Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Full Metal Alchemist)

Andro2019. 06. 28. 17:36:07#35631
Karakter: Envy (Irigy)
Megjegyzés: Ednek (VÉGE!)


Közös megegyezéssel. T_T


Andro2017. 12. 29. 19:51:21#35330
Karakter: Envy (Irigy)
Megjegyzés: (Ednek)


- Válaszolj, ha hozzád beszélek! - ragadom meg, és rántom fel, mert még mindig úgy bambul maga elé, mint akit elvarázsoltak. De úgy tűnik, bármi is történt velünk az előbb, elvette az erőmet, és itt nem a képességeimre gondolok. A testi erőm sem a régi, így hátrazuhanok, magamra rántva a kis Minimanót is.
Persze azon nyomban lelököm magamról, a hajamat kezdem tépni, miközben a kis Acélmitugrász úgy tűnik, végre magához tér. Feláll, körbenéz, majd elindul a város felé. Csak úgy vaktában, miközben itt hagy engem. Engem! Envyt! Ki látott még ilyet?!
- Hé! Hová mész?! - kiáltok utána mérgesen.
- A városba. Szállást kell keresnem – int egyszerűen, majd indul tovább, mintha semmi sem érdekelné. De nem rázhat így le! 
Bosszúsan eredek a nyomába, engem nem lehet csak így lerázni. Ráadásul még elszámolni valóm van a kis vakarékkal. Dante nekem adta, azt mondta, csinálhatok vele, amit akarok, miután leszállítottam neki a Pléhkaszniba zárt követ. És nemcsak őt akarom megölni, hanem azt a rohadékot is, aki lecserélt! Dante azt mondta, hogy még életben van egy másik világban. Mi van ha… De Ő nem tette volna ezt velem, ugye? Egy fenét nem, a szemét, rohadt vén kurva! Elárult! Megint!
- Mi van, csak nem gondolod, hogy itt maradok, ne aggódj, nem akarom veled tölteni az éjszakát…nálad még egy döglött ló is jobb társaság lenne, törpe! - horkantok fel dühösen, neki meg megremeg a szemöldöke.
- Kit nevezel te törpének?! - csapja össze a tenyerét a kis Acéltörpe, de semmi sem történik. Nevetni kezdek, majd a fűbe fekszem. Nem bírom tovább! Úgy tűnik, ő sem fog itt alkimiázgatni.
- Hehe! Nem csak én vesztettem el a képességem! Itt te is épp annyira szerencsétlen vagy mint én! 
Nem reagál rám, mintha nem is számítanék, csak sarkon fordul, és újra útnak indul, én pedig megyek utána. Ha egy idegen világban vagyunk, akkor mégiscsak jobb vele, mint nélküle, bár a gondolattól is a hányinger kerülget. Nem, nem okádhatom el magam, nincs annyi kövem, hogy hosszú időre fussa. Időközben kezdem magam ismét erősnek érezni, ezek szerint ez valóban csak az utazás mellékhatása lehet. A Kapu! Az a rohadék ribanc tényleg átküldött minket, miközben ő szépen átköltözik annak a csajnak a testébe. Mintha bánnám.

Végül elérjük a várost, ami nem tűnik túl nagynak. Besötétedik, a lámpák kigyúlnak, a Minimanó meg szállás után néz. Az emberek megbámulnak minket, mert mi tagadás, feltűnő látványt nyújtunk. Nem mintha érdekelne. Szállás persze nincs, hiszen a kis Acéltörpének nincs pénze. Engem nem érdekel, elalszom a szabad ég alatt is, de ő mégiscsak ember. Bár ha elgondolom, ha egy olyan világban vagyunk, ahol nem tudjuk használni a képességeinket, az rám is elég negatívan fog hatni. Csak találjam meg Hohenheimet, mert akkor az a szemét azt is megbánja, hogy egyáltalán a szülei annak idején találkoztak. Ed hirtelen megáll, mire kis híján nekiütközöm, de még időben sikerül megállnom. Mikor ránézek, olyan arccal bámulja az egyik alakot, aki éppen kifelé tart egy kocsmából, mintha szellemet látna. Én magam is odanézek, de semmi különöset nem látok rajta. Szőke, kék szemű fiú, nagyjából egyidős a kis Mitugrásszal. Nem túl magas, egyszerű munkásruhát visel. Semmi feltűnő nincs rajta. A kis törpe mégis megbabonázva bámulja, a szemei egészen kiguvadnak, engem meg elönt az irigység. Mit bámulja ennyire? Engem kéne bámulnia, sokkal jobban nézek ki! Igaz, hogy utáljuk egymást, de akkor is!
- Al… - suttogja halkan mellettem a kis vakarcs, mire meglepetten bámulok előbb rá, majd a fiatal fiúra, aki szintén észrevesz minket, mert elég érdekesen méregeti a párosunkat. - Al… de… az nem lehet… Hiszen Al…
- Jaja, tutira nem a kis Pléhdoboz öcséd az – vigyorgok rá. Még én is tudom az öccse nevét, annyit rikoltozta már a fülem hallatára. - Mi az, Acéltörpe, csak nem megtetszett a srác?
- KI OLYAN KICSI, HOGY LÉTRÁRÓL SZEDI A BORSÓT?! - ordítja el magát, végre rám figyelve. Aztán felém üt, de könnyedén térek ki előle, elkapva a karját. - ERESSZ EL, TE TÚLMÉRETEZETT DÍSZNÖVÉNY! - sikítja dühösen.
- Hé, hagyjátok abba! - hallok meg egy újabb hangot, mire odakapom a fejem. Az előbb látott srác az, aki felénk siet. - Hagyjátok abba a verekedést, ha nem akarjátok, hogy lecsukjanak titeket!
- Hallottad, Pindurka? Hagyd abba a verekedést, vagy dutyiba dugnak – kuncogok gúnyosan, és elengedem.
Acélka abba is hagyja, de újra úgy bámulja a srácot, mintha két feje nőtt volna. Nem tudom, mi lehet ez az egész, de kezdek kíváncsi lenni. Meg ideges, mert rám bezzeg sosem néz így! A végén a nyála is elcsöppen. Ahogy látom, a másiknak is kellemetlen a dolog, mert megvakarja a tarkóját, mielőtt megszólalna.
- Nem akartam közbeavatkozni, de ha meglátják, hogy verekednek, rátok küldik a rendőrséget – mondja, majd végignéz rajtunk. - Fura ruháitok vannak. Valami vándorcirkuszból jöttetek?
- Igen, abból – kapok az alkalmon. - Nézd el szerencsétlen mélynövésűnek, ritkán jár emberek közé, és nem tud viselkedni – vigyorgok a fiúra kedélyesen. Ha meg akarok tudni, hol vagyunk, talán jobb, ha egyelőre nem hagyok hullákat magunk mögött. - Csak éppen elkeveredtünk. Meg tudnád mondani, hol vagyunk?
- Hát persze – bólogat a fiú. - Ez itt Baden-Baden, nagyjából egy napi vonatútra Münchentől.
- Baden-Baden? - kérdi döbbenten Ed is. Én magam sem hallottam még ezt a helységnevet, pedig négyszáz év alatt bejártam már egész Amestrist, sőt Cretát, Xinget és Drachmát is. - És mégis… milyen országban vagyunk?
- Hát természetesen Németországban – válaszol készségesen a fiú, de látszik rajta, hogy vagy gyanakszik, vagy nem érti a kérdés okát. Én viszont meglepődöm, ahogy Acélka is. Németország? Sosem hallottam róla. - Jó messzire kerülhettetek a társulattól, ha azt sem tudjátok, melyik országban vagytok. Gondolom a háború elől menekültök, és ahogy elnézlek titeket, szükségetek lenne szállásra. Egyébként Alfonz Heiderich vagyok – hadarja egy szuszra. Háború? Szóval ebben a világban is ölik egymást az emberek. Ez jó, nagyon jó! Máris imádom ezt a helyet.
- Én Envy vagyok – vigyorgok rá kedvesen. - Ez a némaság pedig itt mellettem, akinek majdnem kiguvad itt a szeme pedig Edward Elric – bököm oldalba, mire végre magához tér, és elég rondán néz rám. - Valóban szükségünk lenne szállásra, de sajnos pénzünk nincs.
- Semmi gond, nálam megalhattok, bár elég szűkösen leszünk. Gyertek! - int, majd elindul az egyik irányba.

Jobb híján követjük, Acélmütyürke meg mindvégig csak bámulja őt, de úgy, mintha még sosem látta volna azelőtt. Vagy még inkább, mintha látta volna már valahol, de most mégis megdöbbenti a dolog. Nekem meg szöget üt a fejemben, ahogy a vén kurva tényleg egy másik világba küldött minket. Ha pedig ez igaz, akkor bajosan fogunk innen hazamenni. De itt legalább senki sem mondja meg, mit csináljak, nem büntetnek meg, ha nem engedelmeskedem. Ez remek, végre szabad vagyok, a magam ura lehetek. A gondolat annyira felvidít, hogy szinte ugrálni lenne kedvem. Nincsenek szabályok, nincs Dante, nincs félelem attól, hogy lecserélnek és azt tehetek, amihez kedvem van. Most még a kis Mitugrászt sincs kedvem megölni. Jókedvemben halkan fütyörészni kezdek, majd megérzem magam Acélka tekintetét. Meglepetten bámul rám, mint aki azt hiszi, megőrültem. Vagy még inkább, mint aki még nem látott fütyörésző homonculust. Bevallom, normál esetben örömömben végiggyilkolásznám a várost, de Dante hiánya olyan jó érzéssel tölt el, hogy nincs kedvem most hozzá.
- Mi az, Apróság? - kérdem vigyorogva, mire Ed újra üvölteni kezd.
- KIT NEVEZEL OLYAN KICSINEK, HOGY BELEFULLADNA A BOKÁIG ÉRŐ PATAKBA?! - kiabálja dühtől vörös arccal, mire hangosan elnevetem magam. Az Alfonznak nevezett fiú megáll, és megütközve néz minket. - Envy, mi olyan vicces? 
- Te! Te, ahogy mindig felhúzod magad, ha valaki a termeden viccelődik – vihogom jókedvűen. - Olyan könnyű téged felbosszantani, Acélka. Bár igaz, ha nem lenne ilyen egyszerű, nem lenne min mókáznom.
Ed mérgesen fúj egyet, majd gyors léptekkel követni kezdi Alfonzt, én pedig nem tehetek mást, minthogy utána megyek. Mi lenne, ha az előbb eszembe jutott információt megosztanám vele? Nem is rossz ötlet, mert ha már én sokkot kaptam, hadd kapjon ő is. Mellé sietek, majd lehajolva kedélyes hangon a fülébe suttogom a dolgot.
- Hé, Minimanó, van egy elméletem. - Egy morranással jelzi, hogy figyel, de látom, hogy alig bírja visszafogni magát. - Szerintem már nem Amestrisben vagyunk. Sőt, ha tippelnem kéne, szerintem már nem is a mi világunkban vagyunk, hanem egy másikban. Egy olyanban, ahol talán még alkímia sincs.
Acélka megtorpan, majd olyan tekintettel bámul rám, amiből tisztán kiolvasom, hogy neki is átfuthatott a fején a gondolat, de mégis mintha a legrosszabb rémálma vált volna valóra. Én meg fogom magam, és elindulok a másik fiú után, magára hagyva Edwardot. Kíváncsi vagyok, hogy vajon mire jut. De ha nem tudunk hazajutni, én is alaposan meg fogom szívni, de addig még hadd szívassam őt is egy kicsit. És végre senki sem állíthat meg, hogy azt tegyek, amihez csak kedvem van.


Sado-chan2017. 12. 26. 19:42:56#35314
Karakter: Edward Elric
Megjegyzés: Andronak


 Azt hittem, végre vége lesz ennek az egésznek. Hogy végre elérünk utunk végére, hogy meg lesz a kő, Al vissza kapja a testét…már semmi más nem számított, megelégedtem volna ezzel is, de nem… neki ennyi sem elég.

Nem elég, hogy a kő mindvégig nálunk volt, hogy mondhatni fölöslegesen tettük meg ezt a nagy utat, most Alt is elvitték…el akarják pusztítani…de azt nem hagyhatom!

Erőtlenül kelek fel a sárból, nem porolom le magam, nem érdekel már a mocsok, csak az öcsémet akarom visszakapni!

Nem is törődök semmivel, csak egyik ajtót zúzom össze a másik után, míg egy hatalmas terembe nem érek.

-  Al! – kiáltom el magam, mikor meglátom a testvérem izző vörös páncélját a körben fekve, körülöttem a homunkulusokkal, de jelenleg ők érdekelnek a legkevésbé – Al! – szólongatom, de nem felel..nem hagyhatom..
Felé rohanok, de Envyvel találom szembe magam…mért? Mért nem lehet végre nyugtunk?
- Hová, hová? – kérdi
elégedett vigyorral a pofáján, bennem meg újra felmegy a pumpa
-
Envy! Mit mûveltél az öcsémmel? – kérdem dühösen, a kezem autómatikusan mozdul, de mielőtt össze zárulhatna rosszallóan kezdi rázni a fejét
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne alkímiát használnod, Törpe – nevet fel, és akármennyire gyűlölöm érte, most az egyszer igaza van. Ki tudja, az én alkímiám hogyan reagálna az Alt fogva tartó körrel…jobb esetbe sehogy, rosszabb esetben elpusztítja őt, minket, talán még másokat is. Ökölba szorítom a kezeim, olyan szívesen megütném ezt a rohadékot – Ki tudja, mi történne most, hogy a drága öcsikéd a kõ. Talán el is tûnne azon nyomban. De nekem mindegy – von vállat. – Ha meg akarod ölni az öcsédet, ahogy az anyáddal tetted, csak rajta!

- Az az izé nem volt az anyám! – kiáltok rá. Na most volt elég! Rá vetem magam, ütni akarom, pofozni amíg szusszal bírja, de ő könnyedén ugrik arrébb, annak ellenére, hogy valújában milyen hatalmas súllyal bír, bár nem mintha jelenleg ez érdekelne…
Tekintetem néha átsuhan a körülöttünk állókon, Rose, az a nő…a férfi aki a megszólalásik hasonlít
Hohenheimre…mind minket bámulnak

-  Hiába próbálkozol – nevet fel, miközben átugrik felettem- gyorsabb, és erõsebb vagyok nálad, Mitugrászkám!

- NE MERÉSZELJ ÍGY NEVEZNI, TE NEMI IDENTITÁSZAVAROS PÁLMAFA! – ordítom teli tüdőből, majd újra rávetem magam. Fére ugrik, de közben Wrath is is becsatlakozik, és míg őt püföli kihasználom az alkalmat hogy támadjak. Meglephettem, mert egyre több ütés talál be, végül a földön kötünk ki, sikerül magam alá gyűrnöm. A fejét ostromlom, nem foglalkozom semmivel, csak ütöm amíg bírom szusszal. Hiába váltogatja az arcát, már nem érdekel..nem hat rám…
- Csak abban vagy jó, Envy, hogy mások mögé bújj! Mutasd meg az igazi arcodat! – vágom a fejéhez dühödten
- Tényleg látni akarod? – vigyorog rám, de megmutatni már nem tudja, furcsa, fehér fény jelenik meg és von körbe mindkettőnket. Hallom a kétségbeesett visítását, de nem tudok vele foglalkozni. Ez az egész..túl ismerős..ugye nem?
Felvillan a kapu, de valahogy nem úgy, mint akkor…

 

Lágy szellő, kékes-narancsos ég, madárcsicsergés..

Ez fogad, mikor kinyitom a szemem. Egy pillanatra mintha minden a legnagyobb rendben lenne, a lelkemet békesség önti el, mintha csak álom lenne az egész, megmozdítom a kezem, ujjaim puha meleg ujjakat érintenek..Al..aztán a következő pillanatban minden realizálódik, ez nem lehet az öcsém!

Felkapom a fejem, Envy fekszik mellettem eszméletlenül. Mi történt? Mi ez a hely?
Nyöszörgést hallok, mire újra rá emelem tekintetem. Éberezik, majd mikor benne is tudatosul minden felpattan és riadtan néz körbe

- Hol vagyunk? Mondd meg, de azonnal! – szorítja ökölbe a kezeit, és mintha próbálna átváltozni, de nem megy neki- Mi történt?! Miért nem tudok átváltozni? Mit mûveltél velem?! – torzul el az arca dühében. Én csak ülök továbbra is mozdulatlanul. Az már tudatosult bennem, hogy valami nincs rendben..egy másik világ..a túlvilág talán? Nem hiszem- Válaszolj, ha hozzád beszélek!- ragad meg és ránt fel, de mintha az ereje sem lenne a régi, a lendülettől hátra esik, így én rajta landolok. Persze azonnal lelök magáról, és dühöngve, örjöngve kezdi a haját tépni. Közben én is magamhoz térek, felkelek, hogy jobban körül nézhessek. Bárhol is vagyunk, bármilyen világ is ez, itt, a puszta közepén nem maradhatunk…vagyis..nem igazán érdekel, hogy ő mihez kezd. Elindulok a fények felé

- Hé! Hová mész?!- kiált utánam
- A Városba. Szállást kell keresnem- intek. Nem nézek hátra, nem érdekel már a bosszú. Most csak az jár a fejemben, hogy túléljem az éjszakát, hisz már sötétedik, aztán reggel az lesz az első dolgom, hogy valahogy hazajussak. Haza kell mennem…Al…meg kell mentenem őt!
Már leérek a dombról, mikor meghallom az engem követő fürge lépteket. Hátra fordulok
- Mi van, csak nem gondolod hogy itt maradok, ne aggódj, nem akarom veled tölteni az éjszakát…nálad még egy döglött ló is jobb társaság lenne, törpe- horkant fel, nekem pedig megrándul a szemöldököm az idegtől
- Kit nevezel te törpének?!- csapom össze a tenyereim, de semmi sem történik. Erre harsányan vihogni kezd, anyira, hogy a fűben köt ki
- Hehe! Nem csak én vesztettem el a képességem! Itt te is épp anngyira szerencsétlen vagy mint én!- nem reagálok a megjegyzésére, csak sarkon fordulok és tovább megyek. Meglehet, de én legalább nem ilyen kirívó külsővel lettem megáldva. Ha van egy kis szerencsém, vasvillával fogják megkergetni…
Újra hallom a lépteit, de nem fordulok felé, csak egyik lábam szedem a másik után, míg el nem érek a városik. Mostanra már az összes lámpa ég, a Nap utolsó sugarai is búcsút intettek már, és bár az én külsőm egészen emberi- nagyrészt- mindkettőnket alaposan megbámulnak. Sorra járom végig a fogadókat szállásért, de mivel nincs pénzem, egytől egyik elhajtanak…utolsó reményem, hogy találunk valahol egy istállót, vagy valamit, ahol elalhatunk, mikor ismerős hang csapja meg a fülem. Al? Az nem lehet…


Andro2017. 07. 22. 09:49:47#35184
Karakter: Envy (Irigy)
Megjegyzés: [Edwardnak] Kezdés


Nem hiszem el! Nem hiszem el! Dante biztos hazudik, hiszen nem lehet, hogy az a rohadék csak így eltűnt! Elmenekült! Lelépett, már megint! Megint! Dühtől vörösödve püfölöm a padlót, miközben Dante és Pride, az az idióta ott állnak, és nevetnek rajtam. Nem lehet! Jogom van megölni! Jogom van hozzá! Elhagyott engem! Lecserélt! Engem senki sem cserélhet le! Senki!

-       - Ha tudni akarod, még él – mondja Dante, mire ránézek. – És most, hogy nálunk van a kő, ő is ide fog jönni.

-     -   Alig várom, hogy lássam, milyen képet vág a Mitugrász, ha megtudja, hogy mit tervezünk a drága kis testvérkéjével – vigyorodom el gonoszan, és még a püfölést is abbahagyom. Jó nagy kráter van már a padlón, de kit érdekel? – De hagyd, hogy egy kicsit eljátszadozzam vele, Gazdám – nézek rá vigyorogva.

Dante vállat von, neki ez nem gond, nem is igazán érdekli, mit kezdek Edward Elrickel. Neki csak a kistestvér és a kő a fontos. De mit érdekel az engem? A fő, hogy végezhessek ezzel a kis senkivel, aki lépten-nyomon megkeseríti az életemet. Nem érdekel az emberré válás, az sem, ha Dante utána megöl, csak hadd végezzek azzal a nyomorulttal, és hadd öljem meg Hohenheimet! Meg fogom ölni! Meg bizony, ha megtalálom! És Dante tudja, hol van.

Átmegyünk a bálterembe, ahol Wrath egyből nekem ugrik, hogy hozzam vissza Sloth-t, az anyját. Nem is az anyja, nekünk nincsenek szüleink, nem vagyunk gyenge emberek. A kölyök vinnyog vagy kettőt, mielőtt néhány pofonnal és rúgással helyre teszem. Elegem van belőle, gyűlölöm! Azt hittem, hasznunkra lesz, azért hoztam magammal, de ez az állandó emberi nyűglődése a sírba visz. Alphonse már a transzmutációs kör közepén fekszik, páncélja vörösen izzik, miközben a kör körülötte kéken világít, reagálva a Bölcsek Kövére. Az az ostoba Scar legalább a végén hasznot hajtott nekünk. Most már csak az kell, hogy Dante használja a követ, és annak a kis ribancnak a testébe költözzön. Rose, vagy hogy a fenébe hívják, nem mintha érdekelne.

-      -  Al! – hallok egy hangot, és mikor odafordulok, a Mitugrászt pillantom meg, amint a bálterembe ront. Elvigyorodom, ahogy döbbent tekintettel nézi az öccsét. – Al! – ordítja, és már indulna felé, de megállítom.

-       - Hová, hová? – kérdem kedélyesen, mire dühtől vöröslő szemekkel mered rám.

-      -  Envy! Mit műveltél az öcsémmel? – kérdi dühösen, és már látom, hogy alkímiát használna, de a fejem rázom.

-    -   Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne alkímiát használnod, Törpe – vihogok, mire a szemei összeszűkülnek, kezei ökölbe szorulnak. Olyan jó érzés felhúzni. – Ki tudja, mi történne most, hogy a drága öcsikéd a kő. Talán el is tűnne azon nyomban. De nekem mindegy – vonok vállat nemtörődötten. – Ha meg akarod ölni az öcsédet, ahogy az anyáddal tetted, csak rajta!

-       - Az az izé nem volt az anyám! – kiált Ed, és nekem ugrik.

Könnyedén szökkenek el előle. Lehet, hogy gyors, de nekem négyszáz évem volt tökéletesíteni a technikáimat. Fürgébb, ügyesebb és erősebb vagyok nála. A szemem sarkából látom, hogy Dante is jelen van, mellette áll az elkábult Rose, Mesterem pedig a nő gyerekét tartja a karjaiban. Vár, hogy is alakul a dolog. Nem lennék meglepve, ha el akarná küldeni Edwardot, mondjuk valahová máshová. Túl a Kapun, ahol még egyikünk sem járt. Vagy be a Kapuba, ahol az ivadékok várják, hogy megöljék. Szétszedjék darabokra. Nem is lenne rossz, de én magam akarok végezni vele.

-     -  Hiába próbálkozol – mondom, miközben a feje felett szaltózom át -, gyorsabb, és erősebb vagyok nálad, Mitugrászkám!

-      - NE MERÉSZELJ ÍGY NEVEZNI, TE NEMI IDENTITÁSZAVAROS PÁLMAFA! – ordít rám Ed, és rám veti magát.

Félreugrom, de az az idióta, hülye kis Wrath is nekem támad. Nem volt neki elég, úgy látom. Nem baj, megkapja ő is a magáét, amiért ilyen akaratos kis vakarcs! Elkapom a kölyök karját, és gyomron rúgom, majd nekivágom egy oszlopnak. Aztán alig tudok félreugrani a Törpe elől, olyan gyorsan támad. Ütések és rúgások váltják egymást, és meg kell mondjam, Ed nem is olyan rossz harcos. Bár már volt alkalmam megtapasztalni. Most viszont nem használhat alkímiát, ami szemmel láthatóan kissé lelassítja, bár annyira nem, hogy fölé tudjak kerekedni. Aztán egy rosszul időzített kitérés miatt mégis sikerül elkapnia és a földön kötünk ki. Ő van felettem, és az arcomat kezdi püfölni, miközben én az anyja, és a barátai arcát öltöm magamra. De nem hatják meg.

-     -  Csak abban vagy jó, Envy, hogy mások mögé bújj! Mutasd meg az igazi arcodat! – követeli Ed mérgesen.

-       - Tényleg látni akarod? – vigyorgok rá vészjóslóan, de abban a pillanatban valami történik.

Fehér fény ölel körül mindkettőnket, és süllyedni kezdünk. Kétségbeesetten kapálózom, ordítok, de egyikünk sem tud menekülni. Halálra vagyok rémülve, ahogy megpillantom egy pillanatra a Kaput, amely kitárul, mi pedig már zuhanunk is. Dante elárult engem, fut át az agyamon a gondolat, mielőtt elveszítem az eszméletemet.

~*~

Mikor magamhoz térek, füvön fekszem, felettem csillagos ég. Nehezen lélegzem, beletelik pár pillanatba, mire a légzésem lelassul és a mellkasom sem jár már olyan szaporán. Nem tudom, hol vagyok, de mikor felülök és oldalra nézek, Edwardot pillantom meg, aki legalább olyan tanácstalanul bámul, mint én. A távolban egy város fényei látszanak, egy nagyvárosé. De biztos nem a Központi Város, annak nincsenek ilyen fényei.

-      -  Hol vagyunk? – kérdem talpra ugorva. – Mondd meg, de azonnal! – szorítom ökölbe a kezem, és úgy döntök, alakot váltok.

Ám legnagyobb meglepetésemre, nem megy. Nem tudok átváltozni! Próbálkozom, de nem megy.

-      - Mi történt?! – kérdem a Mitugrász felé fordulva. – Miért nem tudok átváltozni? Mit műveltél velem?! – torzul el az arcom a dühtől. Ő azonban csak meglepetten bámul rám.



Szerkesztve Andro által @ 2017. 07. 22. 09:51:31


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).