|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| Levi-sama | 2009. 11. 15. 22:55:03 | #2489 |
Karakter: Yuu (Momo Café)
A kocsi felé menet előre csusszantom, hogy tisztességesen a karjaimban legyen és megcsókolhassam remegő ajkait. Mmrr... itt fogom felfalni. Behajítom a kocsim hátsó ülésére és utána mászom, nem, nem és nem mászok rá, bár baromira akarom.
- Hol? Hol vagyok? - fordul felém, éhes pillantásomtól elpirulva süti le szemeit. Hrrr... ne izgass. Hablatyol valamit a cuccairól, de megfogom állát és magam felé fordítom pofiját.
- Nyugodj meg, Momoka... - súgom a szájába, és mohón tapadok is rá. Úgy van, nincs mitől félned, maximum itt duglak meg a kocsiban. Eltépem tőle magam, és duzzadtra csókolt száját végigsimítom hüvelykujjammal.
- Mit szeretnél csinálni?
- Én...én...én... - motyogja pirosan. Édes vagy. - Sétálni?
Elmosolyodom.
- Ez most kérdés volt, vagy kijelentés? - mosolygok le rá, kezemet végighúzom karján, és a vékony blúz anyagán keresztül is érzem bőrének melegségét, enyhe remegését. Megőrjít... mintha direkt csinálná, pedig tudom hogy nem így van.
- Kijelentés? - suttogja édesen. Elmosolyodom, és kényelmesen hátradőlve vonom szorosan magamhoz, vállát átkarolva.
- A tengerpartra - utasítom a sofőrt. Mielőtt azonban elindulnánk, kopognak az ablakon. Megnyomom az automata ablaknyitó gombot. Az egyik pincérnő toporog zavartan, majd felemel egy táskát.
- Ezt itt felejtette Momoka-san...
Elveszem tőle és biccentek neki. Integet Momokának, miközben kikanyarodunk az útra. A megkönnyebbülten mosolygó édeském felé fordítom ismét minden figyelmemet. Innen felülről pont belátni blúzának kivágásába. Ez már kínzás... hát nem csipkés melltartó van rajta?! Hhhrr...
Nem bírom megállni, vállán pihenő kezem ujjbegyeivel finoman végigcirógatom puha nyakát, kulcscsontját. Halk sóhaját hallva kezdem elveszíteni maradék önuralmamat is. A fenébe is, szeretnék rávetődni, eltemetni magam puha testének meleg bujaságában... vadul akarom, majd újra és újra, amíg meg nem szűnök létezni egy robbanásban. Életemben nem kívántam még ennyire egy nőt sem, és furcsa módon még nem is akartam megóvni magamtól ennyire egyet sem. Momoka... belepusztulna abba, ahogy én bánok általában a csajokkal. Nem, nem akarom hogy elvesszen ez a mosoly és törődés amit nekem ad. Inkább várok türelmesen, és igyekszem nem megerőszakolni félpercenként.
Hátradönti a fejét, behunyja szemeit, ajkai nedvesen csillognak. Az ablakon beszűrődő napsugarak cirógatják fehér bőrét, szempillái hosszú árnyékot rajzolnak arcára. Elmosolyodom, és óvatosan leveszem róla a szemüveget. Nagyon szép így.
Megcsókolom, mohón és szenvedélyesen, és ahogy ujjai hajamba bújnak, puha mellei mellkasomnak feszülnek... belemorgok a csókba. Mennyire puha, nőies és lágy... és ez mind az én kemény testemhez idomul, mintha ide teremtették volna.
Áttérek a nyakára, és élvezettel nyalom lassan végig, finom vanília illatát beszívva magamba.
- Mhh...megállt a kocsi... - pihegi, kezeit mellkasomnak feszítve. Ki a faszt érdekel? Kulcscsontjára térek, és ő felnyikkanva húzódik hátrébb tőlem. Először düh árad szét bennem, mert a farkam majd szétrobban, de aztán mély levegőt véve túrok a hajamba. Úristen de felhúzott... valaki adjon egy pohár jegesvizet hogy magamra önthessem!
- Rendben - szólalok meg rekedten, és vágytól elsötétülő tekintettel figyelem ahogy megigazítja félrecsúszott blúzát és kissé felgyűrődött szoknyáját. És még be sem nyúltam alá, pedig fogok, úgy éljek. Hhhrr...
Na de hátrébb az agyarakkal.
A sofőröm kisegíti őt, majd a táskáját kiveszem a kezéből és visszahajítom a kocsiba.
- Erre nem lesz szükség - mosolygok le rá, és derekát megfogva húzom magamhoz. Tekintetem végigfuttatom a szép tengerparton. Rég jártam erre, nem is emlékszem mikor volt. Csajjal végképp nem andalogtam itt, ahogy máshol sem. Én csak megdugom a nőket, másra nem kellenek. Ezért is kissé kényelmetlenül érzem magam, mert gőzöm sincs mit csináljak. Elengedem, és kezét megfogva lépek a homokos részre. Ő bájosan mosolyogva követ, vissza téve szemüvegét az orrocskájára. Haját az arcába fújja a szél, amit ujjainak egy finom, elegáns és végtelenül nőies mozdulatával simít félre.
Ezután természetes módon kapaszkodik meg a karomban, és leveszi cipőit. Csodálkozva figyelem, ahogy apró lábujjacskáit a puha homokba fúrva, ragyogó mosollyal.
- Na és most? - kérdezem tőle, miközben képtelen vagyok elszakítani szemeimet törékeny, formás bokáiról. Egyiken egy kis nagyon vékonyka ezüst bokalánc csillan meg. A látványtól nyelek egy nagyot. Úristen milyen szexis! Legszívesebben lehajítanám a puha homokba és végigharapdálnám aprócska lábujjait, majd a bokáját is.
Arra eszmélek, hogy maga után húz engem, és én hagyom neki. Bokáig gázol a tengervízben.
- Nincs ehhez kissé hideg? - húzom fel szemöldököm kérdően.
- Ennyitől nem lesz bajom, és különben is finom a víz - mosolyog rám. Egyik kezében a cipőivel, másikkal az én ujjaimba kapaszkodva egyensúlyozik a kavicsokon.
- Gyermekkoromban gyakran kijártunk a szüleimmel ide - kezdi édesen mesélni. - Kagylókat és csigaházakat gyűjtöttem, az egész szobám tele volt velük. A kedvenc mesém a kishableány volt. Ismered?
- Nem.
- Egy félig haltestű sellőlány története, aki beleszeret egy emberi hercegbe, és a kedvéért emberré változtatja magát, de a hangját fel kellett áldoznia. Nagyon megható mese...
Halvány mosollyal hallgatom, és elképzelem őt édes kislányként. Biztosan az a fajta apuci kislánya volt, akiket gyermekkoromban messziről csodáltam. Mindig szépek és bájosak voltak, és észre sem vették a rongyos kis zsebtolvaj kölyköket az utcán...
- Neked mi volt a kedvenc meséd gyermekkorodban?
Kedvenc mesém? Hm.
- Nem volt olyan - válaszolom halkan.
- Hogyhogy?
- Nem voltak mesekönyveim, és nem mesélt nekem senki.
Megtorpan, és én is megállok. Már nem mosolyog, komolyan néz rám.
- Sajnálom, én... - elhallgat, és zavartan tapicskol egy kicsit a vízben lábaival. - ...én semmit sem tudok rólad, de szeretnélek megismerni...
Komor arcom megenyhül és finoman magam felé húzom egy apró rántással. Halk sikkanással esne el, ha nem kapnám a karjaimba.
Elindulok vele lassan, és a szemeiben tükröződő lemenő nap sugaraiban gyönyörködöm.
- Akkor kérdezz...
|
| timcsiikee | 2009. 11. 07. 19:32:29 | #2385 |
Karakter: Momoka(Momo-café)
Momoka:
Pár pillanattal később már egy újabb forró csókban találom magam, a süteménnyel együtt az ő izét is érzem és ennek a kettőnek a kavalkádja valami teljesen új íz-világot kölcsönöz nekem. Olyan érzések kavarognak bennem, amit rég nem éreztem, talán soha, de egyszerűen csodálatos. Mikor elhajol tőlem, csak hosszú pillanatok után tudom újra kinyitni pilláimat és tekinteten rá szegezni.
- Frappáns nevet kapott ez a sütemény. Illik hozzá te is így gondolod? – fülemhez hajolva suttog bele, ujjai nyakamnál keringenek, alig érintve bőröm, s minden egyes tincs cirógatása által még a levegő is mellkasomba szorul, attól félek az ölébe fogok ájulni.
- Ih… igen… - préselem ki magamból halkan a szavakat, majd észrevétlenül nyelek egyet, próbálok erőt venni magamon.
- Mit csinálsz munka után? – kérdi még mindig lágy, búgó hangon.
- Még nincs programom – válaszolok kedvesen.
- Helyes. Ebben az esetben lecsapok rád, és elviszlek valahová. Mihez lenne kedved?
- Nem is tudom… - jaj olyan hirtelen jött ez nekem… alig egy órával ezelőtt még teljesen azt hittem hogy már semmi nem lesz, most pedig el kéne döntenem, hogy mit is csináljuk a délután folyamán. És… és mi az hogy lecsap rám? Jaj…
- Mit szólnál hozzá, ha most rögtön elrabolnálak innen? Hm? – megijedek még a kijelentésre is… E-elrabolni? M-mi?
- Elrabolni? – nyekergem kissé rémülten. Halkan bólogatva válaszol, újra azon a lágy duruzsoló hangon – De… hogyan…? – kérdezem újra megszeppenten, de kezdem azt hinni nem komolyan mondja, csak viccel.
- Hát így – jelenti ki egyszerűen, feláll a székről, magával emelve így engem is, majd meghajol, erősen fog, és egyszerűen feldob a vállára, megfordul velem a világ is.
- Áááá!! Tegyél le! Tegyél le! – visítozok ijedtemben, kicsit kapálózok, de mikor fenekemen érzem meg kezén megnyikkanok elszáll a hangom is és teljesen elpirultan rándulok meg.
- Zárjaak be rendesen. Viszlát.
De… de… de. Ííííííííí segítség! Ez tényleg elrabol.
Meg sem merek szólalni fejjel lefelé hallgatom ahogy megcsörren az ajtó fölé aggatott kis szélcsengő, majd felsandítva távolodik tőlem rázkódva az épület. Anyuci… Segíts… Ha nem lennék ennyire feszült már pityeregnék ijedtemben. Megállunk, erősen megfog és maga elé tesz már azonnal szóra nyitnám a szám, mikor újra mohón támad ajkaimra, egy aprót nyögök bele szájának játékába majd teljesen elkábulva szinte a karjaiba omlok, még a lábaim is csak éppen hogy megtartanak.
Mikor kinyitom a szemem, már egy kocsiban ülök, ide-oda kapkodom a fejem, kikerekedett szemekkel, feltolom szemüvegem, ami a döbbenettől mindjárt leesik.
- Hol? Hol vagyok? – nézek ki az ablakon, majd Yuura, de szemében olyan táz ég, hogy pilláim lesütve inkább a sofőr felé irányul tekintetem, kinek komor szeme a visszapillantóban tükröződik rám sem hederítve.
- De… a táskám, a kulcsom, az irataim, a virágok… - hadarok össze mindent, ami eszembe jut, hogy miket hagytam az üzletben és most kéne, vagy haza akarom vinni, teljesen pörög az agyam mint mókuskerék, azt sem tudom hová nézzek, majd ujjakat érzek meg államon. Jajj… Teljesen elnémulok, arcom szinte ég, már majdnem megsülök, maga felé irányít, közel hajol hozzám.
- Nyugodj meg, Momoka… - suttogja érzéki mély hangon, és ha nem lennék ilyen ideges, most biztosan megint elájulnék a csodálattól. Ajkai ismét enyémet érintik, először lágyabban, majd megint forrón, szinte elolvadok, viszonozni is olyan nehéz mégis valahogy elbűvöl minden mozdulatával és sikerül. Ilyen szenvedélyes férfit is még csak filmekben láttam. Jaj nekem… - Mit szeretnél csinálni? – hajol kicsit el tőlem, de nem messze, hipnotizálva tekintetével mélyülök el a halvány szemekben, szinte vonz a pillantása.
- Én.Én.Én… - motyogom alig hallhatóan.
Hangja lágyan búgó, olyan mélységgel amiről sokan csak álmodnak, szívem mindjárt kiugrik mellkasomból és helyettem kezd el beszélni annyira nem jön számra a szó, kissé résnyire nyítl ajkakkal nézek csak rá, próbálom összeszedni gondolataimat – Hm? – sürgeti válaszom, végül kinyögöm ami elsőként az eszembe jut.
- Sétálni?
|
| Levi-sama | 2009. 11. 06. 22:08:50 | #2380 |
Karakter: Yuu (Momo Café)
Képtelen vagyok ellenállni az édes csábításnak, és különben sem akarok. Érezni akarom az ízét... Mire feleszmélek, már mohón és szenvedélyesen csókolom, vadul kutatva szájának tűzforró barlangjában. Istenem... ezt nem lehet megunni. Már olyan kemény a farkam ennyitől is, hogy szinte fáj. És ahogy halkan felnyög... Nagyon meg akarom baszni. Nagyon...
- Khm...
Magamhoz térek a bódulatból, és a karjaimban reszkető édes ajkairól leválasztom magam, hogy megsemmisítő pillantást vessek a tolakodó pincérnőre. Jobb helyeken a kiszolgáló személyzet tudja mikor illik zavarni... Grr...
Lepillantok a fülig vörösödött Momokára, és elszáll a haragom, mintha elfújták volna. Valami észbontóan.... Na jó, ne ömlengj Yuu. Ez nem te vagy.
Megfogja törékeny ujjacskáival a villát, és a süteményen bosszulja meg az iméntieket, de megfogom csuklóját, és elfojtva egy vigyort, jelzem neki mire is vágyom. Miért is ne? Elvégre ő a csajom mostmár. Az a minimum, hogy megetet... hehe.
Tetszik ez a játék. És a kis édesnek fogalma sincs, hogy mennyivel szívesebben kóstolnám meg őt a sütemény helyett. Mindenhol... felfalnám.
Bekap ő is egy falatot, és vidáman felmosolyog rám, vesztére. Mohón vetem rá magam ajkacskájára, és egy forró diókrémes csókot váltunk. Ó igen...
Elhúzódom tőle, és élvezettel nyalom meg a számat.
- Frappáns nevet kapott ez a sütemény - súgom a fülébe rekedten a vágytól. - Illik hozzá. Te is így gondolod?
Megcirógatom a tarkóját, ujjaim lassan, lustán körözve csusszannak lejjebb a nyakára, hogy a kis hajpihékkel játszadozzanak az érzékeny területen.
- Ih... igen...
Támadás.
- Mit csinálsz munka után?
Először pislog párat, majd elmosolyodik.
- Még nincs programom.
- Helyes. Ebben az esetben lecsapok rád, és elviszlek valahová. Mihez lenne kedved?
- Nem is tudom... - motyogja, zavartan turkálva a süteményét. Mosolyogva csókolok a nyakába, és magamhoz húzom, amikor pedig halk sóhajjal a mellkasomnak dönti a fejét... jaj nekem.
- Mit szólnál hozzá, ha most rögtön elrabolnálak innen? Hm?
Felkapja a fejét, és szájacskáját is eltátja édesen.
- Elrabolni?
- Ühüm.
- De... hogyan...?
- Hát így.
Felállok, őt magamhoz szorítva dobok pénzt az asztalra, majd kissé meghajolva a vállamra teszem őt finoman. Ahogy felsikkant és elkezdi sipítozni hogy tegyél le-tegyél le, én csak felnevetek jóízűen, megsimogatom a fenekét, és a kijárat felé indulok. Az ajtónál még megtorpanok, és félig visszafordulva pillantok a pincérnőkre.
- Zárjanak be rendesen. Viszlát.
|
| timcsiikee | 2009. 11. 01. 02:53:48 | #2339 |
Karakter: Momoka(Momo-café)
Momoka:
Felkapja szabad kezébe az étlapot, majd böngészni kezdi. Másik keze még mindig az enyémen pihen, és apró húzással folyamatosan jelzi, hogy üljek közelebb, és pedig nem tudok ellenállni vonzerejének. Végül már olyan közel ülök hozzá, derekamnál karol át, és pedig mélyen elpirulva csücsülök mellette, kezem ökölbe szorítva feszítem szám elé. Most biztos a lányok is engem bámulnak… jaj nekem…
- Csók mámor? – ahogy ejti… olyan kellemes a hangzása – Ez meg miféle fantázianév? – látom ismert süteményekben, és ez nagyon tetszik.
- Oh… hát az… - jaj istenem alig bírok megszólalni, és az sem segít én kis helyzetemen, hogy érzem azt a kábító férfias parfümillatot ami belőle árad – két kerek ostya, közötte diókrémmel – örülök, hogy még ennyit sikerült kimondanom.
- Jól hangzik. Ilyet szeretnék – mosolya még nagyobb zavarba hoz, de észbe kapva másik futnék el mint a nyuszi.
- Máris hozo… - felint kezével, és az egyik lány fut is ide. Jaj nekem.
- Te mit szeretnél Momoka? – ez a tekintet… jaj… lassan már azt sem tudom eldönteni ki vagyok, nemhogy azt milyen süteményt válasszak.
- Jó lesz, nekem is… ugyanaz… - nyekergem halkan, kisegítő lánykám elvonul, hogy hozza a sütinket. Yuu hajol hozzám, lelkem mélyét is megborzongató pille puszit ad csak a fülemre, és bőröm bizsereg, ahogy egy kunkori hajtinccsel játszadozva foglalja el magát. Olyan lágyan csinálja. Gyerünk… szólalj meg…
- Én is szívesen idehoztam volna… - mondom halkan, egy kissé kikászálódva kábulatomból.
- Erre valók az alkalmazottak – közli kedves hangon – Én különben sem akartalak kiengedni a karmaim közül.
- Oh… - egy pillanatra rezzenek meg, ahogy szorosabban ölel át, gyengéden maga felé fordít, és máris közeledik arcomhoz. Megígértem, hogy nem futamodom meg, ideje megmutatni.
Forrón tapad ajkaimra, lehunyom pilláim, ellágyul a szívem, dübörög mellkasomban, karjaim elvesztik erejüket, szinte arra sincs energiám, hogy ruhájában kapaszkodjam meg. Olyan szenvedélyes csókkal mélyít, mint tegnap este, testem kissé beleremeg, de tartom magam, hagyom hogy birtokba vegyen, aprót nyögök bele, és megpróbálom viszonozni a varázslatos csókot. Ahogy nyelve ajkaim közé csúszva játszik enyémmel, olyan furcsa mégsem hagy nyugodni az érzés. Most hogy már nem félek tőle, sokkal csodálatosabb mint hittem volna, és már idő sem létezik számomra, egyre közelebb csúszom hozzá.
- Khm… - halok meg egy hangot, majd egy tálca halk koppanását az üveg abroszos asztalon, és felnyikkanva riadok meg, elszakad ajkaimtól én meg majdnem ugrok egyet ültőmben az ijedtségtől. A kiszolgálóm hozta meg a sütiket, majd ő is pírral arcán surran el. Biztos vagyok benne, hogy már az egész arcom vörös, annyira melegem van, és ködös tekintettel lassan Yuura emelem szemeimet. Kis mosoly jelenik meg arcán, de újra mély zavarba jövök.
Ránézek a két tányérra, amin egy-egy díszes süti ücsörög magányosan, mellettük a szép villa. Felkapom az egyiket, majd vágok is a süteményből, felszúrom rá, de ekkor megragadja csuklómat. Félve tekintek rá, főleg mikor egyre közelebb húzza magához kezem, de mosolyát látva ahogy a kezemben lévő villára néz, már értem is hogy mire gondol, ez is ereszti a kezem. Szájához emelem a villát, ő pedig mélyen az én szemembe nézve kapja be lassan a falatot, úgy érzem mindjárt a kárpit alá olvadok zavaromban. Lassan újabb falatot szúrok a villára, elé emelem, és újra bekapja, végig engem nézve.
Direkt csinálja, hogy ennyire zavarba hoz? Annyira kínosan érzem magam, mégis… élvezem az etetését, és a gondolatra el is mosolyodom, viszont a következő falatot én eszem meg, és rá pillantva szélesedik ki mosolyom.
|
| Levi-sama | 2009. 11. 01. 00:36:21 | #2337 |
Karakter: Yuu (Momo Café)
- Sajnálom - suttogja. Annyira édes így... de mit sajnál? Megcirógatom a karját, mert imádok hozzáérni.
- És mit?
- A tegnap estét...
Felpillant rám, és ahogy lábujjhegyre emelkedik, döbbenten figyelem. Puha ajkai számra szorulnak, szívem pedig akkorát döndül, mint a Big Ben délben. Behunyom a szemeimet, hogy magamba szívjam ajkainak édes vanília ízét, hajának finom virágillatát. Megőrülök érte... a fenébe is.
Elszakítja tőlem szájacskáját, és egy asztal felé húz. Valamit mond is, de a szívem olyan hangosan dübörög a fülemben, hogy nem igazán hallom. Még soha... soha nem éreztem ilyet egy csóktól sem...
Figyelem ahogy zavartan kipirulva ül le velem szemben, de nem és nem néz rám.
- Nézz rám Momoka. - Megteszi végre, és végre elmosolyodik. Jól van. Nem kell félned, hiszen nem bántanálak sosem.
- Ma milyen süteményt szeretnél? - szólal meg finom, szelíd hangján. Ezt is imádom benne... Semmi mesterkéltség. - Most eszem veled én is.
Édes mosolyát látva halvány mosollyal veszem szabad kezembe a kis étlapot az asztalról. A másik kezem foglalt, hiszen az ő kis mancsát fogom, és el nem ereszteném semmi pénzért.
Magam mellé húzom a széles ülésre, és átölelve őt olvasom tovább a választékot. Amikor látom, hogy öklöcskéjét mélyen elvörösödve szorítja a szája elé, elfojtok egy vigyort.
Ha ő nem az lenne aki, és nem ott lennénk ahol... már az ölemben ülne, és én elégedetten simogatnám a... Na de vele nem tennék ilyet.
Nos, mivel őt nem falhatom fel, inkább a sütemények felé fordítom a figyelmemet.
- Csók mámor? Ez meg miféle fantázianév?
- Oh... hát az... két kerek ostya, közötte diókrémmel.
- Jól hangzik - mosolygok le rá, arcom pár centire csak az övétől. - Ilyet szeretnék.
- Máris hozo...
Fellendítem a kezem, és az egyik pincérlánynak intek. Már röppen is hozzánk.
- Te mit szeretnél, Momoka? - kérdezem tőle kedvesen, és nem és nem eresztem. Ha lehet, még pirosabb csinos kis arca, végül kinyögi végre hogy ugyanazt amit én. Jól van. Határozottan leadom a rendelést, és ahogy kettesben maradunk végre, megpuszilom a fülét, és a feltűzött hajából kiszabadult néhány kósza hajtincsével játszadoznak ujjaim.
- Én is szívesen idehoztam volna... - motyogja tündérien.
- Erre valók az alkalmazottak. És különben sem akartalak kiengedni a karmaim közül.
- Oh... - pislog fel rám. Olyan édes... Azt hiszem ő lesz most az előételem...
Mosolyogva hajolok ajkaira.
|
| timcsiikee | 2009. 10. 31. 16:52:41 | #2331 |
Karakter: Momoka(Momo-café)
Momoka:
- Momoka-san, kérem meséljen már! – nem hiszem el, hogy már nem csak a lányok, de még Kenji is nyaggat… Olyan aranyosak, de ez akkor is az én magánéletem. Most délelőtt még kevés vendég van, mert ide inkább az iskolások szeretnek bejárni, de ők most tanulnak, csak néhány idősebb ember fordul meg, esetleg szabadnaposok. És mivel kevés a vendég, a két lány és Kenji felettem állva, összetett kezekkel könyörögnek, hogy meséljek.
Miért kell ilyen csillogó gyerekszemeket bevetni? Teljesen zavarba hoznak.
- Na jó – adom meg magam, majd leülünk körben egy asztalhoz, úgy sincs bent jelenleg egy vendég sem. Elmondom szinte az egész estét, ábrándos szemekkel tekintenek rám a lányok, ahogy a táncot mesélem, a vacsorát, a csókon sem lepődnek meg. Olyan édesek.
- És mikor hazakísérte? Akkor? – kérdezi az egyik lány, de kissé értetlenül pislogok rá.
- Megköszöntem, és… és hazamentem – mondom félénken, közben csilingel az ajtó, Kenji ugrik is helyettünk, hogy kiszolgálja a vendéget.
- Nem adott búcsúcsókot neki? – kérdezi a másik lány, de már az ő tekintetük is elég kérdő.
- Miért, Kellett volna? – mikor bólogatnak határozottan, szám elé kapom kezeimet, és mélyen elpirulok. Én… én ezt nem tudtam. jaj de szégyellem magam. Most mit csináljak?
A lányok ez után előttem vitatkoznak, hogy vajon Yuu mit gondolhat, hogy mit csinálhat most egyáltalán érdeklem e már. Egyre kisebbre húzom össze magam. Tényleg ennyit jelentett volna? Ha ezt tudom, akkor…
- Momoka-san – furcsa tekintettel szól nekem az ajtóból Kenji, és int hogy menjek ki. Ahogy kiérek, elkerekedett szemekkel látok egy hatalmas autót, amiből sorra pakolják ki a szebbnél szebb rózsákat. Még a szám is eltátom.
- Futaru Mokoka? – lép hozzám a futár és alá kell írnom egy papírt, mi szerint átvettem. A lányok kisietnek mellém, és újra csillog a szemük… Sosem unják meg.
- Jaj istenem milyen romantikus – sóhajtják szinte egyszerre, de az én zavarom egyre csak mélyül. Szívem mélyén annyira boldog vagyok, és ezek a rózsák egyszerűen csodálatosak, de lelkiismeret furdalásom van azért amit tettem… vagyis nem tettem. Majd… valahogy be szeretném pótolni hiányosságomat. A délután folyamán kicsit több vendég érkezik mint az egész nap alatt, van aki csak visz sütit, és van aki beülve fogyasztja el. A finom illatok kavalkádja olyan varázslatossá teszi bent az egész helyiséget, hogy szinte vonzza az embereket. Engem is elkábít. Épp egy új adag frissen készült süteményt csúsztatok a kirakatba, majd leveszem kesztyűimet és megmosom kezem, épp ekkor csilingel az ajtó, hátra fordulok miközben megtörlöm a kezem.
Szívem nagyot dobban, ahogy meglátom elegáns alakját az ajtón belépni, napszemüveg van rajta, de megjelenése összetéveszthetetlen. Nagy megkönnyebbülés számomra, hogy nem felejtett el, pedig már teljesen kezdtem azt hinni. Elé sietek kis kötényemben, amit elfelejtettem levenni, felcsillanó szemekkel üdvözlöm, és megállok előtte.
- Szia – köszön halkan, leveszi szemüvegét és végre újra láthatom azokat a csábító szemeket. Lehajol hozzám, összeugrik a gyomrom, de csak egy puszit kapok ajkaimra, még mélyebben elpirulok mint eddig voltam. Tényleg… tényleg mindent csak miattam csinált?
Olyan… olyan kedves, velem még senki nem volt ilyen.
Lesütöm tekintetem, és igyekszem magamból kipréselni a szavakat.
- Sajnálom – makogom el halkan, de remélem hallja. Vállamra simul keze, majd lejjebb felkaromra. Talán egy kérdést hallok tőle, remélem csak nem képzeltem oda – a tegnap estét – folytatom még mindig megszeppenve, majd felnézek halvány íriszeibe, és ezerszeres szívdobogással pipiskedek fel hozzá, hogy most először én adjak egy hosszú puszit ajkaira, de utána megint nem merek a szemébe nézni, és még mindig szégyellve magam szám elé teszem kezeimet, ujjaim görbítve.
- Gyere, ülj le – vezetem egy asztalhoz, és már automatikusan én is ülök le vele szemben. Egyik kezem az asztalra teszem középre, de még akkor sem merek felnézni rá, mikor az övét simítja rá. Még mindig olyan gyorsan ver a szívem, és szégyellem magam sok mindenért.
- Nézz rám Momoka! – kér halkan, és nem tudok ennek a lágy hangnak ellenállni. Lassan emelem fel pilláim, és kiegyenesedve nézek rá. Arca sima, semmi komorság nincs, és ha nem is mosolyog, és látom a szemében, s ez engem is megnyugtató mosolygásra késztet. Szavak nélkül is értem már, vagyis remélem, hogy értem mit akar mondani, jelezni. Legközelebb nem leszek ilyen félénk, megígérem.
- Ma milyen süteményt szeretnél? – kérdem kedvesen – Most eszem veled én is – lehunyom szemem, és úgy mosolygok rá kedvesen. Boldognak érzem magam.
|
| Levi-sama | 2009. 10. 30. 13:59:45 | #2313 |
Karakter: Yuu (Momo Café)
A vacsora további ideje alatt meg sem szólal, csak ha nagyon muszáj. A fenébe is. De még így is elbűvölő...
A kocsiban is mélyen hallgat, miközben azon töröm a fejem, hogyan tovább.
- Köszönöm a szép estét - mosolyog fel rám pirulva, amikor a kapuhoz kísérem. - ...és hogy hazahoztál.
Jé tud beszélni. Már azt hittem meg sem szólal többé ma este.
- Ez csak természetes - biccentek, és lemosolygok rá. Megcirógatom az arcát. És most... jöjjön a búcsúcsókom...
- Akár holnap... vagy később is, szívesen látlak a kis boltomban. Jó éjt!
És huss.
- Jó... éjt... - bámulok hűlt helyére hosszan. Amikor felfogom, hogy pofára ejtettek, felmordulok dühösen. Most komolyan... mi a fene van? Ez azt jelenti, hogy többé nem akar randizni? Vagy mi van?
Frusztráltan rúgok a kocsim oldalába, a sofőr arca meg sem rezzen. Na igen, látott ő már ennél többet is.
- Szerinted most kikosarazott? - szegezem neki a kérdést. Arca akár egy márványszobor.
- Igen uram.
- Bassza meg!
*
Ahogy eszembe jut a tegnap este, valahogy törhetnékem támad. Ennek áldozatává válnak a poharak a reggeliző asztalnál, majd a cégem elnöki irodájának berendezési tárgyai is.
Amikor épp a titkárnő, olvassa fel az üzeneteimet, és a falhoz vágom a tollamat, hirtelen elhallgat.
- Rosszul sikerült a vacsora, uram? - kérdezi félénken. Végre észreveszem, hogy ő is velem van, és ránézek. Csak biccentek.
- Szeretne róla beszélni?
Felmorranok. Már mi a faszért akarnék egy kis titkárnőt beavatni a magánéletembe?!
- Visszautasította önt?
Ökölbe szorulnak a kezeim, majd lassan kifújom a levegőt.
- Azt hiszem igen.
- Azt hiszi...?
Mire észbe kapok, elmesélek neki mindent. Senkit nem avattam még ennyire a bizalmamba, de ez a háromgyermekes családanya valahogy elérte nálam.
- Ó uram... - sóhajtja mosolyogva. - Az elmondottak alapján a hölgy rendkívül tapasztalatlan.
- Igen az.
- Ha engem kérdez, megijesztette őt, de a reakciói alapján nem vészesen. Próbálja meg újra.
- Újra? De hogyan?
*
El sem hiszem, hogy rávett erre.
Bosszúsan összevont szemöldökkel szállok ki a kocsiból, sötét napszemüvegem mögül felmérve a látványt. A cukrászda minden szabad helyén virágok, és ahogy benyitok a helyiségbe, az édes sütemények és a rózsák illata bódítóan csap az arcomba. Állítólag a nők szeretnek virágot kapni, mert romantikus gesztus. Hát rendeltem neki. De nem gondoltam volna, hogy ha azt mondom a telefonban a futárszolgálatnak, hogy az összes rózsájukat, akkor idehoznak egy kamionnyit... A titkárnőm kinevetett amikor megtudta. Az utolsó ember aki ezt merte tenni, meghalt abban a másodpercben.
- Nem szabad ennyire túlzásokba esni - törölte le könnyeit, amelyek a nevetéstől csordultak ki. - De talán nem is baj hogy így történt...
És most itt állok, és a felém siető Momokát figyelem napszemüvegemen keresztül.
- Szia - köszönök neki, és amikor visszaköszön és felmosolyog rám elpirulva, meglágyulnak merev arcvonásaim. Leveszem napszemüvegemet, és lejjebb hajolok hozzá. Nem menekül el, csak gyönyörű, barna szemei meglepetten kerekednek el. Egy apró puszit adok csak a szájára, isten ments hogy ismét rá hozzam a frászt.
|
| timcsiikee | 2009. 10. 30. 09:57:18 | #2310 |
Karakter: Momoka(Momo-café)
Momoka:
Erős karjai szorosan tartanak, teljesen hozzá préselődöm, kezeim is lejjebb siklanak, ahogy ajka hozzám ér. Olyan puha és meleg, de először gyengéd, majd mohóbb csókot követelve tőlem, teljesen kijózanít, kipattannak szemeim, rá nézek, de amikor nyelvével mélyíti a csókot, visszaesem a mély kábulatba, és szemérmesen sütve le tekintetem próbálom magam átadni az érzésnek, de nehezen megy. Kezem alatt szíve dobog hevesen, ahogy mellkasának támaszkodva próbálok távolodni, de egyszerűen nem megy, teljesen rabul ejt. Megijeszt ez a hirtelen vad szenvedély, testem remegni kezd a hatására, szívem sebesen zakatol.
Egyre jobban magába présel, és lassan már levegőt is alig kapok, de végre elhajol tőlem, hallom szapora levegő vételét. Én is halkan pihegek, és ha bár tekintetem még lesütve van, magamon érzem égető pillantását. Lassan nyitom fel szemeim, hogy rá nézzek, és jól éreztem, kék szemeiben mélységes szenvedélyt látok, s bármennyire is csillogó, még mindig megijeszt. Én… én erre még nem voltam felkészülve, ráadásul… olyan kínos nekem, hogy a „táncparkett” közepén… Teljesen zavarba hozott.
- Gyere, üljünk le… - mondja halkan, hogy csak én halljam. Nem válaszolok, csak követem, hagyom hogy visszavezessen asztalunkhoz. Lovagiasan most ő húzza ki nekem a széket, hogy leülhessek, majd utánam ő is helyet foglal. Még mindig érzem, hogy forró, ég az arcom az átéltektől. Pedig olyan szépen és kellemesen indult a tánc. Oldalra nézek a tovább táncoló tömegre, akik úgy viselkednek, mintha nem is láttak volna semmit. Ilyenek a módosabb emberek vajon? Vagy tényleg nem látták?
De ez olyan megnyugtató, hogy egy ilyen pillanat után nem néz engem minden ember. Mikor látom, hogy közeledik a pincér, előre fordulok, és felveszem poharam, hogy benedvesítsem kicsit torkomat. Mellénk jön a pincér, hogy választottunk e, kedves mosolyt erőltetek arcomra miközben az étlapot böngészem , de én végül Yuu-ra hagyom a döntést, biztos vagyok benne, hogy nekem is jól fog választani. Most a város fényeibe tekintek, olyan megnyugtató a látványa, és csodaszép. Könnyebben tudok elgondolkodni. Az üveg tükrében látom magam, mintha beleolvadnék a tájba, de a fények egem jobban érdekelnek.
Ha most megfutamodnék tőle, ha csak úgy egy szó nélkül akár hazamennék – de nem teszem meg – teljesen gyávának hinne, és tudom, hogy én is megbánnám.
Lássuk be, bármennyire kedves velem, és lovagias, akár a „mesékben”, ő is… csak férfi.
A gondolatra kis mosoly jelenik meg arcomon, de hirtelen el is tűnik. Kicsit akkor is megijesztett, de lehet csak én vagyok túl félénk vele szemben, nem tudom. Majd megpróbálok bátrabbnak tűnni.
- Jól vagy Momoka? – kérdi bársonyos hangján, én pedig észbe kapva, fejem kissé megrázva tekintek halvány szemeibe. Már lecsillapodott benne az a tűz, amit az előbb láttam, sokkal másabb így és számomra sem olyan ijesztő. Most már őszinte mosoly ül arcomon, hogy ezt látom, teljesen megnyugodtam.
- Persze – válaszolok félénken. Tényleg aggódna értem? Vagy ez csak illem? Őszintének látszik. Lassan meg is hozzák az ételt, igazán ízletesnek néz ki, és ahogy megkóstolom, tapasztalom is. Sosem voltam még ennyire elegáns étteremben, nem tudtam, hogy ennyire finomakat is főznek, és olyan különleges. Megszokott lassú tempómban kis falatokat eszek, de megszólalni nem nagyon merek.
A vacsora végeztével váltunk még pár szót, de már semmi máshoz nincs igazán kedvem, eléggé elfáradtam a mai napban, az izgalom is sok volt erre a napra.
Újra megköszönöm neki, mindent amit kaptam tőle, hisz ezek elég drága dolgok, talán soha nem fogom tudni eléggé meghálálni, és nem is tudom mivel érdemeltem ki ezt.
Rendezi a számlát, majd távozunk, meg sem merek szólalni végképp, mikor fizet, olyan határozottnak tűnik.
A kocsiban ülve magam előtt szorongatva kis táskámat nézek ki az ablakon, a futó fényekre. Az autóban teljes félhomály uralkodik, izgatottabb leszek, ha visszagondolok a pillanatra amikor a nyakamba tette az ékszert. Ujjai olyan gyengédek voltak, bizsergett a bőröm érintése nyomán. De tőle az a csók… mintha nem is Ő lett volna.
Félve néha rá tekintek szemem sarkából, de csak nyugodt arcát látom.
Hamarosan meg is érkezünk a lakásomhoz, megvárom míg a sofőr nyitja ki az ajtót, és kisegít, Yuu utánam száll ki, egészen a lépcső aljáig kísér. Zavarom megint egyre mélyebb, és nem könnyíti meg helyzetem, hogy lágyan néz le rám.
- Köszönöm, a szép estét – nem is tudom, hogy makogok vagy dadogok e, még a szemébe nézni is nehézkes nekem – és, hogy hazahoztál.
- Ez csak természetes – duruzsoló hangja olyan nyugtató, félve nézek rá, arcán talán mosoly ül, keze arcom felé közelít, és remegésem elfojtva hagyom, hogy újra gyengéden érintse arcomat. Kissé reszketek, de nem tűnhetek előtte túl gyávának, nem akarom, hogy annak lásson.
- Akár holnap… vagy később is, szívesen látlak a kis boltomban – kissé előre biccenek, tisztelettudóan és elköszönésképpen is, fel nézek rá, de semmit nem merek tenni, sőt félek attól, hogy bármi történhet. Meg sem várom válaszát, csak hadarok tovább – Jó éjt! – köszönök el, majd kezét arcomról lesimítom, és úgy tipegek fel gyors léptekkel a lépcsőn. Vissza se merek nézni, talán csak egyszer az ajtóból, kedves mosollyal integetek még egy utolsót felé, majd belépek az épületbe.
Mire felérek a szobámba, és az ablakhoz sietek, az autó már sehol nincs, kifújok egy mély levegőt, és táskámat letéve indulok meg a zuhany felé.
Ideje lefeküdni, holnap is dolgoznom kell.
|
| Levi-sama | 2009. 10. 30. 00:12:03 | #2308 |
Karakter: Yuu (Momo Café)
A táncoló párok közé vegyülünk. A kis színpadon éneklő néger énekesnő mély, búgó hangja érzéki és intim hangulatot teremt.
Lassan megyeget, mégis ahhoz képest, hogy talán a fogadásokon egyszer-kétszer táncoltam eddig... egész jól megy. És ami különös, hogy eddig kényszerből táncoltam, az üzletfeleim feleségeivel, vagy épp egy-egy partneremmel... a képmutatás kedvéért. De ezt itt nem érzem kényszernek. Élvezem, de még mennyire. Derekán pihen a kezem, érzem ruháján keresztül bőrének melegségét, pláne amikor tánc közben néha-néha összesimulunk. Finom illata, szép mosolya és melegbarna szemei teljesen elkábítanak. Nem látok más nőt a teremben, csak őt.
Nem látom értelmét, miért ne csókolhatnám meg, amikor majd megveszek azért, hogy a csillogó, puhának és kívánatosnak tűnő ajkakat megízlelhessem.
Látszólag nincs ellenére, úgyhogy nem fogom vissza magam.
Miért dübörög olyan hangosan a szívem? Érzem ahogy kis keze mellkasomra simul. Ahogy megérzi mennyire kalapál, elpirul. Kész, eddig bírtam.
Ajkához érintem a számat, és ahogy megérzem mennyire puha és mégis finom húsos -pont ahogy elképzeltem- derekán pihenő karom szorosabban tekeredik köré ahogy magamhoz húzom. Mohón csókolom, nyelvem ajkai közé siklik. Durván csókolózom, másképp nem tudok, de szenvedélyem, és hátát cirógató kezem csillapítja vad remegését. Remélem nem riasztom el... a fenébe is. Ó te jó ég, hát ki a faszt érdekel?
Halkan felmordulva szorítom még szorosabban magamhoz. Remeg... remeg a karjaimban...
Meg kell veszni!
Mielőtt orángután ordítással letépem róla a ruháit és itt a táncparkett közepén megbaszom, inkább zihálva szakítom el tőle a számat.
Lávaforrón izzó szemekkel nézek le rá. Behunyt szemhéjait látva elmosolyodom és lassan kifújom a levegőt. Felnyílnak a szemei, kínzóan lassan. Barna szemei egyszerűen gyönyörűek... Íriszeiben azok az aprócska, világos pöttyöcskék úgy csillognak, mintha aranypor lenne. Minden alkalommal, amikor megnézem, felfedezek rajta valami újat, ami lenyűgöz. Milyen helyes, pisze kis orra van.
Álló farokkal nehéz lenne tovább táncolni, mellesleg szerintem egy ilyen vad csók után neki is van bőven mit megemésztenie a vacsorán kívül.
- Gyere, üljünk le... - súgom rekedten a vágytól, majd torkomat megköszörülve vezetem vissza az asztalhoz. Szokatlanul csendes...
Basszus.
|
| timcsiikee | 2009. 10. 26. 14:38:24 | #2256 |
Karakter: Momoka(Momo-café)
Momoka:
Lassan visszafordul felém a kocsiban, kezében egy hosszúkás dobozzal, és nagyon dobban szívem. Tényleg kezdem azt hinni, hogy egy átverő műsorba csöppentem, s már csak az utolsó pillanat hiányzik amikor majd’ kiugrik a szívem, de a végén közlik a sanyarú igazságot.
- Fordulj meg – mondja halvány mosollyal, s eleget teszek kérésének, majd háttal ülve neki szorítom össze szemeimet. Kérlek az álom ne érjen még véget. Érzem ahogy közel hajol, lágy lehelete langyos szellőként cirógatja végig nyakam érzékeny bőrét, beleremegek a kellemes érzésbe. Hideg fémen érzés siklik kulcscsontom ívére, de a lánc amit érzek azonnal felveszi testem melegét, ami a fokozott izgalomtól is felhevült már. Kipattannak szemeim, kicsit előre biccentve fejem látom, hogy milyen gyönyörű ékszert is kaptam tőle. Nem, nem hiszem el, hogy ez történik velem. Halk kattanással teszi rám az ékszert, ujjai finoman simítanak végig nyakamon, s olyan érzés tölt el mintha ezer pillangó repkedne körülöttem, szárnyukkal alig érintve, de mégis kábítva, s bennem is furcsa érzések gyűlnek. Bársonyos ajkait érzem meg bőrömre tapadni, szívem ugrik egy nagyot, gyomrom szinte összeszorul az érintéstől és egy sóhaj szakad fel belőlem, elvarázsol minden egyes pillanat, de ugyanakkor félek is, valami frusztrál engem. A hirtelen közelsége? Vagy talán más? Még én sem tudom megmagyarázni.
Megfordulok, arcom tele pírral, érzem ahogy ég, majd lesütöm szemeim, és ujjaim közé véve megcsodálom a gyönyörű medált, a lánc legékesebb részét.
- Nahát… ez gyönyörű – csak ámulni tudok – köszönöm szépem – hebegem megszeppenten – Igazán nem kellett volna… - újra szemébe nézek, s még jobban pirosabbá válik arcom. Szörnyen zavarba hoz még egy pillantásával is, felforrósítja körülöttem a levegőt.
Megérkezünk, s mikor megáll a kocsi ő maga segít ki belőle, majd derekamra fonva kezét terel beljebb a csodás helyiségbe, ahol már kívülről látszik a csodálatos hangulat fénye. Bent egy eldugottabb részre ülünk, ahogy egyaránt rálátni a város csodás fényeire, és a belső teremre. Kellemes, lágy zene szól, meghitt és varázsos ez az idill, soha nem voltam még ennyire elegáns helyen, kissé megijeszt, de ahogy egyre jobban oldódom fel, mér nem is zavar. Yuu bort rendel, de én még mindig megszólalni sem tudok. Ki gondolta volna, hogy egy nap egyszer ilyen helyre kerülök és így? Mert én biztos hogy nem.
Óvatosan veszem magamhoz a pohár bort, aprókat kortyolgatva ízlelgetem, ismerkedem az aromákkal, amik szétáradnak bennem. Olyan figyelmes.
Édes bort rendelt, így én is könnyebben tudom kóstolgatni. Egy pillanatra nézek csak rá, de azonnal hipnotizál tekintete, és nem ereszt, megbűvölten figyelem.
- Volna kedved táncolni? – halvány, ellenállhatatlan mosoly, kedves hang, s a lágy zene hatására, nem beszélve a borról, feloldják bennem az összes feszültséget, szabadabbnak érzem magam, mégis félénken válaszolok:
- Igen – biccentek felé aprót, ezzel is nyomatékosítva válaszom, mosolya halványan kiszélesedik, azonnal feláll, majd engem is felsegít kezét nyújtva, boldog mosollyal fogadom el a gesztust, kezébe csúsztatom az enyémet, majd követem a „táncparkettre”. Már páran táncolnak, vagyis inkább csak ringatóznak a zenére, s mi közéjük lépve állunk meg egymással szemben. Úgy félek… ismerek alap táncokat, de olyan rég nem csináltam már, hogy attól félek meg fogok botlani. Erős keze derekamra simul lágyan, másikkal kezem fogja meg, közelebb húz magához kicsi szíven egyre jobban ver, félénken pislogok fel rá, majd szabad kezem felcsúsztatom vállára, kézfejem lelógatva a háta felé kecsesen. Közelsége megint teljesen elkábít, s amikor indítja a lépést megadóan hagyom hogy vezessen.
Pár lépés után minden félelmem el száll, olyan magabiztosan vezet, hogy nem kell félnem a félrelépéstől, szabadon szárnyalok karjaiban, lelkem is repes a boldogságtól, örömteli lágy mosollyal nézek fel rá, átadom magam a ritmusnak, a zenének, és irányításának.
Szenvedélyes lassú tánc, romantikus dallam a fülemben, teljesen úgy érzem magam mint egy tündérmesében, s képzeletben a fehér ruha fodra hosszabb fátylat növeszt úgy libben utánam követve minden mozdulatom. Egyre jobban testéhez simulok ölelésébe gabalyodva, de nem félek már semmitől, tőle sem, örülök a pillanatnak és azt kívánom soha ne érjen véget.
Már nem is tudom mióta táncolhatok vele, még fáradtságot sem érzek csak a könnyed lebegést. A dallam végénél hirtelen megáll, s én is megtorpanok, lassan pillantok fel rá.
Arca olyan közel van hozzám, lágy kék tekintete csak úgy vonz magához, és nem ereszt. Szinte már arcomon érzem leheletét, s talán csak képzelem, hogy egyre közelebb ér.
Bizsereg minden porcikám, elolvadok karjaiban, s félig lehunyt pilláim alól tekintek rá, közeledő arcára.
|
|
