Sóhajtva ülök a kertben. Nincs kedvem senkihez, semmihez... csak egyedül szeretnék lenni. Egyébként is szoknom kell az érzést, de azt meg végképp nem akarom, hogy a többiek sajnáljanak, vagy – bár ez nem fordulhatna elõ õket ismerve -, engem okoljanak. A legrosszabb nem is az, hogy nem tudom, mit tehettem volna, hanem, hogy fogalmam sincs, meddig leszek egyedül. Amikor Yasusada elment, csak annyit mondott, hogy majd vissza fog jönni. De a mikorra nem kaptam választ, Gazdánktól pedig nem akartam megkérdezni. Nem szívesen terhelném azzal, amit most érzek és biztos is vagyok benne, hogy tisztában van vele, mennyire ramatyul vagyok.

Hamarabb kellett volna bemennem, tudom. Tisztában vagyok vele. Eleve nem kellett volna hagynom, hogy egyedül menjen. De azt hittem, hogy már túl van a dolgon! Persze, ezen nem lehet túllépni, de hogy az õ kedvéért eddig elmenjen, az... elképzelhetetlen számomra. Mindent odaadnék, ha Yasusada visszajöhetne most, hiszen õ az egyetlen testvérem, és bár neki sosem mondtam ki, rettenetes volt nélküle. Ezért értettem meg mindenkit, aki a testvérét várta, hiszen én voltam itt az elsõ, már a második kardra is azt reméltem, hogy õ lesz és onnantól mindegyikre. Szomorú, hogy ebben is én vagyok az elsõ. Az elsõ, aki úgy várja a testvérét, hogy tudja, valahol ott van, már volt itt, de tovább kellett állnia, és ki tudja, mikor tér vissza.

Szeretném nem sajnálni magam, szeretném azt mondani, hogy rendben vagyok, de még nem vagyok rá képes. Talán beszélnem kellene valakivel? Kivel? Mirõl? Nem tudom, hogy mit tudnék mondani, amikor – nyilván beképzelem, de – mindenki arcán azt látom, hogy ez az én hibám. Felsóhajtok, majd egy követ dobok valamivel messzebb.
- Megoldódik bármi is, ha valakit eltalálsz? – szólal meg mögöttem egy hang.
- Kane-san – lepõdök meg, bár belegondolva... ki más lehetne?
- Miért ilyen meglepõ, hogy megkerestelek? – kérdezi és mellém lép. A haja most teljesen ki van engedve, az illatából ítélve most végezhetett a tisztálkodással.
- Azt hittem, azok egyik vagy, akik végképp nem akarnak most látni – jegyzem meg szomorú mosolyt villantva felé.
- Nem értem, miért gondolod, hogy ne akarnánk látni. Inkább aggódunk érted. – Ahogy leül, felszisszen, nekem meg eszembe jut, hogy õ súlyosan megsérült. Nem tudom, mit láthat a szememben felcsillanni, hiszen igyekszem uralkodni a vonásaimon, de elmosolyodik. – Már jól vagyok. Pár helyen még fáj, de rendben vagyok.
- De te... – Nem is hagyja befejezni, mintha terelni akarná a témát.
- Horikawa azt mondja, hogy õ sejtette, sõt, szerinte sokan sejtették. Valami álomról beszélt.
- Igen, Yasusada gyakran álmodta, hogy õ volt ott Okita-kunnal a fogadóban. Pedig tudjuk, hogy nem így volt. Nem vettem elég komolyan. De azt hittem, hogy már jól van. Hónapokig nem beszélt sem az álomról, sem Okita-kunról. 
- Talán tényleg jól volt, de a fogadóban elragadták az érzelmek – jegyzi meg.
- Talán – sóhajtok fel és magamhoz ölelem felhúzott térdeimet.
- Azt hiszed, hazudott volna neked? – pillant rám.
- Nem. Tudom, hogy soha nem tett volna olyat, csak nem tudom, hol rontottam el.
- Szerintem sehol. – A hangja mosolyog.
- Mert túl jó vagy. De az én helyemben te is magadat vádolnád. És most... – Felsóhajtok. – Most megint várnom kell.
Hosszú percekig csend van. A szél lágy fuvallatain kívül semmi nem ver hangot, mintha maga a palota is gondot fordítana arra, hogy ne törje meg önmarcangolásom kínos csöndjét. Õ néz, érzem, itt ül mellettem, a szél néha az orromba fújja az illatát, hosszú tincsei is hozzám érnek alkalmanként. Sokszor jut eszembe, mióta itt van, hogy mennyire szép a haja. Meg õ maga... Nem úgy, mint Mikazuki Munechika, nem érzem, hogy féltenem kellene tõle bármimet is, csak... szép. Jó nézni. Eddig sokszor felejtettem rajta a tekintetem, ha együtt edzettünk, márpedig mióta mindannyian itt vagyunk, csak együtt edzünk. Ahogy meglebben a haja minden mozdulatnál, valahogy furcsán csodálatos.
- Ha megnyugtat, csináld tovább – szólal meg, én meg egy pillanatig csak bambán nézek rá, mire felfogom, hogy ki tudja, mióta egy hajtincsét tartom a tenyeremben, míg a másik kezemmel simogatom. Megijedek és már engedném el, de egyik kezével a tenyerembe simít, ott tartva hosszú tincsét. – Nem akadályoz semmiben és nem is zavar, te pedig mosolyogsz, mióta csinálod, szóval folytasd csak.
- Ne haragudj...
- Tudod, nem is az ijeszt meg, hogy soha nem láttalak ilyennek, mert hát eddig soha nem voltál ilyen helyzetben. De az, hogy a körmöd órák óta lepattogzott és még nem tettél ellene semmit, tényleg rémisztõ. Mit szólnál hozzá, ha visszamennénk és segítenék? – ajánlja fel, de nekem rögtön az jut eszembe, hogy...
- Nem akarok még visszamenni a szobánkba.
- Kashuu...
- Csak egy kicsit még. Itt is hagyhatsz, nem fogom bánni, csak hadd maradjak picit még magamban, kérlek. Mire visszamegyek, jól leszek.
- Rendben – sóhajt fel most õ. – Ha vacsoráig nem kerülsz elõ, meg foglak keresni ismét.
Bólintok és tekintetem ismét a földre szegezem.

{ { {*} } }

Érdekes módon Mikazuki Munekchika az elsõ, akivel találkozom visszafelé. Valamilyen furcsa okból most a mi szobánk elõtt ücsörög, bár egy szót sem szól, amikor meglát, csak elmosolyodik. Nem is értem igazán, hogy miért ide telepedett le, hiszen innen nem is a legjobb a kilátás, de láthatóan õ a kertben fogócskázó Gokotait és a tigriseit nézi. Csak kihúzom a tolóajtót és sóhajtva Munechika-san mellé ülök.
- Tudod, Kashuu, nem szoktam hozzá, hogy így látlak. – Tekintetét követve megállapodok én is körmeimet, és csak most veszem igazán észre, hogy a csatában mennyire lekoptak. – Nem sokkal korábban itt járt Izuminokami Kanesada és magával vitte a lakkodat. – Meglepve nézek rá. – Én javasoltam neki.
- De...
- Nem tudom, milyen érzés lehet, amit most átélsz, de azt hiszem, nem kellene tovább emésztened és hibáztatnod magad. Bár most úgy érzed, hidd el, nem vagy egyedül, mindannyian itt vagyunk.  Pláne most, és eszébe sem jut senkinek téged hibáztatni. Sõt, ebben senki sem hibás. Ez egy helyzet, ami magától meg fog oldódni és mire visszatér a testvéred, senki nem fog már rá emlékezni. Hidd el.
- Igen, tud...
- Biztosan tudod? – Nem néz rám, mégis úgy érzem, mintha pontosan látna és tudna mindent, ami lezajlik bennem. – Kanesada azt kérte, mondjam meg neked, hogy az istálló mellett vár, ott nem jár ilyenkor senki.

Szó nélkül állok fel és indulok el az istálló mellé. Nem tudom, hogy merre lehet mindenki, de ismét nem akad az utamba senki sem. Gokotai egyik kis tigrise elszalad mellettem, de nem foglalkozik velem, hiszen a gazdája hívja. Talán késõbb megkérem Gokotait, hadd simogassam az egyiket. Nikkai Aoe-san azt mondta korábban, hogy megnyugtatja a lelket.

Miközben ezen elmélkedem, meglátom Kane-sant. A hajába most is bele-belekap a szél, bár már a szokott formájában van megcsinálva.
- Miért kellett idejönnöm? – ülök le vele szemben a fûbe.
- Mert itt nem találkozol senkivel – mosolyog rám. – Na, nyújtsd a kezed.

Bár sosem engedtem még senkinek, neki megengedem, és ahogy az elsõ ecsetvonást húzza a körmömön, olyasmi történik, amire nem számítok – hiszen magam sem éreztem, hogy erre készülnék, most is csak...

Egy könnycsepp indul útnak az arcomon, és egyenesen az õ kézfejére pottyan.