégek nyugovóra térnek, én még a kertben fekszem egy díszes kanapéágyon, és élvezem ahogy a hűvös szellő simogatja a testemet.
Az olajfák levelét épp csak borzolja a szél, a szépen megmunkált kertben tücskök ciripelnek. Ugyan errefelé nem élnek, de én hozattam belőlük európából mert annyira tetszett a hangjuk.
A távolban egy kerti tó csobog, apró oázissá változtatva a kertnek azt a részét.
Lapozok egyet könyvben, majd érdeklődve emelem fel a fejem, mikor fékcsikorgást hallok.
Egy szolga már ottis van ahogy felállok, hogy a vállamra terítse a köntöst, amiben megnézhetem ki érkezett ilyen későn és mi célból. Pipiskednie kell hogy felérjen, de nagy nehezen sikerül neki.
Gyors és határozott léptekkel szelem át a kertet és a főkapuhoz sétálok mezítláb a köveken.
A hatalmas kastélyszerű házat külön sorompó és őrzház választja el a külvilágtól, ezen a ponton áthaladva juthatunk csak be a végtelen homokból a kertembe.
Egy teherautó áll a kovácsoltvas kerítés előtt, sofőrje éppen a kapuőrrel üvölt.
- Valami probléma van? – lépek közelebb, a lámpa fénykörébe érve.
- Igen uram. – válaszol az emberem hadarva, hindi nyelven. – Ez a fickó itt azt állítja ajándékot hozott angliából, de nem rendeltünk semmit.
- Az ajándékról kaptam értesítést, engedd be. - morranok rá, ő pedig a számítógéphez lép hogy felemelje a sorompót.
Lassú léptekkel követem a teherautót, ahogy a hatalmas házam lépcsős teraszáig hajt, majd a sofőr és két másik fegyveres férfi kiszáll a vezetőfülkéből. Testőreim azonnal megjelennek a semmiből. Mintha ott sem lettek volna, szinte nem is érzékelem a jelenlétüket, de ilyenkor itt teremnek egy pillanat alatt.
Felemelt kezemmel állítom meg őket, előre mutatva hogy lássák, a fegyveresek nem engem akarnak megtámadni, hanem a teherautó hátuljához sietnek és nagy dulakodással próbálják meg kiemelni a csomagokat onnan.
Hátammal az egyik oszlopnak dőlve figyelem a jelenetet.
A vörös hajú fiú rúg, harap és karmol és furcsa nyelven bizonyára szidja a fegyveres férfit. Csak egy szűk farmernadrág van rajta, ami több helyen szakadt.
- Engedj el te vadbarom! Megyek magamtól de ez a szar kötél teljesen kikezdte a kezem. Martiiin!
Na ez már angolul szólt.
Intek a fegyvereseknek, akik elengedik őket. A kötél leesik, és megjelenik a másik fiú is a teherautó belsejéből.
Minden bizonnyal ikrek, hiszen teljesen egyformák. Csillogó gesztenyebarna hajuk és hófehér bőrük szinte vakít a holdfényben és a gyér világításban ami kiszűrődik a fogadócsarnokból.
- Köszönöm. Innen már átveszem őket. – vetem oda a szállítóknak angolul, testőreim pedig megindulnak a fiúk felé.
Azok közelebb húzódnak egymáshoz, az egyik pedig ráordít az egyik testőrre egy furcsa dallamos nyelvem. Bizonyára nagyon rondát mondott, de nem értem.
Közelebb sétálok, ők pedig lemerevednek.
- Isten hozott az új otthonotokban. Sajnálom hogy kényelmetlen volt az utazásotok. – pillantok rájuk és nyíltan mérem végig formásan karcsú testüket. Angolul szólok hozzájuk, hiszen ezt, ahogy levettem, szintén értik. Akcentus nélkül, tisztán beszélem a nyelvet. Mindketten felém fordulnak és érdeklődőn csillogó szemekkel figyelnek.
Ami leginkább meglep hogy nem jönnek zavarba a pillantásomtól sőt.. úgy mérnek végig mint egy.. éhes kisgyerek a nyalókát.
Nahát..nahát..
Elvigyorodom.
- Fiúk. - szólok a testőrökhöz a saját nyelvükön. – Kísérjétek a kicsikéimet a Napterembe.
***
A Napterem, palotaszerű házam legnagyobb szobája, aminek az a különlegessége hogy keleti fekvésű, mindig kellemesen hűvös, és a szellő is átjárja, még a legnagyobb meleg idején is. Itt rendeztem fiúcskáim lakosztályát, úgy hogy akár 8-an tizen is elférjenek ebben a párnákkal ülő-fekvő és hempergő alkalmatosságokkal bőven felszerelt teremben.
Köntösöm suhog mögöttem ahogy sietek a folyosón, és a terem felé igyekszem.
Még el kellett intéznem előtte egy telefon az angol partner felé, hogy megkaptam az ajándékát, mire ő csak annyit mondott: élvezd. Hmm meglesz.
A testőrök már bezárták a fiúkat a szobába, és egyikük int befelé mikor megérkezem a terem elé.
Kinyitom a kétszárnyú ajtót, és belépek.
***
Egyikük éppen az egyik párnán ül, a másik az ablakon leskelődik kifelé. Mindketten felém fordulnak mikor belépek.
- Hol vagyunk? – szalad nekem a kérdéssel egyikük rögtön, angolul, miután rájött hogy így tudunk kommunikálni.
- Bhavnagar-tól nem messze. A sivatag közepén ha érdekel. – telepedek az egyik fekvőfotel szélére, lábaimat keresztbe téve egymáson.
- India.. – súgja az egyikük a másiknak, de énis meghallom.
- A gazdátok nekem ajándékozott titeket. Szóval ezentúl ez lesz az otthonotok. Én pedig az új gazdátok. – nézek rájuk komolyan, mély hangon határozottan cseng a levegőben.
- Király. – szólal meg az egyikük aztán vigyorogva, őszinte meglepetésemre. – Van itt valami kaja? Éhenhalok.
- És csak mi.. úgyértem.. – kapcsolódik be a másik is.
- Kaptok társaságot napokon belül, addig be kell érnetek egymással. – vigyorgok rájuk sokat mondóan, mire azok egymásra néznek és szintén elvigyorodnak.
Nahát… érdekes
Tapsolok egyet, mire egy tetőtől-talpig kendőbe burkolt nő lép be az ajtón.
- Ő itt Ailen. Gondja lesz rátok. Ehettek.. ihattok amennyit bírtok, kimehettek a kertbe is, de a birtokot nem hagyhatjátok el. A testőreim mindenhol ott vannak, mondanom sem kell.. ha megpróbáltok megszökni.. meghaltok. – hangsúlyozom az utolsó szót baljósan.
Egymásra néznek, majd rám, majd a nőre.
- Nem tud beszélni. – nézek rá a nőre mire ő meghajol. - De ért angolul szóval érteni fogja amit mondotok neki.
Intek a nőnek mire az közelebb jön és megfogja a közelebb álló fiú kezét:
- A neved? – fordulok hozzá, mellé lépve.
- Martin Paxton-nak hívnak. – feleli az felnézve rám, barnás.. szinte aranybarna szemei huncutul pillantanak az enyémekbe. – A fivérem pedig.
-… Matthew Paxton… - lép a testvére mellé.
Közelebb lépek, megfogva a fiú állát fordítom magam felé a fejét. Ugyanolyan aranybarna szemek pillantanak rám kihívóan és tüzesen. Lehajolok hozzá.. centiméterekre az arcától hogy kapkodó lehelletét magamon érzem, és valószínűleg őis az enyémet.
- Amíg itt vagytok.. azt teszitek amit én mondok. Ha engedelmesek lesztek, mindenetek meglesz amit akartok, és olyan gyönyörökben lesz részetek amilyenekről álmodni sem mertetek. Ha nem.. – megrántom a vállam. - .. azt nagyon sajnálnám.. de akkor kiraklak titeket a sivatagba a sakáloknak.
Elengedem a fiút és a testvéréhez fordulok.
- Remélem értettétek. Azt hiszem remekül megleszünk. Okosnak tűntök. – pillantok rájuk, szemeimet rajtafeledve az egyik fiú csókolnivaló ajkain.
- Holnap találkozunk a reggelinél. Együtt reggeliztek velem. Ailen majd ad ruhát nektek, holnapra is.
-Hogy meg tudjam különböztetni őket, ezt aranyba öltöztesd. – teszem az egyik fiú vállára a kezem, miközben a nőhöz beszélek. Martin, azt hiszem.. ez a neve.
A nő meghajol, tudtomra adva hogy érti.
Magukra hagyom őket. Hagyj szokták a dolgot.
Én pedig magamban vigyorogva sétálok a lakosztályom felé.
***
Reggel a nappal együtt kelek, hogy elintézzem a legújabb szállítmányok indítását a kikötőből. Mikor visszaérkezem a kocsival, ők már a hatalmas, de alacsony asztalnál ülnek, egy-egy párnán.
Gyönyörűen festenek azokban az átlátszó bő selyemnadrágokban, amiket övvel kötöttek meg a derekukon. Az egyik, Martin ahogy kértem.. aranyszínűt visel, testvére barnát, ami remekül megy gyönyörűen csillogó hajához.
A reggeli már tálalva. Gyümölcsös kuszkus, és indiai búzadarás lepény kókusz mártással.
Kissé furán méregetik, majd rámterelődik a figyelmük ahogy csatlakozom hozzájuk.
- Társatok ma érkezik majd, japánból. Legyetek jó fiúk és kedvesen viselkedjetek vele. – jegyzem meg köszönés helyett, és török a lepényből.
Csodálkozva keresgélik az evőeszközöket, és pedig vigyorogva nyugtázom.
- Indiában az a szokás hogy kézzel eszünk. De segíthettek egymásnak ha másképp nem megy. Igazán ínyemre lenne a látvány ahogy leeszitek egymásról. – vigyorodom el, ők pedig összenéznek. Matthew felkap egy lepényt a sarkát letöri belemártja a kókuszöntetbe majd Martin szájához emeli és az ajkát huncutul megcirógatva vele ejti a szájába.
Elégedetten nyalom meg a számat.
Ők pedig halkan kuncognak.
Hmmm.. ez aztán…
***
Reggeli után kiengedem őket a kertbe, amíg én ügyeket intézek, hagy nézzenek körbe. A testőreimet utasítom hogy tartsák őket szemmel, de hacsak nem próbálnak szökni, egy ujjal sem nyúlhatnak hozzájuk.
***
Késő délután van már mire megérkezik végre egy sötétített üvegű limuzin, én pedig a lépcső tetején állok és onnan figyelem a légies szépséget ami előbújik belőle.
Mint egy.. pillangó. Különleges virág.
Nem tudnám mihez hasonlítani hogy tökéletesen leírja a szépségét. Még sosem láttam japán fiút, de azt hiszem megérte őt választanom. Japán létére fura hogy a haja ezüstszőke, és a térdéig kígyózik. Félénk.. óceánkék szemek pillanatanak fel rám.
- Nahát.. – nyújtom a kezem neki, ő pedig szemét lesütve lép fel a lépcsőn. – Szebb vagy mint a képeken. – vigyorodom el.
- Fiúk. – szólok a hátam mögött ácsorgó huncut szépségeknek. – Vegyétek őt gondjaitokba amíg én elrendezem a többit.
Matthew lép előre, ő a kezdeményezőbb.. de testvére már ottis van a másik oldalon és közrefogják az ijedt szépséget.
Angolul kezdenek hozzá beszélni, és elvezetik.
Én elbocsátom a söfőrt, átadva gazdájának üdvözletem és a láda pénzt, amit kért a fiúért. Közben befut a jelentés, hogy az olasz fiú is úton van már.. órák kérdése és itt lehet.
Nahát.. dőzsölök ma. – vigyorodom el magamban.
Jobb lesz akkor megvárni őt a fürdőzéssel.
Hehehehehehehe…
***
A következő láda pénzt már javában este adom ki, egy igencsak ellenkező szépségért, aki mint kiderül a Giovanni Rossi névre hallgat.
A szemei gyönyörű szürkék, bőre napbarnított, csak úgy csillog rajta a lámpák fénye ahogy a testőrjeim közrefogják és megragadják összekötött kezeit.
Olaszul szidja az anyjukat valószínűleg, és hevesen gesztikulálna hozzá, ha kezei nem lennének hátrakötve.
- Vagy nyugton maradsz, vagy kidobunk egy csapat keselyű elé. – mordulok rá angolul mire elhallgat. Végigmér, tekintete dühös, sértett szépségé.
- Engedj el! – mondja. Nem kéri, követeli.
Nahát.
- El foglak, amint szépen viselkedsz cicám. – vigyorodom el.
Dühös fintor fut át az arcán ahogy elvezetik.
- Vigyétek a többihez. – adom ki az utasítást, és jókedvűen vigyorogva bocsátom el a „szállítókat”.
Nem tudom honnan szedték ezt a fiút.. de elég vad. Na nem baj.. majd én betöröm.
Heheheheh..
***
Forró.. gőzölgő víz.. egy hatalmas medence amiben ülök.. derékig a vízben.. természetesen meztelenül.
Az első alkalom hogy láthatom mindet, együtt.
Ailen vezeti be őket, köntösben van mindegyik. A japán szépség hófehérben, az újonnan érkezett olasz fiú pedig világoskékben.
Leteszem a kezembőla borospoharat és intek a nőnek hogy elmehet.
Ők csak állnak ott, elsőként az ikrek azok akik észbekapnak, vetkőztetni kezdik egymást, direkt lassan, hosszan kuncogva, majd a lécspőn a vízbe sétálnak és fröcskölik egymást. Az olasz fiú durcás, a másik pedig remegve tiltakozik ahogy az ikerpár megpróbálja behúzni a vízbe.
Végül csak megadja magát.. de a köntösétől nem hajlandó megválni. Kis szégyenlős. Ezért lebegve húzza maga után a vízben.
Letelepednek a medence másik oldalán, én pedig elkapom a kint ácsorgó fiú bokáját és berántom magam mellé.
Szentségel és fröcsköl, aztán ahogy megszorítom a karját és elernyed. Az ölembe ültetem, karomat átvetve a válla fölött, megragadom a borospoharam.
- Mostantól ez az otthonotok. Azt teszitek amit én mondok.
- Mégis ki vagy te? És miért kéne azt tennünk amit..mmmm… - befogom a száját, a sajátommal. Kis olasz cicám hmp.
- Egyrészt, mert nincs más választásotok. Az enyémek vagytok. Másrészt ha megszöktök végetek. Több száz kilométerre vagyunk az egyetlen várostól, gyalog nem juttok el odáig, a sivatag hemzseg a kobráktól a keselyűktől és sakáloktól. Kár lenne értetek.. valóban.
Giovanni mocorog a kezeim közt.. elengedem és közelebb sétálok a többiekhez.
A japán fiú félénken húzódik arrébb, a vizes selyemköntös a testére tapad, apró mellbimbói átütnek a vékony anyagon.
Wrrr…
- Ne félj szépségem. – pillantok rá elégedetten. – Nem eszlek meg.. még…
- Még nem árultad el a neved… – néz rám az egyik iker. Így ruha nélkül nem nagyon tudnám megmondani melyik de.. várjunk csak..a hajuk nem ugyanolyan.
- A nevem túl hosszú és bonyolult nektek.. de az emberek csak.. Adesh-nek hívnak, ez a hindik nyelvén sivatagi oroszlánt jelent. – felelem mély hangomon, majd a hosszú hajú fiúhoz fordulok.
- Na és téged szépségem, hogy hívnak?
- Iko Koromo. – mondja, teljesen akcentusmentesen mégis keletiesen könnyed légies beszédstílussal.
- Gyönyörű..
Lágyan végigsimítok a haján, majd annál fogva húzom közelebb. Micsoda kék szemek, és ez a bőr.. végighúzom a nyakán a kezem, érezve a puhaságot.
- Azt hiszem.. nagyon jól fogunk szórakozni… - nézek a többiekre egy oroszlán vigyorával, úgy, mint aki éppen most szagolta ki magának a prédáját.
Csak ebben az esetben.. a prédáit.
És mennyire jó lesz végignézni.. ahogy megteszik..előbb egymással..
Rám ad egy köntöst. Keze bőrömhöz ér, és megrezzenek, majd csodálkozva figyelem ahogy egy vízcseppet letörölve rólam, lenyalja az ujját. Mindezt olyan természetesen teszi, mintha teljesen hétköznapi dolog lenne.
Kharif is kap egy köntöst, és megyünk mind utána.
Félek...
Kahriffal még váltanak pár szót, és a lakrészünkbe megyünk.
Nem kell vele hálnom ma éjjel! Megkönnyebbülten rogyok le csuromvizesen egy nagy párnára. Mintha egy hatalmas kő gördült volna le mellkasomról...
Sóhajtva köszönöm meg egy fiúnak, amikor mellém telepszik egy nagy és puha törülközővel, és elkezdi törölgetni az arcomat és hajamat.
Mint később kiderül, nem ért még véget az este... pedig kimerültnek érzem már magam, habár nem is értem miért. Vagy mégis. A feszültség, a lelki megterhelés... igen.
Forró fürdőt veszek, ami csak még inkább elálmosít.
Robotként veszem magamra a halványlila fátyolnadrágot a sötétlila ujjatlan felsővel. Hagyom hogy egyik háremfiú fésülje meg a hajam és hosszan simogassa tincseimet. Ő törölgetett meg nemrég a törülközővel is... Folyamatosan beszél hozzám, mint megtudom Omar a neve. Igazán kedves fiú, mint itt mindenki.
Végül tálakkal és kancsókkal felszerelkezve megyünk le. Odabent már a vendégek és Khalil egy asztalnál ülnek puha párnákon. Leteszem én is a tálamat, de mielőtt elinalhatnék a zavarba hozó fürkész tekintetek elől, ő megfogja a csuklómat és maga mellé ültet.
- Hol van Kharif? - kérdezi halkan.
- Még készülődik - súgom vissza, és a vendégekre rá sem nézve, lesütött szemekkel hagyom hogy vállamat cirógassa nagy és meleg kezével.
Hallgatom ahogy beszélgetnek. Khalil látszólag higgadt és jókedvű, de érzem a benne vibráló feszültséget. Nem értem miről beszélnek, és bennem is nő a feszültség.
Az egyik vendégre pillantok, aki gátlástalanul legelteti szemeit az őt kiszolgáló Omar-on.
Khalil a hajamat kezdi simogatni lusta mozdulatokkal, mintha egy perzsamacska lennék. Mégis jól esik, lecsillapítja felborzolt idegeimet.
Hallgatom a beszélgetést. Figyelem a szavakat. Jellegzetes arab dialektust használnak, némi keverék angol és francia szavakkal vegyítve. Szinte semmit sem értek.
Kapok egy darabka aszalt barackot Khaliltól, és engedelmesen elveszem tőle, mint egy jól idomított kiskutya a kekszet.
Nemsokára nyílik az ajtó, belibben Kharif, néhány szolgálólánnyal, akik hangszereket hoznak, leülnek a sarokba és játszani kezdenek.
Ő pedig táncolni kezd...
Még a szám is tátva marad a csodálattól. Finom, légies, könnyed mozdulatokkal ringatja csípőjét, lépked és a fátylai mint színes felhők, úgy ölelik körbe őt. Szemei kifestve, fekete haja csillog, és a bőre is. Nyilván csillámpor...
Nagyon szép...
A legszebb ember, akit valaha életemben láttam. Már meg sem lep igazán, hiszen itt ebben a nagy palotában az alatt a néhány nap alatt amit itt töltöttem, szinte csak szép embereket láttam. Úgy érzem magam, mint a kis pipacs a rózsakertben...
A tánc végeztével a társalgás halk zenével folyik tovább. Khalil az ölébe ültet. Visszafojtom a meglepett nyikkanást, és elpirulva hajtom le fejemet, hogy ne lássák a vendégek, mennyire zavarban vagyok. Istenem... egyik nagynéném, Francine-nénikém csinálta mindig ugyanezt... a perzsa macskájával. Nincs mit tenni, el kell fogadnom a tényt, hogy ezt el kell viselnem. De ennél többet nem fogok, fontos vendégek ide vagy oda...
Azonban nem történik semmi. Semmi de semmi... Csak beszélgetnek, és ahogy hallgatom Khalil mély, dallamos beszédét amiből szinte semmit sem értek, álomba andalít...
Zavartan üldögélek, majd az eső kopogásától, a halk zenétől és az ő gyengéd cirógatásaitól elhatalmasodik rajtam a fáradtság...
***
Finom illat tölti be orromat, napfény simogat ébrenlétre. Kinyitom szemeimet és felülök. Ez nem az én ágyam.
Hagyján, hogy nem az enyém, de ez Khalil szobája!
- Jó reggelt - hallom mély hangját, és csodálkozva fordulok felé, hogy aztán lángra gyúlt arccal kapjam el róla tekintetem. Meztelen... jaj nekem... Éppen mosakszik egy tálban.
Motyogok valami választ, és eszembe jut hogy hol voltam és mit csináltam, mielőtt... Felkapom a fejem.
- A vendégek...
- Már elmentek - törli meg magát egy kendővel, és közelebb lép.
- De én... - elaludtam. Jaj.
- Bár én is elaludhattam volna. Kétségkívül nagyon unalmasak voltak.
Leül mellém, hosszú ujjaival finoman megcsippentve államat, fordít maga felé.
- Azt hiszem szükséged van még egy kis bátorításra - mondja halkan, sötét szemeivel arcomat fürkészve. Értetlenül figyelem.
- Nem értem...
- Tudod...én is ismerek egy történtet. Nagyon régi mese. Egy fiúról szól, akit a falujában mindenki csak fajzatnak becézett. Gyerekkorában elátkozta őt egy gonosz boszorkány. Gonosz átokkal sújtotta, amiért a többi ember egy szörnyetegnek látta őt. Az állatok nem féltek tőle, mert azok látták az igazi valóját, de minden ember undorral fordult el tőle. Emberi szemnek csúf volt és félelmetes. Végül elmenekült a faluból ahol élt.. a sivatagba. De a homokdűnék között csak olyan veszélyek várták, amikről nem is tudta hogy léteznek. Egy utazó talált rá, aki nem ijedt meg tőle, hanem megmentette az életét. A férfi vak volt.. így nem láthatta őt, ő pedig megnyugodott hogy nem ijeszti halálra megmentőjét. Ahogy teltek múltak a napok a fiú lassan megerősödött és maga mögött hagyta azt a félelmét amit az iránt érzett ha valaki közel került hozzá. Nagyon jó barátok lettek.
Aztán egy reggel, meglátta ahogy a férfi, akit Harim-nak hívtak, felszáll a tevéjére. Vízért indult, a közeli forráshoz, mégis, a mozdulatai ahogy a tevére ült.. a fiú azonnal tudta hogy becsapták. Harim sosem volt vak. El akart rohanni, de a férfi elé vágott.
Hová menekülsz? - kérdezte. Becsaptál. Azt mondtad vak vagy. - felelte az feldúltan. - Ez igaz. Sosem voltam vak. Ahogy te sosem voltál csúf. Az átok ami téged súlyott, csak a lelkedre hatott, és ha rútnak látod magad, az egész világ annak fog tartani. Azért nem láttalak szörnyetegnek, mert nem vagy az. Csodaszép virág vagy, aki elrejtené magát az egész világ elől, mert egy légy bepiszkította. De hajnali harmat lemossa rólad, és akkor újra teljes szépségedben ragyoghatsz.
A fiú nem hitt a férfi szavának, ezért az elvitte az oázishoz ahol saját maga győződhetett meg róla. A világ rútnak látta őt, de valaki aki átlátott a szitán megmutatta neki hogy valójában olyan csodaszép, hogy a világ összes virágja elbújhat mögött. Vége.
Mosolyogva fejezi be, és én lehajtom a fejem.
- Kharif elmondta...
- Kharif mindent elmond nekem - biccent. - De azt hiszem neked nem az emberekkel van a problémád igaz?
Ezt hogy érti?
- A probléma itt van - mutat a szívemre, ujjbegye bőrömhöz ér és megrándulok. Nem szoktam hozzá, hogy csak úgy hozzámérjenek... - Mint a fiúnak a mesében. A lelkedben.
Na jó, most erről nem akarok tovább beszélgetni. Felülök, és összehúzom szétnyílt mellénykémet, hogy távozzam, de ő kíméletlenül folytatja.
- Legközelebb ha közöttük jársz... - int az ajtó felé, a háremfiúkra utalva azt hiszem. - ...majd nézd meg az arcukat. Az összesét. Jó alaposan. Ha azt látod, hogy utálkozva, undorodva néznek rád... talán én is elhiszem amit mondasz. De addig Jean... te vagy nekem a sivatag egyik legszebb drágaköve.
Ez... ezt most... miért...?
Csak döbbenten pislogok rá, fogalmam sincs mit mondhatnék. Ilyen szép szavakat senkitől sem kaptam még, és nagyon zavarban érzem magam.
- Nagyon jól áll a reggeli napfény - mosolyog le rám kedvesen, lehajolva hozzám. Elhúzódnék de tarkómra simul egyik keze és visszatart. Szívem vadul zakatol, elfogy a levegőm, már semmi mást nem érzékelek csak leheletének cirógatását arcomon, és puha ajkainak lágy érintését...
Kürt harsan, és összerándulok ijedtemben. Khalil bosszúsan fordul az ajtón berontó fegyveres őr felé, aki letérdelve hadar valamit neki.
*
Aishával kísértet vissza a hárembe, ahol a többi fiú már aggódva vár engem, főleg Kharif. Egy ablakhoz rángat.
- Mi az? Mi történik? - kérdezem tőle csodálkozva. Nem értem.
- Nézd! - mutat az udvarra, ahol a homokban két félmeztelen férfi áll egymással szemben. Izmosak, barnák, kezükben jellegzetes arab kard. Hunyorogva figyelem az erős napfényben, és felismerem.
- De hiszen egyikük Khalil! - kapaszkodok Kharif karjába. - Ez meg hogy lehet? Mire készülnek?
- Harcolni fognak - válaszolja komoran Omar, mellém lépve. Együtt nézzük tovább a jelenetet, ahogy a két férfi egymásnak ugrik. Suhannak a kardok, ugrálnak és kerülgetik egymást. A pengéken meg-meg villan a napsugár.
- Mi történik, ha veszít? - suttogom összeszorult torokkal, és végigpillantok az ablakoknál izguló fiúkon. Nem kapok választ, csak rettegő pillantásokat. Nem tetszik.
- Kharif! - fordulok a mellettem állóhoz, de komor arcát látva inkább elhallgatok. Már értem. A sivatag farkastörvényei. Ha „gazdánk”, illetve az ő gazdájuk veszít, nekik annyi, de nekem is. Jó esetben némi váltságdíjért kiválthatom magam, de ők... Semmi jóra nem számíthatnak.
Felsikkantanak többen is, és fejemet az ablakhoz kapom ismét. Khalil az oldalára szorítja egyik kezét. Mi az? Talán megvágták?
Idegesen rándul össze a gyomrom...
Szemei dühösen villannak, vicsorogva veti rá magát ellenségére, és kirúgja lábait. A férfi hanyatt esik, és mozdulatlanná dermed, ahogy nyakához szegeződik a sejk kardja.
Hangosan, hosszan szakad fel belőlem a visszatartott levegő a megkönnyebbüléstől.
Hosszan beszélgetnek, nem hallani miről, de ha hallanám sem érteném valószínűleg. Khalil hátralép, és két őr felsegíti ellenfelét. Fejet hajtva köszönnek el egymástól, a fiúk körülöttem pedig üdvrivalgásban törnek ki és egymást ölelgetik.
Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, és hevesen zakatoló szívemre szorítom a kezem.
Félelmetes volt belegondolni is, mi lehetett volna ebből.
*
Aisha jelenik meg nemsokára, és a rávetődő fiúkat megnyugtatja, hogy gazdánk jól van, csak egy karcolás érte, semmi komoly. Nem engedi őket a gazdájukhoz, hiába kérlelik, de türelmesen nyugtatgatja őket. Olyan mint egy kedves tyúkanyó. Van akinek a buksiját is megcirógatja. Igazán édes látvány lenne, ha nem lennék dühös.
Hozzák nekünk a reggelit, és ezúttal mind együtt eszünk több nagy asztalnál. Jó a hangulat, mindenki felszabadult és vidám. Kharif vidáman etet engem, én pedig megadóan tűröm szeretetrohamait, és magamban mosolygok amikor Omar is etetni akar de ő féltékenyen karolja át a vállamat, és csúnyán néz rá. Hirtelen el is hallgat mindenki. Jaj máááár...
- Növesztek még egy szájat jó? - oldom a feszültséget, és a körülöttünk lévőkből kitör a csilingelő, kellemes kacagás. Omar végül megelégszik azzal, hogy meghámozza a gyümölcsöt, feldarabolja és Kharif teszi őket a számba. Amikor lenyalogatja ujjait amivel hozzám ért, elpirulva hajtom le a fejem. Direkt csinálta. Tudom. És körülöttünk már kuncognak is a többiek. Ehh... De nem is annyira vészes... Elmosolyodom én is. Kezdek feloldódni, és leszámítva a körülményeket, elmondhatom, hogy igazán kedvesek és aranyosak a fiúk.
Felpillantok, és arcom lángvörössé válik. Mindenki engem néz!
- Mi az...? - nyögöm rémülten.
- Először látunk mosolyogni - hajol közel hozzám Omar. - Nagyon édes vagy így...
- Köszönöm - sütöm le szemeimet zavartan, és a következő pillanatban magához ölel Kharif. Nem szól semmit, csak ölel. Csodálkozva hagyom magam, gőzöm sincs mi ez az egész, és miért kell ebből ekkora ügyet csinálni...
Vidáman telik az egész nap. Azt hittem ezek a fiúk itt semmit sem csinálnak, csak szép lassan, csendeskén bediliznek a bezártságtól. Hát feltalálták magukat.
Táncolnak, énekelnek, hangszereken játszanak, majd ebéd után szieszta, délutánig amíg lehűl a levegő teljesen elviselhetetlenről az egyszerűen elviselhetetlenre.
Délután már felbojdul az élet. Mindenki fürdik, szépítkezik. Akik nem az ágyas-kategóriába tartoznak (mint Omartól megtudtam), egyformán öltöznek fel. Igen, ők szokták az ételeket felszolgálni, emlékszem. Hagyom hogy Kharif a fürdőbe rángasson, de kizavarom és egyedül fürdök inkább. Csupán csak félórányi könyörgésembe kerül.
Beesteledik, és amikor belépek a „társalgónk”-ba, körül pillantok. Izgatottak, látom rajtuk. Én csak szimplán rettegek.
- Jaj édesem... - lép hozzám Kharif, szokásos semmijében. Illetve semminek nem mondanám, hiszen azért a lényeget azért takarja valami kis libbenő kendőcske. Elpirulva kapom el róla a tekintetem. Halkan kuncogva cirógatja meg arcomat, csuklóján az aranykarikák csilingelnek lágyan mozdulatára.
- Hm? - kérdezem nem túl elmésen, de hát zavaromban most csak erre telik.
- Már megint nyakig felöltöztél. Tudod jól, hogy...
- Tudom, de...
- Na várj - lép hozzánk Omar, és megragadja enyhén átlátszó, kövekkel díszített ingemet, és egy határozott mozdulattal szétrántja. Az apró gyöngyház gombok a márványpadlón koppannak, és én ijedten rántom össze csupasz testemen a ruhát.
- Hékás! - nyikkanok lángoló képpel, és igyekszem csúnyán nézni, de ledöbbenek.
Elpirult... Omar tényleg elpirult?
- Ne haragudj... én csak... - dadogja, és Kharif lágy nevetése csendül fel.
- Érted már? - kérdezi tőle. Nem értem miről beszélnek, de kezdem magam kellemetlenül érezni magam, és ismét érzem azt a fojtogató hideget... a kívülálló szerep visszatért, és vele a kisebbségi érzésem is. Nyilván a hegeimtől lett rosszul...
Megremegnek ajkaim, és már fordulnék is hogy visszaszaladjak szobámba... de hirtelen nyílik az ajtó és betoppan rajta Aisha.
- Jean - mondja halkan.
Valahogy a végítélet harangja jut róla eszembe.
*
Torok-összeszorító érzés, hogy ha olyan hely felé tartasz lassú de biztos léptekkel, amelyre nem mennél. Szinte fűt az adrenalin, lüktetnek lábaidban az izmok, pumpálják az vért az ereid, ahogy az ősi menekülési ösztön sugalmazza.
Fátyol-felsőmet hiába próbálom idegesen összefogni mellkasomon, semmi értelme. Egész este nem tarthatom. Inkább leeresztem a kezem ahogy belépünk a terem ajtaján. A többiek az étele tálakat hozzák, nekem már nem jutott, így üres kézzel jövök.
Khalil már az alacsony, szépen faragott mahagóni asztal mellett ül, kényelmesen a rengeteg párnán. Csak egy laza, bő nadrág van rajta, színe sötétlila, minden mozdulatára pedig füstarany redők láthatóak rajta. Mintha csak hozzám öltözött volna, hisz én halványlilában vagyok. Izmos, barna felsőtestének harmóniáját megtöri a gézcsík, amivel körbetekerték hasát. Erről eszembe is jut a reggeli párbaj, de elterelem gondolataimat. Halkan köszönve lépek hozzá, és kinyújtott kezébe csúsztatom ujjaimat. Lehúz maga mellé, elégedett mosollyal legeltetve szemeit rajtam. Paprika piros arccal hajtom le fejemet, de ellenállok a késztetésnek és nem húzom össze ingemet magamon.
Elénk pakolják a többiek a tálakat, és Khalil egy intéssel elküldi őket. Ajaj, ez rosszul kezdődik.
Végigsimítja csupasz karomat ujjaival. Megborzongok az érzéstől... és hasára pillantok.
- Fáj a sebed? - kérdezem. Én nem magázom meg „gazdámozom” mint a többiek. Nekem ő is ember, még ha jelenleg fogságban tart, akkor is.
- Csak egy karcolás, nem vészes.
- Ki volt az a férfi? - kérdezem, miközben elkezdünk vacsorázni. Valami gyümölcsszószos hús. Európai módra étkezünk, aminek örülök. Finom nagyon az étel.
- Az egyik riválisom. A földemre és a vagyonomra fáj a foga.
Gondolkozva hallgatom ahogy egy szolgálónő az arab lantot pengeti, halk és kellemes háttérzenével körbeölelve bennünket.
- És sok... riválisod van?
- Akad néhány. Miért érdekel? - hajol közelebb hozzám mosolyogva. Rá van írva sármos arcára, hogy mit gondol. Leteszem a villámat, komolyan nézek rá. Teljesen igaza van, ki is mondom őszintén:
- Mert aggódtam érted.
- Valóban? Ennek igazán örülök... - mosolyodik el, és finoman magához húz a csuklómnál fogva. Derekamat átkarolva dönt a párnákra, és én levegőért kapkodva, elvörösödve feszítem kezeimet mellkasára. Jaj milyen forró a bőre...!
- Félreértesz... és... engedj el kérlek... - suttogom. Sóhajtva enged el, és felül, de mosolyog szerencsére.
- Akkor magyarázd el Jean.
Felülök, és bár még zavarban vagyok, a szemeibe nézek.
- Eszedbe jutott akkor ott... amikor kockáztattad az életedet, hogy mi történhet ha veszítesz a harcban? Gondoltál... azokra akiknek az életet jelented? Mert én láttam az arcukat... a rettegést a szemükben.
Komolyan néz rám. Intelligens férfi, tisztában van azzal amivel én is. Hogy ha veszít, a fiúknak annyi. Csupán annyit kellene tennie, hogy kerüli a szemtől-szembe harcokat és kész. Van elég testőre...
- Vannak harcosaid, akik megvédenek. Miért küzdesz te magad?
- Ez a hagyomány. Ha nem teszem, nem tisztelnek majd a saját katonáim sem, és a becsületemet nem érheti csorba.
Csüggedten hajtom le a fejem.
- Egyszer majd... eljön az, aki legyőz téged. Mi történik akkor a fiúkkal? - suttogom. Államat megfogva emeli fel fejemet, és közelebb hajol hozzám. Finom szantálfa illata keveredik a füstölők édes aromájával... Szívem pedig hevesen kezd kalimpálni.
- Ez az élet rendje. Az erősebb és okosabb győz - mondja halkan, türelmesen, majd arabul is mond néhány szót. Valószínűleg egy közmondást.
Megrázom fejemet és elhúzódom tőle.
- Bocsáss meg, hogy ezt mondom: de ezt én inkább barbarizmusnak hívom.
- Nevezd ahogy akarod - dörmögi -, de amíg itt élsz, ez vesz körül, és a szabályai rád is vonatkoznak.
- Haza akarok menni - jelentem ki, és hátrébb csusszanok tőle. Sápadtan, de határozottan viszonzom sötét pillantását. - Nem maradok itt tovább egy percig sem!
Hirtelen terem fölöttem, és rémülten felsikkantva pillantok fel rá. Karjaival fejem mellett támaszkodik, arca vészesen közel az enyémhez. Hihetetlenül szép aranybarna szemei haragosan csillognak. Ajaj, feldühítettem.
- Ezt már átrágtuk egyszer. A háremem egyik drágaköve lettél Jean, nem is akármelyik. Azt hiszed csak úgy hagylak kisétálni? Én nem olyan férfi vagyok... - súgja.
Elfordítom az arcomat, mert nem tudom elviselni ezt a szúrós tekintetet.
- Nem érdekel - válaszolom reszketve, ijedten feszítve kezeimet mellkasának. - Nem akarok itt maradni! Saját életem van egy másik országban... én... én... kérlek...
Behunyom szemeimet, mert ez már sok. Soha nem könyörögtem még senkinek...
Finoman törli le ujjaival a kósza könnycseppet arcomról, puha ajkának melegségét érzem számon, de csak futólag.
- Rendben.
Felpattannak szemeim, és szívem hatalmasat dobban.
- Tessék...? - suttogom összeszorult torokkal.
- A sivatag törvényei szerint... ha ajándékot adsz, viszonzást lel. Elengedlek, de cserébe...
Hatásszünetet tartva emelkedik fel rólam, és visszaül kényelmesen. Megrázom a fejem, és már ellenkezésre is nyílik a szám, de felemeli a kezét hogy csendre intsen.
- Mivel testemet nem lakathatom jól veled, így a szemeimet akarom.
Értetlenül pislogok rá, és feltérdelve, bokáimra csüccsenve figyelem őt. Mire gondol vajon?
- Ha képes vagy rá, elengedlek. Mi több, magam viszlek el a repülőtérre, kapsz tőlem egy repülőjegyet is Párizsba. De ha elbuksz, velem maradsz.
- Jóllakatni a szemeidet? Nem értem... - Mosolyogva bólint. - Úgy érted... nézni akarsz? Engem? De hát mit? Miért? Hogyan...?
- Sokat várok el tőled, ne okozz csalódást. Ha megkéred Kharifot, talán megtanítja neked, mi az amivel elérheted nálam.
Elmerülök gondolataimban, remegő kezemet homlokomra simítva. Ha átgondolom, akkor...
- Szóval tanuljak meg táncolni, meg hasonló trükkök, aminek Kharif a mestere... - suttogom magam elé. Leejtem kezemet, és elkeseredek. Belőlem soha az életben nem lesz még csak megközelítőleg olyan szép és ügyes táncos, mint a többiekből. Mindenki tud táncolni, láttam. És Kharif a legszebb és legügyesebb. Ha meg is tanít... jaj de borzalmas leszek! De ha ez a szabadságomat jelenti... - szorulnak ökölbe kezecskéim - ...akkor mindent megpróbálok.
- Rendben!
*
A háremajtón belépek, és a sok csodálkozva felém forduló arc láttán elpirulok. Furcsálják, hogy vacsora után visszatértem.
- Mi történt? - lép mellém Kharif, aggodalmasan ráncolva alabástrom homlokát.
- Beszélhetnénk? - kérdezem tőle.
- Hát persze - búgja kedvesen mosolyogva. Megfogja kezemet, és a szobámba húz maga után. Ahogy becsukódik mögöttünk az ajtó, mindent elmondok neki.
- Szóval ha jól értem, szívességet kérsz tőlem. Tanítsalak meg rá, hogyan lakasd jól gazdánk szemeit, csupán azért, hogy aztán elhagyhass bennünket.
Bólintok.
- Nekem ebben semmi jó nincs - mondja. - Nem akarom, hogy elmenj.
Ijedten kapom fel a fejem, az ágyamban előttem elheverő szépségre pillantva. Mellette ülök, de hiába nagy ez az ágy, valahogy mégis mindig hozzám ér.
- Segíts nekem kérlek... Nem akarok itt maradni.
- Talán nem szeretsz velünk lenni? Ennyire untatunk? - ül fel hirtelen, és alig pár centiről néz arcomba. Nagyot nyelek.
- Tudod, hogy ez nem igaz. Hiszen nagyon kedvellek titeket, különösen téged... De van egy saját életem, és...
- Bah! - hanyatlik vissza, és hosszan elgondolkodva nézi a plafont. - Nos, rendben. Megteszem. A hárem legcsodásabb drágakövét csiszolom belőled. De...
Felemelkedik, és elém kúszik akár egy macska, leheletével ajkamat cirógatva.
- De? - kérdezem izagtottan.
- Sajnos gazdánk megtiltotta nekem, hogy elcsábítsalak, ezért mást kérek viszonzásul.
- És mi lenne az?
- Ezentúl engeded hogy veled fürödjek... és... - cirógatja meg combomat lassan. - ...hogy hozzád érjek... én fürdetlek majd... minden alkalommal. Ez az ára.
Mélyen elvörösödve sütöm le szemeimet. Nem gondoltam volna, hogy így érez irántam... hogy vágyik rám.
Visszaviszem őt a hárembe a többiekhez. Kharif már az ajtóban vár, és mosolyogva fogadja őt, ahogy meglátja.
Örülök hogy kedvelik egymást, mert nem szeretem a féltékenykedést és a viszájt a fiúim között.
Megbeszélem vele a részleteket, hogy a szertartáson ő lesz a középpont, ezért készítse őt fel.
Felcsillannak a szemei és el is vezeti őt. Mosolyogva figyelem ahogy eltűnnek az ajtóban.
***
A nap további részében ismét ügyeket intézek. A szomszédos vidék kormányzója panaszkodik hogy fogytán van az ivóvíz készletük, mert felrobbantották a víztározót a legutolsó fegyveres összetűzéskor.
A követeinek megmondom hogy megkap mindenfajta támogatást, azzal útjukra eresztem őket.
Sóhajtva dőlök hátra a székemben, és hagyom hogy odakintről érkező forró légáramlat belekapjon a hajamba.
Még mindig forróságot hoz a szél. Remélem az esőszertartás ezúttal működni fog.
***
Este aztán énis magamra öltöm az ünneplő öltözékemet, és a kertben felállított díszletekhez sietek, ahonnan előzőleg az embereim elzavartak minden bámészkodót. Csak engem illet meg a látvány hogy láthassam ami most következik.
Lassan megérkezik a főszereplő is, Kharif társaságában. Egyszerűen gyönyörű ahogy a hold fénye megcsillan világos bőrén, és az átlátszó nadrág, ezüstös szövetén.
Fekete hajába arany karikákat font egy ügyes kis kéz, amik most halkan csilingelnek hogy hajába belekap a szél.
Szemei kissé ijedtnek tűnnek, de már nem látom rajta azt az elutasítást amit eddig.
A falnak támaszkodva figyelem, majd intek hogy kezdhetik a szertartást. A hárem legszebb fiúit választottam ki táncosoknak, mindannyian egytől egyig a legpompásabb szépségükben gyűlnek a tűz köré.
A izzó parázs megvilágítja izgatott arcukat, sugdolóznak, majd táncolni kezdenek ahogy felhangzik a halk lüktető dobszólam és a lágy dallam.
Mosolyogva figyelem őket. A sivatag virága ma éjjel szirmot bont.. csakis nekem.
Jean kissé zavartan figyeli őket. Az ő feladata egyszerűbb, de látom hogy még őt is megbabonázza a látvány.
A tánc mozdulatai egyszerűek, mégis régi korokig nyúlnak vissza, a zene lüktető dallama számomra egészen más emlékeket idéz.
Az egész annyira lüktetően, perzselően erotikus, hogy azt hiszem mindegyikük számára érthető miért nem engedem hogy bárki más láthassa ezt, rajtam kívül.
Ahogy a zene gyorsul, úgy igazodnak hozzá a lépéseik is. Valóságos mámorban égnek, hajukat röpíti a szél, ő pedig az ég felé tárja ki karjait, ahogy mutatták neki.
Az arca szomorúságot tükröz. Nem, inkább csalódottságot. Engem pedig elkap a töprengés.. vajon mi lehet megint az.. ami beárnyékolja ezt a csodálatos pillanatot.
Az elején mindannyian félnek. Van akik kevesebb ideig, van akik tovább. De az ő arcán nem félelmet látok, csupán.. valami mélyebb.. valami komolyabb érzést. Azt hiszem nem lehet eléggé meggyőzni arról, ami nyilvánvaló. Itt mindenki rá irigykedik. Nem azért mert őt választottam ezúttal, hanem mert csodaszép. Olyan szép..amilyenek ők sosem lehetnek. Nem az egzotikus származása miatt... hanem mert valóban gyönyörű. De úgy látszik az én számból inkább tűnik neki hazugságnak mint kedveskedésnek. Vajon nekik elhinné?
Figyelem ahogy lehajtja a fejét, majd felpillant ahogy az eső első cseppjei a bőrére hullanak. Ezüst cseppek gördülnek végig meztelen vállán és mellkasán én pedig követem az útjukat a tekintetemmel, míg el nem akadnak a nadrágja ezüstös, átlátszó szövetén.
Örömujjongás tör ki, és a fiúk egymás nyakába ugranak. Figyelem ahogy Kharif megöleli őt, majd intek nekik és ők behúzódnak a tető alá.
Az eső lassan erősödik, a végén már szabályos függönyként zárja el előlünk a kilást.
A sivatag homokja szomjasan issza be az éltető elemet.
Holnapra csodásan virágba borul a vidék.
***
Figyelem ahogy körülöttem ácsorognak, mindannyiuk arca sugárzik az örömtől.. kivéve őt.
Egyenként adom rájuk a köntöst, hosszú, bársonyos selymet, arany színűt. Ahogy egyenként hozzám lépnek, mindannyian boldog mosollyal veszik tudamásul hogy sikerült.
Végül ő is sorra kerül.. finoman a vállára simítom a köntöst. Érzem ahogy összerezzen. Letörlök egy esőcseppet a nyakáról és lenyalom a kezem. Kharif röppen felénk és nyújtja is a kezét.
Rá is feladom a köntöst, és intek nekik hogy kövessenek.
- Az este további részében fontos vendégeket várok. A szórakoztatásuk a ti feladatotok lesz. Tudnotok kell hogy megtiltottam nekik hogy megérintsenek, be kell érniük a nézéssel. Majd nagyterembe küldök értetek ha megérkeznek. Kharif - fordulok felé. - Aisha-val elküldetem nektek a ruhákat.
Bólint és elkezdi őket terelni be a palotába.
***
Ásítva ücsörgök a székemben.. előttem egy tál gyümölcs. Ennél unalmasabb már nem is lehetne.
Hét vendégem érkezett, öt férfi és egy nő, mindeannyian a közeli vidékek urai vagy azoknak befolyásos küldöttei. Most éppen azt ecsetelik mekkora kárt tett a legutóbbi homokvihar a vidéken.
Aztán mindannyian felkapják a fejüket ahogy a fiúk belépnek az ajtón. Mindannyian selyembe és bársonyba öltözve, kibontott hajuk, és a derekukra kötött aranyláncok csak úgy repülnek utánuk. Van akinél tálak vannak, egy másik italokkal megrakott tálcát hoz, Jean pedig felém sétál egy hatalmas fatállal, amin datolya és szárított gyümölcsök vannak.
Mikor leteszi, megragadom a karját, és magam mellé húzom a párnára.
Beszélgetőpartnerem belekotor a tálba és a szájába szórja az asztalt meggyet és bogyókat.
- Hol van Kharif? - kérdezem felé fordulva, halkan suttogva.
- Még készülődik. - feleli halkan. Ezúttal nem húzódik el, hagyja hogy végigsimítsak meztelen vállán, amit felfed az onnan le-le csúszó vékony anyag.
- Micsoda szépségek vesznek körül. Nemhiába hív a szóbeszéd kelet urának. - mondja az egyik férfi, jól szemügyrevéve az egyik fiú hátsóját. Az egyik nő megsimogatja a felé italt kínáló fiú karját, és leülteti maga mellé.
- Nos, azt hiszem nem panaszkodhatom. - felelem mosolyogva. Dühös vagyok, mert nem szeretek bemutatót tartani senkinek sem. Nem szoktam kérkedni azzal amim van, de ők külön kérték.. a békét megszegni pedig nem akarom.
Jean fészkelődik előttem a párnán, megnyugtatóan simogatom a haját, miközben beszélek. Nem őt akarom nyugtatni, inkább fordítva.. az érintése engem nyugtat meg... mint valami hipnotikus trükk.
Meglehet a beszélgetésből semmit sem ért, mert nem az ő nyelvén folyik a társalgás, azért élénken figyel.
- Viszont úgy hallottam a te lányaid pedig messzeföldön híresek. - mosolygok a középkorú férfira.
- Óh igen. Igazak a pletykák.
Felemelek egy aszalt barackot, letörök belőle egy darabot és Jean-nak nyújtom. Engedelmesen elveszi, közben tekintetével a többieket figyelve. Az én féltve őrzött madárkáim.
- Apám nagyon örülne neki ha küldenél neki egy ajándékot a nagylelkűséged bizonyítékaként. - néz végig a fiúkon.
- Ők nem eladók Ringa. Küldhetek neki aranyat, gyémántot, de ezek a drágakövek enyémek. - felelem úgy hogy a teremben mindenki értse és hallja.
***
Az elkövetkező órák lassan és unalmasan telnek. Nemsokára megérkezik Kharif, és a szolgálólányok a hangszerekkel.
Mikor a fiú táncolni kezd, minden szem rászegeződik, elvonva kicsit a figyelmet az előbbi parázs hangulatról.
Az éjszaka lassan fogy, és az eső még zuhog jó sokáig. Mikor a nap felkel a látóhatár mögött áll csak el az eső, én pedig útjukra bocsátom vendégeim.
Jean közben elaludt az ölemben üldögélve.
Feje a mellkasomra bukik, haja az arcába hullva, csodás ajkai picit szélnyílnak ahogy nyugodtan és mélyeket lélegzik.
- Visszavigyem a szobájába uram? - lép hozzám Kharif, mikor az utolsó fiú is eltűnt a teremből.
- Nem kell. Majd én gondoskodom róla.
Bólint és kisiet a többiek után.
***
Finoman a karomba veszem, és a szobámba viszem. Nem ébred fel akkor sem mikor leteszem az ágyra. Nagyon kimeríthette ez a mai nap.
Figyelem a felkelő nap halovány bőrére vetül.. és gyönyörködök a látványban. Kioldom a felsőt a mellkasán, hagyva hogy a kora reggeli napsugár a bőrét cirógassa mint egy gyengéd szerető.
Lassan nyitja ki a szemeit, mélyet lélegezve a friss reggeli levegőből és a szobám szantálillatából.
- Jó reggelt. - mosolygok rá az asztal mellől, ahol éppen egy mély márvány mosdótálban tisztálkodom.
Pirulva néz félre, ahogy meglátja meztelenségemet.
- Jó re..gge..llt... - motyogyja.
Egy odakészített kendővel letörlöm a vállamról és a mellkasomról a vizet, majd felé fordulva elmosolyodom csodálkozó arca láttán.
- A vendégek..
- Már elmentek.
- De én...
- Bár én is elaludhattam volna. Kétségkívül nagyon unalmasak voltak.
A kendőt a sarokba hajítva sétálok oda hozzá és ülök le mellé az ágyra.
Elfordítaná a fejét, de finoman megfogom az állát és magam felé fordítom.
- Azt hiszem szükséged van még egy kis bátorításra. - mondom halkan, inkább csak magamnak.
- Nem értem.
- Tudod..énis ismerek egy történtet. Nagyon régi mese. Egy fiúról szól, akit a falujában mindenki csak fajzatnak becézett. Gyerekkorában elátkozta őt egy gonosz boszorkány. Gonosz átokkal sújtotta, amiért a többi ember egy szörnyetegnek látta őt. Az állatok nem féltek tőle, mert azok látták az igazi valóját, de minden ember undorral fordult el tőle. Emberi szemnek csúf volt és félelmetes. Végül elmenekült a faluból ahol élt.. a sivatagba. De a homokdűnék között csak olyan veszélyek várták, amikről nem is tudta hogy léteznek. Egy utazó talált rá, aki nem ijedt meg tőle, hanem megmentette az életét. A férfi vak volt.. így nem láthatta őt, ő pedig megnyugodott hogy nem ijeszti halálra megmentőjét. Ahogy teltek múltak a napok a fiú lassan megerősödött és maga mögött hagyta azt a félelmét amit az iránt érzett ha valaki közel került hozzá. Nagyon jó barátok lettek.
Aztán egy reggel, meglátta ahogy a férfi, akit Harim-nak hívtak, felszáll a tevéjére. Vízért indult, a közeli forráshoz, mégis, a mozdulatai ahogy a tevére ült.. a fiú azonnal tudta hogy becsapták. Harim sosem volt vak. El akart rohanni, de a férfi elé vágott.
Hová menekülsz? - kérdezte. Becsaptál. Azt mondtad vak vagy. - felelte az feldúltan. - Ez igaz. Sosem voltam vak. Ahogy te sosem voltál csúf. Az átok ami téged súlyott, csak a lelkedre hatott, és ha rútnak látod magad, az egész világ annak fog tartani. Azért nem láttalak szörnyetegnek, mert nem vagy az. Csodaszép virág vagy, aki elrejtené magát az egész világ elől, mert egy légy bepiszkította. De hajnali harmat lemossa rólad, és akkor újra teljes szépségedben ragyoghatsz.
A fiú nem hitt a férfi szavának, ezért az elvitte az oázishoz ahol saját maga győződhetett meg róla. A világ rútnak látta őt, de valaki aki átlátott a szitán megmutatta neki hogy valójában olyan csodaszép, hogy a világ összes virágja elbújhat mögött. Vége. - fejezem be mosolyogva.
- Kharif elmondta.... - motyogja halkan.
- Kharif mindent elmond nekem. - bólintok. - De azt hiszem neked nem az emberekkel van a problémád igaz?
Értetlenül néz rám.
- Probléma itt van. - bökök a mellkasára, mire összerezzen. - Mint a fiúnak a mesében. A lelkedben.
Összehúzza magán a felsőt és felül az ágyon.
- Legközelebb ha közöttük jársz.. - intek a fejemmel kifelé, a fiúkra utalva. -... majd nézd meg az arcukat. Az összesét. Jó alaposan. Ha azt látod hogy utálkozva, undorodva néznek rád.. talán énis elhiszem amit mondasz. De addig Jean.. te vagy nekem a sivagatag egyik legszebb drágaköve.
Egy darabig döbbenten pislog, látszólag nem igazán tud mit hozzászólni a dologhoz.
- Nagyon jól áll a reggeli napfény. - mosolyodom el, arcom az övéhez közelítve. Hátrahúzódna, de a tarkójára simítom a kezem, és úgy tartom ott amíg ajkaim finoman az övéhez érnek.
Végül a felhangzó kürt hangjára ijedten összerezzen, én pedig bosszúsan húzódom el tőle.
- Uram! - ront a szobába az egyik fegyveres őr. Térdre veti magát, én pedig felállva intek neki hogy beszéljen. Nem zavar hogy meztelen vagyok, és itt egyébként sem akad fenn senki ezen.
- Kamal párbajra hívta uramat. - mondja a férfi. - Ma délután. A palota kertjében.
- Még van bőr a képén. - morgom a fogaim között.
- Küldd ide Aishát és mondd meg neki hogy kísérje vissza Jean-t a szobájába. - intek neki és figyelem ahogy becsukódik utána az ajtó.
***
Nemsokára már a palota kertjében ácsorgok egy szél szablyával, fekete nadrágomban.
Hajamba belekap a szél, a lemenő nap megcsillan dühössen izzó szemeimben. A fiúk a palota ablakából leskelődnek, hiába mondtam Aishának hogy ne engedje.
Ajkaim bizseregek a puha, finom érintéstől. Arcomat cirógatja lélegzete, olyan közel állunk egymáshoz, hogy érzem bőrömön a testéből sugárzó hőséget... Szantálfa illata van...
Ujjai hajamba bújnak, apró körökkel cirógatja fejbőrömet, és én halk sóhajjal lazítom el merev izmaimat. Ellenkezni nem érdemes, Kharif megmondta. „Inkább élvezd, Jean! Gazdánk csodálatos szerető...”
Nyelve megcirógatja enyémet, ajkamba harap finoman, és megborzongok, mert jól esik.
- Finom vagy... - súgja a fülemhez hajolva. Érzem ahogy vér szökik az arcomba, és nem merek ránézni zavaromban, csak felém nyújtott kezébe teszem az enyémet és követem amerre húz. Szívem mintha külön életet élne a testemtől, olyan gyorsan és hevesen kalimpál, de feleslegesen teker ennyire, hiszen nem maratonit futok.
Egy folyosón vezet végig, a őrök mellett haladunk el. Rájuk sem merek nézni, hiszen szégyellem, hogy alig ruhában mutatkozom előttük. Bizonyára viszolygó pillantásokkal találkoznék amúgyis.
Egy széles lépcsőn is felsietünk. Mintha egy toronyba tartanánk... és igen. Tágas terembe érkezünk, a rengeteg ablaknak köszönhetően folyamatos légmozgás cirógatja bőrömet. Berendezése hasonló a „palota” többi részéhez, jellegzetes arab elegancia, mégis, az épitészeti sajátossága hasonlít a reneszánsz korabeli angol és francia jegyekhez. A falak és ablakok elrendezése és formája legalábbis. Csodálkozva nézem, majd az egyik ablakhoz lépek. Khalil csak bátorítóan biccent, és kipillantok rajta.
Lélegzetelállító látvány... még az iménti csókról is elfelejtkezem.
- Sosem hittem volna, hogy egyszer így látom majd a sivatagot. Olyan, mintha víz volna - mondom halkan.
- A sors tartogat furcsa meglepetéseket - lép mellém, és derekamon érzem tenyerének melegét. Aranybarna szemei a távolba révednek, különös és mégis békés a tekintete.
Felemeli a kezét, és egy irányba mutat ujjával.
- Ha arra elnézel, még láthatod a barátaidat.
Meg is pillantom őket, és kijózanodom. Fogoly vagyok. Ezt egy pillanatra sem feledhetem. Itt tart, mert akar tőlem valamit. Jól tudom hogy mit, értem, de nem értem meg, nem vagyok képes felfogni mi is az igazán. Talán ez csak az én önvédelmi mechanizmusom.
- Mit akarsz tőlem? - suttogom. - Én semmiben sem vagyok jó... - teszem hozzá a színtiszta igazságot. - Nem tudok semmit sem felajánlani...
A pénzem nem hatná meg, nincs is sok. Egyebem nincs, csak a felhalmozott tudás a fejemben, amelyre nincs szüksége.
- A társaságod elég nekem.
Elheveredik a felhalmozott párnákon kényelmesen, rugalmas izmai szinte táncolnak bronzbarna bőre alatt. Hosszú haján megcsillannak a hajnali napsugarak, szemei érdeklődve tanulmányozzák arcomat. Bárhogy is töröm magam, nem tudom kiolvasni arckifejezéséből, mire gondolhat. Magához int, és szót fogadva ülök mellé, a díszes párnát arrébb téve. Még szoknom kell ezt a fajta ülésmódot, egyenlőre a padlószőnyeg is megteszi.
Megtörve a ránk telepedő csendet beszélgetni kezdek vele. Jobb téma híján a háremfiúkat hozom fel, történeteiket, amelyeket elmeséltek nekem. Meseszerűek, talán hazugság, de válaszai alapján rájövök, mekkorát tévedtem, sőt... szembesülni vagyok kénytelen azzal, mennyire barbár szokások vannak még jelen ebben az országban.
- Barbárnak gondolod a törvényeinket? Nos, lehet hogy azok, de mégsincsen annyi bűnözés mint onnan ahonnét te jössz. Az emberek itt tisztelik egymást, és aki nem, azzal elbánik a sors. Az igazságszolgáltatás kegyetlen, de ez az ami fenntartja a rendet.
Igen, a diktátorok is eképpen fogalmaztak hajdanán a második világháború alatt, vagy korábban is a történelem folyamán. Napóleon kedvenc mondata pedig...
- Te választottad a ruhát? - szakítja félbe gondolataimat. Lepillantok ruhámmal babráló ujjaimra, s zavartan hagyom abba kezeim ideges játékát.
- Én...csak... ez volt... ami... - motyogom erőtlenül. Kharif megmondta, hogy nem fog neki tetszeni, de én ragaszkodtam hozzá.
- Mi zavar annyira? Az embereim nem nézhetnek rád, megtiltottam nekik. Csak az én kedvemért kell selymet és bársonyt viselned. A mi kultúránkban a ruha csak eltakarja az igazi valódat. A tested egy ékszer.. úgy is kell viselned.
Ékszer? Elmélázom, milyen gyönyörűek a fiúk. Igen, mindegyik egy csodálatos drágakőhöz hasonlít. Kharif... ő olyan mint egy csiszolt, szépséges ónix. Igen...
- Akkor én egy pirit vagyok... - suttogom.
A sejk felnevet dallamos, mély hangján.
- Egy olyan értéktelen kacat? Ugyan dehogy... Egy csiszolatlan gyémánt vagy... akiből egyszer csak briliáns lesz, ha olyan ér hozzá aki tudja hogyan kell.
Zavartan kapom el róla a tekintetem. Mekkora hazugság.
- Jean.. miért nem nézel rám? Nem hiszel nekem?
Csak megrázom a fejem. Semmi értelme vitatkozni, vagy beszélni róla, hiszen a téma jelentéktelen, mint én magam.
- Legalább őszinte vagy - sóhajtja, ujjaival arcomat megcirógatja. Felpillantok rá. Kezd egyre furcsább és furcsább lenni ez az egész. Mégis mit akar tőlem? Mi a célja ezzel a gonosz kis játszmával?
Ujjai mellkasomra siklanak, a ruha szövetén keresztül is érzem bőrének melegségét az enyémen.
- Nincsen meleged? - kérdezi lágyan, és nyakamon lévő madzagokat kezdi kibontani. Rémülten ragadom meg csuklóját, hogy eltoljam magamtól, szótlanul rázva meg fejemet. - Szerintem pedig igen.
Megállíthatatlanul húzódik közelebb, kíméletlenül kibontva a madzagokat, de remegő ujjaimmal kétségbeesetten szorítom össze magamon a felsőmet.
- Jean... - mondja, nehezen titkolt bosszúsággal. - Így csak megnehezíted a dolgot.
Kezem erős ujjaival megfogja és elhúzza. Szorosan behunyom szemeimet. Ez annyira... megalázó. Nem akarom látni szemeiben az undort... nem akarom...
Erőt véve magamon, kinyitom szemeimet. Jézusom, már majdnem pucér vagyok! Rémülten kapnám magam elé kezeimet, de megakadályozza, úgy csitítgatva, mint a riadt kisállatokat szokás az állatorvosi rendelőkben.
- Hagy nézzelek meg - súgja a fülembe. - Nem bántalak, ígérem.
Nem akarom...
Mégis hagyom, hogy lenyomjon a párnákra, és megbűvölve figyelem ahogy fölém hajol. Szemei úgy ragyognak a napsugarakban, mint a sérült fatörzsön kicsurranó smaragdszínű gyanta. A dijoni erdők legszebb nyaraira emlékeztet, amikor még gyermek voltam.
Hosszú, sötét haja előre hullok a mozdulattól, finoman cirógatva arcomat. Milyen szép férfi... - ámulok el, immár nem először.
Megcirógatja mellkasomat, és összerándulok. Tekintete elszakad az enyémtől, hogy lejjebb kalandozzon. Kezdődik... Megcirógatja sebeimet. Kezembe temetem arcomat. Nem kell elviselnem a látványt, épp elég élénk a fantáziám, hogy elképzeljem micsoda undor ülhet ki szemeiben. Ez az, amit képtelen vagyok elviselni... Hogy bámuljanak, undorral és elborzadva. Ezért nem megyek soha strandra, ezért kelek hajnalban, hogy az uszodában még senkivel ne találkozzam, ez az, ami örökre emlékeztetni fog arra a borzalomra amit tettem.
- Mi a baj? - hallom mély hangját. - Szerintem gyönyörű vagy.
Meglepetten pillantok fel rá, arca alig néhány centire tőlem, szemei komolyan fürkészik az enyémeket.
- Ezt te sem gondolod komolyan - válaszolom halkan.
- Nem hiszed?
Folytatja a nézelődést, megtalálva az oldalamon lévőt, amelyet a betört autóablak és ajtó fémje ejtett. Megcirógatja, szemeiben ott van az a kifejezés, amit vártam.
Ebből elég.
Elfordulok, hogy felkeljek és kiszabaduljak ebből a szorító helyzetből, de visszafordít, és kezeivel vállam mellett megtámaszkodik a földön, hogy ne tudjak elszökni.
Dühös.
Hát persze, hiszen nem ezt várta.
- Jean... bántott valaki?
Elcsodálkozom a kérdésén. Ezek szerint a dühe nem nekem szól... Erőt veszek magamon, pedig soha nem beszélek erről senkinek.
- Baleset volt. Még régen - felelem a lehető legszűkszavúbban.
- És ez az.. amit nem tudsz elfelejteni? Ezzel álmodsz minden éjszaka?
Meglepetten pillantok fel rá. Ezek szerint Kharif elmondta neki. Biccentek, és felvetődik bennem, mi mindent tud még rólam, miket mondhattam vagy tettem Kharif előtt... Óvatosabbnak kell lennem.
Elmosolyodik, és lehajol hozzám, meleg, puha ajkai az enyémekhez érnek... megcsókol. Nyelve gyengéden, de határozottan veszi birtokba a számat, majd amikor már szívem dübörgését füleimben is hallom, abbahagyja és felemeli a fejét.
Megcsókolt engem? De hát... miért?
- Nem.. undorodsz tőlem? - suttogom zavartan, arcom felforrósodik zavaromban. Csak szélesebbé válik mosolya, hófehér fogai szinte világítanak markáns arcában.
- Már mondtam. Szerintem gyönyörű vagy.
Oldalamon csúszik lefelé keze, a nadrágom szegélyéig. Rémülten kapok utána. Gyönyörű? Szóval gyönyörűnek tart... mert még nem látott mindent. A bal csípőmön és combomon végighúzódó, egyetlenegy, villám alakú nagy heget például. Jobb is. Az a műtétsorozat aminek köszönhetem, maga volt a pokol előtornáca. De megérte, mert tudok járni. Még ha nem is olyan szépen mint régen, de tudok, és ez a legfontosabb.
- Nagyon érzékeny vagy - mondja halkan, és elvörösödöm. - Ahonnan én származom a sebhelyek nem visszataszítóak vagy rondák. Gazdájuk erejét mutatják.. és tisztelik azt aki túlél egy ilyen sebesülést. A világ sok táján meghajolnának előtted ha tudnák hogy egy túlélő vagy.
Csodálkozva hallgatom...
- Tudod errefelé ritkák az autók, ezért az itt élők nem is tudják igazán mennyi veszély van abban a világban, ami a homokon túl van. Nálunk maximum a kard és a fegyverek okozhatnak súlyos sebeket, de a gyilkosokat ugyanolyan halál várja mint az áldozataikat. Láttam milyen ideáloknak élnek az emberek a felhőkarcolók között. A nők gebék és a ruha lötyög rajtuk, a férfiak pedig piperkőcek. Aki nem tökéletes és más mint a többi, az már kilóg a sorból - elfintorodik. - Ostoba felfogás egy ostoba világtól. A sorsáról nem tehet egyikünk sem, ahogy arról sem.. hogy milyennek született. Te így vagy gyönyörű.. aki mást mond ostoba. Amikor először mentem Európába, volt olyan üzletfelem aki kezet sem fogott velem mert hogy "barbár arab" vagyok. Előítéletek és rossz nyelvek mindig lesznek.. de meg tudod változtatni a világ felé mutatott képedet, ha a tükör amit magadnak tartasz nem azt mutatja hogy utálod és rondának tartod magad.
Gyönyörű vagyok? Tényleg...? Szépnek tart engem...? Engem...?
- Most pedig... lemegyünk, hogy előkészülhess az esőszertartáshoz.
- A mihez? - képedek el.
Elmagyarázza mi az, és amikor kiderül, hogy félig pucérnak kell lennem, halálra rémülök.
- Ugyan... nem kell félned. Biztosan nagyon fogod élvezni. A sivatag csodaszép a hold fényében. Majd meglátod - nyugtat meg azonnal, de semmit sem ér.
Hagyom hogy végigvezessen a folyosón, kábán hallgatom szavait, de nem igazán fogom fel mit is mond.
A hárem ajtaja előtt már vár minket Kharif. Arcán ragyog gyönyörű mosolya, úgy üdvözöl minket. Váltanak pár szót a sejkkel, de nem figyelek oda... nehezemre esik most koncentrálnom.
Khalil felém fordul, mosolyogva cirógatja meg arcomat, és megcsókol. Kharif szeme előtt... riadtan hátralépnék, de derekamon lévő keze megakadályozza. Véget ér a csók, és én legszívesebben elsüllyednék szégyenemben. Kharif előtt... jaj...
Puha karok ölelnek meg, és finom orchidea illat tölti be orromat ahogy magához szorít.
- Jean... olyan boldog vagyok! - súgja a fülembe. Na jó, én ezt sosem fogom megérteni, úgyhogy jobb ha nem is erőltetem. Kábán hagyom hogy ezúttal ő húzzon maga után, egészen a már ismerős fürdőhelyiségbe. Folyamatosan beszél, elmondja hogy egyszer ő is átélte, és olyan boldog volt, mert akkor eleredt az eső... és az előző sejk akkor nagyon büszke volt rá...
- Mit csinálsz? - nyögöm rémülten, amikor a földre dobja semmi kis ágyékkötőjét. Szemeim elő kapom kezeimet, hogy ne lássam meztelenségét. Csak felkacag érzéki hangján, és érzem illatának erősödéséről, hogy közelebb lép hozzám.
- Felkészítelek. Mézes tejfürdőt veszünk, hogy bőröd gyönyörűen ragyogjon a holdfényben... aztán a hajadat fogom balzsamolajjal selymesen csillogóvá, puhává fésülni. Istenem... álomszép leszel!
Elkezd vetkőztetni, de nem engedem.
- Nem! Nem és nem! Nem akarom... - nyöszörögöm, mert kiabálni már nincs erőm. Csitítgat, ölelget és puszilgat.
- Jean... kérlek. Ha nem engeded nekem, gazdánk dühös lesz nagyon. Nem szeretném, ha bántanának téged... erőszakkal felkészíteni a szertartás kulcsfontosságú szereplőjét nagy szerencsétlenséget jelent... Kérlek! Hidd el, nincs ebben semmi borzalmas, hisz rengeteg meztelen testet láttam már...
Csak mondja és mondja és mondja...
Erőszakkal... Khalil dühös lenne? Nem volna okos dolog magamra haragítani...
Istenem, adj erőt!
- Rendben - szólalok meg halkan, és ő döbbenten elhallgat.
- Rendben? - kérdez vissza meglepetten. Lesütött szemekkel bólintok, és összeszorított ajkakkal cibálom le magamról a ruháimat. Nem nézek rá, nem akarom látni, mit érez és gondol ocsmány testem láttán. Néhány másodpercig állok, hallom elakadó lélegzetét. Elfordulok tőle, és a medencébe lépkedve mellkasomig elmerülök a tejszínű vízben. Mézes, fűszeres illata balzsam fájó lelkemnek.
Érzem ahogy néhány másodperc múlva követ, és mögém állva kezdi vállaimat és hátamat öblögetni, belesimogatja bőrömbe a finom vizet, lassú, körkörös mozdulatokkal. Nem mond semmit, nem kérdez semmit, és ezért hálás vagyok neki.
Nyílik az ajtó, egyik fiú jön be egy nagy tálcával és leteszi a medence mellé. Gyümölcsök és bor. Nem vagyok éhes... inkább behunyt szemekkel élvezem Kharif kezének csodás tevékenységét.
Hosszas hallgatás után megtöri a csendet, és halkan, kedvesen kezd mesélni, mi hogyan fog történni. Nagyjából ugyanazt mondja, amit már hallottam, de érzem szavaiból, hogy mennyire várja már, és milyen fontos neki. Az élet apró örömei...
Csoda hogy nem kattant be ebben az értelmetlen fogságban.
Újabb nehéz csend telepedik ránk, amikor elkészülünk a fürdővel, és egy könnyű köntöst magamra véve leülök a szobám tükrös asztala elé. Hajamat fésülgeti, finom mozdulatokkal, néhány vékonyka hajtincset befon, és a végükre aprócska aranykarikákat csatol. Ha megmozdítom a fejem, meg-meg csillannak az apró ékszerek.
- Jean... - szólal meg halkan. - Mi történt veled? Mi ez a sok sebhely?
Hallgatok, úgy figyelem őt a tükörben. Arcán szomorúság ül. Tekintetünk találkozik, és azonnal elszégyellem magam. Én itt kesergek és sajnálom magam amiért rút vagyok, pedig nem is nekem igazából a legrosszabb. Ő gyönyörű... és ezért bűnhődött idáig egész életében azzal, hogy szexrabszolgaként él bezárva, kiszolgáltatottan és kilátástalanság érzésével kínozva.
Alaposan átgondolom, mit mondjak, pár másodperc múlva kész is a tervem.
- Egyszer olvastam egy regényt - szólalok meg halkan. - A majomhercegnő a címe. Egy francia író műve...
- És miről szól?
- Egy hercegnőről, aki születése óta csúf volt. Majom-pofának hívták. Intelligens volt, kedves és jószívű. Hozzáadták egy herceghez... tudod akkoriban az érdekházasságok dívtak hazámban, mint a legtöbb országban.
- Mi lett vele?
- A herceg soha nem ért hozzá, az esküvőn sem csókolta meg. A hercegnő nem vette zokon, megszokta már, hogy taszító külseje milyen hatással van másokra. Vezette hercegségükhöz tartozó gazdálkodást, és jószívűen adakozott alattvalóinak, segített ahol csak tudott és nem várt köszönetet vagy hálát. A hercegbe nem lett szerelmes, és nem is foglalkozott vele, hogy az a rengeteg szeretőjét a kastélyukba költöztette, és nyíltan csalta. Akkoriban ez volt a szokás. A szerelem pedig jött és lecsapott, egy jóképű, szőke lovag képében.
- Ó... - suttogja, és arcán kedves mosollyal figyel. Tudom, hogy jó mesélő vagyok, ahogy látom ő is a mese hatása alá került. Folytatom tehát, lágy hangomon, ahogy mesélni szoktam unokahugaimnak.
- Megtapasztalta, milyen az, ha valaki érdeklődik iránta. Boldogan, szívdobogva olvasta a hozzá írt verseket, és hónapokon át a fellegekben járt. A lovag egyik levelében találkára hívta. A hercegnő sokáig tűnődött, tipródott, mi lenne a helyes, hiszen mélyen vallásos volt, így a házasságtörés gondolatától is lelkiismeret furdalást érzett. Végül mégis elment egyik éjjel a kastély hátsó parkjába, hogy a tujafák oltalmában, ahol csak a hold lenne tanújuk, végre érezhesse ő is azt, ami minden nőnek és asszonynak megadatott, csak neki nem.
Kharif kezei megtorpannak a hajamban, úgy figyel rám. Igazán bájos... nem sűrűn mesélhettek eddig neki, ahogy elnézem őt.
- És aztán? - sürget, mert megtorpantam.
- A lovag kedvesen mosolygott rá, bókolt neki, szép szavakkal dicsérte őt, amely szokványos lett volna bárkinek, de majom-pofa szívta magába minden szavát. Neki, aki még soha nem kapott bókot, ez a néhány perc maga volt a csoda. Elkábulva a szép szavaktól, engedte hogy a herceg mellé üljön, átölelje... Majom-pofa átélhette milyen az, amikor szépnek és jónak tartják. Elkábulva, kipirulva és pihegve fogadta a lovag csókját. Élete első csókját... Csodálatos volt. Aztán már csak arra eszmélt, hogy emberek veszik körül, fáklyák fénye vakítja el, és ő sikítva kapta kezeit ocsmány arca elé. Hallotta férje és az udvartartása nevetését... Felpillantott, és a herceg elégedett mosolyát látva elcsodálkozott. A mellette álló szeretők nevetését hallva elkeseredett. A lovagra nézett, hogy megkérdezze mi ez az egész, de csak megvető nevetését tapasztalta. Házasságtörés, mondták többen. Akkoriban egy nőre halál várt, légyen bármilyen magas rangú hölgy. De majom-pofa nem foglalkozott ezzel. Ő csak a szőke lovagot látta, és kinyújtotta felé a kezét segélykérően. Lelki szemei előtt felrémlett az a sok romantikus lánymese, melyben a hős lovag megvédi szíve hölgye erényét, és kiáll az igazságért. Lovag..., mondta halkan. De hiszen ön szeret engem... miért hagyja hát? A lovag csak elfintorodott, és undorral törölte meg a száját. Majom-pofa, válaszolta neki. Csak részese volt a tervnek, amellyel a férje akarta félreállítani őt. Csak egy gonosz játék volt csupán.
- Csak egy gonosz játék volt csupán - ismétlem meg halkan.
Elhallgatok, gondolataimba merülnék, de Kharif nem hagyja.
- Mi történt utána? Kivégezték? - hajol előrébb izgatottan, úgy figyel rám, mohón mint egy kisgyermek.
- A lovag ellökte a hercegnő kezét, elfordult tőle, amitől egy sikoly fakadt ki a csúnya arcból. Elhittem neked, kiáltotta. Minden szavadat elhittem! Egy percig úgy érzetem, hogy gyönyörű vagyok... egy teljes, csodálatos, gyönyörű percig életemben először...! Hangos nevetéssel reagált a férje és az udvartartás, s a parasztok, akik mind nekik köszönhették jó életüket, és hálásnak kellett volna lenniük, tisztelniük majom-pofát. A lovag csak vállat vont, és elment.
- És a hercegnő? Mi lett vele?
- Megszakadt a szíve, és azonnal meghalt.
- Ó istenem... - sóhajtja Kharif, és egy könnycseppet töröl le szép arcáról. - Csodálatosan tudsz mesélni Jean...
- Köszönöm.
- Nem... én köszönöm neked. Hálás vagyok, de tudom miért mesélted el.
- Akkor segíts nekem...! - fordulok felé, és felállok a székről, hogy jobban a szemeibe nézhessek. Kicsit magasabb nálam, de nem sokkal szerencsére.
- Hogyan? Hiszen azt teszem folyamatosan.
Megrázom a fejem.
- Tudom jól, mi vár rám a szertartás után, és én nem akarom azt. Segíts nekem, hogy megússzam... csak néhány napig. Utána ha értem jönnek, hálám jeléül kérhetsz tőlem bármit. Magammal viszlek ha szeretnéd, megmentelek innen téged is... - hadarom. - Elviszlek innen, és gondoskodom rólad... Soha többé nem kell engedelmeskedned senkinek! Önálló lehetsz, szabaddá teszlek! Nem kell többé kanáriként üldögélned egy aranykalitkában, hiszen te ennél sokkal többet érdemelsz!
- Jean... - suttogja, és szorosan magához ölel. - Annyira édes vagy... annyira...
- Kérlek!
- Nem tehetem. Ne kérdezd az okát, de nem tehetem, és jobban teszed, ha beletörődsz te is a sorsodba. Khalil nem fogja engedni, hogy csak úgy elvigyenek téged innen, hidd el. Te nem ismered őt annyira mint én, komoly kapcsolatai vannak. Barátaidnak semmi esélyük ellene...
- Tessék? - suttogom, és fejem lüktetni kezd. Növekvő fejfájásomtól zakatol az egész koponyám.
- Tudja, hogy erre vársz, de keresztül húzta a számításaidat...
Ez azt jelenti... hogy...
- Nem fog megmenteni... senki? - lehelem. Megszökni nem tudok, a sok fegyveres őrt ha sikerülne is kijátszanom, a sivatag biztosan végezne velem.
- Jean... nem is kell, hogy megmentsenek! Hiszen itt boldog lehetsz... hidd el, csodálatos itt élni.
Elhúzódom tőle.
Csodálatos? Itt?
Mit tudhatja ő, aki soha nem tapasztalt mást?! A szabadságot, a saját életet...
Ellépek tőle, és szinte fuldokolva támolygok az ablakhoz. Lassan, nagyon lassan csillapodik a bennem háborgó tenger...
Kiürülve, reményemet teljesen elveszítve nézek a távolba. Késő délután van már... a nap szinte vakító, sugarai szinte égetnek...
A homokdűnék a szélben hullámoznak, mint ha csak az óceánt látnám homokból.
Ujjaim elfehérednek, annyira szorítom a párkányt.
***
Hosszú hallgatás után Kharif végül mellém lép, és halkan, kedvesen terelget az ágy felé, ahol már kiterítve vár rám a szinte teljesen átlátszó, hálószerű fátyolnadrág. Még csak ágyékkötőt sem kapok alá. Ellenkezés nélkül veszem fel magamra, és ahogy követem Kharifot az ajtóhoz, belepillantok a tükörbe. Tisztán látszik minden sebem, minden ocsmány porcikám. Szemeim pedig mintha nem is az enyémek lennének...
Nem takargatom már magam. Már nem.
Kilépünk egy udvarra, ahol már várnak ránk a többiek, izgatottan csicseregve, jókedvűen. Lehajtott fejjel hagyom, hogy Kharif a kezemet megfogja és húzzon a fáklyákkal megvilágított középső részre. Már parázslik a szabályos körben lerakott szén, csak egy kis helyen még nem. Ott belépek a körbe, egyik fiú lapátol oda szenet még, és felizzik az is. Mind meztelenek... számítottam rá, tehát nem sokkol már annyira a látvány. Kharif sem, pedig tőle tudok a legjobban zavarba jönni.
Felcsendül valami lágy, ritmusos dobszólam, és ők táncolni kezdenek. A holdfény felragyog testükön, minden mozdulatukat éterien túlvilági szépséggel bearanyozva. Álomszépek. Nincs is rá más szó. Lehajtom a fejem, és behunyom a szemem. Mindjárt vége... és ha szerencsénk lesz, az időjárás is kedvez majd. Gondolom ilyenkor általában számítani lehet esőzésekre, kár hogy nem néztem meg a meteorológiai előrejelzést, mielőtt elraboltak... Legalább tudnám. Akkor tájékoztathattam volna a sejket, és ezt a megalázó procedúrát nem kellene elviselnem.
Felpillantok, és azonnal meglátom őt. Nem messze áll tőlünk, egy lépcső tetején. Nadrágja fekete, vállaira pedig egy szép, mélybordó palást terítve. Nyakában ékszerek csillognak, szemei szinte ragyognak a hold és a fáklyák fényében. Aranybarna, sötét izzásuk szinte égeti a bőrömet, ahogy engem figyel elégedett mosollyal, mint egy jóllakott ragadozó.
„Csak egy gonosz játék volt csupán.”
Hát persze.
Miért lennék én gyönyörű? De azért jó volt, egy percig érezni... milyen is az.
Lehajtom a fejem, hajam függönye jótékonyan rejti el könnyeimet.
Sós, forró cseppek... majd hűvös és lágy... a vállaimon, karomon. Az eső finom ózonillata és a sisteregve kihunyó parázs jellegzetesen csípős szaga tölti be a levegőt. Körülöttem ujjongva ugrálnak a többiek.
Néhány perc múlva már egybefüggő vízfüggöny vesz körül minket. Kharif ölel magához, fülemben hallom kacagását... Magával rángat a sejk mellé, ahová már nem esik be az eső. Úgy kapaszkodom kezébe, mint egy elveszett gyermek... és nem akarom elereszteni.
Végül gyorsan lerendezem a dolgokat, és mikor visszaérek egyből érte küldetek. Aisha azt mondja ő most büntetésben van.
Büntetésben? Ehh.. pedig pont félbe kellett hagynom amit akartam. Már éppen dühöngeni kezdenék, erre szegény a nyakát behúzva iszkol el. Felrúgom az utamba kerülő díszes padlóvázát, ami csörömpölve esik darabokra.
A hatalmas ebédlő falai zengenek a hangtól.
- Uram.. - hallom aztán az ismerős hangot.
- Kharif. - fordulok meg.
- Te alkottad a szabályokat Uram, ne légy dühös azért, mert a szolgád alkalmazza őket. - mondja hozzám sétálva és végigsimít a karomon lágyan.
Veszek egy mély levegőt és kifújom. Igaza van. Olyan vagyok mint egy dühös gyerek aki nem kapta meg a kedvenc játékát. Szánalmas.
Leülök az egyik székre, ő pedig az ölembe telepszik.
- Na és miért büntette meg őt Aisha? - kérdezem miközben Kharif a szőlőszemek között válogat és egyet a számba tesz.
- Nagyon furcsa az a fiú. - mondja elgondolkodva. - Nem akar levetkőzni előttünk, még fürödni sem. Azt mondta nekem, azért mert csúnya.
- Ostobaság. - felelem beletúrva a hajába. Göndör tincseinek orchidea illata van. Mmm..finom..illik hozzá.
- Igen, énis ezt mondtam neki. De úgy néz ki komolyan gondolja. Elég zárkózott, és.. éjszaka többször is felriadt álmából.
- Az első pár éjjel mindig így van a legtöbbjükkel. - felelem megvonva a vállamat. Keze végigsimít a nyakamon, a hűvös fém karperec a bőrömhöz ér.
- De ez más. Azt mondta ne foglalkozzak vele, de vele ez mindig így van.
Elgondolkozva nézek rá. Mindig? Talán történt vele valami a múltban.
- Érdekes. - felelem tűnődve.
- De... - teszi hozzá mosolyogva. - ... nagyon jó az ízlésed Uram. Kivételesen szép fiú.
Halkan felkacagok. Helyezkedik a ölemben, a mellkasomhoz dörgölőzve mitnt valami cica. Tudom hogy direkt csinálja, de nem bánom. Ismerem már.
- Azért nehogy elcsábulj Kharif. - felelem nevetve.
- Nem Uram. Ismerem a szabályt. - feleli halkan, szemei somolyogva pillanatanak rám.
- Valóban. De attól még szereted áthágni. - teszem hozzá rá pillantva.
- Csakmert tudom hogy Uram nem bánja. - feleli ártatlanul pislogva. Óh hogy az..
- Ha már ennyire buzgó vagy, derítsd ki hogy mi történt vele. Tudom hogy el tudod érni hogy bízzon benned.
- Még mindig azt hiszi hogy csak ideiglenesen van itt. Hogy majd kiszabadítják. Úgy gondolod Uram valaha is meg fogja szokni?
- Meg fogja. Te tudod a legjobban. - pillantok rá, miközben arrébb teszem az asztalon az üres szőlős tálat. Ujjai végigsiklanak az ajkaimon. Imádom amikor így néznek rám.. mintha ehető lennék.. valami nagyon finom falat.
De Kharif nem olyan. Nem csókol meg, csak eléri hogy én tegyem. Nagyon tudja mivel vehet rá. Nem csoda hogy ő tanítja a többieket is.
A hajába markolva húzom közelebb magamhoz a fejét. Az ajkainak szőlő íze van. Karcsú ujjai végigsiklanak a nyakamon.
- Mi lesz ha a társai tényleg visszajönnek? - kérdezi nem sokkal később pihegve.
- A nagykövet a barátom, nem lesz probléma elrendezni az ügyet. Tudod Kharif.. - simogatom meg az arcát. - .. akit egyszer kihúzol a gyilkos futóhomokból, egy életre az adósod marad. - felelem mosolyogva.
- Uram mindenre gondolt. Szóval Jean köztünk marad. - mosolyog.
- Kedveled? - kérdezem felállva a székről. Ő légies mozdulattokkal szökken a földre és követ.
- Azt hiszem igen.
- Az jó. Vigyázz rá, sokan lesznek még féltékenyek rá.
- A hárem szabályaiban világosan benne van, mindenki egyenlő.. és nem lehet viszály köztünk. - mondja fel a leckét.
- Ez igaz. De mondd majd ezt a többieknek.
- Uram. Én akkor is boldog lennék ha soha többé nem érintenél meg. - feleli egészen halkan. - Neked köszönhetem az életem.
- Ne hízelegj, tudod hogy nem szeretem.
- Csak őszinte voltam.
- Mindig az vagy. Kivéve amikor nem hazudsz. - fordulok felé. Már az ajtó előtt vagyunk. Az őrök félreállnak az útból lesütött szemmel. Na azért. Csakis én nézhetem meg a fiúim testét. Mindenki más nem is nézhet rájuk sóvár szemmel.
- Nem hazudok Uram. - feleli belibbenve kecsesen. Ledobja magát az ágyra otthonosan, direkt úgy fekve, hogy ágyékkötője is félrecsúszik. - Csak legfeljebb elfelejtek megemlíteni dolgokat.
- Hahhh.. Kharif... egyszer érném meg hogy nem érdekből teszel valamit. - ülök le mellé és végigsimítok meztelen testén. Milyen bársonyos a bőre. Biztosan tejes fürdőt vett. Holnap a többi fiúnak is előírom a dolgot. Ez nagyon jó...mmm...
- De igen Uram. Hiszen az érdek itt a te boldogságod. - feleli sötét pillái alól szemlélve.
Hát most erre mit lehet mondani? Annyira.. megnyerő...
***
Úgy engedem el hogy tudassa Aisha-val hogy reggelire várom a fiút.
Az én országomban a reggelit a felkelő nappal költjük el, és mivel a sivatagban hajnalban kel a nap, ezért elég korán ahhoz hogy még a hűvös homokkal a talpam alatt ehessem meg a datolyát, és amit éppen regglire készít a szakács.
Úgy reggel 4 óra.. fél 5 felé.
A teraszon várom őt, egy párnán ülve. Megparancsoltam az embereimnek hogy engedjék szabadon a társait, adjanak nekik tevéket hogy el tudjanak menni.
Aztán megérkezik ő is. Az én nyelvemen köszönt, ami meglep kissé, de mosolyogva viszonzom. Intek neki hogy üljön le mellém, ő pedig félénken foglal helyet. Igaza lehet Kharifnak.. tényleg szégyellheti a testét.. most is egy nadrág és egy felső van rajta, pedig ilyen zárt öltözéket Aisha nem szokott adni senkire.
- Egyél amennyit csak akarsz. - mutatok az előttünk lévő tömérdek ételre. Én már csipegettem egy kicsit, de nem is vagyok kimondottan éhes, csak nálunk ez a szokás. A kelő nappal ébredni és enni.
Megköszöni, majd végigszemléli a választékot és kiválaszt egy kis tál kuszkuszt. Hmm jó választás.. főleg azzal a áfonyalekvárral.. nagyon finom.
- Boldoggá tennél tiszteletre méltó Khalil.. izé... gazdám, ha elfogadnád kezemből ezt a... valamit... - mondja a szokásos szöveget, nekem pedig mosolyogni támad kedvem az esetlenségén. Felnevetek.
- Semmi-semmi... folytasd csak. A Khalil is jó lesz. - felelem mikor értetlenül néz rám.
Leteszi a tálat, körbepillant, a datolya mellett dönt. Felém nyújtja.
- Ej-ej... Nem figyeltél oda rendesen, amikor Kharif magyarázott, igaz? - kuncogom halkan. Ez nagyon édes. - De most hagyjuk ezt, inkább menj oda a korláthoz, és nézz ki az udvarra. - intek neki.
Hallom ahogy felsóhajt mikor meglátja a barátait eltevegelni.
Felállok a párnáról és mögé lépve súgom a fülébe: - Nos, én teljesítettem az egyezségünk rám eső részét. Most pedig te jössz...
Rám pillant, elpirul. Nocsak..mire gondoltál?
Finomam megragadom a kezét, magam felé fordítva ezzel. Ujjaim végigsimítanak az arcán.. bőre csodálatosan puha..és hófehér.
Tudom hogy szűz még.. Kharif elmondta. És azt is, mennyire tapasztalatlan. De ez itt nem számít.
Akármennyire is azt hiszed magadról hogy csúnya vagy.. majd én bebizonyítom neked hogy nem így van.. - gondolom magamban elégedetten, ahogy az arcához hajolok.
- Add nekem az első csókod... - súgom a szájába és ahogy ajkaim végigsimítanak az övéin, lassan behunyja a szemét.
Nem ellenkezik, ami egyrészt meglepő.. másrészt nem. Gondolom mondták neki hogy csak maga alatt vágja a fát ha megteszi, ugyanakkor azt akarom hogy ne parancsból tegye hanem tiszta vágyból.
Ujjaim a tarkóját simogatják ahogy megízlelem az ajkait. Lassan elengedi magát.. hagyja hogy tartsam, enyhén megremeg ahogy végigsimítom a nyelvét és finoman az ajkába harapok.
- Mm...finom vagy. - súgom a fülébe halkan, ajkaim súrolják a fülcimpáját ahogy lassan elhúzódom tőle.
Lesüti a szemét, majd kezét finoman az enyémbe ejti ahogy kinyújtom érte a kezem.
- Gyere.. - húzom magam után. A folyosó üveg nélküli ablakain besüt a felkelő nap, ami most most foglalja el helyét a reggeli égen a sivatag fölött. Hamarosan mindennél jobban fog égetni, és forróra hevíti majd a homokot. Itt bent viszont kellemesen hűvös van.
Nem viszem egyből a hálószobámba, előbb valami sokkal jobbat találtam ki. Rá akarok jönni miből táplálkozik az a tévhite hogy ő ronda. Mert nem az..
Ha kicsit jobban figyelne őis észrevenné.. hogy minden szem rá szegeződik amikor elmegyünk valaki mellett, csakis azért sütik le a szemüket rögtön, mert hogy tudják tilos megbámulni a tulajdonaimat.
Persze ezt ő nem tudja, de a kitüntetett figyelmet biztosan észrevette ő is.
***
A teremben ahová megyünk, nincsen rajtunk kívül senki. A falakat körben díszes faliszőnyegek borítják.. egytől egyik régi történeteket mesélve el. Egy hatszög alakú terem, nincs benne egyetlen bútor sem.. a padlót végig puha párnák borítják, és körben meghatározott távolságonként apró ablakok nyílnak a falból kintre.
Ez a szoba a palota legmagasabb része, egy torony legtetején van, és ha kinézel bármelyik ablakon, az egész környéket belátod, egészen a keleti sziklákig.
Ráadásul ez a palota leghűvösebb része, hiszen az apró ablakokon keresztülfújó szél huzatot teremt a szobában. Mindig ide jövök hűsölni, vagy ha magányra vágyom.
Nemcsak építészeti remek, de jobb mint bármilyen nyugati légkondícionáló berendezés.
Csodálkozva tekint körbe, rám nézve mielőtt az ablakhoz lépne. Bólintok, ő pedig kikönyököl a mindössze kétembernyi résen.
A homokdűnék elnyelni látszanak a tájat, a szél miatt olyan mintha a sivatag is folyton hullámzana mint a tenger.
- Sosem hittem volna hogy egyszer így látom majd a sivatagot. - mondja halkan. - Olyan mintha víz volna.
- A sors tartogat furcsa meglepetéseket. - felelem mellé lépve. Jóval magasabb vagyok nála, ezért le kell hajolnom. Kezem a derekára téve nézek el énis a távolba.
- Ha arra elnézel még láthatod a barátaidat. - mutatok az egyik irányba. Kicsiny pontok csupán a horizonton.
Ez kissé visszarángatja a valóságba, mert felém fordul és megkérdezi:
- Mit akarsz tőlem? Én semmiben sem vagyok jó... - mondja kissé elszontyolodva. - Nem tudok semmit sem felajánlani...
- A társaságod elég nekem.
Letepszem a párnákra, felkönyökölve figyelem ahogy haját lebegteti a szobában összevissza fújó szél, ami betör az egyik ablakon, majd egy másikon át távozik.
Elgondolkodva néz rám, majd mikor intek neki, leereszkedik mellém. Arrébb teszi a hímzett lila-arany párnát, és inkább az alatta lévő szőnyegre ül le.
- Az egyik fiú mesélte hogy egy rabszolgakereskedőtől vetted. Egy másik azt mondta hogy lopott a piacon és te a haláltól mentetted meg. - szólal meg halkan.
- Azért nem haláltól. Aki lop annak csak a karját vágják le. - felelem mosolyogva. Borzadva néz rám.
- Barbárnak gondolod a törvényeinket? Nos, lehet hogy azok, de mégsincsen annyi bűnözés mint onnan ahonnét te jössz. Az emberek itt tisztelik egymást, és aki nem, azzal elbánik a sors. Az igazságszolgáltatás kegyetlen, de ez az ami fenntartja a rendet.
Figyelem az arcát. Kezeit az ölébe ejti, ujjai ruhájának lecsüngő rojtjaival játszadoznak.
- Te választottad a ruhát? - intek felé a fejemmel.
- Én..csak.. ez volt..ami...
- Mi zavar annyira? Az embereim nem nézhetnek rád megtiltottam nekik. Csak az én kedvemért kell selymet és bársonyt viselned. A mi kultúránkban a ruha csak eltakarja az igazi valódat. A tested egy ékszer.. úgy is kell viselned.
- Akkor én egy pirit vagyok... - suttogja halkan.
Felkacagok.
- Egy olyan értéktelen kacat? Ugyan dehogy.. Egy csiszolatlan gyémánt vagy...akiből egyszer csak briliáns lesz, ha olyan ér hozzá aki tudja hogyan kell.
Látom hogy lesüti a szemét.
- Jean.. miért nem nézel rám? Nem hiszel nekem?
Megrázza a fejét. Felsóhajtok.
- Legalább őszinte vagy. - simítom végig az arcát lágyan. Felpillant rám.. szemeiben valami furcsa kétkedés csillog.
Kezen végigfuttatom az átlátszó anyagon a mellkasán.
Rajtam nincsen semmi más, csak egy hosszú, buggyos fekete nadrág, és a gyűrűk az ujjaimon. Igazából én sem szeretek túl sok ruhát viselni. Az itt a sivatagban esztelenség is volna, hiszen rögtön hőgutát kap az ember.
- Nincsen meleged? - kérdezem kezem a nyakához emelve, meglazítom a kötőket. Ijedten kap a kezemhez és megrázza a fejét.
- Szerintem pedig igen.
Közelebb húzódom hozzá, kibontom a csomót, de a könnyű anyag nem bomlik szét, mert a kezével összefogja. Bosszúsan sóhajtva nézek rá.
- Jean.. így csak megnehezíted a dolgot. - finoman, de mégis erőteljesen megragadom a kezét és elhúzom onnan. Az anyag finom siklik szét rajta.. mellkasának bőre pont olyan hófehér és hamvas mint a teste többi részéé. Behunyja a szemét ahogy hozzáérek.
Óvatosan húzom végig a kezem a mellkasán, mintha valami törékeny madárkát érintenék. Észre sem veszi ahogy lesiklatom a vállán az átlátszó anyagot. Csak akkor eszmél fel mikor kinyitja a szemét. Maga elé kapja a kezeit, de nem engedem hogy eltakarja magát.
- Csss.. -súgom a fülébe halkan. - Hagy nézzelek meg. Nem bántalak ígérem.
Megrázza a fejét, mintha tiltakozna, de végülis nem mond semmit.
Lenyomom a párnákra.. haja szétterül az egyik vörös párnán. Gyönyörű...
Szemeim éhesen falják a látványt.. ahogy karcsú teste kiterül alattam. Fölé térdelek.. aláhulló hajam az arcához ér, ő pedig megigézve nézi.
Összerezzen ahogy végigsimítok a mellbimbóin. A vállán apró sebek hegei vannak, egy egy nagyobb sebhely a mellkasán. Egyenként simítom végig őket, ő pedig eltakarja az arcát mintha sírni akarna.
- Mi a baj? Szerintem gyönyörű vagy. - hajolok le hozzá, ő pedig ijedten néz rám, mert egész közel vagyok hozzá.
- Ezt te sem gondolod komolyan. - feleli egész halkan.
- Nem hiszed?
Ujjaim a bőrét simogatják. Egyenlőre gondosan kikerülve a sebhelyeket, míg rá nem találnak egy nagy és vastag hegre az oldalán. Óvatosan simítom végig. Ez nagyon fájhatott...
Elborzadva nézek rá. Jóllehet ez az arckifejezés nem a sebeinek szól, hanem annak hogy.. belegondolva.. csoda hogy túlélt egy ilyen sérülést. Mi a fene történthetett vele?
Elfordul tőlem. Bizonyára félreértette a dolgot, de nem hagyom hogy elhúzódjon.
Kezeimet két oldalt a válla mellé teszem, így nem tud arrébb menni.
- Jean.. bántott valaki? - kérdezem dühösen, mert még belegondoni is rossz hogy valaki kezet emelt rá. Megrázza a fejét.
- Baleset volt. Még régen. - feleli halkan.
- És ez az.. amit nem tudsz elfelejteni? Ezzel álmodsz minden éjszaka?
Kissé csodálkozik hogy erről is tudok, de elvégre ez az én házam, itt én mindenről tudok. Bólint.
Mosolyogva hajolok le hozzá és csókolom meg. Kissé meglepődik, olyanannyira hogy csak hagyja magát, eszébe sem jut bármit is tenni. Ajkai mint hamvas barack.. imádom az ízüket. Biztosan a teste többi része is ilyen finom.
Apró csókot hintek a nyakára mielőtt elengedném.
- Nem.. undorodsz tőlem? - kérdezi fülig vörösödve. Na ilyen egy igazi szűzfiús arc. Elmosolyodom.
- Már mondtam. Szerintem gyönyörű vagy.
Megfogja őt simogató kezem, mintha nem akarná hogy ott hozzáérjek.
- Nagyon érzékeny vagy. - jegyzem meg. Vagy csak nehezen viseli az érintést. De majd hozzászokik. Idővel..
Újfent elpirul. Igazán édes ahogy csinálja. Először csak arca..aztán már a füle tövéig vörös.
- Ahonnan én származom a sebhelyek nem visszataszítóak vagy rondák. Gazdájuk erejét mutatják.. és tisztelik azt aki túlél egy ilyen sebesülést. A világ sok táján meghajolnának előtted ha tudnék hogy egy túlélő vagy.
Hitetlen arccal hallgat. Nem hiszed? Pedig így van.
- Tudod errefelé ritkák az autók, ezért az itt élők nem is tudják igazán mennyi veszély van abban a világban, ami a homokon túl van. Nálunk maximum a kard és a fegyverek okozhatnak súlyos sebeket, de a gyilkosokat ugyanolyan halál várja mint az áldozataikat.
Arca igazi érdeklődést tükröz, de látom rajta hogy nehezére esik elhinni a dolgot.
- Láttam milyen ideáloknak élnek az emberek a felhőkarcolók között. A nők gebék és a ruha lötyög rajtuk, a férfiak pedig piperkőcek. Aki nem tökéletes és más mint a többi, az már kilóg a sorból. - elfintorodom. - Ostoba felfogás egy ostoba világtól. - jegyzem meg lemondóan. - A sorsáról nem tehet egyikünk sem, ahogy arról sem.. hogy milyennek született. Te így vagy gyönyörű.. aki mást mond ostoba. Amikor először mentem Európába, volt olyan üzletfelem aki kezet sem fogott velem mert hogy "barbár arab" vagyok. Előítéletek és rossz nyelvek mindig lesznek.. de meg tudod változtatni a világ felé mutatott képedet, ha a tükör amit magadnak tartasz nem azt mutatja hogy utálod és rondának tartod magad.
Rámnéz, én pedig a kezére teszem a kezem.
- Most pedig.. lemegyünk hogy előkészülhess az esőszertartáshoz.
- A mihez? - kérdezi csodálkozva.
- Itt a sivatagban évente csak egyszer esik. Egy régi legenda szerint csak akkor.. ha a vidék legszebb ifjai táncolják körbe a tüzet, mikor a nap lebukik a látóhatár mögött. - magyarázom.
- Mint az esőtánc. - feleli.
- Azért nem egészen. - kuncogok halkan. Rámnéz..gyanakodva.
- A szertartás alatt, csak az az egy visel ruhát, aki középpont lesz. Az is csak nadrágot, hogy a hold fénye csilloghasson a bőrén.
Ijedten felnyikkan. Elnevetem magam.
- Ugyan... nem kell félned. Biztosan nagyon fogod élvezni. A sivatag csodaszép a hold fényében. Majd meglátod. - a vállára teszem a kezem, úgy megyünk a folyosón.
- Talán ebben az évben sikerül és esik egy kicsit az eső. Olyankor paradicsomian kivirágzik a homok is.
Ránézek.. szép arcára.. bársonyos bőrére.
Igen. Elég szép hogy ezúttal sikerüljön. És aztán...
- Köszönöm... - válaszolom, és mint egy kisiskolás, felmondom amit Kharif a számba rágott. Mert ugyebár most meg kell őt etetnem vagy mi a szösz. - Boldoggá tennél tiszteletre méltó Khalil.. izé... gazdám, ha elfogadnád kezemből ezt a... valamit...
Felnevet, és én elharapva a mondatot, meglepetten nézek rá. Megrázza a fejét, és vidáman csillogó szemekkel int.
- Semmi-semmi... folytasd csak. A Khalil is jó lesz.
Elpirulok, és zavartan fogok meg egy marék datolyát és leszegett fejjel nyújtom felé.
- Tessék... - mormogom.
- Ej-ej... Nem figyeltél oda rendesen, amikor Kharif magyarázott, igaz? - kuncogja. - De most hagyjuk ezt, inkább menj oda a korláthoz, és nézz ki az udvarra.
Feltápászkodom, és szót fogadok.
Ahogy meglátom professzoromat és barátaimat, idegesen ajkamba harapok. Hát mégis elengedi őket! Istenem!
Izgatottan figyelem ahogy tevékre szállnak, és kitevegelnek a nagy kapun.
Siessetek... és hozzátok a segítséget... mentsetek meg innen...
- Nos, én teljesítettem az egyezségünk rám eső részét. Most pedig te jössz... - súgja a fülembe, közvetlen közelről. A hátam mögött áll, kezeivel mellettem támaszkodik a korláton, hogy ne tudjak elmenekülni. Elpirulva pillantok fel aranybarna szemeibe. Egy hang sem jön ki a torkomon, csak megremegek ahogy finoman végigsimít ujjaival a kézfejemen, majd egyre feljebb a karomon, egészen a vállamig.
Maga felé fordít, ujjai már arcomra rajzolnak kis köröket, aranybarna szemei igézően merülnek el az enyémekben. A reggeli nap sugarai felragyognak bennük, és úgy szikráznak mint két csiszolt achát.
- Add nekem az első csókod... - súgja, ajkaimat végigsimítva szájával.
Fáradt sóhajjal emelem fel kalapomat és törlöm le izzadtságot a homlokomról. Ragad a bőröm a sok fényvédőkrémtől amit rákentem... sajnos a bőröm nem bírja a tűző napot, enélkül grillcsirkét is megszégyenítve sülnék ropogósra. Szürke szemeim a homokdűnék felé kalandoznak. Meg van a táj sajátos varázsa...
Vissza fordulok a sziklabarlang felé, ahol már egy teljes napja csak ásunk. Akadnak érdekes dolgok, a professzor elmondása szerint egy ezredfordulós lelet nyugszik a homok alatt. Szerintem pedig ezek alig néhány évtizedes törött agyagedények. Talán megszállt itt átmenetileg egy karaván anno és kész. Nem vitatkozom, mert ezek még csak a felszín alatti leletek. Ha mélyebbre ásunk, okozhat még nekünk meglepetést a titkokat őrző homok.
- Monet Professzor! Nézze!
Mind felkapjuk a fejünket a közeledő alakok láttán. Összeszűkülnek szemeim. Alig néhány órával ezelőtt jártak itt, valami helyi kiskirály katonái. Firtatták, hogy jogosak-e az ásatások, és mi meglebegtettük előttük a külügyminisztérium és a helyi jegyző engedélyét. Elmentek és annyiban maradt a dolog. Akkor most mit akarnak itt már megint?
*
Ez képtelenég. Komolyan... ha nem velem történne, azt mondanám, csak álom az egész. Egymáshoz kötöznek bennünket, és fegyvereket a képünkbe dugva terelgetnek mint a birkákat a forró homokban.
Azt mondják (már amennyire értem ezt a furcsa arab-angol-francia keveréknyelvet), hogy megsértettük az urukat, hogy az engedélye nélkül ástunk.
Órákon át menetelünk, szomjas és fáradt vagyok... és égeti a nap a bőrömet is. Jó kis teszt ez most a naptejemnek. Ha ezek ellenére sem égek le, akkor ezentúl ezt a márkát fogom mindenáron használni. Eskü. Már ha élve megúszom...
Megnyalom cserepes ajkaimat, és a távolban felbukkanó fehér falú palotát megpillantva elcsodálkozom. Hallottam róla, hogy ezek az olajsejkek nem élnek rossz körülmények között, de ez azért igencsak meglepő, hogy a sivatag közepén ilyen oázis és palota legyen.
Bizonyára a föld alatt komoly vízlelő hely van...
Berángatnak minket a nagy kapun, és a növényekkel, szobrokkal díszes udvar közepére állítanak. Mindenhol fegyveres őrök, marcona arab katonák.
Előkerül az emlegetett sejk is. Egy öreg, nagyhasú emberre számítottam, ehelyett azonban olyan jelenség lép elénk, amilyenhez foghatót még életemben nem láttam. Jóval magasabb, mint egy átlagos arab vagy európai. Bőre mint a sötét karamell, hosszú, sötétbarna haja ápoltan csillogva omlik vállaira, kifejezéstelen sármos arcában szinte ragyognak szemei, melyek mint a csiszolt, aranybarna achát. Ez egy különleges kristályfajta, amelyből a legszebb ékszereket készítik hazámban. Az egyik legkülönlegesebb és legtitokzatosabb kristálytípus.
- Kérem... - szólal meg halkan a professzor - Mi nem csináltunk semmit. Van ásatási engedélyünk.
Egy zsoldos vagy micsoda lép mellé, és oldalba böki fegyverének csövével. Félelem szorítja össze a torkom, amikor elsápad az idős ember. Barátaim és csoporttársaim is félnek... Gyakorlatilag bármit tehetnek velünk, teljesen kiszolgáltatott helyzetben vagyunk. Talán hetek múlva tűnne csak fel a külügyminisztériumnak, hogy nem értünk vissza, és kezdenének keresni bennünket. Ebben a sivatagban soha nem bukkannának oszló tetemeinkre...
Veszélyben vagyunk.
A sejk megszólal, hangja mély és dallamosan lágy. Mintha verset szavalna, olyan könnyedén beszél franciául, csak enyhe akcentusa van.
- Nagy bátorág kell ahhoz, hogy egy idegen földre gyere úgy, hogy nem ismered az ottani törvényeket és szokásokat.
Int embereinek, és végre eltűnnek a fegyverek. Ez haladékot jelent, tehát nem fognak kivégezni minket most azonnal. Ha szerencsénk van, elengednek, és akkor felülök az első gépre és hazarepülök azonnal. Nem maradok egy perccel sem tovább. Egy ásatás sem éri meg, hogy az életemet kockáztassam. Inkább Rómába utazom, és segítek a másik professzoromnak. A jelenlegi épp idegösszeomlásra készül, képtelen válaszolni a sejknek. Mielőtt megsértené azzal, hogy válaszra sem méltat egy ilyen fontos embert, körül pillantok. Mindenki hasonló cipőben van, így remegő hangomon uralkodva, viszonylag higgadtan szólalok meg a körülményekhez képest.
- Nem tettünk semmi rosszat. Csak kutattunk a homokban.
A sejk közelebb lép, aranybarna szemei az enyémekbe fúródnak, szinte a lelkemig belém lát. Félelmetes és egyben lenyűgöző jelenség. Végigmér.
- A szabályok nem ismerete nem mentesít a büntetés alól - válaszolja.
Büntetés? BÜNTETÉS?
- De hát... - nyögöm rémülten. - ...kértünk engedélyt!
- A hangsúly azon van.. hogy kitől? Ez az én földem, csak az léphet a területére aki tőlem kért engedélyt. A föld alatt olajmezők vannak, ezért nem adok senkinek sem ásatási engedélyt. Több hasonló kutatóexpedíciót nyelt már el a homok és feltörő olaj, mert rossz helyen keresgélt. Ez olyan..amit a kormány nem tud és nem akar tudni. Szerencsétek volt hogy még éltek. A sivatag nagyon kíméletlen tud lenni azzal aki nem érti minden szavát.
Elsápadok, ahogy belegondolok. Ha ez igaz, akkor végig veszélyben voltunk. A professzort ezért még nagyon megcibálom... De most inkább ki kéne dumálnom magunkat innen. Intelligens férfinak tűnik, nem egy agresszív állatnak, talán lehet vele tárgyalni.
- Sajnáljuk... nem tudtuk, hogy... - hallgatok el hirtelen, mert felém lép egy fegyveres, és nekem szegezi a puska csövét.
A sejk odavet neki pár szót a keveréknyelvükön, majd rám is mutat közben. Még pár szót váltanak, végigfut rajtam az aranybarna szempár. Miről beszélnek vajon?
Ő elmegy, kötelemet leoldják rólam és elszakítanak a társaimtól.
- Mi ez az egész? Kérem... - próbálok az engem cibáló katonával beszélni, de semmi reakciót nem kapok. Bevezetnek az épületbe, folyosókon kanyargunk, majd egy mívesen cirádázott ajtóhoz érünk. Betaszítanak rajta. Egy nő siet elénk, és vele beszél az őröm.
Mire feleszmélek, már kettesben vagyunk.
- Bocsánat, én... - kezdem, és ő elmosolyodik.
- Tehát francia vagy... - mondja dallamos hangján, kissé akadozva. Meglepetten nézek rá. - A nevem Aisha, kérlek kövess.
- Jean Batistuelle vagyok - mondom halkan. - Kérem... hol vagyok? Mi ez az egész?
Követem, és benyit egy ajtón.
Belém reked a levegő.
Egy nagy terem, a falakon szobrok és festmények, virágok, szatén és fátyol... és vagy egy tucat fiú ül a földön hatalmas párnákon. Halk zene szól, és ők mosolyogva beszélgetnek. Testüket alig takarja valami fátyol.
Amikor Aisha tapsol egyet, minden fej felénk fordul, és meg sem várják hogy megszólaljon, már ugranak is fel és körbe vesznek engem. Mosolyogva fogdosnak és simogatnak, beszélnek hozzám. Nagyon kedvesek, de egy szavukat sem értem.
Aisha megint tapsol, és elhallgatnak. Mond nekik valamit, és int két szolgálólánynak akik a fal mellett állnak.
- Szóval francia vagy? - hallom oldalról anyanyelvemen, és egy sötétbarna szempárba pillantok egyenesen. Egy karcsú, olajbarna bőrű nagyon szép fiú áll mellettem. Haja hosszú és göndör, testét csak ékszerek és egy kis ágyékkötő takarja.
Zavartan sütöm le szemeimet. Nem szoktam hozzá az ilyen mértékű pucérkodáshoz...
- Jean vagyok - mondom neki.
- A nevem Kharif. Azt jelenti „Ősz”. Gyere, majd én segítek neked, és elmagyarázok mindent. A szabályok viszonylag egyszerűek...
- Szabályok?
Belém karol, és elindul velem. Egy díszes, mozaikokkal díszített fürdőterembe kísér és vetkőztetni kezd.
- Igen. A hárem szabályai.
- Hogy mié?! - kiáltok, és veszett gyorsasággal kezdem összegombolni az ingemet amit szétnyitott. Gyönyörű arcán mosollyal figyel.
- Azt sem tudod hogy hol vagy és miért?
Helytálló a megfigyelés. Biccentek és elpirulok.
Felsóhajt, és ahogy karját felemeli, halkan csilingelnek ékszerei. Könnyed, kecses léptekkel kerül meg, bokáján az aranyláncokon fityegő kis csengők szinte zenei aláfestést adnak minden mozdulatának.
- Mesélj el mindent - áll meg végül előttem. - Aztán én is elmondom amire kíváncsi vagy. Fürdés közben.
*
Egy órás pirulós, szégyenlős, takargatós tisztálkodás után már képtelen vagyok elhinni, hogy ez velem történik. Kizárt. Ez csak egy rossz álom. Tutira. Aishánál sikerül kiharcolnom egy olyan ruhát a fátyolos tütük helyett, ami elfedi rút testemet nagyjából, és aztán a délután hátralévő részében a társaim felől kérdezősködöm. Kharif és a többiek próbálnak megnyugtatni, de nagyon ideges vagyok. Remélem nem esik bántódásuk... jaj istenkém...
Végül hajlandó vagyok lecsillapodni, és leülök egy párnára közéjük. Azonnal körülvesznek, és csicseregve beszélnek hozzám, hajamat fésülgetik, karom csupasz bőrét fogdossák. Zavartan lesütött szemekkel hagyom nekik... Olyan zavarban vagyok... rútságom úgy tűnik érdekli őket.
Beesteledik, egyikük pedig egy lantos hangszert kezd pengetni. Kellemes zene lecsillapítja feltupírozott idegeimet, és mér kezdenék lecsillapodni, amikor nyílik ismét az ajtó. Aisha lép be rajta. A fiúk boldogan mosolyogva veszik körbe, valami miatt nagyon izgatottak. Ő csak megrázza a fejét és rám mutat.
- Gyere velem.
*
Egy hatalmas szobába vezet. Távol keleti olajok édeskés bódító illatát és fahéj fűszeres aromáját érzem. A járólap kellemesen hűs, meztelen talpaimnak igazán jóleső érintés. A falakon mindenhol keleti mintás szőnyegek, nagyon szép antik bútorok, és a szoba közepén egy elfüggönyzött, hatalmas ágy.
Aisha magamra hagy.
Hol... hol vagyok?
- Nem jössz közelebb? - szólal meg az ismerős, mély hang. Felkapom a fejem, és az ágyra pillantok. Gyűrűkkel díszített olajbarna bőrű kéz bukkan elő, és lassan elhúzza az ágy függönyét. A sejk!
Összerándul a gyomrom.
- Én... én csak... hol vannak a barátaim...? - dadogom zavartan. Nem merem alaposabban megnézni, mert még innen is látom, hogy félmeztelen. Jaj remélem nem lesz rajta is semmi kis bigyócska, mert akkor aztán...
Int nekem, és én tétován, az időt húzva battyogok hozzá cseppet sem kecsesen. Ha ideges vagyok, elfelejtkezem a rendes járásról. Megtorpanok mellette, és figyelem ahogy felemelkedik az ágyról.
- Megszegtétek a törvényt, ezért ők most börtönben vannak.
Elfehéredek. Börtönben?! Jézusom!
Dadogva próbálok magyarázkodni, hiszen végülis nem szegtünk semmilyen törvényt. Legfeljebb az ő szabályait, de azok nem törvények...
Ismét elmondja kedvenc mondatát a szabályok nem ismeretéről, de ezúttal olyat is hozzáfűz, hogy kis híján elájulok.
- A palota börtönében hosszú és fájdalmas halál vár a szabályszegőkre.
- Ne... kérem... csak azt ne... a barátaim... - istenem, hiszen barátaim is vannak közöttük! Ez lehetetlen! Ez nem történhet meg a 21. században!
- Csak ne ölje meg őket. Kérem... engedje őket szabadon... semmit sem tettek.
- Talán megegyezhetünk - int felém, hogy még közelebb menjek hozzá. Csak előrébb hajolok, de tartom a tisztes távolságot. Ha pénzt akar majd, nem gond. Jómódú vagyok, talán ki tudom vásárolni magunkat ebből a helyzetből.
- Elengedem őket... de te itt maradsz. Biztosítéknak, hogy soha többet nem jönnek vissza, és háborgatják az itt élők nyugalmát.
Elsápadok. Szóval túsz leszek? Mégis meddig?
- De én...
- Egész jó csere... nem? - mosolyodik el. - A te életed... a barátaidért cserébe. Ha gonosz lennék azt mondanám, hogy ennél még sokkal többet is kérhetnék... hiszen te sokkal többet kapsz mint én. De nagylelkű vagyok... megelégszem veled.
Megelégszik velem? Egy rút és értéktelen kis senkivel... aki... aki... a háremének tagja leszek? Várjunk csak?!
- Az a sok fiú... én is egy leszek közülük? - firtatom tapintatosan, mert azért még sem mondhatom hogy... szóval nem mondhatom. Nem illik. Elmosolyodik.
- Ők az én szépségeim... Beszélgettél velük?
Szinte lángra gyúl az arcom, ahogy eszembe jut miket mondott nekem Kharif.
- Igen... meséltek... dolgokat - nyögöm ki végül pirulva. Felnevet, látszólag jól szórakozik, én kevésbé.
- Jól van, ezek szerint mindent tudsz - búgja lágyan, és aranybarna szemeivel mélyen, a lelkemig belém nézve fogja meg kezemet, és egy apró puszit hint rá. - Szóval mi a válaszod?
- Én... - köpni nyelni sem tudok.
- Szabadon engedem a barátaidat. Már holnap mehetnek ahová csak akarnak.
A másodperc tört része alatt gondolom végig kétségbeejtő helyzetemet. Ha őket elengedi, akkor hívhatnak segítséget. A külügyminisztériumhoz fognak fordulni, és néhány nap alatt már jönnek is értem, hogy megmentsenek. Így már nem is olyan félelmetes. Kibírom... túlélem... még ha most félek is, ezt az áldozatot megéri.
Bólintok végül.
Halvány, elégedett mosollyal simogatja meg a hajamat, és leül az ágyra, maga mellé húzva engem is.
- Mi a neved?
- Jean... - suttogom.
- Különleges vagy. Mind közül a legszebb... - cirógatja meg ujjaival az arcomat. - ...mint a sivatag virága... ami minden száz évben csak egyszer virágzik.
Igazán kedves bók, csak épp egy szavát sem hiszem. Ez biztosan valami kegyetlen kis játék... Bizonyára gyűlöli az európaiakat, ezért kipécézett magának egy gyenge és csúnya példányt, hogy bedobja háremébe a világ legszebb fiúi közé. Így kigúnyolva a csúnya nyugati rútságot. Bizonyára majd jól fog szórakozni, ahogy szánalmas kóróként üldögélek a gyönyörű rózsák csokrában.
Ő bezzeg nem csúnya... nem. Soha nem láttam még ilyen szép férfit. Ahogy elnézem, más vér is csörgedezik benne, mert az ilyen aranybarna szempár ritka az araboknál, és a magassága is árulkodik valamiről.
Kivágódik az ajtó, és egy fegyveres férfi rohan be rajta, térdre borul és hadarni kezd. Egy szavát sem értem, de fontos lehet, mert a sejk feláll velem és visszaküld a hárembe.
- De... a barátaim... - szólok vissza miközben az őr rángatni kezd.
- Szabadon engedem őket. A szavamat adtam. Holnap a felkelő nappal szabadok lesznek.
Eltűnt.
Szótlanul hagyom magam visszakísérni, és ahogy belépek az ajtón, meglepett arcok fordulnak felém. Egész testemben remegve rogyok a legközelebbi párnára, és azonnal körém gyűlnek.
- Mi történt? - térdel le elém Kharif, bíztatóan megszorítva ölemben nyugvó kezemet. Akadozva, de elmesélem neki, hogy túsz vagyok, cserébe elengedi a társaimat a sejk.
- Túsz? Nem ismerem ezt a szót.
- Fogoly. Mától én is... veletek élek. Néhány napig biztosan.
Felderül az arca.
- Ó de hiszen ez nagyszerű! Olyan boldog vagyok... - ölel magához, puha illatos haja arcomat cirógatja. Dühösen húzódom el tőle.
- Nem tudom miért örülsz, de nem is számít. Nem maradok sokáig, csak néhány napig úgyis...
Felemeli kezét, és megsimogatja az arcomat.
- Ne dacoskodj... - mondja lágyan. - Fogadd el a sorsod, és örülj Jean. Nagyon jó itt élni, majd meglátod. Mi itt mind boldogok vagyunk, és gazdánkat nagyon szeretjük. Kedves velünk és figyelmes, mindent megad amire csak vágyunk. Idővel majd te is...
- Nem! - állok fel hirtelen, és az ablakhoz menekülök. Zihálva kapkodom a levegőt... - Nem... nem ez nem lehet... kizárt, hogy én itt és így éljek... soha-soha...
- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj - hallom, és megperdülök. Az összes fiú velem szemben áll, komolyan néznek rám. - Kezdetben nehéz lesz, de majd mind segítünk neked. Én magam veszlek a szárnyaim alá, és megtanítok neked mindent.
Megrázom a fejem.
- Köszönöm Kharif... - válaszolom remegő hangon, sápadtan. - Erre semmi szükség, hiszen csak néhány napig maradok és kész...
Közelebb lép hozzám, és az arcomba hajol. Pont olyan magas mint én. Sötét szemei dühösen csillannak meg.
- Nem számít. Amíg itt vagy, a mi szabályaink szerint kell élned, különben Aisha megbüntet.
Megtántorodva kapaszkodom az ablakpárkányba. Istenem, ez az egész olyan, mint egy rémes lányregény!
- Megkorbácsol...? - suttogom összeszorult torokkal. Először meglepődik, majd hátraveti fejét, és felkacag gyöngyözően, csilingelően.
- Dehogy te kis butus. Minket itt nem bánt senki, még csak az kéne, hogy elcsúfítsák a testünket... Gazdánk nagyon dühös lenne. Nem... bezárnak a szobádba.
Megtörten hajtom le a fejem. Nekem végülis ez is megfelel.
- Na gyere... - fogja meg a kezem és kezd maga után húzni.
- Hova viszel?
- A szobádba. Először is megtanítom neked az alapokat...
Belépünk egy szép, tágas helyiségbe. Fehér falak, csipkefüggönyök, minden világos és pasztell színű. Óriási ágy, fehér muszlim függönnyel, az asztalon nagy gyümölcskosár. Kharif mosolyogva libben oda megszemlélni.
- Látom, gazdánk kedvel téged. Ez jó...
- Azt mondod...? - kérdezem elgondolkodva, és alaposan körülnézek. - Szerintem pedig csak jól szórakozik rajtam.
Megfordulok, és majdnem nekiütközöm Kharifnak. Elpirulva fordítom el a fejem, hiszen gyakorlatilag majdnem teljesen meztelen... Kuncogva fogja meg az államat és fordít maga felé.
- Mondd csak... te teljesen szűz vagy még?
Félénken biccentek.
- Csókolózni tudsz? - Megrázom a fejem, és ha lehet még pirosabb színt öltök. Mosolyogva hajol közelebb, és én meghökkenve ugrok hátra.
- Mit... mit művelsz?
- Megtanítalak csókolózni - válaszolja a világ legtermészetesebb hangján. - Rengeteg tanulnivalód van, mert így nem fekhetsz a gazdánk ágyába... Hisz még az érintést sem viseled el.
És kezdetét veszi a vesszőfutás.
Először megcsókolni akar, majd levetkőztetni, hogy bekenhessenek olajjal. Na ekkor esek igazán pánikba! Az én ocsmány testemet nem láthatja senki! Nem bírnám elviselni a szörnyülködő, megvető pillantásokat...
Kézzel lábbal hadakozni kezdek. Kiszól segítségért, és a többiek együttes erővel legyűrnek, de annyira hevesen ellenkezem, hogy végül feladják.
Aisha komoran hajol fölém.
- Nem engeded, hogy megtanítsunk az érzékek művészetére. Így értéktelenné válsz a háremben...
- Nem érdekel! Én nem leszek ágyas, és semmi hasonló! - vetem vissza, és kiszakítom magam a kezeik közül. Komoran néz rám, végül biccent.
- Nos, akkor meg kell büntetnem téged, hogy jobb belátásra bírjalak. Szobafogság. Senkivel sem beszélhetsz, és nem fogadhatsz látogatókat sem. Kifelé fiúk!
*
Az ágyamon kucorogva, kicsire összehúzva magamat figyelem az ablakon túli tájat. A nap eltűnik a dűnék mögött, és hűvös szellő lebbenti meg a függönyöket.
Letörlöm könnyes arcomat.
Ha ezt előre tudom, Párizsban maradok, vagy elutazom inkább valamelyik európai országba...
Nyílik az ajtó, és halk csilingelő hangot hallok. Meglepetten fordítom arra a fejem.
- Kharif? - suttogom. A bokaláncai csilingelnek így. - Mit keresel itt? Még megbüntetnek...
Mosolyogva libben hozzám, és kecsesen, egy macska eleganciájával mászik fel hozzám az ágyra. Hanyatt fekszik mellettem, kinyújtózik és érzékien felmosolyog rám. Minden porcikájából sugárzik a bujaság... Elpirulva kapom el róla a tekintetem.
- Én bejöhetek hozzád. Nekem szabad, mert én vagyok a legrégebb óta itt...
- Tényleg...? Mióta...?
- Talán tizenöt éves lehettem... még a jelenlegi gazdánk apjának voltam egyik ágyasa, de halálával a háreme megszűnt. Khalil megtartott engem, és azóta én vagyok itt rangban az első. Az új fiúk kiképzésével is én foglalkozom, de nem mindet veszem a szárnyaim alá...
- Tizenöt...? Uhh... és most hány éves vagy?
Mosolyogva ül fel, és mögém térdel.
- Szerinted? - súgja lágyan a fülembe, és vállaimat kezdi masszírozni. Felsóhajtok, olyan jól csinálja...
- Nem tudom... szerintem velem egyidős vagy... olyan 20-21... - felkacag, és megölel.
- Olyan édes vagy...
Elém hajol, és ölembe hajtja a fejét, úgy pillant fel rám. Úgy incselkedik velem, mint egy nő... és ez teljesen zavarba ejt.
- Jean... - súgja lágyan. - Miért nem engedted, hogy levetkőztessünk? Amikor együtt fürödtünk, akkor is takargattad magad, pedig nem kell szégyenlősködnöd, hiszen láttam már rengeteg meztelen testet.
Megrázom a fejem.
- Nem szeretnék erről beszélni...
- Csak segíteni szeretnék neked, de te nem hagyod. Kérlek, ez így nem lesz jó...
Elfordítom róla a szemeimet, hogy ne lássa a fájdalmat bennük.
- Miért akarnál nekem segíteni? - motyogom. - Nincs rá semmi okod.
Felemelkedik, és elém kúszik, pár centiről nézve a szemembe.
- Ne kérdezd a miértet. Majd egyszer elárulom... Inkább fogadd el tőlem, és légy hálás...
Tétován biccentek. Igen, az sosem árt, ha az ember szerez egy bennfentes barátot. És ha ő ennyire segíteni akar...
- Jól van... - mosolyog kedvesen. - Hidd el, te leszel a hárem legcsodálatosabban ragyogó csillaga...
- Néhány napig én leszek a hárem legrútabb szárazkórója - helyesbítek morogva, és ő felkacag.
- Miért lennél rút kóró? Nem láttam még hozzád hasonlót...
Elhúzom a számat.
- Hát igen, ilyen ritka randát nem látsz sűrűn...
- Tetszik a humorod - dől hátra nevetve. - Azt hiszem nagyon jól fogunk szórakozni te és én.
- Nem vicceltem.
Elkomorulva ül fel.
- Szóval te azt hiszed magadról, hogy csúnya vagy?
- Nem hiszem. Tudom, és ez nagy különbség. Ezért is mondtam, hogy semmi keresnivalóm köztetek. Ti mind nagyon szépek vagytok, és te... te egyszerűen gyönyörű vagy. Azt gondolom, hogy a sejk egy otromba tréfát űz velem, csak azt nem tudom, hogy miért.
- Jean... - kezdené, de hirtelen kopogtatnak. Aisha lép be, arca komor, láthatóan nagyon ideges.
- Kharif... gazdánk őt akarta és nagyon dühös lett amikor megtudta hogy büntetésben van. Most őt kéne magammal vinnem, de...
- Semmi baj - mosolyodik el ő, és felkel mellőlem. Könnyedén libben az ajtóhoz, hosszú haja sötét felhőként úszik utána a levegőben. - Majd én megyek helyette, így nem lesz annyira dühös. Úgyis beszélni szeretnék vele...
Visszafordul felém.
- Te pedig pihenj. Holnap beszélünk, és elkezdjük a leckéket.
*
Hajnalban, a szokásos rémálmomból ébredek, de ezúttal meglepetten kapkodok levegőért. Valaki simogatja a fejem... Oldalra fordulok, és Kharif komoly arcát pillantom meg.
- Jean... ennyire megviselt téged a tegnap...? - suttogja. Letörlöm könnyeimet és felülök.
- Nem... minden éjjel ez van... de most ne erről beszéljünk. Nagyon haragudott a sejk?
- A gazdánk? - mosolyodik el lágyan. - Ó nem, nagyon megértő volt. Viszont ragaszkodik hozzá, hogy veled reggelizzen, úgyhogy ezért jöttem ilyen korán be hozzád, hogy segítsek felkészülni.
- Köszönöm, de talán még megtalálom a villával a számat - morgom elfintorodva. Felnevet, és megsimogatja az arcomat.
- Kis butusom... na gyere.
*
Két órával később, és számtalan bemagolt szövegtől és szokástól zsongó fejjel követem Aishát. Egy ujjatlan, átlátszó, halványkék felső van rajtam, de nevezhetném akár pókhálónak is, és egy bőszárú hosszú nadrág. Ehhez ragaszkodtam, bármennyire is győzködött Kharif, nem voltam hajlandó semmi kis bigyócskát felvenni. Nem óhajtom közszemlére tenni ocsmány testemet, már ez is jóval több, mint amire valaha is hajlandó voltam. Így is könyörögni kellett neki, hogy hagyjon egyedül átöltözni.
Kivezetnek egy fedett, hatalmas erkélyre, amely növényekkel, szobrokkal és függönyökkel, párnákkal és asztalokkal igazán ízléses és fényűző. Egy nagy párnán, kényelmesen ül maga a sejk. Khariftól tanult módon hajolok meg finoman, és ahogy mosolyogva int nekem, közelebb trappolok.
- Sabah el-kheir... (Jó reggelt) - üdvözlöm halkan. Visszaköszön, és a mellette lévő párnára mutat mosolyogva. Szót fogadok, és félénken mellé csüccsenek, alaposan körbenézve. Mint valami ezeregyéjszaka meséi... Előttünk pedig a terülj-terülj asztalka.
- Egyél, amennyi csak jól esik - mosolyog rám, arcán nyoma sincs haragnak, pedig tegnap este biztosan dühös volt, különben Aisha nem félt volna annyira.
Kharif bizonyára kiengesztelte... elvégre egy ilyen gyönyörű személy mint ő, bármire rávehet bárkit.
