|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| Levi-sama | 2009. 10. 24. 22:15:19 | #2230 |
Karakter: Yuu (Momo Café)
Elpirulva néz rám. Igazán bájos így.
- Én...én nem is tudom...
- Nem muszáj igent mondanod - szakítom félbe kissé nyersen. Gyűlölöm az elutasítást.
- Nem, nem azért... Csak… Csak nem tudom, hogy mit vegyek fel, és… és…
Elmosolyodom. Ó hát egy zsákban is gyönyörű lenne.
- Ha csak ez kell...
- Nem! Nem fogadhatok ek semmit - vágja rá gyorsan. Meglep, eddig a nők mindig is a pénzemre hajtottak. Egy pillanatra úgy véltem, ő is most erre készül, de kellemes csalódás.
- Jól van - búgom, és remegő kezecskéjére hintek egy kis puszit. Ez a nő olyan dolgokat hoz ki belőlem, amiről eddig nem is gondoltam, hogy képes vagyok rá. A nőket csak megbasztam és kész. Ő más. Különleges. Ennek a nőtípusnak gyűrűt húznak az ujjára.
A gondolattól belém reked a levegő. Hát normális vagyok én?! Házasságról fantáziálok egy olyan nővel, akit alig ismerek? Mi a jó büdös franc van velem?!
- I-igen... örömmel elmegyek - hallom lágy, selymes hangját, és a szép mosolyt látva ki is törlődnek fejemből a sötét gondolatok.
- Én még jobban örülök. Este érted megyek. - Elkérem tőle a címét, váltunk még pár szót, de mennie kell sajnos.
Elbúcsúzom tőle, majd odakint a kocsiban nagyot sóhajtok.
Talán ha egyenletes ütemben verném bele az én zavarodott fejemet a betonba, helyre rázódna az agyam.
Helyette megragadom a telefonomat, és a titkárnőmet tárcsázom. Nagyjából egyforma a testalkatuk.
***
Elintézek néhány ügyet, majd egyik üzletfelemmel találkozom. Ő vacsorázik, én csak teát iszom.
- Nem tart velem? - kérdezi jóízűen falatozva Danzou. Megrázom a fejem.
- Esti programom van - dörmögöm.
- Oh értem... És csinos a kicsike? - Elég egy pillantás, hogy beléfagyasszam a szót. Kurvára semmi köze hozzá.
- Ha ráunsz, rám számíthatsz. A házaimban mindig akad hely a levetett kis játékszereidnek.
Biccentek.
El sem tudom képzelni, Momoka hogyan festene egy olyan környezetben a sok kurva között.
*
Megérkezek a háza elé, és nagyot sóhajtva szállok ki a kocsimból. Most otthon hagytam a testőr-seregemet, és csak a sofőrt hoztam magammal. Nem gond, a sétapálcám és egy magnum az öltönyömbe rejtve gondoskodik a biztonságomról.
És ő már jön is. Finom mosollyal, kedvesen köszönt, bájos arca szinte ragyog. Ezúttal feltűzte a haját, és a ruhája... uhh... a titkárnőm megérdemli a fizetésemelést. Határozottan.
- Gyönyörű vagy, Momoka - bókolok neki, és iszom szemeimmel a látványt. Százszor szebb nőket is láttam már, de egyiknek sem volt ilyen különleges kisugárzása, és ennyi melegség a tekintetében...
Besegítem a kocsiba, és mellette ülve szívom magamba finom illatát. Mint az almavirág és a rózsa... és még valami. Nagyon finom.
- Nagyon köszönöm ezt a ruhát, de nem kellett volna. Nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg - mondja zavartan.
- A látvány nekem elég köszönet - puffogtatok egy közhelyet, de mégis helyénvalónak tűnik most. Tényleg bármennyit megér a látvány.
Félénken pillant végig rajtam.
- Te is igazán... elegáns vagy... - Hát nem elpirult?
- Köszönöm - kuncogok halkan. Nagyon édes. Még édesebb lenne meztelenül az ágyamban, hogy végre megkefélhessem és megszabaduljak a varázsától, kilépjek a bűvköréből. Fogalmam sincs mivel vonzz engem annyira magához, de egy molylepkére hasonlítok, aki a láng körül repked megbűvölve. Ez pedig nem én vagyok. Valaki más. Elpuhultam volna? Én? Soha.
Ha már itt tartunk...
Előveszek egy kis dobozkát és felé fordulok.
- Fordulj meg - mosolygok le rá. Ültében hátat fordít nekem, és én nagyot nyelve nézem nyakának lágy ívét az autó félhomályában. Közelebb hajolva hozzá, mélyen magamba szívom finom illatát. Bőrének melegségét még innen is érzem. Ez az intim hangulat... csodálatos.
Előveszem a nyakláncot, amelyen egy szép kis medál lóg, aprócska pillangó. Szárnyain zafír, smaragd, rubin és brillkövek ragyognak. Pont illik hozzá, annyira törékeny szépség.
Felteszem a nyakára, összepattintom a kis kapcsot, és ujjaimmal finoman megcirógatom a haja tövében lévő érzékeny, bársonyos bőrt. Milyen selymes... Néhány hajtincs érzékien kunkorodik a nyakába. Ahogy ujjaim lejjebb siklanak, ő megremeg és felsóhajt. Nem tudok ellenállni a késztetésnek, és nem is akarok, így orrommal is megcirógatom puha bőrét. Bőrének illata és melegsége olyan hatással van rám, hogy úgy érzem, elfogyott az összes levegőm. Szuszogva csókolok bele a nyakába, és már rávetném magam hogy leteperjem, amikor felém fordul és gyönyörű, pirulós mosollyal néz fel rám.
Lassan fújom ki a levegőt... Még a végén megerőszakolom. Na és akkor mi van? Elsötétülnek szemeim a vágytól, de önuralmammal nyugalmat erőszakolok magamra. Nem, ő nem érdemelné meg azt a bánásmódot, amit a többi nő.
Ő különleges.
Finom ujjai közé veszi a medált és megcsodálja.
- Nahát... ez gyönyörű... köszönöm szépen. Igazán nem kellett volna... - Mélyen elpirulva néz fel rám. Csak egy mosoly a válasz, és kiszállok, hogy kisegíthessem őt is a kocsiból, mivel megérkeztünk. Egy kellemes étterembe hoztam, ahol finomakat főznek, és a környezet is nagyon szép.
Derekára teszem a kezemet, és bekísérem. Odabent kellemes zene fogad bennünket, egy kamarazenekar játszik. Félreeső kis asztalt foglaltattam, kilátással a városra, ami ilyenkor éjjel nagyon szépen kivilágított.
Megrendeljük a vacsorát, és némi bort. Figyelem ahogy nézelődik, rácsodálkozik a dolgokra, majd kortyolgatja a bort. Amikor melegbarna szemei rám tévednek, elkapom a tekintetét.
- Volna kedved táncolni? - mosolygok rá. Jó ürügy, hogy újra a karjaimban tarthassam...
- Igen...
|
| timcsiikee | 2009. 09. 26. 18:08:17 | #1942 |
Karakter: Momoka(Momo-café)
Momoka:
- Nos? – kérdezek rá türelmetlen módon, mert mindjárt felemészt a kíváncsiság.
- Soha nem ettem még ennél finomabbat – válaszol készségesen, és egy hatalmas kő esik le a szívemről ami akkorát koppan, hogy beleremeg a föld is. Legalább is szerintem.
- Jaj de jó! Úgy örülök… Aggódtam egy kicsit, mert már rég csináltam, és…
- Külön a kedvemért készítetted? – vág mondatom közepébe, de nem zavar, így is nehezemre esik a beszéd, annyira zavarban vagyok. Mikor felfogom mit is kérdezett félénken biccentek, majdnem fülig vörösen – Ez… nagyon kedves.
- Én most… a virág… a váza… - dadogom nem is kissé zavartan, s csak most veszem észre, hogy eddig fogta a kezem, lassan kicsúsztatom ujjai közül.
Hátra sietek, hogy lenyugodjak, és hogy tényleg vízbe tegyem ezt a gyönyörűséget.
Megfogok egy kést, egy picit féloldalasan levágok a végéből, majd keresek egy vázát, vizet töltök bele, a kést a mosogatóba teszem, a virágot a vázába, és leteszem valahová.
Azt hiszem most jön az a rész, hogy vissza kéne mennem hozzá…
Annyira zavarban vagyok… de olyan kedves velem, és ízlett neki a süteményem. Rég találkoztam ilyen igazán gáláns férfivel.
Visszatipegek, és míg én is leülök, velem együtt áll fel és ül le. Milyen illedelmes. Kevés férfi ismeri még ezt a régi szokást és illemet. Ebből is látszik, hogy mennyire művelt.
- Vízbe tettem… a virágot – mondom hosszú szünettel a két tagmondat között, és elmosolyodik zavaromon.
- Hát reméltem is, hogy nem mást – és még vicces is… Kezdem azt hinni, tényleg csak egy hosszú álom főszereplője vagyok. Látom már meg is ette a süteményt míg nem voltam, így megkérdezem:
- Szeretnél még egy szeletet? – de csak egy enyhe fejrázással válaszol, kezem megint megkaparintja és lágyan fonja ujjai közé.
- Momoka… - mondja szemembe nézve, szívem már a toromban dübörög veszettül.
- Igen? – kérdezek rá hihetetlenül. Vajon mit akar mondani?
- Szeretnélek jobban megismerni. Velem vacsorázol?
Arcom rákvörössé válik, és ezt abból érzem, hogy szörnyen melegem kezd lenni, fél kézzel legyezgetni is kezdem magam.
- Én… Én nem is tudom… - hebegem zavartan, szemében egy kis csalódást látok.
- Nem muszáj igent mondanod.
- Nem, nem azért… - vágom rá azonnal, már arra sem figyelek, hogy hátul is talán mindenki minket bámul mint az előbb… El sem hiszem ami történik, de nem szeretném elrontani.
- Csak… Csak nem tudom, hogy mit vegyek fel, és… és… – ha lehetséges még vörösebb leszek, még a keze között lévő ujjaim is feszengnek. Arcán ellenállhatatlan mosollyal néz rám.
- Ha csak ez kell…
- Nem! Nem fogadhatok el semmit – jaj ez olyan kínos… A végén még azt fogom elérni, hogy el sem akar hívni vacsorázni, vagy el sem jön vagy…
- Jól van… - ismét egy csodálatos mosoly, majd egy apró puszit lehel kézfejemre. Ha így folytatja le fogok ájulni a székről, már így is remeg a lábam, szerencse hogy ülök… De azt hiszem végre illene válaszolnom erre a kedves kérdésre.
- I-igen… örömmel elmegyek – mosolyodom el még mindig mély zavaromban, picit előre döntöm fejem, és lesütöm pilláimat. Remélem, hogy ha kinyitom a szemem, nem fog eltűnni.
- Én még jobban örülök – enyhén megszorítja ujjaim fogását, ismét rá nézek pápaszemem mögül – Este érted megyek… Kérhetek esetleg egy címet?
- P-persze… a Young utca 7-ben lakom… - „szabad” kezemmel az abroszt gyűrögetem – De… ha most… nem haragszol… vissza kéne…
- Persze nyugodtan, hisz dolgod van – elereszti lágyan kezem, finoman csúsztatom ki ujjaim fogásából, majd a végén magamhoz rántom. Tűz forró a kezem…
Felállok elvszem üres tányérját és enyhén meghajolok.
- Nagyon örülök, hogy ízlett a sütemény. Biztos nem kérsz még egyet? – nézek le rá, de megingatja fejét.
- Akkor majd este találkozunk! – frissíti fel memóriám egy mosollyal, én pedig helyeselve neki köszönök el, majd hátra sietek a tálcával. Az új lányok velem jönnek hátra, hoznak nekem vizet, a másik szalvétával legyez, szegény Kenji fiút meg kint hagytuk.
- Momoka kisasszony, ki ez a férfi?
- Mióta jár ide? Annyira helyes…
- Igen, olyan szerencsés…
Jaj istenkém most ez hiányzik a legkevésbé, de kedvesek, aranyos kislányok… Elmondom hogy csap egy-két napja jár ide, és mindig beszélgettünk… De ami a legjobban aggaszt most… mit vegyek fel?!?!
~*~
Kenjire bízom a zárást, és egy órával hamarabb jövök el az üzletből. Végig az úton hazafelé azon gondolkodom, hogy vajon mi lenne a megfelelő ruha. Azt sem tudom, hogy hova megyünk vacsorázni. De ha egy ilyan gáláns férfiról van szó, biztosan valami elegáns helyre. Van egyáltalán egy ilyen helyre illő ruhám? Nem akarok szégyent hozni magamra se… rá se… Miért is fogadtam el? Jaj…
Hazaérek és a portásunk mosolyogva jön elém, egy dobozzal.
- Ez mi? – veszem el meglepetten pislogva.
- Nem néztem bele Momoka-san, de magának hozták – válaszol kedvesen. Egyszerű doboznak látszik, nem túl nehéz de nem is könnyű. És semmi más, csak a nevem van rajta… Nagyon furcsa. Felmegyek, leteszem a táskám, a dobozt, majd rohanok a fürdőbe. Szépen akarok kinézni. Előveszek minden kínzó-szépítő eszközt, és körülbelül másfél óra múlva frissen-fitten lépek ki a fürdőajtón. Na most kezdhetem feltúrni a szekrényeim ruha után. Bár előbb megnézem mi van a dobozban, nagyon érdekel.
Az áttetsző szalagokat lehúzom róla, majd felemelem a tetejét, és elkerekedett szemekkel nézem tartalmát. Leteszem a doboztetőt, és kiemelem a hófehér ruhát ami benne van.
Ezt komolyan nem hiszem el. Ki írja a forgatókönyvemet? Mert hirtelen átváltott tündérmesére. Szolid mégis nőies és tiszta fehér. Pont eltalálta az ízlésemet is.
Hiába mondtam neki, hogy nem fogadok el semmit mégis itt hagyta ezt. Hogy fogom neki ezt meghálálni? Megmentett egy szekrényfeltúrástól, és sok aggodalomtól. De annyira zavarban leszek, meg vagyok is.
Felkapom a ruhát, pont mintha rám öntötték volna. Nyakpántos, nem túl kivágott hátrésszel és alig térd alattig ér, apró minták vannak rajta. Ennyire értene a ruhákhoz? Lehet már sok nője volt… Lehet hogy felesége van?
Na jó kezdek paranoiás lenni, annyit aggódok. Már nem sok időm van biztos hamarosan ideér így felkapok egy hozzá illő cipőt, berámolok egy táskába és feltűzöm a hajam. Sajnos nincs kontaktlencsém, kénytelen vagyok felvenni a szemüvegem, mert nem látnék nélküle semmit.
Hallom végre, hogy megérkezett. Még utoljára a tükörbe nézek hogy minden jó e, majd kisietek, ő vár lent.
- Jó estét! – köszönök neki illendően, kezét tartja, gondolom be akar segíteni a kocsiba. Annyira lovagias, rég találkoztam ilyen férfival.
- Gyönyörű vagy Momoka – issza látványom, ismételten kipirul arcom. Folyton ez van, aha a közelében vagyok. Beülünk, a kocsi pedig elindul.
- Nagyon köszönöm ezt a ruhát, de nem kellett volna. Nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg – sütöm le tekintetem, még jég kék szemei sem tudnak lehűteni, főleg ha ilyen melegen néz rám.
- A látvány nekem elég köszönet – fogja meg kezem, és pedig összeszorítom lábaim, másik kezemmel pedig a táskám pántját szorítom meg. Annyit bókol, pedig… ennyire én nem tartom magam szépnek.
Oldalra fordítom fejem, végigmérem félve.
- Te is igazán… elegáns vagy… - mondom halkan, mélyebb zavarral mint az előbb. Valamivel viszonoznom kell a sok bókot amit nekem mond.
- Köszönöm – kuncogja el magát nagyon halkan, majd hirtelen oldalra fordítja fejét és kutakodni kezd, nem látom hogy mit. Jaj több meglepetést nem akarok, így is mindjárt kiugrik a szívem a helyéről, pedig „csak” mellette ülök egy limuzinban és épp vacsorázni megyünk.
|
| Levi-sama | 2009. 09. 18. 18:54:05 | #1891 |
Karakter: Yuu (Momo-café)
A tárgyalás zökkenőmentesen zajlik, és megegyezünk, hogy a nagy pénzveszteségért kárpótoljuk majd magunkat. A rivális klán területét fogjuk elfoglalni. Nem lesz könnyű, de hát az életben semmi sem az. Persze ez alvilági háborúval jár majd.
Másnap délután, kilépek a pénzmosásra használt nagy vállalatom legfelső szintjén lévő irodából, és sétapálcámmal megkocogtatom a titkárnőm íróasztalát. Felkapja a fejét és felpattan.
- Már a kapuban várja önt a kocsi, uram!
- Viszlát - biccentek neki, de megtorpanok. - Mondja csak... - kezdem halkan, de nem pillantok rá. - Ha önnek udvarolna egy romantikus férfi...
- Igen...? - kérdez óvatosan amikor elakadok. Vissza pillantok rá a vállam felett. Teljesen piros az arca.
- Khm... - köszörülöm meg a torkom. Hogy a kibaszott picsába fogalmazzam meg?! - Minek örülne ön, amikor elhívják az első randevúra?
- Miért kérd...
- Válaszoljon!
Összerezzen, majd végül elgondolkozik.
- Hát... szeretem a virágot.
Tényleg. Ez nekem is eszembe juthatott volna...
- Köszönöm - biccentek neki, és elindulok végre.
A sofőr szemrebbenés nélkül áll meg a virágos előtt, és testőreimet a kocsiban hagyva szállok ki egyedül. Alaposan megnézem a választékot, de tanácstalan vagyok. Hatalmas csokor, cserepes növény vagy...
Hm.
Láttam már néhány filmet, úgyhogy azért mégsem olyan vészes a helyzet. Egy szál fehér rózsát választok, mert őrá emlékeztet. Talán azért is, mert a kávézó bejáratánál is láttam... de azok nem voltak ilyen szépek és illatosak.
A kávézó ajtaján belépve ismét körülvesz a kellemes, barátságos légkör. Finom, ínycsiklandó illatok terjengnek a levegőben, halk zene simogatja a fülemet. Szinte leszakad vállamról a sok teher, és béke jár át. Jó érzés idejárni.
A pultnál nem ő áll, ezért kihívatom őt.
Pár másodperc múlva meg is jelenik. Csinos, mint mindig... és arcán ott a kedves, meleg mosoly.
- Szia - üdvözöl lágy hangján.
- Szia Momoka - eresztek felé halvány mosolyt. Csak lazán. Ez az. - Ahogy megígértem, eljöttem megkóstolni a nyertes süteményed...
- Örülök... Máris viszem... - hadarja zavartan. Egy kellemes asztalhoz telepszem le, és katanát rejtő sétapálcámat magam mellé támasztva figyelem őt. Kisétál hozzám. Elegáns, mégis nőies és csinos blúz, és egy szoknya. Majdnem lapos sarkú cipő... Azok a nők, akikhez hozzászoktam, mind vörösben vagy feketében járnak, tűsarkú cipőben billegve. Mégis... ő így tökéletes. Ő nem az a fajta nő, akit egyszer megbaszok és kidobom. Ennek a fajtának gyűrűt szokás húzni az ujjára...
Ahogy leül velem szemben, meg is fogom kis kezét. Törékeny, kicsi és puha... Még mindig finom vanília illata van. Úgy tűnik ez az általános nála, és ennek szívből örülök.
- Örülök, hogy újra látlak - bókolok neki halkan, majd előveszem végre a rózsát. Felé nyújtom, és egy szép mosoly ragyog fel csinos arcán. - Ezt neked hoztam.
Zavartan pirulva köszöni meg. Nagyon édes így.
- Igazán szép, majd mindjárt vázába is teszem... - pattanna fel, de kitűnő reflexeimnek hála elkapom kezét, hogy visszatartsam. Na nem. Nem mész innen sehová.
- Előbb megkóstolom ezt a mennyei süteményt. Nagyon ízletesnek néz ki...
Izgatott gyermekként figyeli ahogy megkóstolom. Régen éreztem, hogy valaki ennyire törődjön a véleményemmel, ilyen kis aprósággal kapcsolatban.
Mennyire más ez itt, mint az én valós életem. Mintha nem is ugyanabban a világban élnénk.
Nos, ez talán igaz is. Neki fogalma sincs ki vagyok, mi vagyok és milyen vagyok, ez pedig jó is így.
Behunyom a szemem egy másodpercre, amikor a finom vanília íz és a többi különleges aroma szétárad a számban. Hihetetlenül finom...
Lenyelem a falatot, és lassan megtörlöm a szalvétával a számat. Arcára tekintve majdnem felnevetek. Ajkát rágcsálva, izgatottan figyel.
Elkapom ismét kezecskéjét, és megpuszilom. Húzom egy kicsit az időt, mert élvezem az osztatlan figyelmét.
- Nos? - kérdezi izgatottan a kis türelmetlen.
- Soha nem ettem még ennél finomabbat - válaszolom türelmesen. Boldogan mosolyog vissza rám, és az sem zavarja, hogy még mindig fogom a kezét. Kis édes.
- Jaj de jó! Úgy örülök... Aggódtam egy kicsit, mert már rég csináltam, és...
- Külön a kedvemért készítetted? - szakítom félbe szóáradatát halkan. Aprócska, pirulós biccentés a válasz. - Ez... nagyon kedves.
Még pirosabbá válik arcocskája, halkan szólal meg, szinte elhalóan.
- Én most... a virág... váza... - motyogja, és elengedem a kezecskéjét. Figyelem ahogy hátraszalad, és tekintetem megakad a pulton könyöklő alkalmazottakon. Azonnal lesütik szemüket. Szóval végigmozizták a kis jelenetünket. Na szép.
Megszoktam már, hogy engem bámulnak az emberek, úgyhogy nem izgat.
Visszafordulok a sütemény felé, és elégedetten fogyasztom el. Isteni... Tényleg nagyon finom. Lassan, élvezettel eszem, elvégre igazi ínyenc volnék, még ha nem is a süteményfogyasztás terén... hehe.
Percek múlva tér csak vissza, arca már nem annyira piros. Kár, mert szerintem nagyon jól állt neki.
Előzékenyen állok fel, és ülök le ismét, miután leült velem szemben.
- Vízbe tettem. - Biccentek, de ő még tétován hozzáteszi: - ...a virágot.
- Hát reméltem is, hogy nem mást - mosolygok rá kedvesen, és ő kuncogva pillant rám szép szemeivel. Üres tányérom láttán észbe kap.
- Szeretnél még egy szeletet? - Megrázom a fejem, és az asztalterítőt babráló kezét megfogom.
Na akkor most jön a nagy lépés. Még senkitől nem kérdeztem ezt.
- Momoka...
- Igen? - leheli tágra nyílt szemecskékkel.
- Szeretnélek jobban megismerni. Velem vacsorázol?
|
| timcsiikee | 2009. 08. 20. 15:41:34 | #1571 |
Karakter: Momoka
Leül egy közeli asztalhoz, és az ablakon tekint ki semmitmondó tekintettel. Most úgy meglepődtem. Idegen, sőt szinte semmilyen férfi nem csinált velem még ilyet. Furcsa volt, vagyon meglepett. Tálcára teszem a süteményt tányérral, a villát, egy szalvétát, valamint egy pohár friss mentes ásványvizet. Leveszem kötényem, majd felkapom a tálcát, és kiviszem az asztalához. Kicsiz még midig úgy érzem, hogy melegem van, és ez egyre jobban erősödik, ahogy közelebb érek hozzá. Nem szólva szívem dobogásáról.
- Jó étvágyat! – jelentem ki mosolyogva, majd egyenesedem is ki, hogy visszamenjek helyemre, de hangja visszatart.
- Üljön le kérem mellém – mondja, és pár pillanatig hezitálok, majd nem tudok ellent mondani, így egy biccentéssel leülök a mellette lévő székre. Ha jön egy új vendég, azt úgyis meghallom és visszasietek a helyemre.
- Hogy hívják? – kezdeményez beszélgetést. Kicsit feszélyezve érzem magam ebben a helyzetben, pedig a saját cukrászdámban ülök, de egy idegen férfi társaságában.
- Futaru Momoka – felelek kedvesen, és köszönő gesztusként nyújtom felé kezemet.
- Tanaka Yuu – válaszol simogató mély hangján.
- Nagyon… örvendek – arcomba megint vér szökik, ahogy kezemhez ér, egy pillanatra a lélegzetem is eláll.
- Akkor tied ez a kávéház, és ha jól sejtem, a süteményt is te készítetted – mondja, majd eszik egy falatot, szemeiből sugárzik a sejtelmeség.
- Igen – válaszolom félénken lesütve pilláimat.
- Nagyon finom a sütemény – bókja még jobban zavarba hoz, ujjaim a terítővel játszanak, hogy oldjam saját feszültségemet.
- Köszönöm… Ha jól sejtem ez a kedvence - állapítom meg, hisz olyan finoman és érzéssel kóstolta meg azt az egy falatot. Látszott rajta, mennyire is szeretheti mikor megízlelte.
- Igen, de tegeződjünk, ha nem probléma – kéri kedvesen, én pedig csak szerényen biccentek fejemmel. Nekem az is megfelel.
Rólam kérdezget, munkámról, én pedig örömmel válaszolok kérdéseire. Nagyon kedves velem, a kinézete ellenére, Pedig az a vágás az arcán még félelmetesebbé teszi. Viszont arra tanítottak, hogy a könyvet ne a borítója alapján ítéljem meg, Úgy látszik, hogy ez nála is igaz. Lehet egy balesetből szerezte a sebet, sosem lehet tudni. Lassan eljár felettünk az idő, észre sem veszem, hogy ilyen gyorsan szalad, de már késő van, lassan ideje bezárnom már.
- Sajnálom de mennem kell – hangja nagyon hivatalossá és rideggé változik – Nagyon finom volt a sütemény, köszönöm.
- Egészségedre… - felállok a székről, majd visszamegyek a pult mögé, és ő is kifizeti a tortaszeletét.
- Holnap itt talállak? – jég kék szemei totálisan zavarba hoznak, már megint kezd kissé melegem lenni. Megint csak egy bólintással és egy félénk mosollyal tudok válaszolni – Ebben az esetben, megkóstolom majd a díjnyertes süteményes is.
Mondja tovább. Az asztalon táncoltatom ujjaim. Pillanatok alatt történik mikor átnyúl a pult felett, hogy egyik kezem megragadva húzza magához, és újabb lágy puszit hintsen rá. Most annyira zavarban vagyok, hogy még levegőt is elfelejtek venni. Teljesen ledermedek.
Végül végleg elköszön halkan, hosszan néz arcomra, aztán egyszerűen megfordul, és hosszú léptekkel kisétál.
Hosszú pillanatokig nézek távolodó alakja után az üvegajtón keresztül.
Ha nem tudnám, hogy éles tárgyak és miegymás van körülöttem, tuti itt ájulnék el, nem törődve semmivel. De nem teszem, inkább mellkasomra helyezem a kezem, és próbálok megnyugodni. Most ugye nem álmodtam az egészet? Mert ez teljesen olyan volt.
Olyan, mint amikor a szegény lánykát meglátogatja a herceg.
Megrázom fejem.
Elég a tündérmeséből, ez itt a valóság. Az élet, csupa nagy betűvel. De mégis igaz volt ami ma délután volt. Yuu olyan rideg és titokzatos külsővel rendelkezik, de beszédéből, gesztusaiból süt a kedvesség. Igazán érdeklődött irántam. Igaz nekem még nem volt időm részletesebben rákérdezni róla, de majd legközelebb… Holnap…
Azt mondta… hogy… megkóstolja a díjnyertes sütimet? Ajjaj… Holnap korán reggel vennem kell pár hozzávalót, ami nincs kéznél. Gyorsan bezárom a pénztárat, elrendezkedem, és végül mára bezárom az egész boltot. Táskámba csúsztatom a kulcscsomót, és lassú léptekkel indulok haza.
~*~
Kicsivel korábban érkeztem, de nagy meglepetésemre inaskám már bent épp felmos, készül a napra.
- Hát te meg? – lépek be az üzletbe mosolyogva, boldogan nézve Kenjire.
- Ma nincs más dolgom, így eljöttem! Hoztam két lány ismerősömet, épp hátul tesznek rendet úgy ahogy mondtam nekik! – közli mosolyogva, szinte már vigyorral arcát.
- Jól van, ügyesek vagytok. Majd később velük is beszélgetek részletesen, de ma egy komolyabb feladatunk van! – egyenesedem ki, a szatyrok megsercennek a kezemben, ahogy mozgatom őket, Kenji azonnal a sietségemre siet.
- Mégpedig? – néz fel rám kíváncsi szemekkel, miközben elveszi tőlem szinte az összes szatyrot.
- Meg kell ma csinálnom a díjnyertes süteményem. Egy vendég kérte mára – ábrándos tekintettel, picit piros arccal és széles mosollyal közlöm.
- A fahéjas vaníliacsodát? – kerek szemekkel kérdezi, majd határozottan biccentek.
- Készülj fel, most segíteni fogsz! – teszem vállára a kezem – a lányok jókor jöttek, mert addig befejezik a te feladatodat…
Arca felvirágzik, mert tudja ő lesz most a kiskuktám, már rég óta vágyik rá.
- Igenis – válaszol teli mosollyal és a cuccokkal hátra vonul, szól ismerőseinek, hogy mi lesz kint a dolguk. Átöltözöm, majd kezet mosok, addig ő megmutatja nekik, hogy hogyan kezeljék a pénztárgépet, hogy kell kiszolgálni, lényegében azt, hogy mi is a protokoll a mi kis cukrászdánkban.
Végül pedig bele is fogunk süteményem megsütéséhez. Most megint nagyon koncentrálnom kell, és figyelni, hogy minden a helyén legyen, és a kellő ideig süljön-főjön. Habár egyszerűen Fahéjas vaníliacsoda a neve, nem csak ennyi fűszer van benne. Sok apróság is kell még, hogy a megfelelő ízekben, megfelelő arányban emelje ki.
~*~
Mind a ketten előre hajolva, térdünkre támaszkodva kukkoljuk a sütő üveg ablakát. Mindjárt kész! Fogkesztyűmmel kikapom a kör tepsiket, Kenjii ebben is segít, majd a helyére tesszük. A félbarna piskóta kész, a krémek és a hab kész. Remek… Kihűlnek a karikák, majd elkezdjük a kenést. Egy vastag réteg ízesített vaníliakrém, tetejére kemény habot öntünk, és a vérén csoki csíkokkal díszítem, így teljes a kép. Örömmel nézünk végig művünkön.
- Köszönöm Kenji a segítséget. Szerencsére a többi süti mára készen van, így ezekkel nem kell bajlódnunk…
Felszeleteljük a sütiket, majd tálaló tányérra tesszük, amik így a kirakati üvegekbe kerülnek.
Kissé kifújom magam, és megtörlöm homlokom.
- Momoka kisasszony! – szól hátra az egyik kislány.
- Tessék? – szólok ki, és lekötöm köténykémet.
- Egy… öhm… fiatalember – mondja halkabban – keresi önt.
Szívem azonnal háromszoros sebességgel kezd verni, a lélegzetem megint elakad. Yuu máris itt lenne? Jajanyám-jajanyám. Öltözőmbe futok, hogy ellenőrizzem fejem. Jól van, a sapitól csak kicsit lett borzos a fejem.
- Máris megyek! – kiáltok még ki, majd végignézek magamon. Oké… rendben…
Pici léptekkel sétálok ki a pulthoz, és azonnal meglátom markáns arcát, jég kék szemeit, amik csak engem vizslatnak. Tényleg itt van megint.
- Szia… - nyögöm ki nagy nehezen, de még a pult mögött állok, ujjaimat babrálva.
- Szia… Momoka… - üdvözöl arcán nagyon pici mosollyal, kezei a háta mögött vannak – Ahogy megígértem, eljöttem megkóstolni a nyertes süteményed… - közli egyszerűen, hangja fagyosból kezd átváltani kicsit kedvesebbre.
- Örülök… Máris viszem… - hadarom és dadogom egyszerre félénken, majd kezembe veszek egy tányért és tálcát. Egy szép szeletet teszek a tányérra, majd mellé egy villát, és elhagyhatatlan a pohár víz.
- Ezt majd én kiviszem – szólok a másik lányra, és felkapom a tálcát. Nincsenek sokan, így hamar megtalálom, hogy hova is ült le. Leteszem elé a tálcát jó étvágyat kívánva, majd már automatikusan ülök le vele szemben, igaz párszor még hezitálok. Ha nem lenne itt, most kezemmel legyezgetném magam.
- Örülök hogy újra látlak – kapja fel óvatosan kezem az asztalról, hogy puszit hintsen rá, majd visszaereszti. Mélyen elpirulok, főleg amikor másik kezéből előkap egy gyönyörű fehér rózsát. Felcsillan a szemem, végignézem minden levelét is. Olyan csillogó. Olyan szép, sőt… sokkal de sokkal szebb mint ami a bejáratnál fut végig. Imádom a fehéret, olyan tiszta. Vajon honnan tudta?
- Ezt neked hoztam… - közli, mert megint nem tudok megszólalni a meglepettségtől. A végén még beszélni is elfelejtek. Jaj…
- Tényleg? Kö… köszönöm - fogadom el szemlesütve és pironkodva – igazán szép, majd mindjárt vázába is teszem… - moccannék meg, de csuklómat fogja le és így tart vissza.
- Előbb megkóstolom ezt a mennyei süteményt – szája sarkában ismét egy mosoly jelenik meg. Gyomrom összeszorul az idegességtől. Erről meg teljesen el is feledkeztem. Annyira de annyira kíváncsi vagyok, és félek is. Mi van ha nem lett jó? Vagy neki nem fog ízleni? De Kenji is azt mondta hogy isteni miért félek? Próbálom nyugtatni magam, de nem megy. Ismét kényelmesen elhelyezkedem a széken.
- Nagyon ízletesnek néz ki… - mondja, majd villával levág egy kis falatot. Lassított felvételként figyelem minden mozdulatát, ahogy ajkai között eltűnik a süteményfalat. Felkönyökölök az asztalon, ujjaim összefűzöm, szám elé teszem, remegő kíváncsian csillanó szemekkel figyelem, és zúgó fejjel várom véleményét kreálmányomról.
|
| Levi-sama | 2009. 08. 07. 20:05:21 | #1437 |
Karakter: Yuu (Momo-café)
- Mi a kibaszott picsáért nem vagytok képesek egy rohadt egyszerű feladatot elvégezni? - morgom dühösen, jégkék szemeimmel ridegen végigmérve előttem térdelő, remegő jakuzáimat. Nem látszik kifejezéstelen arcomon, de belülről tajtékzom a dühtől.
Kurva sok pénzembe került ez a kis hiba. Kurva sokba.
Megfeszülnek izmaim, sétapálcám végét megfogom kesztyűs kezemmel.
- Nem tűröm a hibát, tudjátok jól.
Villan a pengém.
- Takarítsátok el ezt a mocskot! - morranok dühösen a többieknek, miután letöröltem a vért kardomról, és a három lefejezett, még rángatózó, vérző hullát kikerülve az ajtóhoz sétálok. Mielőtt kilépnék, még asszisztensem felé fordítom fejemet.
- Este pedig a Bisho hotel VIP éttermében várom megbeszélésre a „Négyeket”.
Kisétálok az épületből, és testőreim gyűrűjében beszállok sötét ablakú fekete limuzinomba. Bosszúsan meredek magam elé, amíg a kocsim a villám felé veszi az irányt.
Ezt a hatalmas pénzveszteséget is annak a rohadt rendőrfőnöknek köszönhetem, aki mint egy kopó, úgy liheg folyton a nyomomban. A kivégzett három jakuzám nem volt elég körültekintő. Az ő feladatuk lett volna, hogy észrevétlenül csempésszék át a határon az oroszoknak szánt fegyvereket. Bassza meg!
Szinte megfulladok a haragtól, ha csak eszembe jut.
Ilyen helyzetben két dolog tud megnyugtatni. Egy ügyesen szopó kurva, vagy pedig egy nagyon finom sütemény. Alkoholt nem iszom, kéros szenvedélyem nincs. Hiába vagyok japán legfőbb jakuza vezetője, azt a sok szart amit hálózatom terjeszt szét, én nem szívom. Egyik jakuzám sem. Tiszta fejjel lehet csak egy ekkora, hatalmas szervezetet irányítani.
- Álljunk meg valahol egy cukrászdánál! - morranok hirtelen. A sofőr egy nyikkanás nélkül tér le az útról, és néhány perc múlva talál is egy helyet. Ahogy az ablakból elnézem, aprócska kis hely, csöndes és nyugodt kis mellékutcában.
Kiszállok a kocsiból, és intek testőreimnek, hogy maradjanak. Itt úgy sem leselkedik rám semmilyen veszély, és most nyugalomra van szükségem. Teljes nyugalomra. Kibaszott pipa vagyok.
A zöld növényekkel befuttatott kerítés kiskapuján belépek, és a kényelmes asztalok és székek, napernyők között a szépen díszített üvegbetétes ajtóhoz lépek. Leülhetnék a kerthelyiségben is, de itt már ül egy szerelmespár, odabent pedig senki, és most magányra van szükségem. Nyugalomra. A szerelmespárt nézegetve csak még dühösebb lennék.
Halk csilingeléssel nyílik az ajtó, és ahogy belépek, azonnal megcsapja orromat a sütemények finom vanília illata. Ahogy megérzem, mélyen magamba szívom. Mintha egy adag kokain, olyan hatással van rám, abban a pillanatban lecsillapodik a bennem tomboló düh.
Csend van, csak rejtett hangfalakból szól halkan valami kellemes, klasszikus.
Körülpillantok.
A berendezés kellemes natúr fa és arany díszítésű, alacsony kerek asztalkák, puhán párnázott székek, csipkés függönyök. Annyira melegen és barátságosan berendezett kis hely. Az apró cukrászdák varázsa... igen.
Kevés jó dolog történt velem gyermekkoromban, de ami történt, azt máig őrzöm. Soha nem felejtem el...
Amikor az utcán csavarogtam, bandáztam a korombeliekkel, kis 11-12 évesen. Az a sétálóutca, ahová gyakran beszökdöstünk, hogy kizsebeljük a turistákat, rejtett egy apró kis cukrászdát is. Egy középkorú, nagyon csinos nőé volt, ő készítette a süteményeket is. Egyszer bemenekültem oda a rendőrök elől, és amikor meglátta szakadozott, koszos ruhámat, nem zavart el mint ahogy bárki más tette volna a helyében, hanem leültetett egy eldugott kis asztalkához, és mosolyogva kérdezgetett. Hogy hívnak, hol vannak a szüleim... Képtelen voltam megszólalni, csak szívtam magamba mosolyát, kedves szavait, és ahogy megsimogatta a fejemet, összeszorult a torkom. Soha nem volt anyám. Senkim, aki még csak hasonlóan is beszélt volna vagy bánt volna velem. Megkínált engem süteménnyel és teával... Életemben először ettem akkor édességet. Emlékszem, barackos túrótorta volt. Soha nem felejtem el az ízét, ahogy azt a nőt sem. Másnap visszamentem hozzá, de az üzlet akkor már üres volt, a falak pedig kormosak. A helyi banda felgyújtotta az üzletét...
Megrázom a fejem, és kiszakadva emlékeimből, fordulok a hangok felé. Két nő beszélget a pultnál, aztán az egyik eltűnik a hátsó helyiségbe vezető lengőajtó mögött. A nekem háttal álló felém fordul, és belém reked a levegő, szívem pedig nagyot dobban. Csodálkozva mérem végig. Fehér kötényke feszül formás, karcsú testén, mogyoróbarna haja feltűzve, de néhány tincs minden mozdulatára meglebben arca körül. Elegáns kis szemüvege mögül, melegen csillogó aranybarna szempár pillant rám barátságosan.
Elmosolyodik...
- Jó napot! - Finom hangja felér egy gyengéd simogatással. Ehhez a nőtípushoz még nem volt szerencsém. Jobbára fotómodellek, színésznők és luxuskurvák szoktak a társaságomban előfordulni. Nincs is másra szükségem azt hiszem. Félszeg félmosolyt erőltetek magamra, pedig soha nem teszek ilyet. Azt hiszem túl nagy hatással van rám, pedig... Ehh kezdek megzakkanni. Úgy fest jobban kiborított a hatalmas veszteségem, mint gondoltam. Elszakítom róla szemeimet, és inkább a süteményeket veszem jobban szemügyre, úgy köszönök vissza neki, majd képtelen vagyok ellenállni a kísértésnek. Újra ránézek, egyenesen a szemébe, le egészen a lelke mélyéig. A kedvenc süteményemet rendelem tőle.
- I-igen, máris adom - habogja, és édesen elpirul. Oh...
Kiteszi egy tányérra.
- Esetleg még valamit? Kávét esetleg? - kérdezi, és nem mer rám nézni zavarában. Elkapom kezecskéjét, hogy rám nézzen. Ne rejtsd el előlem ezeket a szép szemeket kislány... Megszagolom puha, finom kezét. Vanília. Tudtam. Nincsenek hatalmas vörös karmai, mint az általam preferált nőstényeknek, hanem rövid, formás és festetlen. De így is bájos és szép. Meg is puszilom. Gőzöm sincs mi a francért töröm itt magam, de amikor először a szemeibe néztem, azonnal eldöntöttem. Akarom.
- Nem, köszönöm... - válaszolom. - Másra már nincs szükségem.
Kiejti kezéből a villát, és elrántja tőlem kezecskéjét, úgy bukik a le a pult alá, a szemem elől. Amikor előkerül, elmosolyodom. Mélyen elpirult, pedig csak a kezét fogtam meg. Mennyire... édes. Ártatlan.
Elfojtok egy csalódott sóhajt, és egy kellemes kilátással rendelkező asztalhoz sétálok. Őt figyelem ahogy pironkodva kihozza nekem tálcán a rendelésemet. Már nincs rajta a fehér kötényke, így láthatom milyen csinos ruhában van. Hát nem drága ruhaköltemény, és még csak nem is szexis kihívó amihez hozzászoktam a hölgytársaságban, csak egyszerű és mégis nagyon elegáns és csinos.
Leteszi elém a tányért egy pohár vízzel, és pirulós mosollyal kíván jó étvágyat hozzá.
- Üljön le kérem mellém - szólalok meg halkan. Egy árnyalattal pirosabb arccal toporog egy kicsit, majd egy aprócska biccentéssel leül velem szemben. Elégedetten szúrom villámat a süteménybe. - Hogy hívják?
- Futaru Momoka - válaszolja, azon a kellemes, bársonyosan simogató hangján, és tétován felém nyújtja a kezét. Megfogom.
- Tanaka Yuu.
- Nagyon... örvendek - pirul el megint édesen, majd vissza is húzza gyorsan puha kezecskéjét.
Mivel memóriám tökéletes, így emlékszem a cukrászda felett álló csinos kis táblára is.
- Akkor tiéd ez a kávéház, és ha jól sejtem, a süteményt is te készítetted.
- Igen - süti le szemecskéit. Megkóstolom a sütit, és felsóhajtok. Ó igen... ez az íz az... ami bármikor megnyugtat. Gyermekkorom egyetlen kellemes emléke. Az egyetlen.
- Nagyon finom a sütemény - dicsérem meg, és ő zavartan babrálni kezdi a terítőt.
- Köszönöm... Ha jól sejtem ez a kedvence.
- Igen, de tegeződjünk ha nem probléma.
Óvatosan pillant rám, és bólint. Elégedetten eszegetek tovább, és könnyed beszélgetésbe kezdek vele. Nem látszik rajtam, de izgatott vagyok. Bizony. Ismeretlen, és új érzés.
Megtudom tőle, hogy még csak 24 éves, és a családi hagyományt követve vált ő is cukrásszá. Néhány versenyt is nyert, a falakon vannak az oklevelek. Persze mindezt a maga félénk, és mégis hihetetlenül bájos, elbűvölő módjában meséli. Órákig tudnám hallgatni, de elfogyott a sütemény is, kezd sötétedni, és nekem a „Négyekkel” van találkozóm. A négy alvezéremmel.
Az órámra nézek.
- Sajnos mennem kell - mondom komoran. - Nagyon finom volt a sütemény, köszönöm.
- Egészségedre... - áll fel. Követem a pultig, rendezem a számlát.
- Holnap itt talállak? - nézek jelentőségteljesen aranybarna szemeibe. Zavartan elpirul, és bólint. - Ebben az esetben, megkóstolom majd a díjnyertes süteményedet is.
Átnyúlok a pult felett, és a zavartan babráló kezecskéjét megfogva húzom közelebb, apró puszit hintve a kezére.
Megtehetném, hogy most magammal viszem, egész éjjel le sem mászom róla, és aztán továbbajándékozom ahogy szoktam. Nincsenek gátlásaim, de...
Most először érzem azt, hogy egy nőnek nem csak a teste kell. Nem. Ez a mosoly, és ez a pillantás, ez a lágy hang, és kedves törődés amivel körülvett amíg itt voltam...
Ezt nem tudom erőszakkal elvenni, pedig szeretném. Nagyon.
Akarom.
Halkan elköszönök tőle, és még egy utolsó pillantással magamba szívom csinos arcának minden részletét, majd kisietek.
Embereim már várnak. Nyitják a kocsiajtót. Ahogy beülök, és visszapillantok a béke és nyugalom aprócska szigetére, elkáromkodom magam.
Bassza meg.
Hogyan kell udvarolni?
|
| timcsiikee | 2009. 06. 22. 22:09:45 | #935 |
Karakter: Momoka (Momo-café)
Momoka:
Hajnalban csörög az óra, de időben lecsapom, mert már ébren vagyok. Mosolyogva ásítok egyet, kinyújtózom, és szemüvegem felkapva mászom ki az ágyból. Bolyhos papucsomba budom lábaim, majd az ablakhoz battyogok. Tiszta hajnal, közelben alig pár felső, és az égboltot a pirkadat festi cukormáz színűre. Azt hiszem ma is szép napnak nézek elébe.
Egy gyors fürdő, öltözködés, és már indulhatok is. Szeretek korán kelni, és mivel a buszokon ilyenkor kevesen is vannak, még jobb.
Épp hogy beérek, nem sokkal nyitás után megérkezik Kenji is, hogy a pultban tevékenykedhessen.
- Jó reggelt! – köszönt ő is széles mosollyal, mikor meglát.
- Neked is –válaszolok, mikor felteszem köténykém. Azt hiszem közölnöm kell vele is a hírt – Kenji! Beszélnem kell veled… - azonnal visszafordul felém, érdeklődő tekintettel – Csak szeretném elmondani, hogy hamarosan bővülünk 1-2 taggal, fel kell vennem még körülbelül két embert.
- Ő, akkor szólhatok pár barátomnak?
- Persze… - megbeszéljük a részleteket, majd kezdődhet a munka.
A tészta és piskóta alapok már kész vannak, már csak a kedvenc műveletem, a kenés és díszítés van hátra szinte mindegyiknél. Egy kis csoki-virág itt, egy kis cukorgyöngy ott, és máris kész a csini mignon. Akkor most jöjjenek a torták, végül pedig pár egyszerű süti.
Mire mindennel végzek, szegény Kenji már hullafáradtan ül a pultnál.
Leveszem köténykém, odasétálok hozzá, és vállára teszem kezem.
- Mehetsz, innentől már egyedül is bírom – Hát igen, napközben sokan járnak ide, kora délután meg főként, de szerencsére már ritkult a tömeg. Perpillanat épp alig van bent két vendég.
- Rendben… - sóhajt megkönnyebbülve, majd felpattan és hátramegy átvetni ruháit.
Hátam mögé nyúlok, hogy levegyem köténykémet, mikor csendül az ajtó, jelezve ezzel, hogy új vendég érkezett. Felpillantok, és elsőre amin megakad a szemem, az egy fagyos kék szempár. Jobban figyelve arcára látom erős körvonalát, és egy sebet az arcát. Istenem milyen helyes férfi.
Látszólag gazdag és nem is takarja, nagyon márkás ruhát visel. A két lány aki a sarokban sütizik éppen, ők is összesúgnak rá nézve. Kioldom kötényem, és pont akkor suhan el Kenji mellettem, mikor a pulthoz lépek.
- Szia Momo! Majd holnap jövök! – int hátra nézve, majd ki is viharzik, még elköszönni sincs időm, csak utána nézek míg el nem tűnik a kis utcában.
- Jó napot! – üdvözlöm mosolyogva a vendéget, aki csak egy srámos pillantással és egy fél mosollyal jutalmaz, majd visszatér a sütemények nézegetéséhez, szívem kicsit gyorsabban kezd verni. Ohh anyám ilyet sem látni minden nap. Mit keres egy ilyen férfi az én kis kávézómban?
- Jó napot szép hölgyem – néz mélyen ismét a szemembe – egy szelet barackos túrótortát szeretnék kérni… - hangja lágyan duruzsol, fülemben olyan mintha mély dallam szólna.
- I-igen, máris adom – válaszolom, majd tálcáért nyúlok, tányérért, és egy kis fémlapáttal, az alsó polcra hajolva kiemelek egy szebb szeletet és a tányérra teszem, amit rá a kikészített tálcára. Fél kézzel még a tányért fogom, másik kezemmel a villáért nyúlok.
- Esetleg még valamit? Kávét esetleg? – elő is veszek egy villát, de azonnal visszafordulok, mert észreveszem, hogy kezemet megragadva húz gyengéden kicsit fel, arca felé fordítja kézfejét, és felnézve rám pici puszit hint rá.
- Nem, köszönöm… - bizsereg a bőröm, szemeim elkerekednek, és még a villa is kiesik a kezemből. Mond még valamit, de nem értem, egyik fülemen be másikon ki.
- Jajj elnézést… - kapom el kezem, és azonnal a villáért, majd törlőért nyúlok – bocsánat, figyelmetlen voltam! – az arcom ég, a szívem sokszoros sebességgel ver, rá sem merek nézni, csak lesütöm szemeimet, és az átpucolt villát így teszem tálcájára.
|
|
