Előtúrok ruhásszekrényemből egy sötétszürke farmert és keresek mellé egy bordós-pirosas bő szabású kötött pulóvert. Számomra ez a legkényelmesebb és legideálisabb szerelés – biztonságot adva leplezi porcikám minden egyes sziluettjét. Nem szeretem túlságosan kiemelni az alkatomat, mivel nem vagyok vele megelégedve. A takargatás pedig a legegyszerűbb módja annak, hogy eltakarjuk azokat a dolgokat, amikre nem vagyunk büszkék. És ez igaz az élet minden területére. Mindnyájan rejtegetünk valamit. Akár így, akár úgy. Vannak ennek a rejtegetésnek csábítóbb, és kevésbé vonzóbb módja. Valaki drága ruhák, smink, cicoma mögé bújtatja azt a romlottságot, azt a társadalmilag nem elfogadott dolgot, amit szégyell, amiről tudja, hogy könnyedén a szociális élet perifériájára kerülhetne miatta. És vannak azok az emberek – mint például én is -, aki szeretnének szürke kisegerek maradni, eltűnni nem csak az emberek szeme elől, hanem a Föld színéről is. Furcsa, hogy mi, emberek mikre vagyunk képesek azért, hogy titokban tudjuk tartani a keresztünket, szégyenünket.

Még mielőtt elindulnék a könyvtárba, vékonyan kihúzom szemeimet fekete szemceruzával, majd elköszönök szüleimtől. Semmi kedvem nincs a kötelező beadandóimmal foglalkozni, gyűlölök beadandókat írni. Nehezemre esik tárgyilagosan és tényszerűen kezelni egy verset, egy olyan dolgot, amit valaki szívvel-lélekkel alkotott meg. És nem csak nehezemre esik, hanem egyszerűen főbenjáró bűnnek is érzem. Pláne, hogy romantikus, szerelmes versekről, regényekről van szó. Nem mintha én annyira ismerném ezt az érzést… De valahol egy olyan dolognak tartom, ami szent és sérthetetlen. Mint úgy általában az összes emberi érzelem. Hiszen… ez egy olyan dolog, amiről senki más nem ítélkezhet, senki nem befolyásolhat. Akkor én, vagy akárki más, a nagyok és hozzáértők, hogyan merik bírálni, elemezni, ízeire marcangolni? Hogyan meri akárki feltenni azt a kérdést, hogy vajon mire gondolhatott a költő, mikor ezt-azt-amazt a sort leírta?

A könyvtárban szembesülök azzal, hogy jelentősen zsúfoltabb, mint amire számítottam. Igaz hétvégente nem túl gyakran jártam még erre, de azon alkalmak közül egyszer sem fordult elő, hogy ennyi ember lett volna, mint most. Bár belegondolva nem meglepő. A legtöbb ember hétköznaponként sokáig dolgozik, nem ér rá könyvtárba járni. És persze sokan már nem is veszik a fáradtságot ilyesmire. Én pedig úgy érzem jónak, hogy a saját mentális (nem-létező) egészségem érdekében jobban járok, ha minél előbb megszerzem a szükséges műveket, aztán távozom. Nehezen viseltem mindig is a tömeget, pláne zárt térben.

Sietős léptekkel indulok meg a könyvtáros felkutatására, ugyanis a kölcsönző pultnál nem lelem. Reményeim szerint az ő segítségével előbb végezhetek dolgom ezen részével, mintha magamtól kezdeném el összeszemezgetni a könyveket. Magamtól ugyanis csak Victor Hugora akadtam rá…

A polcsorok között akadok rá, éppen rendezgeti a műveket, de én erre ügyet sem vetek, és tőlem túlságosan nagy, szokatlan lelkesedéssel indulok meg felé. De amint odaérek mellé, azonnal inába száll a hírtelen támadt fene nagy bátorságom.

- Elnézést… uram – szólítom meg félénken. Minden egyes esetben, ha egy idegennel kell beszélnem, olyan, mintha békát nyeltem volna, és megakadt volna a torkomon. És nem csak a fojtogató érzés hasonlatos, hanem a szájízem is olyan keserű.

- Jó napot! Miben segíthetek? – fordul felém széles mosollyal a férfi, és bennem ekkor tudatosul, hogy nem csupán a hangja, hanem az arca is ismerős. Tegnapról. A pékségből. Összeszorul a gyomrom, és kissé azt érzem, hogy az imént lenyelt metaforikus béka megindul felfelé. Arcom önálló életre kel, és még ha akarnám, se tudnám bmoderálni mimikán. Valószínűleg elég savanykás, már-már kétségbeesett arckifejezést vághatok, ugyanis a férfi is visszább vesz levakarhatatlannak tűnő mosolyából.

De miért vagyok ilyen defektesen programozva? Mintha bennem valami pont ellenkezőleg lenne bekötve, mint a legtöbb emberben. Rám mosolyognak, kedvesen szólnak hozzám, sőt, mi több, ez az ember még akkor is kedves volt velem, mikor első találkozásunk alkalmával a pékségben szerencsétlenkedtem… és talán még mogorva is voltam vele. Mintha mássokkal ellentétben engem a kedvesség taszítana…

Nem. Azt hiszem pontosan ez taszít.

Ha valaki kedves velem, talán elkezdenék megbízni benne… Érzelmeket tanúsítani az irányába. Ebből pedig csak és kizárólag én jöhetek ki rosszul, csak is én sérülhetek…

- A romantika korából keresel műveket? – kérdezi félrebillentett fejjel, a mellkasomhoz szorított könyvre lesve. Kissé meglepődöm, így a rekedtes, félénk hangommal inkább nem lejáratva magam, biccentek. – Ha híresebbeket keresel, akkor megvan nálunk az Üvöltő szelek, a Jevgenyij Anyegin, a Gróf Monte-Christo, a Twist Olivér – sorolja, nekem pedig néhánytól a gyomrom is majd kifordul a helyéről. Ezek közül nem sokat tudnék megnevezni, ami elsősorban szerintem az igazi szerelemről szól. Még milyen „szerencse”, hogy az egyetemen elsősorban nem az én véleményem számít…  – és természetesen sok más is. Amennyibe a ritkábban elővettek érdekelnek, ajánlhatok valamit Keatstől, Shelleytől vagy Kleistől akár. – Érdeklődve néz rám, aminek nem feltétlen értem a miértjét. De nem is feltétlenül akarok eltűnődni ezen. Viszont az, hogy ennyire jártas az irodalmi korszakokban, meglep. Nem mintha butának, vagy tanulatlannak néztem volna… Nem szokásom ez alapján bárkiről is véleményt alkotni.

- Ritkábbakat – bököm ki nehezen, majd inkább a padlót kezdem fixírozni. Ez mindkettőnk érdeke. – Kérem… - teszem még hozzá halkan, hogy ne tűnjek annyira neveletlennek és gorombának, mint ahogy általában.

- Erre gyere – kér meg kedves hangon, előre elindulva, hogy mutassa az utat. – A helyi egyetemen tanulsz? – kezdeményez beszélgetést, nekem pedig kissé görcsbe rándul a gyomrom. Oké… értem én, hogy kedves akar lenni, és végül is semmi rosszat nem tett ellenem… Elméletileg. De mi ez a hatalmas beszélgetési vágy benne…?

- Igen – motyogom továbbra is kerülve pillantását. Szófogadóan veszem át tőle a könyveket, amik véleménye szerint hasznomra lehetnek. És be kell valljam, hogy van közöttük olyan, amit még én is használhatónak tartok. Persze ez nem az ő hibája. Hogy ennyire „válogatós” vagyok. Csak más az elképzelésem a romantikáról, mint a legtöbb embernek… De ő még mindig jártasabb az irodalomban, műveltebb, mint a legtöbb szakmabeli ember, akit ismerek…

- Csak nem az öreg Jacobson XIX. századi romantika órájára kellenek a művek? – szólal meg váratlanul, én pedig határozottan meglepődöm.

- Honnan? – kérdezem meglepetten, egy pillanatra még szemeimmel meg is keresem arcát. Széles mosollyal figyel, szemei barátságosan fürkésznek – amitől megilletődöm.

- Én is irodalom szakon végeztem – meséli, én viszont nem teszek fel neki több kérdést. Miközben a kezembe nyomja az utolsó (önvédelmi célokra is alkalmas) könyvet és elindulunk a pult felé, emésztgetem a tényt. Gyorsan lecsipogtatja az összes művet, majd elém tolja őket. Igyekszem minél hamarabb besüllyeszteni őket a hátizsákomba. Aztán ahogy végzek a pakolással, elkezd fojtogatni a gondolat… hogy azért mégsem léphetek le csak úgy, egy szó nélkül, mint ahogyan azt alapjában véve tenném. Lehet , hogy én nem tudom díjazni, de normálisan, kedvesen viselkedett velem, holott nem kérte tőle senki. Viszont nem igazán tudom, mit mondhatnék neki… Hihetetlen, hogy mennyire nem vagyok a szavak emberre, hiába járok irodalom szakra. Talán írásban könnyebben ki tudom fejezni magam… de hát az életben sajnos nagyon ritkán van erre lehetőség. 

- Köszönöm – préselem ki végül magamból tehetetlenségemben, mikor már tényleg feladom, hogy valami normális eszembe jusson, aztán olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak képes vagyok rá, távozom.

Már jóval munkaidőm megkezdése előtt odaérek a pékségbe. Nem szeretem a társaságot, viszont feleslegesnek érzem, hogy hazamenjek arra a rövidke időre, amim van, aztán visszakonvergálják – így hát inkább úgy döntök, egy félreeső asztalnál kezdek neki beadandóm megkomponálásának. Bejelölgetek pár kiemelkedőbb művet és leírogatom róla a gondolataim. Munkaidőm kezdetére egészen sok mindent sikerül összeszednem, bár nem teljesen vagyok megelégedve munkámmal – én az örök (ön)kritikus. De igazából tisztában vagyok vele, ha az örökkévalóságig lenne időm bedolgozni minden beadandómon, akkor sem tudnék megbékélni saját gondolataimmal, észjárásommal. Sosem lennék magammal megelégedve. Pláne nem egy ilyen témában. Hogy tudnék olyanról írni, amit nem ismerek? Amit nem tudok átérezni, és aminek nem vagyok sem mestere, sem elemi művelője?

Alig kezdődik el a munkaidőm, nem telik el talán egy nyugodt óra sem addig, míg megjelenik egy számomra nem túl szívesen látott személy. Vagyis… Azt hiszem ez nem éppen helyes kifejezés, de tény, hogy tőle a megszokottnál is jobban összeszorul a gyomrom.

- Szia – lép a pulthoz még a napot is jobban megragyogtató mosollyal a könyvtáros fickó, de ettől az egetverő kedvességtől én csak abban kezdek reménykedni, hogy valamilyen csoda folytán megnyílhat alattam a talaj és eltűnhetek egy életre.

- Jó napot, uram – habogok, mint akinek elvitte a cica a nyelvét, s mindenfelé nézek, csak éppen rá nem. – Mit adhatok? – kérdezem egy fél pillanatra rálesve, de aztán nagyon gyorsan újra a pénztárgépet kezdem lelkesen fixírozni.

- Egy csokis croissant szeretnék tejes kávéval – adja le a rendelést, én pedig csupán egy apró biccentéssel konstatálom, hogy megértettem. Azonnal elkezdem készíteni a kávét és tányérra teszem a kért süteményt. Aztán ahogy elkészül a kávé, óvatosan azt is a pultra egyensúlyozom, nagyon odafigyeléssel, hisz a kezeim annyira reszketnek, hogy félek, bármelyik pillanatban ki tudnám lötyögtetni a bögre összes tartalmát. – Köszönöm – mondja szelíd, szinte simogatóan meleg hangon. Én pedig az egészet úgy fogadom, mint egy halas kofa a piacon, amikor azt állítják nem friss az áruja: csak sápogok levegő után, hang nélkül, s magam sem tudom megmagyarázni, hogy miért. Figyelem a szemem sarkából, ahogy leül egy távol eső asztalhoz, az ablak mellé, de ez után még a lehetőségét is próbálom kerülni annak, hogy véletlenül is felé pillantsak: csak és kizárólag a munkámra próbálok koncentrálni. De mindennek ellenére érzem, hogy figyel, és es rendkívül feszélyez.  Nem értem viselkedését, nem értem mi az, ami ennyire érdekelheti rajtam – és azt hiszem félek is tőle. Nem akarom, hogy valaki megítéljen csak az alapján, ahogyan kinézek, vagy társaságban viselkedek.

Ahogy távoznak a vendégek, folyamatosan szedem össze a kis tálcákat a rajtuk lévő csészékkel, bögrékkel, poharakkal és kis tányérokkal. Mikor érzékelem, hogy az ismeretlenül-ismerős férfi is távozik, odamegyek ahhoz az asztalhoz is, ahol ő ült – de ekkor hirtelen felfedezéssel találom magam szemben. A kis tálcán kiemelt, jól észrevehető helyre simítva foglal helyet a kis fehér szalvéta, amin cikornyás betűkkel a következő idézet áll:

"Tanulj meg mosolyogni. A mosolyban mágikus erő rejlik. Amíg az ember mosolyogni tud, addig képes a további harcra. És aki harcol, az győzhet is."

Marcus Aurelius – konstatálom magam, majd a következő pillanatban már azon tűnődöm, hogy vajon ezt kinek szánhatta a férfi. S miért? Körbenézek a helyiségben, de rajtam kívül nincs más alkalmazott elől, csak a konyhában tevékenykednek. És ha másik vendégnek hagyta itt… annak mi értelme lenne? Nagyon pici a valószínűsége, hogy az illetékes rátalál.

Feszülten toporgok egy álló helyemben néhány másodpercig, majd végül finoman kötényem zsebébe csúsztatom a szalvétát – elteszem, hátha és ha a napokban ismét megfordulna a pékségben, visszaadom neki.

Egész hétvégén a beadandómon dolgozom. Komoly szorongást és frusztrációt jelent, hogy teljesíteni akarok, mégpedig jól. Számomra az irodalom mindig sokat jelentett. Rákényszerített arra, hogy gondolkodjak a saját érzelmeimen, és azon, hogy mi mit jelentenek számomra. Mindig is szerettem csak csendben ülni egy kényelmes kis helyen és a saját gondolataimon, emberi értékemen elmélkedni.

Sosem voltam kibékülve saját magammal. Gyerekkoromban is azt diktálták belém mindig, hogy jobbnak kell lennem, mint ami vagyok, csinosabbnak kell lennem, mint amilyen vagyok, aztán valahogy kamaszkoromra a nagy igyekezetben azt hiszem elvesztettem saját magam. De mindenkinek megvan a maga története. A maga keresztje. Azt hiszem többek között az enyém a tökéletesség üldözése is. Az elfogadásé. A megfelelésé.

Elmélyülten lapozgatom a könyvtárból szerzett könyveket és írogatom ki hasznosnak vélt mondatokat. Viszont Victor Hugonál megakadok. Mindig is imádtam A párizsi Notre Dame történetét, gyerekként, ha anyának dolga volt, és szerette volna valamivel a padlóhoz ragasztani a fenekem, mindig a Notre Dame-i toronyőrt kapcsolta be nekem. Magával ragadott Quasimodo története, aki torzszülöttsége, nyomorúságos élete ellenére tiszta és teljes szívvel volt képes szeretni, s Esmeraldáért képes volt félretenni saját érzelmeit, de mégis boldog marad. Persze az eredeti történet már nem ennyi végződik happy enddel. Phobeus nem teljesen azt érzi, amit szegény lány iránta táplált, és végül Esmeralda az életét veszti.

De azt hiszem ez a változat felnőtt fejjel sokkal inkább megragad, mint a Disney által kreált, gyermekek számára is elfogadhatóbb változat. És hogy miért? Azt hiszem erre egyszerűbb a válasz.

Nagyon becsülendő valakit, akit szeretünk, elengedni, csak azértz, hogy boldog lehessen. A mártírok mindig is nagy tiszteletnek örvendtek. De Quasimodo nem mártír volt. Ettől valami sokkal emberibb. Az összeset szeretetét ennek az egy lánynak szentelte, s az életét is így élte le – hiába volt Esmeralda halott. És azt hiszem – én, aki semmit sem ért a szerelemhez – ez az igazi csoda. Hogy akkor sem szűnik egy érzelem, valami ennyire lángoló és eleven, önálló életet élő dolog, amik az egyik fél, az imádat „tárgya” már nem él.

Viszont az emléke igen.

Azt hiszem, ha valakit ennyire nagyon szeretnek, ennyire mély helyet nyer el valaki szívében, akkor az örök életet nyer. Halhatatlanná teszi egy halandó szerelme.

Kiválasztom a kedvenc, és szerintem a témához leginkább illő idézetet a műből. Majd beleillesztem még a beadandő munkámba.

„Ha a pokolból jöttél, oda is veled megyek. Úgyis megértem rá. A te poklod az én mennyországom, a te orcád fényesebb, mint Istené! Mondd, hát igazán nem kellek neked?”

Így. Azt hiszem így már egészen elfogadhatóan sikerült a munkám. Remélem a professzor sem fogja szánalmasnak és okoskodónak találni gyermeki és kissé bugyuta gondolataim…

Hétfőn leadom az esszém Jacobson prof irodáján- az öreg még mindig jobban kedveli a hagyományos, nyomtatott formát, így az e-mail mellett szereti képpel fogható formában is magánál tudni a  dolgozatokat, beadandókat. Ezt pedig több napnyi gyomorideg követi. Nem is igazán tudok másra koncentrálni, annyira idegesít, hogy vajon mi lesz munkám végső értékelése.

A pékségben erre a hétre nem osztottak be túl sok napra, így legalább ennyivel is kímélem az idegeimet. Viszont a szalvétára írott kis idézetet magamhoz veszem – nem szeretném, ha más bukkanna rá a kötényem zsebében. Szeretném, ha eljutna a tényleges tulajdonosához, az pedig csak úgy lehetséges, ha visszaadom a kreátorának. Aztán valami olyan történik, amitől legszívesebben azonnal elhaláloznék szívszélütésben. Vagy elkapnék bármiféle trópusi nyavalyát, csak azért, hogy megvalósíthatatlanná tegyem azt a kérést, amit egy e-mailben kaptam. Jacobson professzor titkárnője írt nekem egy – számomra kifejezetten fenyegető – hangvételű levelet, hogy holnap délben fáradjak be a prof irodájába, mert fontos megbeszélnivalója lenne velem. Ahogy szemeimmel végigfutom a sorokat, érzem, ahogy fokozatosan szaporábbá válik a pulzusom, és gyanús, hogy a vérnyomásom is emelkedik.

Bárcsak helyben agyvérzést kapnék.

Türelmetlenül toporgom az iroda ajtaja előtt, súlypontomat váltogatva helyezem az egyik lábamról a másikra, körmeimet pedig kapargálom idegességemben. Párszor beletúrok hajamba is, bár ez a művelet jelen esetben igazán nehézkesen megy, mivel összefogtam, egy kis konty szerűségbe, ha már ilyen elbeszélgetésen kell részt vennem. És igyekeztem normálisan fel is öltözni: előkerestem a legkevésbé kopott fekete farmerem és a kedvenc, „legcsinosabb” sötétzöld kardigánom, ami alá egy fekete pólót vettem. A nyakamba kanyarítottam még egy sálat is, hogy minél több bőrfelületem takarva legyen – azt hiszem ez így illendő. És szájhúzva, de lecseréltem a tornacipőmet is egy kényelmes, de elegáns átmeneti fél csizmára. A szüleim szerint – ugyanis reggel idegesen kiköveteltem véleményük – így tökéletesen megfeleltem. De én nem érezem magam tökéletesnek. Sőt. Arról pedig ne is beszéljünk mennyire rettegek a beszélgetés tárgya miatt. Aztán kijön a titkárnő, rám mosolyog, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, és behív. A lábaim annyira elkezdenek remegni, hogy attól kezdek tartani, pillanatokon belül felmondják a szolgálatot és összesem. És szégyenemre még össze is kell kaparnia valakinek.

De valamilyen csoda folytán nem ez történik. Viszont azt már nem tudom eldönteni, hogy az ami történik, jobb e vagy rosszabb attól, mintha elájulnék.

Az irodába lépve Jacobson professzorral találom magam szemben, ami igazából nem is lep meg. De a vöröses hajú, széles vállú férfi, aki nekem hátirányban ül, annál inkább. Amikor pedig megfordul szabályosan elfelejt verni a szívem. Azt hittem ilyen nem létezik. Mármint orvosilag lehetetlen, de ezzel szemben én mégis átélem, és valamiért nem tudok örülni eme kivételes képességemnek.

- Á, Shay, foglaljon helyet! – üdvözöl meleg a prof, a tőle már jól megszokott módon. Egyszerre magáz minket, de mégis közvetlen marad. Ő az a tanár, akire mindig fel tudtam nézni: zseniális elme, emellett emberileg is kivételes – legalábbis az alapján, amit hagyott magából láttatni a diákjai számára.

- Jó napot! – köszönök illedelmesen, de moccanni még nem vagyok képes. Tekintetem az öreg és a szinte már lidércemmé váló könyvtáros férfi között ingázik. Halvány hupilila elképzelésem sincs arról, hogy mit kereshet itt. De aztán nagy nehezen erőt veszek magamon és mégis leülök.

- Azért szerettem volna önnel beszélni – kezd bele a kedves öregúr amint a fenekem széket ér. Gondosan vágott, mégis kissé borzas szakálla huncut módon ugrál arcát keretezve miközben beszél. – mert az esszéje után egyszerűen nem jutottam szavakhoz – ahogy ezt kimondja, fokozatosan egyre nagyobb kétségekbe esek. Ennyire szörnyű volt? Talán azt akarja közölni, hogy váltsak inkább szakot, mert itt nincs jövőm? Valószínűleg arcomra is kiül a pánik, mivel a professzor nagyon gyorsasan korrigálni kezdi előbbi mondandóját.

- Régen találkoztam már olyan fiatalemberrel, aki ennyire elemi szinten mozgott volna az irodalom világában, mint ő. Egyszerűen olyan őserővel rendelkezik, és mégis annyira természetesen ontja a munkáiban a szavakat, mintha az lenne a világ legegyértelműbb dolga, hogy valaki ilyen tehetséggel van megáldva. – Szemeim tágra nyílnak, szinte fel sem tudom fogni azokat a dolgokat, amiket mondott. Valóban rólam beszél? Az én dolgozatomról?

- Professzor úr… én nem is tudom mit mondjak – makogom csendesen, mikor már kezd kifejezetten kellemetlenné válni a csend. Fél szemmel a mellettem ülő férfire lesek, de amikor meglátom döbbent arckifejezését (bár próbálja leplezni), még inkább megijedek.

- Már régóta kiemelt figyelmet fordítok a beadandó dolgozataira és a munkáira. És úgy érzem most már megérett arra a feladatra, amit már egy jó ideje önnek szánok – magyaráz lelkesen, én pedig egyre kevésbé értem a dolgokat. Úgy érzem magam akár egy elveszett kisgyerek, aki lemaradt a szüleitől a bevásárló központban. – Szeretném megbízni azzal a kiemelt feladattal, hogy tartson egy előadást a nyáron rendezendő irodalmi héten. Ott lesz a szakma legjava. Írók, professzorok, szerkesztők, mindenki, aki számít. – Magyaráz lelkesen, engem pedig az öregujjamtól kezdve a fejem búbjáig fokozatosan kezd elönteni a rettegés.

- Professzor úr, ez igazán megtisztelő… De nem tudom, hogy méltó vagyok-e erre a feladatra – kezdek szabadkozni, nagyon reménykedve abban, hogy meggondolja magát. De arcán olyan megrendíthetetlen elszántságot vélek felfedezni, hogy szinte azonnal elszáll minden aprócska reményfoszlányom.

- Tudom, hogy ilyen téren még nincsen tapasztalata. De éppen ezért kértem meg Marcust, hogy segítsen önnek – mutat a mellettem ülő férfi felé, én pedig kényszerítem magam, hogy kövessem tekintettel karját, majd ég felé mutató kézfejét. Nem akarok illetlenül viselkedni, de a szemkontaktust nem vagyok képes felvenni a könyvtáros férfival. De azért néha igyekszem fel-fellesni. – Az egyik legkiválóbb tanítványom volt, mára pedig sikeres író.

- Peter… - kezdene szerényen szabadkozni, a most már számomra is Marcusként „ismert” férfi, de a professzor gyorsan leinti.

- Ne szerénykedj, én igenis büszke vagyok, pláne azért, mivel az én munkám is, legalább is szeretném ezt remélni, – kacag fel öregesen - hatással volt rád.

Zavaromban azt sem tudom, hová nézzek, s legszívesebben szeretnék köddé válni, hogy ne kelljen beleegyeznem ebbe az egészbe. Nem akarok szégyent hozni senkire. Se a professzorra, se az egyetemre, és azért magamra sem…

Viszont azt hiszem, ez nem egy olyan ajánlat, amit illik visszautasítani, bármennyire is rettegek tőle…

Teremtőm… Mibe keveredtem?

Mivel a héten sajnos a könyvtári munkámat is kénytelen voltam mellőzni, bevállaltam, hogy a következő hónapban dolgozom hétvégente is, amivel kiváltom ezt a néhány napnyi szabadságot. Délben volt találkozóm a szerkesztőmmel, aki elégedettnek tűnt az utolsó néhány fejezettel. Szerinte bestseller lesz megint a könyvem, de én nem akarom elbízni magam. Jobban szeretek a háttérben maradni, ezért is van női álnevem: Marcy Bruser, mely a saját nevem anagrammája, és emiatt nem vagyok hajlandó aláírásokat sem tartani, hiába próbálnak rávenni.

Fellélegezve hagyom el a kiadót a két órás megbeszélés után, jobb híján úgy döntök, ideje ellátogatnom a kedvenc helyemre, úgyis van most egy kis szabadidőm. Muszáj ismét megízlelnem azt a csodás tejes kávét.

A helyiségbe lépve egy új arc fogad, aki nem igazán veszi észre érkezésemet. Gyönyörű és különleges, de a padlót bámuló szemeiből messziről árad a szomorúság. Mindig azt mondták, hogy remek emberismerő vagyok, de ahogy végignézek a sápadt bőrű lányon, úgy érzem, egy élet sem lenne elég arra, hogy teljesen kiismerjem… De ez nem fog meggátolni abban, hogy megpróbáljam, hát igen, az optimizmusom határtalan. Első látásra elbűvölt a jellemével, pedig még egyetlen szót sem váltottunk. És nemcsak a külseje miatt, a szemei vonzanak a legjobban, tudni szeretném, miért tükröznek ilyen mértékű fájdalmat, segíteni akarok neki.

Odalépdelek, majd halkan megköszörülöm a torkomat, hogy visszahozzam a jelenbe ábrándos világából.

- Elnézést… – szólalok meg udvariasan, mire megrebbennek hosszú szempillái, és nehézkesen feltápászkodik, mintha legszívesebben valahol máshol lenne.

- Jó napot! – köszönt lágy hangon, de szemeit lesütve hagyja, nem keresi az enyém társaságát. – Mit adhatok?

- Egy áfonyás-mascarpones croissant szeretnék kérni, és egy kávét tejjel – sorolom el barátságos hangon a megszokott rendelésemet. Nem kerüli el a figyelmemet, ahogy félszemmel felsandít rám. Ezek szerint végre elértem, hogy szenteljen nekem is egy kis figyelmet. Lágy mosollyal hagyom, hogy végigmérjen a tekintetével.

- Rendben, máris adom – hadarja motyogva, miután kielégítette a kíváncsiságát, majd ismét a padlót kezdi fixírozni, ahogy összekészíti a süteményt és a kávét. Érdekes egy teremtés, még sosem láttam, talán csak nem rég kezdett itt dolgozni.

- Új vagy itt? – adok hangot a gondolataimnak. – Mintha még nem találkoztunk volna – teszem hozzá, mire kezei megremegnek. Jól láthatóan feszélyezi a beszéd, remélem, nem hozom nagyon kellemetlen helyzetbe a kérdésemmel.

- Nem vagyok új – motyogja, de ezzel lezártnak is tekinti a dolgot. Bosszúsan csücsörítő ajkai egészen gyermeki kifejezést kölcsönöznek az arcának, kíváncsi vagyok, hány éves lehet valójában.

- Értem, pedig biztos emlékeznék rád – teszek még egy próbálkozást a beszélgetésre, habár sejtem, hogy sikertelenül, és ezt bizonyítani is látszik, amikor furcsa pillantásával végre a szemeimbe néz. Egy pillanatra maga alá temetnek a tekintetében tükröződő érzelmek, de gyorsan megszakítja a szemkontaktust, és további válasz nélkül üti be a fizetendő összeget a pénztárgépbe, ezzel le is zárva azt, ami még el sem kezdődött.

Elmosolyodok egy utolsó pillantást vetve rá, majd végül helyet foglalok a szokásos asztalomnál. Szemem sarkából végig őt figyelem, kicsit aggaszt, hogy mennyire vékonynak tűnik, és az aggodalmam nem csökken, ahogy erőtlenül visszahuppan a székre, ahol érkezésem előtt is ült. Remélem, nincs semmi komoly baja.

Jóízűen harapok bele a croissant-ba, mennyei… Ha nem edzenék rendszeresen, biztosan ez a finomság lenne a vesztem. Miután mindent elfogyasztottam, udvariasan elköszönök, és vetek egy utolsó pillantást a mai napom fénypontjára, ám ő továbbra is lefelé néz. Eldöntöttem… áttöröm magam a burkon, amit a lány maga köré épített. Vonz az egész jelensége, meg akarom őt ismerni.

.x.x.M.x.x.

Álmosan pislogok a könyvtárbeli pultom mögött, nem aludtam túl jól, egész nap a lányon töprengtem, de most igyekszem a vevőkre összpontosítani minden figyelmemet. Hétvége révén nagyobb a forgalom, így többet kell a sorok közt járkálnom, amit egyáltalán nem bánok. Imádom a munkámat, szeretek másoknak segíteni, és bármilyen hihetetlen, az ittlévő könyvek jórészét olvastam, így nem esik nehezemre a betérők ízlésének megfelelő olvasmányt ajánlani.

Épp egy fiatal nő gyermekének segítek összegyűjteni a kötelező olvasmányait, amikor figyelmemet egy, a sorok közt eltűnő, szőke üstök vonja magára. Olyan ismerős…

A pulthoz sétálva lecsipogtatom a könyveket, és egy mosollyal intek a két távozó alaknak. Jó látni, amikor egy gyerek könyvet visz haza, manapság egyre kevesebb fiatal olvas, mindenki a számítógépet kezdi előnyben részesíteni. A polcra pillantok, ahová addig pakoljuk le a visszahozott köteteket, míg nincs időnk a helyére vinni őket. Felkapok néhányat, amelyekről pontosan tudom, melyik sor melyik polcának hányadik helyére valóak, és célirányosan térek be a könyvsorokba. Épp az utolsót csúsztatom be az apró résbe, ahová tökéletesen passzol, amikor egy lágyan csilingelő hang csendül fel mögöttem.

- Elnézést… uram – szólít meg félénken.

- Jó napot! Miben segíthetek? – fordulok meg szokásos barátságos mosolyommal, csakhogy nem más van előttem, mint a tegnapi pénztáros a pékségből. Kiszélesedik a mosolyom, de ahogy megszeppenten pillant rám, és tekintete zárkózottá válik, az én szemeimbe is komolyság költözik.

Idegesen szorítja magához az egyik könyvünket, láthatóan nem tudja, hogy mihez kezdjen a felismeréssel, miszerint pont velem hozta össze a sors. Ellágyul a tekintetem, rápillantok a kezében tartott kötetre, Victor Hugo: A nyomorultak című regényét szorongatja.

- A romantika korából keresel műveket? – kérdezem félrebillentett fejjel, remélem, nem bánja, hogy letegeztem. Megdöbben a kérdésemen, de végül bólint. Már tegnap is kiderült, hogy nem az a beszédes típus, ezért kezembe veszem az irányítást. – Ha híresebbeket keresel, akkor megvan nálunk az Üvöltő szelek, a Jevgenyij Anyegin, a Gróf Monte-Christo, a Twist Olivér – sorolom – és természetesen sok más is. Amennyibe a ritkábban elővettek érdekelnek, ajánlhatok valamit Keatstől, Shelleytől vagy Kleistől akár.

Érdeklődve nézek rá, a tekintetéből süt, hogy nem számított arra, ilyen jól ismerem a korokat, de hát irodalom szakon végeztem és ebben is dolgozom, baj lenne, ha meg tudnának fogni hasonló kérdésekkel. Betéve ismerem a világirodalmat, könyvek terén nem tudnak kizökkenteni a komfortzónámból.

- Ritkábbakat – nyögi ki nagy nehezen, majd ismét a padlót kezdi fixírozni. – Kérem… – teszi hozzá rájőve, hogy kicsit udvariatlannak hangozhatott az egyszavas válasza. Megszólalt, úgyhogy ezt már sikernek könyvelem el.

- Erre gyere – kérem, miközben magam is elindulok mutatva az utat. Nem próbál beszélgetést kezdeményezni, nem is számítottam rá, de úgy gondolom, ez egy tökéletes alkalom arra, hogy váltsunk pár szót. – A helyi egyetemen tanulsz? – érdeklődöm barátságosan. Én is itt végeztem, a tanulmányaim alatt szükségem volt ehhez hasonló kötetekre, a korából tekintve pedig egyetemistának tűnik. Remélem, nem tévedek.

- Igen – motyogja, de nem pillant rám. Kényelmetlenül feszeng mellettem, miközben a kezébe adok pár könyvet.

- Csak nem az öreg Jacobson XIX. századi romantika órájára kellenek a művek? – húzom mosolyra az ajkaimat. A férfivel mai napig jóban vagyunk, olyan, mintha a második apám lenne, már az egyetem alatt meglátta bennem a lehetőséget, felkarolt. Neki köszönhetek sok mindent az életemben.

- Honnan? – torpan meg mellettem kerek szemekkel, de amint észbe kap, ismét feszültté válik.

- Én is irodalom szakon végeztem – mesélem, ahogy a kezébe adom az utolsó kötetet is, de nem tesz további megjegyzést. A pulthoz megyünk, ahol gyorsan lecsipogtatok mindent, majd elé tolom az egymásra pakolt műveket. Zavartan pakol el a hátizsákjába, végül idegesen a pántra markol.

- Köszönöm – préseli ki magából, és huss, már el is tűnt a szemem elől. Megcsóválom a fejemet, rég találkoztam ilyen félénkséggel.

A délutáni váltásnál kezdem érezni a kávé hiányát, ezért remélve, hogy megint ő fog kiszolgálni, a pékség irányába veszem az utamat. Belépve valóban a kék szemei fogadnak, amitől rögtön felköltözik a mosoly az arcomra. Idegesen simít végig a haján, miközben feláll a jól megszokott székéből.

- Szia – üdvözlöm, ahogy a pulthoz lépek.

- Jó napot, uram – makogja, és mint legutóbb, mindenfelé néz, csak rám nem. – Mit adhatok? – kérdezi felpillantva, de utána rögtön a pénztárgépet kezdi vizslatni.

- Egy csokis croissant szeretnék tejes kávéval – adom le a rendelést, amire csak egy bólintást kapok válaszul, és gyorsan sürgölődni kezd. Törékeny alakját figyelem, látom, mennyire koncentrál, hogy ne borítsa ki a kávémat, miközben lepakolja elém a kért péksütivel együtt. – Köszönöm – mondom szelíden, és egy mosollyal az ajkaimon ülök le az üvegablakhoz, ahonnan a tömeget szoktam figyelni.

Sokszor merítettem itt ihletet a könyveim alapjához, most is elüldögélek itt egy ideig, hátha belém csap az isteni szikra, de mivel ez nem történik meg, pillantásomat inkább a pult mögött ücsörgő lányra fordítom. Nem néz erre, mintha itt sem lennék, zárkózottan szolgálja ki a vendégeket, ezek szerint mindenkivel így viselkedik, nemcsak velem.

Szomorúságtól csillogó szemei, lefelé görbülő ajkai arra sarkallnak, hogy megpróbáljam felvidítani, de mivel nem áll velem szóba, nem tudom, hogyan kezdhetnék neki… Az asztalon lévő szalvétartóra pillantva belém ötlik egy remek ötlet. Irodalom szakon tanul, vagyis biztosan szeret olvasni, és aki szereti a könyveket, az az idézeteket sem veti meg. Elgondolkodva dobolok az államon, míg eszembe nem jut a névrokonom – Marcus Aurelis egyik remek idézete. Előveszek egy tiszta szalvétát, benyúlok a belső zsebembe a kedvenc tollamért, amit szinte mindig magamnál hordok, ha elkapna az ihlet, majd gyorsan lefirkantok pár mondatot.

Tanulj meg mosolyogni. A mosolyban mágikus erő rejlik. Amíg az ember mosolyogni tud, addig képes a további harcra. És aki harcol, az győzhet is.

Lágy tekintettel hagyom ott a szalvétát a tálcán, majd elindulok kifelé. Remélem, észreveszi az írásomat, mely azt tükrözi, ami legelőször eszembe jutott, amikor megpillantottam.

Látni akarom őt mosolyogni, és ezért bármit megtennék. A többség tudja, hogy ha valamit a fejembe veszek, azt végre is hajtom, a kitartásom és az optimizmusom a legnagyobb erényem, és erre mindig is büszke voltam. Ezúttal sem fogok kudarcot vallani.