Eleinte zavart egy különösen kellemetlenkedő kísértet, Julian, akit még 1755-ben akasztottak fel, valami mondva csinált okkal. Sok haragosa volt, mert jó kedvelte az őslakosokat, ezt pedig nem igen szerették akkoriban. Julian negyvenhét évesen került a bitóra, göndör, szőke hajjal, csillogó kék szemekkel, szőke kor divatja szerinti bajusszal és pici szakállal. Buggyos ujjú ing, nadrágja is régi, két gombos ágyéktartós barna szövet és szarvasbőr csizma, így ezt a szettet az örökkévalóságig viselhette. Eleinte idegesített, de most már el se tudom képzelni a napjaimat nélküle, amolyan pótapává nőtte ki magát viszonylag rövid idő alatt. Neki sikerült elérnie azt, amit még a sajátomnak, sőt a tábori patásnak sem. Egyszerre lett a barátom, az apám és a bátyám egy személyben, mellettem van, ha súlyos gondolatok gyötörnek, kiszakít a merengésből, sőt, élvezettel elő is tudja adni magát. Félelmetes, hogy a jelleme mennyire hasonlít Percyére, mintha róla mintázták volna, ugyanolyan idegesítő és hiperaktív…

Apám tanításának hála még praktikákkal is el tudom rejteni a jelenlétem mások elől, bár nem értem, miért erőlködöm, ha úgysem keresne senki. Valóban? Percy keresne. De miért tenné? Hiszen új élete van, egyetemre jár, dolgozik, az anyjával él… Túl elfoglalt, valószínűleg fel se tűnik neki, hogy elrejtőztem a Világ elől. Ez az én kis saját birodalmam, ahol az történik, amit én akarok és akkor, amikor én akarom.

Már megszabadítottam a gaz nagy részétől a hajdan gyönyörűen faragott sírkövet, amikor egy hideg fuvallat végigszalad rajtam. Valaki közeledik, áttört a védelmemen és ide tart. De ki az?

- Julian!

- Hm? – jelenik meg mellettem a házi kísértetem.

- Valaki közeledik! Nézd meg, ki az.

- Nézd meg te.

- Julian.

- Oké, oké, kisfőnök – azzal semmivé foszlik.

Alig telik el fél perc, amikor újra megjelenik, arcán elképedt kifejezés, mintha maga se hinné.

- Nem azt mondom, hogy meleg van, de az előbb egy fekete, szárnyas lovat láttam repülni a mocsár felett körözve, mint egy zsákmányát leső sas. A kísértetek kaphatnak napszúrást?

- Ült valaki rajta? – kezd kalapálni a szívem.

- Egy fiú, korodbeli lehet, ismered?

- Hogy talált meg? – motyogom magam elé hitetlenkedve, bár mit csodálkozom? Percy mindig eléri, amit akar és a lehetetlenre is képes. Nem telik el sok idő, meg is jelenik Blackjack, hátán Percyvel.

Mielőtt leszállhatna a pegazusról elbújok egy omladozó kripta árnyékában. Hogy talált rám? Ügyeltem rá, hogy senki se lelhessen a nyomomra, na persze, akkor, ha az illetőt nem Percy Jackson névvel illették. Gondolhattam volna, hogy módot talál a felkutatásomra.

- Nico?! Nico itt vagy? – kiabál, míg körbejárja a roskadozó, ódon temetőmet.

Megjelenik előttem Julian, elgondolkodva néz rám, aztán száján pajkos vigyorral kísérve rám kacsint. Jaj, ne, ne tervezzen semmit… Épp a tudtára adnám a parancsot, de kereket old, pár másodpercre rá meglepett hangját hallom.

- Maga kicsoda?

Lassan kilesek rejtekemből, Julian épp Percy előtt áll, félre billentett fejjel mustrálja, csípőre tett kézzel állja el az útját.

- Nem az a fontos, hogy én ki vagyok, hanem, hogy te ki vagy.

Kezdődik…

- Percy Jackson és egy barátomat keresem.

- Zavarod az otthonom nyugalmát, a kiabálásodtól még a halott is felébred.

- Bocsánat, de nagyon aggódom a barátomért, a tény, hogy maga itt van, talán találkozott vele? Nyom nélkül eltűnt a félvértáborból, arra gondoltam, amilyen magányos biztosan a halottak társaságát kedvelné jobban. Hádésznál már kerestem, ahogy minden lehetséges helyen, talán egy ilyen régi temetőben bujkál…

- A felét sem értem annak, amit mondasz – füllenti. Percy bosszúsan fúj egyet.

- Látta valahol, valamikor? Nico di Angelo a neve, magas, hosszú fekte haja van, általában pilóta dzsekit hord, az ujjain halálfejes gyűrűt visel.

- Nem mondhatnám teljes bizonyossággal, hogy igen, de nem igen mondhatok ugyanígy nemet sem.

- Szóval igen, vagy nem?

- Talán, elképzelhető, de nem biztos.

- Maga szórakozik velem? Az egyik legjobb barátom elveszett, több srác is elveszett a táborból, lehet, hogy elrabolták Őket, de Nico ügyesebb annál, hogy bárki elrabolhassa, mégis aggódom miatta! Ha tud valamit a hollétéről, kérem, árulja el! Járt itt?

- A meséd hallgatva felmerült bennem egy egészen aprócska kérdés… Ha tényleg az egyik legjobb barátod, mégis miért ment el a nélkül csak úgy, hogy szólt volna neked?

- Ha megtudom, fejmosást kap érte.

Julian felkacag, rettenetesen élvezi a helyzetet. Nagyon szeretem ezt a minden lében ötvenöt kanál kísértetet, de most nagyon nem örülök neki, hogy szórakozik vele.

- Szóval azért keresed, mert nem szólt, hová ment?

- És nagyon-nagyon aggódom érte. Szóval újra megkérdezem, járt itt?

- Igen.

- Mikor?

- Nem tudom.

- Hogyhogy nem tudja???

- Mi kísértetek másképp éljük az időt.

- Akkor… - mély levegőt vesz. – hány telihold múlt el, mióta látta?

- Mi vagyok én, farkasember? Nem figyelem a holdtöltét.

Már az én vérnyomásom is kezd felmenni, Julian remekül ért hozzá, hogy az embert kihozza a sodrából a csipkelődéseivel, amióta csak meghalt nem volt lehetősége igazán élni, aztán összefutott velem. Ez a kísértet áldás és átok egyszerre, megértő társ a magányban és pajtás a játékban.

- Csak próbálja megsaccolni, kérem! Tudnom kell, hogy Nico jól van és nem esett baja! Ha járt itt, erőltesse meg kicsit a szellemagyát és igazítson útba! Kérem.

- Udvarias kölyök vagy, meg kell hagyni – vigyorog Julian. – Láttam a barátodat, nem is olyan régen, megpróbált áttessékelni a másvilágra, de én nem mentem. Nem erősködött.

- Szóval jól van – fújja ki a levegőt Percy megkönnyebbülten. – Meg kell találnom, merre ment?

- Mi vagyok én, térkép? Nem vagyok se az apja, se a titkára, se az iránytűje, keress egy indiánt, aki nyomot olvas neked. Habár ebben a temetőben egy se lesz, ide csak keresztényeket földeltek el, de pár mérföldre van egy… Mmm… azt hiszem arra… nem, mégsem, inkább erre…

Kíváncsi vagyok Percy mikor veszíti el a türelmét, Julian roppant idegesítő tud lenni, ha akar.

- Nézze, akármit is tud, árulja el, Nico fontos nekem, és ha kell, az egész Világot a feje tetejére állítom azért, hogy megtaláljam!

Ez egy elég súlyos kijelentés, főleg, hogy tőle származik… A legijesztőbb, hogy Őt ismerve meg is teszi. Julian már nyitná a száját, hogy valami marhaságot mondjon, de megelégelem a rejtőzködést. Percy a végén képes és elárasztja nekem a temetőt mérgében… Bizonyos szinten szórakoztató, ahogy ezek ketten játszanak egymással, kíváncsi vagyok vajon feltűnt-e nekik, hogy egymás tökéletes tükörképei jellemben.

- Elég lesz, Julian – lépek ki a kripta mögül.

- Nico!

- Percy…

Hirtelen landol a nyakamban, alig tudom megtartani magunkat, a szívem is hevesebben kezd el verni, hiányoztam neki?

- Végre, hogy megtaláltalak!

- Kerestél? Miért?

- Miért??? Mert a barátom vagy! Először azt hittük téged is elraboltak!

- Hogy érted azt, hogy „is”?

- Kheirón azt mondta, te voltál az első, aki eltűnt, utána sorra nyoma veszett több félvérnek is – hadarja.

Lehámozom magamról a karjait és egyet lépek hátra, Julian még mindig figyel, ajkán vigyorral, mint aki egy remek műsort talált.

- Magunkra hagynál?

Csalódott képet vág, majd elmosolyodik és szertartásosan meghajol, aztán eltűnik.

- Ki ez az alak?

- Ne tévesszen meg, egyetlen személynek engedelmeskedik és az saját maga – magyarázom Percynek. – Julian, meghalt 1755-ben, felakasztották.

- Aúcs!

- Percy, miért jöttél utánam? – váltok komolyra.

- Mert aggódtam érted. Poszeidón szerelmére, visszajöttél az alvilágból és még csak meg sem látogattál! Aztán azt hallom, hogy nyomod veszett és még Mrs. O’Leary sem akadt a nyomodra!

- Apám megtanított, hogy bújjak el, de hogy akadtál rám?

- Ami azt illeti, épp Ő segített – vakarja meg a tarkóját, mintha kicsit zavarban lenne. – Ő is aggódott, hogy megléptél a táborból.

- Azt kétlem – húzom a szám.

- És ami azt illeti, megfenyegettem, hogy elárasztom az alvilágot, ha nem segít… És ahogy engem ismer, tudja, hogy megtaláltam volna a módját, hogyan süllyesszem el, úgyhogy inkább megkeresett nekem, de a többi eltűnt srácot Ő sem találja. Téged is csak azért, mert a vére vagy.

- Persze… a vére – fordulok el tőle. – Menj haza, Percy.

- Nem, nélküled nem.

- Én nem megyek haza.

- Miért nem?

- Mert az nem az én otthonom! Se az alvilág, sem a tábor… Én jól érzem itt magam ebben a temetőben, ahol senki sem zavar.

Elindulok a kápolna felé, ami most a házamként funkcionál, Percy kitartóan követ, közben be nem áll a szája.

- Anyu szeretett volna látni, és én is, hiányoztál, azt hittem jó neked a táborban!

- Jó?! – torpanok meg, mire a hátamnak ütközik. – Semmit sem tudsz arról, milyen ott nekem!

- Ott van Anabeth… - kezdené sorolni.

- Percy! – kiáltok rá, mire elhallgat. – Meg sem fordul a fejedben, hogy KI vagyok? Hogy MI vagyok? Megtűrnek maguk között a tetteim miatt, persze, de attól még félnek tőlem. Bárhová mentem a táborban mindig gyanakvó, ijedt vagy gyűlölködő pillantásokat kaptam! Ennél még apám háza is jobb volt…

- Ezt nem tudtam…

- Nem megyek vissza, Percy. Szeretek itt lenni, szeretem a sírokat szép lassan renoválni, átformálni a föld felszínét, a halottak sokkal jobb társaság az élőknél.

- Még nálam is?

Erre nem tudok mit mondani. Akkor sem megyek vissza a táborba, tőlem akár fejére is állhat. Dacosan elfordítom a fejem, hogy ne kelljen a boci szemeibe néznem. Ha így néz rám, a végén engedek neki, ezt pedig nem tehetem.