|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| Levi-sama | 2010. 02. 13. 20:49:27 | #3641 |
Karakter: Yuu (timcsinek)
A szünetben Momoka elmegy a mosdóba.
- Barátom, önnek elragadó partnere van. Hogyan tett szert rá, mondja?
- Véletlenül ismertem meg. - Türelmes vagyok vele, hiszen már mindent megbeszéltünk az üzlettel kapcsolatban. Egyéb dolgom nincs már, minthogy jól érezzem magam ma este. És a színház után még jobban fogom érezni magam.
- Legközelebb adjon majd tippeket, kérem - mosolyodik el. Untat a társasága, és már kurvára várom hogy nyíljon a páholy ajtaja és az én csajom végre belépjen rajta. Amikor megteszi, birtokló elégedettséggel mérem végig. Aha, öt perccel ezelőtt is meg akartam dugni, és most sincs másképp. Leül mellém, arca zavarodott és ahogy magamhoz ölelem, érzem ahogy idegesen mocorog. Nocsak.
- Valami baj van, Momoka?
- Dehogy, semmi.
Lee szukája is megérkezik. Vet egy sokatmondó pillantást Momokára, majd rám néz és látványosan, lassan végignyalja szilikonnal pumpált száját. Valószínűleg mondhatott valamit neki. Unottan fordítom el tekintetem a ribanc műsoráról, és Momoka hajába szagolok.
- Ne foglalkozz azzal a nővel... - Az egy ordas kurva. Na jó, ezt nem mondom ki mert tovább rontok a helyzeten. - Teljesen más, mint te.
Hű de finoman fogalmaztam.
- Rendben - súgja vissza, puha ajkaival a homlokomra hint egy puszit, pont elér mivel épp a haját szaglászom kábultan. Imádom az illatát. Mmmrr... nekem ez kevés kiscsillag. Végigcsókolom a nyakát, vállát, félresöpörve az útból a ruha pántját.
. Yuu - suttogja figyelmeztetően, visszaigazítva a ruháját. Ehh... csend legyen. Szájára tapasztom az enyémet, és nyelvemmel máris benne vagyok. Ahhww... puha és édes. A szoknya felvágásából kivillanó combjára kúsznak ujjaim, de nem nyúlok be alá. Visszafogom magam, mert őt ismerve még felsikkant ha olyat teszek ami a tiltólistán szerepel.
Elválnak ajkaink, és ő pihegve pislog az öltönyömben kapaszkodó kezecskéire, hogy aztán zavartan elengedje. Cicus... felőlem egész este lóghatna a zakómon, nem bánnám.
Megérzem combomon az ő kis kacsóját, arcomon pár másodpercre vigyor terül szét. Végre. Ha tíz centivel feljebb csúsztatná, megérezné mennyire örülök neki. Hehe.
Lemosódik a vigyorom, amikor ujjaival lassú körözéssel kezd cirógatni. Hhrr...
- Kiscica - súgom a fülébe vágytól rekedt hangon - ne ingerelj, mert pórul jársz.
Úgy kapja el kezét a combomról, mintha tűzbe nyúlt volna. Halkan felnevetve csókolom meg, és bár nem látom a sötétben, azért arcát cirógató kezemmel érzem milyen forró a pofija; ha fogadnék rá mennyire vörös most, valószínűleg megnyerném a lottóötöst. Valahol a paprika és a paradicsom árnyalat körül lehet...
Felemelem a fejem, és átkarolva őt húzom közelebb magamhoz, figyelmemet erőszakkal fordítva a színpad felé.
Véget ér az előadás, Momoka pedig lelkesen tapsol a hajlongó színészeknek. Jó alakítás volt, kár hogy nem tudtam rá rendesen figyelni. Tapsolok én is, majd felállok, és kis mancsát megfogva húzom fel magamhoz, majd karomat derekára fonva fordulok vele Lee-hez.
- Igazán élvezetes volt a műsor, nemde? - kérdezi kiismerhetetlen kínai mosolyával. Biccentek, és kezet rázunk európai szokás szerint. Hajlong a faszom.
- Megismételjük máskor is - válaszolom, és ő Momoka felé fordul, megragadva az én kincsem kezét, hogy puszit hintsen a kézfejére.
- Kisasszony, szívből örülök hogy megismerhettem. Tanaka-san igazán szerencsés fickó.
- Én is örülök, uram - mosolyog rá bájosan és elragadóan. Elégedetten figyelem, egy büszke tulajdonos tekintetével. Az én csajom.
Elköszönünk, és lesétálunk a lépcsőn. A sofőr már nyitott kocsiajtóval vár minket, Momoka belibben kecses mozdulattal, egy óvatlan pillanatban pedig a szoknya vágásából kivillan a combja, és látom hogy bizony combharisnya van rajta, szexis csipkével. Nagyot nyelek, testemen végigcikázik a forróság. Na jó, ez már sok... mégis mi a faszt képzel a titkárnőm, miből vagyok én? Fából? Elkínzottan túrok a hajamba.
- Valami baj van? - kérdezi lágyan Momoka, és az oldalamhoz simulva fogja meg a kezemet, ujjait összefűzve az enyéimmel.
- Hn.
A sofőr kikanyarodik a parkolóból, és kérdezés nélkül Momoka lakása felé fordul. Ezek szerint szerinte sem lesz ma szex. Picsába.
- Yuu...?
Lepillantok rá, bájos kis pofijára, és aggódva csillogó szemeire, feszült arcvonásaim pedig ellágyulnak. Olyan kis aggódó típus.
- Semmi baj, csak elkalandoztam - válaszolom, majd jobb ötlet híján rávetem magam puha ajkaira, amúgy is ezt akartam. Ajkai puha kis húsosak, ennivalóan édesek. Felajzottan dugom nyelvemet közéjük, levadászom az övét és bezsebelek egy szexis sóhajt tőle. Kibaszott mazochista vagyok. Tutira. Végigsimítom a hátát, áldva a ruha anyaghiányosságát. Puha és selymes a bőre...
- Megérkeztünk, uram - rondít bele a sofőr hangja.
- Máris? - kapom fel a fejem. - Mi a rosseb? Százzal mentünk?!
Momoka kuncogva tol el magától, és duzzadtra csócsált ajkait megnyalva fújja ki a levegőt. Az ablakon bevilágító utcalámpák fényében látom milyen kipirult az arca. Elmosolyodom én is.
- Köszönöm ezt a szép estét - mondja nekem, amikor kiszállunk a kocsiból. Bólintok, és a szabadon lengedező kezét elkapva húzom magamhoz a kapuban megtorpanva. Engedelmesen simul hozzám, szabad kezemmel pedig derekát megragadva szorítom jobban magamhoz. Ha már nem dughatom meg, úgy elvinném magammal még valahová.
- Úgy elvinnélek még valahová ma este - mondom ki hangosan is amit gondolok. Na persze nem mindent. Megrázza fejét, puha hajának finom illata orromba kúszik.
- Sajnálom, de holnap nekem dolgoznom kell... és már későre jár.
- De nem dolgozol minden nap ugye?
- Nem - mosolyog fel rám édesen, magától hintve apró puszit a számra. Elmosolyodom. - Miért kérdezed?
- Mikor leszel szabadnapos?
Gondolkodva ráncolja homlokát, még ez is aranyos rajta.
- Hát... ha szeretnéd, akkor szombaton mondjuk.
- Naná hogy szeretném - bólintok komolyan.
- Na és mit fogunk csinálni?
- Hm... - dorombolom ajkaiba, majd mosolyogva harapdálom meg ajkacskáját. Kuncogva feszíti mellkasomnak kezeit, tetetett rosszallással.
- Na... Yuu... - csücsörít duzzogva. Cuki.
- Még nincs ötletem, de majd kitalálunk valamit. Van valami ami érdekelne?
- Hát... szívesen megismerném a barátaidat.
Lefagy a mosolyom, arcom zárkózottá válik. Ujjaim szórakozottan játszadoznak puha hajtincseivel, miközben végiggondolom mit válaszoljak erre. A csend súlyosan nehezedik ránk, oda az intim hangulat, a lágy évődés.
- Nekem nincsenek barátaim, Momoka - szólalok meg végül halkan -, csak üzletfeleim, munkatársaim és ellenségeim vannak. Őket viszont nem szeretném ha megismernéd, remélem megérted.
- Ne haragu...
- Sss... - teszem mutatóujjam puha szájacskájára. Olyan aranyos amikor próbál velem kedves lenni, véletlenül mond valamit és aztán próbálja ijedten helyrehozni.
- Nem a te hibád, hiszen alig ismersz. - Eszembe jut valami, és halványan elmosolyodva szorítom újra magamhoz. - Eljöhetnél hozzám. Megnézhetnéd az otthonomat, és ebédelhetnénk együtt a kertben, aztán délután valami jó kis programot kitalálunk... - gondolatban pedig már az éjszakánál tartok. Hhhrr... Csak nyugalom.
|
| timcsiikee | 2010. 02. 02. 21:29:49 | #3486 |
Karakter: Momoka (Lö-samának)
Momoka:
- Kiscica – mégy hangjával duruzsolja fülembe borzongatóan, ahogy még jobban magához ölel. Csak felkuncogok becézésére. Még sosem hívtak így engem, esetleg apukám, hasonlóan… De ez teljesen más.
Ajkai most fejemet veszik célba egy puha puszival, erre a pillanatra hosszan hunyom le pilláimat, de mikor feltereli tekintetem magára, újra kinyitom szemeimet.
- Holnap színházba megyek egy ügyfelemmel, valami musicalt nézünk. Volna kedved velem tartani? – kérdi halkan, ujjával arcom simítva. Teljesen elvarázsol, s ez a tekintet…
- Ügyfeled…? – kérdem elbambulva. Istenkém… végre közelebb kerülhetek hozzá? És, és… Musical? Színház? Milyen rég el szeretnék már menni!
- Ühüm – bólint válaszként.
- És mit nézünk? – mosolyodom el halványan, de csak alig, hogy tovább cirógassa arcomat, zavartalanul. Annyira kellemes.
- Ezek szerint igen a válaszod – természetes. Szeretem a színházat, és megláthatom mi is a munkája, és legfőbb ok, hogy vele lehetek. Csak igen lehet a válaszom – Legyen meglepetés. Este nyolckor érted küldök egy kocsit, sajnos nem tudok eléd menni saját magam – oh. Hát sajnálom én is, de teljesen megértem. Biztos nagyon elfoglalt.
- Jó – bólintok rá. Ez a legkevesebb. Csak egyet pislogok, hajamnál alig érezhető rántást érzek hátul, majd már csak a puha tincsek cirógatását észlelem a vállamon, és nyakamnál. Erős ujjak túrnak a fürtök közé, kábán hunyom le félig szemem, közben újra jobban magához húz.
- Mennem kell kiscica – búcsúzik egy becézve, majd kapok még egy forró csókot ,teljesen belém ívódik a pillanat. Adok neki még egy utolsó búcsú puszit is, majd elköszönök, s ő kimegy. Ledermedten állok a fal mellett, s megpróbálom felfogni a történteket. Újra olyan kedvem van, hogy madarat lehetne fogatni velem, szívem repes az örömtől, és mosolyom levakarhatatlan. De most az elsődleges dolgom, hogy rendbe szedjem magam. Mi lenne, ha meglátnának így? Minden félét összeképzelnének, főleg a lányok. Jaj istenem.
~*~
Beakasztom egyik fülbevalóm, majd a másikat, végig a tükör előtt ülve. Mosolyogva figyelem saját képem, és bár ritka eset, de elégedett vagyok magammal. Készültem Yuu vad természetére. A szájfényeim és minden sminkem teljesen letörlődik ha vele vagyok, így erősebbet kell használnom. Halvány pír kúszik arcomra ahogy belegondolok, de… ez az igazság. Magamhoz veszem parfümös üvegemet, egy picit fújok mindkét fülem mögé, majd egyet a dekoltázsba, és készen is vagyok. Az óra már majdnem nyolcat mutat, de hiába nézek ki az ablakon, a kocsi még sehol. Hol lehet már? Jaj kezdek aggódni. A nagytükörben még utoljára ellenőrzöm magam, csípőmön végigsimítva a ruhát, majd kicsi táskám veszem magamhoz. Újra az ablakhoz megyek, végre látom bekanyarodni a nagy fekete autót, és felvidulva indulok le gyorsan tipegve.
~*~
Már látom a színházat a sötétített ablakon keresztül, szíven hevesen kezd el dübörögni mellkasomban, és már csak a pillanatot várom, hogy karjai között lehessek. Tegnap óta nem láttam, s hiányolni kezdtem közelségét. Megáll a kocsi, máris azonnal az ajtajához siet, és illedelmesen nyitja ki az ajtót, kezet nyújtva nekem. Elfogadom a gesztust, és kilépek a járműből, majd előtte állok meg.
Végignéz rajtam és máris pirosodik arcom, érzem. Magához ránt, az erős kezek körülölelnek, és én borzongva hagyom.
- Szívdöglesztő vagy – dörmögi már szám felé hajolva, majd olyan olvasztó csókot kapok, mint még soha. Ha nem tartana ilyen erősen magához, most teljesen elhanyatlanék, nem törődve ruhám épségével sem. Egy pillanatra görcsösen kapaszkodom meg ruhájában, hogy egyensúlyom megtartsam, majd ahogy lassan elhajol tőlem, kábán nézek rá.
- Köszönöm – válaszolom kicsit akadozva. Halványan elmosolyodva teszi derekamra kezét keresztben, majd úgy vezet be a színház ajtaján. Kézhez kapjuk a jegyeket, melyen minden rajta van, amit tudni szeretnék.
- Nahát, ezt nézzük? Ó, mindig is meg szerettem volna nézni! – mondom vidáman.
- Gyere, mindjárt kezdődik – arcomra ad csókot, és elveszet egy páholyi részhez. Olyan izgatott vagyok, még soha nem ültem páholyban.
Ügyfelének mutat be, aki bókkal igyekszik barátságosabbá téve magát, de… számomra nem nagyon sikerül. De újra tíz centivel a föld felett lebegek, hisz… hisz…
Úgy mutatott be, hogy „ a kedvesem”. Jaj, komolyan olyan boldog vagyok, leírni sem lehet.
Leülünk, és meglepve érzékelem, hogy másik oldalamon senki sincs. Hogy itt mennyi hely van. És milyen jó a rálátás, tényleg sokkal jobb egy páholyban, ahol nem „nyomorognak” az emberek egymás mellett, és nem zavar hogy mi mindent csinálnak körülöttem.
Arra eszmélek, hogy Yuu karja fonódik körém melegen, így közelebb húzódom hozzá, persze csak ahogy lehetséges. Felém fordul, és fülembe súg, hisz már elkezdődött az előadás.
- Szeretek színházba járni – milyen véletlen.
- Én is, de csak ritkán jutok el ide – válaszolom én is füléhez hajolva, halkan, mert nem akarok senkit megzavarni az előadás élvezésében.
- Akkor gyakori programunk lesz majd – mondja megint felém fordulva, mélyebb hanggal.
- Rendben – válaszolom elmosolyodva, majd oldalra billentve fejem, vállára támasztom magam, és így nézem tovább a műsort. Oldalamra átnyúló keze lassú és gyengéd simogatásba kezd, mire teljesen megborzongok. Ha nem lenne ilyen izgalmas ez a musical, szerintem rövid időn belül elaludnék itt a karjaiban.
- Köszönöm, hogy elhoztál ide – mondom suttogva fülébe, majd egy puszit nyomok arcára, nyomatékosítva hálámat. Felém fordul lassan, ekkor lehúzódik a függöny, ami a szünetet jelzi, és azonnal észbe kapok – Egy pillanat, csak kimegyek a mosdóba – mondom mosolyogva, és magamhoz ragadva táskámat tipegek ki a páholyból.
Már a tükör előtt állva igazítom meg sminkemet, de nagyon örülök neki, hogy látom nem kell sokat bajlódnom vele, szépen megmaradt, most kivételesen. Épp a számon igazítom ki a rúzst kicsit előre hajolva, amikor egy nő lép ki a mosdó ajtaján, érzem magamon a tekintetét. Miért néz ennyire? Felé fordítom tekintetem, és látom, hogy ez az a nő, aki ott ült Yuu ügyfele mellett. De… ő egy kicsit máshogy néz ki, mint én. Sokkal… kihívóbb a külseje. Ő is a tükör elé áll félmosollyal, és hasonlóképp tesz mint én, de én már végeztem és rúzsom visszateszem a kupakjába.
- Mondd csak, milyen a pasi? – szólal meg hirtelen karcos női hangon. De… nem értem a kérdését.
- Tessék? – fordulok felé kíváncsi tekintettel.
- Tudod… az ágyban. Vagy most jöttél vele először? – kérdi erős mimikával, de csak elszörnyülködöm a kérdésen, majd mély pírba burkolózom, zavaromban azt sem tudom mit mondjak.
- Én… én… most megyek – és kirontok az ajtón, kint mélyen kapkodom a levegőt és lelassítom lépésem. Hogy kérdezhetett ilyet? Istenem. Ugye ez nem egy olyan nő volt?
Megpróbálok lenyugodni, hisz Yuu nem ilyen, ahogy ő képzelte, nem is tudom mitől ijedtem meg. Igaz szenvedélyes férfi, nem is akármilyen, de nem tenne olyat amit nem akarok… Ugye?
Visszamegyek a páholyba, kicsit remegő tagokkal ülök vissza kedvesem mellé. Újra derekamra siklatja kezét, amitől kicsit megremegek, akármilyen kellemes érzéssel tölt el. Fenébe, nem akarok megint félni tőle, hisz nincs mitől.
- Valami baj van Momoka? – kérdi halkan, hogy csak én halljam, de csak kicsit megrázom fejem, mosolyt erőltetek magamra.
- Dehogy, semmi –válaszolok én is halkan. Elfordul tőlem, de karja rajtam marad, még pár szót vált a Lee nevű alakkal, majd nemsokára elkezdődik a folytatás. Elsötétül minden, a műsor folyik tovább és megosztott figyelemmel kísérem végig az eseményeket. Yuu is végre a színpadot figyeli, ahogy én is. Egyszer csak felém hajol, de csak szememmel figyelem ténykedését.
- Ne foglalkozz azzal a nővel… teljesen más, mint te – duruzsolja fülembe, s ez a pár szó olyan hatással van rám, mint ebben a pillanatban semmi más. Szívemről egy szikla gördül le, felsóhajtok a kijelentésre, és őszinte kis mosoly jelenik meg arcomon.
- Rendben – fordulok felé megkönnyebbülten, és első ami utamba akad az homloka így arra adok egy csókot hosszan. Nagyon jól esik, hogy ezt mondja, újra érzem, hogy tényleg nyugodt vagyok. Halkan mordul fel érintésemre, fülemtől kicsit lejjebb hajol, majd államra ad egy puszit, bele is borzongok, de még nem zavar, nagyon kellemes. Viszont mikor már egyre többet kapok nyakamra is, s a pántot csúsztatja le vállamról, hogy az eltakart részre is jusson csókjából, már feszültség árad szét bennem, szívem majd’ kiugrik helyéről, és idegesen rántom vissza a pántot a helyére.
- Yuu – suttogom erőteljesen, de azonnal egy csókot kapok nem tudom, hogy elhallgattatásként, vagy más miatt, de teljesen felold. Ellágyultan hagyom, hogy ajkaim cirógassa, majd nyelve számba törjön és köröző mozdulataival eltűntesse belőlem az összes indulatot. Félénken viszonzom az éhes csókot, nem törődve azzal, hogy bárki láthat, mert szerintem annyira sötét van, hogy szinte senki nem veheti észre.
Keze combomra simul, s ekkor szakadok el tőle kábán csillogó szemekkel. Észre sem vettem, hogy megint öltönyébe kapaszkodtam, így azonnal eleresztem, szerencsére nem gyűrtem össze. Mély zavaromban lesütöm szemem, visszakényelmesedem a helyemre a székben, s csak egy félénk mosollyal jutalmazom iménti tettét. Még sosem csókolóztam színházban sem, hihetetlen miket hoz ki belőlem.
Még mindig combomon pihen felém eső keze, de nem zavar, hisz semmit nem csinál, csak lágy melegséggel önt el tenyere. Én is így teszek, s hozzá közelebb lévő kezem combjára teszem, így nézem tovább a műsort.
Később ösztönösen mozdulnak ujjaim, s kaparásnak tűnő mozdulatokkal csak gyengéden simítom a nadrág anyagát fel és le, berögződött mozgással. Nálam ez a simogatás ilyenkor teljesen magától jön, de remélem őt nem zavarja, hisz vele még nem tettem ilyet.
|
| Levi-sama | 2010. 01. 25. 20:11:46 | #3398 |
Karakter: Yuu (Momo Café)
Karcsú ujjai közé fogja a rózsa szárát, és melegen mosolyog fel rám.
- Van időd kicsit leülni? – kérdezi. Hű de rohadtul válaszolnám, hogy akár vele maradnék egész nap, de sajnos nem tehetem.
- Nem sok, lassan tovább kell mennem csak pár percre jöttem – felelem, arcát megcirógatva. Tetszik, hogy belesimítja magát a tenyerembe, egyáltalán nem húzódik el tőlem. Ezért egy nagy piros pontot kap tőlem a titkárnőm. És most a csókom...
- Gyere... Mutatok valamit - szólal meg hirtelen, mielőtt ajkaira vetődhetnék és csuklómat megfogva kezd el húzni engem valamelyik irányba. Nem szoktam hozzá, hogy irányítgassanak, vagy megmondják mit tegyek. Végül mégis hagyom hogy magával húzzon, és érdeklődve pillantok körül a hátsó helyiségben. Egy nagy konyha, akár a házamban lévő, ugyanolyan modern is, csak éppen ez sokkal barátságosabb, kellemesebb hely. Asztal és székek is vannak, a pulton és polcokon sok sütemény illatozik.
- Ez az én kis birodalmam - fordul felém kuncogva, akár egy kislány aki a titkos búvóhelyét mutatja pajtásának. Aranyos. Na de mostmár aztán...
Magam elé penderítem, és bevasalom a csókomat, amivel azóta tartozik nekem, hogy múltkor a kocsiban elküldött a búsba. Mmhh... annyira puha és meleg... és édes... Teljesen bezsongat, pedig most nincs időm erre. Amikor már elviselhetetlen a vágy, elhúzódom puha ajkaitól, és halvány mosollyal nézem lehunyt szemeit, hosszú pilláit, pírját az arcán. Lassan nyílnak fel az aranybarna szemek, bennük kedves meleg szikrák csillognak. Íriszén apró kis zöld pöttyök is vannak. Nahát... nem győzöm nézegetni őt, mindig találok valamit rajta, ami még szebbé és érdekesebbé teszi a szememben.
- Nehogy elkéss... - susogja és hozzám bújik, vállamhoz simítva fejét.
- Kiscica - súgom a fülébe, magamhoz szorítva őt még jobban. Belekuncog a mellkasomba. Ölelgetem még pár percig, de mást nem teszek, pedig fejemben olyan korhatáros gondolatok cikáznak, mint a szél. Búcsú puszit kap a feje búbjára, majd állát felemelem hogy a szemébe nézhessek.
- Holnap színházba megyek egy ügyfelemmel, valami musicalt nézünk. Volna kedved velem tartani? - Miközben beszélek hozzá, arcán pihenő kezem hüvelyujjával puha ajkait cirógatom.
- Ügyfeled...?
- Ühüm - biccentek. Veszélytelen kis találkozó lesz, egy pénzügyi szakemberrel aki a konkurens multicég tanácsadója, és némi pénzért átjátssza nekem a cég titkait, amivel fölébük kerekedhetem. Kőkemény üzleti világ. Pénz beszél, kutya ugat. A fickó nem tudja valójában ki vagyok, ergo a lebukás veszélye sem áll fenn, így magammal vihetem Momokát is. Jó lesz a társaságában, különben halálra unnám magam.
- És mit nézünk? - csillognak rám a szemei boldogan.
- Ezek szerint igen a válaszod - csipkedem meg finoman arcocskáját, miközben derekánál fogva ismét közelebb húzom magamhoz. - Legyen meglepetés. Este nyolckor érted küldök egy kocsit, sajnos nem tudok eléd menni saját magam.
- Jó - biccent, haja arca körül meglebben. Hm. Nem szeretem ha feltűzi a haját... Egy mozdulattal szabadítom ki a sűrű, selymes tincseket a hajcsat fogságából, és élvezettel merítem bele ujjaimat. Na jó, ha ez így megy tovább, tényleg nagyon elkésem.
- Mennem kell kiscica - futó csók, egy mély szippantás hajának illatából, és még egy búcsú puszi (Miért ne kaphatnék kettőt?!). Eltartalékolom, és nem dobom fel őt a vállamra hogy a kocsiba vigyem, majd hazavitessem és az ágyamba bilincseljem ahogy szívem szerint tenném. A titkárnőm kinyiffantana azok után, hogy rojtosra beszélte száját a „játékszabályokról”. Csak a tiltó-lista két oldalas lenne ha leírnám. Nem dugom meg, nem támadom le, nem csinálhatom ezt meg azt... bah.
Behuppanok a kocsiba, és hajtás.
***
Szénfekete Armani öltönyömben állok a színház bejáratánál. Lezseren támaszkodom sétapálcámra, amely egy Hatori Hanzo szamurájkard pengéjét rejti magában, kissé keskenyebb kiadásban hogy ne legyen feltűnő. Rendelésre készült... Sok életet kioltott már a kicsike. Amúgy pedig egészen megszoktam már. Testőreim szinte észrevétlenül állnak körülöttem, elvegyülve az emberek között.
Bekanyarodik a fekete Lancia, és kipattan a sofőröm hogy kinyissa az ajtót. Közelebb lépek, én magam nyújtom kezemet hogy kisegítsem Momokát. Sápadt, finom keze a tenyerembe simul és én megborzongok érintésétől. Hű. Kiegyenesedik előttem, én pedig nyelek egy nagyot. Haja hullámosabb a szokásosnál, dekoratívan öleli körül szép arcát, amely a rafinált sminktől még sugárzóbb és szebb a szokottnál. Telt melleit kiemeli a halványlila ruha dekoltázsa meg a nyaklánc amit tőlem kapott, és a csípője kerekségét is, combjának formás hosszát pedig a kis felvágás a ruha oldalán. Édes istenem! Egyszerűen vérlázító, pedig nem hivalkodó cuccban van, mégis rám elemi erővel hat a látvány.
- Szívdöglesztő vagy - mondom ajkaiba, és tojva rá mennyire csókálló a rúzsa, itt és most úgy de úgy megmutatom neki mennyire is az, hogy csak na. Vonakodva engedem el, majd meggyőződöm, hogy nem csak szép de eszes is az én kiscicám. Csókálló rúzs. Ügyes.
- Köszönöm - pihegi kipirulva. A karomon kéne bevezetnem őt ahogy a többi sznob teszi a nőkkel, de én csak derekára teszem a kezem, és bekísérem. Mindig is szartam a konvenciókra. A jegyeket meglátva fellelkesül.
- Nahát, ezt nézzük? Ó, mindig is meg szerettem volna nézni! - Kis édes.
- Gyere, mindjárt kezdődik. - Megpuszilom az arcát, és felkísérem az oldalsó csigalépcsőn a páholyba. Bent már bent áll a középkorú, kissé túlsúlyos és kopaszodó Lee Yang. Kínai a lelkem. Sosem bíztam a fajtájában.
- Momoka, ő itt Lee. Lee, ő itt Momoka a kedvesem.
- Nagyon örvendek szépséges hölgy - bókol neki, majd miután túlestünk a formaságokon, leültetem magam mellé. Lee a páholy másik felében ül egy kis macával, akit be sem kellett mutatnom, annyira jelentéktelen. Leoltják a lámpákat, felmegy a függöny és elkezdődik az előadás. Kigombolom öltönyöm felsőjét, és karommal átölelem Momokát aki megadóan simul az oldalamhoz.
- Szeretek színházba járni - dörmögöm halkan a fülébe.
- Én is, de csak ritkán jutok el ide - súgja vissza, ajkai fülemhez érnek. Mmm... ne izgass. Így is alig tudok nem a hosszú combjaira figyelni ahogy mellettem ül keresztbe tett lábakkal.
- Akkor gyakori programunk lesz majd.
- Rendben. - A világ legtermészetesebb mozdulatával támasztja meg fejét a vállgödrömbe, és halk sóhajjal adja át magát a látványnak. Nekem kissé megoszlik a figyelmem, de tartom magam. Eszembe jutnak a szabályok: nincs szoknya alá nyúlkálás, tapizás. Elég nehéz, mert eddig sosem kellett így kontrollálni a végtagjaimat. Ha valamit meg akartam fogni, megfogtam és kész. A dekoltázsába olyan könnyedén becsúsztathatnám az ujjaimat, és...
Inkább a színpadra koncentrálok. Ez az, megy ez mint az ágyba hugyozás. Na nem mintha próbáltam volna.
|
| timcsiikee | 2010. 01. 12. 14:54:45 | #3248 |
Karakter: Momoka (Lö-samának)
Momoka:
Lassan nyugszom meg, de ebben rásegít amikor tenyerét hátamra érzem simulni. Ez így annyira kellemes. Kis idő után már szívdobogását is felfedezem, mikor már nem kezeimre hajtom fejem, hanem közvetlen mellkasára, és az ütemes ritmustól csillapodik bennem a remegés is. Ha sokáig így maradnánk, még el is tudnék aludni.
- Megérkeztünk, uram – szól karcos hangon a sofőr, és ez kirángat engem az idillből. Yuu finoman segít ki az autóból, a bejáratnál állunk meg, még mindig csendben, szavak sem kellenek, elég ha arcát láthatom. Férfias kezeivel gyengéden fogja közre arcomat, s ez az ellentét olya kellemes bizsergéssel tölt el, ami mindent elfeledtet velem. Puhán csókol meg, majd szenvedélyesen, kábán igyekszem viszonozni, de nem is érzem mennyire sikerül ez vajon.
- Kibírom azt hiszem… - suttogja alig hallhatóan… így még nem is hallottam beszélni, de szemében furcsa fényt látok. Megszólalni sem tudok – Holnap este sajnos nem tudunk találkozni, dolgoznom kell – szívembe belehasít a pici fájó érzés. Tudtam. tudtam, hogy ez lesz, talán mégsem kellett volna úgy visszautasítanom, de nem tehetek róla… Akkor sajnos… el kellesz engednem. Lehunyom pilláim, aprót sóhajtok fel. Nem baj, hozzászoktam.
- Semmi baj, megértem… - mondom pici csalódással, de bármennyire igyekszem visszatartani, nem megy.
- Mit? – kérdez vissza, mint aki nem érti. Mindegy… nem akarom firtatni, mert attól félek megint csak sírnák előtte, amit nem szeretnék. Egy pici lépéssel hátrálok el tőle. Jó éjt kívánok, megköszönöm a vacsorát, és már mondatom végén érzem a kibukó könnyeket így elsuhanok a kapu felé, el a szeme elől. Gyerünk Momoka, bírd ki a lakásodig ott majd elengedheted magad.
~*~
- Momoka-san, nyugodjon meg – ül mellém Kenji, és kedves hangon szólít meg. Nagyon aranyos és kedves fiú, rögtön észrevette, hogy nem vagyok jó passzban, bár szerintem ez nem nehéz. Tegnap egy jó ideig nem tudtam elaludni, így egy enyhe fáradtság is rátesz a szürke kedvemre.
- Én nyugodt vagyok… nem látod? – emelem fel fejem egy fanyar mosollyal, mire csak sóhajt egyet.
- Akkor azt mondom, hogy ne lógassa az orrát. Nem éri meg – talán igaza van, de akkor sem megy. Nekem minden sokat jelentett, és rossz azt tudni, hogy nem tudtam azt viszonozni, amit ő szeretett volna. Talán tényleg nem volt hozzám való.
- Semmi baj Kenji-kun, nem sokára jobban leszek. majd mindjárt sütök valami finomat, és mind a vendégeim lesztek – őszintébb bár kisebb mosollyal nézek rá, és ezt viszonozza is nekem.
- Jól van, én megyek a pultba – és már fel is állt mellőlem. Egy sóhajjal felkelek én is pár perccel később, majd fehér köténykémet felkapom, hajam feltűzöm, és hozzá is kezdek. Ez majd biztosan elfeledteti velem a dolgot, mindig is sikerült. A sütés a mindenem, és a legjobb benne, hogy a finomságokat utána el is fogyaszthatom. Persze nem mindet, hisz el is kell adni valamit. Apró kuncogás hagyja el szám, majd bele is kezdek.
A lányok is próbáltak ma már vidítani, mert természetesen addig nem hagytak békén, míg mindent el nem mondtam. Igazán kedvesek, de nem szeretem ezt a tolakodást. Lehet csak rosszkedvem miatt gondolom ezt, de akkor is zavart. Hiába mondogatták nekem, hogy ezzel nem dobott ki, csak tényleg munkája van, valahogy nem nyugtatott meg. Adott egy kicsi reményt ugyan, de úgy érzem nekem lesz igazam, és tényleg ennyi volt.
~*~
Már javában a harmadik adag sütemény csücsül a sütőben, ami azt jelenti, hogy röpke három óra alatt, csináltam tíz fajtát. Büszke lehetek magamra, ritkán csinálok ennyi finomságot egyszerre, de most jól is esett, sokkal jobban érzem magam. Azt hiszem mára elég is lesz ennyi, a reggeli adagok már kint vannak, és a benti hűtőben is pár. Elmegyek és kezet mosok, majd visszasétálok a fémpolcok közé, mélyet szippantva illatukból.
- Momoka-san – szinte sikkantja az egyik lány, és ijedten kapom felé tekintetem.
- Valami baj van? - tipegek felé, arcán pír vagy, mosolyog, és kistányér méretűen csillognak szemei.
- Nem… nincs, de keresik magát – szívem hatalmasat dobban, de eszem azonnal visszafogja minden érzésemet… Nyugalom Momoka. Ha nem akarsz nagyot csalódni, akkor nem rá gondolsz, mert lehet hogy nem is ő az. Bár ilyen reakcióra mit higgyek?
Izgatottan sétálok végig a folyosón, majd az ajtóba érve újra szélsebes lüktetésbe kezd szívem, mindjárt örömkönnyen hagyják el szemem sarkát. Tényleg ő az… Hát mégis igaz lett volna, amit a lányok mondtak? Arcomra mosoly csalódik, hisz ebben a pillanatban nem szárnyalhatja semmi túl a boldogságomat. Talán túl érzékenyen fogtam fel mindent, olyan buta vagyok. Jobban kéne magamban is és benne is bízni. De főleg több önbizalomra lenne szükségem.
- Szia – köszön, s az ő arcán is egy kis mosolyt látok. Legszívesebben a nyakába ugranék, de az nem rám vallana és a vendégek előtt meg végképp nem tennék ilyet, szégyenbe hoznám magamat.
- Szia! – válaszolok lelkesen, és a pultot kikerülve sietek hozzá, s csak e közben látom meg, amit eddig a polcok takartak. Egy szál rózsa… Felcsillan szemem.
- Látni akartalak – mondja halkan, és felém nyújtja a szál virágot. Milyen romantikus pillanat, de… annyi vendég van most itt, félek egy kicsit.
- Van időd kicsit leülni? – kérdem kedvesen, miközben elveszem tőle a virágot, vigyázva hogy a tüskék meg ne szúrjanak. Tudom, hogy dolgoznia kell menni, ezért kérdezem. Keze arcomra simul, egy hosszú pillanatra lehunyom pilláim az érintésre.
- Nem sok, lassan tovább kell mennem csak pár percre jöttem – igazán kár, de nem csalódhatok, hisz már az is hatalmas öröm nekem. Gondolok egyet, majd felnézek rá még mindig csillogó szemekkel. Remélem örülni fog neki, mert ahogy láttam szereti a süteményeket.
- Gyere… Mutatok valamit - fogom meg csuklóját, és máris húzom magam után egyenesen a pult mögé. Nem szól, csak egy pillanatnyi daccal követ, óvatosan vonom magam után, egészen a hátsó részig, ahol már a kész sütemények hada szinte labirintus szerűen helyezkednek el a fémpolcokon. Ami kintre még nem fér, azt itt tartjuk. Alig van hűvös, de még sem didergetően, pont kellemesnek mondható egy nyári időben.
- Ez az én kis birodalmam – kuncogom el magam az ajtóban állva vele együtt, engedelmesen hagyom, hogy keze derekamra simuljon, és így lépjünk beljebb párat. A krémek és piskóták finom illata tölti be az egész teret, mámorítóan édes mégsem émelyítő illat, nekem ez felér bármivel. Hirtelen maga elé ránt, közvetlen szembe ,azonnal nekicsapódon finoman mellkasának, és aprót sikkantok. Kis kezeim testének feszülnek, majd mikor meglátom azt a csábító tüzet a szemében, megint elmosolyodom, és lassan felsiklatom kezeim nyaka köré fonva őket. Karjaival óvón ölel át, olyan meghitt ez a pillanat, újra tündérmesébe élem magam, pedig tudom, hogy nem kellene, mégis…
Lassan hajol felém, pilláim fokozatosan hunyom le, míg nem eléri ajkaim, s szenvedélyes csókjába adva magam simulok hozzá, és végleg megadom magam neki. Olyan csodálatos és szép, kellemes és elbűvölő varázs. Ha rajtam múlna, soha nem hagynám abba, de egyszer sajnos meg kell tenni. Erős mégis bársonyos ajkaival cirógat, nyelve számban kutakodva hívja keringőre enyémet, és már nem is félek tőle úgy, mint anno az első csókunk alkalmakor, ez sokkal mesésebb. A káprázatból egyszer mégis csak ki kell kászálódnom, lassan hajol el tőlem és csak hosszú pillanatok után vagyok képes kinyitni a szemem. Nem akarom hogy elmenjen, de neki is dolgoznia kell, ezt meg kell értenem. Ahogy arcát látom, ő is szívesen maradna még, de figyelembe kell vennem az ő kötelességét is.
- Nehogy elkéss… - suttogom nagyon halkan, majd egy mosollyal bújok hozzá, vállára hajtva fejemet.
|
| Levi-sama | 2010. 01. 11. 23:54:15 | #3239 |
Karakter: Yuu (Momo-café)
A fenébe is, totál megrémítettem, pedig nem akartam. Szép kis arcát nézem, és könnyei láttán piszok szarul kezdem érezni magam a bőrömben. Egy szemétláda vagyok, ezt mindig is tudtam, de ő... ő nem érdemli meg ezt a bánásmódot, mert különleges. Számomra mindenképp.
Letörlöm a kicsordult könnycseppet és elfojtok egy káromkodást. Miattam sír, hogy a fene essen belém. Olyan törékeny, finom lelkű nő... még nem is volt dolgom hasonlóval.
- Sajnálom... - suttogja halkan. - Nekem... nekem ez így túl gyors... Sajnálom...
Összeszorítja szemeit, és ahogy elengedem arcát, ő közelebb csusszan hozzám és hozzám bújik. Szívem hirtelen dörömbölni kezd mellkasomban, és meglepetten pislogok le rá.
Most akkor mi van?
Elutasított, de... akkor miért ölel meg? Akkor most mégsem utasított el? Tétován csúsztatom hátára tenyereimet, majd amikor nem menekül el sikoltva, magamhoz ölelem én is őt. Gondolataim száguldoznak agyamban. Gyors neki a tempóm? Pedig én most aztán kibaszottul vissza is fogtam magam.
A csend ránk nehezedik, de nem zavar. Jó így együtt, hogy ő a karjaimban illatozik puha kis testével, én meg csak ölelem őt. Testem még mindig hevesen reagál az övére, de nem gond. Nem akarok durván rámászni, hisz csak egy könnycseppet hullajtott, és én legszívesebben elsüllyedtem volna. Ha még meg is bőgetem, eláshatom magam.
- Megérkeztünk, uram. - Kinyitja nekünk a sofőr a kocsiajtót, kiszállok és kisegítem Momokát. A ház bejáratánál megállunk egymással szemben, és tétován fogom még mindig a kezét. Most mi a fenét kéne mondanom, hogy ne basszam el?
Tétován kezeim közé veszem arcocskáját, és megcsókolom. Mámorító íze van, és egyszerűen teljesen beindít. Szokásos hevességemmel csókolom, magamhoz szorítva szenvedélyesen. Belesóhajt a csókba és vad bizsergés cikázik végig testemen. Nagyon vágyom rá, de a fene essen belém, akkor sem fogom letámadni. Fújtatva válok el szájacskájától, és kipirult, pihegő arcát megcirógatom.
- Kibírom azt hiszem... - dörmögöm félig neki, félig magamnak, és elgondolkozva morzsolgatom ujjaimmal egy hajtincsét. - Holnap este sajnos nem tudunk találkozni, dolgoznom kell.
Furcsa érzés ezt mondani. Ha csak sejtené mit is hívok én munkának... Holnap szét kell csapnom megint a jakuzáim között, és tárgyalnom kell néhány amerikai ügyféllel. Nagyobb drogügylet, sok pénz és veszély. Kár hogy őt nem vihetem magammal, és nem üldögélhet az ölemben amíg a megbeszélés tart... de jobb is hogy nem tud semmit. Addig jó neki, és nekem is.
Nem válaszol, csak lesüti szemeit és szomorkásan nézi mellkasomat. Idegesen kezd kalimpálni a szívem, gőzöm sincs most meg mi a baja.
- Semmi baj, megértem...
- Mit? - kérdezem kifejezéstelen arccal. Nem értem most mi a baja, és lassan ott tartok már, hogy kínomban ráharapok a sétapálcámra. Akármit mondok vagy teszek, nem jó?! Bassza meg, hát sosem volt még barátnőm, csajom, nőm! Csak dugtam a nőket, de jószerivel a nevüket sem tudtam. Most meg... lila fingom sincs mit kell csinálni.
Félénken hátrál egy lépést.
- Jó éjt... és köszönöm a vacsorát... - mondja elcsukló hangon és huss, berohan a kapun.
Idegesen túrok a hajamba. Most mi a faszom van?
***
Lassan dobolok ujjaimmal az asztallapon, arcom teljesen kifejezéstelen. Nem látszik rajtam hogy mindjárt felrobbanok, úgy fúrom jéghideg tekintetem a titkárnőm csodálkozva kerekedő szemeibe. Látom hogy mondana valamit, de inkább visszafogja magát és vesz egy mély levegőt, majd lassan kifújja.
- Szóval? - kérdezem tőle kimérten. Egyszerűen nem volt kihez fordulnom, csak hozzá. Egy másik, hasonlóan kedves nő tudja csak hogy mi a franc van.
- Maga komolyan ennyire nem látja a dolgokat? - kérdez vissza, és ökölbe szorul az asztalon doboló kezem. Pillantásomtól hátrahőköl, és felemeli a kezeit békítően. - Jól van, jól van... Szóval a hölgy...
- Momoka - szúrom közbe, és ő elmosolyodik. Mi olyan vicces?!
- Szóval... nem magyarázom el, mert a női lélek bonyolult, így csak egy tanácsot adok. Folytassa a gyengéd udvarlást, mert ő most kissé összezavarodott. Ha gondolja, a mai programjába ebéd után belefér egy kis idő, hogy meglátogassa őt és vigyen neki egy kis virágot...
- És ez segít? - pislogok rá gyanakodva.
- Igen, uram. Segíteni fog. És ha lehetséges... - Elbizonytalanodik a hangja, ezért intek neki hogy folytassa. - Szóval ha lehetséges akkor ne nyomuljon olyan intenzíven. Nem akarja elriasztani, ugye?
Zord arccal nézek rá.
- Meg sem csókolhatom?
- De igen! Csak... mást nem, ha érti mire gondolok.
- És akkor hogy fogom megd...
- Majd! - csattan fel, félbeszakítva engem. - Majd arra is sor kerül, de még nem lehet! - hadarja kipirulva.
Sóhajtva borzolom meg hajamat, és tekintetem az ablak felé fordítom.
- Ha valóban annyira tetszik önnek ez a lány... akkor dolgozzon meg érte, uram. Szerintem megéri, habár nem ismerem a hölgyet... de biztos vagyok benne hogy különleges.
- Igen az.
***
Kiszállok a kocsiból, és testőreimet hátrahagyva lépek be a kávéházba. Ma díszkisérettel jöttem ide, mert innen megyek tovább egy jakuza megbeszélésre. De Momoka nem látja őket, hisz kint várnak a két másik kocsiban. Az egy szál vörös rózsát (amit a titkárnőm javasolt) a pálcámmal együtt kezemben tartva sétálok nyugodt léptekkel a pulthoz. Nem értem, miért csak egy szálat. Én egy nagy csokrot akartam, de az a nő ragaszkodott hozzá hogy csak ennyi legyen, mert ez állítólag romantikus. Hát... ő is nő, biztos tudja. Mindenestre tudom, hogy jó tanácsokat ad, mert eddig minden bevált amit mondott.
- Üdv. Momokát keresem.
- Máris szólok neki - hadarja a lány, és huss. Alig egy perc múlva már hallom is cipőjének finom koppanásait, és a hátsó helyiségbe vezető ajtóban fel is bukkan. Szép és bájos, mint mindig. Haja feltűzve, néhány tincs rakoncátlanul göndörödik nyakánál, arcán halvány pír, és egy kedves mosoly. Mindig mosolyog rám... ez tetszik.
- Szia - köszönök neki, halványan elmosolyodva. Nem bírok fapofát vágni, ha ő így néz rám. Képtelen vagyok.
- Szia! - Figyelem ahogy megkerüli a pultot és végre elém áll. Fehér kötényke van rajta, és az illata... mmm... Rávetném magam hogy megcsókoljam, de eszembe jut amit a titkárnőm szájbarágósan belekalapált a fejembe, és inkább felé nyújtom a rózsát.
- Látni akartalak - mondom neki. Figyelem ahogy szép szemei felcsillannak, és mosolya felragyog. Így a legszebb... Na de most már elég ennyi, akarom azt a csókot.
|
| timcsiikee | 2010. 01. 11. 21:06:52 | #3237 |
Karakter: Momoka (Lö-samának)
Momoka:
- Jó estét kívánok – dörren mellettünk egy testes pincér, s máris megkapjuk az étlapokat. Megrendeljük a vacsoránkat, s kettőnk között megint egy kis csendesség kezdi a feszültséget növelni. Fagyos szemeivel a távolba réved, s olyan üres, hogy majd elveszek benne. Nem néz semmit, látom arcvonásain hogy mélyen gondolkodik valamin. Ujjai halkan recsegnek, mikor észreveszem, hogy asztalon pihenő kezét ökölbe rántja, és csak remélni tudom, hogy nem az előző kijelentéseim miatt… Hogy kiskoromban ide jártam. Úgy sajnálom őt, hogy olyan gyermekkora volt, de nem mutathatom ki azzal csak megbántanám. Egy férfi büszkeségén csorba esne, ha nagyon sajnálnánk.
- Valami baj van? – kérdem halkan, végig őt nézve, kezemet finoman simítom rá öklére. Felém kapja tekintetét, ami egy pillanat alatt telik meg újra egy kicsi élettel, ahogy rám tekint. Ellazul keze is lassan, kis kezem ujjai közé veszi, kellemesen tapasztalom puha érintését.
- Új nekem ez az egész – sóhajával fejezi be apró kijelentését, de összezavar, nem tudom mire gondol.
- Nem értem…
- Nem baj – emeli fel kezem, hogy fejére puszit hintsen, s arcomba megint pír szökik. Olyan lovagias és kedves velem, vajon mi zavarhatja ennyire? De örömmel konstatálom magamban, hogy nem haragudott meg rám, úgy látszik nem az zavarta. De vajon mi? Nem akarom kierőszakolni belőle, majd elmondja ha jónak látja, hiába kíváncsi vagyok, most nem kérdezek rá, elrontanám a pillanatot.
Végre kihozzák ételünket, érzem, hogy a feszültség valamennyire eloszlott, így közben mesélek neki, persze ha jelét látom, abbahagyom.
Jól telik az esténk, és olyan jól érzem magam mellette, mindent szívesen mesélek el neki. Hogy miért választottam ezt a pályát, s ennek hála rengeteg kis történet pattan ki fejemből, amit úgy érzek meg kell osztanom vele. Míg ő borozgat, és egy pici fagylaltkehellyel birkózom meg, s kislány módjára először a gyümölcsdarabokat halászom ki – remélem – észrevétlenül.
Kellemes örömmel öntött el, ahogy arcán szokásos mimikájával végighallgatott. Láttam rajta, hogy nem akar beszélni, ezért sem kérdezgettem, féltem, hogy megint rossz felé tapintok. De már eléggé lehűlt a levegő, s a lakmározást is befejeztük, így hagyom hogy Yuu rendezze a számlát, s kikísérjen a kertből. Visszaülünk a nagy és sötét limuzinban, belő halvány világítás ad jobb belátást a belső területre. Épp hogy kényelmesen elhelyezkedem a bőr ülésen, Yuu mellém ül, de felocsúdni sincs időm, azzal a lendülettel már hajol is felém, és nyakamba hajolva éget csókot bőrömbe. Az est hűvössége azonnal elszáll belőlem, belsőmet forróság önti el abból az egyetlen pontból indulva, ahol ajkával érint.
- Ké-későre jár már – nyöszörgöm halkan, reszketek érintéseitől, amit a legpirulósabb pontjaimnál tapint.
- Bizony – szuszogja kéjes hangon, megrémiszt, és leáll egy pillanatra légzésem, majd hevesebben kapkodom levegő után. Kutakodó kezét lefogom, mielőtt sikítva ugranék ki az ajtón.
- Yuu… - mondom halk, és elvékonyodott hangon, de próbálok erőt gyűjteni – Haza szeretnék menni… - jelentem ki kedvesen.
- Hallottad! – emeli meg hangját a sofőr felé, majd visszafordul felém.
- Igen uram! – hallom a választ, s a kocsi már meg is indul… nincs menekvés. Torkomban érzem szívemet lüktetni, arcomhoz hajol, majd egy szenvedélyes csókkal vesz birtokba. Hiába csak ajkamat csókolja, olyan mintha egész lényem ezzel fogva tartaná. De kijózanít keze kutakodása, ahogy szoknyám alá settenkednek az ujjak, és hangosabb sikoly tör ki belőlem.
- Neh! – de még ez is sóhajjá fojtódik, forró testemnek hála. Ég a fejem, biztos vagyok benne, hogy egész arcom most piros az átéltektől. Szégyenkezve rakom helyre ruházatomat, előre biccentem fejem, hogy ne lássa szemeimben a könnyfátylat, és kezeim ölembe egyenesen téve piszkálgatom ujjaimat. Ez annyira kínos. Érzem, és már tudom is mennyi vágy és szenvedély tombol benne, de én ezt még nem tudom megadni neki. Félek még tőle, és talán nem bízom benne eléggé, és bármennyire is kedves velem, bármennyire is jóképű és sármos, nem tudok önkényesen a bűvereje alá kerülni. Nekem ez túl gyors. De félek elmondani, nem akarom megbántani. Annyira jól kezdődött ez az egész, azt sem akarom, hogy magamra hagyjon majd, és csak úgy kilépjen az életemből, jól érzem magam mellette. De vajon ebből mit mondhatok el neki? Félek…
- Momoka? Mi a baj? – kérdi lágy hangon, de még nem tudom megszólalni, csak szipogó nyöszörgés lenne belőle. Nem akarok sírni… Előtte... – Válaszolj – hangja határozottabban dörren, amitől összerezzenek – Légy szíves – hiába a lágyabb hang, most megijedtem tőle. Felbosszantottam, pedig nagyon nem akartam. Megint kis fejrázással válaszolok csak, meg akarom várni, míg elmúlik a sírási hajlamom, de úgy néz ki ő ezt nem hagyja annyiban, kissé erősebben veszi ujjai közé arcomat, és maga felé rántja, jobban remegni kezdenek végtagjaim, és egy könnycsepp csordul ki arcomra, hiába tartottam vissza eddig oly erősen. Arca az első pillanatban rideg, de ahogy engem néz fokozatosan lágyul el, hüvelykujjával letörli könnyem nyomát, gyengédségétől kicsit megnyugszom.
- Sajnálom… - suttogom alig hallhatóan, de nem moccanok meg, csak őt figyelem – Nekem… nekem ez így túl gyors… - bököm ki végül, majd aprót sóhajtok fel, nem akarom megbántani, de sajnos én így érzek. Én nem tudom neki még megadni azt, amire vágyik – Sajnálom – mondom megint, és érzem, hogy könnyeim buknának elő, pedig erős gátként szorítom össze szemeimet. Nem akarom hogy lássa, közelebb csúszom hozzá, karjaimat mellkasának feszítem, és rá hajtom fejem, teste mellé kucorodva. A ruhán át érzem forró bőrét, ahogy száguldozik alatta a vér az erekben. Lassan csúsztatva rajta kezem, kicsit átölelem, de remélem e miatt nem lök el magától. Nem utasítottam vissza, csak… csak… én még félek.
|
| Levi-sama | 2010. 01. 05. 14:27:21 | #3164 |
Karakter: Yuu (Timcsinek)
- Nem is tudom... - pillant elgondolkozva az ablakon túli világra. Blúzának felső gobjai lekötik minden figyelmemet. Miért kell ilyen szűziesen nyakig begombolkoznia? Nem csak a fantáziámra akarok hagyatkozni. Látom ám, hogy gömbölyded nagy mellei vannak... bizony ám. Mekkora egy piszok mázlista vagyok én.
Felém fordul, és elszakítom szemeimet melleiről.
– Ha nem bánod…Van egy régebbi kis étterem… az egyik kedvencem. Elmehetnénk oda.
Megpuszilom kezecskéjét, majd nyakacskáját.
- Persze kedvesem... - mormolom rekedt hangon. Hogy fogom kibírni így az estét? Teljesen ráizgultam a csajra.
- Tsu...Tsuki Yuen a hely neve... - csicsergi, miközben ajkammal lassan végigízlelem nyakának meleg, puha bőrét. Két gyors mozdulattal végre kigombolom blúzának felső gombjait, és nyelvemmel végigsimítom kulcscsontjának ívét, nedves csíkot rajzolva édes bőrére. Mmm... legszívesebben felfalnám. A blúz alól kikandikál melltartójának fehér csipkéje és elvigyorodom. Ez a szűzies szín tökéletesen illik hozzá, ráadásul ez a csipke...mmrrr...teljesen bevadít. Egyik mellére simítom tenyeremet, és elégedett morranással puszilom meg a kilátszó kis halmot, amikor nevemet sikkantva rándul össze, és elhúzódik tőlem. Arca szinte lángol zavarában. Ahh fenébe...
- Megérkeztünk uram - térít magamhoz a sofőröm hangja. Máris? Hiszen még alig értem hozzá! És tényleg az étterem előtt állunk. Mire visszafordulok Momoka felé, ő már begombolkozva, illedelmesen üldögél mellettem. Megáll az ész. Sóhajtva szállok ki a kocsiból, és őt is kisegítve kísérem be az épületbe.
- Nem mondtad, hogy ennyire közel van az étterem - pillantok le rá. Bájosan tipeg mellettem, kezecskéjével a neki nyújtott karomba kapaszkodva.
- Elfelejtettem - rendez le engem egy nőies mosollyal. És tényleg le is van rendezve a téma.
Odabent a kerthelyiségben kellemes a légkör. Virágokkal felfuttatott kerítés, sok cserepes növény, pasztellszínű teríték. Mivel sötét van, magas lámpák világítanak meghitten. Leülünk az egyik színes virágokkal teli kerítés mellé. Amíg a pincért várjuk, ő kedvesen csicseregni kezd.
- Régebben sokat jártam ide… gyerekkoromban. - Körbepillantok. Igen, el tudnám képzelni, hogy ő kislányként a szüleivel eszegetett itt, ahogy az a sarokban ülő család is. Irigységemet konstatálva elhessegetem gondolataimat, és felé fordulok. Egy szál fehér virágot letépek a bokorról, és a hajába tűzöm a fülecskéje fölé. Igen, pompásan áll neki. Zavartan pillázik rám szemüvegét babrálva, és már hajolnék hozzá, hogy letámadjam amikor mellénk lép a pincér.
- Jó estét kívánok - szólal meg udvariasan, kövérkés arcán harcsabajuszával igazán mókás jelenség. Átadja az étlapot. Hm... csupa tengeri hal, meg hasonló fogások. Megrendeljük a vacsorát, és végre ismét magunkra maradunk.
Ha belegondolok... sok étteremben ettem már, szebbnél szebb nők társaságában, de szinte soha nem beszélgettem velük, vagy csak szimplán nem érdekelt amit mondtak. Nem randevú volt, csak... evés egy vagy két nővel. De most ez egy igazi randevú, és nekem kibaszottul gőzöm sincs mit csináljak. Eddig csak megetettem (vagy még annyit sem) és aztán hazavittem megdugni a csajokat. Ha rájuk untam, odavetettem az egyik területemhez tartozó kuplerájnak őket. Momoka? Vele erre képtelen lennék azt hiszem. Legalábbis egyenlőre.
De itt és most valamit kéne már mondani vagy tenni...
- Valami baj van? - kérdezi puha hangján, ujjait az asztalon pihenő kezemre simítva. Észre sem vettem, hogy ökölbe szorítottam. Ellazulok kedves mosolyától, és megfogom kezecskéjét finoman. Mondjam? Ne mondjam?
- Új nekem ez az egész - válaszolom őszintén.
- Nem értem... - pislog rám bájosan nagy szemeivel. Igen, azt látom. Olyan kis ártatlan, fogalma sincs milyen vagyok én valójában... és ezt becsapásnak érzem. Nem számít, jobb így.
- Nem baj - puszilom meg kezecskéjét.
Kihozzák a vacsoránkat. Amíg csendben eszem, őt hallgatom. Amilyen szótlan és komoly típus vagyok én, ő annyira cserfes és bájos. Mesél nekem magáról, a szüleiről, gyermekkori élményeiről a tengerparton. Szinte biztos voltam benne, hogy az apukája miatt lett ő is cukrász. És most el is mondta.
- ...és amikor segítettem apának a torta díszítésében, több marcipán került a pocakomba mint a süteményre. Papa csak mosolygott, anya meg bosszankodott - kuncogja édesen. - mert nem ettem meg a vacsorát.
Rájöttem, hogy szeretem őt hallgatni amikor a családjáról beszél. Nekem soha nem volt alkalmam megtapasztalni milyen jó is az, és általában felbosszantanak az ilyen fecsegések. Őt viszont jókedvűen hallgatom, feszültségem pedig elszáll teljesen. Nem is értem... talán... izgultam? Én? Aki bárkit kibelezek vagy lefejezek hezitálás nélkül? Kizárt.
Vörösbort kortyolgatva figyelem ahogy ő megbirkózik a fagylaltjával. A gyümölcsöket kivadászta már belőle, most épp a krémes részt kanalazgatja. Mondanám, hogy izgató látvány, de felesleges. Ő akkor is felizgat, ha csak szimplán belekortyol a pohár vízbe, vagy éppen ül és nem csinál semmit. Szóval a szokásos izgató szintjét kissé magasabbra emelve fagyizgat, én meg csendesen, észrevétlenül csorgatom utána diszkréten a nyálamat. Hehe.
Rendezem a számlát, majd Momoka derekát árkarolva vezetem ki az étteremből.
A kocsiban halk morgással ölelem magamhoz, és nyakába csókolok.
- Ké-későre jár már - pittyegi, miközben én végignyalom nyakát, és kezemet formás fenekére simítom.
- Bizony - dörmögöm elmélyült hangon, és folytatom a felfedező utamat. Végigsimítom formás combját is, de mielőtt túlságosan is felfelé kalandoznék a szoknya alatt, lefogja kezemet.
- Yuu... - csipogja paprikapiros arcocskával, amivel csak még inkább felizgat. - Haza szeretnék menni...
- Hallottad! - szólok előre a sofőrnek.
- Igen uram!
Visszafordulok a desszertemhez, és végigsimítom nyelvemmel puha ajkait. Finom édes gyümölcsöz ízű. Mmmrr... Nyelvemmel teketóriázás nélkül hatolok belé, birtokba veszem dominánsan az egész szájacskáját. Finom puha és meleg, mint mindene. Az egész nő puha, és finom meleg. Fogadjunk, hogy imádni fogom amikor végre benne lehetek, és...
- Neh! - sikkantja, és mellkasomnak feszíti egyik kezét, másikkal pedig tolakodó mancsomat tolja el. Ahh fenébe, pedig már majdnem elértem a bugyiját...
Nagy levegőt véve higgadok le. Vágytól elsötétült szemekkel figyelem ahogy megigazgatja felcsúszott szoknyáját és elrendezi ruháját, ma már sokadszor. Gonosz kis halvány mosollyal nyalom meg a szám, csókjának nyomát ízlelgetve. Olyan merevedésem van, mint a ház.
Lehajtja fejét, és haja mögé bújik, kezecskéit az ölében pihentetve. Csak ujjainak apró babrálását figyelem, és máris felfogom hogy gáz van. A fenébe is. Halk káromkodással túrok a hajamba. Most mi a fasz van? Még életemben nem békítettem ki egy nőt sem. Nem foglalkoztam vele, ha bárki is neheztelt rám. Erre tessék, most itt egy duzzogó nő, és lila fingom sincs mit kezdjek vele. Csak azt tudom, hogy nem akarok így elválni tőle ma este, mert ha nem is lesz ma szex, attól még folytatni akarom vele, és akarok szexet is! Sokat! Vele!
Megköszörülöm a torkomat.
- Momoka? Mi a baj? - Nem válaszol, csak megrázza fejecskéjét. Lehajolok hozzá, és állát finoman megfogva fordítom a fejét magam felé. Ajkát rágcsálja, szemei könnyesek. Összehúzom a szemöldököm. Határozottan nem tudom mi a fasz van. - Válaszolj.
Hüm. Ez talán kissé túl nyersen hangzott.
- Légszíves - teszem hozzá lágyabb hangon. Na ez már egész normálisan hangzott azt hiszem.
|
| timcsiikee | 2009. 12. 26. 23:43:35 | #3004 |
Karakter: Momoka(Momo-café)
Momoka:
Lesütöm tekintetem, de ujjai államra siklanak, s így emeli fel ismét fejem, hogy szemeibe nézzek. Íriszeiből olyan jegesség áramlik felém, hogy a lehűlt szellő is eltörpül mellette. Félelmetes…
- Mondjuk úgy, hogy kihasználtam a lehetőségeimet. Menjünk. Már hideg van - jelenti ki, és kiemel öléből, vállamra dobja zakóját. Most úgy szégyellem magam… Én buta, miért nem gondolkodom mielőtt kérdezek valamit?
- Bocsáss meg, én nem akartalak… jaj úgy sajnálom… - szabadkozom akadozó lélegzettem, nem is tudom mit mondjak hirtelen.
- Semmi gond – mondja vállamra téve kezét - Egyszerűen csak kellemetlen emlékeket idézett fel bennem ez a beszélgetés, és... – nem… az én hibám. Ingébe markolok, ez az első amit elérek, majd lehúzom magamhoz, és ajkaira simítja sajátjaim fojtom belé szavait. Nem akarom, hogy ő érezze rosszul magát e miatt, hisz én voltam az illetlen. Szinte azonnal átkarol, halk morgásától kicsit megrándulok, de a kicsi vészcsengő akkor kezd vészesen csilingelni, mikor kezei fenekemre simulnak, hatalmas forróságot kiváltva ezzel belőle, és szívem is vadul kalimpál. kezeim azonnal akcióba lendülnek, és igyekszem gyorsan elhessegetni onnan. Végre elhajol tőlem, és mosolyt látok arcán végignéz rajtam, és derekamra kulcsolódnak ujjai.
- Ha megfázol, elfenekellek – s csak egy pillanat műve, kicsit előre hajol, lábaim alá nyúl és azonnal megemel, már ölében vagyok, így haladunk tovább.
Felnevetek halkan, erre egyáltalán nem számítottam.
- Tegyél le, tudok menni… - mondom kalimpáló lábakkal.
- Nem. Sötét van, még belelépsz valamibe, ráadásul fel is fázol ha a hideg homokban tipegsz így.
Elvisz az autóig majd be is ültet, mellém vágódik és át is karol. észre sem vettem, hogy tényleg mennyire lehűlt hirtelen a levegő.
- Uram, hová vihetem Önöket? – fél füllel hallom csak a kérdést, de jobban lefoglal egy tolakodó kéz elmozdítása, ami nem megy könnyen ,tekintve hogy elég erősen tartja. vajon direkt csinálja? Jaj istenkém miért taperol? Lehet észre sem veszi?
- Momoka? – hallom nevem, és minden mozzanatom megáll mint egy felvétel.
- Tessék – nézek fel rá lassan, de még szemére sem tudok fókuszálni máris lehunyom pilláim, ajkainak gyengéd érintése által.
- Mihez lenne kedved ma este? – kérdezi lenézve rám ragyogó szemekkel, míg felkelek kisebb kábulatomból. Az ég már majdnem teljesen besötétedett, a kocsiban pedig még nagyobb a kába sötétség. Tompán látok a sötét halvány kék színtől, de jég színű szemei szinte rikítnak, ahogy engem mér végig… Ajkai… olyan forrón simogatnak, hogy úgy érzem elolvadok…
- Nem is tudom… - mindenem nálam van, de a ruhám nem elég megfelelő egy olyan étteremhez, mint ahova múltkor vitt… A tengerpart olyan szép volt, de este ott már hideg van, a szél miatt… Máskor annyi ötletem és fantáziám lenne miért pont most nem jut eszembe semmi? De hirtelen emlék kavalkádomból előpattan egy kép… Megvan! – Ha nem bánod… - nézek fel rá meleg szemekkel – van egy régebbi kis étterem… az egyik kedvencem. Elmehetnénk oda.
Megfogja kezem, felemeli, és forró csókot hint rá, mindezt közel hajolva arcomhoz, majd leengedi, de ajkai új csemegét találva érik el lassan nyakam, majd fülem cirógatják ajkai, nagyon halkan sóhajtok fel.
- Persze kedvesem… - duruzsolja nyakamba, és megremegek.
- Tsu… Tsuki Yuen (Hold udvar) a hely neve –nyelnem kell egyet de végig bizsereg bőröm, lehunyom szemem. Lassú csókokkal halad fel majd lefelé nyakamon, már egyre vészesebb helyen jár, mikor felsikkantok.
- Yuu! – összerándulok hirtelen, majd magam előtt keresztbe kulcsolom kezeimet, arcom erős pírban és, és szemüvegem mögül pislogok rá ahogy felhajol, s ekkor bakkan is a kocsi, hirtelen előre néz.
- Megérkeztünk uram – jelenti ki faarccal a sofőr, csak semleges szemeit látom a visszapillantó tükörben, de nem is rám néz. halkan mintha morogna kicsit mellettem, de nem értem mi. Megint kénytelen vagyok ruháim rendezni, szényenemben csak lesütöm szemeimet. Most már véglegesen magamhoz veszem táskámat, nem szeretnék e nélkül ide bemenni. Kisegít az autóból miután ő is kiszállt, és a kocsi ablakának tükrében igazítom meg villámgyorsan hajamat is. Már javában tart az alkonyat, nemsokára besötétedik, aminek örülök. Ez a tengerparthoz közeli étterem ilyenkor a legszebb, mikor éjjel hallani a tenger messzi zúgását és a lámpafények tompán pislákolnak.
- Nem mondtad, hogy ennyire közel van az étterem – mondja felém hajolva kissé, ahogy karjába kapaszkodva tipegek mellette.
- Elfelejtettem – hunyom le egy pillanatra pilláimat mosolyogva. Betérünk az étterem udvarára. Csak tavasszal és nyáron szokott nyitva tartani, az idő miatt, hisz az egész nyitott terület. Meglátok egy szabad asztalt és arra felé mutatok. Az udvar kerítése gyönyörű bokrokból áll, némelyiken még virág is nyílik ezért is szeretem. Olyan… természetes. Egy ilyen „fal” mellett foglalunk helyet.
- Régebben sokat jártam ide… gyerekkoromban – mondom felbátorodott hangon, majd összefűzött ujjaimra támasztom állam, úgy nézek rá. Körbenéz a vendégeken, a környezeten. Nincs beltéri asztal, itt minden a szabadban van. Díszes, de nem giccses asztalkák, estére romantikus megvilágítással. Nem gyertyával persze, hisz azt elfújná a tenger felől jövő szél. Az asztalok között magas lámpások szolgáltatnak némi világítást. Lehunyom szemem, hallgatom a lágy zenét ami az épületből hallatszik egy lejátszóból, majd mindentől elvonatkoztatva a tenger zajára figyelek. Látom magam előtt a sötétben zúgó fehér habokat, a hullámokat. Éjszaka mindig megélénkül a szél, s a hullámtörő sziklák mindig vizesebbek mint nappal, hangosan csapódnak a dokk szikláinak a víztömegek. Hirtelen lágy érintést érzek arcomon, kipattannak szemeim, és közvetlen közel látom kezét. Beleborzongok ahogy fülemnél babrál, de valami hűvös szálat is megérzek a hajam közé fúródni. Arca felragyog, s ha csak kicsit is mosolyog szemében látom a melegséget. Ilyenkor annyira elbűvölő… a tekintete. Teljesen rabul ejt, s hiányzik ha nem így pillant rám. Elemeli lassan tőlem kezét, ujjbegyeivel arcomon simít végig, s ennek hatására nagyon lassan pislogok egyet. Olyan gyengéd…
Felemelem kis kezem, és hajamhoz érintem ujjaim, hűvös, bársonyos szirmokat tapintok meg, s miközben a bokorra nézek látom a letépett szálat. Újra rá emelem tekintetem, kicsit előre csúszik szemüvegem, amit oldalt a száránál megfogva csúsztatok vissza. Mindig megtalálja a módját, hogy zavarba hozzon engem.
|
| Levi-sama | 2009. 11. 17. 23:29:40 | #2531 |
Karakter: Yuu (Momo Café)
- Hol nőttél fel? - kezdi félénken, ujjait szorongatva. Magamhoz húzom, és összerezzen. Remélem nem a félelemtől.
- Ebben a városban, az utcán.
Kibaszottul elment már most a kedvem ettől, de hát én akartam. Nem baj, a nyers valóság sosem árt.
- Mi történt?
Sóhajtva ülök egy sziklára, és az ölembe ültetem. Itt a helyed szépségem. Nem is máshol. Olyan édes amikor így kipirulva szorítja kezecskéjét a szájára. Éppen ezért megbocsátom neki a tolakodó kérdést, sőt még kedvem is támad mesélni magamról.
- Mióta az eszemet tudom, az utcán élek. Sosem voltak szüleim… rokonaim… barátaim sem igazán. Úgy kellett megélnem, mint minden utcán élő kis kölyöknek.
- Lopnod kellett?
Felpillantok rá, elszíkatva szemeimet a hullámokról, és a rossz emlékekről. Könnyezik? Miattam? Erre aztán nem számítottam... Milyen érzékeny, finom lélek. Soha nem találkoztam még ilyen nővel. Mondjuk eddig nem is szakítottam időt arra, hogy megismerjek közelebbről akár egyet is. Sikítson alattam és nyögjön. Ennyi a követelményem. De ő más. Különleges.
Ujjammal szétkenem arcán a cseppeket.
- Igen.
Szorosabban magamhoz vonom, és ő a vállamra hajtja fejecskéjét.
- Csodállak, hogy ennyire kitartó voltál, én nem is tudom mit tettem volna… - suttogja, lehelete nyakamat cirógatja. Megborzongok. Hogy mit? Meghaltál volna. Én is számtalanszor álltam a halál küszöbén.
- Nézd... - mutat a lemenő napra. Nagyon szép, de különösebben sosem voltam fogékony a természet szépségeire. Ő most jobban izgatja a fantáziámat, így érdeklődve figyelem ahogy boldog mosollyal nézi a horizontot. - Nagyon szép... - suttogja.
Végigsimítom a derekát, és felém fordul, számhoz hajol és puhán, finoman csókol meg. Mohón kapok ajkai után, és habzsolom élvezettel, halk kis nyögésével tovább szítva bennem a vágyat. Készségesen öleli át a nyakam. Ahww meg kell veszni. Végigsimítom lábának selymes, puha bőrét, de mielőtt belevethetném magam a lényegbe, de rémülten rántja el a fejét, és remegő kis ajkakkal, ijedten pislogva néz rám. Na ne. Most ne. Tarkójánál fogva húzom vissza a csókba, és megállom hogy ne nyúljak a szoknyája alá. Majd. Nem olyan sürgős.
Elválnak ajkaink, és ő elfészkelődik karjaimban, lábait okosan keresztbe teszi. Franc.
Hosszú csend után szólal meg ismét.
- És... hogy jutottál fel ilyen magasra...? Vagyis... - szólal meg félénken. Komoran nézek az arcába, nem tetszik a kérdés. - Hogy most ilyen módos ember lettél...
Elbátortalanodva halkítja le hangját, és zavartan süti le szemeit, de állát megfogva kényszerítem szemkontaktusra. Már a nyelvemen van, hogy kurvára semmi köze hozzá, de bassza meg, akkor tutira elszalad az esélyem nála. Az igazat nem mondhatom el, színjátékhoz pedig sem kedvem sem időm. Előbb-utóbb úgyis megtudja majd... Ehh.
Fagyosan nézek a szemeibe.
- Mondjuk úgy, hogy kihasználtam a lehetőségeimet - zárom le a témát nyersen. - Menjünk. Már hideg van.
Felállok vele, és a talpára állítom, hátára dobva a zakómat.
- Bocsáss meg, én nem akartalak... jaj úgy sajnálom... - habogja, gyönyörű szemeiben könnycseppek csillognak. A fenébe is, miért érzem magam egy rohadéknak? Bosszúsan sóhajtva igazítom meg hátán a felöltőmet, és megnyugszom. Nyugalom, ő nem egy kurvád a sok közül. Ő az a csaj, akiért oda vagy, és gőzöd sincs mihez kezdesz még vele.
- Semmi gond. Egyszerűen csak kellemetlen emlékeket idézett fel bennem ez a beszélgetés, és...
Karcsú ujjai ingembe markolnak és lerántanak magához, puha ajkai fojtják belém a szavakat. Csodálkozva hagyom magam, majd elmosolyodva ölelem át a derekát. Micsoda kellemes fejlemény. Felmordulva hatolok szájába nyelvemmel, és egyik kezemmel élvezettel markolok formás kis seggébe. Megint elkábított teljesen... Belenyüffent a csókba, és kezecskéjével eltolja popsijáról az enyémet. Kár.
Mosolyogva emelem fel a fejem, majd végigfuttatom rajta szemeimet. Már igencsak sötétedik, és hűvös szél fúj. Ő meg itt mezítlábazik.
- Ha megfázol, elfenekellek - morgom halkan, de kedvesen. Felkapom és a kocsi felé indulok vele. Csilingelően kacag fel, kalimpál is egy kicsit lábaival.
- Tegyél le, tudok menni...
- Nem. Sötét van, még belelépsz valamibe, ráadásul fel is fázol ha a hideg homokban tipegsz így.
A kocsiban a sofőr már bekapcsolta a fűtést, így csak egy kicsit didereg a karjaimban. Átkarolom a vállát.
- Uram, hová vihetem Önöket?
Elgondolkodva pillantok a kis édesre, aki éppen a melléről hessegeti el a kezemet kipirulva.
- Momoka? - súgom a fülébe, és azonnal mozdulatlanná merevedik. Olyan aranyos.
- Tessék - pislog fel rám. Megcirógatom számmal puha ajkait. Szívem szerint azt mondanám a sofőrnek, hogy menjünk egy hosszú kört amíg megdugom a csajt, de hát nem lehet.
- Mihez lenne kedved ma este?
|
| timcsiikee | 2009. 11. 17. 10:29:29 | #2517 |
Karakter: Momoka(Momo-café)
Momoka:
Arcán kicsit szélesebb mosoly terül szét mint eddig, már a látványa is elbűvöl.
- Ez most kérdés volt, vagy kijelentés? – jaj miért kell ennyire zavarba hoznia engem? Most már biztos hogy pipacs piros vagyok.
- Kijelentés? – mondom halkabban, kisebbre összehúzva magam, ő pedig magához húz, vállamnál átkarolva.
- A tengerpartra – mondja mélyen búgó hangján, és a szóra felcsillannak szemeim. Jaj istenem olyan rég nem jártam már a tengerparton, annyi szép emlék fűz hozzá. Vajon honnan tudta, hogy szeretem? Bár ki nem szereti a tengerpartot?
- Ezt itt felejtette Momoka-san… - csipogja egy ismerős hang, felé fordulok, de már csak a felhúzódó ablakot látom, és ahogy az egyik alkalmazott lánykám integet. Kezeim közé veszem kis táskám, már sokkal jobban érzem magam, hogy itt van, minden fontosabb így velem van végre, el is mosolyodom. Józanságomból újabb érintése ránt vissza az édes bizsergető kábulatba, ahogy ujjait gyengéden érzem meg nyakamnál végigsimulni, végigcikázik egész testemen egy furcsa érzés, ami nem hagy nyugodni, és teljesen elködösít. Kissé elfáradva döntöm hátra fejem, az ülés támlájának nekitámasztva, lehunyt szemmel kapkodom a levegőt. Annyira jól érzem magam mellette, és még ha megannyiszor is szörnyen zavarba hoz, akkor is ugyan ezt érzem. Olyan törődő pillanatokkal ajándékoz, amit még egyetlen férfi sem volt képes mutatni sem felém, nem hogy tenni. Még mindig a tündérmesei kábulatban élek, talán még most sem tudom igazán felfogni, hogy ez mind nem álom, mind valójában történik, de lassan ez a kétely is elszáll. Óvatosan veszi le szemüvegemet, meg sem moccanva hagyom neki, most ebben a pillanatban úgy sincs szükségem rá. Lehajol hozzám egy újabb csókra, megadóan simulok karjaiba ahogy ajkai enyémre fonódnak, a varázslatos szikra újra elér, és körülöttem cikázva bódít tovább, ujjaim hajába fúrva találok egy kicsiny kapaszkodót magamnak, mert félek lassan a karjai közül is teljesen kicsusszanok. Fékez az autó, ekkor csúsznak le ajkai számról egyenesen a nyakamra, és olyan intenzív lágy remegésre késztetve ezzel engem, hogy megijedek. Egész testem elönti a forróság és szívem mindjárt kiugrik a helyéről.
- Mhh… megállt a kocsi… - nyögdécselem halkan és visszafogottan, és ahogy erőmből telik ujjaim mellkasára simítva próbálom célzásképpen kicsit eltolni magamtól, de semmi haszna, meg sem moccan. Viszont amikor már egyre lejjebb halad, visszafojtottan felsikkantva húzom magam hátrébb főleg, remegő kis szemekkel nézve rá. Sóhajt egyet, majd lazán hajába túr, lassacskán megkönnyebbülve nyugszom meg.
- Rendben – mondja kissé rekedtes hangon, azonnal ruhám igazgatásba kezdek. A sofőr nyitja ki mellettem az ajtót, és segít kiszállni, de mire talpra állok, Yuu már mellettem is van, megfogja a kezemben lógó táskát és egy egyszerű mozdulattal dobja vissza be a kocsiba.
- Erre nem lesz szükség – mondja arcán újra azzal a nyugtató mosollyal, keze derekamra siklik úgy von közelebb magához, majd megindulunk a part felé.
Csodaszép látvány, habár még csak most fog majd a napnyugta jönni, de még így is gyönyörű. Lesimítja rólam kezét, majd enyémet megfogva indul meg a homokba lépve, boldog mosollyal követem, visszaveszem szemüvegem. Leveszem cipőm közben hajam simítom ki arcomból, élvezem hogy a sós szellő eléri arcomat. végül mezítláb talppal süppedek végre a langyos homokba. Csodás érzés, olyan rég éreztem már.
- Na és most? – kérdi, és először el sem hiszem, hogy ilyet kérdez, csak szélesen mosolyogva szorítom meg ujjait, majd a parton húzom magam után, vidáman lépkedek a homokban, majd a vizesebb részre is bemerészkedek, kérdően tekint rám.
- Nincs ehhez kissé hideg? – kérdi vonakodva, de csak megmosolygom.
- Ennyitől nem lesz bajom, és különben is finom a víz – mondanám, hogy próbálja ki ő is, de szerintem nem akar azzal nyűglődni hogy leveszi a cipőit, és gondolom a drága ruháját sem akarja eláztatni.
- Gyerekkoromban gyakran kijártunk a szüleimmel ide. Kagylókat és csigaházakat gyűjtöttem, az egész szobám tele volt velük – ecsetelem neki, mélyen emlékeimbe merülve, vidáman lépkedek a köveken,a vízben majd megint a homokban mellette haladva. Elkezdek kedvenc régi gyerekmesémről is regélni neki, és mivel nem ismeri részletesebben is belevezetem a „ rejtelmeibe” bár egy kicsit furcsállom, hisz szinte minden korombéli gyerek ismerte.
- Neked mi volt a kedvenc meséd gyerekkorodban? – érdeklődöm tőle kedvesen.
- Nem volt olyan – olyan furcsa most az arca, nem értem.
- Hogyhogy? – pislogok fel rá.
- Nem voltak mesekönyveim, és nem mesélt nekem senki.
Teljesen ledöbbenek mondatára, arcomról a kis mosoly is lefagy, szörnyen érzem magam.
- Sajnálom, én… - s ekkor ismerem fel - … én semmit nem tudok rólad, de szeretnélek megismerni… - mondom ki bátortalanul, ezt az igenis számomra bátor mondatot, lesütöm tekintetem. Magához ránt, egyenesen karjaiba esem, de utána ő állít egyenesbe, végül karon ragadva indulunk tovább lassú sétával a parton.
- Akkor kérdezz… - mondja közvetlenül, csalóka mosollyal arcán, mintha csak oda erőltette volna, de így is zavarba jövök. Én? Kérdezzek tőle? Pont én? Jaj miért is kellett megszólalnom? De tényleg meg akarom ismerni.
- Öhm… - magam elé feszítve kezeimet kezdem el ujjaim szorongatni, nem tudom mit kérdezzek, ez nagyon hirtelen jött – Hol nőttél fel? – kérdem végül nagyon halkan, meg rezzenek ahogy jobban magához húz.
- Ebben a városban – lágy hangjára felemelem fejem, úgy nézek rá – az utcán… - teszi hozzá, és minden kedv kimegy belőle. Ez… ez nagyon szomorú…
- Mi történt? – kérdezem tőle tovább, egyre jobban érdekel, hogy vajon miért volt ilyen gyerekkora, hogy hogyan sikerült egyik helyzetből a másikba kerülnie.
A közelben egy nagyobb szikla türemkedik ki a földből, maga után húz, leül egy szárazabb részére, majd az ölébe ültet, pironkodva foglalok helyet, egyik kezem szám elé szorítva.
Most én nézek le rá, olyan furcsa helyzet.
- Mióta az eszemet tudom, az utcán élek. Sosem voltak szüleim… rokonaim… barátaim sem igazán.
Összeszorítom szemeimet, hogy szavai hallatára ne eredjen el könnyem, de még így is nehéz visszatartani őket.
- Úgy kellett megélnem, mint minden utcán élő kis kölyöknek – hangja olyan nyugodt, ahogy az egészet meséli, csodálom érte, hogy ilyen emlékeket rezdülés nélkül képes végigmondani.
- Lopnod kellett? – félve nézek rá, talán már könnyebb lesz visszatartani a sós könnyeket, de rájövök mégsem. Egy lágy pici mosollyal simítja végig arcom hüvelykujjával, hogy letörölje őket, arcára nézve nekem is mosolyognom kell. Igyekszem nem ennyire gyengének mutatkozni előtte.
- Igen… - válaszol egyszerűen, majd derekamnál átkarolva húz magához közelebb, elöntenek az érzelmek, és én is így teszek, vállára borulok, de már nem pityergek. Olyan fanyar, igazi férfias illata van, teljesen elbódít, oldalra hajtom fejem.
- Csodállak, hogy ennyire kitartó voltál, én nem is tudom mit tettem volna… – mondom halkan vékony kis hanggal szinte nyakára, majd ahogy kinyitom szemem akkor látom, végre a csodás látványt. Felemelem fejem, ragyogó szemekkel tekintek a tenger felé.
- Nézd… - mondom halkan, lassan arra felé kezd ő is nézni, ahova én. Egyik karom még mindig vállán pihen, csodálom a gyönyörű naplementét – Nagyon szép – suttogom előre nézve. Még mindig derekamon pihenő keze végigsimít oldalamon, lágyan nézek le rá, látom szemében a nap sárgás csillogását, és még valami mást, ahogy rám tekint. Apró mosollyal arcomon hajolok le hozzá, egy félénk csókot kezdeményezve, amit ő lassan tesz mohóbbá és szenvedélyessé, aprót nyögve bele ölelem át megint nyakánál, hogy megtartsam magam, szorosabban von magához, szinte már belepréselődöm izmos testébe. Egyik keze letéved egy simítással combomra, majd vissza felfelé halad, remegni kezdek érintésére, vészcsengő kondul meg fejemben, majd ijedten kapom el ajkaimat tőle, pedig olyan mámoros volt ez a csók is. Amikor… Ilyen mozzanatokat tesz… mindig megijedek kicsit tőle.
De lehet nem is tőle, csak az érintéstől. Olyan nyuszi vagyok. Félve remegő szemekkel nézek ismét le rá még egy csókért húz magához, sokkal vadabbul és éhesen, szemüvegemet úgy kell visszatolni egyszer-kétszer, hogy nehogy leessen rólam ahogy kissé előre hajolok.
Mikor ő hajol el tőlem, kinyitom szemeimet, nem kicsit kábultan tekintek rá, majd a környezetre.
Így elrepült volna az idő? Vagy a naplementés mindig ilyen gyorsak? A nap már eltűnt a horizonton, csak az egyre sötétebben kéklő tenger hullámzik a közelben és távolban, a hűvös szellőtő kezd már a hideg rázni, teljesen lúdbőrös leszek.
Forró lehelete is megborzongat ahogy vállgödrömbe hajolva érzem meg lágy csókjait, ezzel még jobban borzongásra kárhoztatva. Lábaim összeszorítom, kinyújtva keresztbe teszem, elhaló kis sóhajjal egyenesedem ki még mindig ölében ülve. Foglalkoztat még egy érdekes kérdés, de nagyon félek megkérdezni tőle. De visszaemlékezne rövid mondatára egy kis erőt nyerek, hisz ő maga mondta, hogy kérdezzem meg azt, ami érdekel.
- És… Hogy jutottál fel ilyen magasra…? Vagyis… - elhajol tőlem úgy néz rám sötét szemeivel, kezd egy kis fagyosság felcsengeni benne, megrémiszt – Hogy most ilyen módos ember lettél… - pontosítom kérdésem, egyre elhalkulva, kezdem azt érezni nem jól tettem, hogy rákérdeztem… Most olyan zavarban vagyok.
Szerkesztve timcsiikee által @ 2009. 11. 17. 22:59:25
|
|
