|
|
Szerepjáték
(Manga, PC és könyv)
| Lena_ | 2019. 08. 12. 22:57:36 | #35656 |
 Karakter: Effie Trinket
Megjegyzés: Methennek
Késik! Megőrülök…Tíz perc, mit nem értett azon, amit mondtam?! Fel-alá járkálok a mérőszalaggal a nyakamban. Az órámra pillantok. Nincs túl sok idő az érkezésig. Mit mondjak neki? Ami viszont még érdekesebb…hogyan tegyem?
Zajt hallok. Megérkezett.
– Késtél!
Felé fordulok, de a látvány azonnal zavarba hoz. Hogy mert így idejönni? Félmeztelenül?!
Belép és bezárja az ajtót maga mögött. Visszapillantok rá, de igyekszem nem a testét bámulni. Még a végén félreértené, és én is zavarba jönnék tőle.
– Bocsánat.
Egy pillanatig sem bánja a késést, ez tiszta sor. Annak viszont örülök, hogy legalább egy bocsánatkérésre futotta.
– Ezen még van mit fejlesztened! – Javaslom neki, majd elindulok a helyiség végébe, ahol a fény átjár mindent, magam előtt felemelt kezekkel terelve Haymitchet. Nem érek hozzá, és ezt ő is furcsállja.
– Hogy akarod így levenni a méreteim? – Vonja fel a szemöldökét.
– Az más, az szigorúan munka. – Magyarázom, és közben a vagon végéhez érünk, amelynek teteje és oldala is tiszta üveg. Ha jól tudom, itt a kamerák képe is fakóbb, nehezebb leolvasni a szájról a beszédet, az erőtér zúgása pedig ellehetetleníti a hangrögzítést. A megfigyelés miatt most nyugodtabb vagyok, de a félmeztelen Haymitch zavarbaejt… Mit mondjak neki? Mit?
– Tessék, itt vannak a kártyák is… – Ez az, Effie, dumálj csak mellé, látszólag fontos dolgokról. Először csak az asztalra helyezett kártyák felé mutatok, majd tétován odalépek, hogy felvegyem és átadjam őket, de Haymitch megelőz ebben. Meglep, hogy nem kell sem az elolvasásra, sem az egyenes tartásra figyelmeztetnem, beáll a méréshez a fényre.
– Tizenegyedik Körzet! Öröm ellátogatni hozzátok ilyen csodás időben. A Kapitóliumnak hála megismerhetlek titeket, hiszen olyan kevés alkalmunk van találkozni.
Ez borzalmas.
– Egy kicsit több érzéssel…Sőt, sokkal többel.
Éppen a mellszélességet mérem, a számokra, és nem a látványra fókuszálva. Ahogy levegőt vesz, és felsóhajt, szorul, majd megszalad a szalag a kezemben, ahogy engedem, hogy teret kapjon a levegő a tüdejében.
– Inkább magadban olvasd fel…
Mielőtt mindketten kijövünk a sodrunkból. Leveszem a méreteket, és fejben pipálom a listát az értékek alapján.
– Rendben, ezekkel a méretekkel pont jók lesznek a ruháid. Próbáld fel őket! – A már kikészített ruhaállványon lógó ruhákhoz lépek. Leveszem az első szettet. – Ez itt az első számú, Zelda erre gondolt, hogy ez illene a legjobban a megérkezés pillanatához, de van még pár másik, amelyekből választhatsz.
Az arany, ezüst és a fekete mind elegáns, győzteshez illő színek. Emellett mindegyik illik Haymitch szőke hajához. Kiválasztja az egyiket, ami persze nem egyezik Zelda javaslatával. Tulajdonképpen mindegy, mit választ, mindegyik remekmű. Zelda mégis jobbnak ítélte a másikat az első állomáshoz, ezért egy újabb megerősítést megérdemel a dolog:
– Biztos, hogy nem ez? – Mutatom neki újra, bár már látom rajta, hogy döntött.
– Igen, ezt akarom. – Jelenti ki. Hát…jó.
– Azért próbáld fel a többit is, a körút alatt úgyis szükséged lesz rájuk.
Várok és figyelek, miközben próbál. Amikor így viselkedik, annyira nehéz vele…kedvesnek lenni. Vagy lelkesnek. Igazán örülhetne, hiszen megnyerte a viadalt! A Kapitólium pompájában éli a mindennapjait ezután…Mégiscsak meg kellene próbálnom valahogy kedvesnek lennem vele. Ez is a munkám része. Jól kell magát éreznie, különben senki sem hiszi el róla, hogy jól van. Talán mert...
- A többiek az előkészítő csapatból merre vannak…?
Jól van, Effie, na most hazudj, ha bírsz.
- Ó, csak a dolgukat végzik. Nekik is meg kell érkezniük valamiben, és a technikai felszereléseket is át kell nézni, sok minden mással együtt.
Oké, tudja, hogy ez nem a teljes igazság.
- Általában…amikor dolgozni kell rajtam… Mindannyian itt nyüzsögtök, nem törődve azzal, hogy éhen vagy szomjan haltok közben.
Nyers.
- A ruhapróbához nincs szükség annyi emberre, már elkészültek a ruhák a méreteid alapján. A sminkesek nemsokára érkeznek, a fodrásszal együtt. Élvezned kellene, hogy ilyen pompa megadatott a győzelmedért! Értékelni a Kapitólium adományát! Mint ez az utazás… Nézd, milyen gyönyörű a táj! – Elfordulok tőle, és az üveghez lépek, mint aki valóban a látványt csodálja. Így egy kamera sem tudja a számról olvasni, amit mondok, és a hangot is képtelenek rögzíteni. – Tudod, másoknak sem…másoknak sem könnyű itt.
Szabályt szegsz, Effie! A Kapitólium ellen beszélsz! Ezért meghurcolnak! – Hasítanak a gondolatok a fejemben… A testem megremeg, de most nem ájulhatok el. Az ablakhoz nyomom a tenyerem, mint egy gyerek, akit lenyűgöz a látvány. Folytatom.
- Mától csaknem minden mozdulatodat kamerák figyelik, ami biztosan szokatlan. Csak azt szerettem volna, hogy tudd, hogy…számíthatsz ránk. Egy csapat vagyunk. – Gyorsan beszélek, nem lehetek gyanús, hogy sokáig ácsorogok az ablaknál. – Hamar meg kell tanulnunk virágnyelven beszélni. Az üveget olyan erőtér védi, ami zavarja a hangrögzítést a vonat ezen pontján. Ezért jöttünk ide.
Várok egy másodpercet, de nem érkezik válasz. Talán csak gondolkodik a dolgon, vagy nem tudja, mit feleljen.
- Pont az erdő zöldje az a szín, ami csodásan passzol a feketéhez! – Lépek el az üvegtől. – Ez a nyugtató zöld… Jól állna a szőke hajadhoz. Majd megemlítem Zeldának.
- Felőlem… - Feleli, ahogy rám emeli a tekintetét. Egy másodpercig farkasszemet nézünk. Egészen zavarbaejtő… Mi járhat a fejében? Megértette vajon, amit mondtam? Elfogadja? Ez a válasz mindenre vonatkozik, ami az elmúlt percekben elhangzott?
Felé lépek, megigazítom rajta óvatosan a ruhát, hogy a varrás vonalai tökéletesen álljanak a vállán, és a derekán. A kezeim még mindig remegnek egy kicsit. Csak ne lennék ilyen gyáva…
- Remek. Akkor… Hé, húzd ki magad! – Óvatosan a hátához érintem a tenyerem, megsürgetve a tartásjavító mozdulatot. Éppen levegőt vesz a válaszhoz, amikor betörnek ránk csapatostól a sminkesek és fodrászok. Ez az esély a visszavágóra elúszott.
A szakemberek azonnal nekilátnak a munkának. Sürögnek-forognak Haymitch körül, a megszokott módon.
- Olvasgasd a szöveged! – Figyelmeztetem újra.
- Jó… - Morogja a fogai között, és jobbnak látom, ha pár percre távozok. Úgy ver a szívem, hogy az ájulás kerülget, ezen persze nem segít a nagy platformos magassarkú, és a ruhámba varrt nehéz merevítők. Zeldát megfigyelik… Nekem sincs kihez fordulnom. Tudom, hogy Haymitch ugyanebben a helyzetben van.
Leülök pár percre, és iszok egy kis hideg vizet. Meg kell nyugodnom. A térdeimre könyökölök, és a tenyerembe temetem az arcom. Halkan zúg a vonat.
- Trinket kisasszony, jól van?!
Felriadok. Vajon mennyi idő telt el?!
- Hogyan? Tessék? – Úristen, elaludtam.
- Jól van, kisasszony? – Egy varrósegéd mereszti rám a rémült szemeit.
- Persze, köszönöm, csak…elbóbiskoltam… - Az órámra pillantok. Tíz percet aludtam csak…máris késésben vagyok. - Hogy haladnak az előkészületek?
- Igazából..már csak a kisasszonyra várunk. A csapat már elvonult, hogy felöltözzenek. Mr. Abernathy az előkészítőszobában várakozik a..
Pánik.
Felpattanok, és rohanni kezdek, pittyen az órám.
- Sietek, köszönöm! – Kiabálom még hátra. Hová tehettem a füleseket? Hol van az a doboz?
Fél perc alatt túrom át a raktárat érte. Hol az az átkozott doboz? Pitty.
Fogy az időm az áramütésig. Egy percem van, amíg be nem jelentkeztetem a fülessel és hangszóróval Haymitchet Zeldához. A kezembe akad a doboz, kirántom belőle a készüléket. Rohanni kezdek vissza, nagyokat koppan a cipőm a padlón.
- Haymitch! Haymitch! – Kiabálok, bár nem vagyok benne biztos, hogy hallja.
- Hmm? – Lép elő az előkészítőszobából a folyosóra. A kezemben a kütyük.
- Ezt gyorsan, gyorsan, a füledbe! – Éppen odaugrok elé a futásból, és segítek neki. Nyilván meglepem őt ezzel az észvesztett rohanással, de mivel érzi, hogy vészhelyzet van, gyorsan kapcsol.
- Ezt? – És már tuszkolja is a fülébe a szerkezetet, amíg én felcsíptetem a ruhájára az apró mikrofont, gondosan elrejtve. Megnyomom a gombot rajta. Villog…vajon mennyi idő, míg zöldre vált?
- Ha..ha-halkan sípol, mondd…monddbele, hogy…hogy ki vagy, és hogy…készen…állsz!
Alig tudok beszélni, annyira kapkodom a levegőt.
- Öm…heló…Haymitch vagyok..
Bizonytalan a hangja.
- Nem hallasz választ? Jelent…kezz..be..újra! – Az órámat nézem. Vörösen villog.
- Heló, Haymitch vagyok..
Pitty. Pittypittypitty.
Halk, gyors zúgás. Éles fájdalom a karomban. Hátrálok pár lépést, ahogy felszisszenek és kiszalad a levegő a tüdőmből.
- Hé..! Ez…ez meg mi a fene volt?! – Lép utánam Haymitch, mire megszólal Zelda hangja a fülében:
- Haymitch, itt Zelda. Két perced van az érkezésig, aztán nyílik a vonat ajtaja. Tedd, amit mondok! A cast körbevesz téged pár másodpercen belül. – Valóban, hallani, ahogy mindenki közeledik az előkészítő szobához. Onnan fog az ajtó nyílni a körzet felé. Odakint tömeg várja a győztest. – Közrefognak, és elvezetnek a színpadig. Ott felolvasod a kártyádat, amit Effie írt neked. Ő fog téged felkonferálni a színpadra! Lelkesedéssel és beleéléssel olvass, én végig instruálni foglak, a beszéded alatt is. Megértetted?
- ….Meg.
Üveges tekintettel néz rám, ahogy összeszedem magam, és kiegyenesítem a hátam. Még mindig kapkodom a levegőt, de egy sminkes odalép hozzám, és megigazít, ad egy pár fekete hosszú kesztyűt, ami eltakarja a friss sebet. Mintha ez az egész teljesen természetes lenne. Tulajdonképpen az is. Felveszem a kesztyűket, és nagy levegőt veszek.
- Haymitch, visszaszámolok az ajtónyitásig. – Szól újra Zelda az apró szerkezetből. – Három…kettő…egy…
|
| Methen | 2019. 03. 18. 17:31:59 | #35615 |
Karakter: Haymitch Abernathy
Megjegyzés: ~ Lenának
Mintha közeledne felém, ahogy ezt mondja, de csak egy keserű félmosoly kúszik az arcomra.
– Igazán tanulhatnál némi illemet! Jómodort! Nekem az a munkám, hogy segítsek, te pedig... gúnyolódsz, és hátat fordítasz! Egy hölgynek! – majd egy pillanattal később, mintha egy könyvből olvasna fel, úgy kezd el darálni egy monológot. – Egy úriember sohasem hagy figyelmen kívül egy hölgyet, nem mulasztja el a napszakhoz illő köszöntést, illedelmesen kér, válaszol, megköszön, és sohasem fordít hátat, viselkedéséről nem feltételezhető tiszteletlenség!
Nem tudok mit tenni, egyszerűen elnevetem magam, mind a stílusán, mind azon, amiket elmond. Szerintem mindenki más így viselkedne ebben a pillanatban a körzetemből.
– Ez több a soknál! – kiált rám, én pedig felpattanok a helyemről, kiejtve a kezemből a villát, ami éles hangon karistolja végig a tányér szélét, hogy végül lepattanva elsüllyedjen a vastag szőnyeg szálai között. – Egyél, aztán aludj, mert akkora fekete karikák lesznek a szemed alatt, hogy nincs az a mester, aki eltüntesse!
– Milyen kis heves lett valaki... – Érzem, ahogy eltorzul az arcom, de magam sem tudom, milyen érzelmet szeretne kifejezni. Csak a belső tüzet érzem, amit nagyon régóta próbálok elaltatni ebben a rohadt környezetből, és most itt van ő, ahogy az illemről papol, miközben minket meg arra kényszerítenek, hogy mészároljuk le egymást. – Hát idefigyelj, Miss Etikett, neked fogalmad sincs–
– Neked sincs – jelenti ki, majd ahogy pittyen az órája, tűsarkon fordul és elviharzik, magamra hagyva a dühömmel, amit megint nem tudok senkin sem kiélni.
Undorodva fordulok vissza az asztalhoz, majd a villával mit sem törődve elviharzok a vonat másik vége felé.
A nap többi részét végül a kabinomban töltöm, zárt ajtók mögött. A tájjal nem törődve az ágyon ülök felhúzott térdekkel, és igyekszem kikapcsolni az agyam teljes egészében. Az alvással már meg sem próbálkozom, hiába arra kellene fókuszálnom, hogy ne legyenek "akkora fekete karikák" a szemem alatt... A körmöm beleszalad a tenyerem húsába, ahogy újra meghallom a fejemben felidézve azt a hanghordozást, és legszívesebben széttörnék valamit, de a tárgyak mindenhol fémből és strapabíró műanyagból készültek, a vonat üvegét meg szerintem egy kétszáz kilós ember sem tudná betörni, ha teljes erőből nekiugrana...
– Haymitch! Hahó! Haymitch!
Kábán eszmélek, nem tudom, mennyit aludtam az elmúlt órákban, ahogy azt sem, mennyit voltam ébren. Minden egybefolyik, mintha lettek volna itt emberek is már korábban, de azok nem kopogtattak meg kiabáltak az ajtómban. Odabotorkálok az ajtóhoz, hogy kinyissam. Ennek jutalma egy tálca, amit reflexből megfogok, de túl lassú vagyok, így az éle beékelődik a bordáim alá.
– Jó reggelt, tíz perc múlva le kell vennem a méreteidet, a vonat legutolsó kabinjába gyere, ha reggeliztél! És... ez fontos, úgyhogy siess!
Reagálni se tudok, mert már ott sincs, csak elviharzik. Az ajtót nyitva hagyva telepedek vissza az ágyamra, hogy pár falatot magamba erőszakoljak. Szerencsére az első pár falat után megkordul a gyomrom, jelezve, hogy jöhet még több is, így kivételesen teljes egészében engedelmeskedem a kapott utasításnak.
A pontosságot illetően azért már vannak kételyeim, ugyanis se karórám, se a szobában bármilyen időt jelző eszköz nem található, így felveszek egy hosszú nadrágot meg egy vastagabb zoknit, és az általánosan elvárható illemeket nem betartva baktatok el a vonat végébe. Úgyis le akarnak mérni, fölöslegesen nem akarok vetkőzni, a kapitóliumi tévé meg érzékenyebb részleteket is bemutatott rólam, mint ahogy most látható vagyok félmeztelenül.
– Késtél! – Csattan Effie hangja, amint meglát az ajtóban, aztán egy pillanatra félrekapja a tekintetét. Belépek, majd megnyomom a záró gombot. Mikor elindulok Effie felé, újra felém néz, szigorúan a szemeimbe – vagy a homlokomra.
– Bocsánat – felelem a megbánás legkisebb jelét sem mutatva.
– Ezen még van mit fejlesztened! – jelenti ki, majd kissé zavartan néz szét, de hamar összeszedi magát, és a mérőszalagot felkapva a vonat legvégébe terelget, felemelve a kezét, de véletlenül se ér hozzám.
– Hogy akarod így levenni a méreteim? – kérdem felvont szemöldökkel.
– Az más, az szigorúan munka – jelenti ki ragyogó tekintettel, miközben a vonatot körülvevő tér kellemes frekvencián zümmög. – Tessék, itt vannak a kártyák is – pillanatnyi tanácstalanságot vélek felfedezni rajta, mintha nem tudná, hogy elég, ha rájuk mutat, vagy inkább a kezembe kéne nyomni őket.
Megelőzöm a mozdulatnál, így én veszem fel őket az asztalról. Tudom, hogy szeretik a fényes helyeket, ahol könnyebb a mérőszalagokról leolvasni az apró számokat, így felveszem a szokásos kezdőpozíciót. Ahogy kihúzom magam, érzem, hogy feszülnek meg az izmaim a bőröm alatt, emlékeztetve rá, hogy a puha ágyak semmit sem érnek, ha az ember nem tud bennük normálisan aludni, és csak forgolódik egész éjszaka. Vajon van elaludt végtagokra valami gyógyszerük...? Biztos van. Lehet, kérni kéne, meg egy kis nyugtatót is, amióta elindult a vonat, úgysem adott senki semmit, a felkészítők meg sírnak a szemem miatt.
– Tizenegyedik Körzet! Öröm ellátogatni hozzátok ilyen csodás időben. A Kapitóliumnak hála megismerhetlek titeket, hiszen olyan kevés alkalmunk van találkozni.
– Egy kicsit több érzéssel – veti oda. – Sőt, sokkal többel.
Felsóhajtok, mire megfeszül a mellkasom körül a szalag, majd elenged, ahogy kifújom a levegőt.
– Inkább magadban olvasd fel.
Tikkel egyet a jobb szemem, aztán magamban folytatom tovább a műveletet. Ahogy peregnek le a fényes papírra nyomott szövegek egymás után, úgy lesz rajtam úrrá az undor. Ezeket kéne felolvasni? Ha a Kapitólium nem lenne, akkor és oda mennénk, ahova csak akarunk, és szabadon kereskedhetnénk egymás között, nem pedig a legócskább dolgokból kellene például házat építeni magunknak. Ház...? Viskó. Kaliba. Mind sokkal közelebb áll a valósághoz.
– Rendben, ezekkel a méretekkel pont jók lesznek a ruháid. Próbáld fel őket! Ez itt az első számú, Zelda erre gondolt, hogy ez illene a legjobban a megérkezés pillanatához, de van még pár másik, amelyekből választhatsz.
Három árnyalat dominál: arany, ezüst, fekete. Mindegyik ízlésesen eldolgozva más színekkel. Azonban a tekintetem egy fekete alapon elterülő arany kompozícióra esik, amely sokkal ideálisabb választásnak tűnik.
– Ez lesz az – jelentem ki magabiztosan. Mivel felül nincs rajtam ruha, így habozás bújok bele, majd a tükör elé lépek. Mintha egy fűzfa árnyékába bújnék, a lefelé hulló arany levelek enyhén parázsló ábrázolása tökéletes eleganciát mutat, mégis benne van a legyőzöttség érzése. Pózolok egy kicsit a tükörnek, mintha a megérkezésemkor integetnék kedélyen a nézőknek, enyhén hátat fordítok neki, mire látom, hogy pár szál a hátam mögött tényleg lelóg, mint holmi köpeny. Ezt mondjuk egy picit túlzásnak érzem, de esküszöm, nem fogom szóvá tenni.
– Biztos, hogy nem ez? – kérdi Effie, és felemeli a Zelda első számú jelöltjét. Az ezüstös motívumok elegánsan kúsznak fel deréktól nyakig, és apró kövekkel vannak díszítve az indák a bimbóknál. Van egy ötletem, az miért lenne jobb választás, de ez jobban illeszkedik a személyiségemhez. Eddig is úgy játszottam, ahogy a szabályok megengedik, ha pedig lehetőségem van választani, melyik ruhában akarok megérkezni, akkor fogok is.
– Igen, ezt akarom.
Látom, annyira nem tetszik neki a válaszom, de ezen az egy dolgon ne kezdjünk már el problémázni...
– Azért próbáld fel a többit is, a körút alatt úgyis szükséged lesz rájuk.
Lenyelem, ami a nyelvem hegyén van, és segítőkészen végig próbálom az összes ruhát. Azonban mikor már a harmadiknál járok, és már legalább egy órája vagyunk itt kettesben, akkor kezdek feleszmélni.
– A többiek az előkészítő csapatból merre vannak...?
– Ó, csak a dolgukat végzik. Nekik is meg kell érkezniük valamiben, és a technikai felszereléseket is át kell nézni, sok minden mással együtt.
Azonban van valami a mosolyában, ami nem tud meggyőzni arról, hogy a teljes igazságot mondja.
– Általában... – kezdek bele kissé vontatottan, majd úgy is folytatom. – ..., mikor dolgozni kell rajtam... Mindannyian itt nyüzsögtök, nem törődve azzal, hogy éhen vagy szomjan haltok közben.
Szerkesztve Methen által @ 2019. 03. 18. 17:32:19
|
| Lena_ | 2019. 01. 07. 03:53:09 | #35599 |
Karakter: Effie Trinket
Megjegyzés: Methennek
Egészen kicsi korom óta álmodtam erről a munkáról. Olyan közel járok, nem ronthatom el..! Mégis…kockáztatok. Kockáztatok miatta, pedig nincs több közöm hozzá, mint bármelyik más felkészítőnek. Hiszek abban, hogy egy csapatba tartozunk, még akkor is, ha közülünk csak ő a Kiválasztott. A Győztes. Aki azt kérdezi, félek-e tőle. Zavarban érzem magam, ahogy nézek rá. A keze utánam nyúlt, de esélye sem volt megérinteni. Csipog az órám. A harmadik csipogásnál áramütés is jár, sietnem kell. Kirohanok a szobából, és szinte érzem a hátamon a tekintetét. Biztos vagyok benne, hogy nem érti, mi történik. Elfelejtettem felszólítani, hogy csomagoljon…Ó, Effie, miért vagy ilyen feledékeny?!
Zelda ma is csodálatosan néz ki, le sem tudom róla venni a szemem. Ez az igazi kapitóliumi ragyogás, amit ő a mindennapjaiban is viselni tud. Kár, hogy ilyen szigorúan pillant rám, ahogy beszámolok neki:
- Felébredt, és úgy tűnik, utazóképes állapotban van….bár elég fáradt. Szüksége lesz vitalizáló kezelésre, mert rémesen sápadt lesz a felvételeken.
Egy kicsit mardos a bűntudat, amiért hallgatok neki a történtekről, de tudom, hogy figyelnek minket. Zeldát talán le is hallgatják, és nem akarom, hogy bárkinek is baja essen miattam. A csapat többi tagja már felsorakozott mögötte, így csak átvágtatunk az épületen azon az útvonalon, amelyen az előbb érkeztem, és mindenki betódul a győztes szobájába. Csak ekkor látom, hogy még fel sem kelt, és elönt a méreg, bár igyekszem nem mutatni. Ennyit igazán megtehetett volna!
- Nem úgy volt, hogy már felkelt? – Pillant rám Zelda, és én kihúzom magam, ahogy állom a tekintetét. Botrányos lenne tudniuk, hogy egyszerűen csak beszélgettem vele. Ilyesmit nem tehetek meg, főleg, ha nem tartozik a rám bízott feladatok közé.
- De igen, ébren volt! Még beszéltünk is pár szót, hogy milyen feladatok várnak ránk, és bólogatott is közben. Sőt, még ötleteket is adott, hogy miket írjak bele a beszédébe!
Zelda bólint. Tudja, hogy füllentek, de nem teszi szóvá. Tehát valóban lehallgatják, és tud is róla.
- Rakjátok rendbe a haját és az arcát, a legtöbb abból fog látszódni. – Utasít minket, és rendeződni kezdünk. Asszisztálok egyelőre a pakolásban, de hallom, ahogy a mesterem további utasításokat ad az öltözéket illetően. Odapillantok, és meglátom a nagy lila foltot, ami a tű körül virít. Belesápadok már ennek a látványától is. Hosszúujjú pulóver kell a takaráshoz.
– Fél órátok van megcsinálni a leglényegesebb dolgokat, a többit a vonaton kell megoldanunk. Nem olyan jól felszerelt, de amit tudok, még beszerzek pluszba innen a Központból. Mindenképp felvállalható állapotban kell lennie! Pár vágóképet fognak forgatni az állomáson, ahogy elindulunk.
Miután kiadja az utasításokat, eltűnik a szobából, de már szinte észre sem veszem, mert a fodrász, a sminkes és a stylist egyszerre ugráltat. Miután Rio kiválasztotta a megfelelő összeállítást, két lánnyal együtt egyszerre állunk neki a varrásnak. Ezek az anyagok könnyedén varrhatóak, igazi luxustextilek, egy vagyonba kerülnek, és csak úgy siklanak a gépen, a varrótűk alatt… Bele is feledkezek a munkába, olyan rég csináltam ilyesmit. Legutóbb a képzésünk záróvizsgáján kellett ilyen gépeken varrnom. A nosztalgia hamar elrepíti az időt, már csak Zelda hangjára leszek figyelmes:
- Még mindig nem készült el?!
Mérges. Nem szólok. Ez a hangszín pontosan öt perc csúszást jelent, és efelől meg is érkezik az erősítő információ:
- Öt perc csúszásban vagyunk. Mindenedet összepakoltad, Haymitch?
Még mindig nem szóltam neki! Rápillantok, ahogy igent mond Zeldának, és egyértelműen hazudik. Ebben a pillanatban elbizonytalanodok: vajon mennyi holmija lehet itt, és mennyi idő lehet összepakolni? Talán nincs is nála semmi…
- Akkor indulhatunk is. – Jelenti ki Zelda. Felpattanok a gép mögül, hogy amíg ő kivonul, minden holminkat összeszedjük maradéktalanul az utazáshoz.
Először a győztes körzete a cél, így hosszú út áll előttünk, bár a vonat sebesen száguld. Még sohasem jártam ilyen messze a kapitóliumtól, így néha kikukucskálok az ablakon. Ezeket a tájakat csak képernyőkön láttam eddig. Nincs sok idő bámészkodni, mert folyton pittyeg a karórám, színekről és textilekről egyeztetek, Haymitch beszédén gondolkodom, kártyákat írok, dorombol a kezeim alatt a varrógép vagy éppen telefonálok. Intézem a szállást, az étkezést, a fogadtatást, az operatőröket. Az utóbbihoz szükségem van Zelda segítségére, ugyanis még nem jártam kint a terepen, csak ő látta, milyen lehetőségeink vannak. A Tizenkettedikben minden erősen korlátozott. Zelda úgy határozott, hogy a győztesek falujában Haymitch új háza mellett szállunk meg, egy másik győztes számára fenntartott házban. Erre azért van szükség, mert itt nincsenek szállodák, és senki sem számított arra, hogy egy tizenkettedikbeli fogja megnyerni a viadalt. Nincs jobb választás.
- Effie, elkészültek már a beszédek? – Tör be a kabinba Zelda, miközben elvarrom a szálakat az egyik fekete garbó nyakánál. Biztosan kopogott, de olyan figyelmetlen vagyok, nem is tudom, mi üthetett belém. – Szóval nem. Mióta vagy te ilyen szétszórt?
Elszégyellem magam. Magamban fohászkodom, hogy ne rúgjon ki azonnal.
- Egy órát kapsz, megértetted?
- Igenis! – Bólintok, és máris a papírok után vetem magam. Most már egészen biztos vagyok benne: figyelnek minket. A kérdés, hogy engem figyelnek-e, vagy csak őt. Ha nem teszek semmi szabályellenes dolgot, senki sem vonhat felelősségre, ez a kapitóliumi felkészítő akadémia alapszabálya. Robot-üzemmódba váltok. Megpróbálok Haymitch fejével gondolkodni, legalábbis hasonló szavakat használni…Méltatnia kell a kapitóliumot, de már most látom, hogy ha meg is teszi, egy pillanatig sem fogja komolyan gondolni. Gyerünk, Effie, most törd a fejed!
Három perccel a határidőm előtt csipog a karórám, és az utolsó szavakat írom. Elkészültek a kártyák, típus szerint szétválogatva. Szaladok át a vonaton, hogy időben odaérjek, kezemben a papírjaimat lobogtatva.
- Kész vagyok! – Toppanok be az ajtón, és ahogy Zelda kikapja a kezemből a beszédeket, újra pittyen az óra. Itt a határidőm vége. Égi szerencse! Csak akkor tűnik fel, hogy milyen komor a hangulat, amikor egyedül maradok a győztessel, és másodjára kérdez rá a beszéd tárgyára:
- Szóval mivel?
Felé fordulok lassan. Már megint egyedül vagyok vele, egy légtérben. Miért hoz ennyire zavarba?
- A beszédeiddel. Több variációt is írtam, hogy biztosan megfeleljen az időjárásnak és az általános közhangulatnak. Igyekeztem olyan szavakat beletenni, amik nem ütnek el a stílusodtól, de mégis megfelelően alázatosak a Kapitóliummal kapcsolatban. Remélem, Zeldának is tetszeni fognak, nagyon sok időt szántam rájuk, lehet, túl sokat is, mivel a ruhákkal is lenne még dolgom. Lehet, vissza is kéne mennem, és még egy keveset dolgozni, mielőtt…
- Már megint el akarsz menekülni a közelemből.
Ismét halkan jelez az órám. Hát nem érti, hogy nekem a munkám az életem?! Mégis hogyan ülhetnék itt, nyugton, amikor annyi teendő van?! Nem hozhatunk szégyent magunkra!
- Nem menekülök, ahogy nem is félek, megmondtam.
- Aha, persze. Menj csak dolgozni, az nagyon fontos. – Feleli teljes ridegséggel, és mintha megvetést is éreznék a hangjában. Elönt a méreg.
- Most gúnyolódsz velem?! – Teszek egy lépést felé, felindultságomban. Hátat fordít. Hogyan képzeli ezt?!
- Igazán tanulhatnál némi illemet! Jómodort! Nekem az a munkám, hogy segítsek, te pedig…gúnyolódsz, és hátat fordítasz! Egy hölgynek! – Talán most szakadt el a cérna. Egész nap miatta rohantam, dolgoztam, ő pedig így viselkedik. És ez a modor! Felháborít, hogy egy modern férfinak semmi fogalma nincs az illemről! Nagy Etikai Kódex, 4. fejezet, 16-17-19. cikkely…Előttem a kép, ahogy kántáljuk a vizsgákon:
- Egy úriember sohasem hagy figyelmen kívül egy hölgyet, nem mulasztja el a napszakhoz illő köszöntést, illedelmesen kér, válaszol, megköszön, és sohasem fordít hátat, viselkedéséről nem feltételezhető tiszteletlenség!
Egy másodpercnyi szünet után, hallom, ahogy nevetni kezd. Kinevet.
- Ez több a soknál! – Most már rákiáltok, indulatosan.- Egyél, aztán aludj, mert akkora fekete karikák lesznek a szemed alatt, hogy nincs az a mester, aki eltüntesse!
- Milyen kis heves lett valaki… - Vigyorog, de látom az arcán a megvető gúnyt, ahogy közelebb lép.- Hát idefigyelj, Miss Etikett, neked fogalmad sincs…
Pitty.
- Neked sincs. – Közlöm vele hidegen, haragosan. Hátrébb lépek tőle, és a magassarkúimban újra rohanni kezdek, át a vonaton. Nem várhatom meg a harmadik jelzést. Szabályosan beesek Zelda ajtaján.
Legalább 34 órája nem aludtam. Még tíz óránk van, hogy elérjük a Tizenkettediket. Erőm sincsen átöltözni, úgy zuhanok az ágyamba a kabinban. Van öt órám aludni. Pitty.
Már bánom, hogy ilyen nyers voltam Haymitchcsel. A korareggeli gyors készülődés közben a lelkiismeretemmel is küzdök, nem csak a fáradtsággal. Ma mindennek csodálatosnak kell lennie! Mindenkinek látnia kell, hogy a csapatunk hatékony, és a győztesünk igazi győztes! Csodálatos reggeli vár minket az étkezőkocsiban, és az első kávé után máris több erőt érzek magamban. A győztesünk azonban sehol. Úgy érzem, el kell neki mondanom a sejtéseimet… Nem hiheti azt, hogy mi rosszat akarunk neki!
- Valószínűleg még alszik. – Válaszol Zelda a még fel nem tett kérdésemre. Bólintok. Nem hozza fel a tegnapi vitánkat, ezek szerint nem tud róla. Ez jó hír, azt jelenti, hogy csak őt hallgatják le. Ezen a vonaton szinte mindenhol van kamera. A szerelvényt erőtér védi a kiugrástól. Az erőterek közeléből pedig nem tud a kamera hangot rögzíteni. Legalábbis halk hangokat nem, túlságosan nagy a zúgás. Ezt is csak Zeldától tudom.
- Ébreszd fel, és vedd le újra a méreteit. Hátha javult tegnap óta…az orvosok adtak neki némi oxint, hogy hamarabb helyrejöjjön. Reménykedj, hogy nem kell átvarrni a ruháit.
Az oxin nevű csodaszer a kapitólium találmánya. Hamar regenerálja a sejteket, a sérüléseket, és építi az izmokat. Legálisan nagyon nehéz hozzájutni, azonban a viadal győzteseinek kijárhat ez a kegyes ajándék. Eredetileg a Hivatásosak hadfejlesztési projektjének a részeként indult a kutatás, de az ára még a jómódúak számára is igencsak magas, így gyógyászati célokra alkalmazzák csak, különleges esetekben. Fogalmam sincs, Zelda hogyan vette rá erre az orvosokat. Nem tudom leplezni a meglepettségem, de nem kérdezek rá.
- Amilyen rossz állapotban volt, szüksége volt rá. Jobb, ha sietek, még a kártyákat sem olvasta el. – Felállok, és egy tálcára reggelit készítek a sok finomságból, majd felkapok egy mérőszalagot, és magára hagyom Zeldát a mesterekkel. Lassan, óvatosan közelítem meg Haymitch kabinját. Egy kézzel zsonglőrködve sikeresen bekopogok.
- Haymitch! Hahó! Haymitch! – Kopogok újra, és újra, és újra. Valószínűleg tényleg aludt, mert végtelenül fáradt a tekintete, ahogyan ajtót nyit. Nem is nézek rá egyáltalán, nehogy túl alulöltözött legyen, csupán közlöm vele az információkat, ahogy a tálcát a kezébe nyomom:
- Jóreggelt, tíz perc múlva le kell vennem a méreteidet, a vonat legutolsó kabinjába gyere, ha reggeliztél! És…ez fontos, úgyhogy siess!– Hadarom a szavakat, és ahogy megfogja a tálcát, már sarkon is fordulok, hogy átvágtassak az említett kabinba. Ez a hely attól különleges, hogy nagy része szinte csak üveg, így tökéletes a kilátás a tájra. A tágas, fényes helyiség megfelelő hely a méretek levételéhez és a színválasztáshoz, azonban a legnagyobb előnye, hogy nagy felületen védi az erőtér. Ideges vagyok, mert ennyi szabályt ilyen rövid idő alatt még nem szegtem meg. Azt hiszem, ezeket nevezik a körzetekben „kiskapuknak.” Nem is tudom, miért teszem… Talán csak azt akarom, hogy tudja, nincs egyedül.
Szerkesztve Lena_ által @ 2019. 01. 07. 03:54:56
|
| Methen | 2018. 12. 20. 13:40:05 | #35588 |
Karakter: Haymitch Abernathy
Megjegyzés: Lenának
– Nem hiszem, hogy... – kezd bele, de kissé türelmetlenül a szavába vágok.
– Senki sem fogja megtudni.
Még egy pillanatig haboz, majd elindul az ágy felé, szoknyáját igazgatva. Elernyednek az izmaim – eddig észre sem vettem, hogy a bal karom teljesen be van feszülve. Nem értem, miért viselkedek így; talán köze van ahhoz, hogy a körzetemben soha nem csinált senki semmilyen problémát abból, hogy a másik ágyára üljön. Székekből csoda volt, ha volt egyáltalán elég a teljes családnak, így az, hogy valaki a barátját meglátogatva és annak szobájába beülve a másik ágyára ült le, teljesen normális volt. Ez az egy dolog, amiben ez a szoba hasonlít a sajátomra – vagy amit annak nevezhettem a győzelmemig.
Ahogy besüpped alatta a matrac, maga elé meredve kezd el darálni mindenfélét, amelynek a felét nem fogom fel. Beszédet felolvasni? Az nem lehetne, hogy én ott állok, amíg te felolvasod? Ilyen sebességgel beszélni biztos nem fogok tudni, bár lehet, nem is kell.
Mi van a vonattal? Fodrász? Borbély? Ruhák? Mi van? És miért csak a levegőbe beszélsz, és nem hozzám?
– Mi a neved, hm? - szakítom félbe megint. Hosszú távon jobb lesz, ha ezt az apróságot, miszerint hogy nevezhetem, tisztáznánk.
– Effie.... Effie Trinket.
Rövid név, hála az égnek, ezt még talán képes leszek megjegyezni így kissé bekábulva is.
– Zelda a mestered, igaz?
Meg se nyikkan, csak bólint, pedig előtte követhetetlen sebességgel folyt belőle a szó. A tartása is inkább zártságra utal, ez pedig nagyon zavar. Elvileg egy csapat vagyunk, nem?!
– Félsz tőlem?
– Nem! Én... miért félnék?!
– Mert embereket öltem, mint egy szörnyeteg – válaszolom komoran, mert a visszakérdése pont olyan, mintha tényleg tartana tőlem.
– Nem volt más választásod.
Nem tudom eldönteni, hogy ez csak előre bemagolt szöveg, vagy tényleg így gondolja. Mielőtt bármit is reagálhatnék, pittyen az órája, jelezve, hogy ennyi volt a nyugodalmas ébrenlétemnek, és megint kezdődik a mókuskerék, amiben egy olyan szerepet kényszerítenek rám, aki nem vagyok.
Az óra jelzése után szinte egy másodperc nem telik el, és már emelkedne is fel az ágyról, én pedig megpróbálok utána nyúlni, de hát esélyem sincs, olyan messze ül.
– Ilyen szigorúan veszed?
– Ez a munkám, persze, hogy komolyan veszem.
Az még oké, hogy munka, de nem néz ki idősebbnek nálam, és mi is csak tizennyolc évesen kezdünk dolgozni. Mondjuk a többi körzetben hamarabb állnak munkába, mi viszont a bánya miatt csak jóval idősebben hozzájuk képest. Ezért is olyan pocsék a győzelmi mutatónk; ahol legalább a fiúk megerősödhetnének, az is csak akkor kezdődik, mikor már nem mehetünk – mintha nagyon akarnának – a Viadalra.
Szinte kirohan a szobából, talán, hogy behozza az elvesztegetett időt, vagy csak ennyire nem bír velem egy szobában lenni. Nem tudom eldönteni, ehhez még kába vagyok. A lámpát bezzeg égve hagyta... Bebújok a takaró alá, és próbálok visszaaludni, de csak a rémképek villannak fel az arénából újra meg újra, hiába a kellemes meleg és puhaság körülöttem.
Nem tudom, mennyi idő telik így el, s ezt a békésnek nem nevezhető állapotot egy nagy csapat ember zavarja meg. Kidugom a fejem a takaró alól, hogy azonosítani tudjam őket, és a felkészítőket ismerem fel bennük.
– Nem úgy volt, hogy már felkelt? – Alig hallom, de mivel Zelda szája mozog, ezért hozzá tudom csak csatolni az elhangzottakat.
– De igen, ébren volt – feleli kissé nyafogó hangon Effie. – Még beszéltünk is pár szót, hogy milyen feladatok várnak ránk, és bólogatott is közben. Sőt, még ötleteket is adott, hogy miket írjak bele a beszédébe!
Kissé elkerekednek a szemeim, mert ilyenekről egyáltalán nem volt szó, amíg bent tartózkodott nálam. Most hálásnak kéne lennem vagy mi? Egyáltalán ennek van bármi jelentősége? Lehet, van, ha a játékmesterek azt látják, hogy jó és segítőkész kisfiú vagyok?
Inkább kiverem ezeket a kérdéseket a fejemből, és megfogadom, hogy ma kezelhető leszek, és nem akadályoztatok senkit a munkájában.
– Rakjátok rendbe a haját és az arcát, a legtöbb abból fog látszódni – mondja Zelda, miközben felém sétál. Ahogy az ágyamhoz ér, egy bocsánatkérő mosollyal lehúzza a derekamig a takarót, majd megfogja a karom és maga felé fordítja. – Ahogy gondoltam. Rio, valami hosszúujjú darabot válassz ki neki mindenképpen, esetleg egy könyök alá érő, de feszülő felsőt. Nem szabad látszódnia ennek.
Lefele fordítom a tekintetem, és hatalmas fekete foltot pillantok meg a könyökhajlatomban. Rosszul szúrták be a tűt, csak még nem látszódott az előbb. Kényszeredetten elmosolyodom, már nem tudok mást reagálni.
– Fél órátok van megcsinálni a leglényegesebb dolgokat, a többit a vonaton kell megoldanunk. Nem olyan jól felszerelt, de amit tudok, még beszerzek pluszba innen a Központból. Mindenképp felvállalható állapotban kell lennie! Pár vágóképet fognak forgatni az állomáson, ahogy elindulunk.
Majd minden lelkesítő szó nélkül elhagyja a szobát. A csapat azonnal munkához is lát, először Rio állít fel és ad rám pár ruhát, majd tűvel körbeszúrja őket, hogy mennyit kell még bevenni belőlük. Ahogy lekerül rólam az egyik, már megy is a varró brigádnak, ugyanis vannak vagy hárman és Effie is beállt közéjük. A hordozható gépek újra eszembe juttatják, hogy nálunk milyen elhasznált darabokkal kell megoldani a ruhák elkészítését.
Ahogy az utolsó is lekerül rólam, máris leültetnek egy hozott székre, és az arcomat veszik kezelésbe. Apró porszívóval szívják el a lehulló hajszálakat, ahogy a borostám is ilyen zajos körülmények között távozik az ábrázatomról. Mikor visszaér Zelda, még mindig nincsenek készen velem, és emiatt irtó dühös. Szerencsére nem rajtam csattan, így teljes nyugalomban üldögélek tovább, míg késznek nem nyilvánítanak. Az utolsó pillanatban Zelda és Rio közösen eldöntik, melyik feszülős fekete ruhát vegyem fel, amit rögtön rám is adnak.
– Öt perc csúszásban vagyunk. Mindenedet összepakoltad, Haymitch?
Majdnem felröhögök, végül nagy nehezen kinyögöm, hogy igen.
– Akkor indulhatunk is.
Ahogy elhagyjuk a Központot, nosztalgikus érzés lesz úrrá rajtam. Egy pillanatra olyan, mintha ez meg sem történt volna, én pedig pár nap vonatozás után végre visszatérhetek a családomhoz. Anyához és Berthez. Végre átölelhetem majd Shellyt. Újra láthatom azokat az embereket, akikről azt hittem, soha többé nem látom majd viszont, és ezért már eltemettem őket magamban.
Melegség jár át ezekre a gondolatokra, de elmosolyodni nem bírok. Az Arénából kiszabadulva még mindig nem érzem azt a biztonságot, amit a Viadal (pontosabban a kiválasztás) előtt. A gyógyszerek is megint kezdenek kimenni belőlem, így az a tompaság, amit nekik köszönhettem, kecsesen suhannak egyre távolabb tőlem. Újra és újra bevillannak a fenevadak képei, amik odabent üldöztek, az éjszakai rohanás az első nap a többiek elől, hogy nincs olyan pillanat, amiben megnyugodhatnék. Egyre többször veszem észre, hogy kapkodom a tekintetem a kabinomban, és azt lesem, honnan fog valami nekem támadni.
Nem bírok tovább ülni, felpattanok, és kimegyek a folyosóra és az étkező felé veszem az irányt.
– Na végre! Mit kérsz enni?
Szinte fel se fogom, hogy mi a helyzet, de Zelda már mellettem van, és az asztalhoz vezet.
– Mind nagyon finom. Javaslom, hogy kóstolj bele mindegyikbe, utána pedig szedj abból, ami a legjobban ízlett. Nagyon jó lenne, ha híznál pár kilót a közeljövőben, de most azzal is megelégednék, ha a viadal előtti formád visszatérne.
Nem akarom elkeseríteni, hogy semmi étvágyam és csak sétálni indultam, ezért leülök és szedek mindenből, majd nagy nehezen leerőszakolom a torkomon.
– Hogy haladtok? – kérdezem, mintha annyira nagyon érdekelne, hogy milyen ruhát erőszakolnak rám, hogy parádézzak az életemért.
– Egész jól haladnak az előkészületek – feleli pár másodpercnyi csend után. Legutoljára az interjú előtt láttam így viselkedni. Itt is figyelnének minket?
– Kész vagyok! – zendül fel egy lelkes hang az ajtóban. Hátrafordulok, bár a hangját már felismertem.
– Mivel? – kérdem, miközben Zelda feláll, és Effie elé siet.
– Megyek, és átnézem őket. – És kikapja Effie kezéből a papírokat, és távozik az étkező kocsiból.
– Szóval mivel? – kérdezem újra, mikor látom, hogy Effie kissé tanácstalanul álldogál.
– A beszédeiddel. Több variációt is írtam, hogy biztosan megfeleljen az időjárásnak és az általános közhangulatnak. Igyekeztem olyan szavakat beletenni, amik nem ütnek el a stílusodtól, de mégis megfelelően alázatosak a Kapitóliummal kapcsolatban. Remélem, Zeldának is tetszeni fognak, nagyon sok időt szántam rájuk, lehet, túl sokat is, mivel a ruhákkal is lenne még dolgom. Lehet, vissza is kéne mennem és még egy keveset dolgozni, mielőtt –
– Már megint el akarsz menekülni a közelemből.
Kérdés is lehetne, én mégis kijelentő mondatban használom. Ugyanazt a feszélyezettséget érzem benne, mint a szobámban. Nem tettem ellene semmit, nem mozdultam rá, nem akarok beszélgetésen kívül semmit tőle, és mégis menekülne. Egy korúak vagyunk, mindenki, aki velem egykorú volt, vonatok vitték haza a saját körzetükbe, hogy a családok elbúcsúzzanak tőle, én meg túléltem. Nem elég, hogy bűntudatom van, a családom se lehet itt és most mellettem, hogy támogasson, és az egyetlen ember, aki legalább egy korú velem, és akivel beszélhetnék, az le akar rázni. Mégsem bírok dühös lenni, érzem, ahogy kiürülök teljesen, és már nem is érdekel az egész.
– Nem menekülök, ahogy nem is félek, megmondtam.
– Aha, persze – felelem teljesen passzívan. – Menj csak dolgozni, az nagyon fontos.
– Most gúnyolódsz velem? – kérdi közelebb lépve hozzám, mire csak annyi a válaszom, hogy hátat fordítok neki, és a villámmal túrni kezdem az ételt.
|
| Lena_ | 2018. 12. 17. 03:31:34 | #35586 |
Karakter: Effie Trinket
Megjegyzés: Methennek
Kihúzom magam. Ebben a méregzöld ruhában, aminek az egész hátrészét szoros fűző alkotja, mégsem görnyedhetek, mint egy vénasszony! Ó nem, nem láthatják, mi okom lehet a zaklatottságra. Nem lehetünk gyanúsak, hiszen nem tettünk semmit, de ha rosszul következtetnek, nem fogják megvárni a magyarázatot. Zelda profin kezeli a helyzetet:
- Haymitchet imádja a kamera és a közönség, Effie, ne aggódj ennyit érte.
Hallom a közönség nevetését. Caesarét. A képernyőre pillantok, és pont azokat a szörnyű másodperceket vetítik vissza, amikor az a Hivatásos fiú rávetette magát Haymitch testére. Még szerencse, hogy Zelda mellém lép, és belém karol, hogy közelebb vezessen ahhoz a kis szeglethez, ahonnan jobban rálátni a közönségre. Valójában mindketten tudjuk, hogy egy összeeséstől, és a hányástól mentett meg ezzel a pár másodperces akcióval. Vajon milyen lehet szegény Haymitchnek ezt végignézni? Még sohasem gondoltam bele igazán a győztesen nézőpontjába.
Caesar már az összevágott filmet mutatja, ami a fiú kiválasztásának napjától kezdve összegzi a győzelemig tartó útját. A végtelennek tűnő színes masszát bámulom, nehogy rosszul legyek. Az őrök nem akarnak tőlünk semmit, és Haymitch ezek szerint ügyesen válaszolt. Nagy levegőket veszek, és lassacskán megnyugszom. Az idő úgy telik, mintha egy örökkévalóság óta ácsorognánk egy helyben. A győztest nézem, és egyre nyilvánvalóbb, hogy bár remekül játssza a szerepét, valami nem kerek. A megérzésem akkor nyer visszaigazolást, amikor Caesar bejelenti, hogy mikor láthatják a nézők legközelebb Haymitchet, majd elindulnak lefelé a színpadról. Az hagyján, ha én rosszul vagyok, na de ő…! Szerencse, hogy Caesar ennyire gyakorlott ebben. A kameráknak tökéletes képeket kellett rögzíteniük. A műsorvezető egy oszlop mellett hagyja őt magára, ránk sem hederít, amikor odarohanunk: az ő munkája ezzel el van végezve. Istenem, milyen sápadt! Miféle kínokat élhet át?
- Minden rendben? – Egyszerre zengjük Zeldával a kérdést. Próbálok nem teljesen úgy hangzani, mint aki egyik pánikból a másikba esik. Pedig így van.
- Fáj…
Nincsenek szavak rá, mennyire megsajnálom őt ebben a pillanatban. Zelda hidegvérrel kezeli a helyzetet, orvosokat, ápolókat hív, és a férfi szinte azonnal segítséget kap, miután az őrök a lehető legnagyobb titokban felsegítették a lakosztályába.
~~~
- Három nap alatt rendbe fog jönni egyáltalán?
- Muszáj lesz neki. Három nap múlva jelenése van a Tizenkettedikben, ahogy nekünk is. Mélybordó ruhát készíts magadnak, nem lehetünk túl feltűnőek. A két orvossal még beszélnem kell, hogy jöjjenek velünk. Apropó ruha… A stylist szólt, hogy a varrónője túl lomha, beugranál helyette? Ő is velünk tart majd a vonaton.
Nem látok esélyt arra, hogy gyorsabban varrnék, mint az előző segéd, de azért bólintok. Zelda kedvéért bármit megtennék. Már előre hallom, ahogy Rio, a stylist ordít velem…
- Most pedig menj, és nézd meg, felébredt-e már. Elkezdheted megírni a szövegeit is.
- A szövegeit?!
- Amiket felolvas a győzelmi körúton.
- Rendben. –Rebegem, bár ettől hálátlanabb feladatot keresve sem találhatott volna, hogy átruházza rám.
~~~
Halkan közelítem meg a győztes szobáját, nem akarok nagy zajt csapni. Az osonáshoz azonban nem megfelelő cipőt választottam. Lassan nyitok be a szobába, és a hirtelen sötétségben gyakorlatilag semmit sem látok. Óvatosan csukom be az ajtót, a lehető legminimálisabb zajjal, hogy ne ébresszem fel a folyosó fényével, ha még aludna. Elindulok befelé, kissé határozatlan léptekkel, mert még mindig alig látok odabent – talán várnom kellett volna, amíg a szemem hozzászokik a sötéthez. Fogalmam sincs, miért lep meg ennyire, amikor megszólal valaki a sötétben:
-Helló?
Még egy halk sikoly is elhagyja a számat, úgy megrémiszt. Szinte átbotlok a lábamon, ahogy a villanykapcsolóért kapok.
- Végre felkeltél! Szólni kell Zeldának!
- Ne! – dörren rám, ami aztán végképp megrémiszt. Valószínűleg látja ezt rajtam, ezért finomabban folytatja:
- Hadd térjek észhez, még csak most keltem fel.
Nincs sok időnk, meg kell írni a szöveget, a stylist már a műsor óta Zelda fülét rágja, hogy láthassa Haymitchet és felpróbáltassa vele a szettjeit. Mégis megsajnálom, hogy ebben a forgatagban kénytelen az ágyban feküdni, fájdalmait pedig gyógyszerekkel tompítani. Zelda szerint határozottabbnak kell lennem.
- Öt perc, semmivel sem több! – Jelentem ki, és a következő mozdulatom feltehetően a hátraarc és távozás lenne, ha Haymitch meg nem előzne:
- Gyere, ülj le.
Kissé zavarba hoz. Mégis hová kéne leülnöm? Valójában eléggé fájnak már a lábaim az egésznapos rohanástól. Öt perc nekem sem árthat. A csipogóval ellátott karórámhoz nyúlok, és megnyomom rajta az időzítőt. Itt még egy szék sincs.
- De nincs is szék idebent… - Jegyzem meg, és erre a férfi könnyedén az ágyára mutat:
- Itt kényelmesen elférsz.
Nem mintha nem lenne igaza, hiszen az ágy hatalmas, mégis felmerül bennem a kérdés, hogy helyénvaló-e ilyen közel ülnöm a győzteshez.
- Nem hiszem, hogy…
- Senki sem fogja megtudni.
Olyan könnyen és természetesen szakít félbe a kijelentésével, és olyan tiszta tekintettel néz rám, hogy nem tudok nem hinni a szavának. Nem felelek, csak közelebb lépkedek, és lesimítva a bő szoknyát, óvatosan az ágy szélére ülök, illendő távolságra Haymitchtől.
- Meg kell írnom a győzelmi körúton felolvasandó beszédeidet. Ha van valami, amit szeretnél, ha beleírnék…Rio ruháit fel kell próbálnod, rengeteget készített. Nemsokára felszállunk a vonatra, és elindulunk a Tizenkettedikbe, három napunk van a következő adásig, és még a fodrásznak is látnia kell, meg a borbélynak, azt hiszem Rio ruhái közül a feketét álltak eddig a legjobban, ó, és a szövegek, azokat…
Nyilvánvaló, hogy ha zavarba jövök, azonnal összevissza beszélek. Ahogyan az is nyilvánvaló, hogy most ez érdekli Haymitchet a legkevésbé.
- Mi a neved, hm?
Meglep a kérdés, ezért egy hosszú másodpercig csak nézek rá. Elakadt a szavam.
- Effie… Effie Trinket.
- Zelda a mestered, igaz?
Bólintok.
- Félsz tőlem?
- Nem! Én...miért félnék?!
- Mert embereket öltem, mint egy szörnyeteg.
Látom rajta a komorságot. Ez nem ugratás. Talán kicsit későn, de ezúttal jól megfontoltan válaszolok:
- Nem volt más választásod.
Csipogni kezd a karórám. Letelt az öt perc. Már mozdulok is, hogy felkeljek mellőle, de ő is megmozdul, ami ledermeszt egy újabb pillanatra.
- Ilyen szigorúan veszed? – Szegezi hozzám a kérdést.
- Ez a munkám, persze, hogy komolyan veszem.
Ebben a pillanatban nem tudom eldönteni, hogy megvet, vagy gyűlöl. Talán a kapitóliumot látja bennem. Vagy csak egy ostoba szerencsétlent, aki vakon követi a felettesei parancsát – pedig ha tudnák, hogy nem jeleztem azonnal az ébredéséről, talán tényleg visszaküldenének varrónőnek.
Csupán egy óra, és indul a vonatunk a Tizenkettedikbe.
Szerkesztve Lena_ által @ 2018. 12. 17. 03:32:36
|
| Methen | 2018. 08. 27. 12:13:46 | #35555 |
Karakter: Haymitch Abernathy
Megjegyzés: ~ Lenának
Ahogy megpillantom a kamerát, egyenesen a lencséjébe nézek, és egy magabiztosnak szánt mosolyt villantok. Ezt még nem érzem elég barátságosnak, így egy suta intést is beékelek, hogy igen, még integetek is a nézőknek. Utána az élő közönségre pillantok, akik ide is látogattak: a lehető legdögösebb félmosolyommal kacsintok ki feléjük. Egy pillanatra felvillan a fejemben, hogy mindez mennyire érheti el a kellő hatást, de szerencsére annyira ki vannak éhezve erre, hogy nem tűnik fel számukra, hogy az őszinteség totálisan hiányzik a külső maszk mögül.
Elfordítom a tekintetem és igyekszem a fényáradatban minél hamarabb megtalálni a megfelelő irányt, hogy ne kóvályogjak ész nélkül. Meg is pillantom a világoskékben parádézó Ceasert.
– Jó estét, jó estét, kedves nézőink! – csendül fel a férfi hangja, mikor az első tombolás kezd lecsengeni, de ennek hatására újra feléled a hangzavar. – A mai este… különleges! Igazán különleges, hiszen a vendégem nem más, mint a Második Nagy Mészárlás győztese, a bajnok: Haymitch Abernathy!
Ezúttal alázatosan hajlok meg feléjük, majd ahogy újra kihúzom magam, hátracsapom félhosszú hajam. Biztos élvezik, én kevésbé, mert megszédülök. Azért elküzdöm magam Ceaserig, aki megragadja a karom, majd magához ránt, ezáltal is kapva pár másodperc nyugalmat, illetve a csillagok is végre eltűnnek a szemem elől. Viszont irtózatosan tüsszentenem kell a parfümáradat miatt, úgyhogy inkább felfüggesztem eme tevékenységet, míg el nem enged, és biztonságos távolságban tőle le nem ülök.
– Haymitch, nézd, hogy imádnak! Mindenki rajong érted ma este!
Újra integetni kezdek a közönség felé, miközben egy laza terpeszbe rakom a lábam. Mikor befejezem az integetést, a térdeimre könyöklök, és kissé érdektelenül nézek ki a közönségre.
– A Második Nagy Mészárlás még a szokásosnál is nagyobb falat. Elképesztő, hiszen 47 résztvevővel kellett szembeszállnod! Áruld el, kérlek, minek köszönheted ezt a fényes győzelmet?
Érzem, ahogy egy pillanatra lefagyok. Nagyon hamar eljutottunk a legérzékenyebb részlethez. Túl hamar. Semmilyen felvezetésre nem volt lehetőségem, így egy kicsit nehéz lesz altatni.
– A szerencsének.
Vagy nem veszik észre, vagy nem akarják, hogy a hanghordozásomban azért ott bujkál, hogy rohadtul nem így gondolom. Ők viszont nevetnek. Nevetnek.
– Fordítsuk komolyra a szót Haymitch! Hogyan jöttél rá az aréna titkára? Tudni akarunk mindent, minden részletet!
Hogy időt nyerjek, megint mosolygok, ezúttal sejtelmesen. Erre nem készültem fel. Ennyi idő nem volt elég. Beszélj, beszélj...
– Igazából nem is tudtam, hogy ez az aréna titka lenne. Amíg igyekeztem eltűnni a többi versenyző elől, folyamatosan egy régi történet járt a fejemben, amit a Tizenkettedikben szoktak mesélni. Egy varázslóról szól, aki képes a semmiből dolgokat létrehozni. Abban bíztam, hogy nekem is összejön, és mikor belerúgtam abba a sziklába és visszarepült, azt hittem – sikerült! Én is tudok varázsolni! Most meg azt mondod nekem, hogy ez így készült el... Egy világ dőlt össze bennem – fejezem be csalódottságot színlelve.
A nézők jól nevelten nevetnek, néhányan közülük a térdüket csapkodják vagy a könnyüket törlik.
– Igazán vicces fiú, szellemes, imádom! És milyen az új élet a győztesek falujában?
– Csendes. – Ezen nem is kellett gondolkodni. Eddig egy győztesünk volt, vagyis van. Azaz én. Azonban ez a pillanatnyi őszinteség és mélabús hanghordozás nem fog jót tenni az ázsiónknak. – Eddig még nem voltam otthon, mivel a sérüléseimet hozták rendbe az orvosok. Ezúttal is szeretném kifejezni a hálámat feléjük, mivel nélkülük ma aligha lehetnék itt.
– Igen, igen. Nagyon aggódtunk érted. Az a sérülés, amit elszenvedtél...
Elsötétül a világítás körülöttünk, majd a háttérben meg is jelenik a bejátszás arról, hogyan csaptunk össze a Hivatásossal az Egyesből. Érzem, ahogy kifut a vér az arcomból, és fájdalom hasít a hasamba, ahogy visszajátsszák, ahogy felvágja a ruhám, bőröm, húsom.
– Igen, ez nem volt túl szép jelenet – jegyzem meg, miközben a gyomrom forog, beindul a nyáltermelésem, és öklendezni kezdek. Ha most visszakapcsolna rám a kamera... De szerencsére nem történik meg, hanem váltanak arra a jelenetre, mikor kiemelnek az arénából. Érdekes, hogy az utolsó halálesetet nem mutatják... Biztos, a műsor végére akarják hagyni.
Újabb vágókép, már a Kiképző Központot mutatják, majd visszatérünk a jelenbe. A háttérben elsötétül a kivetítő, mi pedig újra fényárban pompázunk.
– Kicsit előre szaladtunk az eseményekben – nevet fel Ceaser. – Mit szólnának ahhoz, hogyha megnéznék, hogyan jutott el a mi Haymitchünk a mai estéig?
Hatalmas éljenzés és nevetés, és én is igyekszem lelkesnek mutatkozni. Amint elhal a csend, kezdődik a bemutató.
Három órával később – de lehet, több is volt vagy kevesebb–, újra felbukkan a nyitó jelenet, ezúttal benne van a repülő balta, mindkét irányba. Csak az marad ki, honnan repül visszafele a fegyver. Tökéletes összevágás, aki nem látta élőben, biztos azt fogja hinni, hogy nem dobta a lány túl nagy erővel a baltát és én dobtam vissza belé az utolsó erőtartalékommal. Azonban az élő felvételeken lehetett látni, hogy mi is történt valójában, ezt biztosra veszem. Azonban, ha ezt sokat lejátsszák, az emberek azt fogják hinni, csak álmodták az egészet, és ez a verzió a valóság. Milyen ügyesen megcsinálták, de a fejesek ettől még nem fogják elfelejteni.
– Igazán csodás volt ez a Viadal! Ugye önök is így gondolják? Biztosra veszem, hogy sokszor megtekintjük még ezeket a pillanatokat! Haymitch, köszönöm, hogy a rendelkezésünkre álltál!
– Ceaser, számodra bármikor elérhető vagyok – fordulok felé a legbarátságosabb mosolyommal.
– Mikor is fogunk újra látni téged? – A füléhez nyúl, majd bólogat. – A következő bejelentkezésed három nap múlva lesz, mikor megérkezel a körzetedbe. Hölgyeim és uraim, ha nem akarnak lemaradni erről az újabb feledhetetlen eseményről, jó lesz, ha máris felírják az időpontot!
Legyen már vége... Kezdek szédülni, és a fájdalomcsillapítók utolsó morzsái is távozhattak valahogy a szervezetemből, mert megint úgy érzem magam, mint akit agyonvertek.
– Legyen szép estéjük, ne feledjék: három nap múlva újra találkozunk!
Újabb taps, fanatikus tekintetek. A kamerán a felvételt jelző pötty végre kialszik, hozzám pedig odasétál Ceaser.
– Minden rendben?
– Azt hiszem, nem tudok lesétálni a színpadról – bököm ki halkan és szégyenkezve.
Rám mosolyog, majd alig mozgó szájjal újra megszólal.
– Állj fel, utána pedig próbálj nevetni.
Megteszem, bár forog a világ, és csak a szám nyitom szét, imitálva a nevetést. Alám nyúl, mintha a legjobb barátom lenne, és ő is nevetgél meg tátog, mintha viccelődne velem. A nézők kuncogva nézik az egészet, én pedig alig tudom elhinni, hogy Ceaser ennyire észnél van. A díszlet mögé érve egy oszlophoz kísér, és meglepő óvatossággal leenged a tövébe.
– Köszönöm – mondom, és kissé émelyegve nézek a szemébe, hogy lássa, tényleg így gondolom.
– Semmi gond, pihend ki magad a hazaútra – feleli atyai mosollyal, aztán eltűnik a látókörömből. Ezután szinte azonnal berobban az aurámba Zelda és Effie.
– Minden rendben?
– Fáj... – nyöszörgöm, amely jól jelzi, hogy mennyire borzalmas állapotban vagyok. Az arénában se sírtam, mikor megsérültem, most viszont úgy érzem, a halálomon vagyok.
Zelda int pár embernek, hogy támogassanak vissza a szobámba.
Pár képfoszlány van meg ezután: Effie aggódó tekintete, egy békeőr, ahogy hátat fordít nekem, egy küszöb, meg egy zsinórra emlékeztető valami.
Már sötét van odakint, mikor felébredek. Sehol senki nincs a szobában. Nem érzek fájdalmat – valószínűleg meghallgattatott a kérésem és kaptam fájdalomcsillapítót. Felülök, és vizsgálni kezdem a karom. Valami rémlik arról, hogy hosszú ujjú felső volt rajtam meg valami sál, most meg nincs rajtam felül semmi – viszont van egy újabb tűnyom a könyökhajlatomban. Csodálatos.
Nyílik az ajtó, aztán halkan be is csukódik. A sötétben az apró kis koppanásokból arra következtetek, hogy valami nő jött be. Próbálok fókuszálni, de nem igazán megy.
– Helló? – kérdezem, mire egy kis sikkantás érkezik válaszként, majd kattan a lámpa és fényár tölti be a szobát.
– Végre felkeltél! Szólni kell Zeldának!
– Ne! – kiáltok fel kicsit erősebben, mint szeretném. – Hadd térjek észhez, még csak most keltem fel.
Látom, ahogy Effie viaskodik magában, végül bólint.
– Öt perc, semmivel sem több – mondja határozottan, és továbbra is az ajtóban áll.
– Gyere, ülj le.
– De nincs is szék idebent – feleli elhúzva a száját.
Rámutatok az ágy végére, amelyről mindig is az volt a véleményem, hogy túlméretezett. Mind hosszában, mind szélességében.
– Itt kényelmesen elférsz.
Szerkesztve Methen által @ 2018. 08. 27. 12:18:56
|
| Lena_ | 2018. 08. 18. 03:01:31 | #35552 |
Karakter: Effie Trinket
Megjegyzés: Methennek
Az elmúlt hetek nem szóltak másról, csak a Második Nagy Mészárlásról. Mindennek különlegesnek kell lennie – mindegy, mit tudtam és mit tanultam az elmúlt években, ez egy különleges forduló, különleges játék, amely természetesen nem ér fel még a képességeimhez. Minden nap nagyon korán ébredek, így ezen a napon is. Csupán néhány órát aludtam, mert késő estig néztük a viadalt. Gyorsnak kell lennem, így csupán egy órába telik, amíg kisminkelem magam és felöltözök. Tartanom kell a szoros napirendet, Zelda nagyon leszidna, ha nem így tennék. 6:30-kor gyülekező a reggelizőasztalnál. Amíg lakomázunk, visszanézzük azokat a jeleneteket, amelyekről lemaradtunk. Ahogy dörren az ágyú, és csak ketten maradnak az arénában, egyszerre szólalnak meg a csipogóink – arra az esetre, ha valaki nem lett volna képes időben felkelni a felkészítő csapatból. Ettől a pillanattól kezdve felgyorsulnak az események és a tennivalók ugyanis a mentoráltunk még életben van. Ezt mi magunk sem hittük volna soha, hiszen a Tizenkettedik kiválasztottjai mindig hamar elesnek a viadalon…
Az egész nap rohanással telik, Zeldának asszisztálok. Nem telik el sok idő, amíg újra jelzést nem kapunk. Senki sem maradhatott le semmiről, ugyanis minden helyiségben van legalább egy képernyő, ami közvetít. Haymitch Abernathy a Második Nagy Mészárlás bajnoka. A Mi bajnokunk!
- Zelda, győztünk! – Kiáltok fel örömömben és meglepettségemben. Mi készíthetjük fel a mészárlás bajnokát! Most úgy néz rám, mint bölcs anya a buta gyermekére.
- Effie… Csomagolj össze. Két hetünk van.
***
Az idő gyorsan telik, és nincs sok lehetőség a pihenésre. Ebből a körzetből még nem került ki győztes soha. Ezen valójában nem csodálkozom, bár nem tudok sokat a Tizenkettedikről. Még sohasem jártam ott. Azt mondják, nagy a kosz és a szegénység. Borzasztó lehet… Valójában Haymitch sohasem tűnt szimpatikusnak, még a viadal előtt sem, pedig a mentoráltak sokat tanulhatnak a mentoraiktól. Mintha őt ez nem érdekelte volna… Tulajdonképpen Zelda egyedül vele nem volt megelégedve négyük közül. Én nem lehettem sokat a közelükben, akkoriban divattervezőt és fodrászt kellett találnom, aki elvállalja ezt a körzetet. Ez számukra nagy kockázatot jelent, de végül sikeres volt a hadjáratom – ezek voltak az első önálló feladataim, és Zelda elégedett volt velem, ami melegséggel töltött el. Most viszont végre én is segíthetem a bajnokot, hogy méltó kép éljen róla egész Panemben!
Jókedvvel libbenek be a győztes felkészítésére szolgáló öltözőbe. Haymitch egy széken ül, és a sminkes még néha az arcára nyom némi púdert – mindezt a reflektorfény miatt, ami végtelenül csillogtatja a bőrt, ha a smink nincs a helyén. Ezt már rég megtanultam, fő a pontosság! Eltűnik a nagy mosoly az arcomról, amikor meghallom, hogy Zelda miről is próbál beszélni Haymitch-csel. Bármilyen naiv is voltam a kezdeti lelkesedésemmel, be kellett látnom, hogy a mentoromnak igaza van. A fiú nem megengedett eszközzel lett bajnok, ami a játékmesternek biztosan nem volt kedvére – mégis ő lett a győztes, de most meg kell védenie magát, mert ha nem talál ki valamit, oda a cím, a dicsőség… Zelda ismét az interjún tett negatív fellépéséért korholja őt. Egy támogatóra sem tett szert… Biztosak voltunk benne, hogy hamar meg fog halni – bár ezt sohasem mondtuk ki nyíltan.
- És mégis itt vagyok. – Jelenti ki, de nem érzek igazi büszkeséget a hangjában. Inkább csak…lenéző. Ez a modor, valóban bárdolatlan. Mégis, annyira megkapó és erőteljes a jelenléte a helyiségben, hogy nem tudok nem rá figyelni. Fekete garbót és fehér selyemsálat visel. Igazán jól áll neki. A szemei pedig…ez az érzés… Te jó ég! Engem bámul?! És én mióta bámulhatom?! Földbe gyökerezett a lábam, és érzem, hogy a vér az arcomba fut.. Ezt semmilyen smink nem takarja el. Végre elfordítja a fejét, és halkan fellélegzem. Miért dermedtem így le? Még az őrök is felfigyelnek a buta viselkedésemre. Össze kell szednem magam, és odafigyelnem a tanácsokra, amiket Zelda ad:
- Próbálj kicsit szelídebb lenni, köszönd meg az isteni szerencsének, hogy pont arra vetődtél, és a vérveszteségtől fogalmad sem volt, hol is vagy pontosan.
Zelda egy igazi zseni!
Haymitch pedig rábólint. Remélem, tényleg megfogadja a tanácsokat. Nem lehet könnyű neki most, hogy annyi szörnyűséget élt át a viadalon. Most pedig ennyi ember elé kell kiállnia! Még az én torkomban is lüktet a lámpaláz. Főleg akkor, amikor az őrök jeleznek:
- Nemsokára kezdődik a felvétel. Kérem, induljanak el a stúdió felé.
A fiú feláll, és megigazítja a ruháját. Közelebb lépek, hogy segítsek, de végül nem a sáljához érek hozzá, hanem a kezéhez. Megszorítom.
- Sok szerencsét!
Nem válaszol, de viszonozza a kézszorításomat. Csak nézünk utána, ahogy kisétál. Zelda jelentőségteljesen pillant rám, nem érti az előbbi jelenetet. Vagy pontosan érti, jobban, mint én magam.
- A csapatunkhoz tartozik. Számíthat ránk és a támogatásunkra, nem igaz? -Állom a tekintetét. Tudom, érzem, hogy nem igazán tetszik neki a helyzet. Veszélyben vagyunk, még ha nem is akarom ezt a tényt elfogadni. Ha Haymitch meséjét nem veszik be, mindannyiunkat felelősségre fognak vonni. A csapat legtöbb tagja a képernyőre mered, de mi ketten kirohanunk, hogy a színpad mögül figyeljünk, ahová a kamerák nem láthatnak be, mi viszont rálátunk Caesar Flickermanre és Haymitchre. Caesar ezen az estén egy gyönyörű világoskék szettben várja a színpadra a vendégét. Ehhez a színhez igazították a frizuráját, és minden egyéb ruhát és kiegészítőt. A tömeg őrjöng, és ahogy Haymitch a színpadra lép, a színes massza végképp megbolondul – két ájult lányt már most elkezdenek kivonszolni a nézőtér első soraiból.
- Jó estét, jó estét, kedves nézőink! -Csendül fel Caesar hangja, és felnevet, ahogyan ujjongani kezdenek válaszul.- A mai este…különleges! Igazán különleges, hiszen a vendégem nem más, mint a Második Nagy Mészárlás győztese, a bajnok: Haymitch Abernathy!
Düm-düm. A szívverésem dübög a fejemben. Hirtelen tört rám a pánik: veszélyben vagyunk. Ha Haymitch nem követi Zelda utasításait..! Hirtelen bevillannak képek a viadal előtti időszakból: ahogyan unottan ül a tanácskozásokon, ahogy forgatja a szemeit Zelda szavaira, ahogyan kézzel nyúl az ételhez a vacsoraasztalnál… Mi lesz velünk, ha mindannyiunkat bajba sodor? Talán elküldenek minket varrónőknek! Az katasztrófa lenne! A csúcsról lehet nagyot esni, mindig mondták a mentoraim is…! Én bolond… Fel-alá járkálok kétségbeesésemben, amíg Zelda meg nem fogja a karomat:
- Fejezd ezt be. Semmi rosszat nem tettünk, amiért aggódnod kellene. – Tudom, hogy igaza van, mégis sápadtan hallgatom az interjút.
- Haymitch, nézd, hogy imádnak! Mindenki rajong érted ma este! -Nevet Caesar, amivel csak még hangosabb ujjongást vált ki a tömegből. – A Második Nagy Mészárlás még a szokásosnál is nagyobb falat. Elképesztő, hiszen 47 résztvevővel kellett szembeszállnod! Áruld el, kérlek, minek köszönheted ezt a fényes győzelmet?
- A szerencsének. – Hangzik a válasz, és a nézők a műsorvezetővel együtt nevetnek.
- Fordítsuk komolyra a szót Haymitch! Hogyan jöttél rá az aréna titkára? Tudni akarunk mindent, minden részletet!
A fejem zúgni kezd, zsibbadnak a tagjaim. Elmosódnak a hangok, a kép. Minden elsötétül…
- Miss Trinket, jól van?! Miss Trinket!
- Effie, kelj fel!
A földön fekszem, és öten állnak körül. Zelda aggódva pillant rám. Csak azt remélem, hogy az ájuláson kívül nincs más oka rá. Vajon mennyi idő telhetett el?
- Jól vagyok…
A tömeg nevet, Caesarral együtt:
- Igazán vicces fiú, szellemes, imádom! És milyen az új élet a győztesek falujában? – Egy hosszú másodpercnyi szünet után érkezik a válasz:
- Csendes.
Felkelek, visszahúzom az ezüst magassarkúimat a lábamra, és megigazítom a hajam, a ruhám.
- Zelda, ugye…azt mondta, hogy… ? -Nem merem befejezni a mondatot. Az őrök figyelnek minket. A kezeim reszketnek a félelemtől, ezért jobbnak látom, ha összefűzöm őket magam előtt. Érzem a vizsgálódó pillantásokat a hátamon…
Szerkesztve Lena_ által @ 2018. 08. 18. 03:03:15
|
| Methen | 2018. 07. 29. 20:52:06 | #35543 |
Karakter: Haymitch Abernathy
Megjegyzés: ~ kezdő Lenának
//A helyszín: a Kapitólium. Idő: közvetlenül az Ötvenedik Éhezők Viadala után.//
Megmenekültem...
Mindenki más szerint viszont én nyertem. Hölgyeim és uraim, hadd mutassam be az Ötvenedik Éhezők Viadalának – amely egyben a Második Nagy Mészálás is volt – a győztesét: Haymitch Abernathyt!
Legszívesebben kiköpnék a földre, már ha meg tudnék mozdulni, azonban az Arénában szerzett sérüléseim miatt nem igazán tudok mozogni. Szinte teljesen összefoltoztak, de annyi nyugtatót nyomtak belém, hogy nem vagyok ura a mozdulataimnak.
Vagy két hét telik el így, mire végre megjelenik az előkészítő csapat. A Viadalok után mindig tartanak egy nagy megemlékezést, ahol a győztessel együtt Caesar Flickerman beszéli meg a viadal főbb eseményeit, a természeti katasztrófáktól kezdve a legutolsó gyilkosságig szinte mindent. A csapatom tagjainak feltűnése csakis azt jelentheti, hogy elérkezettnek látják az időt arra, hogy sort kerítsenek erre az egészre.
Ezt a viadalt megelőzve még nem volt nyertese a Tizenkettedik Körzetnek, így a Kapióliumból utaltak ki négyünk számára egy mentort, akit Zeldának hívtak. Megtette a kötelező feladatait, de érződött a fellépésén az elejétől fogva, hogy nem sok hite van bennünk. Az arcát elnézve azonban nem látom rajta, hogy olyan nagyra lenne magával, így nem kezdek el beszólogatni neki, míg a csapat dolgozik rajtam.
Lekerülnek a kötések, és alattuk alig kivehetőek az arénában szerzett hegek vonalai. Aztán rám adnak egy fekete garbót meg egy fehér selyemsálat. Biztos jobban örültek volna Maysilee Donnernek, hiszen szép volt és nő, a nőket pedig gyönyörű ruhákba lehet felöltöztetni, míg rajtam nem élhetik ki a divat iránti vágyaikat.
Mikor elkészülök, a stáb kimegy, egy fiatal leányzó csatlakozik Zelda mellé. Korábban is láttam már körülötte settenkedni, de valamiért a viadal előtt pont nem érdekelt, ki van körülöttem. Most azonban igyekszem jobban szemügyre venni, és belőni, hogy vajon hány éves lehet. Hamar feladom; ahány kiló smink alatt rejti az arcát, igazából simán előfordulhat, hogy egy összeaszott néni rejtőzik. Na, jó, akkor nem lenne ennyire mozgékony a kicsike.
– Nemsokára a képernyőn leszel Ceaser Flickerman társaságában – kezd bele Zelda bárminemű felvezetés nélkül. Se dicsérő szavak, se vállveregetés, hogy ügyes voltam. – A Viadal előtti beszélgetésre emlékszel?
– Mármint arra, hogy lenéztem a nézőtéren mindenkit? – kérdezek vissza, mivel arra azért szánt egy kis időt, hogy lehordjon ezért a viselkedésemért. Nem is tudom, mit várt, a negyvencnyolc gyerekből én voltam a negyvenhetedik, aki a színpadra lépett, csak hogy jobban megismerhessék a nézők azokat, akik nemsokára lemészárolják egymást. Ettől pedig olyan közel kerülünk egymáshoz, mint egy nagy család... mindenki megsirathatja a kedvencét... És még ne nézzem le őket.
– Igen, arra. Mint feltűnt, nem sok támogatót tudtál szerezni vele.
– És mégis itt vagyok.
– Igen.
Várnám, hogy tovább beszéljen, de nem teszi meg. Próbálom a tekintetét fürkészni, érzem, hogy kivételesen valami nagyon fontosat próbál eljuttatni hozzám, amit nagyon nem akarok meglátni. Nem voltak támogatóim, és nem csináltam a viadal alatt semmi látványosat. Egyetlen emberrel kötöttem szövetséget, és őt se árultam el. A végén pedig az arénával öltem meg az ellenfelem, ami – bárhonnan is nézzük – meg nem engedett eszköznek számít. A benti viselkedésem pedig egyértelműen arra utalt, hogy nem vagyok hajlandó részt venni ebben az egészben. Aztán mégis én nyertem, holott a lány – ha jól emlékszem, az Első Körzetből jött – biztosan jobb műsorral szolgált a nézőknek Hivatásosként.
Legalább öt perce nézek el Zelda feje mellett, mikor rájövök, hogy egész idő alatt a lány felé bambultam. Mikor elkezd fókuszálni a szemem, akkor látom, hogy igazából pokolian zavarban van, de azért mégsem fordult el.
Én azonban megteszem, és Zeldára szegezem a tekintetem.
– Esetleg valamilyen jó tanács?
– Próbálj kicsit szelídebb lenni, köszönd meg az isteni szerencsének, hogy pont arra vetődtél, és a vérveszteségtől fogalmad sem volt, hol is vagy pontosan.
A Tizenkettedik Körzetben megtanultam, hogy nincsenek istenek. Ha van is, azokba a bányákba soha nem megy le, apám halála óta ezt tudom. Ami pedig a vérveszteséges történetet illeti... bólintok, de azért fejben kihajítom az ötletet a kukába. A nézők simán beveszik, de a fejesek... Akik képesek fenntartani ezt a rohadt rendszert, azoknak ezt nem lehet bemagyarázni.
Kopogás nélkül nyit be a szobába egy kapitóliumi őr, olyan, mint akik a felkészülést is felügyelték.
– Nemsokára kezdődik a felvétel. Kérem, induljanak el a stúdió felé.
Felállok, megigazítom a sálamat, és próbálok ártatlan arcot vágni. Zelda feszült tekintetében látom, hogy nem jártam sikerrel.
– Sok sikert! – szedi össze magát a lány, majd odatipeg hozzám, és megszorítja a kezem. Kicsit barátságosabban elmosolyodom, viszonzom a kézszorítását, majd azon kezdek el gondolkodni a szobámból kisétálva, hogy hány másodperc múlva rohan el, hogy lemossa a kezéről az általa képzelt koszt, amely egy körzetből származó kezéről odakerülhetett.
Szerkesztve Methen által @ 2018. 07. 30. 17:15:20
|
|
