A megbeszélés végeztével én magam is követtem volna a társaimat, hogy elhagyjuk a palotát, mikor az egyik küldönc élre hívott, a királynő audienciára hív.  Hatalmasat sóhajtottam, hiszen ez sosem jó előjel, tekintve, hogy az apám a kedvence. Mibe kevertek engem azok ketten már megint?  Belépve a királynő külön termében, meglátok oldalt, három izgága sihedert. Nos, kijelenthetem, hogy most már tényleg bajsejtelmek gyötörnek.
- Királynőm, hivatott. – Ahogy szokás meghajoltam, amit kéjesen nézett végig. Tudom, hogy apámat látja bennem, hisz megszólalásig hasonlítok rá, róluk, pedig mindenki tudja, hogy szívesen látja apámat az ágyában. Ez miért nem zavarja a többi admirális? Mert apám különféle engedményeket eszközöl ezzel ki. Hányingerem van, hogy végigmér.
- Alexander említette, hogy kiválóan értesz a tengerészek kiképzéséhez. - Igen felség, ezt mondják. – bólintottam tisztesség teljesen
- Azok ott, oldalt, az unokahúgom árván maradt gyermekei, nem uralkodó ág, viszont tartozom ennyivel neki. Faragj belőlük kiváló kapitányokat! Elmehettek, Maxwell, Andrew, Samuel Ő itt Michael Harmsworth Admirális, alatta fogtok szolgálni. Az ő flottája kitűnő hírű. Jó sorotok lesz. Elmehettek. – ellenkezni sem volt időm, már is a palotán kívül találtam magam, ezért somolygott az apám… vén kujon! Idegesen leintettem egy kocsist, megvártam, míg a kölykök beszálltak, nem igazán volt kedvem velük társalogni, ráadásul ők is izgatottan csicseregtek egymással. Nagyon sóhajtva vitettem magunkat a kikötőbe, ahol az én szerelmem horgonyzik. Szinte felszabadultan léptem fel a fedélzetre, azt az ostoba rizsparókát élvezettel hajítottam a tengerbe, megint vehetek egy újat, ha erre kerül a sor, de nem bánom, ennyit megér ez az élvezettel teljes mozdulat.
Felváltva hangzik el az admirális uram és a kapitány úr, köszöntés a matrózaimtól, mindenki más titulussal hív a kikötőben, ám a tengeren csak kapitány úr vagyok, a régebbi, öreg matrózok már Michaelnek hívnak csak. Kiadom a parancsot, hamarosan kihajózunk a tengerre, az első matrózom, gyorsan intézkedik, vizezett rumot rendel a hajóra, ecetes zöldségekkel teli hordók már a hajón vannak, a szárított húsok garmadája lengedezik a konyhába és a raktérbe, alkonyatkor már el is hagyhatjuk végre London pöcegödrét.  Gyűlölöm ezt a várost, az nemesség gőgjét, az apám hideg távolságtartását, egyetlen fénysugár csak az anyám, de már lassan ő is kihuny. Beteg, az orvosok szerint már csak kevés ideje van hátra, vele maradnék, de bele betegedne, ha végig kellene néznem a halál tusáját. Már semmi sem köt engem ide. Legényeim aggódva bámulnak rám, rakodás közben elmondta, nekik, hogy a sihederek tanulni vannak nálunk.
- Gondterheltnek tűnsz kapitány. A szokásosabbnál is, mikor megpillantod jó atyádat, hisz mindannyian tudjuk, mily szerettel viseltetsz, irányában, első matrózom szemébe nézek, aki vigyorogva csűrte csavarta ezeket a nemesektől hallott szavakat. Nem bírtam, hogy ne vigyorogjak Scott képébe, vitathatatlan, hogy tudják, kettönk közti jéghideg távolság miértjét, vagyis lenézzük egymást. Apám sosem volt jó véleménnyel irányomban, kivéve ilyen esetekben, hogy egyedül maradhasson a királynővel. Hangosan felhorkantottam. Sosem tudta kordában tartani, azon szervét, ami a nadrágban van. Csak azután megy, így ejtette anyámat is teherbe, ám bánatára, anyám nem volt buta lány, így kijátszotta őt.
- Scot, a Karib-tengerre megyünk.
- Aye, kapitány! – azonnal a zászlóhoz rohant, a flotta többi hajóját is értesíteni az irányról. A flottám, összes matróza hű hozzám, hiába kecsegtették őket, rendkívüli fizetéssel. Melengeti szívemet a hűségük, pedig a legtöbbjük tényleg valóban kalóz volt.

Már eltelt egy hónap is azóta, hogy elértük a Karib-tenger gyönyörű csábító habjait, a Knight könnyedén szelte, szinte ölelte magához a víz összes cseppjét. A hajóim szétszéledtek, minél több kalózhajót semlegesíteni, akik csatlakoznak, azokat sajátunkként kezeljük, és sosem derül ki, mondjuk el senkinek, hogy nem egy kikötőben szedtük fel. Akik nem, azokat ki tesszük egy kikötőben, azzal a feltétellel, hogy sosem tér vissza a tengerre, akik ebbe sem mennek bele, tolvajlás vádjával lecsukatjuk. A kalózok körében csak, tengeri ördög-ként ismernek. Valóban szeretem a hajmeresztő manővereket, egyedül, ezért nem bánom, hogy apám fia vagyok. A véremben van.
Egy kalóz flotta nyomában vagyok, ha őket felszámolom, már csak pár szedett vetett banda marad, akik minimális károkat okoznak csak. Hatalmasat sóhajtottam, mikor a fülemet megcsapta az embereim vad kiabálása, a navigátor, észrevette a Nightmare-t a kalózflotta zászlós hajóját. Izgatottság járta át az egész testem, ha elkapjuk őket, akkor vége.
Ledobatom a vasmacskát, had igyon egy kis vizet a cicus, visszarántja a hajótestet, irányba fordítom egy perc alatt ezt a monstrumot, a szél nekünk kedvez majd, vasmacska fel, az összes vitorlát kiengedem, az embereim olajozottan teszik a dolgukat, ők is átvették az izgatottságomat. Navigátorom szerint a Nightmare is észrevett, ők is felénk tartanak.  Számomra pillanatok teltek csak el, mire tüzelő pozícióba kerülünk. Nincs esélyük a Knightal szemben, hiszen első osztályú sorhajóról beszélünk, 55-55 ágyúm van kétoldalt, 36 fontosak, a szokványos 34 fontos helyett, az orrban 5-5 üldöző ágyúm van, az orr elejében, 3 mozsár ágyúm és 5 forgó lövegem és a hajó fenekébe a szokásosnál is több, 35 robbanó hordó. Balga az, aki a Knightnak megy.
Szinte szimfóniába illett, az a gyönyörű ritmus, az 55 ágyúm egymás utáni szólama. Szinte a Nightmare fel sem ocsúdott, már is megkerültem őt, a másik oldalt is eldurrogtak az ágyúk, a másik kapitány is kiváló. Ő sem hagyta magát, szinte egyenlőkként csatáztunk, mikor a flottám két hajója feltűnt és sebesen haladtak felénk. Csalódottan eredtem a nyomába, mikor meglépett. Ha az a három együgyű siheder nem engedi le a vasmacskát, utolérem és végzek vele, de így simán elmentek.  A Knight karcolásokkal megúszta, nem kaptunk egy olyan találatot sem, ami hátráltatott volna a csata további részében. Fékezhetetlen düh kapott el, így aznapra a kabinomba zárkóztam, mert biztosan megfojtottam volna egyiküket.
Második alkalommal, mikor találkoztunk… Nos azt bevallom őszintén elég kínos volt számomra. Üldöztük őket, az ereimben zsibongott az adrenalin, izgatottan kémleltem a vizet, lehetséges taktikákat latolgatva, ismét felcsendült a semmi máshoz nem fogható szimfóniánk, a lőpor illata mámorított. Azt a három félnótást a kabinba zártattam, nehogy megint bajt okozzanak, de Fortuna ma nem az én oldalamon harcolt, amikor a Nightmare-hez hasonló sorhajó, beláttam, hogy ezt így ezzel a felszereltséggel nem vívhatjuk meg. Nem. Győzhetünk, ám olyan veszteségek árán, amit nem vagyok hajlandó megfizetni. Találkozunk még Nightmare, s akkor én magam leszek a rémálmod.
Nem telt bele sok idő mire újból találkoztunk. Mintha egymást kergetnénk, amit kizártnak tartok, egy kalóz miért keresztezné az angol flotta útját, akik direkt tőlük tisztítják a  tengert.
Szintén kiegyenlített küzdelmet folytattunk, egymással versengve bravúrosabbnál bravúrosabb vetettünk be, szépen megtépáztuk egymás hajóját, mikor a semmiből jött egy vihar. Szó szerint áldozatai lettünk egy trópusi viharnak, mire megküzdöttem a vihar viszontagságaival, az embereim életéért, már sehol sem láttuk azt az átkozott hajót.  Pokolian tomboltam, ez a három piperkőc mióta itt vannak velünk, üldöz a balszerencse. Sohasem voltam, a tengeren ilyen szerencsétlen.
Szinte leszédelegtem este a kabinomba, az embereim pár lépésre mindig elhátrálták, tudták, hogy igen erős a tűrési határom, de lassan elérem, főleg, hogy azok hárman észre sem veszik, hogy a hajót rongálják.
A tengerbe dobták a vödröket, aztán a köteleket. Nem tudták mire való a vasmacska, igy ledobták, a hajón akkorát rántott, hogy jó pár helyen meg is sérült.
A kötél idegzetem, már csak néhány cérnaszálra redukálódott le az alatt az idő alatt, míg ez a három siheder a hajón van, már a legénység is ki akarja őket dobni a fedélzetről, vagy csak fejjel lefelé fellógatni az árbocra, csak egy fél órára, érezzék a törődést, hátha eszükhöz térnek. Ha nem a királynő rokonairól lenne szó, magam lennék az első, aki kötélért rohan.
Egy félreeső szigetcsoportnál horgonyoztunk és javítottuk a károkat, amikor feltűnt egy spanyol fregatt.  Sajnálatos módon ismerem a kapitányát. Azt hiszi, nem tudom, hogy kétes ügyekben is bőven benne van, a legutóbbi hírek szerint bérgyilkosságot is vállal. Hatalmasat sóhajtok, ezt nem fogom megúszni, sajnos alapvetően utálom a patkány képét. Rövidesen egy csónak közelít a hajóhoz, legényeim tudják, hogy baráti ország hajója, ám még is ellenségesen viszonyulnak hozzájuk. Említettem már, hogy hűségesek hozzám? Akire morgok, azokra farkas falkaként morognak ők is, elmosolyodtam erre a hasonlatra. Az én legénységem a legjobb.
- Áh, Michael! Mindig öröm téged látni! – Rodrigez lépked fel hozzám a kormányhoz, mintha övé volna a hajó, kezem egyre szorosabban fogja a kormányt, vajon mennyi erőbe telne kitépni és agyon verni vele? De egyenesen Velencében csináltattam, gyönyörű faragott motívumok vannak rajta… Rodrigez nem ér ennyit…
- Rodrigez. Minek köszönhetem a látogatásod? – hangom kimért és jéghideg, akinek van egy csöppnyi esze, rájönne, hogy nem kedvelem, de ő a vonzalmam jeleként értelmezi, és a faromba markol.
- Legutóbb említettem, hogy kiválasztottam ki lesz az új szeretőm, szóval melyikünk hajóján is dughatlak meg? Habár lehet, a legénységed nem fogadná kitörő örömmel, hogy a kapitányuk egy másik alatt sikít.  – végig simít a hátamon, én pedig ténylegesen megfagytam. Nem tudtam elhinni, hogy ez valóban megtörténik és nem csak a rémálmaim egyike. Hangos nevetésben török ki, folynak a könnyeim.
- Teh… Teh tényleg azt.. ahzt hitted… hogy te- mutatok rá röhögve- meg éééén?! – mutatok magamra majd a korláthoz lépve belekapaszkodok, úgy ráz a röhögés, hogy peregnek a könnyeim, az a szerencsétlen meg egyre sötétebb ábrázattal néz
- Te mocskos angol kutya! Nem vagy több egy szajha fattyánál! – a csizmámra köp, rögtön abbahagytam a röhögést, finom mozdulattal tüntettem el a nevetéstől kibújt könnyeim nyomát, közben az embereimnek is intettem, hogy nyugodjanak meg, szemem sarkából észleltem, hogy többen is kardjukért nyúltak. – Mivel ilyen kis baszható külsőd van, adtam neked egy másik lehetőséget és nem öltelek meg azonnal mikor vérdíjat kaptam a fejedért, még öt perced van eldönteni, aztán a hajóm legénysége a parancsnak megfelelően tüzet nyit erre a bárkára. – már nyitottam volna a szám, hogy megmondjam neki, mennyire bolond is ő, mikor a navigátorom lekiáltott, hogy erre tart a Nightmare. Míg erre figyeltem, ez az őrült magához rántott. Elpattant a cérna, és bármiféle megbánás nélkül meg kóstoltattam vele a kardom pengéjét. Jelmre azonnal felhúzták a vasmacskát, a hajót irányba állítottam, ha ez a bolond igazat mondott, azonnal a t6enger fenekére küldjük őket.
- Uram! A Fregatt tüzelni készül! A Nightmare is célba vette azt a hajót Uram!
- Akkor mi is tüzelünk Nigel. Az összes ágyút, a Canaris-ra irányid, aztán a Nightmarre tüzelünk!
- Értettem kapitány! – közben a hullákat szépen kidobtuk a fedélzetről, ne itt mocskolja a levegőt. Újra felcsendült a kedvenc szimfóniám, majd mintha csak elvágták volna, mind két hajó abbahagyta a tüzelést.
Értetlenül nézek Scottra, ő ugyanúgy vissza rám. Elindult le megnézni mi a pokol történt, feszülten figyelem a Nightmare-t . Szélcsend van, mindkettőnk hajója csendben ringatózik a vízen, egymást bámuljuk feszülten, a hullámok lassan egyre távolabb sodornak minket, de még így is bőven egymás lő távjában vagyunk.
-Kapitány! Kapitány borzalmas dolog történt! – Scott és Jack jön fel a fedélzetre, hónuk alatt a három siheder lóg bőszen. Felhúzott szemöldökkel nézek rájuk, de hiszen nekik a fedélközben kellene lenniük, a kabinjukban.
- Mi történt uraim? – látszólag nyugodt vagyok, ám embereim ismernek, mélyed nyeldekelnek.
- Az összes ágyú besült Uram, képtelen vagyunk a tüzelésre, az összes ágyú javításra szorul, csak a mozsár illetve a forgó lövegek működő képesek!
- Hogyan is történt mindez?... – kezem remeg, számat összeszorítom, tekintetem behunyom. A hajón néma csönd van. Szinte ide hallom a másik hajón lévő kiáltásokat.
- Nedves lőport töltöttek az ágyúba... a gyutacs helyére is azt tömtek…
- Hogy mondtad?... Nem értettem kristály tisztán… Mit tettek?! – egyre hangosabban kérdeztem mikor már a végén valójában kiabáltam. Mire az egyik öntudatos kis vakarcs felfújta az arcát és feleselni kezdett.
- Meg akartuk mutatni, hogy mi igenis kiváló tengerészek vagyunk, csak nem hagyott minket érvényesülni! Meg kellet mutatnunk, mit tudunk! Egész nap a hajótérben kuksolunk! Unatkozunk!  Még rumot sem ihatunk!
-Kiváló tengerészek?! Megmutatni mit tudtok?! Ráadásul még rumot sem ihattok?! – felkaptam a kis senkiházi vakarcsot mire elkezdett fülsiketítően sikítozni, nem bírtam tovább türtőztetni maga, így kidobtam egyenesen az óceánba. – Aki ki meri szedni fél órán belül, azt utána hajítom, és soha többé nem teheti fel a lábát erre a hajóra, felőlem akár vízbe is fúlhat! Scott, irány Havanna! Az ágyúkat meg kell javítania kölyköket pedig, a következő szigeten kitesszük és haza szállíttatjuk Angliába! Intézze el majd valamelyiketek! -Senki, nem mert egy pisszenést sem megejteni, csak a kis senkiházi szentségelt. Az emberek ismernek és tudják, hogy ezzel végérvényesen maga ellen fordított, eddig megtűrtem őket, de itt a vége.
Alig értük el Havanna körzetét, mikor utolért minket egy kisebb szkúner, parancsot kaptunk, hogy azonnal térjünk vissza Angliába, az ügy nem tűr halasztást.  A parancs, az parancs. Azonnal megfordultunk és indultunk vissza Londonba. Az ágyúk miatt, hatalmas kerülőket kellett tennem, hiszen képtelenek lettünk volna megvédeni magunkat, nem kerülhettem semmiféle harcba. Viszontagságos két és fél hónapot hagytunk magunk mögött.  Szerencsére a hajón bőven lenne étel még fél év hajózásra, a vizezett rum is bőven tartja magát, sokkal jobb, mint a tiszta rum, nem rúgnak be tőle olyan gyorsan. Részegekre meg nincs szükségem
Anglia partjait, épp hogy átlépve közelített meg egy kisebb kereskedelmi szkúner, lobogóit tekintve Havannai. Engedélyt kértek a fedélzetre való fellépésre, sóhajtva adtam meg. A legutóbbi ilyen eset borzalmas véget ért.
Tulajdonképpen dézsa vu fogott el, hiszen azonnal fordulhattunk meg és mehettünk vissza ugyanezen a kerülő útvonalon Havannába. A szkúner értékes ékköveket szállított, a királynő nagyra értékeléseként. A béke a látszattal ellentétben bizonytalan lábakon áll, így nem volt mit tenni, meg kellet fordulni, a kölykökkel a nyakamon. Pár emberem őrt áll a kabinjuk elött, több bajt már nem viselnének el, ők meg nem élnék túl ezt én garantálom.
Tulajdonképpen, szerintem az én hibám volt, ami történt. Annyira elfoglalt, az, hogy elkerüljem az összes összetűzést, hogy nem vettem észre magát a probléma okozóját. Igen, a Nightmare-t személyesen.
A navigátorom, jelezte, hogy a kalózhajó felénk tart, de teljesen feleslegesen. Nem tudtunk támadni, sem védekezni. Egyetlen lehetőségünk volt, hogy megpróbáljunk menekülni. Erős sírhatnék gyötört, ha nem kapom a nyakamra azt a három… akkor már rég a pokol fenekén lennének én pedig… hát nem tudom, mit csinálnék… vehetnék egy szigetet és vígan lébecolnék… vagy… ezen ráérek akkor gondolkozni, ha ilyen helyzetbe kerülök.
A szél és Fortuna újfent nem kegyes hozzám, a kalózhajó egyre gyorsabban száguld felénk, a köztünk lévő távolságot, mint egy szörny falja. A kis szkúner is észrevette a felénk tartó Nightmare-t, s mivel tudta, hogy cselekedni képtelen vagyok, saját kezébe vette az irányitást. Tüzelt. Persze, bólogattam egyet, teljes mértékben megértem, ijesztő egy monstrum az ami felénk tart, ám célozni is kellett volna, hiszen nem a kalózokat, hanem a Knightot érte találat.  Csábító volt, a gondolat, hogy a fejem beleverjem a kormányba, így a gondolatot cselekedet követte. Az embereim le föl rohangáltak, hátha legalább pár ágyú kiszáradt annyira, hogy mérsékelten, bár használni tudjuk őket. Ám a tengeri levegő sós, nedves párája, nem tette ezt lehetővé. Beláthatóan vesztettünk, hisz a szkúner itt hagyott minket, az ágyúk besülve, a kalózhajó pedig csáklyázási távolságra vannak. Elsőtisztem szokásához eltérően kezd pánikba esni, így az egyetlen dolgot tettem, ami jelenleg tőlem fért. Elkaptam  a gallérját, megráztam és kiabálni kezdtem vele ami csak az eszembe jutott. Sikerült is, mert kezdett magához térni, szemem sarkából láttam, hogy a hajóra szállnak a kalózok. Nos, ez elkerülhetetlen volt ebben a helyzetben, nem igazán foglalkozom velük, ha rájuk támadok, akkor a hajón maradtak sortüzet nyithatnak ránk, így tovább rázom és kiabálok szerencsétlennel. Az idilli pillanatot egy kurta torokköszörülés töri meg, hátra fordulva… Te szent Isten, ez a legjóképűbb akasztófára való kalóz, akit valaha láttam.
– A hajót elfoglaltam, mindenkit kaparjatok össze, vagy komoly mészárlásba kezdünk. – Előre hulló tincseimet hátra dobtam, ne zavarjon vagy fújja a szél az arcomba, ha harcra kerülne a sor, akkor csak hátráltatna. Kissé felé fordulva nézek a szemébe, hiszen a vadállatnál a tekintetéből látod, mikor fog acsarogva rád rontani.
- Parancsolsz?
- Mondom, a hajót elfoglaltuk, ha nem akartok vérontást, mindenki oda – laza mozdulattal a hajó orra felé bökött, ahol az embereim már gyülekeznek, feszülten figyelik minden mozdulatomat, még ha jelenleg épp kezdő bakfisoknak is tűnnek, egyetlen jelemre, vér folyna... – gyűlik szépen. Vagy nem hallasz a finom fürtjeidtől? – Még nem hallottam olyanról, aki a hajától ne hallott volna valamit, de mit vitatkozzak egy agyalágyulttal, amilyen jóképű olyan agyatlan szerencsétlen, halkan szitkozódva indultam meg, csalódást okoz ez a marha, valami intelligenciát azért elvártam volna tőle. , sóhajtva indultam meg az orr felé, majd felültem a korlátra, embereim szinte körém gyűltek, mosolyogtat, mennyire védenek.
 - Fiúk! Keressetek elő mindenkit! A legeldugottabb szekrényből is hozzátok ide a legénységet! Felnézett a lobogókra, ne imádkozz arrafelé te szerencsétlen, nem fogsz hirtelenisteni sugallatot kapni agy tekintetében.
– DAVID! Biztos vagy benne, hogy ez az a lobogó?
- Biztos, hát! Türkiz alapon fehér sárkány. Mindenki erről a hajóról beszél Tortugán, és Karib-tenger szerte. Ezt kerested. – Szóval egymást kergettük, ezért volt az a rengeteg találkozás, ha az a három elkényeztet kölyök nem lett volna, már régen a többi vízi hullával pókeroztatok volna a tenger fenekén.  A férfi, aki valószínűleg a kapitányuk, mérges képpel elkezdett fel s alá masírozni, szerintem túl sokat volt a napon és megütötte szerencsétlent.
 – Nem tűnsz valami elégedettnek, pedig kiderült, hogy te vagy ebben a játékban a macska, Knight pedig az egér. – Cincin… komolyan átneveztetem menten a hajómat Gyors egérre, az orrdíszen feszülő gyönyörű szirént, pedig egy, hm… halfarokkal rendelkező egérre. Igazán impozáns látványt fog nyújtani. Egy fiatal legény szalad fel a hajóközből, látszik, hogy borzalmasan ideges.
- Kapitány!  Mindenkit felkísértünk a fedélzetre, ellenállásba egyáltalán nem ütköztünk. – Ez most teljesen meglepett, úgy jelentett, ahogy azt illik, erőteljesen, lényegre törően és tiszteletteljesen. Le vagyok nyűgözve, még is csak megkövetel tőlük valamit. A kapitányuk dühöngő arcal sietve indul felénk, szerintem azt hiszi, hogy ezt a kis intermezzot nem hallottuk. Fogadni merek, hogy még a második szinten is hallották a legényeim.
- Hol az a Herrington? – Szinte egy emberként fordultunk a kis suhanc felé. Nem kedveltük egyiküket sem, ám nem akarjuk, egy kalóz kezére adni szegény félnótást. Egyetlen baja, hogy nemesnek született, így azt hiszi, mindenhez ért és mindenhez joga van. Szerencsétlen kölyök, úgy fél, hogy menten elájul, ide látom, hogy remeg és izzad. Nem is értem, miért tette a királynő mellém. Büntetést kapott volna szerencsétlen kölyök?
- Mégis mit ártott neked az a gyerek? – Csak nem megtudta, hogy a királynő rokona és váltságdíjat remél tőle? Akkor fel tudom világosítani, hogy ne is reménykedjen ilyenbe.  
- Gyerek? – értetlenkedik… na, szép, ő keresi, és még ezt sem tudja… Idióta.
 – Semmiféle gyerekkel nincs dolgom. Ennek a hajónak Herrington admirálisát keresem. Ő kell nekem, nem pedig valami kölyök. Szóval, hol a parókás majom?- Ez a félkegyelmű ENGEM kergetett a tengeren és még a nevemet sem tudja?! Honnan a fenéből vette ezt a képtelenséget, hogy Har… várjunk ez csak vicc, a nevem első három betűjét jegyezte meg a többit pedig kiegészítette vagy mi a pokol?! Ráadásul parókás majom?!  Komolyan? Én sem fa lábúzom le…
 - Parókás majom? – Hangom nyugodtnak hallatszik, ám embereim egyből érzik, hogy bizony itt engem megsértettek. Méghozzá komolyan.  
- Igen, azt a parókás idiótát keresem, akié ez az átkozott hajó! – Na ez már itt kérem szépen több a soknál, dehogy fogom elárulni ennek a félnótásnak, hogy engem keres. Beszéljen ezzel komolyabban, az aki a pokolból jött.
- Tehát Harrington Admirális.  Nos, ilyen admirális ezen a hajón nem szolgál.- Ráadásul, ha ez a kölyök lenne admirális, az angol flotta fel is adhatná a küzdelmet. Akkor legalább maradna pár hajó amit használhatnánk kereskedelemre…
- Értem, szóval meglátta a lobogómat, és elszelelt a kereskedő szkúnerrel, igazam van? – Komolyan, nem vette észre, az egyenruhámat?! Az embereim tiszteletteljes fellépését irányomba, hogy körbe álltak, hogy megvédjenek? A finom utasításokat, amit némán teljesítettek?! A leglesajnálóbb tekintetemmel néztem rá, hátha ettől végre azok a csikorgó fogaskerekek kapnak egy kis olajat. Hiába.
 - Cöh! – ez a férfi határozottan reménytelen egy félnótás, komolyan a legsikeresebb kalózflottának ez az agyalágyult a kapitánya? Sóhajtva fordultam meg és határozott léptekkel indultam előbbi ülő alkalmatosságom felé. - Te valami hatalmas idióta vagy.  Egy ekkora idiótával nem tisztem társalogni.
 - Nem nyitottatok ránk tüzet, harc nélkül megadtátok magatokat, szinte tálcán nyújtottátok át nekem a hajót. Ezt csak akkor teszi egy matróz gárda, ha a kapitány dezertál az utolsó pillanatban. Tehát nem vagyok idióta, vagy tudsz másik okot? – Hogy tudok-e más okot?! Konkrétan százhuszonnyolc ágyúmból, százhúsz besült, ez elég ok?! Százhúsz ok elég?! Hibbant félnótás! Nyugalmat erőszakolok magamra, ha kikelek magamból, azzal nem oldok meg semmit, csak elszabadulna a pokol.
- Tudok. Besült ágyúk.
- Mindenkit a raktérbe, de azonnal! – Újabb ideges horkantás, ez a fickó kompletten olyan, mintha folyamatosan egy lőszeres hordón ülne.  Kettéválasztottak minket, a többség a Knight-on maradt, minket, akik elöl álltak átvittek a Nightmare fedélzetére. Raktérbe komolyan… nevezhette volna tömlöcnek is, vagy fogdának, neeeeeeem neki ez nem felelt, meg. Raktér! Mi vagyok én?! egy hordó rum, vagy cukor?!
- Mióta is vagyunk rakomány? Úgy nézek ki, mint egy hordó rum? – Úgy tűnik, kedvenc kapitányom nem díjazza a kritikát, mert rögtön előkapta és a kibiztosított flintát az arcomba nyomta. Az egyik embere ráncigálta magával. Szegény flótás, ezt kell neki elviselnie…
Másod osztályú sorhajó, gyönyörű kivitelezésű munka, itt is fellelhető olasz munka, ám nem velencei, mint az enyémen, ám kétség kívül gyönyörű. Nincs sehol elhanyagolva, a fát rendesen kezelik. Dilettáns ez kétségtelen, de a hajójára odafigyel.
A tömlöcben mindenki morgolódott, majdnem lincselés alakult ki, nagyon mérgesek voltak, érthető, ha az a három elkényeztetett úrfi nem játssza magát, nem lennénk ilyen helyzetben. Hirtelen bukkant fel egy kalóz, jobban megnézve ugyanaz, aki végig társalgott a kapitánnyal, arcáról lerí a kedvetlenség, szívesebben lenne akárhol, mint itt. Némán méregettük egymást, szinte váratlanul kezdett el csillogni a tekintete, sütött belőle a jókedv és a titokzatosság.
- Harmsworth, ha nem tévedek. – Megmagyarázza a furcsa tekintetét, ő rájött arra, amire a kapitánya nem. Furfangos fickó ez, valamiért szimpatikus is nekem. Mily megmagyarázhatatlan dolgok sora vette kezdetét. - Nem árulom el a bátyámnak, hogy te vagy az, akit keresett, ez az én kicsinyes bosszúm, mert nem mehettem vissza helyemre. Jóval kisebb vagy széltében és hosszában is, mint ahogy a bátyám idealizált. A szemében inkább vagy valami félig nő, ezért nem esett le neki egyből, hogy van az a „sikeres vagyok, és tehetséges” kisugárzásod. Ha észt keresel a Christophereknél azt itt keresd. –Áh! Ez sok mindent megmagyaráz, hogy a kedves kapitány úr nem vette észre a nyilvánvalót, egy idealizált képet kergetett rólam, aki kövér,  öntelt és úgy hordja a aprókát, mint saját haját. Ha nem számoljuk a teltséget, apámnak bizonyosan örült volna.- Ha lehet, még ne bukj le, szeretnék még szórakozni a szenvedésén. De azt a Herrington kölyköt magammal kell vinnem, szóval gyere csak ide, ne lopd az értékes perceimet, mennék lustálkodni. - Hogy lehet egy tengerjáró tiszt ilyen beszari?  De valamit hadd kérdezzek már meg. Mikor négy hónapja együtt lőttünk szét néhány spanyol hajót, miért dobtad az egyik matrózodat a vízbe? Végig néztem a kosaramból, és jót szórakoztam rajta. – Amióta a kalózhajón vagyunk a fiatalúr visszavett a szájából, az embereimnek úgy kellett ki taszigálniuk, rettegett, minden pórusa üvöltött a félelemtől. Szánalmas látványt nyújtott, természetesen ez a kapitány öccsének tekintetét sem kerülte el, sértő, hogy azt hiszi, hogy megtűrők az enyémeim között ilyet, csak egy királyi kolonc a nyakamon. Hirtelen áll meg, szegény kölyök majdnem orra bukik, kérdése váratlanul ért, nem hittem, hogy a másik hajóról is látni, az emlékek hatására elborult egy pillanatra az elmém, hiszen nem lennénk ilyen helyzetbe, ha nem önállósítják magukat. Dühösen nézek Herrington képébe, hiszen a mai napig nem fogta fel cselekedetének súlyát, tán majd most.
 - Mert pont ő, meg a két kis barátja miatt vannak az ágyúim ilyen állapotban.
- Azóta be vannak sülve? Ügyes kölyök vagy te, köszönjük! – Persze, mert a királynő maga is keresztezte az utamat… Szerintem elátkoztak. Ily balszerencse nem érhet senkit sem, csak úgy…
Sóhajtva temette tenyerembe az arcomat. Borzalmas ez az egész. Fogalmam sincs, hogyan juttatom ki innen az embereimet. A többségüknek egész jó esélyei vannak, hiszen ők maguk is kalózok voltak, mondhatják, hogy megfenyegettem őket, viszont a többiek? Habár, ha kiálnak értük, és kezeskednek értük… Vagy élhetnek az alku jogával. A kalóz eskü kötelez! Az embereim szótlanul ülnek. Bíznak benne, hogy, mint mindig kitalálok valamit. De most tényleg, semmi ötletem sincsen. Látszólagos nyugalommal ülök, megnyugtatva ezzel mindenkit, azt a látszatot keltve, hogy az ura vagyok a helyzetnek, mikor legszívesebben a kardommal esnék a rácsoknak. Mi a fenét akarhat az a félnótás attól a szerencsétlen kölyöktől, bárki megmondja róla, hogy nem tengerész, semmi köze a matrózélethez, az első hetekben ráadásul olyan tengeri betegség kínozta, hogy féltem, meghal nekem. Olyan zöld volt a képe, hogy a cápa is finnyásan arrább tolta volna. Pokolian dühös vagyok arra a kölyökre, viszont nem akarom, hogy a kalózok megsebesítsék, mert hirtelen feltámadt az önérzete. Kevés idő telik el, mire kelletlenül vissza vánszorog hozzánk az előbbi férfi, egy picit sajnálom, nem hagyják visszatérni a posztjára, megszakad érte a szívem.
- Nocsak, a kedves kapitány csak nem hagyja, hogy kedvedre lustálkodj és visszatérj a helyedre?
 - Ugye milyen kegyetlen?!  Szerencsétlen kölyök mindjárt kiugrik a tengerbe, de a kapitánykodástól biztosan elvette örökre a kedvét, én a te helyedben velem jönnék, megpróbálnám menteni, mielőtt Daryl még jobban ideges lesz és akkor nem hagy majd engem. – ezt olyan halálra vált arccal mondta, hogy elnevettem magam, szegény meg van áldva ezzel a testvérrel. Követtem a fedélzetre, ahol egyből megcsapta a fülem szerencsétlen Herrington sírása és Daryl, ha már megtudtam a nevét… üvöltözését. Szerencsétlen kölyök.  Nem siettem el a lépcsőn való igyekvést, megfontoltan, de határozottan haladtam, a kölyök megérdemli. Jó, kicsit drasztikus, de igazán nem árt neki.
- Mit akarsz? – Ingyen rumot, örök életet meg egy társat, aki megbecsül. Ezek a legföbbek, de a lista végtelen hosszúságú. Több hajó részt Velencéből, damaszkuszi pengét… Vagy letörölni azt a kifejezést a pofádról, amikor rám nézel. Igen a legutóbbit szeretném legjobban. Mielött akármit is tehettem volna Herrington elengedte a kormányt és odakúszott a lábamhoz, szánalmas látványt nyújtott, de nem matróz ez tisztán látszik. Megsajnáltam, na…
- Ka-ka-kapitány! A kormány! Én nem! Ez félelmetes volt! Kapitány! – lábamat átölelve, combomba fúrta a fejét, szinte azonnal átázott a szövet, tiszta könny és takony lettem. Gyengéden simogatni kezdtem a fejét, hisz még is csak egy kölyök.
- Jól van, semmi gond. Tudtam, hogy nem állsz még készen az ilyesmire, csak egy igazi idióta gondolhatta komolyan, hogy neked ez menni fog. Nem kaptál még megfelelő kiképzést, ne csüggedj!
- Én tudtam azért. – Szerintem ezzel a kalózzal ittlétem alatt, barátok leszünk, még ha testvérek is, rákacsintottam, mire elvigyorodott. Értette.
- Elég legyen már. A kormányhoz.
- Minek is? –meg akarsz engem csodálni, ahogy fogom a kormányt?
- Csak csináld már, mit kell akadékoskodni
- Talán már annyira idióta vagy, hogy a saját hajódat is képtelen vagy irányítani? Ezen egy percig sem lennék meglepve, nem keltette eddig azt a benyomást, hogy a fejébe légüres téren létezne más is.
- Kezdek egyre nagyobb vágyat érezni arra, hogy áthúzzalak a hajó alatt. Ekkora hajó hasán jó pár kagyló várja, kiről kaparják le a húst is. – Óhh ha ideges elmélyül a hangja, ha nem lenne, ilyen hülye szerencsétlen éppen az ideálom lenne, leszámítva, hogy kalóz. Pedig pont az ilyen mélyhangú férfiak a gyengéim…
 - Próbálták már páran, nem élték meg. – állj be a sorba kapitánykám, elég sokan állnak előtted.
Merre is tartunk most, kapitány? – Csak erre az egy mondatra hagyta abba a dúdolást, majd tovább heverészett a korláton, említettem már, hogy nagyon is kedvelem ezt a fickót? De komolyan.
- Anguillára, haza.  
- Tizenhét fokot balra. – Át sem gondoltam, ösztönösen cselekedtem, rutinból nyúltam a kormányért, majd pont annyit fordítottam a hajón, hogy pont visszatérjünk a navigátor szerint kijelölt útra. A kapitány is nyúlt volna, de a kormánnyal megütöttem a kezét, így kellett neki.
jegyezte meg David, mire kinyújtottam a kezem, de nem én forgattam el a kereket, hanem a szőke. Amilyen rutinosan lökött rajta, az egyik fogantyú el is ütötte a kezemet.
– Tökéletes.
- Akarunk újabb csatát vívni? – kérdezte vidáman öcsike. Nem tudom a nevét neki, szóval ő lesz Öcsike. Furán kellemes, most így magammal társalogni. Eddig még nem került rá sor. Lehet, hogy fertőző ami Daryl-t is kínozza?! Ugye nem leszek olyan féleszű, mint ő?!
- Persze, bármikor benne vagyok. – kaptam az ötleten.
 - Már bocsánat, de ahogy látom, két hajót viszünk, fele legénységgel. Ráadásul akadnak sérülések is a hajókon. – azt a tényt, hogy a Knight ráadásul küzdés képtelen, már nem is említem…
- Ezt talán meg kellene fontolnod. – Olyat sóhajtott, mint ha a kedvenc játékától fosztottam volna meg. Dilettáns.
 - Rendben. Kerüljünk.
 - Jobbra negyvenkét fokot, fél árbocon, vagy észrevesznek, és négy mérföld után balra ötvenegy fokot. Zátonyra sem kellene futni.
- Jonathan!
-Igenis! - szerencsétlen kölyköt gyomorszájon vágta, pedig csak jelentette neki, tengerészhez méltóan, vajon mit szólna, ha a kormánykerék fogantyúját letörném és fejébe gyömöszölném, csak úgy szeretettel?
– Miért? – nyögte a hasát fogva.
 - Nem a tengerészetnél vagy, fiam. Lazíts egy kicsit. Fél árbocon haladunk tovább. Intézkedj. Nyomás!
 - Tengerjáró volt a fiú?
 - Igen, de hátba szúrta a felettes tisztjét, valami Arthur Norrist. Utána ide menekült. Mi megvédtük, azóta pedig törleszti az adósságát. – Teljes mértékben rá figyelek, a kormányzásra már abszolute nem, hisz rutinból megy az egész, nem kell vele foglalkoznom, csak viharban megy kicsit nehezebben, hiszen ott a hajóval magával kell küzdeni. Ó, szóval ez a kölyök segített nekem olyan sokat. Arthur egy.. hm.. igazán nagy szálka volt  a körmöm alatt, sokan panaszkodtak róla, hogy zsarolja őket és erőszakra is vetemedik, ha az áldozata nem hajlandó önszántából alá feküdni. Már indultam volna, hogy letartóztassam, hiszen elég bizonyíték és tanúvallomás gyült ellene össze, csak már a holtestét találtuk meg. Öngyilkosságként állíttattam be.
 - Arthur Norringtonra gondolsz? Ez a fiú ölte meg?  Alig egy éve nagy port kavart az ügy. – főleg, hogy kivettem a tört a hátából és beleszúrtam elölről egy kardot… Utólag belátom, kisebbet kellett volna választanom…
 - Bezony. – Aggódtam mi lett azzal, aki ezt tette, sokat gondolkoztam és nyomoztam ki tehette, de mindenki örömmel magára vállalta volna. Gyűlöletes ember volt. A fiatal tisztre nézek, aki láthatólag beilleszkedett ide, a társai szeretettel ugratják. A navigátor szavai szerint fordítom a hajót, a navigátorral mindig jóban kell lenni, hiszen ők a mi plusz szemeink, mindent látnak és ha kedvelnek ezt el is mondják, nem csak a szükségeseket.
- Mit mosolyogsz annyira?
- Folyamatosan keresztbe próbált tenni nekem, bosszantó egy kullancstól szabadított meg. Miért tette? Elég sok pletykát lehetett hallani az esetről.
- Zaklatta. A kabinjába járkált, és fogdosta. Többet nem akart róla beszélni, mi pedig nem faggattuk.
- Érthető.
- David.  Van a tömlöcünkben pár száz disznó, igaz?
- A tengerészekre gondolsz?
- Igen. Vágósúlyra fognak hízni. – ugye ezzel nem arra gondol??... Ugye nem… Hallottam afrikai törzsekről, akik vándorolni kezdtek és utaik során emberekre támadtak, s azokat főzték meg…  
- Ugye nem valami beteges kannibálok vagytok?
- Nem. – horkantott undorodva, megnyugtató.
– De amit hizlalunk rajtuk, akár le is dolgozhatnák.
- Mi féle munkát akarsz, hogy végezzenek a hajón? – a köteleken kívül minden rendben volt. Kötelek, na hát… elég rendetlenül voltak megkötve, itt-ott összevisszaságban. Eh.. Majd később rendezem.  
- A fedélzet csillogása fontos.
- Eléggé csillog az most is.
 - De csillogjon jobban, látni akarom a tükörképemet a fán.
- Mint a tükör lesz a fedélzet, össze is fog törni tőled! –Szerintem arra szerencsétlen hajó nem lenne felkészülve…  
- Engedjétek ki a disznókat, nem etetünk olyat, aki egy szálkát nem tesz keresztbe! Akik pedig most is dolgoznak, cserélnek. Ideje pihennetek is fiúk! – Embereim óvatosan lépdeltek fel a fedélzetre, nem tudták mi vár rájuk, ám mikor a takarításhoz való eszközöket a kezükbe nyomták, majd rám vetették a tekintetüket, jómagam pedig nyugodtan álltam a kormány mögött szétszéledtek tenni, amihez értenek, páran látva a csomók állapotát felkapaszkodtak és megigazították. Az én embereim kiválóak.
– Munkakerülő banda.
- Irigylem őket. Engem mikor küldesz lazsálni?
 - Te eleget lazsálsz húsz helyett is!
– Hé, tengerész, két fokkal eltértünk. – rögtön korrigáltam, komolyan, két fok miatt szólt?! A szimpátiám iránta egy kissé csökkent. Le sem tagadhatnák, hogy testvérek. Mondjuk tagadhatatlan, hogy mindkettőjük nagyon jól néz ki, de az idősebbik testvér.. na ő…
- Mi a neved?
- Parókás Majom.-Még mindig nem jöttél rá?! Melyik matrózod kormányoz ilyen rutinosan?!
- Érdekes egy név.  Tehát, Majom. Te leszel a kormányos tisztem.
- Meg az anyád! –  Ez tényleg egy tébolydából szabadult átkozott pokolfattyú! Hát tényleg nem esett le neki?! Ezek után megparancsolja, hogy legyek a kormányosa?! Nyugalmat erőszakolok magamra újfent, hajamat hátra dobva indulok le az embereimhez, inkább segítek nekik. A penge sikolya összetéveszthetetlen hangja csendült fel, azonnal léptem arrébb, kardomat kirántva védtem magam. Nem sokon múlott, hogy ez az eszelős levágja a fejemet. Megjegyzendő dolog, hogy ezt ne tegyem máskor, erre valóban harap. Navigátora azonnal közénk ugorva fogta meg a kezét.
- Bátyó, egy halott asszony miatt kár lenne. Higgadj le. – Hangja nyugodt és már parancsoló volt, kapitányommal szikrázó szempárbajjal folytattuk az előbbit, nem szólt egy szót sem, ám hagyta társának eltenni a karját, s hagyta, hogy magával húzza.
– Gyere, igyunk meg egy pohárral. – Ezek ketten most komolyan itt hagytak?! Bénultan nézem végig, ahogy lemennek, majd magukra csukják a kapitányi kabin ajtaját.
- Megvesztetek?! – Döbbenten kiáltottam utánuk, elkapva a kormányt, ami vadul elkezdett balra tekerni, azonnal visszaállítottam a hajót irányba. Minden szem rám szegeződött, ami nem is lenne szokatlan, ha az enyéim közé nem keveredtek volna gyanús pillantások. Hatalmasat sóhajtva vettem a kezembe az irányítást. Majd az enyéim tanítanak a kalózoknak is valamit, ha így alakult, kézjelekkel intettem a köteleken lévő embereimnek, párat már ők maguk is megjavítottak ám rengeteg kötél és csomó van rosszul rögzítve.  Ahogy megjósoltam, az embereim elmagyarázták, mi micsodát jelent, így olajozottan tudtunk együtt dolgozni.
Pár percre egy matrózom kezébe adtam a kormányt, míg lemenjek a fedélközbe és intézkedjek. Mármint saját kabinról. Félreértés ne essék, nem lenne óriási probléma, hogy a legényeimmel aludjak, viszont ennyi idő tengerlét után vágyom a saját térre. Az egyik számomra szimpatikusnak talált kabinban lakóval közöltem, hogy kapitányi döntésre most már az enyém a kabin. Végül is, szabad kezet adott nekem. Vigyorogva álltam vissza a posztomra, ha már egyedül hagytak igyák is meg a levét.
Egész gyorsan elment a maradék nap, ahelyett, hogy megöltek vagy tömlöcbe zárva kínoztak volna minket, ugyan úgy haladt a nap, mint amit megszoktunk, azzal a kis csavarral, hogy… ezt nem önszántunkból tesszük, és foglyok vagyunk. Bár nem a szó szoros értelmében, de bármily érdeklődők is voltak velünk nap közben, érezhető volt, hogy minden mozdulatunkat figyelik.
Éppen a kantinban ülünk és vacsorázunk, az éjjeli szolgálat már kint tüsténkedik a hajókon. Egész finom ez az egytál étel, amit főzött a szakács, még az enyémet is megközelíti. A franciáktól csalogattam át, magas zsoldot kért, de minden egyes aranyat megért.  Kellemesen fogyasztottam az étkemet, mikor a navigátor, mint megtudtam David, a tányérom mellé helyezte alfelét.
- Te rahedli holt nyelvet is ismersz, igaz?
- Igen. Szükséged van valamire? – egyenesen oda pillantottam, hova ült, de nem igazán értette a jelzésemet, így tányérom húztam egy kissé arrább, elővett pár poros tekercset.
- Ezzel nem boldogulok.
- Má’ megin’ azokat a hülye rajzokat mutogat’d? – Kedvenc kapitányom, ha elfelejtettem volna megemlíteni, nem szomjas. Nagyon nem szomjas.  
- Nem rajzok ezek, hanem írásjelek, csak épp nem tudom őket elolvasni.
 -Azé’ a’tam, ’ogy tanu’jad meg! – ha mindenki elolvasna egy holtnyelven íródott tekercset és értené, nem neveznénk, az adott nyelvet holtnyelvnek, de ezt hiába magyaráznám neki, túl részeg ehhez, a legénysége elmondása szerint, egyáltalán nem hülye, csak a részletek felett amik nem érdeklik annyira, átsiklik. Nem tudom, mennyire legyek sértődött, hogy a nevem ennyire nem érdekelte.
- Azt csinálom! Ha már itt van velünk Harmsworth Admirális, kihasználom a lehetőséget, és tényleg tanulok is valamit. – felhúzott szemöldökkel néztem rá, ő maga kért meg engem, hogy ne buktassam le magam még egy jó ideig erre saját maga adta ki a kezéből az ászt. Hogy is volt, hogy nála keressem az észt ebben a családban? – Bassza meg. – Áh, neki is leesett, hogy elszólta magát, ha szerencséje van a kedves testvére, eléggé berúgott, hogy ne fogja fel.
 - Ha’m’ot A’mi’is, mi? –  Tényleg előfordulhat, hogy nem fogta fel, harapott egyet a húsból, úgy rágta, mintha legalább cipőtalpat enne. Ám a változás szembeötlő volt, a rágás abbamaradt, lassan elkerekedő szemekkel nézett rám, hirtelen pattant fel, széke csikordulva fordult ki alóla, hatalmasat csattanva borult fel. Kedvenc kalózom az említett hatalmas húsdarabbal mutatott rám.
– Admirális!  Harmswoth Admirális az te vagy? – Jé! Még is össze tudja rakni a darabokat.
- Igen. Örülök, hogy rájöttél. Kellett hozzá egy nap. – Csóváltam a fejem, habár meglepett milyen gyorsan kijózanodott, ehhez csak meg kellett tudnia, hogy én vagyok az. Habár még mindig sértő rám nézve, hogy még csak a nevem sem tudta. Idióta. Óvatosan lapozgattam a tekercseket, érdekes legendával foglalkozik. Hirtelen kellemes borzongás rázta meg a testem mikor az az istenverte kalóz halkan nevetni kezdett, majd egyre hangosabban, amihez már csatlakoztak az emberei is. Senki nem tudta mi olyan vicces, de az emberek arcán látszott, hogy örülnek ennek a nevetésnek, mintha nagyon ritka lenne. Tetszik, ahogy nevet. Férfiasan, felszabadultan, látom az összes fogát. Ha ló lenne, megállapítanám, hogy kifejezetten egészséges állat.
A nevetés amilyen hirtelen kezdődött olyan hirtelen ért véget. Nem igazán figyeltem a cselekményre hiszen, már teljesen lekötött az a mi a pergamenen van. Odébb toltam a vacsorám maradékát, Davidet egyszerűen arrébb emeltem. Kiterítettem a lapokat egyenként. A kapitányi zubbonyomat levetve hajoltam fölé.
-Hé! – mordult fel. Egy pillanatra néztem fel, ahogy láttam nem volt elragadtatva attól, hogy áthelyeztem. Mit lepődött meg ezen? Nem a két szép szememért lettem admirális.
-Meg sem kellett mozdulnod szóval maradj csöndben. Valaki hozzon nekem tollat meg tintát! De azonnal! – Fejemet felemelve néztem körbe, a kalózok közül is rögtön ugrottak keresni, amit kértem, nos, igen a tekintélyem. Kedvenc kalózkapitányom érdeklődve lépett mellém.
- Mit találtál benne copfos? – nos, úgy tűnik szintet léptem, már nem majom vagyok, Pf.
-Csak akkor árulom el, ha alkut kötsz velem.
- Tessék?...
-Jól hallottad. Alkut akarok!
-Az alku kalózokra vonatkozik és amúgy is csak útmutató, sem mint törvény. Ne feszegesd a határokat copfos, különben cápa vacsora leszel! – fölém tornyosul, egy másik szituációban rettentően felizgatna, de most csak felidegesít.
- Alkut akarok, mint hallottad. Segítek neked megszerezni, a pusztíthatatlanság kincsét, ha az embereimnek és a hajómnak nem esik bántódása, ez az útmutatás része akkor.  Amint megszerezted a kincset, szabadon engedsz minket.
- Ígérem, hogy az embereidnek meg a kis csónakodnak semmi baja nem lesz. Viszont téged, nem engedlek el.
- Tessék?
- Baj van a hallásoddal copfos? Ha már a hajómon vagy, itt is maradsz. Ellenben egyik emberednek sem esik semmi baja, amig nem lázad fel. Sőt, ha a kormányosom leszel még a tieidnek parancsolgathatsz is, de parókát, azt nem kapsz.
- Túlléphetnénk ezen a parókás mizérián?! A pokolba is veled, te átokfajzat! Rendben. De nehogy azt hidd, hogy ez végleges. – rávicsorodtam a vigyorgó képébe, majd elvettem az egyik matróztól a kért holmikat.
Szépen kiterítettem az összes pergament, a tányérokkal szépen kifeszítve, majd elkezdtem megfejteni. Oh, igen, kódolt írás. ráadásul kevert, maya írásjelek és spanyol szavak kavarodása az egész.
-Mocsok spanyolok! Persze, hogy bele kellett kontárkodniuk! – orrom alatt káromkodtam, miközben bejelöltem a szükséges jeleket.- Hozzon valaki papírt! – megint vagy tízen szaladtak, különböző irányba.
- Mi a bajod szegény spanyolokkal copfos, nem szent a béke már a két ország között, meg minden ilyen nyálas baromság?
- Ugyan az a problémám velük, mint veled. Lélegeznek.
- Oh copfos, van egy rossz hírem, én még jó ideig fogom még ezt a lélegzés nevű dolgot művelni.
- Ez a legnagyobb problémám rátapintottál.
- Szóval most ezen problémázunk? – vigyorodik el mellettem
- A probléma nem a  problémában rejlik.
- Nagyszerű ténymegállapítás, de itt a papír, amit kértél- morogva kapom ki a kezéből, majd elkezdem a kódot megfejteni, miközben magyarázom Davidnek, mit miért és hogyan. Láthatólag érti és meg is jegyzi a dolgokat, így egyre jobban kezdem én is élvezni.
- A tekercsek szerint, a kincs egy apró kis tárgy, ami sebezhetetlenséget biztosít a hajóknak. Legalábbis valami hasonlót és…
- Valami hasonlót? Mi az copfos még sem vagy olyan ász?
- A tekercs semmi ténylegeset nem mond, legalábbis a hiányzó maja írásjelek miatt nem lehet tudni, a spanyolok, meg szeretnek kétértelműen fogalmazni. Az úticélunk pedig egy Lamanai nevezetű hely, ami Belizében van, vannak pontos koordináták, ami szerint, pontban félúton vagyunk, így akár vissza is fordulhatunk, hogy időt nyerjünk. Nem tudom ezen a hajón, hogy álltok élelemmel, de a Knight-on bőven elég van erre, a kis kirándulásra.
- Rendben, akkor kiadom a parancsot. – a mondat közepén legyintve vigyorogva hagy ott. Úgy tűnik felpezsdítette ez a dolog.

Amint felvirradt, a Knight-ról elkezdtek áthordani némi felszerelést. A hajóink szétváltak, az enyém folytatta tovább az utat Anguilla felé.  Van valami torokszorító érzés abban, mikor az eddigi életed csak egy távolodó pont a horizonton. Némán bámultam utána, majd megszakadt a szívem. A kapitányra esett a tekintetem, aki az öccsével veszekedett valamin vadul. Ezek ketten külön is megérdemelnének egy misét, de így együtt… a kalózoknak szinte fel sem tűnik, sőt, mintha élveznék is. Saját leghűségesebb embereimet is észreveszem, ahogy szomorúan néznek a Knight után. A Christopher testvéreket figyelmen kívül hagyva álltam a kormány mögé, kissé eltértem az iránytól, hiszen a szél arra kedvezett, így a kitérővel is nyerünk.
-Miért tértél le az útról? – hirtelen jelent meg mögöttem, akár egy viharfelhő.
- Mert erre kedvez a szél, ezzel a kis kitérővel is lehet, hogy egy napot nyerünk.
- Meg sem fordul a fejedben remélem, hogy szökni próbálsz.
-Alkut kötöttünk.
-A magadfajták nem szokták betartani, amit ígérnek, copfos.
- Ez rád vonatkozik, kapitánykám. – szúrósan néztem rá, mire elvigyorodva hagyott ott, már megint. Szerzett magának egy kormányost és ezután lazsálni fog?! – morogva rántottam egy kicsit a kormányon, mire a hajó megremegett, de ez a nyavalyás meg sem tántorodott, csak visszafordult, szemkötőjét felemelve rám kacsintott, majd ment a dolgára. Ez a fickó teljesen kiszámíthatatlan.
Napok teltek el különösebb surlódások nélkül. A szópárbajaink Darylel már megszokottak, sőt elvártak voltak. Egyik pillanatban a kardjára tűzött volna, a másikban már csak csintalanul ugratott vagy vigyorgott rajtam.
A horizonton már láthatóvá vált Belize, mikor a semmiből feltűnt egy újabb trópusi vihar. Azonnal kiadtam a legénységnek az ágyúk lekötözését, a hordok és a rakomány köteleinek ellenőrzését. Nem lenne jó vége, ha valahol nem lenne jól rögzítve és emiatt borulnánk fel. Még sosem voltam ekkora viharban, nekem is embert próbáló feladat volt tartani a kormányt. A hatalmas hullámok szinte gyermekjátékként dobáltak minket, az embereknek folyamatosan kapaszkodniuk kellett, hiszen az átmosó hullámok könnyeden lesodorták volna őket a fedélzetről, s onnan már nem tudtuk volna kiszedni őket. Daryl a hajóközben segédkezett az embereknek, David is kivételesen felhagyott a lustálkodással. Szokásához híven a semmiből tűnt fel mögöttem az az átkozott, ezzel az örültebe képes kergetni. Mi a fenének vigyorog úgy, mint aki most kapta még álmai ajándékát?!
-Mi a fenén vigyorogsz te eszelős?! – újabb hatalmas hullám csapott keresztül rajtunk, Daryl a derekamba kapaszkodva maradt talpon.
- Olyan szép időnk van ma! Az embernek kedve támad vigyorogni.- mögém állva néz végig a hajón, bólintva nyugtázza a helyzetet, majd, mint ha semmi sem történne, elkezd fütyörészni. – Te teljesen megbolondultál!
Ujabb hatalmas szélroham támadt, az árbocokon dolgozó embereket is majdnem lefújta. Legszívesebben leparancsolnám őket, de ha nem rögzítik a vitorlákat, akkor mindannyiunknak vége. Összeszorított fogakkal kapaszkodok a kormányba, kihúzott derékkal irányzom a hajót a vad hullámokon, megpróbálva kikerülni őket. Hatalmas szerencse, hogy tapasztalt és profi kapitány vagyok, ha egy sima matróz lenne itt, már mindannyian a cápák bendőjét táplálnánk. Egy kívülálló szemében nyugtató hatást kelthetünk egymás mellett, mindketten nyugodtan állunk, legalábbis mikor nem megfeszülve tartom az irányt. A pokol vigye el, most dicsérni fogom magam, bravúros mutatványokat hajtok végre.
-Van egy ötletem. – rákapom a tekintetemet, de ő csak a derekamra fogva tesz arrébb. Megdermedve hagyom, hogy rakosgasson, mint egy marionett bábút. Átveszi tőlem a kormányt majd vadul neki irányítja a hullámoknak. Az első vad hullám hatalmasat dob a hajon, szinte repülünk egy pillanatig, vállába kapaszkodva maradok csak talpon. Rá kiabálnék, hogy megkérdezzem mi a fenét művel, de arcára tekintve az az eszelős vigyor belém fagyasztja a szót. Cifrán káromkodok magamban, minden egyes dobás után. Hirtelen lett csend körülöttünk, a hullámok nyugodtabbak és szelídebbek lettek, ám még mindig látszódott a pár méterrel arrébb játszódó tengeri pokol.
- Kapitánykám.
-Admiráliskám. – vigyorogva fordult felém, egyik szemöldökét felhúzva nézett rám, ez volt az a pont, ahol elszakadt a cérna. Neki lendülve terítettem a földre, derekára ülve ragadtam meg a gallérján, majd alaposan megrázva zúdítottam az összes cifra káromkodásomat az elmúlt tíz percből.
- Te ostoba féleszű fajankó! Hát mindnyájunkat meg akartál ölni, rohadt seggfej?! A tébolydában lenne a helyed, nem emberek között, és ne vigyorogj így, mert megetetem veled az összes fegyveredet! A fenébe is! Mindjárt eltörőm a lábaidat, kiszúrom a szemeidet és mehetsz, amerre látsz! Idióta!
- Min vagy kiakadva, semmi bajunk.
- Min vagyok kiakadva?! Csak a szerencsén múlott, hogy megtaláltad a vihar középpontját te eszelős!
- De jól sült el! – vigyorogva tette feje alá a kezeit – amúgy… nem kellene kormányosként magára hagynod a kormányt. – vele együtt nézek oldalra, fel sem tűnt, hogy a hajó körbe-körbe forog. Gyorsan felpattantam róla, újból vad káromkodásba fogva próbáltam betájolni merre kell majd tovább mennünk. Szerencsére az iránytűt nem hagytuk el.  Talán egy óra telhetett el, mire a vihar szelídülni kezdett. Már sötét volt mire kitisztult az ég, reggelre Belizébe fogunk érni. Vacsorát az egyik emberemmel hozattam fel, nem mertem itt hagyni a kormányt, ezen a részen a semmiből jöhetnek ilyen viharok, ha egy tapasztalt kapitány nincs ott, akkor a hajót perceken belül felborítja.  Megszoktam már a gyors álló étkezést így perceken belül eltűnt az étel, hogy minden figyelmemet újra a hajóra fordíthassam. A vártnál hamarabb érkeztünk meg a szigetre, szerencsére nagyon jó szelet kaptunk, így egy kis lagúna felé kormányozva a hajót kiadtam a parancsot a kikötésre. Túlságosan fáradt voltam már a kabinomba menni, így a hajó farában lévő kötelekre ágyaztam meg magamnak a kabátomból és az ott található rongyokból, vízszintesre érve azonnal elnyomott az álom.
-Copfos… Hallod… Kelj fel különben vízbe doblak! – hirtelen ugrok fel, kardomat reflexből rántom ki és szegezem Daryl torkának, erre ő sem számított, meglepett tekintettel néz rám én is rá vissza. Leheletünk egymással keveredett mellkasunk minden lélegzetvételre összesimult, felhúzott szemöldökkel néztünk egymásra. Lemondó sóhajjal csúsztattam vissza hüvelyébe hű kardomat, akkor tudatosult, hogy bizony már hét ágra süt a nap.
-Ideje volt, hogy felébredj copfos. Indulhatnánk végre?
- Rendben, mehetünk, amint kész leszek. – reakcióját meg sem várva indultam a kabinokhoz, gyors megmosakodtam, váltás ruhát vettem fel, kapitányi zubbonyomat egy egyszerű bőrre cseréltem. Az emberek már a csónaknál tömörültek, a kapitány és David már a parton voltak, így én is magam mellé rendeltem, pár emberemet akik a szárazföldön igazi túlélő voltak, a kalózok közül pedig pár nagyobb, izmosabb embert, akiknek nem kottyan meg, ha huzamosabb ideig kell cipekedni. Csónakba szálltunk, szerencsére Daryl és Dave gondoskodtak az ellátmányról.
Amíg a fiuk kihúzták és felborították a csónakokat, én a pergameneket böngésztem.
- Na, merre az irány copfos. Essünk túl ezen mihamarább. – sóhajtva indultam meg . A pergamenben leírtak szerint pár napon belül kényelmesen elérünk a hegy tetején lévő városba.

Már harmadik napja téblábolunk az erdőben, megannyi mérgező és nem mérgező állat és növényfajjal küzdöttünk meg. Daryl és David folyamatosan vedelték a rumot, amikor éppen nem figyelt rájuk senki és a rum is fogyóban volt, a színük összetéveszthetetlen hasonlóságot kezdett mutatni a növényzet zöldjével
Hallottam már olyan tengerészekről, akik több év teltével sem voltak szárazföldön csak pár napig képesek bírni, fordított tengeri betegség, azaz Mal de débarquement szindróma, csak ők pont a szárazföldön érzik magukat rosszul. Ez állhat itt i a háttérben, ha a rum segít nekik, akkor nem szólok, míg nem érzem, hogy komoly bajuk lenne.
- Admiráliskám. Elárulnád, hogy meddig fogunk még caplatni és hova is caplatunk pontosan?! – Úgy tűnik a béke és a surlódás mentes időszak eddig tartott. Egy nagyon dühös Daryl áll velem szemben.
- Északra. Ma vagy legkésőbb holnap oda is fogunk érni. – hangom nyugodt, kikerülve folytatom tovább az utat. Hangos morgással követ, komolyan néha olyan, mint egy medve. Már bőszen hegyet másztunk, mikor elkezdett sötétedni. Ha megint a fára kell felmászniuk és úgy nyugovóra térniük, Daryl és David borzalmas patáliát fognak tartani. Remélem, elérünk egy kisebb tisztást, ahol tábort tudunk verni. Talán egy órát gyalogolhattunk, mire különös dolog vonta magára a figyelmem. Hirtelen álltam meg, mire kedven kalózom felkenődött ám. Morgására nem is figyelve ugrottam a bokrok közé, kardomat kivonva tizedeltem a sűrű növényzetet. Mikor előkerült a díszes maya faragvány fejemet hátra vetve nevettem fel. Végre, valami kézzel fogható, hogy nem egy átverés része ez a kincses térkép.
-Admiráliskám, elárulnád nekünk is mi olyan vicces?
-Az drága kapitánykám, hogy ez –mutatok magam mögé- a bizonyítéka, hogy nem egy átverés a kincses térkép, hanem valóban Maya városban van eldugva.
-Mit értesz azon, hogy nem átverés?...
-Nincs semmiféle garancia arra, hogy nem egy vicces kedvű egyén tréfája egy kincses térkép. De ez eddig úgy tűnik nem az. – válaszára oda sem figyelve indultam meg az oszlop mögé, álltalában a városuk határát jelezték ilyen oszlopokkal, legalább egy kis tisztás mindenképpen találunk, amit pihenőnek használtak. Nem is tévedtem. Mire szürke lett az égbolt elértük egy tisztást. Ami nem volt olyan békés, mint amire vártam.
Spanyol katonák mumifikálódott tetemei hevertek, belőlük már jócskán tönkrement dárdák és különféle fejszék álltak ki.
- Mond csak Michael. Azok, akik ezt művelték… még erre lehetnek?- David lépett mellém, mindenki ledermedve nézett körül. Az emberek menekülésre emlékeztető pozícióban haltak meg, a sátrak érintetlenül állnak, vastag szövete kibírta az idő múlását, a tábort, itt-ott belepte az aljnövényzet, de más baja nincs.
-A mayákra gondolsz? Nem. Kiirtották őket a spanyolok, gondolom ők itt valami előőrs lehetett, akikre lesújtott a maya bosszú, mikor a városban elkezdődött az irtás.
- A kedves spanyol köszönet a vendéglátásért. Miért irtották ki a mayákat?
- Az aranyért. Úgy hitték, hogy mesés arany kincseket halmoztak fel, ám a mayák nem voltak oda ezekért a javakért, ők maguk a tudást szomjazták. Nos, a holtesteket… hát már a vadállatokat nem igazán csábíthatja, így abba a gödörbe elássuk őket –mutatok egy kisebb mélyedésre – a többit pedig felhasználjuk, ők már úgy sem bánnák. – mindenki megindult egy holttest felé, mikor szemem sarkából észrevettem, hogy Daryl sápadtsága kissé jobb szint ölt, maga is elvigyorodik valamin, vadul rángatja az egyik mumifikálódott spanyol kezét.
-Szerintem nem kell kezet ráznod vele, hogy üdvözöld. Nemes és udvarias gesztus, de szerintem száz évet késtél vele, hogy megörvendeztesd vele. De mi a fenét csinálsz? – Már majdnem mellé értem, mikor észrevettem, hogy egy kapitányi flintától szabadítja meg néhai tulajdonosát. Sóhajtva néztem meg én is jobban, gyönyörű drága darab, a maga korában is rengeteg aranyba kerülhetett. Aranyozott berakásai adták meg az i-re a pontot. Kapitányom a szíve fölött lévő üres részbe gyömöszölte újdonsült fegyverét, majd simán a gödörbe hajította előző tulajdonosát. Amíg a többiek betemették a gödröt, addig a csoport másik részével, használhatóvá tettük a tűzrakó helyeket, meg a sátrakat, bőven elég lesz nekünk erre az éjszakára. Mire besötétedett már lobogott a tűz és a kitűnő vadászainknak hála, sültek a gekkók. Nem túl bizalomgerjesztő. Óvatosan rágcsáltuk, hasonló, mint egy rágósabb csirke. a Christopher testvérek egymást támogatva itták meg utolsó korty rumjukat, aztán egyre jobban zöldülve tértek nyugovóra.
Másnap korán indultunk útnak, minél hamarabb elérjük a romvárost. Tegnap is már nagyon rosszul néztek ki, de ma már borzalmasan. Valóban közel voltunk a városhoz, délre már meg is érkeztünk, hatalmas romok között egy zikkurat.
- Meg is érkeztünk, köszöntelek titeket Lamanai városában.
-Akko’ ebben a templomban lesz a kincs? Végre. Már elegem van ebből a sok zöldből.
- Ez egy zikkurat, és igen a tekercs szerint itt van amit keresünk, szó szerint ezt írja.
- Mármint?
- Idézem. „Ott lesz, mit kerestek”. Szóval ott. Valahol.
- Akkor minek tartasz fel?! Menjünk már! – hogy én tartom fel őt?! Komolyan? Mindjárt utána vágok valamit… Már indulna fel a zikkurat lépcsőin, mikor ismerős jeleket fedeztem fel, az oldalánál.
-Szerintem itt van a bejárat…
- Admiráliskám… Ez egy fal.
-Tényleg? – meresztettem rá a szemeimet, mintha olyan dolgot mondott volna, ami megváltoztatja az emberiség jövőjét. – Mondj, olyat kérlek, ami nem egyértelmű.
-Akkor még is, hogy mondhatod erre, hogy ez a bajárat.
-Úgy drága Kapitánykám, hogy titkos ajtó, meg kell fejteni a kódot és kitárul. Majd a kincset az orrunk elött fogják hagyni.
- Akkot még is mire vársz? Mi a rejtvény?
- Mennyi idő kell egy madárnak, hogy újból madár legyen?
- Mi a szarság ez?!
- Nyugodj meg kapitánykám. – valószínűleg, itt nem a reinkarnációról van szó… Nem tudtam sehogy sem rájönni, mi lehet a megoldás- David, neked valami ötleted nincs? A kérdést előbb elmondtam, az itt lévő jelek, pedig számokat jeleznek.
- Hogyan?! Itt caplatok veletek ebben a rohadt dzsungelben, eszem azt a hülye gekkót, mert kitudja meddig elég az élelmünk, nem lustálkodhatok, és még én oldjam meg a rejtélyt is?! – dühösen lépked oldalra, de még lustálkodni is már lusta, így egy rossz mozdulattal másfelé döl mint szerette volna, feje koccan az egyik kitüremkedésen, így feje hátra csuklik egyenesen a kék eget figyelve. – Várjunk csak… van egy olyan csillagkép.
- Mit motyogsz öcsém? Már beszélni is lusta vagy?
- Azt mondtam, hogy van egy olyan csillagkép. A Mennyei Madarak. Valahol olvastam, hogy jó sok idő mire a csillagok újból kiteszik azt a képet az égen.
- Igen! Akkor ezért vannak itt a számok! Ha jól emlékszem, 25765 ezer év. Nos, itt van a huszonötezer… Ott a hatszáz éééééés itt a hatvanöt. – benyomtam azokat a számmal jelzett köveket, vártam, hogy kinyiljon az ajtó, vagy valami megmozduljon, de semmi.
- Nagyszerű, ügyes voltál copfbajnok, még az öcsém is mozgósította magát e miatt a hülyeség miatt ééééés…- a mondatot már nem tudtam befejezni, mert alattunk elindult a mechanika, a csapóajtó, amin álltunk kinyílt alólunk, egy kis terembe estünk. – Tudod mit. Nem szóltam, de most hogyan tovább?
-Mindenki jól van? – kérdésemre egyöntetű igen után körülnéztem, a falakon különböző szövegek voltak felírva. A Mayák szent állata a kajmán, így jelezhették a papok, melyik a jó üt az útvesztőben. Fáklyákat gyújtottunk, majd haladtunk a kajmán jeleket követve. Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el, mikor egy nyitott, fényes terembe jutottunk, a fényeket a terem oldalára helyezett tükrök adták, amik egészen fel a vulkán tetőjéig vezetett, a terem két oldalán egy hatalmas lyukon keresztül haladt át a mesterségesen kivájt mederben a folyó. Szemkápráztató látvány volt, még pár percig élveztem volna a látványt, ezt a bravúros megoldást, de Daryl nem fért a bőrébe és vadul megindult a lépcsőn lefelé.
-Hova a fenébe sietsz?! Egy rossz lépéssel aktiválhatsz egy rohadt csapdát!
- Ugyan, majd ide fognak csapdát rakni, mikor már fél napja keringtünk abban az átkozott útvesztőben! Számtalan lehetőségük lett volna csapdát elhelyezni! Ide már biztos nem fognak!-Hangos kattanás törte meg a kirohanását egy lépése után. Mindenki egyszerre dermedt meg és nézett Daryl jobb lábára – Ú-ó…- szemem sarkából vettem csak észre a plafonon elhelyezett pengéket, amikor kattanva engedte el az azokat fogó pánt. Gyorsan rá vetettem magamat, centikkel suhantak el felettünk a pengék, a bejárat melletti falba vágódva.
- Soha! Ismétlen soha többé nem indulsz előre, mert éppen türelmetlen dáma vagy! –grabancára fogva nyomtam le, csípöjén ülve, lábamat biztosan megvetve ráztam… illetve csak akartam, mert olyan zöld árnyalatot vett fel, amit inkább nem kockáztattam. Felpattanva róla néztem körbe, majd egy nagy kajmánt ábrázoló követ vettem észre, felé indultam. Jól sejtettem, be tudtam nyomni, hangos kattanás jelezte, a csapdák deaktiválását. Intettem a többieknek, mire ők is megindultak, Daryl és David egyre ingatagabban, nehezebben és zöldebben. A kis oltáron egy szép kövekkel díszitett ládika volt, tőrömet előkapva nyitottam ki a zárat és… döbbenet. Semmi nem volt abban az átkozott ládában, csak pár tekercs.
- Na mi az copfos? A tekercsek között van a kincs? Ilyen kicsi? – érdeklődött kedvenc kapitányom egy hányást követően.
- Hát… Nem éppen.
- Tessék?... – hangja nyugodt, szinte érzelem nélküli ám tekintete nagyon is beszédes. – Magyarázd, el nekem kérlek Admiráliskám…
- Ne siettess!- közben a tekercset kinyitva, már tapasztaltan olvastam a kódnyelvet, minden nehézség nélkül.
- Magyarázatot követelek, hol az a kurva kincs?! – villogó tekintettel bámult rám, most e percben örültem, hogy olyan rosszul van, így nem tudott a torkomnak esni.
- A sziget másik felén lévő vulkanikus hegyre épülő város romjainál van, amit Caracolnak neveznek. Viszont oda már könnyen el fogunk jutni holnap. Ma már nem megyünk tovább.
- Mi a fenét értesz azon, hogy nincs itt az az átkozott kincs, azt meg pláne magyarázd el, hogy miért nem indulunk tovább, hogy minél hamarabb elhagyhassuk ezt a nyomorult szigetet?!
- Azért mert, már a lábadon is alig állsz az öcséddel együtt, zöld színetek és a folyton hánytok, pihenünk egy kicsit, hogy jobban legyetek a szárazföldi tengeribetegségtől. Dühös arcal indult meg felém, ám mikor David mellett ment el, ő kigáncsolta, majd a hátára ülve fogta le.
-Mi a fenét művelsz David?!
- Meg akadályozom, hogy valami ostobaságot tegyél, ráadásul rég ültem így rajtad bátyus… meg egész kényelmes vagy.
- Azonnal szállj le rólam te eszement!
- Ne mocorogj ennyit, mert lehánylak.  – hatalmas szemekkel bámultam az esemény történését, ám Daryl ijedt arca megért volna egy misét. Kiadtam parancsba, hogy verjünk tábort, ez a legideálisabb hely jelenleg, hiszen holnap majd innen megyünk tovább. A táskámban kutatva ráleltem az útközben letépett gyógynövényekre. Reménykedtem benne hogy, jobban lesznek, és nem kerül sor arra, hogy ezt a főzetet elkészítsem. A nagyobb táskából kivettem egy apróbb üstöt, az oldalt merítettem vizet, a tűzre téve vártam, hogy felforrjon, akkor dobáltam bele a gyógynövényeket, a flaskámból némi rumot is adtam hozzá. Két pohárba osztottam szét majd a kiskupacot játszó testvérekhez léptem. David vett észre először.
- Tessék, idd meg. Jobban leszel tőle, elmúlik tőle a nyavajátok. Borzalmas az íze, de hát a gyógynövényes dolgok mindig ilyenek.- mosolyogva adtam a kezébe, majd a ledöbbent Daryl kezébe is nyomtam a másikat.
- Meg akarsz mérgezni copfos? Nincs a világon semmi, amiért meginnánk, amit kotyvasztasz! – Davidre nézett, aki ebben a percben döntötte le a pohár taralmát. – Nem igaz, hogy te megittad?! Mi van, ha tényleg megmérgez minket?! Magának akarja a kincset és… - itt untam meg és fejbe vágva hagytam őt ott. David visszamászott a kapitány hátára, mikor dühösen utánam akart volna jönni. Nem telt el fél óra sem mire Dave visszanyerte a színét, ruganyosan felpattant testvére hátáról, majd felkapta a már bőven kihűlt főzetet, hidegen még rosszabb, mint langyosan, ahogy előbb akartam volna adni.
- Ez az izé tényleg hatott! – Vigyorogva taposott, Daryl lábára, mire az kinyitotta a száját, tétovázás nélkül öntötte a szájába a főzetet, majd szájára szorítva várta mire lenyeli.
Újból veszekedni kezdtek, közben annak a marhának fel sem tűnt, hogy egyre jobban van. Sóhajtva néztem, ahogy egyre kevesebb és kevesebb fény áramlik le hozzánk a tükrökön keresztül. Vacsorára savanyú zöldségekből, szárított húsból és rizsből csináltunk egy egytálételt és a mai nap izgalma miatt mindenkit hamar elnyomott az álom.
Másnap szintén Daryl keltett, ennek a fickónak ez lesz a rögeszméje? Habár most sokkal emberibben bökdöste az arcomat vigyorogva.
- Na mi a nagy terved copfos, már megint csak rád várunk. – felülve körbe nézve láttam, hogy már valóban elpakoltak. Sóhajtva nyújtóztam egyet, táskámat vállamra akasztva keltem fel.
-Kövessetek. – A terem végébe indultam, ahol a folyónak kialakított meder tűnik el. Ha jól értettem a szöveget, akkor a maja papok kiépítettek ide egy menekülő utat, ha követni tudják őket idáig, el tudjanak szökni üldözőik elöl. Megvártam, míg mindenki szépen körém gyűlt. Akkor vigyorogva Darylre kacsintottam, az értetlen tekintete már jól indította a napomat. Oldalra nyúlva meghúztam egy kiálló követ, rögtön kinyílt alattunk a rejtett csapóajtó. Egy kisebb vulkanikus hegységre épült, a maják pedig a vízvezetékek kiépítésekor, a hegyet körbe szelő folyóhoz építettek egy rendszert, ami Caracolon átfutó folyóba torkollik, nekünk csak egy dolgunk van. Hátra dőlve élvezni a csúszást.
- Amint a kezeim közé kerülsz én megöllek, te nyomorult admirális! Kitekerem azt a csinos nyakadat! – Kedvenc kapitányom átkok végtelen sorát zúdította rám, a többiek pedig csak férfiasan ordítottak, egyedül David vigyorgott, ám szerintem ő amiatt, hogy mozdulni sem kell.  Talán öt percig csúszhatottunk mire ki értünk, mintha puskából lőttek volna minket ki, úgy estünk az alattunk elterülő kis tavacskába. Innen már csak tutajt kell építeni és talán holnapra el is érjük. Elsőként léptem ki a szárazra, azonnal vetkőzni kezdtem, a bokrokra dobva a kabátomat és az ingemet. Sokkal jobban szeretem, ha szárazok. Erős kéz rántott hátra a vállamnál fogva, egy igen csak dühös kapitány nézett rám.
- Elárulnád, hogy még is mi a fenét műveltél?
- Időt nyertem.
- Tessék? Mi az, hogy időt nyertél? Mert nekem úgy tűnik, hogy csak megrövidítetted a sajátodat. Megöllek!
-Kettő… talán háromnapnyi gyalogolást és növényzetirtást spóroltam meg ezzel. Ha visszamentünk volna azon az úton, amin jöttünk, hatalmasat kerülünk, ha építünk egy tutajt, estére már elérhetjük Caracol városának határát.
-Legközelebb szólsz! Ha nem, elvágom a torkodat! Azonnal induljon mindenki, tutajt építünk! David, te is! Nehogy lazsálni merj most! – dühös fenevadként rontott be az erdőbe ő maga is. Sóhajtva raktam tüzet, majd a tegnapihoz hasonló ragut kezdtem el főzni. Nem, mint ha, ki akarnám magam húzni a munka alól, ám ha már vízen leszünk, nem lesz esélyünk nagyon étkezni. Daryl vezetésével gyorsan haladtak, még kis evezőket is tákoltak, mire az étel megfőzz ők is készen lettek. Gyorsan ettünk, eltakarítottunk aztán folytattuk utunkat Caracol felé. Daryl nem volt hajlandó velem társalogni, hiába próbálkoztam a többiekkel viszont remekül eltársalgott. Barom.
Már hajnalodott, mikor elértük a város határát. Felváltva pihentünk a tutajon így többnyire pihenten indultunk a városnak. Már mindenki borzalmasan unta ezt a sok növényt, vágytunk vissza a tengerre. Lemaradtam kissé a többiektől, egy eddig sosem látott virág vonta el a figyelmemet. Hangos, veszedelmes morgás térített magamhoz.
- Copfos, feküdj! – szinte öntudatlanul cselekedtem, ahogy parancsolta, két csizma állt mellettem, majd valami hatalmas és szőrös puffant. Oldalra nézve egy hatalmas puma penge éles agyarai meredtek rám.
- Nem sokon múlott, hogy vacsora legyél.
- Megmentettél… Köszönöm, Daryl. – furcsán jól esett kimondani a nevét, őt is megdöbbentette.
- Későre jár! Tábort bontunk itt! Ma este pedig sült puma lesz a vacsora! – vigyorogva vonszolta arrébb a tetemet. Oda sem figyeltem a nyeszetelő hangokra segédkeztem a tábor köré csapdákat állítani, nehogy az éjjel valami vad meglepjen minket. Hatalmas tábortüzet raktunk, ezzel is elijesztve a vadakat. Ágakra tűztük a kissé befűszerezett puma hús darabokat, mellettünk pedig Daryl elégedetten vigyorgott a puma lenyúzott bundája alól. Jelenleg úgy nézett ki, mint egy elégedett kiskölyök, mikor megemlítettem neki, hogy a bundához nem elég, csak lenyúzni, azt ki is kell készíteni, legyintett. Nem erőszakoskodom, végre jó kedve van.

Másnap reggel, pár órán belül elértük a romvárost, a tekercs szerint az zikkurattól délre lévő áldozati oltár alatt lesz. Nehezen értünk fel, sokkal magasabban volt ráadásul meredek lejtőn kellett másznunk. Ám a látvány mindent megért. Csodálatos fehér kövekből épült város fogadott, számtalan kisebb épület félhold alakban vette körbe a hatalmas toronytemplomot, mellette kisebb épület, ahol az emberáldozatokat végezték. Oda felé, már meg sem próbáltam megállítani kapitányomat, mire odaértünk már dühösen forgatott és dobált mindent.
- Na jól van copfbajnok, hol az istenben van az az átkozott kincs?! Mert itt – mutatott körbe – csak emberi és kecske koponyák vannak! – figyelmen kívül hagyva a kirohanását indultam meg az áldozati oltárhoz, a fedelét felfeszítve tudatosult, hogy ez már jelenleg egy sírként funkcionál. Elborult tekintetemet látva csendben lépett Daryl is oda. A mumifikálódott maja pap kezében egy újabb tekercs volt. 

 Édesen sós illatú tenger, lágy hullámok, s fehér habok. Itt-ott felbukkanó uszonyok, hogy mik voltak azok, delfinek, esetleg cápák, vajh’ mit érdekelt. Az égen hét, nyolc, tán kilenc ágra sütött a nap. Apró bárányfelhők úsztak fent a hullámtalan tengeren, a szél pedig dagasztotta a drága Nightmare robosztus, szürke vitorláit. Csodálatos nap volt. Csodálatos idővel. Valahol Nagy-Iguana öblétől északra voltunk az egyik apróbb szigeten, aminek meg nem jegyeztem a nevét, öcsémet pedig megint az árbóc kosár nyelte el, tőle sem kérdezhettem meg. Mélyet szippantottam a levegőbe, a vér, a lőpor, némi verejték, és rum bőséges illata. Fenséges elegy. Kinyitva a szemem, mivel eddig lehunyva töltöttem újra gyakorlott kézzel a pisztolyaimat, mind a hetet, aznap ugyanis hét pisztolyos kedvemben talált a tenger. Egyik legényem nekem ütközött, ezért kiejtettem kezemből a töltényt, amivel az utolsó pisztolyomat szándékoztam megtölteni. Enyhén összevont szemöldökkel hümmögtem egyet. Jonathan volt az. Egy igazi tökfilkó, de helyén volt a bátorsága, kivéve, ha rólam volt szó. Tőlem valamiért megreszketett, pedig egészen kedveltem a kölyköt, annyi idős volt, mint én, mikor Feketeszakáll magához vett minket. Tehát a tizenhetet, talán tizennyolcat taposta. Tátogott valamit, amit nem egészen értettem, no, jól van, leolvastam én a szájáról a szavakat, csak élveztem borzolni az újfiú idegeit, hadd szokja. Bírtam a kölyköt.

- Érthetően, kölyök! – csattant a hangom keményen, mire reszketegen összeugrott vigyázba, mint valami tengerjáró tiszt.

- Bocsánat, Kapitány, Uram. – felhorkantva eresztettem meg rá egy gúnyos félmosolyt. Ezt a szokását még nem vetkőzte le, de majd megtanítjuk itt lazítani. Elvégre a kalózélet jó élet. Szabad élet. Időtlen élet. Tengerjárónak képezték ki a brit hadiflottánál, és onnan lépett meg, miután leszúrta a tisztet, aki zaklatta. Hozzám képest pöttöm szál legény volt, de annál fürgébb, arcán pedig tipikus welesi szeplők, zöld szemét, és rozsdavörös haját, azt hiszem nem is kell említenem.  Egy egészen kicsit kérdőn felszaladt a szemöldököm, mikor egyszercsak négykézláb vágta magát, és a kelleténél jobban ringatózó fedélzeten két tenyérrel rácsapott az össze-vissza guruló töltényre. Felvéve remegő kezekkel nyújtotta oda nekem. – Te-te-tessék, Kapitány…uram… - Elvettem tőle minden szó nélkül. Amint bent volt csőben a lőporral együtt, rászegeztem a pisztolyt. Pontosan a homlokára. A tekintete mindent elárult, teljesen összecsinálta magát.
- Le. – mondtam félhangosan, mire a földre dobta magát, ezzel pontosan a mellkasa közepén eltaláltam egy felénk rohanó spanyol katonát. Nem mondtam még? Épp a spanyol flotta egyik szerencsétlen fregattját lyuggattuk ki. Hiába volt két fregatt, egy brigg, és négy szkúner, már neki induláskor orral letaroltuk az egyiket, a másodikra pont Jonathan ejtett rá egy robbanó hordót, a harmadikat az balfácán kapitány neki kormányozta a saját fregattjuknak, így három mínusz, és egy szép, nagy lék a mi javunkra. Mindkét oldalt dörögtek az ágyúk megállás nélkül, és valamiért úgy döntött néhány katona a spanyoloktól, hogy felmászik az én édes, kicsi Nightmaremre, és majd itt fog megküzdeni a martalócaimmal. Fel nem foghattam ezen öngyilkos tett miértjét. De engem minden esetre szórakoztatott. Ahogy megláttak engem, a közismert Christopher Daryl-t, egyből felém rontottak. Kivont karddal. Ordítva. Mintha csak azért ordítanának, hogy lőjjem le őket. Gunyorosan mosolyogtam, miközben néztem, hogyan bukik ki vér a katona ajkai között, aztán csuklik össze térdre. Kardját elejtette, majd arccal csattant előre a fedélzeten. Mivel annyira rohant, inkább a lendülettől szólt akkorát a landolása, mint a súlyától. Lepillantottam a még mindig lábamnál guggoló, de már fejét fogó írre. – Ahogy ott gubbasztasz, egészen hasonlatos vagy a koboldokhoz. Eredj a dolgodra, tedd hasznossá magadat. – azzal átléptem rajta, és a főárbóc alatt álltam meg. Megköszörültem a torkomat. - DAVID! - ordítottam fel, hogy az árbóckosár peremén henyélő első tisztemhez és egyben navigátoromhoz elérjen a hangom.
- Mi van? – fordult felém a kosárban, alig mozdult meg, és hallani is alig hallottam a nagy ricsajban. Még egy tisztességes kiáltásra is lusta volt.
- Hogy látod onnan fentről? A legénység elfoglaltnak tűnik?
- Annak hát! – ismertem, mint a rossz pénzt, vagy Tortuga ivóit. Már mosolygott az orra alatt, nem kellett látnom.
- Tégy valamit, de tüstént! – hangzott fel a parancsom. Szinte hallani véltem, ahogy nyűglődve megemeli magát, majd elkezd lemászni. Azt már nem vártam meg, hogy leérjen, a kormány felé tartottam, menet közben még fejbelőttem egy újabb hősies spanyolt. Oda érve a kerékre fogtam, egy biztos mozdulattal elkezdtem kitekerni balra, ezzel jobban a szél alá helyezve a hajót, és újabb lendületet véve mentünk neki a briggnek. Már jó ideje gondolkodtam azon, hogy el kellene egy sarkantyú a hajóra, mert az orra ezt valahogy nem szereti, én találjam akármilyen mulatságosnak is. Eddig az esztétika tartott vissza mindig, hiszen egy közel száz ágyús hadihajóra sarkantyú? Ki látott már olyat? Aztán pont ezért tetszett meg annyira az ötlet. Ilyenje senkinek sincs. No, csak végezzünk ezekkel a spanyolokkal, aztán felvetem Davidnek. Úgyis neki kell tudnia, mire képes a hajó, nem nekem. Oldalanként negyven ágyú dörgött folyamatosan. Az újra töltési idők miatt, amíg minden egyes tüzelésnél mindig egy kicsit elcsúsztak, egy nagy dörgő hanggá vált. Mire véget ért az ütközet, azt hittem megsüketültem. Kisujjammal belenyúltam a fülembe és kissé hunyorogva próbáltam túllenni a folyamatos zaj hiányán. Máris hiányzott.

Elmerengve támaszkodtam a kormánynak, míg azt figyeltem, hogyan pakolják át a zsákmányt, és kutatnak át minden elérhető holtestet az összes kis ingóságért. Megkérdezhették volna tőlem, miért is támadunk rájuk, mikor tele van a raktér rummal, szárított hússal, ecetben megannyi hordónyi zöldség is pihent. Minden megvolt a hajón, az én kis saját birodalmamban, mindenünk, aranyélet a hajón. A válaszom minden bizonnyal az lett volna, hogy unatkozom. Vagy szórakozni akartam. De a nyílt vízen messze elér az ágyúk hangja, az égő hajók füstjét messzi viszi a szél, és én hetek óta nem ütköztem meg, nem is láttam az egyetlen kihívásomat a tengeren. Reméltem magunkhoz vonzom. Herrington volt talán a neve? Nem voltam benne biztos, mert egy félig ellőtt fejű félholt motyogott valamit egy admirálisról, aki tisztogatja a vizeket, s magam is sűrűn összefutottam vele. Bár eddig valami Istenverte balszerencse okán mindig közbejött valami, nem derült ki, melyikünk az ádázabb hajós. Először nekünk kellett menekülőre fognunk, mert egy hajóval is megizzasztott minket, nemhogy még betársuljon hozzá két másik hajója is. Azok a manőverek. Kormánnyal a kezében kellett szülessen, hogy azt a hajót így irányíthassa. Másodszor fordult a kocka, nekik kellett visszavonulniuk, mert belebotlottunk az egyik zászlós fregattomba. Harmadszor már épp, már éppen jól haladtunk, mikor jött az a vihar. Nem túlzok a semmiből jött egy orkán. Negyedszerre spanyol flottába botlottunk. Akkor azt hittem végünk van, a brit haditengerészet egy kiváló admirálisa, és a spanyolok egy kisebb flottája ellen, igen gyorsan süllyedtünk volna a tengerfenékre. Végső elkeseredésemben fordultunk akkor a flotta ellen, a könnyebbeket megpróbáltam volna leszedni, de az az admirális nem a Nightmarre lőtt, hanem a spanyolokra. Mire végeztünk mindkét hadihajó félárbócon bicegett. Percekig csak csendben, feszülten vártunk, a vitorlák már fel voltak húzva valamennyire, szél sem volt, toporogtunk szinte. A tengernek a hullámai vittek minket egymástól messzebb, nem menekült egyikünk sem. Azóta eltelt majdnem négy hónap, és hírét sem hallottam annak az admirálisnak.  Pedig én tudni akartam, melyikünk a jobb. Az a férfi adott újra értelmet a hajózásnak, mindenki olyan… könnyű falat volt. De ő. Tiszteltem azért, amit művelni tudott, egy szörnyeteg volt a tengeren. Ha nem admirális lenne, még meg is próbáltam volna magamhoz csábítani, hogy az én hajómon szolgáljon. Egy ilyen tengeri ördögöt nem hagyhattam ám a királynő mancsai között. Vagy de, pont az lenne a legjobb, ha ott maradna, akkor lenne kivel küzdeni a legjobb címért. Magamban gondterhelten hümmögtem. Nem, inkább legyen csak az én fedélzetemen. Akkor lenne új kormányosom, David pedig ülhetne egész nap a rohadt kosarában, mint navigátor. Igen, ez lesz a legjobb. Kell nekem az az ember. Lassan elmosolyodtam a gondolataimon, mígnem az arcomba mászott David a szokásos öt ászos vigyorával. Odébb toltam tenyérrel a fejét.
- Mennyire lassulna le a kicsike, ha sarkantyút tennénk rá? – kérdeztem tőle egyből, majd elgondolkodva felült a kormány előtti korlátra. Bal bokáját a jobb combjára tette, és mellkasa előtt félig keresztbe fonta a kezeit. Szabad kezével az állát fogta.
- Érdekes ötlet. Előre gyorsabbak leszünk, az biztos, de így is egy hatalmas dög ez a nőszemély. – egészen megfontolt volt a hangja a hamiskártyás külleméhez.
- Fémet kellene rávasalni, akkor még biztosabb lenne.  – jegyeztem meg, hogy ezt is kalkulálja bele. De hirtelen megcsóválta a fejét.
- Te nem lékelni szeretsz, hanem tarolni. Ha fémet akarsz rá, akkor már inkább a jelenlegi orrot kellene fémmel borítani, akkor, ha megfelelő széllel indulunk neki, egy bricskát is pofon egyszerűen kettéroppanthatunk. – vetette fel. Ismét hümmögtem, és beletúrtam a hajamba. Nem mondott rosszat, nagyon is tetszett az ötlet, így a hadihajó szép vonalain sem rontanánk. Végül rácsaptam egyet a kormányra.
- Rendben, fiúk! – harsogtam, mire felém fordultak, akik a fedélzeten tartózkodtak. – Minden mozdítható fémet hozzatok át! Ágyúgolyók, az ágyúk maguk, mindent! – akinél láda volt, az azonnal letette, és rohant vissza, hamar bejárta legénységet a parancsom, akinél pedig épp semmi, nos, az egyből rohant. – Egyébként volt valamit, amit akartál? – kérdeztem érdeklődve, mire ismét szélesen elvigyorodott. Felém nyújtotta a távcsövét. Ó, hogyne, nehogy már neki kelljen megmozdulnia erre a másfél lépésre. Horkantva kerültem meg a kormányt, és elvettem tőle, miközben szúrósan néztem rá félszemmel.
- Tíz óránál. Ki fogsz ugrani a bőrödből, bátyám! – olyankor hívott így, és nem kapitánynak, ha valami személyes dologról volt szó. Bár abban erősen kételkedtem, hogy ennyire örülni fogok annak, amit talált, de azért a szememre illesztettem. Egy angol hadihajó. Rendben, mit csináljak vele? Gondoltam, aztán megláttam a lobogót, amilyen lobogója egyetlen hajónak volt csak. Türkiz alapon fehér sárkány. Hogy az ördög vinné el!
- Azonnal mindenki a hajóra! Feszüljenek azok a vitorlák! – bömböltem, a fészkes fenébe, izgatott lettem. Szememben tűz lobbant, és szerencsétlen matrózaim alig tudták, hogy hova kapják a fejüket, de mindent hagytak ott, ahol volt. Tudták, hogy valami nagy dolog van, nem sűrűn szoktam izgatott lenni, és mint jó matrózok, átvették a kapitányuk lelkesedését. Veszélyt sejtettek, alig várták ők is. Szívem a torkomban vert, végre ismét megküzdhetek vele. Alig szenvedett pár sérülést a hajónk, egészen jó állapotban volt, nem érdekelt hát tovább semmilyen zsákmány. Azt a tengeri ördög admirális akartam elkapni. Haladt a hajó, feszülő teljes vitorlázattal száguldottunk a másik hajó felé, ami egy kereskedő hajót kísért, egy apró kis szkúnert. Nem is értettem, minek ekkora felhajtás egyetlen apró hajónak, ami nem tud annyi rakományt sem szállítani, hogy az megérje anyagilag, de nem is érdekelt!

Ahogy utolértük őket, a nyolc orrban lévő üldöző ágyút sütöttük el elsőként, így a hajófart jócskán meglyuggattuk. Majd egy éleseset csavartam a kormányon, így hirtelen dobott át minket az egyik nagyobb hullám a megfelelő irányba. Vigyorogtam. Meg van a Knight! Mellé érve meglepetten vettem észre, hogy ami ágyú dörrenés hallatszott, az nem a másik sorhajóé, hanem az apró szkúneré. Ráadásul, te jó ég, ilyen létezik? A menekülő szkúner rossz hajóra lőtt, így a védelmét szolgáló angol Knight-ot érte a lövés. No, jól van. Ez a szokottnál is szánalmasabb menekülési próbálkozás volt, de ma már nem ez az első ilyen őrültség, amit láttam, konstatáltam. Majd besorolva a hadihajó mellé már kiáltottam volna el magam, hogy tűz, mikor feltűnt egy újabb apróság. Amíg bambultam ki a fejemből a döbbenettől, lett volna lehetőségük tüzet nyitni ránk, de nem tették.
– Horgonyt le! – adtam ki a parancsot, és elengedve a kormányt lassan elléptem tőle, figyeltem a másik hajó legénységét, akik fel alá rohangásztak, mint a mérgezett patkányok. Komótos léptekkel sétáltam le a lépcsőn, hogy aztán a korlátra állva az egyik kötélben megkapaszkodjak. Ezek… nem lőnek, és nem is fognak. – Csáklyákat! – harsogtam, mire az embereim átdobálták a kampókat, és sorra érkeztek a fedélzetre. Magam is elsők között huppantam át. Kész káosz volt a fedélzeten, ilyet eddig csak zátonyra futott hajókon láttam. Volt egy hosszú, szőke hajú férfi, aki megragadta az egyik legény gallérját, üvöltözött vele, majd elengedve sorra ordítozott még néhány matrózzal. Na, nem. Ilyet nem játszunk, hogy egy egész kalózkompánia átszáll a hajóra, és csak nem is észlelik! Ráérős léptekkel közeledtem hozzá, megköszörültem a torkom, és fölé tornyosulva megálltam mögötte. – A hajót elfoglaltam, mindenkit kaparjatok össze, vagy komoly mészárlásba kezdünk. – valami furcsa tompa fény volt a tekintetemben, ennél sokkal izgalmasabbra számítottam, erre csupán egy rakás rohangászó balfácánt találok a hajón. Elnéztem volna a lobogót?
A szőke férfi megigazította a copfját, és jottányi félelem nélkül nézett velem farkasszemet.
- Parancsolsz? – kérdezte, mint aki nem értette jól, pedig biztosan értett.
- Mondom, a hajót elfoglaltuk, ha nem akartok vérontást, mindenki oda – mutattam a hajóorra. – gyűlik szépen. Vagy nem hallasz a finom fürtjeidtől?
A férfi, ahogy én láttam örömmel ölre ment volna, de végül ő volt az első, aki elindult a megadott helyre. Kecsesen, szinte már nőisen mozgott, és mikor odaért egyszerűen felült a korlátra sértett büszkeséggel, valamin magában morogva, de nem is foglalkoztatott. Vagyis de, érdekelt, hogy mi a fene folyt ezen a hajón. Mintha nem is azon a Knight-on lennék, amit kergettem.
- Fiúk! Keressetek elő mindenkit! A legeldugottabb szekrényből is hozzátok ide a legénységet! – azzal felnéztem a saját hajóm árbócára. Ezért voltam ennyire izgatott? Ezért? – DAVID! – ordítottam el magam, mire a köteleken át egyensúlyozva, mint valami kötéltáncos, jött át a hajóra, majd nézett körül. – Biztos vagy benne, hogy ez „Az” a lobogó?
- Biztos, hát! Türkiz alapon fehér sárkány. Mindenki erről a hajóról beszél Tortugán, és Karib-tenger szerte. Ezt kerested. – Válasza komoly elkeseredéssel töltött el, mert valami durrogtatós hajócsatát vártam, fenséges kormányos bravúrokra, amiket már négyszer is megcsodálhattam ettől a hajótól. Erre kész káosz fogad, ráadásul még a matrózok sem küzdenek a hajóért, csak gyűlnek össze csendben egy zugban, amit kiadtam. Csalódtam. Mélységesen csalódtam. Járkálni kezdtem az egyik pisztolyomat forgatva az ujjamon. – Nem tűnsz valami elégedettnek, pedig kiderült, hogy te vagy ebben a játékban a macska, a Knight pedig az egér. – próbált vigasztalni, de én csak felhorkantva járkáltam tovább. Perceket töltöttem így, öcsém már inkább leguggolva próbált henyélni. Már meg sem jegyeztem neki, hogy már állni is lusta, a semmittevésben fog meghalni, mikor Johnathan sietett mellém.
- Kapitány! – ismét az a rohadt idegesítő vigyáz állás. Kedvem lett volna most mérgemben kihajítani a hajóból jutalmul. Morrantam mire folytatta. – Mindenkit felkísértünk a fedélzetre, ellenállásba egyáltalán nem ütköztünk. – Félig felvont szemöldökkel mustráltam. Az egy dolog, hogy hivatalosan jelent nekem, pedig kalózok vagyunk, az ördögbe, nagyon gyorsan ki kell ezt a görcsöt csomózni belőle. De egyáltalán? Senki sem ellenállt? Egyetlen egy pisztolyt sem szegeztek ránk? Dühödten indultam meg az angolok felé, és terpeszben álltam meg előttük.

- Hol az a Herrington? – csattantam türelmetlenül. Akiről nekem meséltek férfi, nem adná át ilyen könnyedén a hajóját, de azt az idióta parókát sem láttam senkin. Viszont kérdésemre kissé furcsán oldalra sandítottak egy fiúra a legtöbben, aki rémületében majdnem összevizelte magát. Az a copfbajnok kelt fel, és állt meg előttem karba tett kézzel. Még ahogy állt is nőisen kecses volt, mintha egy macska ringott volna hozzám közelebb.
- Mégis mit ártott neked az a gyerek? – tette fel szinte fellengzősen a kérdést.
- Gyerek? – kérdeztem vissza értetlenül. – Semmiféle gyerekkel nincs dolgom. Ennek a hajónak Herrington admirálisát keresem. Ő kell nekem, nem pedig valami kölyök. – rávetettem az említettre egy szúrós pillantást. Nem, ez a kis taknyos nem lavírozhatott olyan gyönyörűen egy ekkora hajóval. Kizártnak tartom. – Szóval, hol az a parókás majom?
- Parókás Majom? – kérdezett vissza igen furcsa felhanggal. Kezdett olyan érzésem lenni, hogy nagyot hall ez a szerencsétlen.
- Igen, azt a parókás idiótát keresem, akié ez az átkozott hajó! – hangosabban beszéltem, nehogy ismét visszakérdezzen, mert valamit nem hallott tisztán.
- Tehát Herrington Admirális. – mondta az orra alatt sértetten. Mi a fenétől volt sértett? – Nos, ilyen admirális ezen a hajón nem szolgál.
Összehúztam a szemem, valami csalafintaság volt abban, ahogyan mondta. Aztán, mint akinek leesik a tantusz lassan megeresztettem egy félmosolyt.
- Értem, szóval meglátta a lobogómat, és elszelelt a kereskedő szkúnerrel, igazam van? - Olyan fölényes, és lesajnáló pillantást vetett rám, amit legutóbb tizenhét évesen kaptam a kingstone-i kormányzó lányától, mikor felvettem neki a szellő által lefújt kalapját. Akkor az a lány ciccegett, majd a következő pillanatban oldalra fordítva a fejét, mintha rám sem bírna nézni, hátat fordítva eltipegett. A kalapját nálam hagyta. Hozzáért egy egyszerű farmer, káposztát hordó szánalmas fia, inkább vett másikat.
- Cöh! – nagyon dea’ javu érzés fogott el. - Te valami hatalmas idióta vagy. – felelte miközben szánakozva elfordította rólam a fejét, visszaringott a társai közé, és leült a korlátra keresztbe téve a lábait. – Egy ekkora idiótával nem tisztem társalogni. – zárta le a beszélgetésünket. No, várjunk. Ő zárta le a beszélgetést? Ő? Egy pillanatra körülnéztem. Én álltam az Ő hajóján. Az Ő legénysége volt szorult helyzetben, nem az enyém. Én formáltam jogot az Ő hajójára, akkor miért is Ő érzi magát fölényben?! Régóta nem éreztem olyan nagy ellenszenvet, és utálatot valaki iránt, mint ami akkor felébredt bennem.
- Nem nyitottatok ránk tüzet, harc nélkül megadtátok magatokat, szinte tálcán nyújtottátok át nekem a hajót. Ezt csak akkor teszi egy matróz gárda, ha a kapitány dezertál az utolsó pillanatban. Tehát nem vagyok idióta, vagy tudsz másik okot? – csikorgattam a fogaimat. Kezem a pisztolyomra csúszott, nagyon szívesen kilyuggattam volna a fejét. Nem is értem, miért fogtam akkor vissza magam.
- Tudok. – felelte még nagyobb szánalommal a hangjában. – Besült ágyúk.
- Mindenkit a raktérbe, de azonnal! – bődültem fel magamból kikelve. Még hogy besült ágyúk, no persze! El is fogom hinni! Az embereim sorra vitték le, és a tömlöcbe zárták a matrózokat, aki már nem fért el a Knight-on, azt átvitték a Nightmare fedélzetére. Ilyen volt az az idegesítő szőke is, aki mikor elvezették mellettem még a fülemnél megejtett egy csípős megjegyzést.
- Mióta is vagyunk rakomány? Úgy nézek ki, mint egy hordó rum?
Felszívtam magam, és előkaptam a pisztolyomat. Becéloztam a fejét, már ki is biztosítottam, de elém állt David.
- Ezt látnod kell, Kapitány. – indult meg előttem, én pedig követtem néhány másodperc habozás után. Nagyon méregettem a tarkóját. Nagyon, nagyon élveztem volna elsütni a pisztolyomat. Levezetett a fedélközbe, így a sötétbe lépve levettem a szemkötőmet, majd megcseréltem a szememen, a jobb helyett a balon volt. Egyből láttam mi van lent. Sorra végig vezetett az összes ágyún. Mindegyik, de tényleg mindegyik, besült. Dühödten hördültem fel, és talppal belerúgtam az egyik csőbe.
- A pokolba vele! – ahogy tapostam a csövet David felsóhajtott. – Ne sóhajtozz! Most azonnal visszamegyünk a hajóra, és a kormányhoz állítjuk azt a Harrinhort!
- Herrington, és te is jól tudod, hogy nem fogja tudni kormányozni. – tette vállamra csitítóan a kezét, amit egyszerűen elcsaptam.
- Akkor mindenkit kipróbálunk a kormánynál! – erre csak fáradtan sóhajtott, már tudta, hogy nagyon hosszú napjuk lesz, és hogy nem lesz olyan lustálkodással teli, mint tervezte.

Úgy érezte akárhányszor valami nem úgy sült el, mint azt a bátyja szerette volna, ő járt pórul. Kelletlenül indult fel a fedélzetre, hogy aztán ott szó nélkül, kivételesen nem vigyorogva, visszalendüljön a Nightmare otthonos deszkáira. Lement a fedélközbe, ott is a tömlöchöz. Megtámaszkodott a fémkeretben, aztán sóhajtott egyet. Alaposan szemügyre vette a szőke férfit, majd körülnézett, van-e ott valaki, mikor tisztának ítélte a terepet elvigyorodott.
- Harmsworth, ha nem tévedek. – kezdte, mire az említett férfi felé pillantott. Tekintete nem árult el sokat, de egy apró mosolyt megeresztett. Talán annak örül, hogy valaki nem Herringtonként keresi? Találgatott, de túl fárasztónak vélte, hogy más gondolatait tippelgesse. – Nem árulom el a bátyámnak, hogy te vagy az, akit keresett, ez az én kicsinyes bosszúm, mert nem mehettem vissza a helyemre. – Rá vigyorgott. – Jóval kisebb vagy széltében és hosszában is, mint ahogy a bátyám idealizált. A szemében inkább vagy valami félig nő, ezért nem esett le neki egyből, hogy van az a „sikeres vagyok, és tehetséges” kisugárzásod. Ha észt keresel a Christophereknél azt itt keresd. – ütögette meg a saját homlokát. - Ha lehet, még ne bukj le, szeretnék még szórakozni a szenvedésén. – kacsintott, míg kinyitotta a lakatot. - De azt a Herrington kölyköt magammal kell vinnem, szóval gyere csak ide, ne lopd az értékes perceimet, mennék lustálkodni. – elnyomott egy ásítást. A fiút úgy kellett külön a társainak oda taszigálni a kalózhoz, hogy végre megmozduljon. David csak megcsóválta a fejét, ahogy lenézett rá.
- Hogy lehet egy tengerjáró tiszt ilyen beszari? – kinyitotta az ajtót, aztán megragadta a vállát, és maga előtt tolva elindította, a lábával zárta vissza a tömlöcöt. Pár lépés múltán mégis visszafordult. – De valamit hadd kérdezzek meg. Mikor négy hónapja együtt lőttünk szét néhány spanyol hajót, miért dobtad az egyik matrózodat a vízbe? Végig néztem a kosaramból, és jót szórakoztam rajta. – ismerte be, látszott rajta, tényleg mindjárt elneveti magát.
Mérgesen megrándult az arca, és egy lesújtó pillantást vetett a David előtt álló kölyökre.
- Mert pont ő, meg a két kis barátja miatt vannak az ágyúim ilyen állapotban.
- Azóta be vannak sülve? – nevette el magát ténylegesen, és megdörzsölte a fiú feje búbját. – Ügyes kölyök vagy te, köszönjük! – kacagva kísérte fel a fedélzetre, ahol addigra én már idegesen kopogtam a kormányon az ujjammal, egyből lehervadt a vigyora.
- Hozzad ide! – förmedtem az öcsémre, aki csak a szemét forgatta. Kicsi hiányzott, hogy ne vágjam inkább tarkón, ahogy a fiút hozzám tolta. – Gyerünk, kormányozd a hajót! – utasítottam.

Az a kölyök… Úgy reszketett, meg hebegett, nem is értettem, amit mond. Alig merte megfogni a kormányt, amikor pedig már sikerült rávennem, hogy rátegye a reszkető kezeit, elsírta magát, és össze-vissza dobáltatta a hullámokkal. Hamar rájöttem, tehetsége van a gyereknek, egy igazi tengerészeti zseni. Húsz éve voltam a tengeren, húsz éve nem léptem partra három napnál tovább, tudjátok, egy jó kis tivornya, aztán a felépülés, de ez a kölyök két perc alatt tengeri beteggé tett. Úgy kellett a karjára tennem a kezemet, és odébb taszajtanom.
– Jól van, elég lesz, hogy az istenbe lehetsz ilyen pocsék kormányos?! – estem neki gondolkodás nélkül.
- É-é-én so-so-sosem! – ó te jóságos tenger, elbőgte magát a kölyök. – A-a-a kapitány! A kapitány! – bömbölte, még térde is esett, és úgy könyörgött, hogy többet ne kelljen a kormányhoz nyúlnia.
- Gratulálok, bátyám, - csámcsogott egy almán a korlátnak támaszkodva David. – egy életre elijesztettél a kormányosi pozíciótól egy kis szarost. – a megjegyzésétől kis híján inkább hozzávágtam a kölyköt, hogy mindketten ússzanak csak, mikor inkább vettem egy mély levegőt. – Légzésgyakorlat nem segít ezen. – és csak csámcsogott. Csamm, csamm, csamm, majd megszívta a fogát, és újból csamm.
- Egyed már csukott szájjal, azt a kurva almát! – dörrentem rá, mire még egy utolsó hangosat cuppantott a falaton, ráadásul, ahogy arra a falatra rárágott, még szép nagyra ki is nyitotta a száját, meg tudtam volna számolni, hány fognyomot, meg alma darabot látok a pofájában, aztán végre becsukta, és úgy evett, ahogy azt egy ember teszi. – Hozd fel nekem a következőt. – morogtam nagy sokára, a hajót ráigazítottam a megfelelő áramlatra. David nem mozdult, azt hittem megbolondulok tőle. Ez lesz a módi? Szándékosan fog túl lassan engedelmeskedni, mert nem mehetett vissza „Kosárvárba”? Bosszankodva vettem tudomásul, hogy most dacolni fog velem. – Szeretném, David, ha tisztáznánk, hogy itt az első tiszt vagy, nem az öcsém első sorban. Amit épp csinálsz, a tekintélyem aláásása. – Egészen meglepett, milyen higgadtam tudtam vele ezt közölni.
- Kapitány, - szólított meg epésen. - a tény, az tény. Nem ódzkodnék teljesíteni a parancsaidat, ha lenne bennük ráció. Jelenleg semmi más nincs előtted, csak a düh, és a csalódottság. – majd elvigyorodott. – Kurvára felesleges mindenkit a kormányhoz rendelned. - Könyökömmel megtámaszkodtam a kormányon, ujjaimat összefűztem, és a két karom között leejtettem a fejem sóhajtva. Igaza volt. Tényleg túl ideges voltam, le kellett higgadnom, mert ennek semmi értelme nem volt. Egy alig tizennégy éves forma kölyök, hacsak nem kalózok nevelték, mint az öcsémet, akkor semmi esetre sem tudott volna elvezetni egy ekkora monstrumot, mint amilyen ez a nőszemély is volt. – Tehát a parancs? – kérdezte kissé óvatosabb hangvételben.
- Azt a kapitányt. Azt a copfosat. Azt hozd fel. Ha azon a hajón valaki képes elvezetni egy hadihajót, akkor az lesz az. – feleltem belátva a saját hülyeségemet, még mindig lent tartva a fejemet. Nem igazán éreztem magam a helyzet magaslatán, ezért is eshetett meg, hogy ennyire túlreagáltam mindent. Túl sokat vártam, és túl nagyot csalódtam. Az ilyen csalódásokat sosem kezeltem jól.
- Igenis. – lökte el magát a korláttól, és kettesével szedve a fokokat sietett le a lépcsőn, majd ismét eltűnt a fedélközben.
Azért választottam ezt az életet, hogy vigyázni tudjak erre a kis seggdugaszra, hogy bőségesen legyen mit ennie, mit elköltenie, mit élnie, de mire észbe kaptam, már felnőtt lett, józan gondolkodású, sőt, asszonygyilkos is. Bár régi történet volt, még mindig nem volt képes nekem sem mesélni az esetről, és én akkor… Mit is csináltam akkoriban? Próbáltam visszaemlékezni, de az első évek olyan zsúfoltak voltak, az elmúlt pár évek pedig olyan semmit mondóan unalmasak, hogy nem igazán ment. No, majd a hajónaplóban meglesem, döntöttem el végül. A nagy gondolkodásban még mindig a bakancsom orrát tanulmányoztam, mikor mellettem egy egészen illedelmes köhintést hallottam. Felemelve a fejem a tengerjáró tiszttel néztem farkasszemet.

- Mit akarsz? – az az arrogáns felhang. Biztos voltam benne, valami pökhendi nemesi úrficska. Ellöktem magam a keréktől, és tettem hátra egy lépést, de mielőtt megszólalhattam volna az a kölyök kúszott a lábához még mindig bömbölve.
- Ka-ka-kapitány! A kormány! Én nem! Ez félelmetes volt! Kapitány! – mint valami kisgyermek, úgy kapaszkodott meg a férfi lábszárában, és fejét a combjához nyomva folytatta a zokogást, vagy inkább kezdte elölről. Az csak kissé lehajolva simogatni kezdte a fejét.
- Jól van, semmi gond. – nyugtatgatta. – Tudtam, hogy nem állsz még készen az ilyesmire, csak egy igazi idióta gondolhatta komolyan, hogy neked ez menni fog. Nem kaptál még megfelelő kiképzést, ne csüggedj!
David visszatért a korlátjához, és a szokásos kényelmes támaszkodáshoz.
- Én tudtam azért. – dúdolta szinte. Szúrósan néztem rá, nem tetszett ezt a nagy egyetértés közöttük az idiotizmusomat illetően.
- Elég legyen már. – mordultam. – A kormányhoz.
- Minek is? – a napnál is világosabb volt a számomra, ez az ember még ki fog engem hozni a sodromból párszor. Jó párszor. Sokszor.
- Csak csináld már, mit kell akadékoskodni? – feleltem, próbálva megőrizni a nyugalmamat, amit néhány perc alatt sikerült visszaszereznem.
- Talán már annyira idióta vagy, hogy a saját hajódat is képtelen vagy irányítani? – ismételten viszketni kezdett a tenyerem a pisztolyomért, de visszafogtam magam, és karon ragadva a kormány elé rántottam.
- Kezdek egyre nagyobb vágyat érezni arra, hogy áthúzzalak a hajó alatt. Ekkora hajó hasán jó pár kagyló várja, hogy valakiről lekaparhassa a húst. – mérgemről a hangom nem, csak összevont szemöldököm árulkodott. – kihívóan, és kissé mézesmázosan replikázott.
- Próbálták már páran, nem élték meg.
David a dúdolást abbahagyva kinézett a vízre, majd fel az égre.
- Merre is tartunk most, kapitány? – kérdezett közbe, belém fojtva az ingerült válaszomat.
- Anguillára, haza. – mordultam rá fel sem nézve, csak annak a bosszantó copfbajnoknak acélszürke szemeit figyeltem, amiből a sértett arroganciát láttam ki csupán, semmi mást. Életemben nem találkoztam még ilyen unszimpatikus, és kardélre való emberrel.
- Tizenhét fokot balra. – jegyezte meg, mire kinyújtottam a kezem, de nem én forgattam el a kereket, hanem a szőke. Amilyen rutinosan lökött rajta, az egyik fogantyú el is ütötte a kezemet. – Tökéletes. –  Az öcsémre pillantottam, aki lehunyt szemmel élvezte a menetszelet, majd vissza férfira, aki már el is engedte a fát. Végig engem nézett, de ő pontosan annyit fordított amennyit kellett. Megeresztettem egy gúnyos félmosolyt, és ellépve tőle az öcsém mellé támaszkodtam. Mikor észre vette, hogy valaki mellé helyezkedett horkantva fordult felém. – Nos?
- Nem rossz. – feleltem karba tett kézzel. – Inkább a távcsövedet bújd, ne az arcomat. - Erre elvigyorodva tette a dolgát, és mint aki lóra pattan felült mellém nekem háttal, és felkaromnak dőlve, nehogy tartania kelljen a hátát, távcsövét a szemére illesztette.
- Akarunk újabb csatát vívni? – kérdezte vidáman.
- Persze, bármikor benne vagyok. – kaptam az ötleten.
- Már bocsánat, de ahogy látom, két hajót viszünk, fele legénységgel. Ráadásul akadnak sérülések is a hajókon. – mintha csak azt közölte volna, hogy egy sirály szállt a mizzenárbócra.
- Ezt talán meg kellene fontolnod. – értett vele egyet. Mire csak sóhajtottam, mint akitől elvették a marhasültjét.
- Rendben. Kerüljünk. – egyeztem bele.
- Jobbra negyvenkét fokot, fél árbócon, vagy észre vesznek, és négy mérföld után balra ötvenegy fokot. Zátonyra sem kellene futni. – magyarázta meg a miértjét.
- Jonathan! – kurjantottam, mire a kölyök majd megbotlott a saját lábában, hogy elém tudjon állni. Megint karót nyelt.
- Igenis! – félig felvont szemöldökkel csaptam félerővel gyomorszájon, ettől kissé be kellett görnyednie, és kilépett abból őrjítő vigyázból. – Miért? – nyögte a hasát fogva.
- Nem a tengerészetnél vagy, fiam. Lazíts egy kicsit. – feleltem. – Fél árbócon haladunk tovább. Intézkedj. Nyomás! – erre amennyire a fájó gyomra engedte elszaladt.
- Tengerjáró volt a fiú? – kérdezte már majdnem érdeklődve.
- Igen, de hátba szúrta a felettes tisztjét, valami Arthur Norrist. Utána ide menekült. Mi megvédtük, azóta pedig törleszti az adósságát. – összevont szemöldököm ellenére egészen jókedvű voltam, amint megláttam, hogyan kormányoz „vakon”, nem éreztem magam annyira vesztesnek, annak ellenére, hogy nem találtam meg azt az ördögöt. Erre még a szőke is meglepődött.
- Arthur Norringtonra gondolsz? Ez a fiú ölte meg? – alig egy éve nagy port kavart az ügy.
- Bezony. – kicsit büszke voltam rá, mert elég ismert egy dög volt, bár nekem sosem okozott fejtörést, de a flottám kisebb hajóinak igen. Halovány mosollyal fordította el a kormányt az imént hallottak szerint, mikor már a vitorlák a helyükön voltak. Ez is elég árulkodó volt a számomra, sok tapasztalt kormányos is azonnal irányt váltott volna David szavaira, ezzel kicsit beleköpve a navigátor számításaiba, de ez az alak pontosan úgy tett, ahogy azt kellett. Az a mosoly viszont érdekelt. – Minek örülsz?
- Folyamatosan keresztbe próbált tenni nekem, bosszantó egy kullancstól szabadított meg. - Erre magam is elmosolyodtam kissé. – Miért tette? Elég sok pletykát lehetett hallani az esetről.
- Zaklatta. A kabinjába járkált, és fogdosta. Többet nem akart róla beszélni, mi pedig nem faggattuk.
- Érthető. – értett egyet elgondolkodva. Néha egy-egy nagyobb hullámot látva irányváltott, majd azonnal vissza is állt a megfelelő útra.
Egészen addig elcsendesedtünk, míg nem értük el a David által említett zátonyt, amit aztán ismét a megadottak alapján kikerült. Tetszett, ahogy kormányzott.
- David. – szólaltam meg megtörve a csendet. A hümmögésére folytattam. – Van a tömlöcünkben pár száz disznó, igaz?
- A tengerészekre gondolsz? – kérdezett vissza.
- Igen. Vágósúlyra fognak hízni. – kijelentésemre a férfi felénk fordult.
- Ugye, nem valami beteges kannibálok vagytok? – húzta fel az orrát undorodva.
- Nem. – horkantottam. – De amit hizlalunk rajtuk, akár le is dolgozhatnák.
- Mi féle munkát akarsz, hogy végezzenek a hajón? – nézett körbe.
- A fedélzet csillogása fontos. – érintettem meg az államat.
- Eléggé csillog az most is. – húzta össze a szemét.
- De csillogjon jobban, látni akarom a tükörképemet a fán. – gúnyos mosolyom ismét teret tört az arcomon.
- Amint tükör lesz a fedélzet, össze is fog törni tőled!
Felhorkantam, és felkelve lementem fedélzetre, majd lekiáltottam a hajó belsőbe.
- Engedjétek ki a disznókat, nem etetünk olyat, aki egy szálkát nem tesz keresztbe! Akik pedig most is dolgoznak, cserélnek. Ideje pihennetek is, fiúk! – Szavaimra kedélyesen hagyták félbe a munkát, és a tömlöcökből kiengedve a matrózokat kinek felmosót, kinek kefét, kinek pedig viaszt nyomtak a kezébe. Magamban jót mosolyogtam rajtuk, így lépdeltem vissza ráérősen az öcsém mellé. – Munkakerülő banda.
- Irigylem őket. Engem mikor küldesz lazsálni? – kíváncsiskodott.
- Te eleget lazsálsz húsz helyett is! – mordultam, mire csak vigyorogni kezdett.
– Hé, tengerész, két fokkal eltértünk. – jegyezte meg David. Egyből korrigált, bár nem nézett valami szépen.
- Mi a neved? – kérdeztem.
- Parókás Majom. – fortyant epésen, sértődötten, amit nem tudtam hova tenni, de az öcsém felettébb jót nevetett rajta.
- Érdekes név. – hagytam rá bosszúsan. Megint úgy éreztem, hogy a saját hajómon van valaki más fölényben. – Tehát, Majom. – már csak azért is, ha már ezt mondta. – Te leszel a kormányos tisztem.
- Meg az anyád! – eresztette el azonnal a kereket, és kihúzva magát, copfját megigazítva indult volna a fedélzetre, de én kardot rántottam dühödten, a torkára illesztettem majdnem, ám ennek a szemtelen dögnek még a reflexei is a helyén voltak. Egészen kicsin múlott, hogy megrövidítsem egy fejjel. Hátralibbent, és kardomat a saját kivont karjával csapta félre. David is felpattant, csuklómra tette a kezét.
- Bátyó, egy halott asszony miatt kár lenne. Higgadj le. – kért szelíden. Szikrázott a szemem, nem tettem el a kardot, de hagytam, hogy kivegye a kezemből, és vissza illessze az övemre. – Gyere, igyunk meg egy pohárral. – terelt le a lépcsőn, és a kabinomba kísért, ahol aztán kitöltött nekem egyet, de magának inkább mégsem, végül magamra hagyott a gondolataimmal.

***

A legénység a vacsoráig nem látott engem viszont, de addigra már jócskán részeg voltam, és a szokásosnál is morcosabb. Az asztalomnál kissé szédülve, ám attól még egyesen tartva magam turkáltam az ételt. Egy temetésen is jobb lett volna a hangulat, mint aznap az evésnél. A legkisebb pisszenést sem lehetett hallani, aki mégis fojtott hangon megpróbált volna kérdezni valamit, azt gyorsan elhallgattatták. Így járt Jonathan is. Csak a sót akarta elkérni, de a mellette ülő éltesebb korú legényem már egy fél sült hallal csapta szájon. Gyilkos pillantással méregettem azt a semmirekellő copfbajnokot. A csendet David törte meg, mikor mellőlem felkelve a tányérjával, mindenével együtt átmasírozott csoszog az asztalok között, majd a térdével lökdöste meg a férfi egyik matrózát, hogy húzzon odébb. Amaz alig tudott odébb menni, így a szőkére vigyorgott rá, és ő is kicsit odébb csúszott. Így már rá tudott taposni a padra, és a seggét tette le az asztalra.
- Te rahedli holt nyelvet is ismersz, igaz?
- Igen. Szükséged van valamire? – közben elég érdekes pillantással jutalmazta a tányérja melletti tomporát, de csak odébb húzta az asztalon. David kivett a vörös kabátjából néhány tekercset, amik rendre össze voltak csavarva.
- Ezzel nem boldogulok. – tette elé.
- Má’ megin’ azokat a hülye rajzokat mutogat’d? – förmedtem rá dühösen akadó nyelvvel.
- Nem rajzok ezek, hanem írásjelek, csak épp nem tudom őket elolvasni. – felelte.
- Azé’ a’tam, ’ogy tanu’jad meg! – csattantam, mint akinek nem teljesítették egy parancsát. David türelmesen sóhajtott.
- Azt csinálom! Ha már itt van velünk Harmsworth Admirális, kihasználom a lehetőséget, és tényleg tanulok is valamit. – ivott ő is, és fáradt is volt, így túl későn esett le neki, hogy na, ezt most ő szólta el. – Bassza meg. – motyogta lehunyt szemmel. Oda az aduja.
- Ha’m’ot A’mi’is, mi? – morogtam harapva egyet a húsból, majd száraz részeg szájjal kezdtem rágcsálni. Laposat pislogtam. Mit is mondott? Harmsworth? Szóval így hívják azt a szőke kis patkányt. De mégis milyen keresztnév az, hogy Admirális? Lassan kerekedett el a szemem, leszaladt a torkomon a falat, amitől felpattanva először fuldoklani kezdtem. Egyből kijózanodtam. – Admirális! – bődültem teljesen ledöbbenve. – Harmswoth Admirális az te vagy? – kezemben maradt hússal mutattam rá.
- Igen. Örülök, hogy rájöttél. Kellett hozzá egy nap. – lemondóan csóválta a fejét, és a papírokat lapozgatta, de akkor nem érdekelt, hogy tesz a fejemre. Először csak halkan kezdtem nevetni, ami néhány pillanat múlva öblös, mély, zengő kacagássá változott. Nem kellett egy perc sem, hogy a legénységem is becsatlakozzon a hahotámba.